Kiadó: -

Honlapok:
www.davelocke.co.uk
davidlocke.bandcamp.com/album/riding-out-youth

Emlékeim szerint a Youtube hajnalán találkoztam először ezzel a fiatal, angol gitárossal, cirka 7-8 évvel ezelőtt. Heti rendszerességgel szállította már akkor is meggyőző improvizációit, jammeléseit ismert előadók darabjaira. Már akkoriban is próbáltam kideríteni, hogy vajon rendelkezik-e saját anyaggal, ám abban az időben még csak érlelte zenei gondolatait…. Jó időre szem elől is tévesztettem, majd 2013-ban botlottam bele egy cikkbe, hogy Dave kiadta első lemezét. A megosztott darabkák alapján meggyőzőnek ítéltem, így megvásároltam az igencsak méltányos árszabású albumot.

Stílusát tekintve progresszív rock a kiadvány, méghozzá a könnyedebb, jobban emészthető fajtából. Ahogy említettem Fabrizio Leo esetében, hogy tagadhatatlan az olasz származás, itt szintén ez a helyzet, csak épp itt a szigetországi gyökerek a dominánsak. Britannia legjava köszön be egy-egy momentum erejéig. David Gilmour, Brian May, Steve Rothery-szerű melódiák, ízes szólójáték, megjegyezhető dallamok, harmóniák, szólamok uralják a terepet. Rögtön hozzátenném, nem tolvajlásra célzok; szép letisztult zenei motívumok, amelyek Dave személyiségét tükrözik, de feltűnik mindig egy pillanat, ami sejtetni engedi a fő hatásokat.

Minden hangszert a szerző játszott fel, az összes húros sávot és billentyűket is. A dob programozást szintén magára vállalta, amiben nem titkoltan kedvenc dobosa, Virgil Donati játékát próbálja sokszor imitálni. A dalok karakterét tekintve két csoportot állíthatunk fel: az egyik halmaz a hét húros gitárral megtámogatott, progosabb, riffelős tételeket tartalmazza (PlanetX irányvonal kb.), a másik pedig a balladákat.

A kezdő címadó "Riding Out Youth" és a "Dreaming" a két legerõsebb dal a lemezen, szerintem bármely ismert gitáros szívesen jegyezné őket! Az előbbi egy húzós riffel indít, amit komplex ritmusok színesítenek, struktúráját tekintve is elég komoly. A refrén elsőosztályú, az outro rész érdemel külön említést, ami káprázatosan szépre sikerült, no meg a szólójáték, ami nem csak technikás, hanem megfelelően szenvedélyes és ráadásul több hullámban érkezik. Felkészültségét tekintve nem lehet belekötni a brit gitárosba: helyből ugorja meg a 21. század guitar hero színvonalát.

Külön érdekes, hogy a modern hangzású alapok mellé stratocaster szerű hangszíneket választott a szólózáshoz, és lazán, gondolkodás nélkül bedob egy-egy klasszikusabb blues futamot is. Az imént említett "Dreaming" csodálatos ballada, szinte végig ujjal pengetett dallamvonal (lásd még:Mark Knopfler), ami miatt extrán puhának és lágynak hat. Harmonizált gitárok uralják a refrént, instant Brian May idézés. Rövid betekintést enged zongora tudásába a cím nélküli” szösszenet során. Jó viszonyt ápol az akusztikus gitárral is, erről a "Thoughts" és a "Tomorrow, Today" című szerzemények győznek meg minket. Nem tudom, hogy mennyire volt koncepció, de ezen dalok miatt több korosztály is találhat magának csemegét az albumon. Mindkettõ a refrénben csúcsosodik ki, ahol akusztikus duettel kápráztat el minket a szerző.

Sok progresszív előadóval szemben itt nem a kínzás, hanem elsősorban a szórakoztatás a cél, ennek köszönhetően mindegyik ilyen stílusú tétel szép arányosságot mutat. A műfajra jellemző kötelező komplexitást egy mindig óriási dallamokkal operáló refrén ellensúlyozza; ékes példa erre, a "Code" és a "Mind Matter". Utóbbiban különösen tetszetős a modern köntösű neoklasszikus játék, szűkített skálák, arpeggiok, harmonikus mollos egzotikus hangulat, amit egy hammond-stratocaster párbaj tesz még őrületesebbé.      

Direkt nem eresztettem bővebb lére a beszámolót, ugyanis hamarosan érkezik Dave második albuma, amiről természetesen szintén említést teszek majd.

Mádi N.

