Amint arra már korábban utaltam, a svéd Soen azon zenekarok közé tartozik, amelynek tagjai a metál brutálisabb alműfajai felől érkeztek (mint pl. a Nightingale és a Wolverine, sőt bizonyos értelemben az Opeth is), de idővel mintegy megszelídültek. Az ilyen zenekarok azért minden újdonsült dallamosság ellenére megőriznek valami érzelmi-tematikus súlyosságot, a nyersesség és indulat átalakul bennük egyfajta "nordikus" melankóliává. Olyat még nem láttam, hogy ilyen muzsikusok pl. Steel Panther-féle lelazult, vidámkodó (ha nem egyenesen bohóc) magamutogatásra adják a fejüket.
A Soen nálam a 2019-es "Lotus" albummal került a figyelem középpontjába. Az a lemez akkor nagyon eltalált (nyilván kellett hozzá egyfajta hangulat). A 2021-es folytatással (Imperial) sem lankadt a szimpátiám, jóllehet ezt nem tartottam olyan erősnek, mint az elődjét (az első találkozás varázsa, ugyebár?). Az immár szokásszerű két év elteltével kezünkbe vehetjük az újabb etapot, amely most is a bakelitekre jellemző negyvenegynéhány perces játékidőre szorítkozik (ebből szerintem egyszerre elég is ennyi) és 10 tömören fogalmazott 3-5 perces tételt tartalmaz.
Úgy érzem, a Soen motivációiban, zenei inspirációjában most nem annyira a melankólia dominál, mint inkább a frusztráció, a fölindultság és az elfojtott (de rosszul leplezett) harag. A dalok nyersebbek, húzósabbak, "dörgedelmesebbek", ami szerintem kifejezetten jót tett az albumnak. Természetesen a Soen most sem lépett ki abból a "komfortzónából" (önazonos, hiteles saját stílusból), amire az utóbbi években rátaláltak, ráadásul akadnak kifejezetten lírai pillanatok is az lemezen, mint az Elisával duettben énekelt "Hollowed" és az albumot záró "Vitals".
A "Memorial"-t már első hallgatásra is határozottan erős albumnak éreztem. Először úgy gondoltam, hogy talán csak épp jókor és a megfelelő hangulatban talált el, de a sokadik hallgatás után is igazolva érzem az első benyomást. Ezek után már csak egy kérdés zakatol a fejemben: Mégis hogy van az, hogy a 2023-as turnédátumok közül botrányos módon kimaradt Budapest, ráadásul úgy, hogy Prága és Bécs vastag betűkkel szerepel a listán? Vajon ki ezért a felelős? Bocs, ez már két kérdés...
A svéd megadallamos rockerek karrierjét gyakorlatilag a kezdetektől fogva közeli figyelemmel kísérem és akkurátusan dokumentálom, de a 2019-es "Paradigm" után eltört bennem valami, annyira kiszámíthatóvá vált a számok tempójában és diszkós ritmusában teljesen egyneművé vált recept, hogy inkább valami másra kezdtem vágyakozni. Amikor szokás szerint két évre rá megjelent a folytatás (Wired), már nem is én, hanem Kotta kolléga recenzálta az albumot - a tőle megszokott szellemességgel és tisztánlátással.
A "Megalomanium"-ot hallgatva csak azért hagyott el az érdektelenség, csak azért éreztem magamban elég motivációt az írásra, mert azon területeken, amelyekkel kapcsolatban panaszt emeltem, ha nem is határozott, de érezhető javulást tapasztaltam. Persze nincsenek illúzióim; az Eclipse ettől még a Martensson-Henriksson énekes-gitáros duó tudatosan előre megtervezett, jól kiszámított, 2 évente menetrendszerűen megjelenő, a Frontiers zsánerébe pihe-puhán illeszkedő - igen, nem félek leírni! - kommersz terméke. Kb. úgy viszonyul a műfaj zsigeri tehetségből fakadó, előremutató, időtálló példányaihoz, mint a tinik által kedvelt, cukrozott-fűszerezett Bumbu és Kraken "rumok" (hogy a Bacardít és a Captain Morgant már ne is említsem) a középkorú és őszbe hajló gurmanok által preferált, hosszú éveken keresztül érlelt Zacapához vagy Exquisitóhoz.
Ettől függetlenül Martensson dalszerzői képessége vagy Henriksson bravúros hangszerkezelése megkérdőjelezhetetlen, mint ahogy az is, hogy az Eclipse-féle rádióbarát, nők és családok által is emészthető, élvezhető pop-rock muzsikára szükség van. Inkább ez szóljon a rádiókban, fesztiválokon, utcabálokon (lásd Túrisas stockholmi beszámolóját!), mint a... Inkább most nem sértek meg senkit név szerint. Úgyis tudjuk, hogy kik a zeneipar, a rádiószerkesztők és a fesztiválszervezők stb. által preferált efemer előadók.
