Kiadó:
Spinefarm Records

Honlap:
www.santacruz.fi

Próbálom tartani magamat a beígért havi egy recenzióhoz, és megvallom, eredetileg az új Ravent terveztem májusra, ki, ha én nem felkiáltással. Aztán rájöttem, sokat nem tudnék hozzátenni a HRM-en néhány éve megjelent ismertetőhöz, mert most is ugyanazt a lemezt készítették el, ráadásul a történetüket is elég jól körüljártam anno.

Szerencsém volt, megváltásként beesett a finn Santa Cruz pimasz, kortárs sleeze rockja a látókörömbe, így most nem kell önismétlésbe bocsátkoznom. A címmel ellentétben ez már a második albumuk, az előző állítólag jobb dalokat tartalmaz, de nem volt ilyen tökös és kemény. Nos, meg fogom hallgatni azt is, de azt hiszem, még így is értem, miért gondolják ezt amolyan rebootnak, amikor is meglelték a saját hangjukat: a CD legnagyobb erénye, hogy az arénákba illő gigamelódiákat erőteljes, helyenként trendin szaggatott riffekre ültetik rá, és hogy a modern groove-októl sem ódzkodnak.

Ily módon eltávolodva a H.E.A.T., Reckless Love, Crazy Lixx, The Poodles, stb. vonaltól, mondhatjuk, sikerült rátalálniuk egy némileg egyedibb hangzásra. Bár megjegyzem, a Backyard Babies, Hardcore Superstar iránnyal érzek azért komolyabb párhuzamot, annyi különbséggel, hogy a Santa Cruzt tagjai egy fokkal jobb zenészeknek tűnnek. (Némelyik gitárszóra például felkaptam a fejemet.) Ha már itt tartunk: nagy áldás az nekünk, hogy a skandinávokkal elfelejtették közölni, manapság a glam metal már nem menő...

Na, szóval: a lendület és lazaság a Guns 'N' Rosest, a dallamvilág a Def Leppardon felnőtt nemzedéket idézi, így egy tökéletes XXI. századi melódia-orgiát kapunk. A megszólalás nyers, de arányos és telt. A dalok jók, és ahogy említettem, a muzsikusok pontosan tudják, mit csinálnak. Egyetlen zavaró tényező lehet: nem mindenkinek fog maradéktalanul bejönni a (Davy) Vaint idéző nyafogós énekstílus. Amúgy zeneileg is van némi azonosság ezzel a kultikus amcsi bandával – tudja valaki egyáltalán, kikről beszélek? –, ahogy egy másik kulttal (nem, nem a The Cult, hanem a svéd Shotgun Messiah) is eszmei örökségben vannak. Jól hangzik, ugye?

Kotta

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
facebook.com/pages/Csillag-Endre-Csuka

Elképzelem, ahogy Sípos Peti a maga mindent vivő hangján énekli a "Nem várok" refrénjét, ami után Csuka gitárszólójára őrül meg a hatvan ezres mega' aréna rockhimnuszra éhező közönsége – az, hogy a képzelet valósággá válhasson, pusztán két tényezőnek kellene teljesülni: egy alternatív világ létrejöttének, ahol Magyarország a maga különleges nyelvével rock-nagyhatalom és egy fergeteges időutazásnak, mondjuk úgy húsz évet visszaröppenve az időben. Mert a többi olyan "elhanyagolható tényező", mint a fantasztikusan eltalált énekdallam, a bugyit lecsalogató és a tesztoszteront szétspriccelő énekhang, valamint a klasszikus gitárhősöket megidéző hangszer-kompozíció nagyon is megvan. És kell ennél több? Sajnos, igen – mert ebben a világban élünk, és mert Csillag Endre hiába hozott össze egy minden rajongói igényt kielégítő albumot, a "sufnituning" hangzás, és a rádiókban fellehető "slágerek" követelményrendszere – ami olyan, amilyen, mindenesetre ellentéte mindannak, amit Csuka lemeze produkál – a szó szoros értelmében vett rejtett – a média elől rejtett – kinccsé avanzsálja a csillagok mellé helyezett drágaköveket.