Kiadó:
Independent

Honlap:
www.shadowquest.se

Szinte biztos vagyok, hogy a Shadowquest debütalbumáról nem nagyon fogok a magyar rock/metalblog szcénában ismertetőt találni – ha igen, akkor tudják be olvasóim egy újabb tévedésemnek és csapják oda a többihez – pedig egy olyan kvázi "B osztályos" válogatott gruppról – vagy superteam-light-ról – van szó, akiknek albuma nyugodtan odatehető a "Hammerfall klasszikusok összese" mellé. Vagy inkább fölé, mert véleményem szerint nomen est omen, a Shadowquest árnyéka – amit a színvonal vet – úgy takarja el a Hammerfall dicsfényét, mint némely – természetesen külföldi – politikus adóbevallása a megszerzett milliókat.

Ezen persze nincs is mit csodálkozni, ha sorba vesszük az együttest alkotó zenészeket: az énekes Patrik Johansson (Bloodbound) álmából felkeltve is képes 10 perc alatt összerittyenteni egy Manowar diszkográfiányi hősies melódiát – ráadásul fránya módon hibátlanul kiénekelve a padlás-és pincejáró hangokat. Vannak olyanok is persze – és igazat adok nekik – akik szerint ez nem más, mint egyszerű zenei kőműves meló (kábé annyi művészi tartalommal), ami nem áll másból, mint panelek egymásra rakosgatásából, de jelen kritikát úgysem nekik írom, kivéve, ha mazochisták, vagy jobban szeretik a felháborodást és cinkelést az önfeledt zenei élvezetnél. Nos, az igaz, hogy Johansson szeret, khm, ihletet kapni, a hangszereket kezelő zenészek azonban jótékonyan terelik el a figyelmet a muzikális áthallásokról, melyek alá a lábjegyzetben bizony nincs jelölve az idézés ténye. Ez persze csak akkor lenne kínos, ha a csapat a tudományos életben nyomulna – bár még akkor sem biztos –, a Dionysos kultbanda alapjain felépült zenekar azonban nem akar professzor lenni, nyíltan felvállalva a könnyű szórakoztatás szándékát.

Ezt a célt aztán maradéktalanul elérik, a már említett Hammerfall témabázisába kapcsolódva felismerhetjük a Bloodbound Judas Priestet idéző pillanatait, a Helloween dallamszaftban tocsogó kapkodását, a Dionysos epikára hajlamos hősi attitűdjét, sőt, Kaspar Dahlqvist billentyűs játékában a szépreményű, ám sajnos rövid életű Opus Atlantica hangulatárnyalatait is. Nagy megfejtések persze nincsenek, de a gitárosok neoklasszikus futamokra is hajlandó munkája olyan rutint közvetít, ami túlmutat az iparosságon, már ha a nehézipar ilyen irányú munkáit többre értékeled pár darab rideg szögvasnál…

Kellemes meglepetés a Shadowquest a maga bajnokságában elsőrendűnek bizonyuló bemutatkozó lemeze, akiknek bizony sikerült lefocizniuk a pályáról pár, önmaga nagyságába belefáradt és megújulni képtelen, rutinból játszó nagypályást. Remélem, ezt rajtam kívül mások is észre fogják venni, csak aztán nehogy szétigazolás legyen a nagy figyelem vége.

Garael

Kiadó:
Miner Records

Honlap:
facebook.com/alogia.official

Ezt a zenekart behivatkoztuk már párszor, amikor szerb (vagy bolgár) bandákra terelődött a szó, sőt Tartuffe anno megemlékezett Srdjan Brankovic Expedition Delta nevű projektjéről is. Srdjan, Miloslav névre hallgató tesójával együtt az AlogiA alapítója, mi mégsem róla fogjuk szerintem megjegyezni ezt a csapatot, hanem a Dreyelandsben is megfordult aranytorkú Nikola Mijic okán (jelenleg Eden's Curse).

Ötödik lemezük ez, melyből egyik az első angol nyelvű verziója. Ja, merthogy van képük az anyanyelvükön dalolászni. Az első két korong (2002 és 2004) elég izgalmas, neo-klasszikus hatásokkal bőven átitatott progresszív metalt tartalmazott, aztán eltűntek 8 évre, majd meghasonulva tértek vissza egy érdekes albummal. A '12-es alkotásuk inkább nevezhető egy hard-rock opusznak, mintsem metalnak, főleg nem progresszív metalnak. Azon pillanatok, melyek valamelyest progosnak mondhatók is inkább követik a melankolikusabb-merengősebb vonalat (mondjuk Conception), mintsem a korábbi Malmsteennel kevert Dream Theater irányt. Azt nem állítom, hogy nem e miatt a szerb nyelvű Europe-Bikini-Mittudoménmilyen zene miatt baromi népszerűek odahaza, na de akkor is...

