Bárcsak a krónikusfáradtság-szindrómában szenvedő Leif Edling munkatempójával ontaná a magyar gazdaság a GDP százalékokat – rögtön megfogalmazódna az egészség antitézise, ahogy lepipálnánk a jóléti államok nagy részét és segélyt nyújtanánk Svájcnak. Mert bizony a Candlemass nem a gyászolásra érett csapat utolsó rugdalózásait mutatja, az albumkiadás befejezésének bejelentése után sem, és attól még, hogy valamivel meg kellett ünnepelni a banda alakulásának évfordulóját, a csapat létének-működésének metódusa legalább olyan sötét titokként borul a doom színtérre, mint amilyen atmoszférát bocsát ki magából az új négy számos EP.

Természetesen nem csak Edling érdeme, hogy a kislemez nyitószáma rögtön a kedvencemmé vált: a feléneklő Mats Levén már több stílusban is bizonyította, hogy képtelen hibázni, és hangja mellett dallamai is képesek első ligába lökni bármilyen produkciót. Hát még az ilyet, ahol a dalok alapját egy olyan riffmester kalapálta össze, aki Iommi legjobb padawanja, mit padawanja, Sith Lordja, a mázsás groove-ok és a hangulatteremtés fekete öves mestere.

A "Death Thy Lover" nem jellegzetes, csigatempós doom, van benne jócskán a power dübörgéséből – esetleg a Trouble gőzmozdony-féle robogásából – és történetmesélős, panteisztikus akusztikából is, ahonnan Levén libabőrt varázsló, és a stílusra nem igazán jellemző lelkesítő dallamokat képes varázsolni. A hangulati játszadozással és a vissza-visszatérő főtémával Edling igazából egy mini-doom operát tálal elénk, vagy annak az anti-áriáját, ez pedig több mint megszokott ebben a műfajban. Talán még kivételesnek is nevezném – ha nem tudnánk, hogy a kreatív zenész bármikor képes hasonló szintű produktumokra. Még ilyen titkos szindrómával is.

Garael

Kiadó:
Independent

Honlap:
www.derdian.com

Számomra egyenesen rejtély, hogy egy viszonylag ismeretlen olasz csapat hogyan tud az albumára – ami ráadásul első három lemezének legjobb dalait tartalmazó, újra felvett anyag – ennyi klasszis énekest meghívni… Rendben, az internet korában már igazából csak ide-oda küldözgetett digitális bitekbe sűrítik a vendégszerepléses munkát, de gondolom, kell egy olyan fanatikus személy – vagy stáb –, aki, vagy ami felveszi a kapcsolatot a kiszemelt művésszel, időpontot egyeztet, elvégzi az adminisztrációs munkát és azt a megannyi feladatot, amelyről nekem gőzöm sincs, no és persze rendezi a pénzügyeket.

Ráadásul az is biztos, hogy ezzel a voice-válogatott brigáddal nem lesz koncert, a lemezek eladásából befolyó összegből meg mostanában talán elég lesz egy pofa sörre, esetleg a vendégszereplés honorálására, hacsak nem baráti "brahiból" történt az egész, akkor viszont a Derdian főnök a világ egyik legbarátságosabb és karizmatikusabb zenésze lehet – naná, ennyi klasszis haverral!

Most, hogy a férfinépség 90%-a a labdarúgó EB-t nézi, talán nem tűnik elcsépeltnek a válogatott hasonlat: ha nem is egy foci, de egy vízilabda világválogatottnyi klasszist sikerült összetrombitálni a lemezre. Itt van a jelenleg a Firewind énekes (Ex-Metallium) Henning Basse, elődjével, a Spiritual Beggarsben  játszó Apollo Papathanasioval, a Royal Hunt klasszisa, D.C. Cooper, a Rhapsody Of Fire dalnok. Fabio Lione, a Primal Fear sziréna-izomembere, Ralf Scheepers. De a nálam szélesebb látó- illetve hallókörűek számára minden bizonnyal ismerős az Elvenkingből Damnagoras, a 4th Dimensionből Andrea Bicego (aki nevével ellentétben nem sántít, ráadásul férfi!), a DGM-ből Mark Basile, az Eldritchből Terence Holler, és még egy-pár, számomra ismeretlen olasz honfi.

