Honlapok:
www.x-panda.net
facebook.com/XPandaband

Az észt proggerekről utoljára 2011-ben tudósítottunk, amikor "Flight Of Fancy" című bemutatkozó lemezükkel gyakorlatilag letaglóztak minket – de engem biztosan. Azóta a debütációról szóló bejegyzésünk "kemény" tizennégy találatot produkált, következésképpen minden illúzió nélkül ültem le megírni "kritikai" véleményemet a folytatásról: most sem várok komment cunamit, de abban sem nagyon bízom, hogy a saját olvasóközönségünk keménymagján túl bárki is veszi a fáradtságot, hogy lecsekkolja ezeket a fiatal finnugor rokonokat, pontosabban a zenéjüket.

A "Reflections" egy viszonylag hosszú, ötéves periódus után született meg, amit a zenekar természetesen nem töltött tétlenül, igyekeztek szűkebb régiójukban némi renomét szerezni, de még Hollandiába is eljutottak, pl. a Progmotion fesztiválon is fölléptek. A fölállás tekintetében időközben annyi változás történt, hogy Tamar Nugis teljes egészében az énekre koncentrálhat, mert a bőgőt immár a bibliai nevű Roland Jairus kezeli (a be-nem-avatottaknak jelzem, hogy a bibliai név alatt nyilván nem a Rolandot értettem).

Azt kell mondjam, hogy a fiúk az eltelt öt év alatt sem felejtettek el muzsikálni, sőt! Megelégedésemre szolgál az is, hogy az album produkciója (ez alatt értsd elsősorban a hangmérnöki munkát) sokkal színvonalasabb. A profi hozzáállás erősödésével viszont alighanem kopott a debütáció diszkrét amatőr bája, a kezdők naivitásából eredő eredetiség és csapongó kísérletezőkedv. A "Reflection" egy érezhetően összeszedettebb, kerekebb anyag, az X-Pandára jellemző sajátos megközelítés, hangvétel sem veszett el, viszont határozottan lenyomozható hatások ütötték föl fejüket. Itt elsősorban az olyan "alternatív" prog rock formációkra gondolok, mint a Leprous. Ennek Kotta cimbora biztosan örül majd, de én nem vagyok annyira elragadtatva, ez az irány pl. konkrétan kiverte nálam a biztosítékot a Circus Maximus idei lemezével kapcsolatban.

Sok szempontból előremutató, ami az X-Pandával történt: kezdenek valódi bandaként működni, kevesebb az instrumentális szám (az "On The Way" itt jeles kivétel), ami ebben az esetben egy koncepcionálisabb hozzáállásról árulkodik. Mindazonáltal érthetetlen számomra, hogy a kivételes képességű Risto Virkhausen miért nem nyüstöli bátrabban a gitárját. De az sem világos, hogy miért nem a kétrészes címadó által kijelölt irányt követik. Szerintem a Leprous kissé neurotikus progresszióját igazán kár lenne hosszútávon erőltetni.

Ez most olyan fele-fele anyagnak tűnik, persze nincs kizárva, hogy sok-sok hallgatással, ismerkedéssel, barátkozással az én véleményem is pozitív irányba fog elmozdulni. Azért azt még gyorsan jelzem, hogy a "szülővárosukban", Tartuban rögzített bő félórás, látványelemekben gazdag koncertjüket mindenképpen érdemes megnézni a youtube-on (be is illesztem ide izibe'!). Állat!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.sonataarctica.info
facebook.com/sonataarctica

Hallgatva a Sonata Arctica legújabb albumát, felbuzog bennem az indulat szülte "Puzsérizmus", és legszívesebben hangosan zihálva kiáltanám a világba: mi ez az alpári gagyi? S nem azért, mert a metál kamu indikátor elpirulás helyett hangos sercegéssel kapna lángra, hiszen a pop műfajában is lehet szórakoztatót alkotni, hanem mert egész egyszerűen ennyire rossz, amit Kakkoék összebűvészkedtek.

