Nem árulunk zsákbamacskát: a SymphonyX nálunk világraszóló nagy kedvenc, akikkel még akkor is kivételeztünk, ha egy nehezen emészthető, ozmium sűrűségű anyagot tesznek elénk (Iconoclast), amelyiken a világ egyik legzseniálisabb metál torka, Russell Allen, inkább ordít, rekeszt, hörög, mint énekel. Az biztos, hogy ami az én ízlésemet illeti, az utóbbi albumokkal (még az egyébként zseniális "Paradise Lost"-tal is) egy kevésbé szimpatikus irányba indultak el: egyre direktebbek, szikárabbak, panterásabbak lettek, miközben Michael Pinnella a billentyűivel együtt a háttérbe szorult (arra kényszerülve, hogy kiszorult ötleteit szólóalbumokkal mentse át az utókornak).
Ezek után nem nagy meglepetés, ha azt mondom, az első nyilatkozatok hallatán az izgalomtól bizseregni kezdtem, hiszen visszatérést ígértek a korábbi progresszívabb, dallamközpontúbb megközelítéshez. Sajnos közvetlen a (mai) megjelenés előtt már igyekeztek visszakozni, hangsúlyozván, hogy az újdonsült súlyosság azért marad. Hát igen, az maradt, főleg az olyan dalokban, mint a "Kiss Of Fire", "Underworld", vagy a "Run With The Devil", ahol nyomokban előfordul blast beat és "halálos" hörgés is. Úgy látom, végleg búcsút kell mondanom annak az epikus, neo-klasszikus progressziónak, amiért megszerettem őket.
Persze a helyzet közel sem olyan tragikus, mint azt az előbbi (elismerten szubjektív) bekezdés alapján gondolhatnánk, hiszen sem az epika, sem a neo-klasszikus progresszió nem tűnt el nyomtalanul – végtére is pont ezek teszik a bandát azzá, ami. Mindenképp lelkesen üdvözlöm a tényt, hogy Russell Allen ezúttal sokkal többet énekel, a dalok megközelítése érezhetően dallamosabb, mint az előző lemezen. Talán Michael Romeo szólói is könnyebben megjegyezhetőek; amit pl. a "Swansong"-ban művel, tényleg hátborzongató – az ilyesmiből sokkal több volt régen.
Aki az első híradások alapján azt hitte, hogy jön az új "The Divine Wings Of Tragedy", vagy "V: The New Mythology Suite", az csalódni fog. Az "Underworld" inkább a "Paradise Lost" folytatása, tematikusan (most Milton helyett Dantéval) és zeneileg is. Sajnos ugyanezt nem mondhatjuk el a borítóról. Értem én, hogy a tragédiát és komédiát idéző színházi maszkok kezdettől fogva az együttes védjegyének számítanak, de ez a fekete háttérre ültetett ezoterikus szimbólum szerintem kritikán aluli. Úgy látom, most sem kell turné pólóra áldoznom.
Lehet, hogy puhul az a bizonyos altesti szervem, de nekem az olyan nóták jönnek be nagyon, mint a kislemezes "Without You", vagy a régi szép időket idéző, kissé orientális jellegű "Charon" és a korábban már méltatott "Swansong". Azért mielőtt lezárom ezt a recenziót, sietek kijelenteni, sőt kinyilatkoztatni: A SymphonyX továbbra is megingathatatlan, masszív toronyként magasodik környezete fölé, jótékony, lobogó fénnyel mutatva irányt a metál zene óceánján hajózóknak.
Imádom az Iron Maident, az életművük egyszerűen csodálatos, de még csúnyán elfogultan is azt kell mondjam, az utolsó néhány lemezük dagályos és ebből fakadóan unalmas. Úgyhogy a 2015-ös dupla CD-ről szóló hírek éppenséggel nem villanyoznak fel, sőt... A kreativitást epikussággal ellensúlyozni kívánó újkori diszkográfia mondhatni hidegen hagy, még jó, hogy legalább egy tucatnyi fiatal banda ápolja lendületesebb hozzáállással az örökségüket. Kevesebb eufemizmussal: durván nyúlja a munkásságukat.
Nincs is ezzel baj, amíg olyan hitelesen teszik azt, mint mondjuk az Enforcer és a White Wizzard (még ha megcsömörlött kritikusunk, Túrisas le is húzta ezeket rendesen), vagy éppenséggel az ezen recenzió tárgyát összelopkodó, izé, összemuzsikáló társaság. Bár ha egyetlen hatást (nevet) kellene megneveznem, inkább Kai Hansen lenne az: ő már a Helloweennel újraértelmezte a NWOBHM örökséget, épp csak annyira, hogy egy új stílust teremtett, és a Gamma Ray-jel is folytatja az újrahasznosítást – ti. a mai napig szemérmetlenül kölcsönöz Judas és Maiden riffeket, témákat, összességében mégis inkább tartjuk európai power metalnak őket, mintsem egy megfáradt retro vagy true bandának.
Merthogy itt is ez a helyzet. Retrónak retro, a hangzás is, az ének is, a gitártémákról már nem is szólva. True-nak is true, elég csak megnézni a borítót vagy a zenekari fotókat. De mégiscsak eltelt harminc év, és ez azért nyomot hagy. A felfogásba, a játékmódba ilyeténképpen belekeveredik a modernebb, poweresebb megközelítés. Akárcsak a Gamma Ray (és még több tucatnyi banda) esetén.