S hogy a zene milyen? (Neo)klasszikus, szimfonikus elemekkel feltuningolt euro-power metál, az énekesek dallamaival kikalapált további alstílusokat formázva. Mert van itt Rhapsody alapú csatadal, Royal Huntos – D.C. Cooper nem énekelt ekkorát a legutóbbi két RH albumon – dallamorgia, Manowar kiállású menetelés, Malmsteen-alapú barock, romantikus ballada és Helloweenes tekerde.

Az énekesek nem lettek kimozdítva komfortzónájukból, egy más hangszerelésben, morcabbá, vagy lágyabbá téve a témákat, akár saját anyabandájuk dalaként is előadhatták volna az elkészült szerzeményeket (oké, kis túlzással) – ettől függetlenül sikerült a Derdiannak egy sajátos, önálló karaktert adni a hallottaknak, melyekben a neoklasszikus íz, és a dallamok azonnal ható, mézédes slágereket varázsolnak, és ahol a stílusra jellemző hagyományos gitármunka nem tolakodóan, de az alapokat biztosan adva teremt integráns keretet.

Kedvenceket nem is nagyon tudok kiemelni, talán a már említett Cooper szerzemény, a Basse-féle, keserédes zúzda, és a gitárszólókkal bőven megszórt, kórusokkal tuningolt, a korai Dark Moore világát idéző "Incitement" forog legtöbbször a lejátszómban, de az euro-power szerelmesei minden bizonnyal megtalálhatják a maguk külön kedvencét is, kedvet teremtve a zenekar tekintélyes diszkográfiájának alaposabb feltérképezéséhez.

Kellemes meglepetés a kuka mélyéből, ami fel tudott nőni a vendégek nevéhez: a siker az importálás ellenére is büszke hazai eredmény.

Garael

Kiadó:
Universal

Honlap:
www.volbeat.dk/en

Az album borítóján a múlt század elejét – vagy még korábbi időszakot idéző csupasz öklű bokszmeccsre invitáló férfiút még csak-csak értem – aki fitymálja a lemezt, annak velem gyűlik meg a baja! – de a háttérben álló, és a gonosz különböző megtestesülését jelképező nézőközönség már felvet némi kérdezni valót: nem úgy, mint az új Volbeat anyag, ami kielégítő edzettséggel gyúrja össze a csapat 2010 előtti és utáni korszakait.

Bevallom, én a legtöbb kritikussal ellentétben nem éreztem rádiósan puhánynak a múltkori albumot, sőt, a King Diamond-i szeánszot idéző vendégszerepléses gonoszkodás egyenesen egy olyan dimenzióba katapultálta a bandát, ami még kezdeti, Metallicásan riffelős korszakukon is túlnyúlt, de így, három év távlatából elismerem, hogy kissé eklektikus lett az anyag, amelyben könnyedén felsejlettek a rádiós próbálkozások is. Ez mondjuk – ellentétben a metál-kánonnal – számomra nem egyenlő a népirtás súlyával –, lehet, hogy éppen ezért is vált egyik kedvenc albumommá az OGSL, az pedig miért is lenne baj, ha nem csak underground klánok és a szabadkőművesek tudnak az ötletes egyveleget nyújtó bandáról?

Azoknak azonban, akik a "régi" irányvonalat hiányolják, mindenképpen jó hír, hogy Poulsenék visszavettek a kísérletezgetésből, vagyis az alapokban visszatértek kissé a riffelősebb, gyökereket megidéző – hallgasd csak meg a nyitó szerzemény COC-t idéző groove-ját – hatásokhoz, melyekre aztán szabadon építhették rá a populáris cirádákat: így aztán nem annyira feltűnő a tulajdonképpeni hatásvadász jelleg megmaradása, hacsak nem vesszük annak az azonnal dúdolásra kényszerítő dallamokat, és az olyan cirkuszi bűvészmutatványt, mint a "For Evigt" countrys ügyeskedése, a "The Gates Od Babylon" keleties bazseválása, vagy a "Goobye Forever" női vokálja (nem beszélve a két feldolgozás kockázat nélküli, remek feldolgozásáról).