A lényeg, hogy a "Megalomanium" szerintem az utóbbi évek folyamatos ellaposodása ellenére kifejezetten élvezhető lemez lett. Fölfoghatatlan, hogy egy (vagy kettő?) embernek ennyi elsőre megjegyezhető, fogós dallam legyen a fejében. Az tuti, hogy Martensson valamiféle földönkívüli, hiszen itt még a verzék is refrén-értékűek... de tényleg, főleg, hogy már ezeket is javarészt kórusban éneklik. Szerencsére az általam csak pumpálósnak nevezett diszkóritmusok sem kizárólagosak, sőt a dalok tempója is változatosabb valamivel. Érdekes, hogy egy-két dalban (főleg a gitárhangzásnak köszönhetően) határozottan amerikai stílusjegyeket vélek fölfedezni...
A "Megalomanium" szerintem egyértelműen a jobban sikerült Eclipse albumok közé tartozik, ami azért vigasztaló, mert az utóbbi években már kezdtem lemondani a zenekarról. Mindenesetre nekem Túrisas cimbora helyében okozott volna néhány álmatlan éjszakát, hogy figyelmetlenségből kihagytam egy ingyenes Eclipse és H.e.a.t koncertet... :)
Adrian Vandernbergnek (akit egyébként eredetileg Adriaan van den Berg néven anyakönyveztek még 1954-ben!) nyilvánvalóan van egy zsánere. Itt most nem arra gondolok, hogy milyen nőket: szőkét, barnát, ducit, karcsút szeret (ha lehet hinni a bulvárlapoknak, akkor éppen filigrán vöröset), hanem arra, hogy a Whitesnake óta olyan énekesek társaságát keresi, akiknek hangja - színeiben, manírokban - erősen hajaz David Coverdale orgánumára. Azért ez érthető, hiszen legnagyobb sikereit mégiscsak Coverdale mellett érte el, ha az együttműködés lehetett volna akár hosszabb és termékenyebb is... De ez már történelem. Ebből tudjuk, hogy sem a talentumokat, sem a sikereket nem igazságosan osztja a sors.
A Moonkings lemezek után hősünk újra egyszerűen csak Vandenberg néven alkot. A "2020" albumon a mostanában egész fölkapottnak számító, eredetileg chilei, de Madridban élő dalnok, Ronnie Romero énekelt, ám Vandenberg valamiért elérkezettnek látta az időt arra, hogy változtasson, jóllehet a "2020"-at rajtunk kívül még nagyon sok kritikus dicsérte. A gitáros/zeneszerző nem bízta a dolgot a véletlenre, hanem olyan embert talált, aki a skandináv hard rock/metál szcéna igazi legendája és már több tucatnyi sikeres albumon énekelt. Arról a Mats Levénről van szó, akivel Yngwie J. Malmsteen 1997-ben elkészítette a szerintem mai napig karrierje csúcsát jelentő "Facing The Animal" lemezt. Persze picit sem lepődünk meg azon, hogy Levén hangja és stílusa is sokban emlékeztet Coverdale apóéra.
Mats Levén tehát jól kiszámított, ésszerű választás volt, még úgy is, hogy a lassan 60 éves (!) énekes sem a régi már. Nem túl régen még a Sabbtail (2004) és az Amseffer (2008) soraiban is lenyűgöző volt, mostanra azonban már sokat koptak a magasak, és az alaptartományban is ráspolyosabb lett a hangja. Ettől még teljesen egyéni és simán élvezhető az orgánuma, sőt!
Amit a "Sin"-en hallunk, egyértelműen a "retro" jelzővel írható le legpontosabban, de úgy, hogy a "retro" itt most nem szitokszó, nem lekicsinylő, lesajnáló kijelentés. Vandenberg kitartóan ugyanazt tálalja nekünk, ismerősek az ízek, a '70-es és '80-as évek étlapjáról köszönnek vissza, s ez ad nekünk (ez alatt főleg az idősebb rocker generációt értem) egyfajta biztonságérzetet. Szerencsére a hangzás abszolút modern, sőt tanítani való: letisztult, dinamikus, arányos...
A legutóbbi kiadvány kapcsán azt írtam (helyeslően idézve egykori kollégánk, CsiGabiGa szavait), hogy "Vandenberg múltját tekintve kicsit meglepő, hogy néhol a lemezen majdnem hangsúlyosabb a Rainbow, mint a Whitesnake hatása". Ez most is áll, maga Vandenberg is elismerte, hogy gyakran merít ihletet a Rainbow változatos munkásságából, de főleg a Dios és Graham Bonnetes érából. Néha talán többet is merít ihletnél, egy-két riff, dallam bizony gyanúsan ismerős... Ettől ez a 40 percnyi muzsika még több mint korrekt, egyenesen fincsi, szinte berzenkedik is a hallgató, hogy miért nincs belőle több.
Amikor 2021-ben kezembe vettem Edu Falaschi első szólólemezét, még nem sejtettem, hogy a koncept-album története (Brazília portugál gyarmatosításáról egy Jorge nevű csákó szemszögéből) folytatódni fog. Mi az, hogy folytatódni fog? Az ígéret szerint trilógia lesz belőle, melynek második része most "Eldorado" címen lett kiadva (hogy Brazília kolonizációjához mi köze Eldorádónak és a szövegekben is megjelenő majáknak, nem világos előttem).