De nem is ez a lényeg, hanem a viszonylag erős dalok. Hiába, hogy mindent hallottunk már számtalanszor, a jól elővezetett fordulatok, a hitelesség és a fiatalos lelkesedés képes újra meg újra eladni – nekem – ezt a zenét. A töltött káposztát is két pofára zabálom, ezredszerre is, ha jól van elkészítve. Ennyi, meg egy bambi. Ha netalán-tán a Maiden legalább ilyen erős számokkal pakolja tele az új albumát, majd mea culpázok. De erre kicsi az esély, valószínűleg többet fog pörögni nálam a svédek második szösszenete, mint az angolok tizenhatodik stúdió munkája. De ne legyen igazam!
Ez Satriani 15. lemeze. A 40 fokos kánikulában kb. annyi inspirációt érzek a kritikaírásra, mint a kemencés kenyérlángos sütésre. És az nem sok. Sajnos a lemez sokadik hallgatása se hozta meg a kedvem, ezért örülnék, ha itt le is lehetne zárni a dolgot: Ez Satriani 15. lemeze. Pedig Satrianiról írni kell, írni illik és írni fogok, ha belegebedek is. Generációk tanulták nála a hangszerkezelést (szerintem Kirk Hammettet letagadná, ha tehetné), személyesen vagy oktató kazettákról, esetleg hallásból próbálva "levenni" ma már klasszikusnak számító dalait.
És itt van Satriani 15. lemeze. A legutóbbi megjelenés kapcsán (Untoppable Momentum, 2013) már elmélkedtem arról, hogy ugyanaz a fickó, aki a '80-as évek végén "mozgósította" a gitáros társadalmat, a '90-es évek végére hogyan tudott ellaposodni, elveszni a céltalan útkeresésben. A két utolsó lemez – bár nem volt tökéletes – reményre adott okot, már-már elhitette velem, hogy Satriani vissza tud találni régi önmagához. Különösen annak örültem, hogy lecserélte maga körül a zenészeket – nem mintha gyönge muzsikusok vették volna körül, de némi változtatás nagyon ráfért az ezerszer körbejárt, unásig alkalmazott formavilágra.
És itt van Satriani 15. lemeze, amelyen nem csak Vinnie Colaiuta és Chris Chaney szerepelnek, hanem a The Aristocratsben zenei tűréshatárokat feszegető Marco Minnemann és Bryan Beller is. Szomorúan mondom: ebből nem sok hallatszik. A The Aristocrats egy másfél perces improvizációs játékában több az izgalom, innováció, mint itt. Jó lenne, ha az egyébként valóban halálosan unalmas Mike Keneally billentyűsön elverhetném a port, de – fájdalom! – ilyen zenészek mellett kénytelen-kelletlen arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy itt a közel 60 éves (!) Satriani az, aki öreg, fáradt, ötlettelen. Az egykor újítóként, kísérletezőként ünnepelt hangszeres zseni végleg beleragadt saját hangzás- és dallamvilágába, fogásaiba és lick-jeibe (frazeológiájába). Nyilván nem azt várjuk tőle, hogy levetkőzve önmagát egy teljesen új hangon szólaljon meg, de ez már tényleg a gépies önismétlés mocsara.
Itt van tehát Satriani 15. lemeze, ami még abban a tekintetben is teljesen szokványos, hogy hagyományosan ronda a borítója és tele van egy bizarr sci-fi tematika szerint ihletett, furcsa című dalokkal. Arról nem is beszélve, hogy az album co-producere megint az a John Cuniberti, akivel a szerintem gyakorlatilag hallgathatatlan "Satchafunkilus" lemezt készítették (na, meg a hőskorban a "Surfing With The Alien"-t).
Kezemben tehát Satriani 15. lemeze, amin akadnak ugyan élvezhető, virtigli satrianis pillanatok (pl. On Peregrine Wings, Stars Race Across The Sky), de többnyire unalmas, ezerszer hallott fordulatokat tartalmaz és egy csomó olyan számot, ami inkább szösszenet, mint igazi dal. Még a nyálcsorgató nagy nevek sem segítettek; a "Shockwave" a Satch életmű azon albumai közé tartozik, amiért soha nem fogok pénzt adni.
Rendkívül nagy örömömre szolgál, hogy egy olyan zenészről írhatok, aki az első lemezével már szerepelt nálunk. Friss, 2015-ös megjelenés a "Transitions" című albuma. A számról-számra történő elemzést most hanyagoltam, inkább beszélgettem egy jót a szerzővel, aki betekintést engedett alkotói műhelyébe és életébe. Fogadjátok szeretettel!
Csak két év telt el az első albumod megjelenése óta, ami roppant mód tetszett és írtunk is róla a blogon. Ennyire termékeny, kreatív szerző vagy, netán néhány számot már régebben megírtál?
Tulajdonképpen a kettő vegyülete. Néhány számot már sikerült korábban megírnom és felvennem, de sosem éreztem azt, hogy ezek 100%-ban készek lennének. A "Time Shift", "Space Between" és a "Transitions" dalokat akár már az első albummal is ki lehetett volna hozni, de nem voltam meggyőzve arról, hogy teljes mértékben beleillettek volna a "Riding Out Youth" érzésvilágába, koncepciójába. Más szerzemények, mint pl. a "Foundation", "Displacement", "Structures", "Closing In" mind-mind friss dalok, az album munkálatai alatt íródtak, formálódtak. Ezzel a lemezzel egy sokkal monumentálisabb megközelítést szerettem volna megvalósítani, megjelentek a szimfonikus, nagyzenekari elemek is. Ennek köszönhetően sokkal több rétegből áll a zene, jobban bele lehet mélyedni, újabb és újabb mélységeket lehet felfedezni.
Az albumot beharangozó videóban "bonyolult másodikként" emlegeted a lemezt. Gondolom arra akartál utalni, hogy ez egy sokkal nehezebb szülés volt. Mi volt a különbség a két album munkálatai között?
