Kiadó:
Nuclear Blast

Alapvetően én vagyok az egyik utolsó ember, aki kimondja, hogy néha a kevesebb az több, hiszen Yngwie Malmsteennal együtt bátran vallom, hogy nem kell mellébeszélni, meg lökni ezt a hülye gitár-elitista szar dumát, a több, az több – téma lezárva. Csak nagyon ritka kivételek vannak, de azért vannak. Egyik összehasonlító kritikámban is megjegyeztem, hogy technikai felkészültségben ugyan összehasonlíthatatlanok, de a Lynch vs. Hoffmann klasszikus-átirat párbaj győztese 2010-ben az Accept-bárdista lett. Lynch mindent tud a gitárról, varázsolt is az átiratokban, ahogy kell, de ez az "össze-vissza lemez" csak lógott a levegőben, nálam legalábbis kicsit sem működött, míg a technikailag lényegesen alárendeltebb Hoffmann elkapta a fonalat és teljesen hangulatos kis darabokat formált saját képére és hasonlatosságára a legtöbb zenehallgató által ismert klasszikusokból.

Érthető hát, hogy vártam ezt a lemezt is, sőt nagyon vártam, hiszen egyértelmű, hogy a gitáros most nagyon elemében van, fut az Accept-szekér is rendesen, minden adott volt egy ismét nagyon hangulatos új cucc megszületéséhez. Ehhez képest viszont csalódás az anyag, pedig voltaképpen a recept nem változott. A jól ismert klasszikus darabokat igyekszik megszólaltatni a saját (gitár)hangján. Milyen érdekes ez, hogy ha szigorúan technikai értelemben nézzük, Hoffmann nem gitározik kifogástalanul, szúnyogvibratója van, ami gitáros berkekben nem bocsánatos bűn, mégis, ahogy megszólal a kezében a hangszer, az egyszerűen jó és izgalmas, arra oda kell figyelni.

Ez a Hoffmann-féle hangulat most is itt van, tehát népszerű is lesz a lemez, nem is mondom, hogy rossz, ha eredetiben nem is szerzem be, az iPodról tuti nem törlöm. De közben folyamatosan érzem, hogy most a technikai hiányosságokon nem sikerül túllépni, holott a "Classical" lemezen ezt oldotta meg parádésan a kompozíciókkal, a szűk technikai eszköztár ellenére. Nézzük csak! "A hattyúk tava" tipikusan Hoffmann ziccer lenne, de ott hangsúlyozza és nyújtja a hangokat, ahol nem kellene, ahol ez totál megöli a főtémát. Albinoni Adagio-ja ilyen értelemben már jobban sikerült, de ott meg van ugyebár egy összehasonlítási alap… Úgy is mondhatnám, hogy épeszű gitáros ezt Yngwie után már nem fogja, nem akarhatja ugyanabban a felfogásban eljátszani, feltéve, ha nem akar beleszaladni egy óriási pofonba. Wolfy viszont kemény és bátor, és akarja, és bele is szalad.

Vannak azért jó pillanatok, pl. a klipesített Muszorgszkij-átirat eléggé rock lett. Ez egyben egy jó példa arra, hogy a hangulat és a kompozíció újragondolása miként fedi el jótékonyan a technikai lemaradást. (Szigorúan a technikás gitárhősökhöz képest, mert azért Wolf is "hero" ám, ráadásul alanyi jogon!) Az első lemezen nekem nem hiányzott, hogy Wolf nem gitármágus, sőt homlokon dobta a gitármágus Góliátot egy parittyányi jó ötlettel és hangszereléssel, amitől ő ki is terült, most viszont hiányérzetem van. Nemhogy nem terített le senkit, de az Adagio-val még meg is rázta a pofonfát és készségesen alá is állt. Viszont, ha nálam kevésbé tudálékos és szakmai okoskodó Accept fan vagy, simán élvezni fogod.

Túrisas

Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.wolverine-overdose.com
facebook.com/wolverinetheband

A svéd art/prog rocker farkasemberek nem arról ismerszenek meg, hogy a közönségszolgálat jegyében egy-két évente tolják kifelé a sikerorientált anyagaikat. Saját ritmusban, saját fölfogásban, saját koncepció és saját beosztás szerint dolgoznak. Erre a lemezre például közel hat évet kellett várni, pedig a legutóbbi "Communication Lost" volt az eddigi legsikeresebb lemezük, s az ember azt gondolná, addig kell ütni a vasat, míg meleg. Jómagam a 2007-es "Still" albummal ismertem meg őket, éppen akkor, amikor a kezdeti kísérletezgetés után (death metalból electro art rockba) letisztult a stílus, és sikerült egy olyan prog rock hangulatot elkapni, ami súlyos melankóliája ellenére is bőszen hallgattatja magát.

