Honlap:
www.virtualsymmetry.com

Amikor egy pár évig Rómában laktam, első kézből tapasztalhattam, hogy bizonyos körökben ott milyen kultusza van a progresszív muzsikának, főleg a Dream Theaternek. Ez a koncerteken különösen is "tapintható" rajongás természetesen megjelenik abban is, hogy megannyi banda játszik arrafelé ilyen muzsikát, van köztük simán elsőligás, de persze akadnak igen tehetséges epigonok és kevésbé tehetséges, de legalább eredeti csapatok is. Aki követi blogunkat, tudja, hogy előszeretettel "jelentünk" az olasz "versenyzőkről".

Nem tudom, emlékszik-e valaki a nápolyi illetőségű Mind Key nevű együttesre, akiket (gondolom, mivel helyi srácok) a Frontiers karolt föl annak idején. Utoljára 2009-ben jelent meg lemezük, amiről írtam is, azóta viszont nagy a csönd a brigád körül. Csak azért említettem őket, mert a Virtual Symmetry – bár ők északiak, pontosabban Milánóban székelnek – fölöttébb emlékeztet rájuk. Tipikusan olasz karakterű progresszív metált játszanak, ügyes, de nem káprázatos hangszeresek, és még a furcsa, de nem emészthetetlen dallamviláguk is nagyon hasonló.

Az alapító gitáros, zeneszerző, producer Valerio Æsir Villa hosszú évek óta keményen dolgozik ezen a lemezen, a hangzás pl. ennek megfelelően kifogástalan, de még nagynevű vendégeket is sikerült "szerződtetni". Rövid epizódszerepre beugrott Jordan Rudess (Dream Theater), Alessandro del Vecchio (Hardline, Voodoo Circle, stb.) és Marco Pastorino (Secret Sphere) is.

A lemez mindössze hét szerzeményt tartalmaz, ebből az első egy rövid szimfonikus intro, a negyedik pedig egy elég közönséges akusztikus zongoradarab, van viszont a végén egy három részes, 23 perces "szvit". Azt kell mondjam, ez a címadó tétel viszi el a hátán az egész albumot. A szimfonikus betétek igaziak, ízlésesek, nem tolakodóak, és az inkább rockos, mint metálos hangvétel is jobban áll az együttesnek. Ígéretes bemutatkozás, remélem nem jutnak a kvázi tetszhalott Mind Key sorsára...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.wisdom.hu
facebook.com/wisdommusic

Kezdhetném jelen kritikámat a közkedvelt Nietzsche idézettel, miszerint ami nem öl meg, az megerősít, de a Wisdom esetében ez csak félig-meddig igaz. Mert tény, hogy a csapatot az utóbbi időkben rengeteg "csapás" érte, kezdve a kényszerű tagcseréktől az orwelli deja vu-t okozó Facebook-incidensig, melyekből egy is elegendő indok – vagy ok – lehetett volna a csapat tartós válságából eredő feloszlásához, de szerencsére nem így történt: az Alestormba távozó Bodor Máté helyett – nemzetközivé téve a bandát – a "B színteret" meghódított Battle Beastből zenei okokból kiebrudalt Anton Kabanen érkezett, igaz, jelen lemezen még elődje játékát hallhatjuk – remélve, hogy hoz némi friss szelet a bölcsesség portájára, mert… Mert – és visszautalva a Nietzsche-i idézetre – a "Rise Of The Wise" egy cseppet sem lett erősebb, mint elődje – igaz, gyengébb sem –, de megmondom őszintén, akármennyire is szórakoztató dalcsokrot állítottak össze a fiúk, az az érzésem, hogy egy helyben topognak, esetleg a kialakult "komfort-zónából" nem akarnak kilépni. Ez mondjuk részemről nem lenne baj, de a dalok még az én toleráns ízlésemnek is eléggé egyformára sikeredtek, és tulajdonképpen újat nem hozó, csak a múlt album bevált paneljeit visszaidéző klónját jelentik a 2014-ben már hallottaknak.