Egyetlen mentség van a dologban, hogy ezúttal nem hablatyoltak össze-vissza mindent a gyökerekhez való visszatérésről – ez így is van, mivel a korai, és a mostani csapatnak zeneileg annyi köze van egymáshoz, mint Marxnak a tízparancsolathoz, de azért elvárná az ember, hogy ne legyen az az érzése, ami szerint egy lemezen belül is többször meg kell hallgatnia ugyanazt a számot. De ez még hagyján, és ha nem támad hányingered ettől a musical utánzatú, giccses művi világtól, még élvezhetnéd is a dolgot, mint a csapat előző lemezének esetében, de jelen esetben úgy folynak egybe a szerzemények egymással, mint az egyszeri kopasz rohamaktivistának a könnyei a Casablanca film utolsó mondata alatt, bár utóbbi alkotásban legalább megvan az a művészi faktor, ami a kilencedik órából teljes mértékben hiányzik.

Persze vádolhatnának azzal, hogy minek keresek én valamiféle értéket egy Sonata albumban – és ez így igaz – de akkor legalább szórakoztatnia kellene, amihez az én esetemben nem kell sok: egy-két jól eltalált dallam a hozzájuk rendelt ügyes gitárszólóval és Kakko hangja – ez mondjuk megvan, mert tudatom mélyén vonzódom a pátoszhoz és a modorossághoz, de nem ilyen mértékben. De bocsánat, a pátosz hiányzik is a lemezről, helyette valami érzelgős, geil, színpadias világot találunk, ami torz reinkarnációja lehetne Meat Loaf rosszabb pillanatainak, de színvonalában odáig sem ér fel. Kakko számára úgy érzem, fontosabb lett a százszor elcsócsált  mondanivaló, mint maga a zene, ami a maga sablonosságában, és a sokadik lemezen felhasznált eszköztárral ezúttal nem találta meg a helyes mértéket, ráadásul nem sikerült azokat a ragadós refréneket sem elhelyezni a számokban, melyek mentenék a menthetőt – négyszeri hallgatás után sem tudok egyetlen épkézláb dallamot felidézni abból, amit hallottam.

Nem is tudom, hogy Kakko véleményéhez miért választotta a metált, hiszen a gitároknak és a doboknak csak annyi szerepük van, hogy valami zenei hangulatot fessenek alá az unalmas dallamoknak – ehhez pedig elég lett volna egy jobb szintetizátor is. Tudom, vádolhatnak azzal, hogy a most felsorolt hibák megvoltak a korábbi albumokon is, de azokon mindig találtam olyan momentumokat, melyek sikerrel mentették meg a csapatot az unalmasság tényétől, és a modoros, hatásvadász eszközöknek is találhattam megfelelő szerepet, amit jelen albumon azonban az öncélúság váltott fel, a jellegtelenségről nem is szólva.

Kakkoék tehát elkövették azt a hibát, hogy a két évvel ezelőtti lemez 10 perces művi zenei világát vitték tovább, ám azon jellemzők nélkül, melyek ha nem is izgalmassá, de legalább szórakoztatóvá tették volna a "The Ninth Hour"-t. Bágyadt, kiégett, önmaga pillanatait is ismétlő album került ki ezúttal a csapat műhelyéből, ami zsákutcát eredményezett: úgy gondolom, hogy a váltás elkerülhetetlen lenne, már ha az együttes pozíciót tartva akar a metál világ részese maradni.

Garael

Kiadó:
AFM

Honlap:
www.iron-mask.com

Úgy látszik, Diego Valdez tehetsége átjuttatta őt az óceánon innenre is, és ha van igazság a Földön, talán felváltja a jóval szerényebb képességű Rick Altzit a vándormadár-énekesek ügyeletes posztján – ami mellett remélhetőleg tovább viszi a szépreményű Helkert is.

A belga Iron Mask-et vezető Dushan Petrossi az utóbbi évek alatt nem tudott mellényúlni – ez egy gitárvirtuóztól egyébként sem lenne elfogadható –, no persze itt az elkészült produktumokra gondolok, mert hősünk instrumentális képességét nem hiszem, hogy bizonygatnom kell, nem kell más, csak két fül, sőt, Petrussi  tálentumának felismeréséhez elég egy is… Nem gondolom, hogy lelövöm a poént, de az új album Valdezzel együttműködve borítékolva hozhatta a sikert, hiszen az argentin-belga vérvonalból csakis jó születhet, ha nem hiszel nekem, kérdezz meg egy genetikust, de persze olyat, aki szereti a metált.