Hála az égnek, tavaly visszataláltak a megfelelő ösvényre, mi több, nagyon összeállt a mutatvány. Először is, a hangzás messze jobb, mint eddig bármikor, másodszor, nótaírásban is felülmúlták saját magukat. A fogós dallamok újra Symphony X alapokra érkeznek, az egész motyó nagyon kerek és lendületes. Azt tudjuk, hogy Mijic piszok jó énekes, de a gitárszólókért se kell Skandináviába menni, a Brankovic testvérek hibátlanul nyomják. A dél-szláv dallamvilággal ügyesen fűszerezett muzsikájuk egy halottba is életet lehelne, hacsak nem süket. Na jó, ezt a mondatot töröljétek.

Egyik számot végighörgik... Nem kell meglepődni, mert ezt Chuck Schuldiner emlékének ajánlották, szóval rendben van ez így. Ahogy az egész album is. Tudom, gatterság ilyent leírni, de ha még az év végi listám összeállítása előtt eljutott volna hozzám... Na jó, töröljétek ezt is. Csak a lemezt ne az mp3 lejátszótokról, mert azért nagy kár lenne! Myrath rajongók avathatnak egy új kedvencet.

Kotta

Kiadó:
Edel/Ear Music

Honlapok:
www.devilstrain.com
facebook.com/devilstrain

Ami a sablonos, a műfajt fölöslegesen lejárató és karanténba szorító borítókat illeti a Devil's Trainnek alig akad párja. A 2012-es "kénköves poklos, szarvas-patás ördögös szar" után itt van a "kénköves poklos, szarvas-patás ördögös szar" 2.0, ahol az "újítást" vagy "előrelépést" (minő meglepetés!) a vérszívó denevérek jelentik, valamint a domina bőrcuccban pózoló ügyeletes "csöcsike". Brrr!!! Még szerencse, hogy a belbecs - mármint zeneileg és nem szövegileg - egészen emészthető.

R. D. Liapakis, a Mystic Prophecy rekedt hangú énekese a nemzetközi összetételű Devil's Train bemutatkozó lemezén már bebizonyította, hogy az európai power metalon túlra is kiterjed az érdeklődése. Akkor még jellegzetesen európai hard rock/metal formációt emlegettem, mely leginkább a Gotthard és a Shakra rokonságába utalható, a második albummal azonban határozott fordulatot vettek az USA irányába. Maga Liapakis is azt emlegette mostanában, mennyire csippantják mindnyájan a Cinderella, Tesla, Badlands típusú bluesos amcsi muzsikát.

 A "II" hangvételében, hangzásában nagyon tömör, szőröstökű, macsó anyag, nem is csodálkozhatunk azon, hogy az imidzs-világ erős Manowar párhuzamot mutat némi vasparipás cowboy beütéssel. Liapakis továbbra is jól gazdálkodik nem túl nagy hangterjedelmével, a Berklee diplomás Lakis Ragazas gitáros pedig önfeledten szólózgat Jörg Michael és Jari Kainulainen sziklaszilárd alapjaira. Nem hiába, igazi profi öregfiúk csapat ez.

Csakúgy, mint az első albumon, itt is találunk földolgozást - mindjárt kettőt! - a Led Zeppelintől (Immigrant Song) és a Steppenwolftól (Born To Be Wild). Ennél kiszámíthatóbb és fölöslegesebb választást el sem tudok képzelni, de tudom, hogy nem én vagyok a célközönség. A saját dalok talán még jobbak is mint 3 évvel ezelőtt, bár eléggé egynemű a dolog és nekem ehhez hangulat kell. Ugyanakkor pl. egy Harley motoros találkozón garantált a siker...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.frontiers.it/album/5236/

A Frontiers úgy szórja mostanában az összeverbuvált szupergrúpokat, mint a Való Világ villája az agyzsibbasztó fekete lyukakat, és ha valaki mindezt olcsó üzleti fogásként értékeli, az sem téved: no, nem azért, mert átlátszó a trükk, hanem mert az internet digitális világában gyakran nem is találkoznak egymással a lemezt felrántó sztárok. Röpködhetnek hát a zenei sávok, a vokál, gitár és egyéb instrumentum hangjai a virtuális térben, mi meg csak kapkodjuk a fejünket, nehogy madárszarként koppanjon fejünkre a végeredmény. Mert ami a sportban már régóta nyilvánvaló, az a zenében is, vagyis szupersztár individuumok nem biztos, hogy szuper csapatot is alkotnak, a magasabb elvárások pedig még magasabbról történő seggre ülést eredményezhetnek, már ami a nyereségességet, a sikert és a művészi értéket illeti.