A fiúk tehát belemerevedtek abba – az egyébként szórakoztató – zenei világba, amit a Hammerfall testesít meg, profin és tulajdonképpen hibátlanul idézve a példakép zenei világát, csak hát… Az ember várna némi meglepetést, vagy az eddig sulykoltaktól eltérő – esetleg eltérni szándékozó – megoldást, de azt bizony nem kap. De mit is kap akkor? Azonnal ható, remek kórusokkal kísért, dallamos heavy metalt, izgalommentesen, ám tulajdonképpen hibátlanul elővezetve, és ha nem hallottam volna százszor a hangszerekből kiugratott fordulatokat, akár még elismerően is csettinthetnék. A hiba azonban ott van, hogy erre már nem visz rá a lélek – lehet persze, hogy csak én vagyok rossz passzban, és nem hat rám olyan mértékben ez az indulós, ismerős közeg, mint ahogy kellene – de mit csináljak, ha a dallamokat minden szórakoztató, és magával ragadó voltuk ellenére is a gatyáig ismerősnek találom, és ha nem tudom, akár az ezelőtti album valamelyik darabjának is gondolhatnám őket.

Nehéz tehát objektív értékítéletet mondani az albumról, mert a maga nemében kiváló és szórakoztató darab, de ha az újra rákapó attitűddel rendelkezel, akkor nem biztos, hogy teljesen elégedett leszel, annak ellenére sem, hogy a szokásos vendéggel – jelenünkben Joakim Brodennel, a Sabaton frontemberével – elővezetett "Rise Of The Wise" minden igényt kielégít, amit egy igazi, csata-metál himnusztól elvárhat az ember.

Bele lehet tehát kötni az albumba, de minek? Akik szeretik ezt a fajta zenét, azok minden bizonnyal élvezettel fogják hallgatni a lemez nekik írt számait, a többiek meg úgysem számítanak. Még az én véleményem sem, aminek akár az ellenkezője is igaz lehet.

Garael

Kiadó:
InsideOut/Century Media

Honlapok:
www.headspaceonline.com
facebook.com/headspaceonline

Volt idő, amikor az Egyesült Királyság hard rock/metal élete – a még ma is aktív nagy öregeket leszámítva – konkrétan egy fabatkát sem ért. Mára szerencsére oda jutottunk, hogy arrafelé izgalmasabb dolgok történnek, mint a közönybe és újabb, lemezkiadók által diktált trendekbe ájult tengerentúlon. A brit legújabb hullám egyik legígéretesebb formációja – mindjárt a Haken után – az Adam Wakeman által életre keltett Headspace. Nomen est omen. Adam átvette híres édesapjától a stafétát, és nem meglepő módon éppen a Yes által kitaposott progresszív rock ösvényre lépve akar saját történelmet írni.

Az én szemszögemből vizslatva elég szerencsés fejlemény, hogy az ifjú Wakeman nem kényelmes retro hangulatra, rizikótlan nosztalgiára alapozva akar érvényesülni, s ebben óriási segítségére van Pete Rinaldi gitáros, aki visszafogott, intelligens játékot, de ha kell, kőkemény, metálos csikorgást kölcsönöz a vállalkozásnak. Érdekes módon, számomra ő jelenti a Headspace legüdébb színfoltját (bár a szólóiért nem lelkesedem különösebben), na meg persze a Thresholdban új életre kelt Damian Wilson, aki ránézésre mostanság csak hosszas mustra után különböztethető meg Russal Allentől – jóllehet orgánumuk fényévnyi távolságra van egymástól (itt nem minőségre, hanem karakterre gondolok).

Az előző, sikeresnek mondható debütáció óta mindössze annyi változott az együttes háza táján, hogy Adam Falkner személyében egy új, fiatal arc került a dobok mögé, így a ritmusok – ha lehet – még feszesebbek lettek. A Headspace zenei értelemben egyébként is elég szögletes jelenség, sokszor a dallamok is inkább ritmizáltak, mint simogató, rádióbarát ízlés szerint formáltak. Akit ez, vagy a szinte végig jellemző merengés idegesít, nem fog elájulni a banda új lemezétől sem.