Rob Caggiano jelenlétének súlyát nem igazán tudom eldönteni, egyrészt nem érzek markáns változást az eddigiekhez képest, másrészt tényleg van elhelyezve egy-két pofásabb gitárszóló a dalokban, jóllehet, a Volbeat zenéjében mindig is inkább a lüktető tempó, és az ötvenes évek rock n' rolljának hullámzása volt a meghatározó, mintsem az ezerujjú gitárakrobatika.

Vendégből ezúttal Danko Jonest kapjuk, akivel aztán egy pofás punk n' boogiet varázsolnak a fiúk, ez persze ilyen dallamérzékkel nem nehéz – talán kissé ellentmondásos módon itt is az album gyenge pontja: akármennyire is szerethetjük a csapatot – sőt, annál inkább, hiszen akkor ismerjük is – kénytelenek lehetünk elismerni egyes régebbi számok újrahasznosítását, már ami a dallamokat illeti, de ha jóindulatúak vagyunk, fogjuk rá az egészet a nyuszira, izé, a markáns és jellemző melódiaforrásra.

Lehet persze szidni a bandát az ismerős fordulatok miatt, ám az tagadhatatlan, hogy kiváló bevezetők lehetnek a metal világába ezekkel a genetikailag fülbemászó slágerekkel, visszahozva kissé a vintage rock n' roll alap valamikori hasonló – és a népszerűségi rátát olyannyira meghatározó – tulajdonságát. Még azoknak is, akik egyébként megijedtek a csupasz öklű bokszolóktól.

Garael

Honlapok:
www.davebrons.com
facebook.com/DaveBronsMusic

Jelen fúziós király Tom Quayle műsorában tűnt fel először, mint később kiderült, nem véletlenül. Jó kis promóciót készítettek elő Dave-nek, mivel null kilométeres gitárosként egy laza 9000 fontos összeget sikerült összelapátolnia adományokból a debütáló albumára. Nem hiába, ha akadnak kapcsolatok, azokat kőkeményen ki kell használni. Azóta is stabil szereplő a "The Guitar Hour" műsorban, aminek köszönhetően a már elkészült album is kapott egy jó kis reklámot, nyilván nem fogytak milliók a lemezből, mivel már alapvetően nem fogynak lemezek, de egy ilyen első albumos arc nem vágyhat ennél több segítségre.

A szerző EVH+filmzene egyvelegként definiálja önmagát és anyagát. Az ízléses hangszerelés és helyenként a gitár teljes mellőzése, valóban alátámasztja a filmzenés hasonlatot, de az EVH (szigorúan gyk: Eddie Van Halen) felemlegetés masszív baromság. Standard melodikus-rock stílusban tálalja zenei gondolatait Brons úr, a gazdag, nagyzenekarral megtámogatott felépítmény igazán kellemes összhatást eredményez.

A számsorrend megválasztása nem feltétlen az én ízlésemnek való, valószínűleg nem a "Star" című melankolikusabb tétellel kezdtem volna. Alapvető baj nincsen a szerzeménnyel, egy gyönyörű melódia köré épül a sztori, a zongora és a gitár a két főszereplő, viszont egy picivel dinamikusabb szerzemény jobban belökte volna a motort. Tetszetős a gitármentes kiállás a dal közepén, a billentyű és a vonósok csont nélkül elviszik a történetet és ez a rész valóban erőteljes filmes hatást mutat. A kettes dalt a szerző gyermekének születése inspirálta, ismét szellősebb kezdésből fejlődik a dal egy tömörebb szerkezetig, a refrén pedig valami pazarra sikeredett. Végig játékos futamokkal és tremolójátékkal operál a szerző, erőteljes Vai hatás fedezhető fel, nincs ezzel semmi gond, kit ne inspirált volna Steve? Személyes kedvencem a "Miracle Maker", itt egy pillanat alatt evidenssé válik, hogy szigetországi szerzővel állunk szemben. Kelta hatások és dallamvilág skót duda, ill. dudaszerű tapping játék. Tiszteletét teszi Tom Quayle is egy vendégszóló erejéig, a tőle megszokott hi-tech legato futamokat szerencsére kicsit sikerül oldania, és egy kifejezetten "pop" hatású, élvezhető témát prezentál. Klasszis darab, wow! A "Desert Rose" nem egy Sting átirat, saját szerzemény, lágy ujjal pengetős akkordbontásokkal, üveghangokkal jutunk el a végkifejletig. Ez a része nagyon erős a lemeznek.