A stílus természetesen nem változott, mint ahogy Petrussi dallamérzékenysége sem: talán ez az a pont, ahol leginkább különbözik példaképétől, hiszen Dushan melódiái sokszor már közelednek a pophoz – a "The First  And The Last" akármelyik aréna-AOR  banda vezető slágere lehetne – ráadásul olyan egyéb hatások is tükröződnek az új albumon, amit a svéd mágustól nem várnánk. Lehet, hogy nem adtok igazat, de én a "Diabolica" szerzeményeiben gyakran felfedezni vélem az aranykorát élő – és nem a mostani – Running Wild  jellegzetes dallamfordulatait, elég csak meghallgatnod a lemez záró eposzának instrumentális részét, és egyből érteni fogod, mire gondolok. Természetesen Dushan félkézzel maga mögé utasítja a féllábút, ráadásul  az ismerős momentumokat bőven öntözi arpeggios-barokkos fordulatokkal, de ha Kasparek legjobb lemezein nőttél fel, lehet, hogy téged is meg fog csapni a kalóz-tengerek szele.

No persze, mint minden euro-power alapú muzsikánál, itt sem mehetünk el szó nélkül a Helloween/Gamma Ray mellett, a fantáziadús címmel ellátott "All For Metal" olyan jellegzetes himnusz, amitől a mindig jókedvű Hansen szeme is könnybe lábadna – a gyönyörtől. Ez az a szerzemény, ami szövegében ki is lóg kicsit az albumból, hiszen társai ennél jóval komorabb témákat járnak körül, sőt, a "March 666"-ben maga Hitler szólal fel – emlékeztek, ebből pár évvel ezelőtt milyen botrány keveredett az egyik Stratovarius lemez esetében? – és hát Faust, vagy Twist Oliver története sem a romcomok világába illik.

Valdez pedig – mint az idei Assignment esetében – képtelen hibázni, epikus hangja úgy illik ehhez az epikus zenéhez, mint egyszeri falusi kocsmához az odatámasztott bicikli, a gitár és a hang orkánerejű versenyében néha azt érzem, jómagam is ezen kellemes vihar áldozatává válok. Petrussi egyébként szereti a folkos-keleti elemeket beemelni a zenébe, a "Galileo" történelmi hangjai, vagy az "Ararat" releváns alaptémája színes – és egyáltalán nem progresszívnak szánt – mozaikként simulnak a zenébe. Ez utóbbi szám talán az egyetlen, amit én kissé túlnyújtottnak érzek, – ráadásul a riff eléggé emlékeztet a Zeppelin ismert klasszikusára – de a többi üt, mint a népszava kalapács. Szórakoztató, egyben a virtuozitástól sem mentes, több oldalról is klasszis produkciót nyújtó album a "Diabolica", és aki nem a progresszív oldalát szereti ennek a stílusnak, az minden bizonnyal úgy fog szórakozni, ahogy én.

 Garael

Kiadó:
Timstone Records

Honlap:
www.andytimmons.com

Noha Andy Timmons a karrierjét a Danger Danger nevű glam bandában kezdte, manapság aligha lehetne távolabb attól a műfajtól. Ettől még a Danger Danger köszöni szépen, jól van, napjainkban is turnézik, sőt a jelenlegi gitáros, a varázslatos Rob Marcello még egy jól sikerült Frontiersos projektben, a The Defiantsben is megmutatta, hogy ez a muzsika alkalomadtán a mai fiatalokat is meg tudja szólítani. Timmons azonban továbblépett, inkább instrumentális triójával fedezi föl a blues alapú gitározás nyújtotta szinte végtelen lehetőségeket. Amikor pedig egy kis jazz rockhoz van kedve, csatlakozik a Totóból nem is olyan régen kilépett Simon Phillipshez, hogy közös "Protocol"-t követve nyűgözzék le az olyan rajongókat, mint pl. én.

Timmons korábban már kétszer is szerepelt nálunk, egyszer az ügyeletes kedvenc rovatban egy igen remekbe szabott elégiával (Gone), majd a The Beatles klasszikusának, a "Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band"-jének igen egyedi, instrumentális földolgozásával (2011). Saját anyaggal meglehetősen régen, éppen 10 éve jelentkezett. Ha jól számolom, a "Theme..." a nyolcadik szólóalbum, s mint ilyen, nyilván Timmons egy érettebb, higgadtabb, kisimultabb, hogy ne mondjam, öregesebb oldalát mutatja meg. A gitáros maga nyilatkozta, hogy nem érezte mindenáron szükségét a látványos villantásoknak, a dalok teljesen dallamorientáltak; akad olyan tétel, amiben a szó szoros értelmében értendő gitárszóló nincs is.

