Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Értem én, ha a producer vicces kedvében a csapat új albumának echte diszkószámát teszi meg az első klipnótának, bár a poén az, hogy valóban ez a legjobb szerzemény a lemezen. Nem, csak vicceltem, ám így, poénos kedvemben tenyerelném taknyán (ha hölgy, akkor seggre pacsiznám – nesze neked szexizmus) az említett úriembert, hogy egy ilyen, elképesztő power torokkal felálló (nem, nem erektáló), és az első etapban valóban erőmetálban utazó csapatot úgy próbál a sramlirock útjára terelni – mindezt egy rossz Nightwish kópiába oltva –, hogy ott lenne a lehetőség egy új female Judas/Accept-féle üdvöske megteremtésére is. De nem, marad a tuc-tuc féle minimál ritmika, ami mellé odacsendül a már a nyolcvanas években is tré szintihangzás, hogy foghassa a fejét a stílust szerető hallgató, mikor hallja, mivé is váltak, illetve válhatnának a magjukban kiváló dalok.

Nem értem – illetve értem, csak nem fogadom el – hogy miért kell az olyan gitárost háttérbe szorítani, aki tulajdonképpen mindenre képes lenne, amit a műfaj megkövetel, és miért állítják a dobost metronóm üzemmódra, ráadásul a techno csapatokat is megszégyenítő gépiességgel. Aki ilyet szeret, az hallgassa az Amaranthe-ot, ahol az alapkoncepció nem a Judas-féle rifforientált mozdony robogás: ehhez úgy illik a Nightwish-ből ellopott egyenütem, mint karácsonyfához az AK géppisztoly-dísz (van ilyen, csak mondom…). Mert ha már Nightwish, akkor inkább a dallamok idomuljanak, abban eléggé erős a finnek első számú csapata, csakúgy, mint csatabestiás társaik, ami már csak azért is könnyű, mert konkrét Tarja melódiákat lehet együtt bömbölni némely Battle Beast refrénben, de oda se neki, ez legyen a legnagyobb baj: a lopást nem csak a zenei szakmában intézményesítették manapság.

No, most, hogy vicces kedvemben kidühöngtem magam, jöjjenek a jó dolgok: a lemez alapdalaiban erősebb, mint kissé útkereső elődje, ráadásul nem csak a producer, de a fiúk (ölében a lányok, illetve a lány) is vicces kedvükben leledzettek. Ezt nem csak a már említett C.C. Catch-be oltott bestiális diszkó vernyák, hanem a gótikus szopránkákat direkt nyafogással kicsúfoló "Unholy Savior" is bizonyítja, melyben a női metálénekesek trónjára hirtelen felülő Noora Louhimo úgy vált át az affektáló angyalhangú szendikéből nemi identitását két teuton egység harciasságára cserélő bömbölő metál-bestiává, hogy arra csak a kalapomat tudnám megemelni, ha nem az államat keresgélném helyette. Mert úgy gondolom, egy régebbi klipjében mazochista áldozatot játszó UDO mester a "Madness" hallatán ismét szerepjátszásra jelentkezne, a bőrfétist a metálban meghonosító Halford pedig a "Speed Of Danger", vagy a "Far Far Away" echte Judas témáira csak egy választ adhat: igen, elismerem, a Metal God ezentúl női kiadásban is létezik!

Mi is mondhatnék még? Ahol az egyik bónusznóta bőven az alaplemez legerősebb dalai közé tartozik, és a Turbo korabeli Júdás papokat képes felidézni, ott valami úri(nős) huncutság bujkál, amit csak úgy tudok gyanakvás nélkül elfogadni, ha a másik függelék W.A.S.P. feldolgozás, a "Wild Child" jobb, mint az eredeti. És jobb, a fene dolgukat. Csak ezt a produceri alapbakit tudnám feledni, a borítóval egyetemben…

Garael

Kiadó:
Jellybeards

Honlap:
facebook.com/bicioleo

Friss megjelenés Bicio mester legújabb lemeze, sorban immár a harmadik (a korábbiakról olvashattok itt és itt). Az előző kettőről született bemutató az oldalon. Nem tartozik az új generációhoz, tapasztalt sokat foglalkoztatott zenészről beszélünk, de még mindig relatív ismeretlen, idehaza legalábbis biztosan. Az olasz gitáros erősorrend nálam a következőképpen néz ki, Sfogli, Leo és a többiek, így kötelező írnom a korongról. Elnézést ezért a végletekig szubjektív és szemtelen kijelentésért, ugyanis a többiek halmaz is tartalmaz minimum 20-25 olyan varázslót, amilyenből nem sok futkorászik a világ metropoliszainak utcáin.