Az előző kérdésben ezt már részben megválaszoltam. Sokkal több energiát fektettem bele, tisztán láttam magam előtt, hogy milyen változásokat szeretnék az elsőhöz képest. Kicsit féltem ugyan, hogy a progresszív stílus határozottabb megfogalmazása, az eredeti közönség egy részét elűzi majd. Ahogy már mondtam, roppant mód elégedett vagyok a végkifejlettel. Ez tipikusan egy olyan album, ami nem adja könnyen magát, sokszor újra kell hallgatni, hogy magával ragadjon. Rengeteg sávot használtam, végig komplex ritmikával, de ellensúlyként az erőteljes dallamok is ott vannak, hogy ne legyen aránytalan az összkép.
Hogyan állsz neki a dalszerzésnek? Mivel a gitár a főhangszered, gondolom jam-meléssel indul a dolog, felveszed az alap riffeket, aztán hozzáadod a többi hangszert is. Tévednék?
Igen, tévedsz. Szinte minden esetben a dobok, ritmusok, grooveok megírásával kezdem a sztorit. EZDrummer programban megszerkesztek néhány ütemet. Nagyon fontosnak tartom, hogy sose használjon az ember gyári előre megírt dobot, abból sosem fog semmi jó kisülni. Biztos, hogy valami olyan dolog keletkezik belőle, amit nem érezhet 100%-ban az ember a sajátjának. Ezt követően egy riff, vagy akkord kör megírása jön, ami passzol a ritmikához. Nagyon szeretem a változatosságot, semmiképpen sem akarom azt, hogy túl sokáig legyen 4/4-ben a dal. Imádom a feszültségfokozást, amit mindig valamilyen dallamos szekcióval oldok fel. Körülbelül itt érkezünk el, ahhoz a ponthoz, ahol szimfonikus részeket, zongorát adok a meglévő egészhez. Amennyiben egyszerűbb technikailag, akkor én magam játszom fel a billentyűs sávokat, ha nehezebb, akkor programozok. Sajnos a zongoratudásom messze a gitár alatt van. A legvégén a fő dallam motívumok megkomponálása következik, majd megvizsgálom a különböző részek funkcióját. Mindig az a cél, hogy minden egyes momentum, részlet hozzájáruljon a zenei utazáshoz.
Melyek a kedvenc saját szerzeményeid? Emelj ki 1-1 tételt mindkét lemezről!
Az első lemezről a címadó dal és a "Dreaming". Mindkettő markáns dallamvilággal rendelkezik, valamint a ritmikát és a harmóniameneteket tekintve sem szokványos. A második albumról egyértelműen a "Transitions" a kedvencem, nagyon baljós és drámai hatású. Szimfonikus elemekkel sűrűn átszőtt, nagyszerű lenne, ha egyszer nagyzenekarral is elő tudnám adni.
Melyik albumodra vagy büszkébb, vagy mindkét gyermekedet egyformán szereted?
Természetesen büszke vagyok az elsőre is, hiszen az volt az első alkalom arra, hogy megmutassam magam a világnak. Az pedig a hab volt azon a bizonyos tortán, hogy a Guitarist Magazin is írt rólam. Amint már beszéltük, tényleg azt gondolom, hogy a második egy nagy lépés volt előre minőségben. Tökéletesen abba az irányba mutat, amely felé tartani szeretnék a jövőben.
Hazánkban rendkívül nehéz megélni a zenélésből. Azon keveseknek, akiknek ez megadatik, több vonalon is tevékenynek kell lenniük. Tanítás, koncertezés, session, esetleg hangmérnöki munkák, hangszerdemózás és sok más. Angliában esetleg könnyebb a sztori?
Teljesen ugyanez van nálunk is. Tanítok, session munkákat csinálok, hangszereket demózok. Szerintem napjainkban ez a világ minden pontján így működik.
Milyen zenével kapcsolatos terveid vannak a következő tíz évre? A legirreálisabb álmodat is elmondhatod, ne szerénykedj! Fogalmazzuk meg, aztán hátha beteljesül! :)
Fogós kérdés. Azt hiszem a számomra legideálisabb munka a stúdiózenészkedés lenne. Szeretnék egy cover albumot is készíteni, abban a stílusban mozogva, amit láthattok a csatornámon. Úgy gondolom, hogy meg tudnám lepni a közönséget egy ilyen lemezzel, ill. annak a tartalmával. A hangmérnök-produceri vonal is érdekes lehet. Segíteni mások alkotó munkáját, bedobni olyan ötleteket, ami nekik alapból nem jutott volna eszükbe.
Más projektek, zenekarok esetleg? Tervezed a két korong dalait élőben is előadni?
Elég gyakran kell hangmintákat, anyagokat készítenem a Kemper és Fractal cégeknek a termékek használatáért cserébe. Ez és a tanítás totálisan kitölti a napjaimat. Naná, hogy szeretnék egy működő zenekart a dalaimhoz, meglátjuk mi lesz belőle.
Mennyire nehéz instrumentális koncerteket leszervezni az Egyesült Királyságban?
Amennyiben nagy terveket dédelget az ember, akkor csakis menedzsment segítségével lehet boldogulni. Kisebb bulikat könnyen le lehet szervezni, bár a lakóhely azért lehet akadály. Ezt mindannyian tudjuk, hogy az instru-piac sosem lesz igazán respektálva, de szerencsére mindig akadnak lehetőségek, ha nagyon akar az ember.
Mindig is imádtam a szóló hangszíneidet, single coilos, sztratós megközelítés, mellőzve a drót hangot. Mindez modern környezetben, modern riffeken. Milyen hangszereket hallunk a "Transitions" albumon?