Erre az albumra az együttes kiadót és hangmérnöki csapatot váltott, a Candlelight Recordstól átigazoltak a Sensoryhoz, Jacob Hansen helyett pedig Christian "Moschus" Moos végezte a keverést, Bob Katz pedig a maszterelést. A kiadóváltást még értem, de a nyerő dán stúdióguru menesztése és az új szakik alkalmazása bizony rám hozta a frászt. Mint kiderült, a félelmem nem volt alaptalan. Már a címe is jelzi, hogy a "Machina Viva" gépiesebb (értsd: elektronikusabb) lett mint két zseniális elődje. Körülbelül olyan váltás következett be most a svédeknél, mint a Marillionnál a 2000-es évek elejétől kezdve.

Az új album dalait (különösen a "Machina" címűt) nyomasztóan uralja az elektronika, sokszor háttérbe szorítva ezzel nemcsak a gitárt, de olykor a dobokat is (Brrr!). Nem tudom, hogy ez a régebbi stílushoz akar visszakanyarodni, vagy egy újabb (modernebb) irányba kezdtek el tapogatózni, de a végeredmény nekem – egy-két jobban sikerült nótát kivéve, mint pl. az "Our Last Goodbye" – nagyon nem jön be. Sosem voltak egy életvidám banda, de míg korábban a zenei merengések beszippantottak magukba, addig a mostani nyűglődés inkább kilöki az embert. Legalábbis engem.

Szomorú vagyok, mert a Marillion és az időközben föloszlatott Division By Zero után a Wolverine lett az a nagy prog-rock kedvenc, amelyik súlyos csalódást okozva kiprovokált nálam néhány epés bejegyzést a panaszkönyvbe. A "Communication Lost" tényleg varázslatos volt (van), még egy nem rock/metál zenén szocializálódott női ismerősömet is lenyűgözte, de ezt nem tudom kinek mutatnám meg szívesen, talán a gót tiniknek, ha vannak még egyáltalán ilyenek – ők viszont túl cizelláltnak, művészinek találnák...

Tartuffe

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.metalchurchofficial.com
facebook.com/OfficialMetalChurch

Az ikonteremtésre hajlamos heavy metal színtér igazi templomot avatott az 1980-ban alakult bandával: az, hogy a templom néhány alkalommal ima helyett a kiárusításnak adott helyet, mégpedig a tehetség filléres elosztogatásának, nem jelentett akkora gondot, hiszen jól tudjuk, a nagyérdemű a bálványok építésénél csak egyben jobb – azok lerombolásában. Ráadásul ha ezt a csapat saját maga teszi meg, máris könnyebb, a magasztalás mellett a rocker társadalom csak egyben jobb, a csalódás keltette ökölrázásban, még szerencse, hogy a thrash botránylapok olvasóival ellentétben a metalt hallgatók zöme a fülének, és nem a szemének hisz, a bukás keltette "fikaáradat" így némileg objektívabb alapokon nyugszik.

A már a nevében is ikonikus Metal Church pedig megjárta a maga karrierének hullámvasútját, aminek részletezésébe nem mennék vele, Lev Tolsztoj egyébként is megírta már a Háború és békét, mintegy nyolc kötetben, őt pedig nincs kedvem a szaporított szavak számában felülmúlni, így gyorsan rá is térnék a lényegre. A zenekar olyan sanszot kapott az élettől, amit nem kihasználni egyenesen vétek, hiszen az újra csatasorba álló, reaktiválódott Mike Howe-val azt a korszakukat reprodukálhatták, mellyel talán a legtöbb kritikai elismerést zsebelhették be, annak ellenére, hogy a Howe-val asztalra letett három album korántsem a korai időszak tüskésebb, ridegebb komplexitását képviselte, és a dallamokat előtérbe helyező, a blues mágikus lüktetését szuggeráló témák könnyen megakadhattak azok torkán, akik a stílus morózusabb, extrémebb megközelítésű kompromisszum-mentességével azonosultak. Ráadásul az énekes valamiféle genetikai csoda folytán képes volt hangjának minőségét a civil évek alatt is megőrizni, dallamai pedig továbbra is szerves egységet alkotnak Vanderhoof dalvázlataival, ez pedig Mike metal színtérről történő kiszakadását tekintve egyenesen bámultba ejtő.