A Jellybeards cég gondozásában jelent meg a lemez, tehát váltás történt ezen a fronton. Teljesen új kiadó, még elég kevés kiadvánnyal, de annál izgalmasabb új arcokkal, fogunk még csemegézni tőlük. Leo mester elmondása szerint a három korong közül ez sikerült a legjobban, ezt érzi a legerősebbnek, lehet benne valami, szerintem is jó cucc. A stílus, az irányvonal nem változott, maradtunk a jazz-rock fúzió világában, bár lehet érdemes megcserélni a két szót, mert szerencsénk(m)re a rock a domináns, a jazz csak amolyan dresszing (néhány daltól eltekintve).

A kezdés erős, az "Alien Abduction" rögtön berántja a hallgatót, pont úgy, ahogy a földönkívüliek sugárnyalábja az óvatlan áldozatot (úgy látszik, nem csak magyar rock sztárokat rabolnak...). Fabrizio a legmagasabb szinten műveli a gitározást, mindenben toppon van, az egyik, amit kiemelnék, az a rendkívül érett, finom tremoló használat, számomra ez azonnal felismerhetővé teszi játékát. A már említett nyitó tételben is jelen van végig a karozás, érdekesen nyúlóssá, ragadóssá teszi azokat a hangokat, amelyeket lebegtet, tényleg hozza ezt a "harmadik típusú találkozás" hangulatot. A fő dallam nagyon könnyen bennragad a fülben, nem kevésbé megjegyezhető a "Spectrum Of My Past", rövidke, ám annál megkapóbb, megint tökéletesen képiesre sikerült, vagy jó a címválasztás.

Az "I Remember You" könnyed, húzós, egyértelműen a '80-as évekből táplálkozó dal, a "Sardegna"-t fülledt, nyári napok, talán a szigeten eltöltött nyaralás ihlette, hiteles zenei festmény a riviéráról. Számomra a lemez csúcspontja a "Laura" című tétel, a fő motívum zseniális, képtelenség nem újrahallgatni, szintén tökéletes a klasszikusnak ható kíséret a vonósokkal és zongorával. Millió réteg, el lehet benne mélyedni, tökéletesen passzolna mind hangulatban, mind szerkezetben egy fekete-fehér klasszikus, romantikus mozihoz, egyszerűen kötelező meghallgatni!

A "Sir Giuliani" egy pillanatra megtréfált a diszkós kezdéssel, de minden hamar sínre került, kapunk egy jazz-rock egyveleget, húzós dallam, komplex futamok, döngölős riff. Ismét egy fél gondolat a "Liquid"-del, hasonlatosan rövidke a "Rufus", előbbi egy dallamocska, utóbbi egy jazzes darab, kromatikus és mindenféle vad futamokkal bolondítva. A kettő közé ékelődik be a "Thirty Nights Fever" és "Marziana" páros, egy zakatoló rock n' roll tétel, ill. ismét egy a lemez első harmadához hangulatban passzoló dal, kicsit sejtelmes, kicsit keserédes. A "Pálinka Szerelem" hoz egy blues-jazz vegyületet, a "Zombie Science" egy metálosabb szám, amit megtámogatott a mester egy kántáló férfikórussal ill. egy csipetnyi neoklasszikus íz is került bele. Az utolsó két darab sikerült a legelborultabbra, latin-jazz-rock fúziós hármas, rengeteg váltással, kiállással; van benne anyag, ahogy szokták mondani.

Valóban a legjobb munkáját szállította le Fabrizio, az előző két lemez ismertetőjében elhangzott hatások már finomodtak, az összkép is sokkal egységesebb. Ízig-vérig mediterrán hangulat árad a korong minden egyes dalából, életvidám, mélyen rétegzett, mint egy jó bor. Mindenkinek csak ajánlani tudom a beszerzését.

Mádi N.