Köszönöm szépen! A fő gitárjaimat nem túlzottan cserélgetem. Egy Fret-King Corona 60 studiot használtam a szólókhoz, amelyben DiMarzio Virtual Vintage szedők csücsülnek az eredeti gyári pickupok helyén. Régóta a kedvenc hangszedőim. Van egy Eric Johnson sztratóm is, amit sikerült szignóztatnom a Mesterrel egy workshopon. Minden riffet egy Ibanez Universe 7 húros gitárral vettem fel. Imádom a hetedik húr mélyebb, "gonosz" tónusát. Ami az erősítőket illeti, az egész albumon a Kemper Profiler hallható. Fantasztikus kis masina, a mikrofonozás okozta stressz teljesen kikerült a képből, ennek köszönhetően minden számban garantáltan ugyanúgy szólalok meg. Effektek tekintetében, delay és reverb, csak egyszerűen, semmi csili-vili.
Valószínűleg jó pár amatőr gitáros, hangszeres fogja olvasni a cikket. Milyen hasznos tanácsokkal tudnád ellátni azokat, akik épp most írják első dalukat, vagy most fognak belekezdeni?
Elsősorban próbáljon olyat írni az ember, amivel tud azonosulni, amiben tud hinni. Az örömszerzés mindig elsődleges szerepet kell, hogy betöltsön a történetben. Próbáljuk a legjobbat kihozni magunkból és mindig valami újszerű, érdekes dolog kitalálására kell törekedni. Pihentessük a témákat, ha szükséges, nem kell sietni. Egyszerűen vannak olyan dalok, amelyek nehezebben születnek meg. Ha a gitározás felől közelítjük a dolgot, akkor ne a képességekről, hanem a kompozícióról szóljon az adott dal. Minden hangszert olyan ruhába kell öltöztetni, amilyen az eredeti funkciója. Ne csak gitárosoknak legyen érdekes a szerzemény!
Elképesztő mennyiségű és kvalitású gitáros van jelen napjainkban. Minden nap felbukkan valaki új; a gitár reneszánszát éli. Követed ezeket a srácokat, nézel esetleg YouTube-ot?
Igen nézek, rengeteg zenészt követek és nézem a videóikat. Valóban elképesztő a minőség, ami szinte arra készteti az embert, hogy szögre akassza a gitárját. Viccet félretéve. csodálom a tehetségüket, és amit csak lehet, el kell lesni tőlük.
Mondanál három kedvenc gitárost, akiket tényleg csodálsz? Annyi csavart tegyünk bele, hogy az első 30 alatt, a második 30-45 közötti, a harmadik 45 feletti legyen életkorban.
Az első Andre Nieri lenne, Virgil Donatival játszik, kivételes zenész. Amikor látom, akkor mindig azon gondolkodom, hogy többet kellene gyakorolnom. A második Guthrie Govan, aki szintén a zseni kategória és mindezek mellé nagyon alázatos, szerény ember. A harmadik csoportba két gitárost is beraknék, ha nem gond. Brian May lenne az egyik, miatta kezdtem el gitározni. A másik pedig Mark Knopfler, egyszerűen fantasztikus egyedi érzésvilággal megáldott muzsikusok.
Zárásként nézzünk egy általánosabb kérdést: három kedvenc énekes, ill. három kedvenc instrumentális lemez?
Még egy kemény kérdés, de azért rápróbálok. :) Az ízlésvilágom elég széles palettán mozog, ám mivel Billy Joel és Queen számokon nőttem fel, a válasz egyszerű lesz. Billy Joel "Turnstiles" lemeze a "Summer", "Highland Falls" és "Angry Young Man" számok miatt. A Queen II-es album a második, amit időről-időre újrahallgatok. Az utolsó pedig a Dire Straits "Brothers In Arms" korongja, a címadó dalnak hihetetlen feelingje van. Ami az instru lemezeket illeti, Steve Vai "Passion And Warfare" lemeze annak idején elég nagy hatással volt rám. Talán még ennél is nagyobbal ütött Vinnie Moore "Mind's Eye" albuma. A harmadik helyre a Planet X-től a "Moonbabies"-t tenném, rendkívül inspiráló fúzió, három zseni tolmácsolásában: Virgil, MacAlpine, Sherinian. Aki nem ismerné, mindenképpen pótolja eme hiányosságát!
Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést Dave, remélem hamarosan hallunk rólad!
Ebben az évben már a második olyan csapatról írok, akik ugyanabból a hadi dal-könyvtárból kölcsönöztek ihletet, csak míg a Civil War az amerikai polgárháborús szekcióból, addig a Powerwolf a sramli/verbunkos német indulók részlegéből mazsolázott, ez utóbbi némi templomi-hadi zsolozsmával kutyulva, izé, farkasolva meg ezt a paradoxonnak tűnő zenei katyvaszt. Ez persze csak azoknak tűnhet cirkuszi szemfényvesztésnek, illetve sznobos szemrándulást idéző ízlésficamnak, akik nem hallották a csapat zenéjét, ami már önmagában is paradoxont idéző imázzsal vonyít az éterbe: latin halandzsát szövegelő, turbo-farkassal feltuningolt Running Wild-világ ez, ami csak azért nem a nyolcvanas évek áporodott és többször is kiszellentett, bocsánat, kiszellőztetett levegőjét idézi, mert… Mert csak.