A "Voyager" erőteljes hasonlóságot mutat a nyitó "Starral" nem tudom, hogy ez valamiféle koncepció volt-e. Talán ebben a tételben próbálja a legnagyobb szólót villantani Dave, több-kevesebb sikerrel, azért hallatszik, hogy nem az NB1-ben vagyunk. A Spanyolországban töltött gyermekkora inspirálta "Father", flamencoszerű bontogatásból indul, a fő motívum nekem plágium gyanús, de nem tudnám megmondani, hogy mi az. A "Drivin' Rain" szinte semmi gitárt nem tartalmaz, inkább a filmzenés irányvonal a meghatározó benne. A bibliai sztorit feldolgozó "Crucify" erőteljes neoklasszikus gyökerekről árulkodik, Yngwie mester valószínűleg gyakran pörgött a CD lejátszóban. A záró szólóban Paul Bielatowicz (ex-Neal Morse, Carl Palmer) nem hétköznapi virtuozitásáról tesz bizonyságot.

Valószínűleg ezen a ponton befejeztem volna a lemezt, mint oly sokaknál, itt is fölöslegesnek, időhúzásnak érzem az utolsó dalt. A lemez hangzása megfelelő, megüt egy elég magas szintet, de ehhez finoman szólva sem szükséges 9000 font. Cirka 3-4 szoftverrel és számonként 20-30 forintos összeggel számolva abszolválható lenne a feladat. A nagyobbik probléma a szemérmetlen árazás, egy digitális anyag ne kerüljön 8 font+ÁFA összegbe. Ez magyarítva több mint, 4000 forintra jön ki, ilyen magas áron nem realitás a művészek támogatása.

 A lemez itt meghallgatható

Jack Rose (Mádi N.)

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.rage-official.com
facebook.com/RageOfficialBand

Nem akarom állandóan Túrisas kollégát piszkálni, de 2012-ben, a legutóbbi Rage album megjelenésekor szerénytelenül kijelentette, ő a Dionysosrising Intézmény Rage tanszékének vezetője (ITT). Ehhez képest játszi könnyedséggel pattintotta le magáról, hogy a Smolski nélküli első lemezt meghallgassa, nem is beszélve egy esetleges kritika megírásáról. Ezennel jelképesen meg is fosztom a "Dionysosrising Intézmény Rage tanszékvezető tanára" címtől, max. a tanársegédi jelzőt használhatja... ha egyáltalán. Erről ennyit...

Szóval a "21" annak idején hónaljban büdösnek nyilváníttatott... és nem ok nélkül. Érezhető volt, hogy a korábbi termékeny Peavy-Smolski kölcsönhatás már csak gyenge kigőzölgésekre képes, ezeknek is erősen pállott veríték szaga volt – amint arra az időközben katedráját vesztett egykori tanszékvezető rámutatott. Smolski még utolsó erőfeszítésként kierőszakolt egy Lingua Mortis Orchestra lemezt, ami – szerintem – már a szakítás után összetrombitált Almanac főpróbájának tekinthető.