A szinte egységesen elalélt magyar kritikai közvéleménnyel ellentétben – bár lehet, hogy nekik van igazuk – én azonban nem vagyok teljes mértékben elégedett, annak ellenére sem, hogy az anyag zeneileg a "Hanging In The Balance" szerves folytatása. A nyilvánvaló töltelék számok mellett ugyanis a sikerültebb szerzeményekkel sem tudták tökéletesen azt a "mágikus", keserédes hangulatot a lemezre varázsolni, mellyel annak idején sikerült kiemelkedni hasonszőrű társaik sorából. Persze az is lehet, hogy csak én lettem öregebb, és már nem vagyok annyira fogékony arra a fajta misztikum-teremtésre, vagy annak hiányára, ami a csapatot korábban jellemezte, esetleg az ízlésem változott olyan mértékben, hogy sokadszori hallgatás után is csak refrén töredékek maradnak meg emlékezetemben. (Bár a lemez ezen aspektusáról ki merem jelenteni, hogy az bizony gyengébb, mint amivel az aranykorban találkozhattunk.)

Dramaturgiailag sem sikerült az egység – a végére határozottan elfáradtak a fiúk – talán jobb lett volna a korábban a fiókban hagyott témákat tovább pihentetni. Ez természetesen csak szubjektív vélemény, mert azt ki kell jelenteni, hogy szinte minden dal tartalmaz olyan összetevőt, amiért szeretni lehet, pusztán nem EGYSÉGESEN, minden ízlésbeli korlátot letörve, ami ugye azért a kiemelkedő alkotásokat jellemezni szokta.

Nem mondanám azt sem, hogy a "XI" jobb lemez, mint a Munroe-val készített elődje, ám hogy autentikusabb, a banda korábbi, sikeres korszakába jobban illeszkedő, vitathatatlan, és ebben csak nagyon kis szerepe lehet a nosztalgia faktornak. A több mint 20 év után kiadott lemez hibái ellenére is becsületes visszatérés, az eltelt időt és a színtér által felhasznált alapok kopását pedig még egy templom is megérzi, akármennyire is fémkemény talapzatra épült.

Garael

Honlapok:
www.ericgillettemusic.com
facebook.com/ericgillettemusic

Már türelmetlenül vártam ezt a lemezt, melyet a művész első szólóalbumához (Afterthought, 2013) hasonlóan magánkiadásban jelentetett meg, miután a rajongóktól sikerült "összekoldulni" a rávalót. Ez ma a kivételesen tehetséges muzsikusok sorsa... Ahhoz képest, hogy Gillette-ről egy évvel ezelőtt, a Neal Morse Band "The Grand Experiment" című lemezének megjelenése kapcsán hallottam először, igazi szurkolóvá avanzsáltam. A debütáció hallatán a következő értékítéletre ragadtattam magam: "Azt kell mondjam, értem, nagyon is értem, megértem és támogatom, sőt üdvözlöm Neal Morse döntését! Az egyébként több hangszeren is ügyesen játszó Gillette nem csak kompetens gitáros, de tehetséges zeneszerző és jó énekes is." Itt van tehát az újabb bizonyíték arra, hogy nem szoktam félrebeszélni.

Amikor meghallottam, hogy Gillette ezúttal nem egy felerészt instrumentális rock lemezt készített, hanem egy epikus prog metal koncepciót dolgozott ki, ráadásul olyan zenészekkel, mint Diego Tejeida (billentyűk) és Conner Green (bőgő) a Hakenből, valamint Thomas Lang (Stork, Paul Gilbert), nem is lehettem volna lelkesebb. Különösen Thomas Langnak örültem meg, mert az egyik legkedvesebb dobosom, akit szerintem méltatlanul aláztak meg a Dream Theater meghallgatáson (egyébként is az egy előre fixált, becstelen parádé volt!). Ezt az albumot hallgatva még biztosabb vagyok abban, hogy LaBrie és társai jobban jártak volna Langgal; sokkal több élet, energia, dinamika van benne, mint a technikailag agyonpolírozott, sótlan és hangzásban is steril Mike Manginiban.