Nem csak a zenei koncepció, de a hangzás tekintetében is törekedtek egyfajta egészséges egyensúly megteremtésére a modern, naprakész arculat és a vintage '60s, '70s sound között. Ebben nincs is semmi új vagy különleges, hiszen Timmonsnak ez már régóta védjegye; nem véletlen volt a 2002-es válogatás címe is "That Was Then, This Is Now". A lemez nem túl hosszú, mindössze 10 igen tömören megfogalmazott nótát tartalmaz, még sincs hiányérzete az embernek, egyszerűen azért, mert ebből pont elég ennyi. Nem állítom, hogy unalmas, de elég egynemű a fölhozatal; a dallamok varázslatosak, érzelmesek, de a tempó, a hangzás gyakorlatilag mindig ugyanaz. Ez a lemez akkor ül igazán, amikor fix hangulatban, mindenfajta külső zavaró tényező nélkül, teljes nyugalomban tud nekiülni az ember.

Tartuffe

Kiadó:
Gentle Art Of Music/
Soulfood Music

Honlapok:
www.blind-ego.com
facebook.com/blindego

Nem hiszem, hogy a "Blind Ego" név sokaknak lenne ismerős. De ha azt mondom, ez lényegében Kalle Wallner saját projektje, akkor sem igazán vagyunk előrébb. Pedig Wallner igen jó gitáros és a Pink Floyd tribute-ként indult német neo-prog RPWL meghatározó figurája. Ráadásul a "Liquid" nem is az első album ezen a néven, hiszen 2007-ben "Mirror", majd 2009-ben "Numb" címmel már jelent meg nagylemezük. Most majdnem 7 év pihenő után vehetjük kezünkbe (már aki) a legújabb CD-t.

Wallner előzetesen azt ígérte, hogy a "Mirror" borús, erősen melankolikus hangvétele és a "Numb" szinte metálos keménykedése után az új anyag a két korábbi megközelítés keveréke, zenei szintézise lesz. Ez nagyjából így is van, a "Blind Ego" következésképpen kicsit skizofrén lemez lett, amelyen váltakoznak a lassú, gondolkodós tételek és a szigorúbb, feszesebb hard rock dalok. A közös nevező Wallner összeszedett, technikás, de nem magamutogató szólómunkája, amit mindig élvezet hallgatni.

Az első albumon még lényegében a brit neo-prog legenda, az Arena muzsikusaival dolgozott együtt, most viszont már inkább szűkebb pátriájára, a német prog szcénára szorítkozott toborzó tevékenysége. Arno Menses (Sieges Even, Subsignal) pl. három nótában énekel, köztük a csatolt klipes "Blackened"-ben, a többi dalban Erik EZ Blomkvist (Dreamscape) tölti be a frontember szerepét.

Nekem több szempontból is jobban tetszik a Blind Ego munkássága, mint az RPWL, ami sokszor tűnik egy csöppet modorosnak, mesterkéltnek, sőt, vontatottnak, és gyanítom, hogy ezért nem Wallner, hanem inkább Yogi Lang énekes a felelős. Ugyanakkor el kell ismerjem, a Blind Ego pedig kevesebb önálló arculattal rendelkezik, a szólókat nem számítva elég "blend" a végeredmény. Tudom, hogy megint a blőd kategóriát súrolom a megjegyzéssel, de a Menses-szel folytatott új keletű együttműködés kapcsán az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha Wallner otthonra találna a Subsignalban, ahol viszont nagyon elkelne egy ilyen technikás, keményebb stílusú szólógitáros.

Tartuffe

Kiadó:
7hard records

Honlap:
silverbulletofficial.com

A Silver Bullet "Screamworks" albuma az a lemez, amire azok az "ortodoxiára" hajlamos fanok is csettintenek, akik számára csak a múlt képviselhet értéket, és az olyan bandák, melyek már önmaguk sem tudják reprodukálni saját kultikussá avató műveiket.