Utólag azt mondhatjuk, hogy a Peavy-Smolski válóperrel nem jártunk rosszul, hiszen Smolski – Peavynél lényegesen jobb énekesekkel – ott folytatta, ahol az LMO-val abbahagyta, Peavy pedig igazi keljfeljancsiként legott toborzott két fiatal zenészt maga mellé, és el is készítettek egy olyan Rage lemezt, ami a korábbi karcos, már-már thrashbe hajló hangvételt idézi. A valódi kérdés igazából az volt, hogy Smolski pótolható-e. Erre egyszerűen csak azt tudom válaszolni, hogy igen és nem. Igen, mert Marcos Rodriguez kiváló gitáros, ráadásul Smolski tanítvány, és nem, mivel Smolskiból évszázadonként max. egy születik...

A "The Devil Strikes Again" virtigli Rage lemez, Peavy jellegzetes, erősen behatárolt ambitusú dallamaival, tetszetős gitárszólókkal, a főnök 50 fölötti életkorát és 150 fölötti testsúlyát meghazudtoló frissességgel. Végül megjegyzem, mint a Rage Tanszék max. külsős óraadója, ezennel áthelyeztem a csapatot az "érdekes" kategóriába, és – bár minden tiszteletem Peavy-é – az elmúlt huszonegynéhány év igazi örökösének ezentúl az Almanacot tekintem.

Tartuffe

Kiadó:
Rising Force Records

Honlap:
www.yngwiemalmsteen.com

Személy szerint Yngwie mestert a kortárs rockzene legnagyobb zsenijének/egyéniségének tartom. Nem csak forradalmi játékstílusa, de egész megjelenése, sőt még az a bizonyos sokszor és jogosan bírált "bad attitude" is ezt a képet erősíti, ebbe az irányba mutat. Ha megnézzük az Amerikában éppen most zajló "Generation Axe2 turné nem hivatalos felvételeit, nekem egyértelmű az üzenet; egymás mellett nyomják a jelenkor legnagyobb hatású gitárosai, mindenki saját, markáns stílusjegyekkel, de egyetlenegy ember a zabolátlanságával, teljes megjelenésével mindig kilóg a képből. Ő Yngwie. A többiek mindent tudnak a gitárról és saját stílust teremtettek, de akár különböző stílusban is képesek bármit eljátszani, míg ő csak egyetlen dolgot tud. Tud Yngwie lenni, de azt teljes átéléssel, és úgy, hogy a kezében estéről-estére, senki máshoz nem fogható módon és energiával felrobban a hangszer…..

Ez Yngwie. A '80-as évek eleje óta megy a saját, nem kicsit csökönyös és akarnok feje után, magasról leszarva az elvárásokat, a megújulási képtelenségére tett kritikusi megjegyzéseket. Mostanra valóban bezárta magát a saját világába és töredelmesen bevallom, hogy az utóbbi hat stúdiólemeze közül a két legutóbbi (Spellbound, Relentless) a többi "jórahallgatása" után is fennakadt a szűrőn (a névhez nem méltó fércmunkának tartom mind a kettőt), ami nem jelentette azt, hogy ne vártam volna lélegzetvisszafojtva az új megjelenést.

Itt a WOF, hallgatom sokadjára és fura kettősség van most bennem. A lemez nagy vonalakban tulajdonképpen azt hozza, amit várni lehetett a (természetesen saját) stúdiót közreműködő zenészektől és stúdiós szakemberektől megtisztító önfejű zsenitől. 100% Yngwie és önző "One Man Show" a szó legszorosabb értelmében. És ha valaki erre azt mondja, hogy akkor hallgassa is egyedül ő, azt is megértem, mert valahol jogos. De mégis… most valahogy nem érzem, hogy a fene, aki megette az egészet, hanem hallgatom a nekem tetsző jobb dalokat (kb. a lemez fele…), és azokat viszont nem tudom elégszer meghallgatni. Még az általa énekelt "Soldier" is napok óta oda-vissza megy a beépített magnómban, pedig érzem és tudom, hogy neki csak bluest szabad énekelni vagy semmit.

Amikor pedig elindul az utolsó "Nacht Music", akkor újra és újra átélem, amit 1986-ban is világosan láttam és éreztem a rádiót hallgatva, miután a "Lemezbörze helyett" című műsorban Göczey Zsuzsa leadta a teljes első lemezt; ez a svéd muzsikus örökre beírta nevét a világ halhatatlanjai közé….