Eric Gillette a gitárok mellett most is magára vállalta az éneklést, és bár nincs fémes torka, még ebben a szikárabb zenei környezetben is megállja a helyét. Hangja, dallamai nyilvánvaló rokonságot mutatnak Neal Morse szóló munkásságával; főleg annak keményebb fölfogású darabjaival. Ami pedig a hangszeres teljesítményét illeti, én továbbra is sok Petrucci hatást vélek fölfedezni. Az sem zavar - sőt! -, hogy a szövegvilág nyíltan vallásos ihletésű, ahogy azt már mentoránál, Neal Morse-nál is megszokhattuk.

Nem nagyon találok fogást ezen az anyagon, olyannyira nem, hogy már most elhelyeztem az éves fölhozatal élbolyába az új Fates Warninggal együtt. Talán a lemez egy kicsit megül a második felére, ahol mindent elönt az érzelmes, lírai hangulat, de az első négy nóta már önmagában is kiérdemli a legmagasabb adható osztályzatot, különösen a lemezt dögösen, groove-osan indító címadó és a 18 perc hosszú, grandiózus "Escape". Most törhetem a fejem, hogy honnan szerzem be a lemezt teljes fizikai valójában...

Tartuffe

Kiadó:
MGR Records

Honlapok:
www.planetmonument.com
facebook.com/monumentuk

Az angol tudósok számára – akik valamilyen oknál fogva nem aktivizálódtak a BREXIT kapcsán, így történhetett az, ami – valószínűleg remek kutatási téma lehetne, melyik az az együttes, amelyiknek a zenei világa a legtöbb kópiát köpte a világra. Bár doktori tanulmányaimat nem ezen a kutatási területen folytattam, azért a több mint 20 évnyi zenehallgatás elhalmozott annyi tapasztalattal, amennyivel – ha nem is tudományos bizonyítékokkal alátámasztva – de megalapozott sejtéssel tudok szolgálni.

Gondolom, hogy többen is így vagyunk ezzel, és ha olvasóink zöme az Iron Maidenre tippel, nem tévedhetünk olyan nagyot. A klón-keresztapasághoz persze több tényező megléte szükséges: először is legyen elég ismert a csapat, az alsómocsoládi "konvergál a nullához" virtuózai hiába is találják el a falusi háziállatok mintegy 90%-nak ízlését, a település határán kívül valószínűleg nem fogják felvirágoztatni a világ metál életét. A másik faktor az elismertség: a népszerűséget azért nem sorolom ide, mert ismerünk elég olyan népszerű szemetet, amiből egy is sok, nem hogy egy tucat, persze azért nem baj, ha a csapat egyfajta brand-dé nőtte ki magát – no és természetesen az sem gond, ha legalább 30 éve tevékenykednek, ennyi idő alatt csak kitermelődik az a bázis, ami alapot ad kutatási tevékenységünkhöz. Mindehhez kell egyfajta markáns zenei stílus, jellemző muzikális dimenzió, szövegvilág, meghatározó és jellegzetes instrumentális jellemzők… a többi (X) faktort mindenki felsorolhatja, aki akarja.

Maiden klónból pedig sok van, olyannyira, hogy még Dickinson szóló tevékenységének is meglett a maga utánzója – de ki emlékszik már az egyébként remek, ám megboldogult finn Machine Menre? (Remélem, sokan!) Mi, magyarok sem maradtunk ki a szórásból, igaz, hogy Kiss Zoliék még csak egyetlen lemezt tettek le az asztalra az egyébként remek Chronology keretében, amire büszkék lehetünk, hiszen semmivel sem sikerült rosszabbra – sőt –, mint jelen recenzió tárgya.

A Monument  nevű angol csapat már második TESCO gazdaságos Maiden albumát szabadította a világra: az igyekezet mindenesetre dicséretes, főleg annak a fényében, hogy ezúttal a Dickinson korszak korai éráját vették alapul, és ha unod már az utóbbi Maiden lemezek nagyepikai megközelítését, akkor  a "Hair Of Dog"-on nem fogsz szőrözni, hiszen a szerzemények nagy része a tempós 4-5 percnél nem merészkedik tovább. Azt természetesen nem merték megtenni a fiúk, hogy ne legyen egy-két kifejtősebb téma is a lemezen, de az időt nem a refrének százszori ismételgetésével töltik ki ezekben sem, hanem jellegzetes Maiden harmóniákkal és dallamokkal.