Nem könnyű falat, azt készséggel beismerem, bár azért akadnak rajta könnyebben emészthető pillanatok, mint pl. a Wilson olykor kísértetiesen Robert Plantes hangjára ügyesen bazírozó, bluesos "Polluted Alcohol", vagy az akusztikus címadó. A Headspace jellegzetesen brit jelenség, sem a kontinentális Európára, sem Amerikára nem jellemző ez a merész, art rockos önfejűség. Egyelőre úgy tűnik, az első nagylemez nekem jobban tetszik, de sok-sok hallgatásra, ismerkedésre van még szükség ahhoz, hogy a végső ítélet megszülessék.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlap:
facebook.com/sunburstofficial

Megint itt az ideje, hogy jól hátba veregessem magam! Még mondja azt valaki, hogy a kukázás nem kifizetődő dolog! Valamikor 2010-ben írtam egy képtelenül fiatal görög gitárosról, bizonyos Gus Draxről. A leginkább Jeff Loomis nyomdokain haladó ígéretes tehetség instrumentális lemeze akkor nem taglózott le, de – mint a legjobb producerek – megéreztem benne a potenciált. Lehetett is vagy 4 olvasója annak a cikknek! Lehet ám nem hallgatni rám, csak éppen nem érdemes! "Ez a srác nagyon tud" – írtam – "és tényleg szépreményű muzsikus, aki valóban a tökéletességet keresi. Állítólag egy új bandát hozott össze; remélem, ott lesz majd igazi dobos, egy jó torkú énekes, meg egy bőséges adag szikár riff, amúgy Nevermore-osan."

Azt hittem, hogy reményem akkor vált valóra, amikor Drax egy szinte tökéletes Roy Khan hasonmással, a The Chronicles Projectben is szereplő Vasilis Georgiou énekessel Black Fate néven megjelentette az ígéretes, de nem éppen lehengerlő "Between Visions & Lies" (2014) című albumot. Valójában azonban – és ez az én nagy vigaszom! – nem a Black Fate, hanem a Sunburst képzeletbeli produceri énem óhajainak megtestesülése. Ez a nyerő páros, Drax és Georgiou ugyanis Bob Katsionis aktív közreműködésével (a billentyűk és a keverőpult mögött) most hatalmasat lépett előre. A "Fragments Of Creation" sokkal jobban szól és érettebb, tetszetősebb dalokkal lett föltöltve, mint eddig bármi, amihez Draxnek köze volt.

Drax és Georgiou "zenei személyisége" természetesen vastagon nyomot hagyott az albumon: Drax hozza a Loomis-érzést, a Nevermore technikai polírozottságát és borongós hangulatát, Georgiou pedig a Conception és a Kamelot epikus, szinte rock-operás – mellesleg nem sokkal életvidámabb – attitűdjét. Ütős elegy! A két irányzat legsikerültebb integrációját a lemezt záró, 12 perces "Remedy Of My Heart"-ban hallhatjuk. Személy szerint ugyan el tudtam volna viselni még több progresszivitást, játékosságot (amúgy Conception módra), sőt Katsionis szerepét is hangsúlyosabbra vettem volna (lásd az instrumentális "Beyond The Darkest Sun"-t!), de nem lehetek telhetetlen.

Egyelőre nehéz megjósolni, hogy mit tartogat a jövő a Sunburst számára. Az biztos, hogy ez egy vérprofi, a legnagyobbakkal is egy lapon emlegethető produkció. E kérdés csak az, hogy nem hasonlít-e túlságosan a két meghatározó egyéniség kedvenceire. Én ebben a tekintetben hajlamos vagyok elnéző lenni, de a "szakma" az ilyesmit nem szokta jól fogadni...

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade

Honlapok:
www.redemptionweb.com
facebook.com/redemptionband

A kétségbeejtően gyér amerikai progresszív metál színtér egyik utolsó mohikánja a Redemption. A Sensory Recordsnál kezdték, majd az InsideOuthoz igazoltak, de idei lemezük már a Metal Blade-nél jelent meg, a produkciós munkákért pedig a legendás Tommy Hansen volt a felelős. Eddig sem évente dobták piacra lemezeiket, de a "The Art Of Loss"-ra öt évet kellett várni, többek között azért, mert mindkét gitárosuk eléggé legatyásodott egészségileg. Nick Van Dyk, a zenekar vezetője és ritmusgitárosa egy ritka daganatos betegségben szenved (myeloma), Bernie Versailles pedig 2014-ben agyvérzést kapott és sokáig kómában volt. Innen kívánunk nekik teljes fölépülést!