De oda se neki, legalább mi tegyük meg azt, ami tőlünk telik, akkor is, ha a harc eleve kudarcra van ítélve, inkább a tinta folyjék patakokba, mint a vér, no meg a kritikus könnye, hogy csak ennyire futja erejéből. Mert a lemez jó. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy kiemelkedő, bár a jelzőkkel annyit dobálóznak mostanában, hogy lassan állítmánnyá válnak, aztán nem csoda, hogy a megkavarodott tanuló ifjúság úgy szarozza le Gárdonyit és Jókait, mint kezdő WC-s néni esti takarítás előtt az odarakott termést.

A lemezt összezenélő vendégeken mindenesetre nem múlt semmi: Pataki Attila hallhatóan jobban élvezi ezeket a számokat, mint saját anyacsapatának legutóbbi lemezét, Sípos Peti a bevezető gondolataimban elismert produktumával alkot végre valami komolyat is, D. Nagy Lajos lírája a fénykort idézően facsarja meg a szívet, Deák Bill Gyuláról meg felesleges írni bármit, mert a legendákról beszéljen az azzá avató életmű.

A sorokat olvasva ez az album lehetne retrospektív, ha a jó ízlés is a múltba tűnne, az eljátszott számok azonban időt állóak – már ami a minőséget illeti: olyan, bluesban és arénarockban gyökeredző konstans slágerek, melyek a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években trónra tudták emelni szeretett zenei stílusunkat. Mégsem mondanám azt, hogy csak a nosztalgiázó korosztályok tudják élvezni a lemezt, mert aki a rock rabja, az önmagában hordozza a zenei trendek feletti elsiklás képességét. Hiszen ha a gitár úgy sír, mint az album egyes dalaiban – nem véletlen a Gary Moore feldolgozás! – és olyan rock-blues duettek unikuma hallható, mint amit Bill Kapitány és Pataki Attila előad – egy új, korszerű köntösben felidézve a legendás HBB felelgetős-válaszolgatós klasszikusait –, akkor nem hiszem, hogy van olyan stíluspreferáló, aki undorral fordulna el a nyilvánvaló minőségtől, még akkor sem, ha egyébként a hányós/hörgős metal felkent híve.

Dalokat nem is szeretnék kiemelni, mert jobb egységben kezelni az albumot, ami a különböző előadók ellenére sem esik szét – ahhoz Csillag Endre gitárjátéka túlontúl meghatározó, akkor is, ha a dallamok érezhetően az előadó énekesek anyacsapatához lettek igazítva. (Az igazítás talán csak az utolsó előtti szerzeménynél – Csak néhány perc – lett túlságosan is szűkre szabva, mert azt Patakiék már korábban megírták, Edda-blues címen.) Ez persze már csak a kritikus erőtlen próbálkozása, hogy ne kizárólag jót írjon a lemezről – az mindig gyanús –, de higgyétek el, a hangzáson kívül igazán gyenge pontot nem találtam: Csuka, az összegzés kiválóra sikeredett, kár, hogy a címben szereplő gyémántok csak a dalokban, és nem a produktum elismeréseként nyilvánulnak meg. Bár azt hiszem, egy művésznek az előbbi is bőven elég.

Garael

Honlapok:
www.nilibrosh.com
facebook.com/NiliBroshMusic

Készült már recenzió a cikk főszereplőjéről a blogon, így jelen esetben a bemutatást elhagynám. Örömmel olvastam tanult kollégám véleményezését (amellyel egyetértek), ahol azt taglalja, hogy a kisasszony játéka nem volt erőlködésmentes, különösképp MacAlpine produkciója mellett. Szerintem alapból, szólóban sem volt laza a játéka, ez volt a kiváltó oka, hogy a 2010-es első album, hamar a "legyalulás" sorsára jutott. Az eljátszott hangok mennyisége mit sem számít, ha a különálló lassan megszólaltatott hangok nem stabilak, ezt egyből kiszúrja bárki. Bizony az artikuláció a legfontosabb a gitározásban, jól bizonyította ezt Andy Timmons (huhh, az a koncert két hete az A38-on!), aki mellett technikailag már jócskán elment a mezőny, de annyira élnek az általa megszólaltatott hangok, hogy bárkivel felveszi a versenyt.

Szóval kis kitérő után oda akartam kilyukadni, hogy Nili óriásit lépett előre ezen a téren, a bizonytalanság nagy része a múlt homályába vész. Természetesen az élvonal még a horizont mögött tanyáz elég nagy távolságra, de megkockáztatom, hogy a negyedik lemez, már odaérhet. Tíz számot kapunk a hölgytől, a stílus rock, prog-rock témakörben mozog.