És hát akkor miért is ilyen ismeretlen a csapat? Egyrészt, mert jóból is megárt a sok, másrészt azért a Monument nem is annyira jó. Pedig minden osztályát kijárták a Maiden iskolának, elsajátították a tanárok módszereinek összes csínját-bínját, egyet (kettőt, hármat) azonban nem sikerült: a tehetséget, a kreativitást, és az azonnal magával ragadó, megfoghatatlan dallamérzéket és zenei dramaturgiai bölcseletet. (Pedig még a klip tematikájában és képi megoldásaiban is Dickinsonékat követték). A dalok élvezhetőek, de semmi több, az ezerszer hallott megoldások a Maidennel ellentétben itt már unalmat és nem ismerős köszöntést vonzanak maguk után, ez pedig a példakép utánzásának esetében több mint hiba. Hiába hát a rengeteg lopott, izé, ihletet adó megoldás, az eredmény nem elég többre, mint némi deja vu felidézésére – ez azonban nem elég a szórakoztatáshoz. Javaslom a fiúknak, hogy legközelebb a Manowarral próbálkozzanak, ők úgyis bejelentették a nyugdíjba vonulást, és a rájuk jellemző – általam is olyannyira szeretett – fémkohász mozgalmi dalokkal talán kevesebb is a kockázat, már ha Eric Adamsék eltűrnek még apródokat is a királyi teremben.

Garael

Kiadó: -

Honlapok:
www.claudiocordero.cl
claudiocordero.bandcamp.com
facebook.com/claudio.cordero1

Kétlem, hogy emlékszik még valaki arra a 2009 szeptemberében posztolt írásomra, amiben bemutattam Claudio Corderónak, egy felénk ismeretlen, de annál tehetségesebb chilei gitárosnak "Enlace" című instrumentális lemezét. Akkor azt írtam, hogy Cordero játékát Steve Vai és Satriani technikai színvonala és Goncalo Pereira dallamérzéke jellemzi. Ehhez még hozzátenném, hogy progresszív hajlamai és a latin (i.e. dél-amerikai) muzsika iránti elkötelezettsége okán Kiko Loureiro (Angra, Megadeth) is gyakran eszembe jut róla.

Az "Enlace"-t azóta sem sikerült teljes fizikai valójában beszerezni, de nemrég fölvettem a gitárossal a kapcsolatot e-mailben, és remény van arra, hogy legalább az idén márciusban megjelent új albumot, a "Quasar"-t sikerül iktatni a gyűjteménybe (amennyiben a postaköltség nem lesz egy ökör ára). Erre a megjelenésre közel tíz évet kellett várni, de megérte; egyszerűen annyira csodálatosan, lenyűgözően tisztán és arányosan szól, hogy már majdnem mindegy mit játszik. Persze ez túlzás, de szerencsére a számok is mesteriek. Mindenesetre ilyen tökéletes hangzást utoljára a Nightingale "Retribution" című albumán hallottam.

2013 óta Cordero fix csapattal dolgozik Claudio Cordero Trío néven, a bőgőt Mauricio Nader kezeli, a dobokért, illetve a remek hangzásért pedig Felipe Cortés felel. A rövid intróval indító "Quasar" sajnos nem túl hosszú lemez, a teljes játékidő kevesebb mint 50 perc, de a rövidségért kárpótol a tény, hogy egyetlen gyönge nóta sem kapott rajta helyet. Elődjénél valamivel keményebb, sűrűbb hangvételű anyag ez, amelytől olykor még a "prog thrash" elhajlások sem állnak távol, de hál' Istennek akadnak könnyedebb, légiesebb hangvételű dalok is, mint pl. az "Ocaso" című ballada, vagy a beszédes című záró tétel, az "Ethereal". Mostanában kevés instrumentális anyagot hallgatok, de Cordero mindig nagyon szívesen fogadott vendég a lejátszómban.

Tartuffe

Kiadó:
Favored Nations

Honlapok:
www.vai.com
facebook.com/stevevai

A legutóbbi Vajas Pista lemezről 2012-ben Túrisas kolléga írt egy kiváló, ráadásul – tőlünk szokatlanul – komment cunamit generáló kritikát. Ha belegondolunk, egy teljesen új Vai anyag megjelenése különleges fogás, ritka csemege, hiszen az elmúlt bő 40 év alatt alias-Jack Butler, a Crossroads (Útkereszteződések, 1986) című film "démoni virtuóza" mindössze kilenc albumot adott ki. Ezt a új megjelenést pedig még meg is spékelte a "Passion And Warfare" remaszterelt, bónuszolt változatával (vagy fordítva?), a ma már egyértelműen instrumentális alapvetésnek számító klasszikus 25. évfordulója alkalmából. Na, de mindennek sorja van, mint a lepényevésnek...