Az anyag most először rendes kiadó és terjesztő nélkül, magánkiadványként jelent meg. Hát, nem tudom! Falaschi elég merész, mert ez így vajon hogy fog eljutni a nagyérdeműhöz? Ki fogja promotálni, reklámozni? Mindegy, rajtam ne múljék, én már most a hivatalos megjelenés után 10 nappal kijelentem, hogy ha nem lenne rajta annyi euro-power galopp (amitől sajna gyerekkorom óta ódzkodom), ez bizony rögvest az év lemezei között végezné. Tessék! Még mondja valaki, hogy nem vagyok jó promoter!
Tartok tőle, hogy ez a trilógia-ügy gyakorlatilag elásta legalább hat láb mélyre az Almah-t, Falaschi másik bandáját, ami valójában nem is másik banda, hiszen itt is ugyanazok a muzsikusok játszanak. Ezért igazán kár, hiszen a 2016-os "E.V.O." nálam a mai napig hatalmas kedvenc. Mindenesetre jól látszik, hogy Falaschinak nem hiányzik az Angra, sőr egyre magabiztosabban érzi magát a bőrében, zeneszerzőként is sokkal bátrabban próbálgatja a szárnyait. Ehhez abszolút biztonságérzetet teremt körülötte a brazil metálzenészek krémje, az őt körülvevő csapat ugyanis tényleg sztelláris! A két szólógitáros, Diogo Mafra és Roberto Barros teljesítménye hallatán az ember alig győzi kapkodni a levegőt, de az Aquiles Priester és Raphael Dafras által alkotott ritmusszekció is olyan betonkemény, hogy akár egy nukleáris támadásnak is ellenállna.
A Pablo Greg által formába öntött, erősen szimfonikus ihletésű keretbe foglalt zenei történet igen változatosra sikeredett. Az alaphangulatot nyilván a briliáns hangszeres szólókkal díszített, gyors tempójú euro-speed tételek adják meg, de akadnak lírai szerzemények is: az "Empty Shell" és a Tito Falaschi (igen, Edu tesója) hangszeres játékával kiegészített "Suddenly", illetve van egy eredeti maja nyelven énekelt közjáték is (Q'equ'm), melyet a bennszülött Sara Curruchich énekelt föl. Ha megszakítás nélkül a trappolást kellene hallgatni, biztosan hamar alábbhagyna a figyelmem, de így, lassabb tételekkel megtörve, illetve a hosszú tételekbe ritmusváltásokat iktatva teljesen élvezhető a dolog - még nekem is.
Ezt csak tetézi a címadó, 11 perces tétel epikus zsenialitása. Garantálom, hogy előbb, mint utóbb bekerül az ügyeletes kedvenc rovatba! Ha ilyen szerzeményekkel lenne teli az album, egy pillanatig nem haboznék, hanem azonnal kijelenteném, hogy az év lemezével van dolgunk! Azért így sem vagyok elégedetlen, hiszen - amint mondtam - a változatosság, a káprázatos akusztikus (flamenco-hatású) gitárszólók, a dél-amerikai ritmusok és törzsi hangszerek alkalmazása kellőképpen színesíti a gyorsan monotonná váló kalapálást, az olykor könyörtelen vágtát.
Ha a talján metálról van szó, mindenki a nápolyi Frontiers kiadót emlegeti, pedig az olaszok északi "fővárosában", Milánóban régóta létezik egy másik kiadó Scarlet Records néven, akik nagyon komoly "lovakat" kötöttek már be versenyistállójukba. A teljeség igénye nélkül: DGM, Labyrinth, Kingcrow, Eldritch, Trick Or Treat, Vision Divine, Wuthering Heights, Shaman stb. A kiadó részéről az utóbbi idők egyik legjobb "szerzeménye" volt a Noveria, akik a DGM nyomdokain elindulva szeretnének az "olasz SymphonyX" címért ringbe szállni, sőt mindenki mást leelőzve a dobogó tetejére állni.
Szerintem éppen ez is az egyébiránt nagyon pofás és gyorsan fölfelé ívelő karrier hátulütője. Miközben 2014-óta egyre jobb lemezeket készítenek, folyamatosan az a kérdés motoszkál bennem, hogy nem kellene-e inkább járatlan utakat keresniük. Nem pontosan értem ugyanis, hogy ha van DGM-ünk, mi szükség van Noveriara? Ez így, első olvasásra biztosan szigorúan hangzik, de tartalmilag szerintem helytálló. Nemcsak egy és ugyanazon stílust képviselik, de a hangzásképük is azonos (hiszen a DGM főnöke, Simone Mularoni a producerük/hangmérnökük!). Francesco Mattei gitáros szólójátéka, dallamérzéke kísértetiesen közel áll Simone Mularoniéhoz, Francesco Corigliano pedig akármilyen jó torok, simán énekelhetne a DGM-ben, föl sem tűnne a csere senkinek. Még Julien Spreutels billentyű soundja is minimum elsőfokú rokon (ha nem DNS-azonos) azzal, amit Emanuele Casalitól hallunk a DGM-ben és az Astraban.
