Gondolom, nem csak velem fordul elő, hogy bizonyos "korszakokat" élek át zenei érdeklődésemben. Az ízlésem elég széles skálán mozog, a gregoriántól a jazz fusionig nagyon sok minden belefér, talán éppen ezért vannak időszakok, amikor egyik vagy másik stílust részesítem előnyben. Ez nem valami tudatos tervezés eredménye, sokszor csak hetek múlva veszem magamon észre, hogy beragadt nálam valami. Mostanában a Totóból frissen távozott Simon Phillips "Protocol III" lemezének (mai) megjelenésére gyúrok, így tudatosult bennem kb. két napja, hogy folyamatosan jazz-rock fúziót hallgatok. Ma éppen egy régi, 2005-ös megjelenést...
Egészen véletlenül találtam rá erre a lemezre, méghozzá a Dixie Dregsből ismert T Lavitz billentyűs miatt, akinek 2007-es School Of The Arts projektjéről ezen az oldalon már volt szó, szegény T Lavitz hirtelen halála kapcsán. A lemezen T Lavitz mellett olyan kiváló zenészek muzsikálnak, mint Jeff Sipe dobos (Jonas Hellborg, Shawn Lane), a keresett szessön bőgős, Rob Wasserman, na és persze a producer-zeneszerző Craig Erickson, aki egyébként főleg blues gitárosként ismert.
Erickson agyában született meg az ötlet, hogy két turné között összeszed néhány haver-srácot és rögzít velük egy spontán, főleg improvizációkra épülő fúziós lemezt, amiben összesűrűsítenek minden olyan stílust, ami hatással volt rájuk. Főleg a '70-es évek funk rockja és a jazz-rock elemek dominálnak, de fúvósok nélkül és kicsit "gitár-nehéz" fölfogásban - ha valaki engem kérdez, pont úgy, ahogy én szeretem.
Elképesztő, de a lemezt egy San Franciscótól északra található kis stúdióban néhány napos összeszokás után rögzítették, pontosan azért, hogy az így születő anyagnak spontán, élő fílingje legyen. Ehhez tökéletesen passzol az a természetes, de kristálytiszta sound, amit a hangmérnöknek sikerült kikeverni. Az 50 perces lemezen nincs üresjárat, jóllehet a stíluson belül megszokottnak, talán átlagosnak is nevezhetném (magyarul: nem egy kiemelkedő, meghatározó kiadvány). De ilyen zenészekkel még az "átlagos" is briliáns!
Az élet és halál Ura 89 éves korában, egy teljes emberöltőt fölölelő termékeny, sikerekben gazdag zenei karrier után szólította magához a blues nagypapát, B. B. Kinget. A hasonlóképpen zseniális Koko Taylorral előadott duettel búcsúzunk tőle. Jó partizást kívánunk neki a mennyei Blues Hotelben! R.I.P., B.B.!
Ez a lemez állítólag egy meghiúsult Deep Purple mark III reúnió eredménye. Sajnos alapból cinikus vagyok, így ezt a "hivatalos" verziót – enyhén szólva – tamáskodva fogadtam. Azt sokkal hihetőbbnek tartom, hogy Coverdale harmadik felesége, Cindy egyik este férje vállára tette a kezét a nevadai Lake Tahoe partján álló házuk verandáján és azt mondta: "Te, David, sosem jöttél ki Blackmore-ral, aki mostanában különben is csak Candice szoknyája körül sertepertél reneszánsz maskarákban. Miért nem csinálsz egy Deep Purple földolgozás albumot a fiúkkal? A Frontiers harapni fog az ötletre, keresünk vele egy rakat pénzt, a Whitesnake az utóbbi években egyébként is gyöngélkedik." (Megjegyzem: azt senki egy pillanatra sem gondolhatta komolyan, hogy Blackmore valaha egyetlen hangot is eljátszik a "Come Taste The Band"-ről!)
