Jó szokásom újabb és újabb skandináv tehetségeket kikutatni. A fiatal finn zenészekből álló Simulacrumot is kerülgetem egy ideje, de új "concept" albumuk, a "Sky Divided" meghallgatása után már úgy éreztem, nem lehet elodázni a bemutatást. Főleg azóta figyelem őket, hogy egyik nagy kedvencem, az Adamantra leigazolta alapítójukat, billentyűsüket, legfőbb zeneszerzőjüket, Christian "Chrism" Pulkkinent.
A 2012-es debütáció (The Master And The Simulacrum) nem ragadott különösebben magával, így mindenképpen akartam nekik adni egy esélyt arra, hogy egy érettebb, kiforrottabb produkcióval levegyenek a lábamról. A borító bizalomgerjesztő, a hangzás bika (talán egy picit nyers), Chrism hangszeres kompetenciája, gazdag hangkép-teremtő ereje vitán fölül áll, de valahogy a dalok nem elég fogósak. Nyilván nem segít, hogy a frontember, Niklas Broman hangját nem tudom megszokni, főleg a magasabb hangoknál lesz nagyon izzadságszagú a mutatvány.
Aki a mellékelt klipes nótán túl fogódzót keres a stílust illetően, nagyjából olyan muzsikát várhat, mint amilyet már megszoktunk az ugyancsak turkui illetőségű Adamantrától, vagy a hasonlóképp honfitárs Winterborntól, esetleg Silent Voicestől. Igyekeztem megszeretni ezt az albumot (mindig is részrehajló voltam a finnekkel), de többszöri hallgatás után sem sikerült rákattani; talán az utolsó 15 perces záró tételt kivéve (A New Beginning). A kb. 62 perces játékidő legélvezetesebb pillanatai az instrumentális részek, de amint elkezdődik az ének, lehervad a lelkesedésem. Megítélésem szerint sem Broman hangja, sem a dallamok nem alkalmasak arra, hogy magasabb ligába juttassák őket. Sajnálom, mert az Adamantra kitűnő referencia volt...
Milyen könnyű dolgom lenne, ha itt, a blogon is működne a szellemi plagizálás tudományos életben sajnos jellemző gyakorlata: elég lenne Tartuffe kolléga legutóbbi kritikáját egy egyszerű Copy+Paste kattintással idemásolnom, megváltoztatni a címet, és máris készen is lennék. Ez azonban két szempontból sem működik: egyrészt, mert az egyetemen belém verték, hogy mi számít nem szép dolognak a kutatásban, másrészt mert jelen album sajnos gyengébb, mint középszerű elődje. Hogy miért? Nos, ez az, amit Tartuffe oly szépen eltalált: a jó dalok hiánya miatt, melynek következtében csak keménykedésbe és zúzásba olvadó masszát kaptunk, hiába a kiváló énekesi és instrumentális teljesítmény.
Megmondom őszintén, kissé szívtam a fogam, mikor meghallottam, hogy Urban breed – illetve a hibernált működést produkáló Joe Comeau – után Ronny Hemlin lesz a "resurrection" új énekese, kinek hiába is tisztelem hangi kvalitásait, már a Steel Attackben is semmitmondó dalformálói képességével bosszantott fel. Az úriember sajnos rosszul bevált hagyományain nem változtatott, és hiába a múlt album még hangsúlyosabbra vett szigora, ami által az ostoba című "St. Demonius" már a power metal kereteit is feszegeti, az anyag nem tartalmaz egyetlen olyan momentumot sem, amit többedszeri hallgatásra is fel tudnék idézni. Megy a darálás, a progresszívnak álcázott ritmustologatás, de a fiúk a refréneket, vagy a megjegyezhető dallamokat zeneszerkesztő programmal vágták ki a dalokból, még szerencse, hogy ezzel együtt a verzék is jellegtelenek, így legalább nem lesz frusztrált az ember, hogy olyan lemezzel találkozik, ami akár jó is lehetett volna.
Nem értem egyébként a dolgot, hiszen a zenészek minden képessége meg lenne hozzá, hogy ne gyilkolják bele magukat az egymáson sorakozó, ám rendszertelenséget sugárzó riffek áradatába, és maguk se tudják, hova is akarnak kilyukadni (így viszont sikerült ezt megtenni, mégpedig egy fekete lyukba) – ide bizony kellene egy olyan külső dalszerző, esetleg producer, aki gatyába rázhatná a megkeveredett fiúkat, és elmagyarázhatná nekik, hogy a bartóki progressziót hagyják a fából faragott királyfinak, nekik ez úgysem fog menni.