A Noveriaval önmagában nincs semmi probléma. Hogy is lehetne? Elképesztően fölkészült, rutinos zenészek, a dalok jók, a stílus minden csínja-binja a kisujjukban van. A gond csak az, hogy "teljesen olyan, mint..." Ha SymphonyX vagy DGM tribute banda lennének, nem is volna ezzel semmi baj. Így viszont, ha önálló entitásként akarnak bizonyítani, ha alanyi jogon akarnak maguknak tiszteletet, ha többek akarnak lenni tehetséges epigonoknál, akkor saját stílust és hangzást kell találniuk maguknak. Tekintve, hogy már négylemezes előadóval van dolgunk, erre vajmi kevés esélyt látok. Kár, mert ez a csapat a képességek szintjén robbanásveszélyes potenciált képvisel.
Tényleg nem akarom őket bántani, szeretem a műfajt, lenyűgöző muzsikusok, ráadásul ez a 65 perces dalcsokor talán az eddigi legjobbjuk. Nekem könnyen az agyamra megy a szuperszonikus sebesség és a túlságosan zsúfolt hangzás, de ezúttal sikerült elérniük egy kényes egyensúlyt azzal, hogy változatosabb, hosszabb tételekben gondolkodtak: a címadó például 12 perc fölött van. A "Descent"-ben Fabio Lione (Rhapsody Of Fire, Vision Divine, Angra) is vendégszerepel, nekem egyelőre mégis a komótosabb ritmusú, közel-keleti ízekkel megspékelt "Ascent" jön be leginkább.
A "Harcos emberek" vezérkari főnöke Janne Wirman, a Children Of Bodom billentyűse, aki az anyabanda 2019-es földbeállása után inkább befejezte az egyetemi tanulmányait az építészmérnöki karon, míg az énekes-gitáros Alexi Laiho próbálkozott a Bodom-örökség továbbvitelével Bodom After Midnight néven. Ebből sajnos nem lett semmi, mert Laiho 2020 decemberében tragikusan fiatalon, mindössze 41 évesen áldozatul esett csalfa és pusztító szerelmének, az alkoholnak. Végül talán éppen ez adta meg a löketet Wirmannak, hogy kilenc év után egy új "szóló" lemez elkészítésébe fogjon.
A legutóbbi Warmen lemez recenziójában ezt írtam: "Egy tipikus Wirman" - vagy Warmen - "lemez úgy néz ki, hogy van néhány instrumentális, neo-klasszikus stílusban fogant szerzemény, különböző énekesekkel színesített skandináv power dalok, egy Alexi Laiho (Children Of Bodom) által fölhörgött durvulás, és pár földolgozás dal." Na, ez nem tipikus Warmen lemez, vagy legalábbis nagyobbrészt nem az. Egyrészt Laiho helyére érkezett Petri Lindroos az Ensiferumból, másrészt végig ő énekel (pontosítok: hörög) az albumon, azaz lőttek a jó kis skandináv power daloknak (ezt elsősorban a TunnelVision frontemberének, Marko Waaranak hiánya miatt panaszolom), mint ahogy búcsút inthetünk a neo-klasszikus ihletésű instrumentális szerzeményeknek is. Maradt ellenben a tipikus pop földolgozás a '80-as évekből, ezúttal az Ultravox "Dancing With Tears In My Eyes" című slágerére esett a választás - ami meglehetősen furcsán szól acsarkodó torokhangon.
Nincs mese, a Warmen Laiho halála után most bevállalta, hogy a Bodom-örökség gondnoka lesz. Ez a Bodom rajongóknak minden bizonnyal szívmelengető hír, nekem azonban, aki inkább a dallamos tételeket szerettem, fölér egy gyomrossal. Ettől függetlenül a vezérkari főnök testvére, Antti Wirman továbbra is nagyszerűen gitározik (nagyon működik a fivérek közötti kémia), az új dobos, Seppo Tarvainen pedig elképesztő energiákat hozott magával a csapatba.
Nem tudni, hogy a "Here For None" csak egyszeri föllángolás, amolyan Children Of Bodom tribute, vagy esetleg a Warmen stabil formációvá növi ki magát, amelyik innentől kezdve tudatosan fölkarolja a Laiho halála után megzakkant Bodom rajongókat. Én inkább az előbbire tippelek, hiszen az album még az Ultravox földolgozással sem éri el a 40 perces játékidőt. Mindenesetre nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: Ahogy a göteborgi In Flames gyakorlatilag újraalakította önmagát The Halo Effect néven, úgy most a Warmen fazonigazításával lényegében a Children Of Bodom született újra. Ha csak egy rövid időre is.