Túrisas

Kiadó:
Dead End Exit

Honlapok:
www.astrakhan.se
facebook.com/Astrakhan.band

A svéd prog/art rock formáció 2013-ban jelentette meg "Retrospective" című bemutatkozó lemezét, ami nálunk egészen szívélyes fogadtatásra lelt. Ja, ebben a stílusban a skandináv muzsikusok ritkán hibáznak. A hasonszőrű csapatok – pl. Magic Pie, A.C.T, Kaipa, Karmakanic, Hasse Fröberg, stb. mind a kedvenceim közé tartoznak. Az Astrakhan gerincét egy testvérpár, Per és Jörgen Schelander alkotja, ők felelősek az együttes sajátos arculatáért, ami kb. annyiban különbözik az előbb említett "rokonoktól", hogy hangulatában kicsit borongósabb, megszólalásában szárazabb, fölfogásában valamelyest keményebb.

Alex Lycke énekes reszelős orgánuma ehhez a stílushoz tökéletes választásnak tűnik, és az sem vesz el semmit a dolog élvezeti értékéből (sőt!), hogy az Astrakhan állandó bérelt gitárosa, producere és hangmérnöke az a Marcus Jidell, aki már letette a névjegyét az Evergrey és a Royal Hunt kötelékében. Az "Adrenaline Kiss" már egy új törpe kiadónál, a Dead End Exitnél jelent meg; remélem, ez nem válik majd a terjesztés kárára, én ugyanis már azon mesterkedem, hogy miként lehetne a CD-t kulturált áron beszerezni.

A vásárlás nem képezheti vita tárgyát, mivel ez az anyag még a debütációnál is jobban tetszik (az pedig már itt figyel a gyűjteményemben). Tipikusan olyan muzsika ez, amit csak egyben és megfelelő hangulatban érdemes meghallgatni, nincsenek benne kiemelésre predesztinált slágerek, hiszen egy nagy, összefüggő folyam az egész, amit a szerzők tudatosan, szervesen építettek föl a maximális hatás érdekében. Jidell még a soundot is a hangulathoz igazította, nincsenek itt csilingelések, pihe-puha szinti alapok, barátságos gitárhangzás: reszel, vakar, horzsol, irritál az egész, de nem öncélúan, hanem tökéletesen alárendelve a művészi koncepciónak. Ezzel a "használati utasítással" ajánlok hát a stílus iránt érdeklődőknek eredményes ismerkedést!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.harryhess.net
facebook.com/harry.hess3

A First Signal valójában a Frontiers Records AOR dömpingjének egy újabb tucatterméke, amely mögött a kanadai dallamrock kiválóság, a Harem Scarem énekese, Harry Hess áll. A történet nem új keletű, hiszen ezen a néven 2010-ben már jelent meg egy korong ugyancsak Perugino kiadójának kezelésében. Nem egészen értem, hogy a nápolyi istállónak miért jó ugyanazt a muzsikust, lényegében ugyanazt a terméket különböző címkékkel ellátva párhuzamosan futtatni. Szerintem jobban tennék, ha nem apróznák el a dolgokat és a Harem Scarem mögé állnának be teljes mellszélességgel, és/vagy Hesst saját néven futtatnák föl, ahogy erre már születtek is kísérletek 2003-ban (Just Another Day) és 2012-ben (Living In Yesterday).

A First Signal tehát szinte semmiben sem különbözik attól a zenétől, amit Harem Scarem néven, vagy Hess szólókarrierjének részeként ismerhettünk meg. Illetve mégis: pl. mások a zenészek, a káprázatos Pete Lesperance (Harem Scarem) helyett itt most egy bizonyos Michael Palace penget, a dobokat és billentyűket pedig Daniel Flores (Mind's Eye, Fatal Force) kezelte. Két dalban (She is Getting Away, Love Gets Through) a gitárszólókat Francesco Marras (Screaming Shadows) játszotta föl.