Kár érte, hiszen a Tad Morose egy lassan kihalófélben lévő alstílusát képviselte a heavy metalnak, ráadásul úgy, hogy kultikus, ám underground státuszát valóban a körülmények kedvezőtlen alakulásának köszönhette, és nem a kifulladásénak – eddig. Itt viszont úgy érzem, elfogyott a valamikori teljesítményből fakadó reputáció, és kénytelen vagyok kimondani a sommás ítéletet: a csapat marad az undergroundban, csak innentől fogva megérdemelten. Ez van, és ezen nem segít semmifajta pokoli őfelsége, még akkor sem, ha szent.
Töredelmesen bevallom, hogy a kezdeti bámulat és lelkesedés lecsengése után némileg telítődtem a Dragonforce-dalok hypersebességével, ezért az utóbbi néhány évben már nem nagyon követtem teljes mélységében és figyelemmel a zenekar körül történteket, noha azt tudtam, hogy az új énekes remek húzás volt, nekem hangban, dallamaiban is sokkal jobban bejön, mint a hajban erősebb, de hangszínében számomra nem igazán izgalmas régi dalnok.
Ha a vulkánszerűen kitörő lelkesedésem el is múlt, a szimpátiám azért megmaradt. Nyilvános fórumokon igyekeztem is őket megvédeni, mert egyszerűen lenyűgözően professzionális, amit produkálnak. Igen, a produkció a legmegfelelőbb szó, hiszen az ellentábor érve, hogy ezzel cirkuszban kéne fellépni, ha gitározás közben Hermann Li esetleg labdával is dekázna, mert ez pusztán kunszt és parasztvakítás, a zene pedig nem erről szól.
Én valahol a két világ közt ragadtam, mert érteni vélem a kritikákat, de ismerem azt az oldalt is, amelyik betegesen retteg a kimagasló hangszeres megnyilvánulásoktól, hosszú gitárszólóktól, merthogy az, ha mára már nem is szitokszó, de még valahol mindig kényelmetlen a többségnek. (Ugyanitt lásd: a degradáló sárkány és lovagmetál címkéket és bélyegeket, amit magára valamit is adó, komoly ember már nem hallgat.). Nekik ott a Foo Fighters, az indokolatlan hype netovábbja, én meg maradok a coming out-nál; valójában nem ragadtam a két világ között, nekem ide húz a szívem, ha fakult is a szerelem, még pislákol a láng, amin keresztül kell menni, nincs mese (Through The Fire And Flames…), Erről pedig ez a DVD győzött meg teljesen.
Mert mitől is kéne kényelmetlenül éreznem magam? Attól, hogy hat, zömében gyermekkora óta tudatosan zenei pályára készülő, képzett muzsikus a lehető legmagasabb színvonalon szórakoztat? Attól, hogy a folyamatosan intenzív színpadi mozgás ellenére mindannyian részt vállalnak a többszólamú kórusokból és a lehető legapróbb részletekig kidolgozott kompozíciókban, mind az ének, mind a brutálisan nehéz instrumentális és gitárrészeket mérnöki precizitással szólaltatják meg? (Nyilván volt utólagos editálás, de azon zenekarok, akik azt állítják, hogy nem volt, ott is volt, vagy ha mégsem, általában élvezhetetlenül szar is a végeredmény.)
Amitől leginkább lehetne fázni, jelesül, hogy végigtrappolnak rajtunk egy levegővel és szélsebesen, az sem következik be. Remekül és tempót tekintve kimondottan változatosan áll össze a setlist. A zenekar és a többezres japper rajongótábor interakciója is kiválóan működik. Marc Hudson énekes kérésére mindannyiszor engedelmesen és azonnal indul a circle-pit.
A kép tökéletes, ahogy az operatőri munka és a hang is. Régebben nem szerettem, hogy a koncertet megszakítják kisebb bejátszások, de lehet léptetni, így ez valójában nem lehet kifogás. Nem állítom, hogy egy őszinte "mea culpa" után begyűjtöm az elmaradt lemezeket, de ezt a DVD-t már nagyon sokszor végignéztem és végig is fogom, mert ez minőségi és nagybetűs SÁRKÁNY-METAL, amire büszkének lehet, sőt kell lenni, bár a mindenáron vintage-arcok továbbra se próbálkozzanak vele.
Erős kezdés után némi visszaesés. Talán így jellemezhetnénk ennek a brazil zenekarnak eddigi munkásságát. Két legendás underground erőmetal album után – a rajongóik szerint legalábbis – a "Blind Ride" (2011) már nem volt olyan bivalyerős, mint elődei. Bár én ezt éppenséggel vitatom, csak a történeti hűség kedvéért égettem bitekbe a közvélekedést.