Akárhogy is történt, védhetetlen és udvariatlan húzásnak tartom, hogy Coverdale ezt a válogatást Whitesnake sorlemezként jelentette meg. Pedig az eredendő elgondolás nem lett volna hamvában holt ötlet. A mark III első lemezét, a "Burn"-t minden idők egyik legjobb hard rock lemezének, a rocktörténelem egyik igazi mérföldkövének tartom, így a tisztelgés mindenképpen indokolt. Kár hogy kimaradt belőle az eredeti dalok hangzásához nagymértékben hozzájáruló Glenn Hughes, de nézzünk szembe a tényekkel: az erősen megfakult hangú Coverdale mellett a ma is fantasztikus formában éneklő Hughes – Coverdale-re nézve – kompromittáló lett volna. Nem mellesleg itt érhető tetten az album legnagyobb gyengéje: Coverdale – hála a mázsaszám szívott piros Marlboronak – mára csak halovány árnyéka önmagának. A többiek tisztességesen teljesítenek, bár Tommy Aldridge dobhangzásán találok némi kivetnivalót.
Nem jellemző, hogy az eredeti dalokon sokat változtattak volna, ahol viszont bátrabban belenyúltak, bár ne tették volna! Értem én, hogy a "Sail Away" itt egy Jon Lord emlékének ajánlott elégia, de ennek a funk rock remekműnek hipnotikus lüktetését balladásítani nem tűnik olyan szerencsés ötletnek. Általában véve az a meglátásom, hogy az új változatok közös nevezője a funkys hangzás kiherélése, az eredeti dinamika bluesos belassítása: ez különösen is bántó az 1974-ben még – hála Ian Paice elképesztő dobmunkájának! – sodró lendületű "Lay Down, Stay Down”-ban.
Biztosan sok Deep Purple rajongó be fogja gyűjteni a lemezt, mint ahogy egykor én is válogatás nélkül fölvásároltam mindent, aminek köze volt a Purple-höz – még az Ashton/Lord lemezeket is. Ma már kicsit differenciáltabb a viszonyom fiatalkorom nagy legendájához, és nem látom különösebb értelmét annak, hogy világraszóló kedvenceimet olyan változatban hallgassam, ami nem többnek, hanem inkább kevesebbnek tűnik az immár 40 éves eredetinél.
"Egy népdal, amelyre büszke lehet a város" – kezdi mesélni a a videó végén saját szavaival a dal felfedezésének történetét a közel 90 éves zenepedagógus, zeneszerző, Steiner Béla.Magam is hosszú ideje így gondolom, ezért nem csak Béla bácsit kerestem meg és kérdeztem rá a népdalgyűjtés talán nem igazán ismert részleteire, hanem megkértem néhány hódmezővásárhelyi, illetve erősen helyi kötődésű muzsikust, elsősorban gitárosokat, hogy csatlakozzanak egy közös produkcióhoz, és mindenki a saját zenei nyelvén fejezze ki tiszteletét az ősöktől ránk hagyott örökség előtt.
Legtöbben a metal, rock és blues világból érkezve, így a népzenei kontextusban talán olykor szokatlanul nyersen és harsányan megszólaló hangszereinken keresztül is a legnagyobb tisztelet mellett tettük ezt meg.Köszönet mind a 17 résztvevőnek a lelkesedésért, segítségért, nem utolsósorban a pazar előadásért, de mindenekfelett köszönet Steiner Béla tanár úrnak azért, hogy erre a népdalra rábukkant, majd generációkkal megismertette.
Ha valamilyen unortodox gazdasági eszköz felhasználásával az optimizmus és életkedv fizetési eszközzé válhatna, akkor a Peterik & Scherer lemez vetekedhetne Fort Knox aranykészletével – már ami a felhalmozott értéket illeti. Lehet, hogy Kotta kolléga szavaival élve elérkeztem abba a korba, amikor már élvezni tudom az "öreg rock"-kot, de egyrészt nem érzem, hogy ennek a zenének csak a nosztalgia faktorral lenne létjogosultsága, másrészt ha ilyen "cammogó" lábakon állna a magyar gazdaság, mint amilyen tempót produkál az albumon a zenei páros, akkor nemhogy puma, de gepárd módjára vágtázhatna felfelé a magyar GDP értéke azokon a fránya grafikonokon. Mert a duó által közvetített zenei világ, úgy érzem, kortalan, melynek hatását semmifajta modern szépészeti eszköz nem képes reprodukálni, és még titok sem kell a megfejtéshez: két mesteri zenész, ízlésesen felépített és megszerkesztett dalok, no meg a lényeg, az elképesztő, azonnal ható és időtlen melódia-tár – ezek felfedezéséhez pedig nem szükséges semmifajta vegyi labor, vagy fizikaszertáros arzenál, csupán két fül, és fogékonyság a slágerekre.