Ebben persze azért szerepe van a megvalósításnak is, hiszen a fiúk jó érzékkel – ugyanis a gyakran hangoztatottakkal ellentétben ilyenük is van nekik – nyúlnak az önirónia eszközéhez, és ha ez csak amolyan németes humor, azért néha el-elmosolyodik rajta az ember, még akkor is, ha tudjuk: a csapat ezt már rég nem humornak szánja. A másik wunderwaffe természetesen a Romániából importált énekes, Attila Dorn – még szerencse, hogy Németországban nem minden menekültet akartak hazazavarni – akiről jól konstruált kamu-életrajzzal hitették el az operaénekesi múltat – ez azonban csak úgy lehetett hitelesnek tűnő erény, hogy szimpatikus nevű barátunk konkrétan a csillagokat is leénekli az égről – jelen albumon meg aztán főleg –, modoros színpadias (vagy oltárias?) előadásmódja pedig tényleg elviselhetővé teszi az egész, profiszagtól bűzlő, megkonstruált hakni-színházat.
Az elmúlt két albumon némi megtorpanást tapasztaltam a farkasvágtában: jelen etap azonban… nem tért el az előzőek kitaposott ösvényéről, ennek ellenére úgy érzem, a csapat ezúttal egységesebb és erősebb dalokkal rukkolt elő. A már említett zenei forrást tekintve a dallamformálás persze nem nehéz, az indulók amolyan inverz handicap-pel gyújtanak alá az együtt éneklési vágynak és az ökölrázásnak, nem véletlen, hogy ilyen hadidalok mellett – síppal, dobbal, nádi hedűvel – egész századnyi oszlopok rohanták egymással szembe, fittyet, vagy füttyet hányva az ellenséges puskatűznek – bár az is lehet, hogy csak a tábornokok szemét takarta el annak idején a hazafias pátosz, melynek ködfüggönyéből nehéz volt konstatálni a harcoló katonák félelmét. Az azonban biztos, hogy mind a felvezető klipes dal, mind az azt követő, szlávos-folkos szinti dallammal powerwolfosított adneralin-löket olyan slágerek, melynek hatására még a menekülés is bátor hadi cselekedetté módosul.
Attila tábornok ezúttal a tempóval sem spórolt, a poroszos fegyelemmel végigdarált dalok villámháborúra kényszerítették a farkascsapatokat, talán csak az utolsó, hagyományosan visszafogott "Let There Be Night" ad némi pihenőt, melyben az énekes olyan teljesítményt nyújt, ami által nyugodtan megveregetheti társ-csapata énekesének, Partik Johansonnak a vállát, hogy szorítson már egy kis helyet azon a bizonyos trónon.
Powerwolfék buzgó harci kedvének bizonyítéka ezen kívül a lemezhez csapott mintegy 10 dalos feldolgozás bónusz, melyen a fiúk ezúttal a komolyabb arcukat is megvillantják, jóllehet a dalokat sikerült a rájuk jellemző egyenruhába öltöztetni, és mit mondjak, jól is áll nekik! (Egy-két korábban elszórt darabról már írtam, itt elolvashatjátok.) Egyedül talán a Savatage "Edge Of Throns"-ának érzelmi menny- és pokoljárását nem sikerült reprodukálni, ám az, hogy a darabokban a hangszeresek is megmutathatják végre, mit is tudnak a tördelt riffelésen és a tuc-tuc dobütemeken kívül, mindenképpen pozitívum. (Ha én vagyok a csapat producere, biztos, hogy a feldolgozások közé erőltettem volna egy Candlemass és egy King Diamond dalt is, de ez tényleg csak hab lett volna azon a bizonyos tortán.)
Nem lehet okunk panaszra – már azoknak, akik szeretik az euro-metal új hullámának képviselőit –, hiszen a Civil War után Powerwolfék is remek albummal álltak elő, ahol a régi erények megerősítése mellett másra nemigen fordítottak gondot. Hogy ez mégis elég volt a dicsérő szavakhoz, a lemez erejének tudható be, no meg annak, hogy nem Tartuffe kolléga írta az ismertetőt, akinek nemhogy ízlése van, de még latinul is tud.
Sokat gondolkodtam, hogy vajon ismerek-e más lengyel gitárost, aki pusztán instrumentális zenében utazik. Amennyiben kiveszem a képből a szintén újabb vonulathoz tartozó Zyteckit, akkor nemleges választ kell adjak. Pedig nem első albumos a szerző, szám szerint ez a harmadik korongja. Az első két lemezt ugyan nem ismerem, de a későbbiekben pótolni fogom, ugyanis az "Univerum" nálam nagyon betalált.
Na, nézzük csak mivel állunk szemben! Szerintem Marco Sfogli és Fabrizio Leo vendégszereplők neve már nyújthat némi iránymutatást, az "Italian Heart" számcím viszont valószínűleg már be is lőtte a stílust. Igen, a most futó divatos, ultradallamos, ultratechnikás dél-európai, instrumentális rock vonatra sikerült ráakasztani még egy szerelvényt. Az egyediség szót maximum azért emlegetem itt fel, hogy növeljem a cikk hosszúságát, az albumon ilyesmit nem kell keresni. Mindez persze semmit nem számít azoknak, akik az elektromos gitárt felsőbbrendűnek tartják a zene világában, mert bizony ezek a számok ütnek.
A dalok két csoportba oszthatóak, csakúgy, mint Fabrizio Leo mester lemezein. Túlnyomórészt lírikus, giga dallamokkal operáló rock, esetenként metálos tételek. Ez alapján ugyan emlegethettem volna Marco Sfoglit is, viszont itt van néhány kőkemény fusion tétel, ami Marcora nem jellemző, annál inkább Fabriziora.
A címadó "Universum" jó kis hetes riffel indít, progos őrlés, megkapó dallamokkal, amolyan Petrucci iskola. Két vendég is szerepet kapott az egyik a már fentebb említett nápolyi zenész, illetve Alex Argento billentyűs klasszis, akik markánsan rátették kézjegyüket a szerzeményre. A következő három dal a himnikus, stadion-rock melódiákat felvonultató kategóriába tartozik, igazából egyik jobb, mint a másik. Nem is tudom, melyiket emelném ki, talán a "Sky Or Die" tetszik legjobban a megkapó klasszikus gitáros intro és szóló miatt, bár a dolce vita életfelfogást árasztó "Italian Heart" is nagyon bájos. Ahogy arrafelé mondják: Bravo!