Úgy tűnhet, mintha fogtam volna magam és kiugrottam volna erre a kétnapos minifesztiválra, vagy legalábbis úgy időzítettem volna az utam, hogy ez beleférjen, pedig a valóságtól mindez elég távol áll. Tény, hogy önszántamból mentem és a desztináció is tudatos volt (ja, elég ritkán téved el úgy az ember, hogy egyszer csak Stockholmban találja magát), de az igaz, hogy ezúttal elmaradt az előzetes netes mustra, hogy lesz-e valami rock-esemény a kint tartózkodásunk alatt. Ha nem marad el, akkor simán behúzom előző nap a H.E.A.T és Eclipse zenekarokat is…
Nem volt tehát semmi előzetes programvadászat azon kötelességen túl, hogy nyilván megnéztem a lakásunkhoz legközelebb lévő CD boltokat. (Sok volt, rommá is turkáltam magam.)
Szokásunk szerint délelőtt családilag besétáltunk a szigetünkről a "legbelebb" belvárosba, amikor egy színpadra lettem figyelmes. Műfüves nagy tér az elég nagy színpad előtt, ahol az is kiderült gyorsan, hogy a Kungstradgardenben ingyenes rendezvény lesz délután. Gyermekes családok, teljesen konszolidált megjelenéssel, általános piknikhangulat, miért gyanakodtam volna, hogy itt valami nekem való készül? Persze, elég sok zenekaros pólós arc is volt, de ebben semmi különös nem volt, néhány nap után ezt már teljesen megszokja az ember Stockholm utcáin. Azonnal kiderül, hogy itt a rockzene általános elfogadottsága nem összehasonlítható a hazai helyzettel.
Mivel sehová nem siettem és szimpatikus volt a helyszín, eldöntöttem, hogy megvárok egy zenekart, hátha ügyesek lesznek, mégiscsak svédek… Ahogy ráérősen sétálgattam, hirtelen megjelent egy részletes program a kivetítőn. "Jézus, Mária!" Ezek ismert svéd metalbandák, sorban egymás után, este pedig Mike Tramp fog White Lion dalokkal fellépni. Telhetetlen az ember, az örömbe hirtelen egy kis keserűség is vegyült, hiszen elviekben nem lett volna akadálya, hogy előző nap ugyanitt megnézzem a H.E.A.T és Eclipse műsorát is. Na, mindegy!
A Crashdiet kezdett. Tartuffe írt róluk két ízben is, eddig nekem ők kimaradtak. Kijöttek és hihetetlen feelinges bulit nyomtak. Annyira irreális volt közben, hogy itt a téren egy ingyenes bulin megjelenik kora délután egy kompromisszummentes rockbanda, tökéletes megszólalás mellett kiteszik a lelküket, a gyermekes családok pedig minderre vevők és együtt élnek a zenekarral, velük éneklik a dalokat. Igen, Kisgrófó országában ez egy értelmezhetetlen konstelláció. Azóta nálam szinte szüntelen Crashdiet mánia van, legutóbbi lemezük (Automaton) egy abszolút slágergyűjtemény, hibátlan dalokkal.
Az Electric Boys a hetvenes évek, groove-os hard rockját nyomta, jó fazonokkal, tulajdonképpen remekül, végig élvezhetően, de azért közben folyamatosan a Crashdiet-bulira gondoltam vissza.
A Smash Into Pieces hamisítatlan trendi, modern metal elektronikával, tehát nem igazán az én zeném. az átszerelés alatt belehallgattam az egyik lemezükbe, gondoltam is, hogy talán kerülni kellene egyet a White Lion dalokig, de azért csak kíváncsi voltam. Nem bántam meg. Az este legelsöprőbb buliját nyomták, élőben bármikor megnézném őket újra. De nézzük, hogy látta mindezt a fiatalabb generáció, átadom a "tollat".
A Smash Into Pieces koncert véletlenszerűbben nem is jöhetett volna számomra, de állíthatom hogy kellemes volt a meglepetés. Nem azért, mert nem vártam tőlük, hogy egy jó koncertet adnának, hanem mert még tíz perccel azelőtt, hogy beálltam volna a közönség soraiba, nem is tudtam, hogy létezik a zenekar. Ott persze gyorsan rájöttem, hogy ezt kár lett volna kihagyni, a számok első hallásra (is) tetszettek, az énekesnek elképesztő jó hangja van, hál' égnek a hangosítás is kifogástalan volt, olyan műsort adtak, amit érdemes volt megnézni. Külön örülök, hogy utána személyesen is oda tudtam menni hozzájuk és 1-2 szóban ezt nekik is elmondhattam. Még azt gyorsan hozzátenném, hogy mennyire meglepett az ottani koncertkultúra. Eleve az, hogy egy teljesen ingyenes fesztiválról beszélünk, ráadásul neves előadókkal, nekem szokatlan volt, úgy, ahogy van, na a tömeg meg aztán pláne; először is az, hogy tényleg rengetegen voltak és minden korosztályból. Engem teljesen ledöbbentett a sok kisgyerek, de nagyon jó volt látni, hogy ők is egytől-egyig élvezik a koncertet. Összességében abszolút pozitív volt az élmény, örülnék, ha itthon is több ilyet láthatnánk. (Venkel)
Nemrég eléggé leszóltam itt Tramp lemezét, nem értve, hogy miért kellett újravenni a klasszikus dalokat, ráadásul Vito nélkül. Ezt most sem értem, de a dalokkal nyilván semmi baj nincs. Az volt, aminek lennie kellett. 100% nosztalgia, a legszebb időket megidézve. Elő is került a léggitár a folyamatos nagy mosolyom mellé.