Nézzük szépen sorban, a címadó tétellel indul a korong. Egy női ököllel végrehajtott jobb egyenes, meglepően kemény riffelés a gyengébbik nemtől. Nili valószínűleg kívülről vágja a Dream Theater és John Petrucci életművet, nagyon hajaz a hangszerelés a stílus királyaira, különösen a billentyűs sávok. A refrénben szépen kivezet minket a fényre, nem túlozza el a dalt a hosszával, pont az élvezhető időtartamon belül marad. Az egyik legerősebb szerzemény a "Spring Tune", amely a nagy elődök örökségét viszi tovább. Semmi túlbonyolítás, gyönyörű dallamok kísérik végig a hallgatót, szépen sikerült beillesztenie a hangulatváltást is a közepén, nem tolakodó az avatatlan fül számára sem. Nekem Satriani, ill. talán Sfogli dallamvilágát idézte meg leginkább.

Részben Satch stílusára hajaz a "Double Entedre" is, ami egy rock-boogie alaptémát bolondít meg egy komplexebb progos ritmikával és egy szalon jazz középrésszel. Az "Exit Strategy" megelőlegezi a kilencedik számban vendégeskedő Virgil Donati zenei világát, ill. a Planet X munkásságát. Jazz-rock egyveleg, ami nem feszíti túl a húrt, egészen könnyen fogyasztható. A "Silent of Saturday Night" a második dal vonalán halad tovább, atmoszférikus rock ballada, dallamcentrikus megközelítés. Nagyon kellemes szerzemény, szép, ízes szólójátékkal, jól felépített ívvel.

A "Chase" és az "Adoptable Creatures" meglepő módon nagyon hasonló kezdő riffből fejlődik ki, nem biztos, hogy ilyen közelségbe kellett volna elhelyezni őket. Progos nyomvonalon fut mindkettő, utóbbit érzem erősebbnek. A kettő közé ékelődik be az "Eli", amely megint csak egy vérbeli rock-boogie a la Satch, aki szereti a hasonlatos témákat, annak tetszeni fog. Érzésem szerint ezen a tájékon kellett volna meghúzni azt a bizonyos vonalat, ahol az album véget ér, ugyanis a fennmaradó két tételt erőltetettnek érzem.

Az utolsó dal egy teljesen jellegtelen akusztikus, bontogatós kezdemény, amely mindenféle történést nélkülöz. Nem látom, hogy mi is lenne a funkciója. Az "Alien Hip-Hop" Donati vendégeskedésével ugyan kevésbé lóg ki, de a maga 7 perces hosszával és erőteljes matekolásával meglehetősen fárasztó. Akadnak benne ugyan tetszetős részek (a szinti szóló és a refrén főtémája), de az üres húrok különböző ütemmutató mellett történő reszelését meg lehetett volna spórolni, ebben a hosszúságban meg pláne…

Ígéretes, előremutató, minőségi produkciót rakott le a kisasszony az asztalra, akinek játékát az őszi MacAlpine turné keretében megcsodálhatjuk majd fővárosunkban is.

Mádi N.

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.21octayne.com
facebook.com/21OCTAYNE

Rógóta adós vagyok ezzel a kritikával, szó szerint egy éve kerülgetem ezeket a sikamlós németeket. A 21Octayne amolyan szupergrúp, négy, más bandákból már jól ismert zenész alkotja, név szerint: Hagen Grohe énekes (Joe Perry Project), Marco Wriedt gitáros (Axxis), Andrew Lauer bőgős (Paul Gilbert) és Alex Landenburg dobos (Rhapsody). Mind egytől egyig kiváló muzsikusok; a valódi meglepetést nekem Hagen Grohe énekes okozta elképesztő erejével, sokszínű előadásmódjával.

Azért sütöttem rájuk a nem túl hízelgő "sikamlós" bélyeget, mert egyszerűen képtelenség műfajilag meghatározni őket. Szabadon és játékosan csaponganak az AOR közeli slágeresség (Turn The World), a Sixx:A.M.-féle modern amerikai hard rock (Dear Friend), a blues rock alapú, Whitesnake közeli megközelítés (Don't Turn Away), az Aerosmith MTV-barát balladázása (Me Myself And I) és Led Zeppelin által ihletett, Slash új lemezére bármikor föltűnés nélkül föltehető dalok (She's Killing Me) között. A stílusok keveredése azonban nem csak a számok között, de akár egy-egy nótán belül is jellemző.