A tavalyelőtti "Silent Revenge" viszont tényleg kicsit gyengébb lett, ezt kár lenne tagadni. Valószínűleg nem a miatt, hogy végre egy nagyobb kiadó is felfigyelt rájuk, hanem azért, mert az egyik meghatározó tag (Diego Kasper – gitár) távozott köreikből. Így körmünket rágva vártuk ezt a megjelenést (ugye?), mely azt hivatott eldönteni, végleg lejtőre kerülnek-e kedvenceink, vagy csak átmeneti volt a megingás.
Most lőjem le a poént? Na jó, legyen… Rendezték a sorokat, és megint leszedik az arcunkat a technikás, lendületes muzsikájukkal. Ez lenne a verdikt. Vagy csak simán összejött újra minden, vagy tudatosan tették picit változatosabbá a zenéjüket. Mert mintha nyitottak volna egy cseppet a progresszivitás felé, a tempó kiszámíthatatlanabb, a thrash közeli durvulásoktól a málházósabb tételekig (akár egy számon belül is) sok mindent felvonultatnak. Még modernebb groove-okat, női éneket és metalcore elemeket is. (A japcsik pedig megérdemelnek egy kis funkyt is, amúgy hibriásan persze.)
Nem kell megijedni, módjával adagolják mindezt, épp csak annyit eresztenek ránk belőle, amennyi még jól esik. Ráadásul jobban is szólnak most, mint eleddig bármikor. És azok a gitárszólók, ó anyám! Már csak azok miatt is érdemes beszerezni ezt a korongot. És persze Iuri Sanson eszelős éneke okán. De a hibátlan alapokat iderittyentő ritmusszekcióról se feledkezzünk meg! Értitek már? Nincs gyenge pont, így kell hithű metalt játszani 2015-ben.
A legutóbbi, nagy port felkavaró Alföldi Róbert féle rendezés nem azért nem tetszett, mert a politikai érték-állásfoglalás fontosabb volt a rendező számára, mint maga a mű – illetve pusztán eszköz volt a kinyilatkoztatáshoz, ráadásul az én ízlésemnek kissé harsányan és szájba rágósan –, hanem mert a színpadra állított vízióban és szándékolt drámaiságban (ami sokak szerint teljesen mást közvetített, mint amit eredetileg a szerzőpáros annak idején neki szánt) elveszett, illetve bőven háttérbe szorult a zeneiség. Ez pedig hiba, még akkor is, ha a téma olyan örök kérdéseket vet fel, melyek túlmutatnak egy adott korszak sorsfordító döntéskényszerén, és a történelmen átívelő, alapvető társadalmi parabolát vázolnak fel.
Hiszen az István, a király nem színdarab, illetve nem csak az: rockopera, ahol a történetet alkotó dalok az elmúlt évek alatt a magyar zenei kultúra klasszikus monolitjaivá váltak, ráadásul egy olyan zenei produkciót az agyakba-fülekbe véső előadással, amit élőben lehetetlen felülmúlni. Mindezektől függetlenül, a hivatalos kánonnal ellentétben én nem tartom hibátlannak az eredeti zenei anyagot – és itt most hagyjuk a filmet –, a profi énekesekkel és színészekkel vegyes szereplőgárdában bőven akadt félresikerültnek bizonyuló választás, én például a mai napig nehezen tolerálom a Saroltot alakító Berek Kati ripacskodó hamisságát, vagy a három pártoskodó nagyúr lelkes, ám amatőr énekteljesítményét. (Amit a lemez felvételének maximalista törekvései fényében ma sem értek.)
Az "eredeti" változaton kívül jó pár újrafeldolgozást láttam/hallottam – ezekből nekem személy szerint a Társulaté tetszett a legjobban –, ezt sajnos a Novák Péter-féle értelmezés sem volt képes felülmúlni, és a régi ikonikus alakok újra csatasorba állításával sem győződtem meg arról, hogy lehet-e versenyre kelni – mert nekem ne mondja senki, hogy a szándék mákszemnyire sem volt meg – az ősbemutató korszakának jelképes rocknyitását hivatalosan is jóváhagyó, illetve abból fakadó, revelációs teljesítménnyel.