Nem alázták meg a dalokat, pedig gitárfronton itt könnyebb elvérezni, mint nem. Marcus Nand korrektül helytállt, ennél nagyobb elvárásokat vele szemben igazságtalan lenne támasztani. Őszintén szólva sikeresebben is idézte meg Vitót, mint Tramp a korai önmagát. A dalok legalább egy/másfél hanggal szólnak már mélyebben, a "When The Children Cry"-ban pedig még csúszkált is rendesen. "Ajándék ló" volt ez nekem azért mégiscsak, nem is lenne illő belekötni, ráadásul azok a DALOK tényleg működtek, hát hogy a francba ne működtek volna!
Másnap hazafelé sétálva éppen azon agyaltam, hogy mennyire más itt a zenekultúra (nem igaz, egész héten ezen gondolkodtam kint…), mennyivel jobb, hogy itt kimaradt a média részéről az össznépi dáridó folyamatos bőr alá fecskendezése. Milyen jó, hogy itt az ABBA és nem Lagzi Lajcsi volt a plebs "zenepedagógusa", de a skandináv zenei elit sem különbözteti meg itt a "komolyt" és "könnyűt". Itt a Queen vagy a Pink Floyd ugyanúgy klasszikus mára, mint bármelyik Strauss (apa vagy fia...) csuklóból, megrendelésre megírt ötszázadik keringője. Na, szóval ilyen dolgokon gondolkodtam éppen, amikor hirtelen ismerősbe botlottam. Kiko Loureiro és tündéri aranyos kislánya sétáltak éppen egyet, a másnapi Megadeth koncert előtt. Hát ilyen hely ez a Stockholm...
Pár héttel ezelőtt merült fel blogunk hozzászólásaiban, mennyi értelme van a streaming-korszakban a kritikáknak, egyáltalán, olvasnak a mai fiatalok ilyet, és mégis, miért írogatunk itt majdnem tucatnyi-soros ismertetőket akkor, amikor a közösségi média felületén egyre kevesebb a betű, és egyre több a video.
Saját részről könnyű helyzetben vagyok a kérdés megválaszolását illetően: igazából a magam szórakoztatásából vetem véleményem a blogra, és már csak hab a tortán, ha azt el is olvassák, az pedig "non plus ultra", ha még egyet is értenek velem, netán egy-két köszönő szóval illetik öncélú hobbimat.
Régi motoros vagyok a magam 50 plusz évével, aki még abban a korban szocializálódott, amikor a külföldi – és hazai – metal lemezekről csak a Metal Hammer – tudom, most már más a nevük, de nekem mégis csak így maradnak – ismertetői adtak némi fogalmat: szavakkal jellemezni egy alapvetően a hallgatásra termett műfajt majdnem ugyanolyan nehéz, mint vaknak elmagyarázni a színeket. De hol is tartottam? Ja, megvan! Igazából még ma is ezért veszem az újságot, próbálom felidézni a húsz-harminc évvel ezelőtti nyálcsorgatást idéző lelkiállapotot, mikoris annyira irigyeltem a lap kritikusait, akik hallhatták azt, amit én csak elképzelni tudtam.
S mindez hogy jön ide? Az új Virgin Steele lemezt a csapat – illetve David DeFeis – kreatív és hangbeli lejtmeneténél fogva úgy engedtem volna el, mint az egyszeri diktátor az ellenzéki médiát, ám a dicsérő mondatok hatására rászántam magam, hogy meghallgassam a "The Passion of Dionysus"-t (Erre blogunk neve is kötelezett, hiszen melyik társ-weblap dicsekedhet el vele, hogy egy egész lemezt komponált róluk egy valamikori szebb napokat látott zenész?).
Ennek ellenére már az elején rossz érzés fogott el: a 10 szerzeményből 6 kúszott 8 perc fölé, a trónuson pedig egy 12 percet is meghaladó dalfolyam foglal helyet: ismerve a mester dagályra való hajlamát, ez bizony nem jelent túl sok jót. Mindegy, hessegettem el a az előítélet vörös ördögét, hátha olyasmi történt Daviddel, amit csak ilyen hosszban tud elmesélni; rajta hát neki, indítsuk a lejátszót!
Ami rögtön szemet – illetve fület – szúrt, a hangzás nem lett annyira ótvar, mint amit a Virgin Steele-től megszokhattunk: egy mai jobb demót majdnem elért a színvonala, DeFeis hangja pedig – legalábbis az első pár szerzeményben – határozott javulást mutatott, ami biztosan nem valami szoftver eredménye, hiszen a modern technikát úgy kerüli hősünk, mint Bayer Zsolt a szofisztikált fogalmazást.