Versailles még mindig nincs olyan formában, hogy régi feladatait 100%-osan elláthatná, ezért vendégzenészeket kértek föl a gitárszólókra: valamiért ex-Megadeth gitárosokra koncentráltak, így hallhatjuk az albumon Marty Friedmant, Chris Polandot és Chris Brodericket, de négy dalban föltűnik a "mindenholjelenvaló" Simone Mularoni is (DGM, Empyrios). Már a két korábbi lemezzel (2009 és 2011) kapcsolatban is kifejtettem, hogy a Redemption muzsikája kezd nagyon egyneművé, kiszámíthatóvá válni. Persze már a kezdetek kezdetén se volt túl változatos, de az elején a jól kitalált képlet még nagyon hatásosan működött. Éppen ezért örültem annak, hogy a neves muzsikusok bevonása esélyt adott arra, hogy némi változatosság, valami meglepi jellemezze az új anyagot. Ez sajnos csak részben sikerült.

A lemez elkészítését segítő új csapat érdeme, hogy a hangzáskép némileg megváltozott (és előnyére!), de az arányok még így sem tökéletesek és a gitárok sokszor szólnak tompán, sőt halkan. Annak sem örülök, hogy Van Dyk mester megint magára vállalta a billentyűs részek följátszását; jobban jártak volna egy nem részidős muzsikussal (Ja, hova lett Greg Hosharian?). Nem vagyok nagy híve annak, hogy egy sorlemezen földolgozások szerepeljenek, de a The Who "Love Reign O'er Me" című klasszikusa John Bush-sal (Anthrax, Armored Saint) igazi telitalálat!

A "The Art Of Loss" úgy kezdődik, mint ahogy az összes korábbi Redemption lemez, de szerencsére a lemez második felére túlsúlyba kerülnek a frissebb, dallamosabb, nyugodtabb hangvételű dalok. Lezárásképpen pedig kapunk egy olyan közel 23 perces progos megatételt (At Day's End), amilyet az első két album (2003 és 2005) óta nem hallottunk tőlük. Nem tudok egyetérteni Van Dyk (a szakmában már megszokott) nyilatkozatával, miszerint ez a legjobban sikerült munkájuk. Tény, hogy izgalmasabb, mint bármi, ami 2009 óta megjelent tőlük, de a "Fullness Of Time" és a "The Origins Of Ruin" még mindig viszik nálam a prímet.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.inglorious.com

Az Inglorious az lehet idén, mint tavaly a Saffire: vagyis a klasszikus hard rocck hagyományokat követő év felfedezettje, bár az angolok már most olyan underground hírnevet vívtak ki maguknak , ami megfelelően szilárd alap a továbblépéshez – nem véletlenül hozta a The Winery Dogs magával Budapestre is előzenekarnak a csapatot, vállalva a kockázatot, hogy az Inglorius még képes elvinni orruk elöl a show-t. Hogy mi tartozik a csapat erősségei közé? Hát igazából minden: a kiállás, a hangszeres tudás és egy olyan frontember jelenléte, aki hangi adottságaiban egyszerre idézi meg Coverdale-t és Russel Allent, no és a lényeg: az a fajta dalszerzői képesség, ami képes a Deep Purple, a Led Zeppelin, vagy a Coverdale-Page album legsikerültebb elemeit ötvözni, mindezt olyan korszerű, ám egyben hagyománytisztelő hangzással, ami egyszerre idézi a múltat és a jelent.

Bevallom, a csapatból egyedül az énekes, Nathan James neve volt ismerős a TSO soraiból és Uli Jon Roth mellől, de a hangszeresek, különösen a szóló gitáros, és a billentyűs – apám, azok a vastag Hammond futamok – is megérdemelné, hogy elsőligás sztárok nevei mellett tűnjenek fel. Nathan klasszikus rock torok, aki nem csak hangjával, hanem dallamaival is képes felidézni a brit hard rock legszebb hagyományait, és ha néha ismerős is egy-egy megoldás, azt inkább nevezhetjük ihletnek, mintsem otromba plágiumnak.

A fiúk tehát nem találták fel a kanálban a mélyedést: a recept összetevői adottak voltak, ám az, hogy mi sült ki belőle – vagy főtt? –, már a zenészek érdeme. Van itt hát minden, amit a most divatos retro-hullám a felszínre dobott, ám olyan minőségben, amit az említett neo-rock csapatoknak csak elvétve sikerült reprodukálni. Az Inglorious fiatal zenészei ugyanis nem csak tökéletes arányérzékkel elegyítik a klasszikus éra legendás együtteseinek örökségét, hanem képesek valamit a saját személyiségükből is hozzátenni a kialakított összképhez – azt a kortól független szemléletet, ami nem hagyja a puszta nosztalgia faktorra a siker lehetőségét: biztos vagyok benne, hogy az elhangzó dalokat mindannyian imádni fogják, akik stílustól-kortól függetlenül szeretik a hard rockot.