A finn csapat nem kevés tehetséggel csípte meg azt a gonosz, netán sejtelmes hangulatot, ami mindig is sajátja volt a Judas Priestnek, a korai, epikus Manowarnak, a King Diamondnak, vagy a borongós korszakát élő Savatage-nak. A Silver Bullet nem akar hozzád bújni, magához ölelni, ám képes elővarázsolni azt az esetleges kényelmetlen érzést, ami egy jó horror film nézése közben fog el, és amit tulajdonképpen olyannyira szeretsz. Ahogy meghallgatod a "The Rite" bevezető kórusát, muszáj emlékezned az Omen filmzenéjére, akkor is, ha a hátborzongató dallamok előbb Savatage-szerű regélésbe, aztán Judas Priest-féle zakatolásba kezdenek, melyet a Mercyful Fate szelleme vált fel. Ehhez persze kellenek a megfelelő eszközök is: elsősorban az eddig számomra ismeretlen, fantasztikus produktumot nyújtó Nils Nordling énekes, aki hangjában ott hordozza Halford, King Diamond és Dickinson tehetségét, valamint az ikergitáros páros, akik elképesztő szólóikkal úgy játszanak az idegszálainkon, hogy annak csakis örömteli borzongás lehet a vége.

Nem tudom, hogy van ez messzi Finnországban, hogy a vodka ilyen tehetségeket szül – a barackpálinka miért nem? –, de a Screamworks olyan debüt album, aminek szinte minden emberi szegmense többéves tapasztalatot sejtet: a gitárosok szólómunkája, a számok összetett hangulata, amiben ott van az epikus doom vonulós fensége, a power dübörgése és zakatolása, valamint az a csipetnyi színpadiasság, ami annyira plasztikussá teszi a lemezt. Ez utóbbi eszköztárát remekül használják ki a zenészek, a "The Resurrected" elejének sírásó hangjaitól szinte összerezzen az ember, amit a melodikusabb dallamtéma sem old fel. A hangzás persze lehetne kissé bombasztikusabb, ami főleg a filmszerű vokál részeknél hiányzik, de aki túl tud ezen lépni, az tényleg egy olyan moziba ülhet be, ami dolby 5.1-es hangzás nélkül is leviszi a fejedet, ráadásul zombi módjára el is játszik vele.

Nem igazán találok töltelék számot az album dalai között, mert mindegyik tartalmaz valami csipetnyi érdekességet, ami egyrészt a szerzemények összetettségéből, másrészt a remek vokális és instrumentális megoldásokból adódik: ez a fajta progresszió úgy tud élvezetes lenni, hogy nem válik öncélúvá, ugyanakkor képes a historikus, a tábortűz mellett emberöltőkön keresztül ismételt ősi rémtörténetek hangulatskáláját végigpörgetni a lelkedben.

Nem könnyű album, nekem is kellett néhány hallgatás, hogy a dallamok körülöleljék az agyamat, de ha áldozol rá egy kis időt – nem késsel –, akkor biztos vagyok benne, hogy elcsíped azt a megfelelő tudatállapotot, amiben élvezni tudod a félelmet, és ettől még a gagyi borító se ijesszen el.

Garael

Kiadó:
ModeMusic

Honlapok:
www.lindbergmusic.com
facebook.com/jonaslindbergotherside
jonaslindbergtheotherside.bandcamp.com

Íme, a bizonyíték, hogy az alkalmi trollkodások ellenére van értelme engedélyezni a kommenteket oldalunkon. Kialakult itt egy kis "virtuális közösség" olyan zenerajongókból, akik igényes zenék után kutatnak a szájbertérben, és "találmányaikat" előszeretettel ajánlgatják hasonszőrű sorstársaiknak. Nagyjából a blog létrehozásának is ez volt a fő motivációja. Nincs persze tökéletes egyetértés (miért is lenne?), de azt, hogy Jonas Lindberg első teljes stúdióalbuma most terítékre kerül, nagyjából lesliedawn nevű olvasónknak köszönhetjük. Már vagy két hete kerülgettem az ígéretes, de első "ránézésre" nem túl karakteres anyagot, végül egy kommentben érkezett "oldalba bökés" elégnek bizonyult arra, hogy lustaságomat és – őszintén szólva teljesen alaptalan – érdektelenségemet legyőzzem.