A lemezt hallgatva megbizonyosodtam arról, amit (főleg a Harem Scarem munkássága alapján) már régóta sejtettem, Hessnek kivételes dallamérzéke van és harmonizált refrénjei szinte páratlanok. Ennek ellenére az én ízlésemtől továbbra is idegen marad az a túlságosan lírai, belassulásra hajlamos stílus, amit képvisel. Egyértelműen azok a dalok tetszenek legjobban, amelyekbe sikerült némi dögöt, gyorsabb tempót csempészni (Love Gets Through, Minute Of Your Time, Pedestal, One Step Over The Line). Azt hiszem, maradok a Harem Scaremnél, főleg, mivel ott pótolhatatlan pluszt jelent Pete Lesperance ízes, hol Van Halenes, hol Vito Brattás játéka.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jornlande.com
facebook.com/jornlande

Mostanában sokkal több megértéssel figyelem Jorn Lande pályafutását, mint bármikor korábban: lényegében én is egy szál magam árnyékbokszolok itt a virtuális térben és állandóan önismétlésekbe bocsátkozom. "Megértéssel" – s ezt nem véletlenül írtam, mert szimpátiáról nincs szó: Lande ugyanis csak magát okolhatja, hogy elfogyott körülötte a levegő, mint ahogy azért is, hogy a nem ritkán évi 2-3 megjelenés mellett lehetetlen elkerülni az ellaposodást. Ez a faszi a hard rock/heavy metal univerzum koronázatlan királya lehetne, ha kevésbé lenne önfejű, ha hallgatna másokra, ha nem rongyolná szét a hírnevét holmi Dio/Coverdale epigon szerepben... Ugyanakkor mindig kellemetlenül érzem magam, amikor bántom, hiszen a hangjától bármilyen közegben azonnal padlót fogok, ráadásul kényszeres önkifejezése fölfogható egyfajta készséges közönségszolgálatként is.

Az újonnan fölkapott zenész- és szerzőtársával, Trond Holterrel 2015-ben legalább próbálkozott valami újszerűvel, amikor Dracula fantázia(tlan) néven megleptek bennünket egy rock opera-szerűséggel. A kísérlet nálam vegyes fogadtatásra lelt, s azóta kíváncsian figyeltem: vajon hogyan tovább? A beszédes című "Heavy Rock Radio" azonban a lehető leghervasztóbb irányba mutat. Szerintem már az első ilyen földolgozásalbum, a 2007-ben megjelent "Unlocking The Past" is egy lefelé szálló ág kezdetét jelentette. Remélem, a Jorn gyermekkori pop és rock kedvenceiből összeállított rock diszkó nem annak indikátora, hogy mi várható tőle az elkövetkezendő években.

Csak hogy a lemezről is essen néhány szó: mindig hangsúlyoztam, hogy alapból nem vagyok a földolgozás gyűjtemények ellensége, de piszkos nehéz az ilyesmit jól csinálni. Szerintem két ismérvnek kell mindenképpen megfelelni: (1) a mai ízlésnek már gyengén, vékonykán szóló régi slágereket modern sounddal és döggel kell fölturbózni, (2) a számokat nem szolgai lelkülettel kell lemásolni, hanem valami plusszal, sajátos csavarral kell megfejelni. A valódi tribute-nak ez a lényege, különben csak valami kocsmai emlékzenekarosdi lesz belőle. Jorn biztos jót szórakozott a stúdióban, de a hallgatónak ebből vajmi kevés jön át; szinte egy az egyben visszakapja az eredeti verziókat, ráadásul az élő előadás varázsa nélkül, konzervdobozba csomagolva.