Az egyensúlyt a "Kidnapper Thoughts" billenti helyre, klasszikus thrashre hajazó tempósabb ritmus témák, neoklasszikus villantásokkal, megtörve ezzel az eddigi melódia dömpinget. A "Let's Stay" a poén kedvéért nyom egy padlóféket és ismét a burjánzó lírikus témák kerülnek előtérbe. A "Boogie Boo" az első fúziós darab a lemezen, elég kíméletlen az eljátszott hangok mennyiségét tekintve, a "Juicer" némileg barátságosabb megfogalmazása a stílusok vegyítésének. A két vegyület között árválkodik az "Andy", ami talán utalás lehet valamelyik példaképre. Nem gondolom, hogy különösebben nehéz volna Andy kilétének megfejtése az instrumentális műfaj kedvelőinek ;). A "Lost Soul" is hozza a lemez színvonalát, úgy látszik nincs gyenge pont, a "Blues For You" pedig az egyetlen énekkel megtámogatott szerzemény a korongon. Tisztelgés minden idők egyik legnagyobb blues gitárosa, Gary Moore előtt. Erőteljes a fő téma, nagyon jó az énekes, szép, autentikusra sikeredett alkotás.
Sajnos van egy nagyon rossz szokásom: amennyiben egy számot "Intro" vagy "Outro" névre keresztelnek a muzsikusok, általában jó magasra földobom ezeket a témákat és nyugodtam szemlélem, miközben parabolikus ívben aláhullanak a szemetesbe. Mekkora szerencse, hogy polák hősünk a "Clock Of Life" címet adta a finálénak, ugyanis kifejezetten élvezetesre sikeredett a zárás. Summa summarum, a világ megváltása elmaradt, de cserébe egy bitang jó lemez készült, ami hallgattatja magát.
A Crystal Ball emlékeimben úgy élt, mint egy "C kategóriás" euro-power metal csapat, aminek egyik albumán a sikolycsapatok főgeneralisszimusza, Daniel Heiman vezényelte le az aktuális etapot: aztán rájöttem, hogy összekevertem őket a Crystal Eyes-szal, de egy gyors update-olás a csapat diszkográfiáján meggyőzött, hogy nem sokat tévedtem, még ha másik bandáról is van szó.
Megmondom őszintén, az életmű nem igazán győzött meg, ám jelen lemezen szereplő új énekes, és némi modernre vett fazonigazítás igazán jót tett a fiúknak. Steven Magedey-ről eddig nem hallottam, ám innentől fogva belekerül abba az adatbázisba, ahová a figyelemre és követésre méltó vokalisták jutnak – legalábbis nálam. Barátunk nem csak hangjával bánik első osztályúan, de az általa hozott dallamok is friss levegőt pumpáltak abba a bizonyos kristálygömbbe, ami hol így, hol úgy töri meg a fényt, kellemes kavalkádját okozva a stílusoknak. Persze vannak, akik nem igazán szeretik a változatosságot, és a lemezen felbukkanó stílusok sem állnak igazán közel egymáshoz, ám a fiúknak csak sikerült egységessé csiszolniuk a végeredményt.
Az első három szám ugyanis egy metálosított Poodlest juttatott az eszembe: így ugatnának a svédek, amennyiben a pudli tököt növesztene, és ölebként funkcionáló anyu-kedvence helyett ha nem is harcra kész, de legalább arra vágyó vadászkutyává változna. (A duett a Battle Beastes Noora Louhimoval – benne azzal a gatyarepesztő, és az év számomra talán egyik legszimpatikusabb momentumát hozó sikoly párbajjal – több energiát öklendez ki magából, mint a legutóbbi komplett Kiske-Sommerville album – pedig tetszett az is). Ha pedig már az állatoknál tartunk, itt ugrik a majom a vízbe, mert kristályosék innen egy merész váltással Accept üzemmódba kapcsolnak, és a dallamos metál helyett igazi germán fémgaloppba váltanak: a "Balls Of Steel" (érzed a címből sejthető párhuzamot?), a "Gods Of Rock" és a "Take It All" szögletes, bólogatásra ingerlő riffjei mintha csak a német krupp-acél művekből gördülnének ki, már ha tudna a kocka gurulni – de tud ám, hallgasd csak meg a deja vu-t okozó dallamokat - , ahol a mozzanatot egy, a plusz oktávokért felelős hangszálakkal ellátott UDO-epigon vezényli le.
Nagy meglepetésre még a lemez kötelező balladája is tetszik, pedig általában hányok a felhasznált kliséktől, de az erőlködő szentimentalizmus itt most betalált, és még azt is megbocsátom, hogy a felhangzó dallamok mellé Magedey szinte odaénekli a kötelező, koncerteken felgyúló gyertyákat is.
Nem hiszem, hogy túl sok újdonságot tudnak nyújtani a fiúk azoknak, akik széltébe-hosszába köpik a stílus bevált fordulatait, de ezt legalább élvezhetően teszik, még akkor is, ha maga a zene nem igényel nagy megfejtéseket, ez pedig elég ahhoz, hogy az öreg, iszapszemű rájáknak visszanőjön a rőzse a fejére, a bőrnaciból pedig ne a pocak próbáljon kiugrani.
Kellemes, az énekes folytán magát hallgattató lemez született a svájci metál jósdában, és nem kell varázsgömb ahhoz, hogy kitaláljam, a fiúk, ha nem is fognak az első osztályba kerülni, most megmutatták, hogy van bennük potenciál egy fényesebb jövőhöz.