Akik persze kicsit járatosabbak az AOR világában, nem csodálkoznak a szórakoztatási minőség ilyesfajta koncentrátumán, hiszen Jim Peterik olyasfajta "alaparc" a színtéren, akinek nevét a Survivor, Pride Of Lions és Ides Of March rock-szentháromság mellett számos formáció futtatta be arannyal, és ha csupán a Rocky III. című film "Eye of The Tiger" slágerében lett volna társ-szerző, már akkor is hivatkozási alapként lehetne tekinteni rá a zenehallgatási tudományokban.
Marc Scherer csodaénekest tulajdonképpen Peterik helyezte az érdeklődés középpontjába, egy olyan sztori keretében, amilyenre mondjuk csak a női romantikus-regény írók vetemednek, és amire az egyszeri rock hallgató jobbik esetben unottan, rosszabbikban pedig utálkozva legyint. A történet azonban igaz: az, hogy Scherer egyik munkáját Peterik stúdiójában vette fel éppen akkor, amikor a nagyfőnök is jelen volt, a konstellációk olyan szerencsés együttállásának tulajdonítható, aminek csakis pozitív következménye lehet.
A lemezen szereplő számok a legszebb AOR hagyományoknak megfelelően hozzák a kötelező sláger sztenderdeket, de valamiben különböznek is a megszokottaktól, mégpedig azzal a vitalitással előretörő tempóval, ami messzire űzi a steril balladákba fúló geil-pop jelleget. Igen, kérem, a két zenész nyíltan vállalja fel a szórakoztatás szándékát, de a bejáratott lírai kliséket úgy dobják messzire, mint Toldi azt a bizonyos malomkövet, csak hát itt mi vagyunk az áldozatok, amit szívesen is vállalunk. Hallgasd csak meg a Survivor-Journey ihlette nyitó páros-számot, egyből hallhatod, hogy szó sincs semmifajta öreges attitűdről, és ha a rádiókban ilyen slágerek koptatnák el a műsoridő erre szánt részét, az emberek nagy része nem dőlne be az olyan orbitális baromságoknak, mint amivel Csiszár Jenő magyarázza műsorszerkesztési politikájának renoméját. Hiszen baj az, ha az első hallásra megjegyezhető dallamok zenei körítése igényességet és felkészültséget tükröz, ha az instrumentumokat olyan emberek kezelik, akik több évet töltöttek tanulással, mint a mérnökök a zenei szoftverek fejlesztésével, és ha az énekes mindenfajta értelkemben ledalolja a csillagokat is az égről? Mert ha igen, akkor kérem tényleg az unortodoxia korában élünk, vagy pedig csak én öregedtem meg – végleg.
Soha rosszabb kezdést, ez volt az első véleményem az anyag meghallgatása után. Aztán a sokadik lejátszás után is ez maradt. Aki debüt lemezként ilyen minőséget produkál, arra érdemes lesz odafigyelni. Természetesen félig-meddig tisztában voltam azzal, hogy egy remek képességekkel bíró művésszel állok szemben. Az internetnek hála, jó ideje nyomon követem kiposztolt szösszeneteit, az meg, hogy balosként jobbos hangszeren játszik csak plusz pont volt (én is így gitározom), a szimpátia azonnal kialakult.
Joe a keleti partról származó, közel-keleti gyökerekkel bíró gitáros, zeneszerző. Ez a két tény máris magában hordozhat egy különleges fúziót, hiszen az USA legnépesebb, legsűrűbben lakott területe, megannyi kultúrát magába olvasztó tégelye, hogy a klasszikus szóösszetétellel éljek. A papírformának megfelelően óriási mennyiségű műfajt fed le az album, a stílust definiálhatjuk prog-rocknak, találunk itt keleties hatásokat, ambientes lebegést, jazz-rock fúziót, pici metál- és folk jegyeket, elektronikus zenei elemeket, és mindezek tetejébe egy Jean-Michel Jarre "Oxygen" feldolgozást. Ennek ellenére nem csapong az album, van íve, szépen el vannak dolgozva a határvonalak, nem egy koncepció nélküli vegyes felvágott.