Annak megítélését, hogy Novák Péter milyen koncepcióban gondolkodott, és azt mennyire sikerült megvalósítani, meghagyom a profi esztétáknak, bölcsészeknek: egyrészt, mert ők felkészültségüknél fogva minden bizonnyal belelátnak olyan dolgokat is a produkcióba, amiket én nem, másrészt pedig csak zenei blog vagyunk, és az olvasókat nem biztos, hogy érdekli, milyen párhuzamokat vélek felfedezni a színpadon látottak és jelenünk politikai- és közélete között.
Kezdjük hát a szereplőkkel: az összeállított névsor impozánsnak mondható, főleg annak fényében, hogy a rockerek többségével ellentétben nem hányok hupililát a tehetségkutatókban feltűnt győztesektől. A "régi nagyokból" természetesen Vikidál Gyulát hiányoltam – mint szerintem mindenki, aki szereti a rockot –, hiányát Feke Pál hangi adottságai ellenére sem tudta pótolni: ezen persze nincs mit csodálkozni, az ellenlábas magyar vezér alakját metálból öntötték annak idején az énekesre, aki mind kinézetében, mind habitusában – megfejelve akkori zenei lázadói szerepével – maga lett a minden képzelet megtestesült Koppánya. Nem ismerem a távollét okát, de lehet, hogy jobb ez így, hiszen az idő vasfoga csak a lélekben nem kezdi ki a legendákat, a fülben sajnos igen: Deák Bill Gyula karizmája hiába nem kopott meg az évek folyamán, én mégis feszengve hallgattam a valamikori blues bömbölés maradékát, és Varga Miklós is hiába játszotta el kiválóan a szerepet – minden érzelmi árnyalatot tökéletesen prezentálva –, a valamikori teljesítmény etalon színvonala önkéntelenül is a jelen valóságára terelte a figyelmet. A régiekből egyedül Nagy Feró volt képes egykori önmagát reprodukálni, ez persze annyiból volt könnyebb, hogy őt sosem énekhangjáért szerettük: az évek alatt felhalmozódott élettapasztalattól nem vált öregessé a szerepformálás, valószínűleg azért, mert Ferónak igazából önmagát kellet adni – akkor és most is.
Radics Gigi hangi adottságai ellenére súlyos hibának bizonyult, sem a Rékához köthető lelki vívódás közvetítéséhez, sem az eredeti népies/folkos megformáláshoz nem tudott felnőni, és hiába oldotta meg feladatát technikailag hibátlanul, a szerep túl nagy kabátnak bizonyult, amit a rutinos Novák Péternek mindenképpen észre kellett volna venni.
Hasonlóan mellélövésnek bizonyult a Koppány feleségeit megformáló asszonykórus – nem, nem a veresegyháziak voltak –, előadásukból körülbelül annyi erotika és férfivágyat bizsergető varázs áradt, mint az MSZMP XX. kongresszusából, ahol a fő téma a világbéke volt. Nem tudok jót írni a köpönyegforgató urakról sem, sikerült két olyan Miki egér-hangú énekeset kiválasztani, akikről nem a Rokonok, hanem a reggeli gyermekmatinék világa jutott eszembe.
Feke Pál teljesítményét igen nehéz objektívan megítélni: bár az énekprodukcióban tulajdonképpen kevés hibát találtam, az énekesnek nem sikerült elhitetni, hogy ő a sámán múlt vezéralakja – hiába, a karizmát nem lehet tanulni, az vagy van, vagy nincs. Esetünkben inkább nem volt.
Már annak idején is sajnálatosan kevés szó esett Asztrik zseniális megformálásáról, pedig Victor Máté világszínvonalúan alakította örök mércévé a szerepet, ezt a lécet pedig a jelenlegi megformálónak, Aradi Imrének nagyon nem sikerült megugrania. Victor szuggesztív, egyéni előadásmódja méltó ellenpárosa volt Deák Bill Gyula sámán-révületének, ennek az egyensúlynak itt a nyoma sem maradt.
Keresztes Ildikót – a már említetteknek megfelelően – nem nyomasztotta a múlt elvárása, mind fazonban, mind énekteljesítményben jól hozta az elvártakat, hasonlóan a Vecellint játszó Kocsis Tiborhoz. Danics Dórát sokan modorosnak tartják, ám Gizella szerepében remekelt: a tehetségkutatókban felfedezettek közül, de az összes eddigi feldolgozást tekintve is kimagaslót produkált.
A színpad adta térbeli korlátok természetesen nem tudták a film tágas dimenzióinak lehetőségeit prezentálni, de a táncosok koreográfiája tetszett – ez Novák Péter családi gyökereiből kiindulva természetes – és alapvetően a hangosítás is rendben volt, már amennyire ezt a fotelból ülve meg tudtam állapítani. (Azt halkan jegyzem meg, hogy a darab rockos részei ordítanak a hangsúlyosabb gitárhangzásért, de elfogadom, hogy esetünkben egy rockoperáról, és nem egy koncept-rockalbumról van szó.)