A "Savatage találkozik a Manowarral" érzést is sikerült elkapni a negyedik, leghosszabb dalig, innen aztán teljes a lejtmenet. David szinte szerelmes a magas hangok kicsiholásába, ami egy idő után úgy hat, mint egy rossz prostituált élvezetet mímelő nyögdécselése, komolyan mondom, megfájdul tőle a hallgató feje. Az aránytévesztés pedig példa nélküli, felesleges, önismétlő betétek, ráadásul a gitárszólók ignorálásával – David, jól tudjuk, egy ideje már nem zongorával, hanem zongorára komponál, úgy gondolván, hogy a "barbár romantika" – igen, így jellemzi saját zenéjét – legkifejeződőbb aspektusa, ha Richard Claydermant bőrbe öltözöttnek imitálva próbáljuk meggyőzni a nagyérdeműt, hogy ez igazán művészet, és nem egy rakás… – no, majdnem sarokba vágtam az illemet, elnézést is kérek ezért. A lemez egyébként zavaros koncepció mentén próbálja megváltani a világot – lásd a borítót –, remélem Tartuffe kolléga tart majd nekem egy rövid szemináriumot, hogy helyes-e, ha földbe döngölök egy magát váteszi szerepbe képzelő zenészt.
Az utolsó négy szerzemény aztán már csak tényleg azoknak való, akik szeretnek örömérzés során szenvedni, mert DeFeis hol sikongatva, hol suttogva önti ki a világnak érzéseit, és hát azokból jó sok van, csak nem zenére kívánkoznak, inkább egy terápiára, ahol versenyezhetnek a jelenlévők, ki tudja több szóval kifejezni a semmit.
Kár a dologért, mert ígéretesen indult a lemez, és ha lett volna egy olyan producer, aki kordába tudja tartani Davidet, talán még valami jó is kisülhetett volna az egészből. Így viszont sajnos konstatálnom kell, hogy sokszor olvasni jobb egy a lemezről, mint hallgatni. Hát ezért fogom továbbra is venni a "Hammert".
Nehéz nem párhuzamot látni Neal Morse és Andrew Lloyd Webber között azok után, hogy Morse, Webberhöz hasonlóan, egy Jézus Krisztusról szóló rockopera mellett földolgozta az ószövetségi József pátriárka történetét is. Webber a "József és a színes, szélesvásznú álomkabát" (1968) után megírta a "Superstar"-t (1970), s bár Morse fordított sorrendben dolgozott, nehéz lenne nem belelátni a dologba némi szándékosságot. Vajon Morse webberi babérokra törne? Tudatosan nem hiszem. Az viszont biztos, hogy míg a teológiai értelemben enyhén szólva pontatlan (ha nem botrányos) "Superstar" zeneileg a mai napig, generációkon átívelően letaszíthatatlan a trónjáról, Morse 2019-ben kiadott "Jesus Christ The Exorcist"-ja szórványosan előforduló tetszetős pillanatai ellenére is elég középszerű lett.
Ahogy akkoriban leírtam, valahogy nem lett túl ihletett az "Ördögűző". Ezt a véleményemet az elmúlt néhány év teljesen igazolta - bevallom: azóta max. egyszer került elő nálam az album. Lehetséges, hogy ez azért történt, mert csak abban az évben Morse speciel kb. 4 órányi zenét dobott piacra; egy bazi hosszú, nem túl erős lemezt is a The Neal Morse Banddel. Szerintem az enyhe ellaposodást az örökmozgó Mike Portnoy is érezte, hiszen azóta lezárta a Transatlantic történetet, úgy tűnik, a Flying Colors is földbe állt (bár az elsősorban alighanem az azóta a Deep Purple soraiból távozott Steve Morse miatt), valamint abban sem vagyok biztos, hogy a The Neal Morse Band jövője szilárd alapokon áll (legalábbis az eddigi összetételében).
Mindegy is, itt van nekünk a "zenei grafomániában" szenvedő Neal Morse újabb vallásos rock operája, melynek "librettóját" Mózes első, azaz a Teremtés könyvének jelentős részét kitevő József-történet szolgáltatja (Ter 37-50). Ennek megfelelően az "Ördögűző"-höz hasonlóan most is egy többszereplős rock operával van dolgunk, ahol természetesen Neal Morse "énekli" a fő karaktert, de megjelenik Ted Leonard (Enchant, Spock's Beard, Thought Chamber, Affector, Pattern-Seeking Animals), Jake Livgren (Proto-Kaw), Matt Smith (Theocracy) és mások is.
Annak nem föltétlen örülök, hogy megint Eric Gilette dobolta föl a lemezt (akármilyen ügyes, azért mégsem egy Portnoy kategória - hangzásban sem), de legalább gitározott is egy kicsit (ehhez ugyanis lényegesen jobban ért), csakúgy, mint - nagy meglepetésre - az aktív zenéléstől visszavonult Steve Morse is. Ez utóbbi azért eltölt némi reménnyel. Szerencsére a "Józsefet" nem terheli az egészen műanyag, ál-szimfonikus hangzás, mint elődjét, sőt bizonyos értelemben még közelebb is sikerült vele kerülni az ős-eredeti Spock's Beard soundhoz (főleg az elején: The Dreamer Overture, Burns Like A Wheel stb.).