Ez a - jobb szó híján - sikamlósság egyszerre erénye és gyöngesége a 21Octayne bemutatkozó lemezének. Nem tudjuk ugyanis eldönteni, hogy kinek akar szólni a lemez. Hiába bűvészkednek itt a különböző stílusirányzatokkal, mindig akad majd egy vagy két megoldás, ami idegenül hat, vagy olyan területre téved, ami az egyszeri hallgató stíluspreferenciájának határain kívül esik. Ettől még kiváló szerzeményekkel van teli az album, ráadásul olyan rádióbarát, szinte pop-rockos megközelítésben, hogy egy szellemileg kevésbé ájult világban ezek a dalok rendre fölbukkannának a médiacsatornákon.

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/harmonysweden

Markus Sigfridsson, a skandináv keresztény power metal egyik kulcsfigurája (DarkWater, 7days) éppen tavaly jelentkezett egy teljesen új Harmony anyaggal, ezért valamelyest meglepő, hogy a több formációt is életben tartó gitáros-zeneszerző, akinek ráadásul nem is szokása 3-4 évnél sűrűbben hallatni magáról, most – kevesebb, mint egy év után – újra kopogtat hallójárataink képzeletbeli ajtaján. Gyanítom, hogy Sigfridsson érzi, a frissen leigazolt Daniel Heimannal (Lost Horizon, Heed) sikerült némi lendületet venniük, és talán egyfajta lelkiismeret furdalás is gyötri amiatt, hogy a tavalyi "Theatre Of Redemption" bizony nem sikerült olyan jól.

Mindezt persze nem panaszból mondom; azt sem venném zokon, ha minden évben kapnánk tőle valami újat. Amit azonban most kezünkbe vehetünk, nem újdonság, pontosabban csak részben az. A "Remembrance" EP nem véletlenül kapta a "Visszaemlékezés" címet, hiszen a Harmony legelső lemezéről, a "Dreaming Awake"-ről válogatott ki 4 nótát, amit újra rögzítettek Heimannal. Ehhez járul 2 vadi új dal: a kellemes, tempós "In His Heart" és a tipikus Sigfridsson-jegyeket magán viselő, komótos – hogy ne mondjam, vontatott – "Feed My Hunger".

Sosem voltam barátja az EP formátumnak, mindig olyan érzésem támad tőle, mintha kisebb erőfeszítésért, kevesebb befektetett munkával akarnának ugyanannyit keresni, mint egyébként tennék egy teljes nagylemezzel. Mindegy. Ez is megy a gyűjteménybe, és miközben iktatom, azért imádkozom, hogy ha lesz új album valamikor, az inkább az "In His Heart"-hoz hasonló dalokkal legyen roskadásig megtömve.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound

Honlapok:
www.pyramaze.com
facebook.com/pyramaze

Hogy honnan ismerem a dán Pyramaze-t? Onnan, hogy a 2008-as "Immortal" című lemezüket egy pár média áruházban már 1000 forintért utánad hajítják. Már akkor úgy éreztem, hogy jobb sorsa érdemes prog-power brigádról van szó, de valamiért nem akart nekik összejönni. Pedig énekeltek itt olyan ismert és elismert arcok, mint Lance King, Urban Breed és Matt Barlow. Úgy látszik, nem ezek a nagyágyúk kellettek a zenei áttöréshez, hanem egy olyan nevesincs új fiú, mint a norvég Terje Haroy, aki egyébként unokaöccse a Divided Multitude-ból és a Teodor Tuffból ismert Haroy tesóknak, Christernek és Raynernek.

A vérségi rokonságon túl az is közös bennük, hogy nekem a Pyramaze új lemezét hallgatva sokszor beugrott a legutóbbi Divided Multitude korong, bár fölmerülnek bennem más társítások is: pl. a Tad Morose, Wuthering Heights, olykor a Pretty Maids, vagy éppen az Anubis Gate. Utóbbi sem a véletlen műve, hiszen a nyughatatlan Jacob Hansen - amellett, hogy hangmérnökként és producerként jegyzi az albumot - most éppen itt tölti be a másodgitáros szerepét. A korábbi lemezekhez képest Hansennek sikerült is egy sokkal tisztább, dinamikusabb soundot kikeverni, ami talán néha túl hangos is - úgy értem, túlságosan telített.