A "Modern Primitive" bizony modernnek elég modern, de primitívnek semmiképpen sem mondató. Talán a modern kifejezés is túlzás abban az értelemben, hogy valójában egy legalább 30 éves anyagról van szó, ami eddig csonkán, dirib-darabokban a fiók aljában lapult. Vai leporolta a fölvételeket, amelyek eredetileg a debütáló "Flex-Able" (1984) és az első áttörő sikert arató "Passion And Warfare" közötti időszakban készültek, és képezik – ahogy a Mester fogalmazott – a hiányzó láncszemet a két album között. Volt természetesen, amit újra föl kellett venni, vagy utólag összerakni, mint  valami kirakóst, s ehhez Vai – a hitelesség érdekében – az akkoriban vele muzsikáló zenészek segítségét vette igénybe.

A "Modern Primitive"-et hallgatva az a benyomásom alakult ki, hogy Vai zeneszerzőként bizonyos értelemben egy teljes kört írt le, azaz, ma jobban hasonlít a '80-as évekbeli önmagához, mint ahhoz az ünnepelt, MTV-ben is játszott virtuózhoz, aki gitáros generációk hadát képesztette el, és késztette a szorgalmas, már-már megszállott gyakorlásra. Ha valaki ugyanis azt mondja, hogy a lemezen szereplő dalok valójában a 2012 óta eltelt periódus gyümölcsei, simán beveszem. De nem, ez egy huszas éveiben járó, Zappa által már kiszemelt, de a nagyközönség által még föl nem fedezett fiatalember gyöngyszemeit tartalmazza, amiket persze – negyven éves rutinnal a háta mögött – Vai alaposan letörölgetett, fényesre polírozott.

Elképesztő... Szerintem még jobb is ez a cucc, mint a legutóbbi lemez: minden borultsága, kísérletezése, sokszínűsége ellenére könnyebben emészthető, ugyanakkor – "éltes" kora ellenére – frissebbnek tűnik. Számomra annak ékes bizonyítéka, hogy ma már Vai mesterrel inkább kortárs zeneszerzőként kell számolni, mint afféle hajmetál korszakból itt ragadt gitárhőssel. A lemezt indító "Bop!"-ban, kérem szépen, alig van gitár!

A "Passion And Warfare"-ről pedig mit is írhatnék? Akinek ezt a lemezt be kell mutatni, annak annyit tudok mondani: "Mars a helyedre, Fiam! Ez egy kapitális elégtelen! A következő szülői értekezleten szeretnék beszélni az apáddal!" Legyen elég annyi, hogy a remaszterelés jól sikerült, ha nincs is eget verő különbség, az eredetinél valamivel jobban szól, s ez már önmagában igazolja a megjelenést. Csak hab a tortán a négy bónusz szám: két hamisítatlan Vai líra (libabőr!) és két nyúlfarknyi orkesztrált darab.

Óriási mázli, hogy a magyar közönség is része lehet annak a kiváltságnak, hogy a fővárosban, a Budapest Parkban, július 28-án megnézheti, meghallgathatja a "Passion And Warfare Anniversary Tour" monstre előadását (szetlista). Furdal a kíváncsiság, hogy hány magyar gitáros tolja majd el oda a biciklit! Amondó vagyok, ezt semmiképpen sem szabad kihagyni.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.sinbreed.com
facebook.com/Sinbreed

A Sinbreed nevű német csapatra a legutóbbi Avantasia albumon szereplő Herbie Langhangs, a banda énekese hívta fel figyelmemet, jó hangosan, és egy metál harcoshoz méltó kivagyi melldöngetéssel: a jeles társaságból abszolút nem kilógva hirdette, hogy Némethonban még mindig vannak olyan rejtett tartalékok, amiért a metál zenei migránsok joggal rohamozhatnák a teuton fémparadicsomot.