A dalok kiválasztása sem mindig szerencsés: értem én, hogy pár nagy slágernek kötelezően szerepelnie kell egy ilyen gyűjteményben, de szerintem a kevésbé ismert, méltatlanul elfelejtett nóták jelentik az igazi kihívást, s mindeközben arra is érdemes ügyelni, hogy a kiszemelt slágerek a tisztelgő muzsikus karakterétől ne üssenek el markánsan. Ennek szellemében pl. üdvözlöm Kate Bush "Running Up That Hill"-jét, vagy a fantasztikus John Farnham himnuszt, a "You're The Voice"-ot – az utóbbival kapcsolatban azonban meg kell jegyezzem, hatalmas veszteség az eredeti lüktető ritmizálásának elhagyása. Ugyanakkor nehezen magyarázható választásnak tűnik Jorn részéről Journey (Don't Stop Believin'), Queen (Killer Queen) és Eagles (Hotel California) szerzemények földolgozása. Akad itt biztonsági játék is, hiszen Deep Purple, Dio, Black Sabbath, Iron Maiden nótákkal Jorn aligha dobhat totál homályt.

Egy-két érdekes, szokatlan választástól eltekintve nekem ez a heavy rock rádiózás meglehetősen unalmas, amit csak tetéz, hogy kezd egyre jobban irritálni az a hangzás, amit Jorn ráerőltet zenészeire. Miért van az, hogy bárki gitározik nála – legyen az Jorn Viggo Lofstad, Tore Moren, vagy Trond Holter (Music Man, Gibson, Ibanez preferenciákkal), mindenki ugyanúgy szólal meg a lemezen?

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.frost.life

Előttem nem teljesen világos okokból manapság divatossá vált "szakmai" körökben a Frost* muzsikáját egekig magasztalni, de minimum lelkesen dicsérni, pedig amikor 2006-ban megjelent az első albumuk "Milliontown" címmel, még a kutya sem foglalkozott velük. Mi sem írtunk róla, pedig a lemezt – brit neo-prog rock rajongóként – debütációja első pillanatától kezdve ismertük és kb. felesben csipáztuk is. A lényegében projektként üzemelő brigád szellemi atyja Jem Godfrey billentyűs, producer, stúdió guru, aki Desmond Child brit megfelelőjeként számtalan popslágerért felelős (pl. Atomic Kitten, Ronan Keating, Gary Barlow), bár szeret kirándulásokat tenni a rock és jazz műfajok területén is.

A Frost* törzsgárdáját Godfrey az Arena, Kino és IQ zenészei közül szerződtette, így nem meglepő, hogy a formáció szervesen illeszkedik a progresszív rock jellegzetesen szigetországi alfajába. Ugyanakkor képtelen volt megtagadni önmagát és a popos hangvétel, az elektronika szinte már nyomasztó túlsúlya mindig is jellemezte a vállalkozást. Nekem alapvetően ez is a bajom vele. Minél hosszabb egy tétel, minél több benne az instrumentális betét, annál tetszetősebb a dolog, annál nyilvánvalóbbak Godfrey zeneszerzői kvalitásai, de az agyondigitalizált hangzás, a popos dallamok nekem akkor is kénszagú, ronda, szőrös ördögpataként lógnak ki belőle…

A "Falling Satellites" nyolc év alatt már a harmadik próbálkozás arra, hogy Godfrey nevet szerezzen magának a pop világán kívül is, és a nemzetközi kritikákat olvasva ez alighanem sikerült is neki, jóllehet engem nem sikerült meggyőznie (mondjuk, ki nem sz.rja le, igaz?). A legfőbb munkatárs továbbra is John Mitchell (Arena, Kino, Lonely Robot), akinek nagyon szeretem a gitárjátékát, de itt egyrészt inkább énekes (annak pedig nem kiemelkedő), másrészt ebben e közegben nem jut főszerephez. Persze akadnak itt egész jó kis dalok (pl. Signs, Heartstrings, Nice Day For It), de az olyan tételektől, mint a technós "Closer To The Sun", vagy a – jobb összehasonlítás híján – dubstepes "Towerblock" kiver a gennyes ragya. Ebben a kategóriában John Mitchell másik, hasonló szellemben fogant próbálkozása Lonely Robot néven mérföldeket ver Godfrey erőfeszítéseire. Suszter a kaptafánál, Godfrey a popslágereknél…

Tartuffe