A 12 meglehetősen egynemű és egyenletes (de nem gyönge) színvonalú nóta egyben hallgatása talán túl nagy vállalás. Elég fárasztó a fülnek, de ez nem jelenti, hogy a Pyramaze méltatlan lenne arra, hogy nevét ezentúl együtt emlegessék a modern európai power metal nagyágyúival. Nagyot léptek előre, és ez már önmagában is figyelemreméltó. A műfajban nálam még mindig a Pagan's Mind az első (miért is késlekedik az idénre beígért DVD?!), és valószínűleg ez sem véletlenül jutott eszembe, mivel az "Unveil" című nóta kezdő riffje kísértetiesen hasonlít a Pagan's Mind "The Celestine Prophecy" (Enigmatic Calling, 2005) alapötletéhez. Eh, "családban" marad...

Tartuffe

Kiadó:
Karisma Records

Honlapok:
www.magicpie.net
facebook.com/magicpieband

Nem tudom, hányan lehetünk világszerte, de azon kevesek közé tartozom, akik a Karisma Records kiadótól előrendelték a Magic Pie új albumát egy "T-shirt bundle" csomag keretében.  Nem volt sem egyszerű, sem olcsó, de "hallatlanból" tuti volt az anyag zsenialitása. Ez a méltatlanul kevéssé ismert norvég prog-rock zenekar pályafutása során még egyetlen gyönge lemezt sem jelentetett meg, a 2011-es "The Suffering Joy" toplistás szereplése pl. egy pillanatig sem volt kérdéses. Előrebocsátom, az új anyag sem csak egy napig lesz nálam király...

A skandinávok valahogy ezt a stílust is nagyon érzik, jelen pillanatban senki sem vetekedhet velük. Soroljam? The Flower Kings, Karmakanic, Kaipa, Hasse Fröberg, Astrakhan, A.C.T... Hasse Fröberg pl. az idén már kiváló eredménnyel bizonyított, de a Magic Pie mindegyik előbb fölsorolt zenekar közül az abszolút kedvenc, pedig a Karmakanic és a Kaipa már régóta bevonultak a személyes rock panteonomba. Eirikur Hauksson énekes leszerződtetése Ken Hensley mellől nagyon jó húzás volt, de itt mégis alapvetően Kim Stenberg gitáros-énekes az, aki meghatározza a zenei arculatot. Őrület a pali!

A legutóbbi album nekem kicsit átgondoltabbnak, koncepciójában egységesebbnek tűnt, de ez nem jelenti azt, hogy most nem kapkodja az ember a fejét briliáns szólókra épülő hosszú instrumentális betétek hallatán. A lényeg, hogy ez most spontánabb, improvizatívabb benyomást kelt, s talán valamivel gyorsabb és keményebb hangvételű is, de ez mind az én malmomra hajtja a vizet.

Az albumon mindössze hat tétel kapott helyett, de arról szó sincs, hogy az új Faith No More-hoz hasonló harmincvalahány perces alibi munkáról lenne szó. Egyik nóta sem nyúlfarknyi popdalocska, a Dream Theater legszebb pillanatait idéző címadó pedig közel fél órás!Attól tartok, hogy a hetek óta tartó fúziós jazz-rock korszakomat most rövid úton le fogja váltani a skandináv prog-rock korszak. Ezt megtörni szerintem csak két idénre várt megjelenés lehet képes: az új SymphonyX júliusban, és a csigalassan készülő Pagan's Mind DVD (Full Circle). Ha Magyarországon összefutok még egy olyan eszementtel, akin Magic Pie pólót látok, most mondom: ott helyben meghívom egy jéghideg sörre, és lehet, hogy még egy Unicum is belefér!

Tartuffe

Honlap:
www.simon-phillips.com

Ígérem, most (mármint jelen bejegyzést követően) egy ideig nem fogok Simon Phillipsről írni. Bár én még messze vagyok attól, hogy kigyulladjon az "overload" lámpa, félek, hogy a törzsolvasók megelégelik új keletű monomániámat. Az elmúlt napokban többször is "fenyegetőztem" azzal, hogy a Protocol III-ról is írni fogok, és most CsiGabiGa, egykori AOR-ügyeletes kollégám jóvoltából abban a helyzetben vagyok, hogy be is válthatom "baljóslatú" ígéretemet.