Mindent összevetve alapvetően pozitív érzésekkel álltam fel a fotelből, értékelve a régi szereplőknek adott lehetőség biztosítását, és a darab zenei oldalának méltó kihangsúlyozását. (Még akkor is, ha ez valakinek a szemében a szórakoztatás és nem a gondolkodtatás felé tolja a rendezői szándékot.) Remélem, hogy a decemberi veszprémi előadást élőben is meg tudom hallgatni, jelen hibákat a koncertélmény "morfiumával" törölve. Csak aztán nehogy szenvedélybeteggé váljak!
Én sem vagyok egy matyó hímzés, de a Spock's Beard legújabb sajtófotóit nézve kuncogva gondoltam arra, hogy a közönség őket (sem) azért szereti, mert szívdöglesztően festenek a színpadon. Ilyen adottságokkal nyilván jól teszi az ember, ha piszkosul megtanul muzsikálni és a zeneszerzés terén is igyekszik valami extrával előrukkolni. Mondjuk, ebben a tekintetben tényleg nincs szégyenkeznivalója a bandának, mivel ilyen-olyan fölállásban immár 20 éve sikerül nekik a progresszív rock rajongókat – nem középiskolás fokon! – tanítani.
Elképesztő tartalékaik lehetnek, hiszen már kétszer is túlélték azt, ami a legtöbb együttes gyors és biztos szétszéledéséhez vezet: elvesztették frontemberüket, legfőbb dalszerzőjüket. Valahogy mégis képesek újabb és újabb erőket mozgósítani, mostanában éppen Ted Leonard segítségével (aki az Enchantből érkezett). A 2013-ban megjelent "Brief Nocturnes And Dreamless Sleep" ékes bizonyítéka annak, hogy van föltámadás, az új album megjelenésének pedig az a tétje, hogy igazolja: ez az újdonsült életerő fönntartható, megőrizhető.
És Spock szakállára! Ezek már megint megcsinálták! A "The Oblivion Particle" mind hangzásában, mind kiszerelésében, de – ami a legfontosabb! – zenei tartalmában csúcsteljesítmény, – ha nem is etalon értékű. A két új taggal természetesen érkeztek új hatások, de az együttes megtartotta identitását, zenei kompetenciáját, kompozíciós képességeit és – nem utolsó sorban – a tőlük megszokott színvonalat. Ismerve az új igazolásokat, ez azért nem olyan hatalmas meglepetés, hiszen többhangszeres, kipróbált muzsikusokról van szó; Jimmy Keegan pl. a "Bennett Built A Time Machine" című nótában bebizonyítja, hogy a dobok mögül kilépve akár frontemberként is megállná helyét – ennek vannak hagyományai a csapatban.
Egyedül a "Get Out While You Can"-t találom üresjáratnak és a kicsit hisztérikus (de zseniálisan ledobolt) "Better Way To Fly"-jal még barátkoznom kell, de így is tuti toplistás az anyag. Valami nagyon váratlan, kikerülhetetlen és irritáló dolognak kell közbejönnie ahhoz, hogy kihagyjam a Szent Máté apostol és evangelista napjára, azaz szeptember 21-re, kitűzött budapesti koncertet.
No, halljuk, mihez is kezdtek magukkal a hollóháziak – nem, nem a porcelánfestők, hanem az olasz prog-power metálosok –, kiknek előző lemezéről is jómagam számoltam be. Naná, hiszen a jól sikerült "Countdown To Revenge"-en maga a fő itáliai pátosz-mester, Fabio Lione szerepelt vendég énekesként, aki a Rhapsody legutolsó produktumán tapasztaltakkal ellentétben jól is teljesített, és a hangfalakból csak úgy áradt a vokális könnyzuhatag. Úgy látszik azonban, hogy a csapatot alkotó három állandó tag még nagyobbat, vagy sokrétűbbet álmodott, ezért jelen albumon Lione már a múlté, helyét pedig Mats Levén vette át, akit négy másik vendégénekes is támogat. Rick Altzi szerepét mondjuk nem értem, mert hiába képes a tisztes helytállásra, Levén mellett azért csak ügyes iparosnak tűnik: úgy látszik, szegénynek az a sorsa, hogy énekes-ikonok light verziójaként nyugtassa meg a tisztes középszert, miszerint nekik is van kitörési lehetőségük. A másik három vendég Amanda Sommerville, aki mára az egyik legfelkapottabb session szereplőjévé vált a színtérnek, illetve a számomra ismeretlen Ivan Giannini, valamint Claudia Layline – róluk annyit tudok, hogy ha nem szerepelnek az albumon, akkor sem történt volna semmi rossz. (Oké, ez cinikus megjegyzés volt, mert néhány dal szövegénél fogva megkívánta a többszereplős jelenlétet.)