Ez a Lindberg gyerek (mert hozzám képest tényleg az) végtelenül tehetséges, sok-hangszeres, vájt fülű viking Stockholmból, aki gyakorlatilag óvodás kora óta a progresszív rock szerelmese, és két lazább, AOR-osabb EP után elhatározta, elkészíti barátaival azt a lemezt, amit mindig is szeretett volna: A Spock's Beard, a The Flower Kings és Sting által kitaposott csapáson haladva szerez magának nevet a szakmában. Azt kell mondjam, Lindberg jó helyre született, mert "szűk" régiójában olyan legendás csapatok alkotnak ebben a műfajban, mint a Kaipa, Karmakanic, Hasse Fröberg & Music Companion, Astrakhan, Magic Pie, A.C.T és sorolhatnám még. Ezzel lényegében be is lőttem, hogy Jónásunktól és a többiektől milyen muzsikát várhatunk.

Bevallom, többek között azért is halogattam a "Pathfinder" kiértékelését, mert az első belehallgatáskor nem igazán tetszett Jonas Sundqvist énekes hangja. Egyszer Steve Millerre, máskor Stingre emlékeztetett, ami kicsit furának hatott ebben a közegben. Azután megszoktam a dolgot, különösen, amikor rájöttem, hogy a stinges beütés nagyon is szándékos: a címadó és a "Leaving The World Behind" pl. már-már kényelmetlenül szorosan igazodik a "Fullánk" stílusához. Még szerencse, hogy hatalmas rajongója vagyok.

A közel egy órás, nyolc tételből álló lemez kiválóan szól, és a fiatal zenészek teljesítményét is illik szépen megsüvegelni. Ami engem illet, az egyetlen kritikai észrevételem az, hogy talán koncepciójában még nem százalékig kiforrott a dolog, persze a stílusok, hatások örvénylő kavarodása ebben a műfajban egyáltalán nem szokatlan.

A lemez egyébként magánkiadásban jelent meg, Lindberg saját cégének, a ModeMusicnak kezelésében. Remélem, a közeljövőben valami komoly kiadó fölfigyel majd ezekre a srácokra; igazán megérdemlik. Addig is (sajnos), a CD-t teljes fizikai valójában csak a muzsikus honlapjáról lehet megrendelni borsos, 18 Euro + postaköltség áron. Hogy szegény Robin Williams-et idézzem a "Mork & Mindy" című sorozatból: Shazbat!!!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kansasband.com
facebook.com/KansasBand

Komoly megelégedettséggel (egyesek szerint önteltséggel) állapítom meg, hogy blogunkon már kétszer is írtam a Kansasről, pedig tengerentúli legenda-státusza ellenére nálunk, Európában méltatlanul hanyagolt bandának számítanak (s ezzel egy olyan illusztris társaság nagy tekintélyű tagjai, ahol még a Boston, Journey, Styx és Night Ranger ülnek a testületben). Simán lehet, hogy én sem ismerném, szeretném ezeket a csapatokat annyira, ha fordulatos ifjúkorom viharos szelei nem ragadnak magukkal, mint Dorothy-t és Toto kutyát, hogy valahol az USÁ-ban találjam magam évekig (persze nem Kansasben!).

A 2009-es Kansas DVD – ma is állítom – kötelező anyag, a "Song For America" pedig olyan örökzöld zenei eposz, aminek kétségkívül az "ügyeletes kedvenc" kategóriában a helye. Szinte hihetetlen, de a folyamatosan turnézó veteránok 16 éve jelentkeztek utoljára új anyaggal; a "Somewhere To Elsewhere" ráadásul – nagyon hosszú szünet és egy elég feszült viszony rendezése után – újfent a két legendás zeneszerző: Kerry Livgren és Steve Walsh kollaborációjából született. Nem tudni miért, ez az összeborulás nem bizonyult hosszú életűnek, talán ezért is határozta el Walsh 2014-ben, hogy leteszi a lantot (pontosabban otthagyja a szintit), azaz, végleg nyugdíjba vonul. Az együttes némi tanakodás után úgy döntött, hogy föltöltik a megcsappant személyi állományt és folytatják a közös muzsikálást.