Dalokat nem is lehet nagyon kiemelni, pusztán pillanatnyi kedvencet: a groove-os megoldásokkal agyat döngető, a "Speed King" erejével mindent elsöprő klip nótát, valamint a lemez csodálatos, szembe könnyet szöktető lírai szerzeményét, a "Bleed For You"-t, amiben Nathan rakétaként lövi magát a ma ismert rock énekesek elit ligájába. Azon persze moroghatnak az örök elégedetlenkedők, hogy igazából újat nem alkotott a csapat, de kérdem én, mikor hallottuk ilyen minőségben a hetvenes évek csúcs brit bandáinak szellemélt megidézni? No, ugye – mert hiába is támad néha deja vu érzés a hol pszichedelikus, hol hintába ültető riffek és dallamok hallatán – a "High Flying Gypsy"  és a "Warning" Zeppelin, vagy a "Holy Water" Whitesnake hatását nehéz lenne tagadni –, az élvezet cunamiként söpri el a feltörni akaró ellenérzéseket – már ha okoz ilyet a vintage szellemidézés.

Biztos vagyok benne, hogy az Inglorious, amennyiben nem fogy ki a múltból táplálkozó, ám a jelenből is merítő kreatív erőből, hamarosan a stílus elit ligájában találhatja magát, mert a tehetség nyilvánvaló – innentől fogva pedig már csak szerencsés konstelláció kell a kitöréshez, amiért én lelkesen szurkolok – akár dicstelenül, de inkább dicsőséggel telve.

Garael

Kiadó:
Mausoleum Records

Honlap:
facebook.com/sectionatheband

Hat éve már, hogy a Torben Enevoldsen vezette Section A megörvendeztette a prog-power metal fanokat kegyes áldozatával, a "Sacrifice"-szal, jóllehet, az album igazából csak az olyan fanoknak tetszett, mint én, akik a power mellett csak amolyan kisöcsiként szeretik a progressziót. A kemény mag persze rögtön jött a "régebben ez is jobb volt" mantrával, ami annyiban igaz, hogy "régebben kissé más volt": a vitathatatlan egyszerűsödést és a dallamok előretörését az agyas gitár- és billentyűszólók kárára az sem tagadhatta, aki üdvözölte az új irányvonalat, bár ezrekből biztos kevesebb volt, mint a fanyalgókból. A Section A zenéje ugyanis egy olyan határvonalra jutott, ami igen keskeny, és aminek megvannak a maga veszélyei, mégpedig a holt térbe jutással – a power metalt kedvelőknek ugyanis még mindig túl rafinált a zene, a proggerek meg joggal fanyaloghatnak a sokszor lineárisan, és kissé hatásvadász módra felbukkanó dallamosodás hallatán.

A mostani lemez teljesen váratlanul ütött rajtam, igazából sehol sem olvastam hírét, hogy a dán multifenomén új anyagon dolgozik – ez tehát a meglepetés része volt a dolognak, csakúgy, mint a másik, bár ez kissé kellemetlenül ért. A "Wall Of Silence"-en ugyanis nem a több stílusban is remeket alkotó Anders (Andy) Engberg az énekes, hanem egy számomra teljesen ismeretlen fazon, aki ráadásul elsősorban gitáros, bár igaz, a hangja sem rossz. Nichlas Sonne a Defecto zenekarból csöppent Torben mellé, hogy hogyan, azt ne kérdezzétek – a dán színteret nem ismerve nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani, ráadásul a gitáros biztos tudott volna maga mellé állítani egy ismertebb nevet is, ha akar. Maradjunk azonban a tényeknél, Andy jelenleg doom metalban utazik, és a Sorcererrel sikerült is kiadni az elmúlt év stílus-albumát, de ezen nem kell csodálkozni, mondjatok valamit, amit ez a vokál-fenomén nem tudott a csúcsra dalolni? Sonne-nak tehát nem volt könnyű dolga, még akkor sem, ha a gitáros olyannyira jellegzetes szólókat és riffeket facsar ki hangszeréből, hogy felsülés esetén lett volna kire kenni a balhét – sietek megnyugtatni a nagyérdeműt, hogy erről azonban szó sincs. Az énekes ugyan hangi adottságaiban nem egy ligában focizik Engberggel, de dallamai – jóllehet hiányolják azt az epikus jelleget, amit elődje a telefonkönyvnek is adni tudott volna – szinte azonnal a fülbe ülnek, és az instrumentális munka mellett valóban markáns építőkövei a daloknak.