Nálunk az instrumentális gitárzenék ügyeletesévé (Túrisas inaktivitása okán) egy ideje már Mádi N. kolléga lépett elő, de tuti biztos vagyok benne, hogy Cadoriniről még ő sem hallott. Ez természetesen nem szemrehányás akar lenni, hiszen a távoli Brazília kvázi country pop (testvér)duójából, az Edson & Hudsonból szólistává avanzsált Cadorini szerintem még hazájában sem számít ünnepelt szupersztárnak. Szóval ember legyen a talpán, aki e bejegyzést olvasva rávágja: "Ja! Hát persze! Totál meg van, kiről van szó!"
Nyilván nekem sem volt a leghalványabb elképzelésem sem, hogy ki lehet a manus, de a brazil rock zenei életet és az ottani gitárosok fölkészültségét alapul véve, nem lehet hebehurgyasággal megvádolni csak azért, mert belehallgatás, különösebb utánjárás nélkül töltöttem le az instrumentális gitár muzsikaként hirdetett albumot. Közben persze kiderült, hogy Cadorini néhány nótában énekel is (nem rosszul, de azért nem frontember anyag), ez azonban nem zavar, sőt, néha kifejezetten üdítő.
A lényeg tehát az, hogy Cadorini 2008-ra látta elérkezettnek az időt, hogy szólóban is kipróbálja magát, és végre olyan zenét játsszon, ami gitárosként mindig is inspirálta. Steve Vai, Joe Satriani és Eddie Van Halen neve merült föl a nagy példaképek között, de Cadorini egyiküket sem másolja szolgai módon, sőt természetesebb, nyersebb megszólalása ki is emeli ebből az illusztris társaságból.
Nem mondom, hogy a "Turbination" kihagyhatatlan vagy különösebben érdekfeszítő kiadvány, de gitárosoknak, illetve a gitárzenék rajongóinak szerezhet pár kellemes percet, főleg, amikor mer egy kicsit dél-amerikaiasabb lenni (pl. Zum Zum Zum, Sinal De Vida, Deixa Pra La). A kedvenc nótámat ide is tecsövelem gyorsan:
Luca Turilli úgy vette fejébe, hogy feltalálja a cinema metalt, mint az egyszeri köztársasági elnök azt, hogy ő most doktor lesz. És ebben nem akadályozza meg az a tény, hogy a plagizálás rút dolog: csak míg a tudományos életben ezért jobb esetben büntetés jár, addig metálországban ez bocsánatos bűn. Mert Turilli barátunk, szépen fogalmazva is olyannyira ihletődött a "28 Days Later" című film főtémája által, hogy az már szemet, izé, fület szúr. Méghozzá igencsak. Persze lehet, hogy véletlen egybeesés, amit az új album leghosszabb, epikus szerzeményének felvezetésében hallunk, és véletlenül sem szeretnék bizonyítékok híján vádaskodni, de megmondom őszintén, most jobban örülnék, ha nem lennék ekkora filmbuzi, és a forrásmegjelölés keresésének kényszere nélkül tudnám hallgatni a felhangzó dallamokat.
Mindegy, egy 70 perces album esetében nem ez a pár taktus dönti el, hogy mennyire tetszik az, amit hallok: hát mit mondjak, elsőre nem voltam felhőtlenül boldog, még akkor sem, ha a "Prometheus"-ból érződik a rengeteg beléfektetett munka – mondjuk nem a megszólalásból, hiszen az érthetetlenül halk –, mert a rengeteg apró, valóban filmzenés részletben valahogy elveszett a metal, és bőven a másodhegedűs, (vagy gitáros) szerepét tölti be. (Nem véletlen, hogy a bónuszként feldolgozott Riot számban több a fém, mint az egész lemezen együttvéve.) Pedig szerencsére Turilli nem felejtett el hangszerén játszani, de a rengeteg szimfonikus réteg alatt megbúvó fémzenei alap szinte minden szerzeménynél egyforma, a pattogós, kórusos dallamok csak többszöri hallgatás után váltak el egymástól, és rokonságuk még így is fülbetűnő.
Sláger persze akad így is, a klipes nóta alapfelvetése mellett – aminek ötletét több további szerzeményben is elsüti a mester – az "Il Tempo Degli Dei" olyan operettes-filmcsuhaj metálos bombaszt, amit az egész szimfo-színtér is csak interoperabilitással tud produkálni, a már említett 18 perces dal pedig a lopkovári ellenére is ott van a legjobb Rhapsody eposzok között, pedig a csapat nagyepikai versenyén kimondottan erős a mezőny.
Utoljára, és tényleg utoljára, de még egy gyenge pont, amit nem értek, miért is erőltet a boszorkányos Luca, ez pedig a szintetikus tuc-tuc dobhangzás, ami a maga gépiességével úgy rí ki a meleg szimfonikus környezetből, mint magyar futballista az egyballábasok mezőnyéből. Ez kérem akkor is hiba, ha Turilli másként gondolja, mert akkor most vagy klasszicizálódjunk, vagy modernkedjünk – már ha a japán dobost modernnek gondolja valaki – a kettő együtt bizony nem megy.