A Level 10 pedig egy olyan all-star banda, aminek alapja maga is felér egy fél világválogatottal. A Primal Fear alapjaira építkező együttesben ugyanis Matt Sinner, Alex Beyrodt és Randy Black mellett Roland Grapow tépi a húrokat, a billentyűknél pedig a Frontiers által létrehozott és kalibrált prototípus, az egyébként bármilyen jóra és rosszra is hajlamos Alessandro Del Vecchio bizonyíthatja, hogy több dudás is megfér egy csárdában. A koronát az instrumentumokat kezelő zenészek mellett az énekes, Russel Allen teszi fel az egészre, aki – és erre később visszatérek – végre alkalmat kap arra, hogy eddigi stíluskalandozásainak összes színterét bejárhassa egyetlen lemezen. Mindemellett az, hogy a kezdeményezés patikamérlegen adagolt sikerelem kotyvasztásnak tűnt, köszönhető volt annak, hogy a zeneszerzést nem merték teljes mértékben az egyébként kipróbált, és egyenként is bizonyított sztárokra bízni, ide bizony összecsődítették a Frontiers legjobb iparosait, élükön Magnus Kalrssonnal. A kockázatok (és mellékhatások) teljes kizárásának képébe pusztán az nem fért bele, hogy a segítő csapatban Amanda Somerville, és Carsten Schulz is szerepet kapott: az inkább énekesi kvalitásaikról híres zenészek az utóbbi időkben letéteményesei lettek a se íze-se bűze, profi, de lélektelen és minden izgalomtól mentes munkáknak.

A felállásból tehát bármi következhetett volna, és az, hogy a végére jól sült el a dolog, igazi talány. Hogy miért? Mert a "sok bába közt elvész a gyerek"-jelenség szerencsére inverz módon igazolódott be, és a zenészek, valamint dalszerzők kavalkádjában minden OKJ-s amatőr szülésznő eklatánsan tudott hozzátenni a baba feltűnő létéhez.

Ez bizony kérem egy igazi kaméleon album lett, amin jelen van ugyan a Frontiers-féle szoft metal, de csak mintegy keretként, vagy olyan papírtölcsérként, melyben ott lapul a sokféle, finomabbnál finomabb stanicli. Allen pedig lubickol a sokszínűségben: ha kell, bluesgyökerű, Atomic Soulos világához nyúl (One Way Street), esetleg az Adrenaline Mobról is lemaradhatott nótát adja el (Blasphemy), vagy a Helloween "I Want Out"-jának alapjaira helyezve, Dio bőrébe bújva ordíthatja – SHOUT, beszarás! – újra a klasszikus refrén reinkarnációját (In For The Kill). De van itt más azoknak, akik telhetetlenek – és miért is ne legyünk azok – mert a "Voice Of The Wilderness" olyan Tony Martin korabeli Sabbath témát dob fel, amitől Iommi is mosolyra fakadhat, pedig neki ez igazán nem szokása –, a "Demonized" pedig a SymphonyX újkori, agresszív világába vezetheti a hallgatót, melyben Beyrodt úgy szólózik, ami felér egy arcul csapással, ahol a szenvedő fél a magát tehetségesnek tartó, feltörekvő gitárnemzedék.

A középszerűség bűzét szerencsére a hangzás is messzire űzi: a gitárok úgy röfögnek, ami a szokvány Frontiers kiadványokon már disznólkodásnak minősülne, itt viszont a megszólalás zsír helyett finom olajként – vagy balzsamként – kenegeti a fémesebb és keményebb tökű hallgatók lelkét. A teljesítmény dicséreténél kénytelen vagyok ismét a gitárosokhoz visszatérni, a "The Soul Of Eternal" finom zongora futamaira ráépített szólómunka azoknak a finomságoknak a megtestesítője, melyek rutin helyett az örömzenélést idézik fel a kritikusban, amiből – mint tudjuk – általában jó szokott kisülni.

A produceri testület ezúttal tényleg aranycsapatot hozott létre, olyat, ami a döntőben sem bukik el (naná, a csapatot alkotó német többséggel nehezen is menne), de itt többről van szó. Arról a szerencsés konstellációról, ahol a találkozó elemek tényleg a minőség létrehozásának lettek alkotó részesei, bravó, ez bizony tényleg nem kispályás lett!