Nézzük szépen sorban, az első track az "Anything Memphis", ami elsőre beugrott, az Shawn Lane, ill. Eric Johnson játéka. Hasonló építkezés, a szóló hangszín is közel van a két említett művészhez, természetesen nincs szó direkt nyúlásról. Hosszabb komplexebb szerkezetű dal, lebegős kiállásokkal, az egésznek van egy hullámzó hatása, ami magával ragadja az embert. Érdekes harmónia mentek váltják egymást, hammond orgona szóló mélyíti az eufóriát. Kedvenc dalom, vegytiszta drog ez a legjobb kifejezés, hamar rászokik az ember füle.
"Rush", jelen esetben nem a nagy életművel bíró banda feldolgozása, nincs semmi átfedés, ill. utalás. Gépdob alapot kapunk, tudom elsőre sokkolónak hangzik, de nem az, teljesen illeszkedik az előző tételhez. Szellős, légies szólózás, továbbviszi az előző dal érzésvilágát, üdítő hallgatni. A "Shashlik" cím mindent elárul, naná hogy keleties dallamvilág jelenik meg. Tangó harmonika nyitány, valószínűleg szoftverrel állunk szemben, nincs infóm közreműködő harmonikásról. Végig akusztikus témázgatás, egy hosszú hétvége Isztambulban feeling, vagy egy balkáni kirándulás képei.
A "Quietus" esetében megérkezünk egy keményebb riffet bemutató alkotáshoz, metál-rock fúzió, legalábbis, ami az alapot illeti. Aztán amikor megérkezik az első szóló foszlány a maga egzotikus valójában, máris tudjuk, hogy helyben vagyunk. A gitármunkát tekintve villantós és kellően érdekes, valószínűleg sok megfejtést tartalmaz a skálákat tekintve, garantáltan nem lesz unalmas hallgatni. Akusztikus kiállás fantasztikus atmoszférát teremt, kis visszautalást érzek az előző dalhoz, amit a harmónika szóló is megerősít.
"Időutazással" folytatjuk, ebben a dalban társszerzőként van megjelölve Hodge Gjonbalaj, aki egyébként a felvételekért, keverésért is felelős. Hangzásban messze elmarad egy nagy produkciótól az album, de bőven az élvezhető kategória, otthoni körülmények között, minimális költségvetésből jobbat képtelenség csinálni. Szinti, groove, gitárörvénylés, kb. mint, amit a cím alapján várhatnánk. A "Paradise Now"-ban klasszikus etűdszerű alap jelenik meg, ezt tölti fel csordultig szólóival Joe mester. Persze aki egy '80-as évek stílusát idéző neoklasszikus tételt vár, az csalódni fog, a szokásos műfaji szabadosság itt is tetten érhető.
"Universal Moment": szinti-pop nyitás, a váltásnál a delay effekttel megerősített gitár, ugyanezt az ismétlődő lüktetést viszi tovább. Szépen kimunkált fogós gitárdallamok, intenzív, pulzáló darab, amolyan modern kori hippis utánérzés. A már korábbiakban említett feldolgozás következik soron, nem titkoltan nagy Jean-Michel Jarre rajongó, így ezzel a feldolgozással tiszteleg az életmű előtt. A zárótétel a "Sam" elnevezést kapta, a "Universal Moment"-hez hasonlatos kezdés, csak itt jóval nagyobb ívet járunk be, a fő dallam-motívum klasszis. Mind a szinti, mind a gitár erőt demonstrál, hogy emlékezetes zárást kapjon a lemez.
Klasszikus szerkezetet kedvelő hallgatóknak nem biztos, hogy be fog jönni az album, ám aki kedveli a friss megközelítéseket, annak erősen ajánlott. Garantálom, hogy nem sok ehhez hasonló anyag fog megjelenni idén, ha egyáltalán...