És most jöjjenek a dicsérő szavak, mert az eddig leírtak ellenére ez egy kiemelkedően jó album. Persze a maga műfajában, és vagy tízszeri átpörgetés után. Most aztán mondhatod, hogy sikerült jóra hallgatnom az albumot, de ez nem így van. Ez egyrészt köszönhető Alessandro Continak, aki tulajdonképpen leáriázza az egész szimfo-mezőnyt – hallgasd csak meg a kvázi opera ária "Notturno"-t –, és elképesztő hangjával férfiként is meg tudja mutatni, hogy nem csak a női klasszikus hangnak van helye a metálban, másrészt a már említett egyszerű dallamvezetésnek, amit jómagam annyiszor kajálok be, amennyiszer elém rakják. A kórusok tényleg a helyükön vannak, Conti pedig hol felelgetve, hol megtámogatva képes a már-már káoszba hajló klasszikus áradatot hangjával parancsra inteni, ráadásul a már említett bónusz számban fémes hangi énjét is próbára teszi, hiszen magával a német fémistenek egyikével, Scheepers-szel énekel duettet.
A lemez kiállítása szemet gyönyörködtető, a booklet a maga archaikus-sci-fis egyvelegével vizuálisan képes megfejelni a hallottakat, még akkor is, ha a számítógép-grafika ellenzői minden bizonnyal kézzel festett képekért kiáltanának. Turilli arpeggio-s énje jelen alkalommal kissé háttérbe húzódott, hogy a munkásságára eddig is jellemző filmzenei oldal tudjon előtérbe törni, cunamiként söpörve el a kételkedőket, akik meg merik kérdőjelezni, hogy ki a király ebben a stílusban. A "Prometheus" tehát bizonyíték, bár nem tudom, hogy Luca lesz-e olyan bátor, hogy a következő albumon is elsüsse a már többször hallott metál zenei alapokat.
Mi a jó abban, ha éjszaka, izzadtan, levegőt kapkodva arra ébredsz, hogy légszomjad a melleden ülő lidérc okozza, aki zsilettpengéből készült nyelvével nyaldossa-faragja a húst arcodról? Erre a kérdésre ne tőlem várj választ, hiszen vannak olyanok, akik azt is élvezik, ha a heréjüket sütögetik – én nem –, mindenesetre az Outworld-utód Darkology lemezét olyanoknak készítette, akiknek szimpatikus a fentebb vázolt éjféli életkép – így hát nekem is.
Oké, nem feltétlenül kell horror rajongónak lenned ahhoz, hogy a lemezben megtaláld azt a torz szórakoztatási faktort, amit mondjuk egy "freak show" is nyújtani tud, bár abban biztos vagyok, hogy akinek elnyerik tetszését a digitalizmusba gyötört kínok, azok Tim Burton filmjeit is szeretik, meg mondjuk Freddy Kruegert, ahogy pengés kezével marionett bábukként mozgatja az álmaikban tehetetlen tinédzsereket.
Mert a Darkology nevéhez mérten a fekete, gomolygó sötétségbe viszi az embert, abba a labirintusba, ahol minden gonosz megtörténhet és meg is történik, és ahol két fő ceremóniamester is vezényli a labirintus közepén elhelyezkedő cirkuszi porondot – melyen persze te vagy az idomított produkció – a gitáros Harris, és az énekes Carpenter.
A progresszív csapat előző albumáról Tartuffe kolléga írt teljes értékű recenziót, szerencsére a helyzet azóta változott, már akinek szerencse, ha egy jó adag tapintható nyomasztó zajképpel fülön vágják… Carpenterék ugyanis a hangulati tökéletesedés mellett ezúttal olyan dallamokat is kreáltak – nem is merek arra gondolni, kinek, vagy minek a segítségével –, melyek élvezetéhez nem kell két absztrakt-zenei akadémiai kurzust elvégezni, az énekes pedig talán még soha nem nyújtott ennyire gonosz teljesítményt, amivel világgá röpíti a sikolyba oltott üvegszilánkjait. Ez utóbbi persze nem feltétlen jó hír a már-már extrém vokális produkcióktól ódzkodóknak, ám akik szeretik, ha hallójárataikat borotvával simogatják végig, azok biztos meg fogják emelni kalapjukat – én ezt teszem, remélem, nem fog a skalpom a folyamatos nyiszától a kalapban ragadni.
Tömény, és nyomasztó tehát az album, és még akkor is folyamatos figyelmet igényel, ha a már említett dallamok ezúttal folyamatos és biztos kapaszkodót biztosítanak a gitárok hol hisztérikus, hol lassan őrlő munkájának élvezetéhez – a klasszicista él igencsak kikopott a repertoárból –, valahogy úgy, mint a Sons Of Season legutóbbi albumánál, csak Darkology-ék talán egy fokkal még spirituálisabban és tömörebben facsarják, faragják a néha közel-keleti hatásokat felvonultató riffeiket, a billentyű színpadot varázsoló, és a sötétségbe némi szürreális színt biztosító hangképe nélkül.
Progresszív? Igen, de nem csak a szó Dream Theater-i értelmében: hallgasd csak meg a lemez leghosszabb szerzeményét, a "Nightmare King"-et, ami hangulatában olyan, mint amikor Sztálin mesét mondott unokáinak az ukrán holokauszt után, és egyből érteni fogod, mire akarok kilyukadni. Úgy gondolom, ebben a stílusban mozgó csapat még sosem jutott ilyen messzire a sötétség (gonoszság?) és fenyegetettség megfogalmazásában (igen, még a Mercyful Fate sem), és ha ezt progressziónak nevezzük, akkor legyen. Mindehhez természetesen tökéletes instrumentális aláfestés járul, hiszen a két Harris tesó teljesen felkészülten vágott bele ebbe a muzikális pszicho-horror vállalkozásba, megtalálva ehhez a legtökéletesebben ideillő énekest, olyan hangulatot teremtve, aminél film- és paradox módon életszerűbbet én még nem hallottam. Cinema-metálosok, lehet tanulni, csak aztán Turilli és Tuomas nehogy bú- és bűnbánatba essen a Darkology teljesítményének hallatán.