Garael

Kiadó:
Nocturnal Productions

Honlap:
www.davidrosenthal.com

"Vörös hajnal" - nekünk, magyaroknak, akik négy évtizedet húztunk le a vasfüggöny keleti oldalán, ez a kifejezés meglehetősen baljóslatú és rossz emlékű. Az USÁban az embereknek erről pár C kategóriás film juthat eszébe, a mai rock rajongóknak pedig esetleg az az Új Zealand-i metál horda, akik hazájukban éppen a Dragonforce-szal turnéznak. Ha azonban megerőltetjük az emlékezetünket (mi, akik a kommunizmuson kívül sok minden mást is személyesen átéltünk), talán beugrik az a hard rock/AOR csapat, amit a Rainbow 1984-es föloszlása után a billentyűs, David Rosenthal verbuvált össze régi Rainbow és Alice Cooper tagokból.

A Red Dawn szerencsétlen csillagzat alatt, pontosabban rosszul időzítve született, hiszen 1993-ban már csúnyán elkésett belépőnek számított egy tupírozott hajú, motoros bőrdzsekibe bújtatott arcokból álló dallamos hard rock produkcióval előállni. Akkoriban Seattle felől fújt a szél, és borús felhőkkel szórta tele az eget a metál rajongók feje fölött. Meg sem lepődünk azon, hogy a lemezt akkor japán producerek hozták tető alá, hiszen a távol-keleti szigetországban akkor is volt, azóta is folyamatosan van becsülete az ilyen dallamos, életvidám rock muzsikának. Persze azon sincs okunk meglepődni, hogy a Red Dawnnak esélye sem volt a debütáció után még egyszer bizonyítani. Ennek ellenére a "Never Say Surrender" egyfajta kult-státuszt kezdett élvezni a súlyos kisebbségbe szorult, de a földalatti élethez jól alkalmazkodott öreg rockerek között (csakúgy, mint pl. a svéd Treat Mats Levénnel kiadott 1992-es albuma, vagy Neal Schon Soul SirkUS projektje).

A Red Dawn zenéjét nagyon könnyű körülírni: teljesen olyan, mintha a Joe Lynn Turneres Rainbow készített volna lemezt a '90-es években, talán egy iciripicirit még több amerikás, AOR-os beütéssel (amúgy Journey módra). Ehhez - nyilván ez is volt az alapító gondolat - Rosenthal megtalálta a tökéletes társakat, Larry Baud hangja tetszetős keveréke Graham Bonnet és Joe Lynn Turner orgánumának (a hangsúly inkább Turneren van), míg Tristan Avakian nem csak technikás gitáros, de képes légies, szépen kivitelezett, szuper dallamos szólókat is komponálni. Rosenthal már a Rainbowban is bebizonyította, hogy van érzéke a dalszerzéshez, hiszen társszerzője volt több emlékezetes nótának is (ilyen pl. "Can't Let You Go", aminek - megjegyzem - egyenes folytatása itt a "Liar" című dal).

Mostanában egyre nagyobb az érdeklődés a '80-as, '90-es évek zenéi iránt, már nem ciki egykori "hajbandák" koncertjeit látogatni, és a tendenciát fölismerve Rosenthal sem akart kimaradni a retró hangulat áldásaiból. Ezért jelentette meg újra a méltatlanul elfelejtett Red Dawn albumot, amit így már nem kell japán kiadásban komoly összegekért az ebayről levadászni. El tudtam volna viselni több húzós nótát a lemezen (kicsit sok a líra) és Rosenthal is szólózhatott volna bátrabban (mint pl. a lemezt indító "Flyin' High"-ban), de az olyan szerzemények, mint az "I'll Be There", "Dangerous Child", "Christine", vagy a címadó bőven igazolják az újra kiadást.

Tartuffe

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.georgelynch.com/wordpress
facebook.com/LynchMobOfficial

Gyenge matekosként elég komoly gondot okoz a George Lynch által fémjelzett lemezek nyomon követése, fejben tartása; se szeri, se száma a projekteknek, formációknak. Óriási szerencsémre nemrég érdeklődésem fő alanya, az anyabanda, a Lynch Mob is villantott valami újat. Cirka 30 éve van a szakmában Mr.Scary, aki nem igényel különösebb bemutatást, csúcsragadozó, az ultimate guitar hero! Fõszereplõnk fáradhatatlanul tépi a húrokat, talán még jobban pörög, mint 20-25 évvel ezelõtt, és mivel az aperitif már megvolt a "Sound Mountain Session" EP-vel (ami kifejezetten ígéretesnek hatott), már nagyon vártam, hátha kikerekedik, felduzzad egy egész lemeznyi anyag. Imám meghallgatást nyert, 2014-ben jött ki "Sun Red Sun" címmel a CD, amin helyet kapott az újrakevert "...Mountain..." EP négy száma, egy Bad Company” feldolgozás és hat új dal.