A helyzet az, hogy nincs sok mondanivalóm, legalábbis ahhoz képest, amit az "Out Of The Blue" című koncertlemez kapcsán elmondtam. Dave Weckl mellett Simon Phillips régóta nagy kedvencem, a Protocol néven megjelentetett albumai közül ezen harmadik pedig tényleg csúcsteljesítmény; úgy Phillips korábbi munkáihoz mérten, mint általában véve a jazz-rock fúziós műfajon belül.

A Protocol II-t megelőző időkből a korábbi muzsikustársak közül egyedül Andy Timmons gitáros maradt a csapatban, ezúttal nem a jól bejáratott partner, Jeff Babko billentyűzik, hanem a sárkányfű árús szakállkájával díszelgő Steve Weingart. A bőgőt pedig Ernest Tibbs kezeli, ahogy tette azt már a 2013-as Protocol albumon is.

Ezen a III-ik terítésen 8 tál étel került a menübe, egytől-egyig élvezetes, bámulatos instrumentális szólókkal ízesített zenekonyhai költemények, amelyek rétegzettségük, gazdag fűszerezettségük ellenére sem fekszik meg a fúzióhoz nem föltétlenül szokott rocker gyomrot. Persze kell hozzá egyfajta kísérletezőkedv, elszántság, kalandvágy, de aki nem mer, az ugyebár nem is nyer.

Sajnos a május 8-i A38-as koncertről lemaradtam, így azt sem tudom, hogy a merch pultban mennyi pénzért árulták az új CD-t, de valószínűleg jól járt, aki ott hozzájutott, mert a többnyire japán piacra szánt lemezeknek brutális ára van a neten. Tudom, hogy nem fair az összehasonlítás, de ez biztos többször fog pörögni nálam, mint az új Toto, pedig az se gyönge... Illusztrációképpen csak egy német kocsmakoncertfölvételt találtam, ami azért annyiból mindenképpen jó, hogy bemutatja: ez a csapat egy kis söröző sarkába szorítva is tökéletesen játszik élőben.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.civilwar.se

Akárki akármit mond, azért voltak jó dolgok is a múlt rendszerben. Még mielőtt politikai állásfoglalásra gyanakodna a tisztelt olvasó, leszögezem, ezek közül a legfontosabb az, hogy fiatal voltam: ez pedig olyan helyzeti előny, amit az elmúlt 25 év semmilyen demokráciája, vagy jóléti állama nem tud behozni. Aztán ott volt az úttörőmozgalom, ami a maga suta militáris és puha-ideológiai jellegével mégis adott némi kapaszkodót ahhoz, hogyan kellene viszonyulnunk egymáshoz, no és persze a hozzájuk tartozó, elmaradhatatlan mozgalmi dalok, melyek létjogosultságát azok sem tagadják, akik talán az elmúlt rendszer  legnagyobb vesztesei közé tartoztak: Nagy Feró kivert farkas létéből a stílusparódia eszközével váltott jegyet mai mainstream szerepébe, a Manowar és a Sabaton után pedig itt van az a csapat, amely már nem is nagyon álcázza, honnan erednek zenei gyökerei. No, oké, ez az állítás inkább már H. Sanyi barátom elmefuttatásaira hajaz, de mondjátok meg, nektek nem jut eszetekbe a következő dal hallatán valamelyik hivatalos mozgalmi dalárda, netán csasztuskába oltott úttörő lelkesítő? Mert nekem igencsak.

Lehetne kutatni, hogy milyen közös zenealkotási megoldásai vannak az indulóknak, és minden bizonnyal Te is fel tudsz sorolni párat, elég, ha magadban elénekelsz pár taktust az európai heavy-power metal új hullámának néhány üdvöskéjétől, vagy végigpörgeted a Civil War új lemezét. Természetesen nem szeretnék azokkal vitatkozni, akik szerint a dalok inkább az amerikai polgárháború ismert indulóinak zenei világát formálják metál köntösbe, de én biztos vagyok, hogy rengeteg közös vonás van az egyes országok, régiók csatába hívó katonadalai között – és ezt a véleményemet mintegy 25 éves, nemzetközi környezetben is átélt katonai pályafutásom tapasztalatai is megerősítik. A Nils Patrikkal megerősített "Sabaton maradék" persze remekül gyúrja össze a metal amúgy is milita-konform hangulatát a forrás zenei örökséggel, az énekes pedig nem képes hibázni, ahogy a szögletes, pumpáló, lelkesítő alapokra énekli rá az Astral Doorsos tevékenységét idéző nagy ívű melódiáit. Hogy ismerősek a dalok? Naná, hogyne lennének azok, hiszen ez az indulók lényege: valami olyat moccantani meg a katonában, ami már születése pillanatában ott mocorog génjeiben, és ami a "rohamra indulj!" vezényszót adja ki, nyelvtől, kultúrától, vagy nemzeti hovatartozástól függetlenül. (Oké, az oroszoknál ehhez járul hozzá mintegy fél liter vodka is, de ki tagadná, hogy a metál és a vodka édestestvérek?)