Biztos vagyok benne, ha a metálban is működne az "egyslágeres karrierkép" modellje, a Cain's Offering évekig haknizhatná körbe Európát legújabb lemezének "I Will Build You A Rome" című szerzeményével: olyan tipikus, euro-power archetípusos sláger született, amit áthangszerelve és ünnepélyesre igazítva bármelyik új államnak el lehetne adni nemzeti himnuszként. Már ha a pátosz és a romantikus hevület a nemzeti értékek között szerepelne…
De kezdjük az elején. Megvallom őszintén, a csapat 2007-es debüt albuma után egy lyukas garast sem adtam volna, hogy lesz még folytatás, és hiába voltak az új lemez születését megelőző nyilatkozatok, miszerint kijavították a hibákat, és ezúttal nem fogják túlkomplikálni az albumot, nem igazán hittem a sikerben. A "Gather The Faithful" ugyanis nem azért lett bukás, mert elrafinálkodták a dolgot, hanem mert gyenge dalok szerepeltek rajta, amin nem segített a csapatot alkotók nevéből eredő értéknövelő brand sem. Aki ugyanis nem tudná, a zenekar egy amolyan szupergrupp, melyben a Stratovarius két – Kotipelto ének, Johansson billentyű –, és a Sonata Arctica egy volt tagja – Liimatainen gitár – szerepel, így joggal várhattuk volna el, hogy a "megszületett gyermek" ne a család gyenge képességű utódja legyen, aki szüleitől az ambíciót örökölte, a tehetséget azonban nem.
Az első megszellőztetett dal után azonban robbant a bomba: az említett Rómateremtő úgy csigázta fel érdeklődésemet, mint kamasz fiúét a nyitva hagyott lányöltöző, és szerencsére az említett számmal nem is fogyott el az összes pukkantani való, bár akik egy Stratovariustól eltérő világú lemezre fogadtak, azok tépjék össze szelvényeiket, mert ezúttal nem jött be a tipp. Itt ugyanis van minden, amitől az egyszeri rajongó örömkönnyekben törhet ki, és ha néha érezhetően szellősebb is az anyag, mint amit a kissé feszesebben játszó anyacsapattól megszokhattunk – bár ellenpélda itt is van, halld a korai vágtákat idéző "Constellation Of Tears"-t – , csak az nem érezheti magát a Stratovarius teremtette zenei világban, aki ágyúk mellett töltötte az elmúlt húsz évet, és ezért igazoltan süket. Van itt hát minden, ami jó volt a Tolkki-érában (és jó a mostaniban): fütyülésre ingerlő, szilaj csikóvihánc, power-zúzdába oltott metálcsárdás, fémes-kényes szapora, sőt, az elmaradhatatlan epikus dallamfolyam is – "Too Tire To Run", fenomenális! –, ami ugyan hosszban elmarad a megszokott érzelmi áradattól, ám színvonalát tekintve ott toporog klasszikussá érett elődei mellett.
Mindemellett vannak még csemegék: azt nem tudom, hogy a bandafőnöknek milyen a humora, de az "Antemortem" olyan fricska a Nightwish felé, amitől biztos könnybe lábad Tuomas szeme (még szerencse, hogy eme párbajt okozó aktus mostanság csak a legritkább esetben torkollik konkrét fizikai kontaktusba), bár a hangos röhögés tényét azért kétlem, ha Dagobert bácsi leghűségesebb finn padavanja meghallja az ismerős megoldásokba torkolló és még némi progresszív jelleget is felmutató replikánst. Mert a furcsa című dal bizony megmutatja, hogy igencsak ingatag az a trón, amire Tuomas felmászni szándékozik, és ha csuklóból (izzadtságszag nélkül) képes egy nemzettárs hasonlót produkálni – két nagyzenekarnyi segédlet nélkül –, akkor van még mit cselekedni a királyság megszilárdítása érdekében.
A lemezen tehát orvosolták azokat a problémákat, melyek elődje bukását okozták, és tulajdonképpen egy töltelék-nélküli slágerkoncentrátumot sikerült összedobni a fiúknak. Lehet, persze, hogy van, akiknek ez nem elég, én azonban olyan fajta vagyok, aki kedvenc mákos ételeiből képes egy hónapig elélni, anélkül, hogy csömört kapna tőle – a Cain's Offeringtől pedig még bealudni sem fogok, ami nem csoda. A csodát ugyanis meghagyom a csapatnak, mindenki eldöntheti, hogy sikerült-e nekik ilyesmit alkotni.