A proggereknek azonban van egy rossz hírem: az album felfogásában egyenes folytatása a "Sacrifice"-nak, tehát ugyanaz a könnyedség jellemzi, mint elődjét, ráadásul a dallamok néha szinte a metálból is kilépve, az AOR határait súrolva borzolhatják az idegeket, természetesen azokét, akik számára az édeskés melódiák nem összeegyeztethetőek a keményvonalas progresszív eltökéltséggel. Bizony, az "All That Masters"-t, vagy a "No Tomorrow"-t csak Enevoldsen jellegzetes gitározása menti meg attól, hogy egyszerű, ám annál hatásosabb – és ízléses – hard rock nótákról beszéljünk, ez pedig lehet, hogy csak nekem tetszik. (Az más kérdés, hogy természetesen felötlik az emberben, mit tudott volna Andy kihozni ezekből az alapokból a maga elnyújtott, klasszikus énekével.)

A lemez tehát ambivalens – már ami a megítélését jelentheti, az egyetlen objektíven rossz aspektusa a dobjáték, amit először japán mesternek tulajdonítottam, mind a hangzás, mind a néha fejét felütő tuc-tuc ritmizálás hatására, de az internet szerint egy Dennis Hansen nevű úriember követte el a dolgot – hát el is bújhat a hangszer mögé szégyenében…

Biztos sokan lesznek, akinek hiányozni fog Engberg, és Sonne rovására írják a dallamközpontú és egyszerűbb megközelítést, de azért jó tudni, hogy ebben a csapatban ki a főnök: az ő gitármunkája és billentyűzése pedig olyan szekció, ami bőven meghatározza a többiek munkáját. Tudjátok, amolyan "A kategóriás" módon.

Garael

Kiadó:
Verycords/Nightmare Records

Honlapok:
www.myrath.com
facebook.com/myrathband

Nálunk egy Myrath lemez megjelenése mindig piros betűs ünnep, nem csak azért, mert igen komáljuk a tunéz prog-metál üdvöskéit, hanem mert gyakorlatilag ilyenkor üljük a születésnapunkat. Amint azt a legutóbbi album kapcsán is siettem megjegyezni, ezt a blogot 2007-ben a Myrath "Hope" című debütációjának recenziójával indítottam. Nem fényezni akarom magam, de akkoriban hazánk "szakmai közönsége" még csak azt sem tudta, hogy a Myrathot eszik-e, vagy isszák. Jó pár évnek el kellett telni, míg rájöttek, hogy hallgatják.... de még mennyire, hogy hallgatják! Ahhoz képest különben, hogy 2010-11-ben, kb. egy éven belül két lemezt is kiadtak, most öt évet ültek az új anyagon. Ezt a körülményt figyelembe véve talán nem volt alaptalan a reményem, hogy ezúttal egy hosszabb lemezt kapok a kezembe. Ebben a tekintetben (is) csalódnom kellett, az amerikai kiadónak (Nightmare) fönntartott bónusz nótával (Other Side) sem érik el a 60 percet.

Az idén eddig három lemezt rendeltem meg előre, "látatlanban", hetekkel a hivatalos megjelenési dátum előtt. A Dream Theater új dupla CD-jét (hagyjuk is!), a Myrathot és Victor Smolski Almanacját (utóbbitól az eddig meghallgatható egy dal alapján egyelőre nem vagyok lenyűgözve). A Myrath új albumát meglátván a nyakamat behúzva kezdtem el szűkölni: "Atyavilág! Még egy minimál borító, még egy öndefiniáló lemezcím!" (a myrath ugyanis örökséget - legacy - jelent). A belbecs alapos vizsgálata után azt kell mondjam, hogy ijedtségem aránytalan volt ugyan, de nem teljesen alaptalan. Az új anyag természetes, szerves fejleménye a Zaher Zorgati énekes csatlakozásával beindult folyamatoknak: a fergeteges bemutatkozó lemezhez képest (ami nálam alapvetésnek számít) kevésbé progresszív, puhább, dallamosabb és arabosabb. Nem tagadom, hogy ez nekem személy szerint negatív előjelű változás, boldogabb voltam a fémesebb, progosabb orientális SymphonyX inkarnációval. Ugyanakkor elismerem, hogy a Myrath mostanára lett igazán önmaga, immáron saját "hangján énekel".