Végighallgatva a Sinbreed új lemezét, és önkéntelenül is összehasonlítva az Avantasiával, gonosz módon harsan fel bennem a gondolat, hogy Tobias jól tette volna, ha kölcsönöz egy kis erőt és fémesen csengő tökösséget Herbie-éktől, talán akkor nem punnyadt volna némileg bele Sammet pop-rock/musical imádatába a valamikor oly jól csengő brand… Sinbreedék természetesen nem tudnak olyan szerteágazó különlegességet felmutatni, mint az Avantasia, a számok Guderian tábornok páncélos-roham taktikájával tarolnak le minden fület a győzelem érdekében, ahol az énekes jó generális módjára cseszik a logisztikára, így aztán a lendület és kreativitás csak az album háromnegyedéig tart ki.

A zene egyébként nem a tipikus német euro-power, és nem is az Accept  tradicionális heavy metalja, inkább hajaz a skandináv power olyan gyöngyszemeire, mint a valamikori, szépreményű, Daniel Heiman vezette Head, vagy a 8 Point Rose – vagyis a bika, agyszaggató, és a speed metalba is gyakran átruccanó riffek fölött hősies dallamok ütnek rést az ellenség páncélján, a vokálok géppuskatüzével tudatosítva, hogy itt csakis egy lehet a győztes.

Persze sok banda bukott már bele a folyamatos hirigbe, itt azonban a zenészek dalokban gondolkodnak, és nem emelik olyan szintre az agressziót, hogy a békegalamb már az első taktusokra holtan hulljon alá az égből: a legtöbb számban el tudtak helyezni egy-egy olyan dallamot, ami segít megkapaszkodni a nagy rohanásban, sőt, ha nagyon belegondolok, igazából a produkció nagy része egy gyűjteményes himnuszcsokrot alkot, csak nem olyan direkt, vagy hatásvadász módon, mint ahogy azzal mondjuk Manowarék próbálkoznak.

Mint írtam, a lemeznek egyetlen baja van: a CD átok, tehát a kevesebb több lett volna, és mivel a tempóval kevésbé variáltak a srácok, a végére kissé egybefolyik a produkció – esetleg a hallgató fárad bele a folyamatos üllőkalapálásba.

A csapat lelke és motorja természetesen az énekes Lang-hang-s (vagyis indián nevén hosszú hang) és ez nem véletlen, amennyiben Rick Altzi kihullana a pótlék-énekesek első sorából, rögtön meglenne a megoldás, ráadásul abból is egy jobb. Aki tehát az Avantasia után kedvet kap egy kis szigorkodáshoz, esetleg pumpálni akar némi adrenalint a vasárnapi magyar-belga meccs előtt, máris melegíthet: a német edző sikere után biztos eredményes lenne egy kis német zenei bemelegítés is. Hajrá magyarok!

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.fateswarning.com
facebook.com/FatesWarning

Milyen jó, hogy most nem kellett újabb kilenc évet várni egy friss Fates Warning anyagra! Az együttes léptékével mérve három esztendő olyan, mint "a tegnapi nap, vagy mint egy őrváltásnyi idő éjszaka" – ahogy a zsoltáros mondja (89,4). A 2013-as "Darkness In A Different Light" nem volt ugyan rossz lemez, de nem vett le a lábamról sem, az új anyagot beharangozó "From The Rooftops" azonban régi emlékeket és új reményeket ébresztett bennem. Ugyanakkor pont ez a nóta egy komoly dilemma elé is állított: az idén már jelent meg egy Fates Warning, bocs!, Redemption lemez: Melyik lett a jobb? Hogy viszonyul egymáshoz a két banda?

Nem lehet tagadni, hogy Nick van Dykot a Redemption életre keltésekor (de azóta is) nagyban inspirálta a Fates Warning, ezt a hatást pedig csak fokozta, hogy Rick Mythiasin és Corey Brown után végül Ray Alder lett az énekes. A Redemption alighanem a Fates Warning legszebb hagyományait volt hivatva ápolni, de a recenzió tárgyát képező lemezt hallgatva nem vagyok biztos benne, hogy a Fates Warning erre rászorul. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a "Theories Of Flight" nyitószáma éppen szerepelhetne az új Redemption albumon is: ugyanaz az epikus bevezetés, ugyanaz a riff-vezérelt lüktetés! Akkor most ki hatott kire? Lehetséges, hogy a hatásmechanizmus kétirányú – azaz, szó szerint kölcsönhatás van a két formáció között?