Ne legyenek kétségeink, a The Poodles egy Skandináviában egyre menőbb trendet lovagol meg és éppen ezért egy manapság jól eladható koncepció része, de kénytelen vagyok ugyanazt a kérdést föltenni, mint amit az új Kamelot albummal kapcsolatban is boncolgattam: mi ezzel a gond, ha kezdettől fogva jó dalszerzői és zenészi kvalitások támogatták a szerencsés csillagzat alatt született alapötlet kivitelezését? Én kifejezetten örülök az olyan zenekarok sikerének, mint a H.e.a.t, Eclipse, Dynazty, Crazy Lixx, vagy éppen a The Poodles.
Az ördög valóban a részletekben rejlik, de a siker kulcsa is: kell egy jó menedzsment, egy énekes, egy jó gitáros (persze a többi zenészről sem feledkezünk meg!) és egy svédekre aránytalanul magas százalékban jellemző képesség, hogy rock slágereket írjanak. Nem állítom, hogy a The Poodles hat lemezének minden egyes dala sláger, főleg mostanában szaporodtak el a közepes-langyos nóták (pl. a "(What The Hell) Baby"vagy a "Stop"), de amíg olyan szerzeményekkel is megörvendeztetnek bennünket, mint a lemezt indító "Before I Die", a "Crack In The Wall", vagy a Led Zeppelin "Kashmir"-jától "kölcsönzött" riffel indító "Need To Believe", addig nincs baj.
Nem tagadom, hogy nekem kicsit "kereskedelmi" és sokszor bágyadt a The Poodles zenéje, mégis a szebb pillanatokban kellemes Gotthard és Europe hangulat lengi be a dalokat. Talán a Gotthard is jobban tenné, ha újra rákapna az áldott emlékű Steve Leet idéző bombasztikus refrénekre, de a Europe-nak sem ártana egy kicsit kevesebb blues és wah-wah pedál. Kérek szépen egy The Poodles válogatás albumot a legdögösebb, leghúzósabb slágerekkel!
Ez a formáció minden kategorizálási kísérletnek ellenáll. Hiába próbál rajta fogást találni a rendszerezéshez szokott, osztályozási és címkézési kényszerben szenvedő kritikus. Ez tulajdonképpen érték (is lehet), de emlékszem, hogy amikor a '80-as évek végén – megjegyzem: korát messze megelőzve – megjelent a Faith No More a "közmédiában" (akkoriban ezt még MTV-nek hívták és a zenéről szólt), egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele, sőt a klasszikus hard rockon nevelkedett és akkoriban Yngwie bűvöletben élő Túrisas kolléga is úgy érezte, hogy ez a vég kezdete. Hosszú évekkel később azonban – mintegy "madártávlatból" nézve és érettebben fontolgatva a történelmi kontextust – megtanultuk becsülni – ha nem is mindig szeretni – az FNM (vigyázat, itt most nagy szavak következnek!) eklektikus dekonstruktivizmusát.
Engem igazából az ezerarcú Mike Patton győzött meg, még konkrétabban pedig az éppen idén 20 éves "King For A Day..." album, amit a mai napig szívesen és rendszeresen hallgatok. Mindezekből már kiderülhetett, hogy nem vagyok klasszikus értelemben vett FNM rajongó, zenei öntudatra ébredésem hajnalán ugyanis egészen más csecset szoptam, jóllehet azóta sokkal toleránsabb és befogadókészebb lettem. A lényeg, hogy amikor hosszas (és kicsit átlátszó) színjáték után az újraalakult FNM bejelentette, hogy mégis lesz új lemez, reménykedtem, hogy egy "King For A Day..." típusú anyagot kapunk tőlük. Csalódnom kellett... bár voltak rossz sejtelmeim, amikor Patton és Gould rendre a Siouxsie and the Bansheest emlegette az interjúkban.
Először is, nekem nagyon hiányzik az a plusz, amit nyúlfarknyi epizódszerepe során Trey Spruance gitáros képes volt hozzátenni a hangzáshoz és kreatív folyamatokhoz. Másrészt Patton sokkal kevesebbet mutat magából, mint amire képes és hivatott. Sokszor bebizonyította már, hogy igazi kaméleon, de itt érthetetlenül sokat suttog, narrál, kántál, és valahogy azok a furcsa, de szerethető dallamok se akarnak megszületni.