Pár szót a csapatról: Robbie Crane (Ratt), ill. Scott Coogan (Vinnie Moore, Ace Frehley) alkotják a ritmusszekciót. Sokat megélt profikkal állunk szemben, ami viszont sokkal fontosabb, hogy az előző Mob turné előtti szakítást úgy látszik, sikerült megbeszélni az énekessel, így az aranytorkú Oni Logan szerepel az albumon, aki nem kicsit tette oda magát. Nem titok, talán a legkedvencebb rock hangom, akinek a nem kevés tüzes víz fogyasztása ellenére sem kopnak olyan ütemben a hangszálai, mint sok egyéb szakmabélinek, sőt azt kell mondjam, kifogástalan torok még napjainkban is.

Az album két legerősebb dala a nyitó "Believers Of The Day" és a "Sucka", korhű hangzással mindkettő csont nélkül felférne az első két albumra. Előbbi dögös hard rock szerzemény, a refrén iszonyatosan húz, Oni óriásit énekel benne, a versszak rész tiszta, effektekben úszó gitárkísérete is remek, a szóló pedig felteszi a koronát az egészre. A "Sucka" piszkos zakatolással indít, itt is szépen kikerekedik egy dallamos refrén, Lynch mester szólója azonnal, az első hang után felismerhető, iszonyatosan illik ebbe a hömpölygő riff-folyamba ... zseniális.

Szintén nagyon erős a Ray Gillen emlékére írt "Sun Red Sun" című tétel, amely egy érzelmekkel csordultig töltött ballada. Logan ismételten fantasztikusan énekel, méltóképp emlékszik egykori jó barátjára; a női kórus is óriási ötlet volt, sokat hozzátesz az összképhez. A feldolgozás "Burning Sky" az egyik legvagányabb tétel a korongon, laza blues rock, egyszerűen jó hallgatni. Az "Erotica" zaklatott vonaglása tipikusan tartalmazza azt az ősi, törzsi mojo-t, ami a Lynch Mob sajátja; autentikusan jeleníti meg Lynch gyökereit, származását.

Felkerült egy instrumentális darab is "Black Waters" címmel, hangulatban az előbb említett dalhoz köthető. A "Play The Game" és "Subliminal Dreams" páros nem hagyott túl mély nyomot bennem, szerintem a lemez leggyengébb pontjai. A végére maradt az EP-rõl már ismert négy dal. Egyet már kiveséztünk, maradt a "Slow Drag", ami, egy roppant dögös, húzós darab; a rock zene őskorát idézi blues gyökerekkel, groove hegyekkel. A "World Of Chance" jóval érdekesebb, finom akkordbontásoktól indulva jutunk el egy horzsoló gitártémáig, a refrén és a versszak alatti ének kórus is könnyen megragad (utóbbi kísértetiesen emlékeztet Gilby Clark "Let's Get Lost" dalának szólamaira).

Utoljára maradt a "City of Freedom", ami felépítésben hasonlatos az elõzõ szerzeményhez, a finomabb részektõl épülünk a vadulásig. Ami beugrott róla, az a '94-es Mötley lemez, ill. az Alice In Chains "Dirt" korong. Egy grunge-szerű, a műfajra jellemző keserűség végig ott van a lemezen, mind a hangulatot, mind a ritmusgitár témákat tekintve; ez szerintem abszolút természetes annak tükrében, hogy a két főhős már jócskán túl van a féltávon és az évek alatt bizony nem csak a jóból jutott ki nekik. Erős anyag lett, állítólag hamarosan jön a folytatás is a Frontiers Records gondozásában. Kíváncsian várom, hátha sikerül túlszárnyalni ezt a teljesítményt is.

Mádi N.

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.jornlande.com
facebook.com/TrondHolterOfficial

Ahogy nézem az eddig megjelent recenziókat, a kritikusok többsége kimondottan  jól fogadta Lande és Holter drakulás rock operáját. Most akkor megint én leszek (kénytelen lenni) a bunkó, kötekedő, örök-elégedetlen, kákán is csomót kereső, szakmailag fogalmatlan, elfogult, epebeteg troll. Már várom a fölháborodott kommenteket... Ide lőjetek!