Akinek tehát tetszett az első album, az most sem fog csalódni, a tematika hasonlóan a hadihistóriák lapjaiból szemezget, olyan himnuszokat kimasírozva, melyek már-már karikatúrának minősülnének, de csak akkor, ha ez nem lenne a stílus sajátja. Ebből eredően sajnos nincsenek nagy gitárszólók – az arpeggiók nem segítik elő a "bal-jobb, egy-kettő" csataritmusát –, de a billentyűs ügyesen tupírozza fel az amúgy is heroikus melódiákat arra a szintre, amit az első lemezével berobbanó csapattól elvárnak a hívek. (Bár a "Bay Of Pigs" gitárdallamaitól két Kalinka is elzokogná magát.)

A polgárháborús fiúk tehát nyíltan, a menetelő katonák büszkeségével és bátorságával vállalják fel a jellemző és markáns vonásokat, úgy, ahogy annak idején mi is tettük úttörőként, dalolva egy jobb világért és persze a világbékéért. Az hogy utóbbi még nem következett be, biztos, hogy nem a zene hibája, a jobb világ azonban részint megvalósult, főleg a lemez hallgatásának percei folyamán. És ennek átéléséhez még úttörőnek sem kell lenned.

Garael

Kiadó:
JVC Japan

Honlap:
www.simon-phillips.com

Ha lúd, legyen kövér - ha már jazz-rock kattanás, akkor legyen duplázás! Az előző bejegyzésemben már ecseteltem, hogy tűkön ülve várom Simon Phillips "Protocol III" lemezének megjelenését (elvileg a mai dátum van megjelölve). Ez a brit dobos legenda régóta nagy kedvencem; holmi messziről jött emberekkel nem is dolgoznak együtt olyanok, mint Jeff Beck, The Who, Judas Priest, Tears for Fears, Mike Oldfield és Gary Moore, stb. A Toto új lemeze kapcsán meg is jegyeztem, hogy nekem azért hiányzik onnan... Újabban azonban azt mondom, talán még jól is jártunk azzal, hogy a mester inkább a saját jazz-rock fúziós projektjére koncentrál.

Többek között úgy készülök a "Protocol III" megjelenésére, hogy Phillips szólókarrierjének egy összefoglaló jellegű kiadványát hallgatom: az "Out Of The Blue" című koncert lemezt, amit egy európai turné során rögzítettek 1998 januárjában és februárjában. A hangzás egyébként tökéletes, az együttes pedig hiba nélkül, szuper formában muzsikál. Mondjuk nem is akárkikből áll a formáció: Andy Timmons gitározik, Jeff Babko billentyűzik, Jerry Watts Jr kezeli a bőgőt, a csapat szexistája - bocs, szaxistája  - pedig Wendell Brooks.

A szetlista az 1988-ban megjelent első Protocol lemez és a '90-es években napvilágot látott három szólóalbum anyagára épül, ezért tökéletes összefoglalása a rengeteg session munka és a Toto mellett saját dolgaira is mindig időt szakító Phillips munkásságának. Sajnos meglehetősen nehéz beszerezni, Japánban jelent meg ugyanis, ezért mifelénk kb. 40 angol font az ára (alaphangon).

Korábban - valahol, valamikor - már utaltam arra, hogy a műfaj egyik abszolút csúcsteljesítménye nálam Dave Weckl "Rythm Of The Soul" című albuma. Nem is gondoltam volna, hogy valaha olyan CD kerül a kezembe, amit legalább olyan szívesen és legalább akkora áhítattal hallgatok. Ezek után a szégyen pírjával arcomon és a megbánás súlyos malomkövével a mellkasomon merem csak bevallani, hogy kihagytam az A38-as, május 8-i koncertet. Én barom! Valaki tényleg föltalálhatná már az időgépet!

Tartuffe