Nem föltétlen kell egy lemeznek hosszúnak lenni (lásd új AC/DC!), de a 39 perces játékidő, valamint a "Superhero"-hoz hasonló vérbeli FNM dalok nyomasztó kisebbségi léte arra enged következtetni, hogy a dalszerzés most nem lett túlgondolva, alighanem a turné közben, mintegy "kutyafuttában" álltak össze a számok. Persze lehet, hogy ez csak alaptalan találgatás, de bennem ez az összbenyomás alakult ki. Annak ódiumát is vállalva, hogy a kiéhezett FNM rajongók méltatlankodva lekiabálnak: ennél többet vártam, vártunk; ennél hallottunk már sokkal jobb és a régi hírnévhez sokkal illendőbb "come back"-et. Sajnálom, úgy tűnik, ez a Nap mégsem olyan legyőzhetetlen.
Szerénytelen megállapításom az, hogy többéves elkötelezett munkánk eredményeképpen mi már büntetlenül megúszhatjuk azt, ha magunkat idézzük, vagy egymástól ollózunk be egész bekezdéseket. Ezért hát minden szégyenérzet nélkül kopipésztelem ide Garael kolléga rendkívül szellemes és - ami ennél fontosabb - lényeglátó megállapítását, melyet a 2012-es albummal kapcsolatban osztott meg az olvasókkal: "...mit csináljak, ha a prog-powerből férfi énekessel felálló 'csajmetálos' gótikus bandává váló Kamelotról most is a Disney-féle kastély jut eszembe, és nem az Arthur mondakör hegyormon magasló csatacentruma."
Igen, a Kamelot a Nightwish-hez és pl. az Amaranthe-hoz hasonlóan kiváló üzleti érzékkel fölépített és minden bizonnyal jól jövedelmező vállalkozás, amely sikerét az alapos piackutatásnak és profi marketingnek köszönheti. Nincs ezzel semmi baj, főleg úgy, hogy kezdettől fogva jó dalszerzői és zenészi kvalitások támogatták a szerencsés csillagzat alatt született alapötlet kivitelezését. A fönt fölsorolt együttesek arról ismerszenek meg, hogy sok női rajongójuk van, illetve olyanok is elismeréssel szólnak róluk, akik egyébként nem hallgatnak sem hard rock, sem heavy metal muzsikát. Hadd hangsúlyozzam ki még egyszer: ezzel nincs semmi gond; egy rockernek különben is elég nehéz csajoznia az érdeklődési körök közös halmazának karcsúsága miatt. Egy Kamelot DVD elé legalább le lehet ültetni egy olyan dögös bögyöst is, aki a népszerű magyar rádiócsatornák szegényes választékán szocializálódott.
Azért illik, hogy magáról a lemezről is essék néhány szó. Roy Khan magába és Istenhez fordulása miatt a Kamelot nem csak az énekesét, de a zenei arculatot erősen meghatározó oszlopos tagját is elveszítette. A svéd Seventh Wondertől elcsaklizott új énekessel, Karevikkel azonban jól választottak (néha teljesen olyan mintha Khant hallanám), és így talán a billentyűs, Palotai is nagyobb falatot haraphat magának a zeneszerzésből (amihez a Sons Of Seasons-ből kiindulva biztosan ért). A "Haven" jellegzetes Kamelot termék, annak minden ismertetőjegyével, most mégis azt érzem, hogy mind hangzásban, mind dalszerzésben összeszedettebb, jobban sikerült darab ez, mint a "Silverthorn".
Az én ízlésemnek még mindig egy kicsit sok a líra, erőltetettek és kiszámíthatók a csajos duettek (pl. Under Grey Skies), de akad néhány piszkosul eltalált, vérbő nóta: a "Fallen Star"-"Insomnia" kettős pl. rendkívül erős kezdés, de hasonlóan impresszív az album gerincét alkotó "End Of Innocence"-"Beautiful Apocalypse" páros is. Személyes véleményem az, hogy a "Haven" büszkén odatehető a "The Black Halo" és a "Ghost Opera" mellé (ezek pedig ma már "klasszikusok"), és a Karevik-éra eddigi legtetszetősebb teljesítménye.