Hozzám továbbra is közelebb áll a zeneileg egységesebb, progresszívabb képet mutató korai Morse lemezek világa, sosem voltam igazán musical rajongó, de nem lehet nem elismerni, hogy Morse ehhez is piszkosul ért, ráadásul határozottan az a benyomásom, hogy a Mester most ihletettebb hangulatban komponált. Ráadásul nincs is a türelmünk megpróbálva egy két óra fölötti anyaggal, hiszen ez még csak az első rész. Morse vitathatatlanul ésszerű döntést hozott azzal, hogy a sztorit "elfelezte" - a második etap állítólag jövőre várható.
Szerintem továbbra sem lehet kétséges, hogy Neal Morse korunk egyik legjobb - phú, de utálom ezt a kifejezést! - "könnyűzenei" komponistája. Néha ugyan úgy érzem, hogy a kevesebb olykor több lenne, de az eredmények magukért beszélnek, még úgy is, hogy szerintem kevesebb arcbamászó biblicizmussal, keresztény jámborsággal többre vihetné - úgy értem, szélesebb lenne a hallgatóság és valamivel kevesebb a "dagály"...
Ha azt mondom Edward Reekers, ezzel valószínűleg nem mozgatom meg nagyon az átlag olvasó fantáziáját, pedig Reekers a holland prog rock nagy doyenje, a Kayak énekese, aki 15 év után jelentkezik új szólólemezzel. A holland prog rock szcéna nem jelentéktelen, a Kayakon kívül eszünkbe juthat még a tavaly recenzált Knight Area, vagy áttételesen a Sieges Even és a Subsignal, hiszen mindkét bandában a holland illetőségű Arno Menses énekel. Természetesen az igazi németalföldi nagyágyú Arjen Lucassen, aki az Ayreon, Star One, Guilt Machine, legújabban a Supersonic Revolution kereteiben igazi prog legendává nőtte ki magát, a stílus megkerülhetetlen, gigantikus oszlopává vált.
Reekers alighanem megirigyelte Lucassen hangos, nemzetközi sikereit, mert a The Liberty Project tematikájában, stílusában, zenei megközelítésében erősen közelít Lucassen különböző "inkarnációihoz". Itt is egy megahosszú, duplalemezes progresszív sci-fi rock operával van dolgunk, amelyben a változatosság és hatékonyabb teatralitás érdekében sok hangszeres és vokális szereplő kamatoztatja tehetségét. Már az alapzenészek között is komoly neveket találunk, pl. Mark Bogert gitározik (Knight Area), Joost van den Broek billentyűzik (Sphere Of Souls, Sun Caged, Star One) és Koen Herfst dobol (Vandenberg). Az igazi csemege mégis a vendégmuzsikusok listája, akik között olyan nevek szerepelnek, mint Arjen Lucassen (Ayreon), John 'Jaycee' Cuijpers (Praying Mantis), Steve Hackett (Genesis), Mark Lennon (Venice) és Damian Wilson (Threshold).
Edward Reekers pedigréje és a közreműködő zenészek névsora alapján minden jogunk megvan arra, hogy kellemes izgatottság vegyen rajtunk erőt. Ezek alapján simán várhattunk volna (én vártam is) egy újabb Ayreont vagy valami hasonlót. Sajnos a The Liberty Project nincs azonos színvonalon az Ayreonnal, mivel Reekers nincs azonos kategóriában Lucassennel. Ez egy stílusában csapongóbb, hangzásában lágyabb, dallamaiban kevésbé fogós, hangszeres szólókban szegényesebb munka. Természetesen a több mint két órás játékidő tartogat szép pillanatokat, Reekers dalszerzői képességei helyenként meg-meg villannak (pl. The Disease, We Live To Die, Onward and Forwards), de azt az összeszedettséget, stiláris letisztultságot, egységességet, amit Lucassennél már megszoktunk, itt nem fogjuk megtalálni.
Aki a progos, rock operás zsánerre bukik és nincsenek túl magas elvárásai, akár még kellemesen is szórakozhat, de nekem túl sok itt az üresjárat és a fantasztikus vendégmuzsikusok által képviselt komoly potenciál sincs kellően kihasználva. Mindazonáltal örülnék, ha csak fele annyi muzikalitás szorult volna belém, mint a jó öreg Reekersbe...
Úgy tűnhet, mintha fogtam volna magam és kiugrottam volna erre a kétnapos minifesztiválra, vagy legalábbis úgy időzítettem volna az utam, hogy ez beleférjen, pedig a valóságtól mindez elég távol áll. Tény, hogy önszántamból mentem és a desztináció is tudatos volt (ja, elég ritkán téved el úgy az ember, hogy egyszer csak Stockholmban találja magát), de az igaz, hogy ezúttal elmaradt az előzetes netes mustra, hogy lesz-e valami rock-esemény a kint tartózkodásunk alatt. Ha nem marad el, akkor simán behúzom előző nap a H.E.A.T és Eclipse zenekarokat is…