A múltkori album egy elképzelt trilógia első darabja volt, így most a kitalált történet közepébe csöppentünk, melybe minden most divatos hülyeséget belepakoltak, kezdve az egyiptomi mágikus kultúrától az alienekig: a gagyi trash-filmjeiről híres Asylum stúdió minden bizonnyal örömmel venné az itt feltálalt ötleteket, de hát metált én elsősorban nem a sztorikért szoktam hallgatni. Sajnos a koncept-történet szerint alakuló album, ha nem is teljes mértékben, de hozzáidomul a szövegi sekélyességhez, még akkor is, ha ez a műfajnak abszolút nem sajátja. Pedig Levén képes "ellopni" bármilyen show-t, aminek remek példája a két Gus G. szóló – ezeken ugye úgy volt képes tálalni a neki kiosztott szerepet, hogy a sztár-társak zöme rögtön Rick Altzinak érezhette magát.
Hiába hát a figyelemre méltó kezdés, és az alapvetően ügyes zenészek – különösen a gitáros, Nick Savio –, a lemez nem képes fenntartani a figyelmet. Ez persze nem az énekesek hibája – illetve ha a dallamokat ők hozták, akkor igen –, hanem az alapvetően szürke és jellegtelen daloknak, melyekből sokadik hallgatásra is csak az első kettőt tudom felidézni, ez pedig alapvető hiba, hiszen a progresszív elemek rég kikoptak a banda repertoárjából, a maradék hagyományos euro-power pedig igenis megköveteli a mézédes és emlékezetes refrének jelenlétét. Ehhez járul hozzá, hogy az egyiptomi világot felidézni szándékozó szinti futamok a már említett Asylum stúdió veretes minőségét idézik, ahol a CGI nem eszköz, hanem fegyver – a jó ízlés ellen.
Mindent összevetve sajnálom a talján fiúkat és a meghívott vendégeket, mert az album tartalmaz olyan pillanatokat, melyekből el tudnám hinni, hogy itt valami élvezhető is sikeredhetett volna – ezek azonban csak annyira elegendőek, hogy megszavazzam a bizalmat a trilógia befejező darabjára.
Olvasgatva a netre felkerült, csalódott kritikákat, szerencsésnek mondhatom magam, mert én nem csalódtam. Ugyanis nem számítottam semmi jóra: az, hogy ez végül maradéktalanul bejött, persze adhatna szomorúságra okot, de ez semmiképpen nem a csalódottságból ered. DeFeis mester vokális állapotának ugyanis már a 2014-es, Timo Tolkki's Avalon II-n is 'hangot adott', s hogy hát milyet, arról beszéljenek akkori kritikám sorai. A helyzet az óta sem lett jobb, sőt,…de ne szaladjunk előre.
Attól persze még lehetne elviselhető – nem jó, pusztán hallgatható – az album, hogy DeFeis hangja ma már torz karikatúrájává vált egykori önmagának – a túljátszás lehetősége egyébként is mindig benne volt David előadásmódjában –, de sajnos a dalok sem elég erősek ahhoz, hogy elnézzük (elhalljuk) a mester ripacskodásos rikácsolását. Sajnos folytatódott az a tendencia, ami az utóbbi három albumon is megfigyelhető volt, vagyis a musicalbe hajló, ömlengő érzelmi terpeszkedés – olyan paródiát eredményezve, aminek ellenpólusán a Manowar harcos hevülete áll. Ők azonban legalább szórakoztatóak a maguk módján, DeFeis azonban unalmas és irritáló, és hiába szeretné, nem lesz soha még a szegény ember félresikerült Savatage-a sem. (Talán akkor pattant meg a mesterben valami, mikor Iliász témájú, "The House Of Atreus Act" című kétrészes albumát színpadra állították – ez lehetett a pillanat, ami DeFeis elhitte magáról, hogy a musical műfajában is képes maradandót alkotni, ráadásul úgy, hogy ne kelljen a metal-tükörbe nagyot köpni fésülködés közben.)