Honlapok:
shatteredskies.bandcamp.com
facebook.com/shatteredskiesofficial

Valaki emlékszik még a Heavy Metal Ninjas kritikámra? Nem? Akkor itt egy emlékeztető. Nem vagyok arról meggyőződve (enyhén szólva), hogy a progresszív metál stagnálásából a djent jelenti a kiutat, de azért akad ebben a műfajban néhány igen ígéretes jelenség. A Heavy Metal Ninjas instrumentális vonalon és elsősorban gitászóló központű fölfogásban alkot, de most rátaláltam egy Londonban működő, ír származású csapatra, a Shattered Skiesra, akik elsőlemezes banda létükre első hallásra megragadták a képzeletem.

Bár jellemző rájuk a djent furfangosan ritmizált perkusszív riffelése és a zenéjük tele van a stílusban (túl)tengő gitár és bőgő uniszónókkal, itt sokkal többről van szó ennél. A "klasszikus", Dream Theater-féle progresszió és a groove metal is nyomot hagyott a muzsikájukon, ráadásul a djent csapatok többnyire instrumentálisak vagy maximum némi hörgést engedélyeznek a frontembereiknek, de a Shattered Skies énekese, Sean Murphy tiszta, képzett hangon énekel szépen kidolgozott dallamokat. Érdekes kontraszt.

Nem állítom, hogy egy hibátlan, lehengerlő lemezzel van dolgunk (azért a csatolt klipes dal nagyon állat!), a dobhangzás pl. kifejezetten idegesít, az ízlésem több gitárszólót is el tudna viselni, és a djent nekem még így, ilyen tetszetős csomagolásban is túl (jobb szó hiányában) "gépies", mindazonáltal könnyű szívvel kijelenthető, hogy a "The World We Used To Know" nem tucatmunka és az együttesnek már most van saját hangja. Ezentúl Írországról nem csak a Thin Lizzy és a U2 fog eszembe jutni... Éppen ideje volt, hogy metálban is villantsanak valamit...

Tartuffe

Összességében simán elmondható, hogy Tartuffe-fel azonos zenei nyelvet beszélünk, bőven van vitánk azért olykor-olykor. Bár arra nem nagyon emlékszem, hogy bármelyikőnk is sikerrel győzte volna meg a másikat a vélt (Túrisas) vagy valós (Tartuffe) hülyeségéről. Nekem pl. csont nélkül söpörte a pultot a The Winery Dogs 2013-ban, nála meg nem lett listás, mondván Kotzen túlságosan rátelepedett a zene egészére. Hát kérem, itt van a telepedés feketén–fehéren, de inkább feketén… Igaz, a külcsín még némi fehéret is tartalmaz, mert a filléres és ótvarosan szar lemezborítót e két szín kölcsönhatásában sikerült megálmodni, de a belbecs, azaz a zene olyan fekete, hogy ha behunyom a szemem, rögtön egy apátiába süllyedt Osibisa jelenik meg előttem. És a különbséget alapvetően ebben látom. A hang (Kotzen) ugye adott, de míg a Winery Dogs muzsikája bővérű és virtuóz rockzene volt (van), ez itt sokkal inkább funk & soul, vagy ahogy Tartuffe egy szakmai terminus technicust használva megállapította: életunt nyavalygás.

Mindezt tessék persze abból az aspektusból nézni, hogy mi egy öntudatos rockzenei, sőt metal blog vagyunk, akik azért legalább olyan széles látókörrel bírnak, mint Frei "Kávé" Tamás. Éppen ezért nem mondok egy rossz szót sem a lemezre, mert ha elhagyjuk a rock és metal sérthetetlen territóriumát és egy tágabb zenei-kulturális összefüggésbe helyezzük az anyagot, akkor máris egy minőségi megjelenés van előttünk  (továbbra is szar borítóval, persze.)

Nekem van egy olyan gyanúm, hogy ha Kotzen azzal az erős eltökéltséggel futna neki egy jövőbeli munkának, hogy ha törik, ha szakad, gyenge és nívótlan fércmunkát ad majd ki a kezei közül, akkor sem sikerülne neki, márpedig most aligha hiszem, hogy ilyen célja lett volna.