A "The Prelude Implicit" ebben az értelemben viszont tényleg mérföldkőnek számít az együttes karrierjében, hiszen most először a két fő dalszerző nélkül írták meg a lemezt. Mondjuk én annyira nem féltettem őket, hiszen óriási rutinra tettek szert az elmúlt 46 évben, egyes tagok eddig is szólóztak, projekteltek, és személyes kedvencem, Phil Ehart dobos egy kivételes géniusz. Az "új" srácok sem kezdők, David Manion billentyűs, Zak Rizvi gitáros és Ronnie Platt énekes sem zöldfülűek, komoly szakmai múlttal rendelkeznek. Platt különösen jó választásnak bizonyult, hiszen adottságai alapján biztosan nem jelent majd neki problémát Walsh magasait kiénekelni.

A "The Prelude Implicit" vérbeli Kansas lemez lett, bár nem tartozik az együttes csúcsteljesítményei közé. A hőskorszak nyilván elmúlt már, kicsit öregurasak lettek, de ez érthető. Sok a lassabb, középtempós tétel, talán édeskésebbek, kiszámíthatóbbak a dallamok és az instrumentális részek sincsenek hosszúra nyújtva. Sajnálom, hogy a két gitárosban rejlő lehetőségeket nem használták ki, az első szólóra a harmadik számig kell várni, és a ritmusmunka sem lett szinte semmivel vaskosabb.

A játékidő nem hosszú, de nem is botrányosan rövid, sőt, a deluxe kiadást megtoldották két bónusz nótával: egy kvázi akusztikus balladával (Home On The Range) és egy instrumentális számmal (Oh Shenandoah). Az alapváltozat tételei közül értelemszerűen azok tetszenek jobban, amelyek nem annyira az együttes mindig is jellemző AOR hajlamát, hanem az energikusabb, összetettebb oldalát képviselik (Rhythm In The Spirit, Summer, Crowded Isolation). Csak remélni tudom, hogy a jövőben bátrabban fogalmaznak, nagyobb étvággyal szólóznak, progosabb dalszerkezetekben gondolkoznak majd...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

A "Heritage" (2011), "Pale Communion" (2014) és "Sorceress" (2016) triumvirátusa után senkinek sem lehet illúziója: az Opeth, de leginkább Mikael Åkerfeldt, aki a banda teljhatalmú zenei és művészi irányítója, személyiségváltozáson esett át: önmaga maradt ugyan, megmaradt az önazonossága, de a kifejezésformák (s talán kicsit a mondanivaló is) lecserélődtek. Nem állítom, hogy a folyamat, ami egy alternatív fölfogású progresszív metál bandából vintage prog rock, retro hard rock csapatot faragott, visszafordíthatatlan. Åkerfeldtben és zenésztársaiban simán benne van egy újabb fordulat, a frissesség, hitelesség, kísérletezés igénye még váratlanabb stílusgyakorlatokra is ösztönözhetik őket.

Jómagam sohasem voltam nagy Opeth rajongó; nem tudnám megmagyarázni (főleg nem objektív tudományossággal), hogy miért követtem pályafutásukat mindig kimért, hűvös szimpátiával. Valahogy nem éreztem, hogy hozzám beszélnek. A "Heritage" volt az első album, amire fölkaptam a fejem. Nem azért, mert annyira tetszett az album, hanem mert egy olyan irányba indultak el, mely magában hordozta egy kései, bensőséges barátság kialakulásának ígéretét. Ez be is következett a "Pale Communion"-nal, ami még engem is meglepett azzal, hogy az éves összesítés ezüstérmese lett. Fantasztikus album: minden retrográd jellege ellenére is friss, agyas, érzelmes, izgalmas alkotás, ráadásul egy "baljós" hangulatú, de kristálytiszta hangzást sikerült hozzá kikeverni.