Nem is tudom, hol kezdjem a hibák taglalását, melyek puszta felsorolása is elegendő lenne jelen kritika megírásához, de kezdjük a sajnos megszokottal, a demós hangzással. Nem tudom, hogy gondolja DeFeis ezt a szimfonikus-zongorás, többrétegűnek szánt világot ilyen ótvar megszólalással sikerre predesztinálni, ez még olyan bandáknak sem menne, akik legalább nem rejtették a metalt a billentyűk mögé. Az rendben van, hogy a klasszikus képzettségű zenész zongorÁN írja a dalokat, de hogy zongoráRA is? Nem, kérem, ez nem metal, hanem valami gitárral is előadott, félresikerült Elton John musical, jó dalok nélkül, ahol a koncepciót pusztán a zeneszerző élvezi, a hallgató meg pislog, hogy mi a franc ez. Mert művészethez kevés, szórakoztatáshoz meg főleg, és attól még nem kap plusz értéket egy mű, hogy unalmas és senki sem érti.
A zenészek sajnos megmaradnak a cserélhető sakktábla figurák szintjén, bevallom, nem is értem, hogy minek vannak (illetve nincsenek, mert a dob természetesen nem élő, de legalább tompa és egysíkú): DeFeis instrumentális tehetsége vitathatatlan, nyugodtan feljátszhatná egymaga az egész albumot, a végeredmény ennél csakis jobb lehetne. Persze csak ha nem ő énekelné el az összes szereplőnek szánt szerepet, ami ha valamikor ment is neki, most csak szörnyülködésre alkalmas pillanatokat szül. Hallgasd csak azokat a falzetteknek, vagy minek szánt sikolyokat, a mormogásokat és nyögéseket, komolyan, mint a nyolcvanas évek német pornófilmjeiben, csak azokat legalább élveztem.
Sajnos pozitív momentumokat nem nagyon tudok írni, az elviselhetőbb dalok is mélyen a fénykor átlagszínvonala alatt maradnak és a túlnyújtott, művészieskedő dallamok között hiába is keresnénk a valamikori harcos bátorságot, annak nyomát sem találjuk. Biztos az elrobogó Achilleus szekér pora törölte el, amivel a szánk is tele lett, de szomorúan kívánom, bárcsak a fülünkbe is jutott volna – a Nocturnes produkció helyett.
Veronica Freeman erényei szembeötlőek: nekem például nem éppen a muzikalitás jut róla eszembe, ami nem biztos, hogy hízelgő – mégiscsak egy énekesnőről van szó. Pedig az előző mondatom kezdhettem volna így is: VF erényei fülbeötlőek, mert írásom hőse maga a METAL ÉNEKESNŐ, aki úgy utasítja maga mögé a szoprános-gótikus-popos kompatibilis tucatkópiákat, mint Du Barry grófnő annak idején a királyi kegyért versengő vetélytársakat – no meg a királyt! Veronica ugyanis olyan hanggal rendelkezik, amilyen testtel – és ha a kamasz- és nem kamaszfiúk vágyálmait megTESTesítő alakját nézzük, akkor gondolhatod, hogy mit tud produkálni azokkal a fránya dallamokkal… Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy Freeman maga a női kiadásba született Dio, és csak azt nem értem, mit keres még mindig a középszerű, Black Sabbath utánérzésben iparoskodó Benedictum élén, ilyen képességekkel. Hiába, no, ez nem popipar, sajnos a metalban az, mikor ciciket próbálnak a szádba nyomni, még akkor is gyanús és ellenérzést kiváltó, ha nevezett testrészek gazdája királynő azon a bizonyos vastrónon.
Szerencsére nem csak nekem van szemem és fülem, így Veronica régen várt szólólemezét és a reflektorba kerülés esélyét igazi nagyágyúk segítették – naná, hogy férfiak, el tudnám képzelni, ahogy Tarja ajkára odafagy a mosoly Veronicát hallva –, a meghívott vendégek sorát többek között olyan zenészek alkotják, mint Michael Sweet, aki a társproduceri szerepet is magára vállalta, Tony Martin, Jeff Pilson, vagy Mike Lepond.