A projektre vonatkozó első hírek hallatán még reménykedtem, mivel esélyt láttam arra, hogy Jorn végre kimozdul abból a Coverdale-Dio hasonmás szerepből és abból az egyre inkább állott, langyos lábvízként bűzlő hard rock skatulyából, amibe saját magát száműzte az elmúlt években. A "Dracula" részben igazolta is a reményeimet, amennyiben Lande - amint egyébként szokása is - piszkos nagyot énekel, ráadásul nem egykori kedvencei hangján és manírjait villogtatva, hanem úgy, ahogy annak idején az első három szólólemezen és az Ark albumokon.

Ez önmagában még jó hír, de a dalok sem külön, sem összességükben nem különösebben érdekesek. Landénak és Holternek sajnos sikerült egy zeneileg kiszámítható, laposkás és végtelenül sablonos ötlethalmazt rögzíteniük, amiben előfordul - minden általam fölfedezhető logika nélkül - indusztriális hangulatú üllőkalapácsolás (ami eredetileg valószínűleg inkább harangszóra akart hasonlítani - Hands Of Your God), kelta népzenei hatások (Walking On Water), boogie-s bárzongora (Swing Of Death), balalajka-szerű gitárpengetés (Masquerade Ball), körhintás zenedoboz csilingelés (Under The Gun) stb. Minden bevethető zenei közhely szerepet kap: ráadásul bármiféle koncepció, koherencia és konzekvencia nélkül.

A rémesen klisé Drakula történetet még meg tudtam volna emészteni, de - fájdalom! - a "Swing Of Death" zeneileg még ennél is banálisabb. Nem állítom, hogy igénytelen a produkció: a lemez jól szól, Lande kiválón énekel, Holter jól gitározik, Lena Floitmoen Borresen személyében még egy énekes hölgy is igyekszik változatosabbá tenni az összképet, akadnak is jobban sikerült dalok, de a végén mégis azon kapom magam, hogy semmi sem ragadt meg bennem az elmúlt kb. 45 percből. Ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy sokan fogják kedvelni... Elvégre kedvelni lehet is, rajongani érte már aligha.

Tartuffe

Kiadó:
Gloriarecords

Honlap:
www.starchildband.com

Az éves listám elkészítése óta gyötör a lelkiismeret – igen, nekem olyan is van –, hogy a Starchild nevű együttes lemezét nem soroltam előrébb, pedig a kulcsszavak – Unisonic, Bruce Dickinson és annak szólómunkássága, Michael Kiske, duett – olyan, Németországban all-star csapatot rejtenek, amit mindenképpen érdemes nekünk is megismerni.

Az együttes lelke és motorja Sandro Giampietro, aki amolyan csodagyerekként lett emilyen csodametallista, hiszen nem csak gitártudását fejlesztette elismerésre méltó szintre, de hangját is képes volt Dickinson és a fiatalkori Tobias Sammet vokális lenyomatává fejleszteni, és ha mindez nem elég, dalszerzőként is kiválónak bizonyult. No, nem mintha a Michael Kiskével "elkövetett" Suparedre lehetne annyira büszke, de hát az igazán tökéletesség sem létezhet valami apró hiba nélkül, hadd tudjon valamibe belekötni az a fránya kritikus. Az viszont bizonyos, hogy később sikerült ihletet lehelni "nemleszekkurva" Misibe, mert együttműködésük a Unisonic albumokon igazán elismerésre méltó – nem véletlen, hogy ezen információk birtokában a lemez borítóján lévő "Starchild" koponyát először valami elvetélt tökfejnek néztem, bájos utalásként egy esetleges Helloweenes áthallásra, de aztán a konteoblogos emlékeimre hagyatkozva már magamat tarthattam tökfejnek, hogy nem ismertem meg a nevezetes "alien-produktumot". (Persze ha még egy gyíkember, vagy egy nagyfejű-szemű ufoanuta is ott szerepel, egyből vágtam volna a tutit…)

Az elkészült daloknak nincs is sok közük a Helloweenhez, és ha gyökeret kellene keresnem – no, azt találnék elég hamar, csak körbe kell nézni néhány fórum hozzászólói között – akkor leginkább egy rockosított, happy-metal hangulatú Dickinson szólócsokrot említenék, amelyben ott bujkál a Unisonic, vagy az Edguy dallamveretes derűje, illetve a Maiden light verziója, úgy, mintha Eddie-t az idők szavának engedelmeskedve „"polkorrekt" tanfolyamra küldenék.

A hasonlósághoz persze nagyban hozzájárul az említett hangszín, és a jellegzetes, szirénázó, elnyújtott vokalizálás, de akinek nem ismerős az "Eyes of History" kezdő gitárfutama valahonnan a "Seven Son Of A Seven Son"-os időkből, az jelentkezzen metal-továbbképzésre, vagy Manowaréknál egy méretes seggbe rúgásra, mivel úgy áruló, ahogy van.