A fölvételeket most is Kevin Codfert (Adagio) hangmérnök fölügyelte, de a keverés és maszterelés Svédországban történt a neves producer, Jens Bogren irányításával. Sajnos ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a kicsit kellemetlen, műanyag, agyontriggerelt dobhangzás megváltozzon. A gitárok relatíve halk mivolta viszont könnyen magyarázható a szinte folytonos, burjánzó nép- és komolyzenei aláfestéssel. Iszonyú munka lehet benne.

Szerintem a "Legacy" a hosszas munkálatok ellenére valamelyest gyöngébb lett elődjénél, nagyjából a "Desert Call" színvonalát hozza - mondjuk, az is simán megsüvegelni való, toplistás teljesítmény! Ebben a stílusban ezek a srácok továbbra is verhetetlenek. Elképzelhető, hogy az arab világot és konkrétan Tunéziát is kínzó, de az egész világra kiható konfliktusok nehezebben eladhatóvá teszik a Myrath szellemi termékét, de szeretném a lehető legegyértelműbben kijelenteni: nem szabad a szezont a fazonnal keverni! Amit a Myrath istenáldotta tehetséggel és kemény munkával elért, igazi közkincs, kultúrától, nyelvtől, vallástól, politikai hovatartozástól függetlenül.

A végén azért mégis kénytelen vagyok dühöngeni egyet: hogy a viharba lehetséges az, hogy mi, magyarok megint lemaradunk egy olyan álomturnéról, mint a SymphonyX "Underworld Europe 2016" koncertkörútja, ahol éppen a Myrath szerepel majd különleges vendégként???!!! Ki a felelős azért, hogy amennyiben látni akarom ezt a varázslatos kombót élőben, Milánóba vagy Varsóba kell utaznom???!!! Hm???!!! Bárki? Akárki?

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
facebook.com/RageOfAngelsUK

A Rage Of Angels (amely nem azonos a '80-as évek végén aktív amerikai dallamos metál formációval) nem új jelenség, hiszen 2013-ban "Dreamworld" címmel már megjelent egy lemezük, amit akkor a kritikusok elég kedvezően fogadtak. Ez nem is annyira meglepő, ha belegondolunk, akkor olyan énekeseket sikerült mozgósítani, mint pl. Harry Hess (Harem Scarem), Robert Hart (Bad Company), Danny Vaughn (Tyketto) és Ralf Scheepers (Primal Fear). A Rage Of Angels egyébként Ged Rylands ex-Ten billentyűs szerelemgyermeke, aki 10 évig családi okok miatt pihentette magát és ötleteit, majd a Rage Of Angels életrehívásával párhuzamosan a Tyketto billentyűse lett.

Rylands most úgy határozott, hogy a második albumon már nem vendégénekesekkel dolgozik, hanem teljesidős alkalmazottként leigazolja a Sagát is megjárt legendás AOR torkot, Rob Morattit. Nem meglepő, hogy Moratti mögé Rylands Ten, Tyketto és Coldspell tagokat verbuvált, akik közül külön ki kell emelnem Chris Green (Tyketto, Furyon) gitárost, aki Neil Fraser (ex-Ten) mellett egy nagy csomó gitárszólót bevállalt, nem is akármilyet!

A Rage Of Angels érthető módon főleg a Ten erősen dallamérzékeny világát idézi meg, de annál azért szőrösebb lágyékkal – keveredik benne az AOR és hard rock, sőt kicsit még a metállal is kacérkodik (R.O.A.). Jóllehet egy billentyűs projektjével állunk szemben, igazából a két gitáros csúcsteljesítménye az, ami kiemeli a tucattermékek közül. Persze arról szó sincs, hogy szétgitároznák a számokat, viszont egyáltalán nem szégyenlősek, akad olyan nóta, ahol simán három-négy szólót is vállalnak (pl. One Step Closer, Strangers In The Night).