A lemez rendkívül rövidke, kevesebb gitárvillantással, de nem is hiszem, hogy ebben az életszakaszában, - amikor már a pengetője is egy felesleges súly, ami gátolja a művészeti kiteljesedésben és felemelkedésben, ezért meg kellett szabadulnia tőle - mindezt ő már különösebben fontosnak tartaná, főleg akkor, ha rábukkan lánya zongorás zsengéire, amelyből gitártalan (unalmas) számot is írhat.

Richie Kotzen egy zseni továbbra is, a lemez minősége önmagában megkérdőjelezhetetlen, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem kerülne nagy erőfeszítésébe egy pontosan ugyanilyen anyagot februárban is letennie az asztalra. Meg az sem kérdés, hogy nekem továbbra is a The Winery Dogs kell.

Túrisas

Megbízható és tartósan jóárasító CD-dealerem felajánlotta (miután pótlólag megrendeltem néhány eddig még hiányzó, de kötelező megjelenést), hogy jelképes összegért még egy ismeretlen gitáros lemezét is elküldi. Nyilván beleegyeztem, mert sokat ugyan nem vártam egy "nem jegyzik" gitárostól, de emiatt érdemben nem kellett újratervezni a januári költségvetést, egy kellemes (hátha…) izgalmat leszámítva tehát abszolút tét nélküli volt a bevállalás. Aztán lett egy "hinnye!", kisvártatva egy "hinnye-hinnye!", a végére pedig egy "hinnye-hinnye-hinnye!" is kicsúszott a számon.

Ez a gitáros ugyanis érdemtelenül ismeretlen, mert azt el sem mer(t)em képzelni, hogy az én lexikális zenei tudásomban terül el egy igen-igen szégyellnivaló fehér folt. (Egyébként meg simán lehet, és akkor ezennel vállalom a nyilvános, térdencsúszós, közösségi bocsánatkérést, ugyanis most látom, hogy Pjuan kolléga a passzio.hu oldalon már írt a lemezről, ahol kiderül, hogy szakmailag nagyon is jegyzik ám a csókát…)

Marcus Deml Prágában született, de nagyon hamar kivándoroltak családilag Amerikába és itt vált professzionális zenésszé. A lemez pedig rendkívül érdekes. Van itt minden, kérem! Alapvetően egy rendkívül ízesen és blues megközelítésben (Az a koszos, vastag stratocaster sound, édesanyám!) gitározó muzsikus, aki egyaránt otthon van a '60-'70-es évek blues-rock-pop zenei világától kezdve a modern elektronikáig szinte mindenben, kelettől nyugatig. De ha arra gondolok, hogy a végén egy Django Reinhardt stílusú virtuóz gypsy jazz zárja a korongot, akkor megtoldhatjuk ezt az időkeretet még 30 évvel visszafelé. Azt hiszem, ezt hívják crossovernek, de ha eddig idegenkedtem is a vegyessaláta, olvasztótégely produkcióktól, Marcus és muzsikusainak teljesítményét hallva ez az indokolatlan para most be kell lássam, revízióra szorul. Fejéhez nőtt  sapkájácskáért viszont irgum-burgum, ettől nem tudok eltekinteni.

Van instrumentális szerzemény, van énekes nóta, és összességében mindről elmondható, hogy nincs túlművészkedve, elvonva, sőt kimondottan könnyű hallgatnivaló. Gyorsan rögzülő, mondhatnám slágeres megközelítésben íródtak, de zeneileg egytől-egyig nagyon átgondoltak, telis-tele hangszeres, hangszerelési bravúrokkal. Groove-ban nagyon erős a csapat, hihetetlen húzással indul pl. a nyitó "Connected" (is). Az meg külön tetszik, hogy a lemez úgy van szerkesztve, mintha a stúdióban egy producer folyamatosan instruálná hősünket, hogy mit is és hogyan játsszon éppen... Ha újra belegondolok, hogy mennyiért vásároltam, akkor nagyon mosolygok ám, hinnye-hinnye-hinnye-hinnye!…

(A belinkelt video tökéletesen adja vissza Marcus soundját és játékstílusát. Nem lehet nem szeretni.)