Mindezt előrebocsátva aligha lehet meglepő, hogy a "Sorceress" megjelenését tűkön ülve vártam. Sajnos lelkesedésemet, gyorsan és szívtelenül lehűtötte Åkerfeldt zenei evolúciójának legújabb állomása. Számomra érthetetlen módon, az előbb említett vintage hangzást, ami azért arányosan, élesen és – jó értelemben – modernül szólt, sikerült elrontani azzal, hogy a banda egyik legizgalmasabb muzsikusát, Martin "Axe" Axenrot dobost lezavarták a pincébe. Vagy valami ilyesmi. Igazából fogalmam sincs mi történt, de az eddig kifogástalan dob sound ellaposodott, tompán és mélyen puffog, ami csúnyán rányomja a bélyegét az egész anyagra. Erről mindjárt a Brainstrom "Memorial Roots" (2009) lemeze jut eszembe, amit kb. ugyanígy tettek tönkre (szerencsére éppen a napokban jelent meg egy teljesen újrakevert "Re-Rooted" kiadása). A minősíthetetlen dobhangzás vágta gajra annak idején a Status Minor "Ouroboros" című albumát is. Mindezt pedig tetézi, hogy a ritmusszekció másik tagjának, Martín Méndeznek bőgőjét is otromba módon túlvezérelték. "Why, oh, why???"

Azért, ha a csalódottság és tehetetlen méreg ködét heves karcsapásokkal eloszlatom, el kell ismerjem, a "Sorceress" hamisítatlan (neo-)Opeth termék, és vannak is rajta értékes, tetszetős pillanatok. A "Persephone" akusztikus gitáros felvezetője pl. stílusos, hangulatos indítás, amit a címadó hibátlan szaggatása követ. A "Will O The Wisp" is jellegzetes Åkerfeldt ballada, az "Era" pedig az általam nagyra becsült "Pale Communion"-on is büszkén megállná a helyét. A "The Wilde Flowers" dallama azonban leginkább egy óvodás mondókára, daljátékra emlékeztet; nem értem az album közepének ellaposodását sem, de a "Strange Brew" Hendrixes, Creames (talán a cím sem véletlen) áthallásait sem tudom hova tenni.

Mindent egybevetve nem rossz album ám ez, csak éppen jelentős megereszkedés a lenyűgöző közvetlen elődhöz képest, és a hangzás nagyon sokat ront az összképen. Biztos nagyon sok munka van benne, nekem mégis kicsit összeszedetlennek tűnik, a dallamokon és az egységes elgondoláson, megformáláson még kotlani kellett volna talán.

Tartuffe

Kiadó:
Season Of Mist

Honlapok:
thycatafalqueuk.bandcamp.com
facebook.com/thycatafalque

Az van, hogy ha választanom kellene egy TC vagy egy szabadon választott Magnus Karlsson által megírt lemez között, gondolkodás nélkül utóbbit választanám, ugyanis az a zenei világ minden tekintetben közelebb áll hozzám. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy Kátai Tamás zenei világa annyira nem áll közel hozzám, mégis… Mégis van valami, ami magával ragad nem ereszt és elgondolkodtat, ahányszor ezzel az emberrel és zenéjével találkozom a cybertérben.

Magnus Karlsson egy zseni. Kiváló dalszerző és brutálisan technikás gitáros. Bármikor megír egy vagon jó témát, amire odapörköl egy olyan szólót, amit a büdös életben nem fogok tudni eljátszani. Kátai Tamás meg nem jó dalszerző, legalábbis a szó klasszikus értelmében, hangszeren meg még ennyire sem vitéz, mégis…

Mégis, mi a titok? Talán az, hogy ez az érzékeny ember csordultig tele van muzsikával, minden inger, ami éri, zenévé alakul át benne és szerencsések vagyunk, hogy ezt hallhatjuk is. Nincs itt semmi hangszeres villogás, mondom, ő igazán nem tud egy hangszeren sem kiválóan, viszont megvan az a képessége, hogy ami benne zenévé alakult, azt rögzíteni képes, amit meg nem, arra felkér valakit. Így viszont definiálhatatlan stílusú, de örökérvényű Zene kerül ki szinte mindig a kezei közül, ahol a brutalitás és szépség, harmónia és diszharmónia egyaránt helyet követel magának.

Ha Magnus Karlssont hallgatok, minden pillanatát élvezem, de egy pillanatra sem ismerem meg a dalok mögött álló embert, csak a tökéletes iparost, aki a lelkébe nem enged bepillantást. Ha Kátai Tamást hallgatok, megismerem az embert a maga elesettségében és tökéletlenségében, és közben látom a lelkét is. Ez pedig önmagában is időtállóbb, nekem néha fontosabb, értékesebb szellemi táplálék, mint a tökéletes iparosmunka.

Túrisas