A lemez tulajdonképpen orbitális slágerek gyűjteménye, a "Reaching The Stand" refrénjét például akkor sem fogod tudni kitörölni a fejedből, ha két csapatnyi alien mossa át az agyadat, a "Black and White Forever" pedig a maga ravasz, Kiske-duettes módján veri át az egyszeri hallgatót, aki a dal elejét hallgatva szabvány Misi-kesergőt vár, aztán a végére tempós, Dickinsonos tockost kap. Már ha szereti a két énekest, és az általuk képviselt dallamvilágot. (Aki nem, az tudja, Manowar…)

Az persze egyértelmű, hogy a galoppos ütemek felett remek, fémes gitárszólókat is hallhatunk, ami nem is lenne annyira természetes, hiszen a két gitáros – Giampietro és Hormes – a jazz, illetve blues érában is ismert, a bőgőt azonban egy echte metálarc kezeli, a Grave Diggerben és Running Wildban is megfordult Jens Becker. A dolog pikantériája, hogy billentyűs helyett egy orosz származású hölgy húzza el a nótát – szó szerint, mivel a metálbandákban szokatlan módon elektromos hegedűvel hadakozik, nem is akárhogyan!

Kellemes meglepetés hát a képzett zenészekből álló Starchild debütalbuma, aminek sikerült elsikkadnia a dömpingben, még szerencse, hogy azonnal – no, egy kicsit talán késve – reagáló kukabúvárként megismertethettem az olvasókkal. Remélem, nem fog érte a bájosan Ed Wood-jellegű klipben szereplő Marslakók haragja lesújtani rám.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.serious-black.com
facebook.com/seriousblackofficial

"Komoly Fekete" - úgy hangzik, mint egy hírhedt kalózkapitány ragadványneve. Együttesnévnek viszont gagyi - ezt leszögezhetjük. Szerencsére a rossz ízléssel megválasztott név (és lemezborító) a szó legnemesebb értelmében komoly csapatot takar. Roland Grapow (Helloween, Masterplan) és Urban Breed (Tad Morose, Bloodbound, Trail Of Murder, Project Arcadia) már önmagukban garanciát jelentenek a minőségre. Eredendően már annak sokkal jobban örültem volna, ha a legutóbbi Masterplan lemez (Novum Initium, 2013) Urban Breeddel jelenik meg a ráspolyos torkú Rick Altzi helyett.

A tagok a honlapjukon váltig esküdöznek, hogy nem a mostanában divatos rögtönzött és ideiglenes projektről van szó, hanem valódi együttesről, akik együtt és közösen szerezték a dalokat, s akik már alig várják, hogy megturnéztathassák az új anyagot. Majd meglátjuk! Az utóbbi kijelentés már dugába is dőlt, hiszen különböző betegségek okán (Thomen Stauch dobos porckorongsérv, Roland Grapow pedig krónikus fülcsengés miatt - igazi metál zenész betegség, igaz?) nem tarthatnak a többiekkel. Grapow helyett a Firewind billentyűs-gitárosa, Bob Katsionis muzsikál majd velük, a dobszerkó mögött pedig a Freedom Call dobosa, Ramy Ali fog ülni. Szerintem megoldják...

A tagok korábbi munkásságának ismeretében nem lehetett kérdés, hogy a debüttől vérbeli power metalt várhatunk, méghozzá a jól ismert európai recept szerint. A lemezen megjelenik a Masterplan, a Bloodbound és a Trail of Murder minden erénye: a súlyos riff-munka, az együtténeklésre ösztönző, fogós dallamok, a több-mint-kompetens szólók, s végül a pattogósabb power himnuszok (I Seek No Other Life, My Mystic Mind) mellett az érzelmes(gős?) balladák (As Daylight Breaks, Listen To The Storm).

Talán éppen ez is az album gyenge pontja, a kiszámíthatóság és a stílus jól ismert sablonjainak sorjázása. Nincs meglepi, nincs csavar, nincs igazi libabőr, csak kikezdhetetlenül profi iparosmunka. Ez persze nem föltétlen baj, ettől a dolog még működik, sőt kéredzkedik vissza a lejátszóba újra és újra, de mély barázdát nem fog maga után hagyni a rocktörténelemben. Ettől függetlenül nem kérdés, hogy a gyűjteményben helye van... még lehet, hogy az éves toplistán is. Ki tudja?

Tartuffe