Azért azt nyilván látni kell, ki volt előbb, és kit tekintünk a progresszív műfaj egyik alapító atyjának. Meg azt is látni – mit látni! –, hallani kell, hogy ez a lemez ezerszer jobban, tisztábban, arányosabban szól az új Redemptionnél. A Repülés (menekülés?) elmélete színesebb, változatosabb, művészibb munka, melyen egyetlen gyenge nóta sem kapott helyett. Most minden nagyon ül: énekhang, dallamok, dalszerkezetek, ritmusok, gitárszólók, stb. Az egyetlen kifogás talán csak a kb. 50 perces, ma már rövidnek számító játékidőt érheti, de jóból – ahogy mondani szokás, keveset adnak. Egyáltalán nem túlzok, amikor azt mondom: már most teljes biztonsággal kijelenthető, hogy az év egyik legjobb prog-albuma született meg Jim Matheos boszorkánykonyhájában.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.spiritualbeggars.com
facebook.com/spiritualbeggarsofficial

Bevallom, nem tartozom a SB ortodox hívei közé és a kötelező kánonnal, vagy elvárásokkal szemben nem kedvelem az IGAZI zenével jelzett doomos korszakukat, még szerencse, hogy Apollo Papathanasioval immáron a harmadik album készül, így nem csak önmagában, hanem egy mikro-korszak keretei között is értékelni tudom az új albumot.

Persze lehetne arról vitatkozni, hogy a csapat egymás után következő zenei érái mennyire is különböznek egymástól, már ha azt vesszük alapul, hogy a fő lélekteremtő minden esetben a markáns megközelítéssel rendelkező Mike Amott volt, aki ha más metódussal is, de ugyanazt a lényeget emelte ki minden alkotói korszakából. Ennek ellenére úgy vagyok vele, mint az epikus doommal: ha van egy jó énekes és a dallamok az égbe – vagy mélybe? – taszítanak, akkor nincs kecmec, azt muszáj szeretnem. Az utóbbi három album pedig ezen aspektusok mentén született, a doomot lassan felváltotta a vintage hard rock, és az a bizonyos koldus még soha nem volt ennyire spirituális, mint ezeken a lemezeken, már ha a spiritualitás fő korszakait a hatvanas és hetvenes évekre tesszük. Van itt minden, ami azt az időszakot fémjelezte, a Creamtől elkezdve a Deep Purple-ön keresztül az Iommi-féle példateremtésig, megannyi, ezernyi hatás, melyek képesek mégis koherens egészet alkotni, s ebben a hangulat csak azért nem röpít vissza minket a múlt századba, mert ahhoz kissé modern a gitár sound. Ennek ellenére a "Sunrise To Sundown", ha hangjegyeit betűkké konvertálnánk, a legalkalmasabb tankönyv lehetne a vintage rock nevű tantárgy zenetörténelmi bemutatásához.

Az elért hatáshoz persze nem csak Amott szükséges – a dalokon túlbúgó orgona és Apollo klasszikus rocktorka  legalább annyit tesz hozzá az elért eredményhez, mint a főnök, kinek változatos játékához az énekesnek és a billentyűsnek is sikerült felnőni – bár ha a "Still Hunter" őserejű törzsi ütemeit hallgatom, egy léghajó is elúszik az ablakom felett – és nem a fűnek köszönhetően.   

Mégis, miben új a mostani album? A leírtakból következik: a forrás lett annyira bővizű, amennyire lehetséges, úgy gondolom, most sikerült a megidézendő korszak legszélesebb spektrumát felvillantani, még úgy is, hogy a pszichedelia helyett inkább az erődemonstráción van a hangsúly – ebben a tekintetben az alapok inkább közelednek az Uriah Heephez és a Deep Purple-höz, mintsem Hendrixhez, vagy a hippi-éra fűszagú bandáihoz (kivéve talán a kissé "varázslósra" sikerült "Lonely Freedom"-ot és a doom riffel elvezetett "Southern Star"-t). Mégsem beszélhetünk puszta energia pulzálásról, az olyan finom megoldások, mint a "No Man's Land" zongorabetétje, a sokszínűséget a progresszió – és itt ne a stílusra gondolj – irányába helyezi.

A másik erény, hogy a fejlődés – vagy a szeánsz? – folyamatosan, törés, esetleg nagyobb ugrás kényszere nélkül követhető nyomon, így az album összhatása nem jelent ismeretlen emészteni valót: aki szerette az előző két lemezt, az valószínűleg most sem fog csalódni. Aki meg igen, az spórolja meg a koldus kalapjába szánt aprót.

Garael