Nézőpont kérdése, hogy a lemez változatosságát (tempó, hangvétel, stílus tekintetében) gyengeségként vagy előnyként értékeljük. Nem minden nóta szól nekem, de érdekes módon egyiket sem találtam unalmasnak, kivéve talán a lemezt záró "Long Days Without You"-t – még a japán bónuszként "What Matters Most Of All" is leköt. Lehet, hogy akad olyan, akinek Moratti orgánuma túlságosan selymes (tényleg osztályidegen kicsit a keményebb dalokban), de pl. Nightranger, Ten, Tyketto, Journey, vagy akár Y&T rajongóknak ez a lemez nagyon kellemes (feleségbarát) élményeket szerezhet.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.lastinlineofficial.com
facebook.com/lastinlinerocks

Való, hogy a Last in Line új lemezét mindjárt a másik "Dio emlékzenekar", a Resurrection Kings kritikája után értékeljük, ha nem is egyazon cikkben, mint azt tettük a Queensryche vs. Operation Mindcrime szappanopera esetében (itt). Szerintem azért a Frontiers részéről tapintatosabb lett volna, ha ezt a két lemezt nem egyszerre jelentetik meg, persze az is lehet, hogy nem direkt alakult így. Egyébként meg nincs azzal semmi baj, hogy Dio áldott emlékét ápolgatjuk, ez a törpe zseni annyit tett a rockzenéért, amennyit nagyon kevesek a szakmában. Tudjuk, hogy mindkét formációban szerepelnek egykori Dio tagok, de az is vitathatatlan, hogy a Vinnie Appice-Craig Goldy párosításnál a Vinnie Appice-Jimmy Bain-Vivian Campbell trió ránézésre is hitelesebbnek tűnik. A kérdés már csak az, melyik "tribute" sikerült jobban.

A Föltámadás Királyokhoz (?) hasonlóan az 1984-es Dio-klasszikusról elnevezett csapat sem akarta/tudta Diót leklónozni. Az itt dalnokoskodó Andrew Freeman egyébként kiváló énekes, Chas Westnél Diósabb is a hangja, de a mágikus manó lábbelijét még ő sem méltó megoldani. A Last In Line, úgy tűnik, nem született szerencsés csillagzat alatt: először Vivian Campbell jelentette be 2013-ban, hogy Hodgkin-kórral (nyirokrákkal) kezelik, majd két hete jött a szomorú hír, Jimmy Bain váratlanul elhunyt (tüdőrák okozta komplikációk miatt) a Def Leppard koncerthajóján (R.I.P.). Borzasztó lehet a debütáció előtt egy hónappal elveszteni az együttes egyik szilárd(nak hitt) oszlopát.

Többszöri hallgatás után úgy ítélem, hogy a Last In Line-nak most jobban sikerült a tisztelgés; hangulatában, hangzásában is közelebb áll a néhai zenészóriáshoz, mint a Resurrection King – sok méllyel, nagy hangerőn különösképpen. Vivian Campbellt nagyon jóleső érzés újra ebben a zenei közegben hallani, arról nem is beszélve, hogy a Blackmore-hasonmás Goldynál lényegesen jobb gitáros (bár az is igaz, hogy teljesen más a stílusuk). A sound kicsit régisulis, de ez nyilván koncepciózus, viszont a dallamokat hallgatván folyton hiányérzet kínoz.

Világos, hogy ez nem a Dio, de ne legyenek illúzióink, ez mégiscsak az énekes-legendáról szól. Az ő dallamérzéke, stílusa viszont annyira egyedi volt, hogy ennek hiányában még egy zeneileg olyan jól összerakott album sem tud igazán érvényesülni, mint a "Heavy Crown". Találó ez a lemezcím: súlyos az a korona, amit Dio hagyott az utódokra, nehéz lehet viselni. Nincs bennem semmiféle szentségtörő szándék, de mindig az utolsó magyar király, IV. Károly koronázási képei jutnak eszembe, szegény Károlyon bizony lötyögött a szentistváni örökség. Analóg a helyzet: a modernebb fölfogásban fogant dallamokból (egy-két kivétellel) nekem rettenetesen hiányzik az a varázslat, ami Dio szerzeményeit olyan elbűvölővé tette.

Tartuffe