Tisztelem és becsülöm a Frontiers kiadót, hogy régi jó szokása szerint sztárokkal próbál felvezetni egy arra érdemest, de mint sok alkalommal, sajnos ezúttal sem igazán működik a dolog. Az igaz, hogy ebben a jóval lágyabb stílus-halmazban Veronica több teret kap, hogy hangját csillogtassa, de a dalokat nem érzem annyira erősnek, hogy kihozzák az énekesnőben rejlő teljes potenciált. Oké, a "Now Or Never" Moby Dick nyúlásából kinövő sztenderd '80-as évekbeli aréna rockja, vagy a Stryper világát idéző "Stand In Line" képes arra, hogy elképzeljük, mit is tudna Veronica (bár ehhez nekem nem kell a hangját hallanom), de a felvonultatott nótacsokor túlságosan elhasznált sztenderdeket vonultat fel ahhoz, hogy IGAZI izgalmakkal telítse el a hallgatót. Nem mondom, hogy rossz a lemez, mert azért vannak rajta bármikor meghallgatható szerzemények, de a producerek mintha elégnek találták volna Veronica hangját és külsejét ahhoz, hogy a többit rábízzák a mocskos férfiösztönre… Nos, hát nem, és ha a Tony Martinnal előadott duett gitárszólójának megfelelő színvonalú dalokat kaptunk volna, ráadásul nem ilyen doboz hangzással, most nem is sírnám tele a klaviatúrát az elszalasztott lehetőségen bánkódva.
Remélem, a lemez azért elég lesz ahhoz, hogy többen is felfigyeljenek hősnőnkre, mert ezzel a hanggal több metal stílusban is nagyot lehetne dobni, és ha egy újabb Dio emlékalbumot szándékozik valaki kiadni, kérem szépen Veronica kisasszonyt is szerepeltetni – esetleg egy olyan albumot írni neki, ami több mint az ínyencfalat elhúzása az orrunk előtt. Mert ennek most csak a füstjét kaptuk meg, az ízét nem igazán.
Amikor tavaly Gus G. (Firewind, Ozzy) megjelentette első szólóalbumát, meg kellett a fiatal görög gitárost védenem egyik legnagyobb rajongója, Túrisas cimborám előtt. Akkor azt mondtam, hogy ezt nem szabad a Firewindhez mérni, hanem saját értékei alapján és úgy kell kezelni, mint egy nem túl hosszú, útkereső szárnypróbát. Az "I Am The Fire"-ről csak két nótát nem tudtam megkedvelni máig sem: a "Dreamkeeper"-t Tom S. Englunddal és a "Long Way Down"-t Alexia Rodriguezzel. Ezektől eltekintve az első szólóanyag nekem jobban bejött, mint a két legutóbbi Firewind.
Amikor megláttam, hogy egy rövidke esztendő elteltével újabb CD kerül a boltokba, félni kezdtem, vajon nem túl korai-e mindez. Összegyűlt-e annyi és olyan minőségű nóta, hogy Gus G. újra megmérettesse magát? Azután arra gondoltam, ez a srác nagyon tudatosan és ügyesen építi a karrierjét, most kell még a tengerentúlon nevet csinálni magának, mert ki tudja meddig koptathatja a színpadot Ozzy mellett. Elég, ha egyszer rosszul néz a "mindenható" Sharon agyonplasztikáztatott, ráncfölvarrott fizimiskájára.
Azért gondolom, hogy Gus G. a tengerentúlon akar elsősorban befutni, mert ez a lemez még az elsőnél is USA-orientáltabb hangvételű. Ezt jelzi, hogy Tom S. Englund ezúttal esélyt sem kapott, és a korábbi fő munkatárs, Mats Levén is valamelyest háttérbe szorult (mindössze három nótában szerepel). Jacob Bunton (Alder) lett a főszereplő, akinek hangja, stílusa egyértelműen jobban fekszik az amerikai közönségnek. Idős Bátyámat kishomoki magányában biztosan fölvillanyozza majd a hír, hogy az általa is igen kedvelt görög "húristen" egy dal erejéig összefogott a szemrevaló svéd amazonnal, Elize Ryddel (Amaranthe). Üröm az örömben, hogy "szíve választottja" egy elég gyönge, drum & bass alapú szösszenetet kapott. Mindazonáltal a "Vadi Új Forradalom" leggyengébb láncszeme mégsem ez, hanem a két Jeff Scott Soto által fölénekelt darab.
Annyit mondhatok, Gus G. most sem bonyolította túl a dolgokat, néhány szám alig 3 perces, és mindössze 12 nóta kapott helyet a korongon. Szerintem a két szólóanyagból kellett volna gyúrni egy erősebb és hosszabb hard rock lemezt. Idővel egyébként is valószínűleg az lesz a megoldás, hogy a féltucatnyi vendég helyett majd végleg leteszi a voksát egynél... s ha rám hallgat, az Mats Levén lesz. Ez most nekem kevésbé tetszik, mint elődje, de attól még kellemes hallgatnivaló, pont ilyen kánikuláris ernyedtségre való.