 Túrisas

Elképesztő arc ez a Kiko. Tartuffe-fel meg is állapítottuk, hogy a Teremtő innen nézve elég igazságtalanul osztja el a talentumokat. Kiko hihetetlenül jó gitáros, muzsikus, nagyon tehetséges dalszerző, jól énekel és mindehhez még karizmatikus figura is, egy kimondottan jóképű és jó kiállású rocker. Mielőtt még a cimborák lebuziznak bennünket ("jó" szokásuk szerint) jusson eszükbe, hogy a színpadon (DVD-ről is beszélünk) mennyire nem mindegy, hogy valaki ezzel a megjelenéssel, vagy a pókhasán billegő gitárral nyomja a rockot. Némileg büszke elfogultsággal jegyzem meg, hogy szerencsére rockföldön ez a ritkább, számít a kiállás is, hisz ezzel együtt teljes az élmény. Sokadjára hivatkozunk erre a dolgozatra, de be kell látni, hogy az igénytelen kiállású, koncerten széken ülő, hordótestű, behízott fejű virtuózok többnyire nem a rockerek közül kerülnek ki. Talán nem véletlen.

No persze mégiscsak a zene az első, ez vitathatatlan, de Kiko szerencsére nem a rock David Hasselhoffja, aki kinézetével akarja palástolni univerzális és lenyűgöző tehetségtelenségét. Annyira nem, hogy szülővárosában már hamar híre ment, hogy a brazil kiscsókánál valami nyilván nem kerek, ugyanis három éven keresztül szinte ki sem mozdult a lakásból és csak szívta magába a zenét. A metalt (Angra ugye…), törzsi népzenét, szambát, jazzt.  Aztán a környékbeli muzsikusok csodájára jártak, hogy hová jutott ebbéli eltökéltségében.

Ugorjunk az időben egy nagyot és nézzük meg, hogy tényleg, hová is jutott Kiko, merthogy itt profin felépítve és megkoreografálva a műsort, kienged mindent magából, legalábbis ami a felhalmozott zenei tartalmakat illeti… Bár mi már ezt tudtuk, hiszen meglehetősen alaposan nyomon követjük a munkásságát Angrán innen és túl, annak viszont, akit mi látunk el információval, elmondjuk: Kiko a tökéletességig vitte.

Az egyik legjobb gitáros DVD, amit valaha láttam. Képben némi hasonlóságot mutat Steve Vai: Where The Wild Things Are anyagával, de ez szebben fényképezett, nagyobb és impozánsabb színházteremben volt a koncert, ahol a közönség ül és tapsol, jól nevelten. A színpadmászás miatt tehát senkit nem hajítanak vissza a tömegbe, de ez nem is erről szól, noha van itt metal azért rendesen, merthogy Kiko alapvetően mégiscsak egy lóhajú shredder.

De amitől igazán nagyszerű ez a film- és hanganyag, az maga a főhős és az ő sokoldalúsága. Egy igazi gitárhős blokk után (a doboknál Virgil Donatival), egyszál klasszikus gitár, majd az angrás gitáros cimborával elénekelt csodaszép duettet követően érkezik az új (tokásabb) jazzer kísérőzenész-csapat, de olyan finom latin-jazz műsor veszi kezdetét, hogy csak nézünk ki a fejünkből és párásodik a szemünk... Természetesen a műsor utolsó harmadára újra előkerül a csodaszép Ibanez Kiko-100 TRR modell és ezúttal még hansúlyosabban minden egyben, amit csak tud: metal, szamba, brazil népzene, természetesen nem spontán turmixban, hanem szépen megkomponált dalokba öntve.

Nálunk nem forgalmazzák a DVD-t, de én mindenkit bíztatok a beszerzésre, mert nem megoldhatatlan feladat, de nagyon nagy kincs.

Túri Csaba Rikárdó (Túrisas)

(Merthogy a DVD megtekintése után magam is brazil lettem...)

Sziasztok!
Sütő Péter vagyok, a Noctis zenekar dobosa, és HŰ (komoly!!!!) olvasótok! Korábban már írtatok egy albumunkról. A készülő új albumunk előfutáraként elkészítettük a zenekarunk első videoklipjét, talán még illik is a blog profijába. Átküldöm a klipet. Ha tetszik, talán segíthetnétek nekünk (egy sanyarú sorsú magyar zenekar, akik ezzel a zenével kurva nehezen tudnak érvényesülni...) annyiban, hogy közzéteszitek. Ha kell még info, keressetek nyugodtan!
Üdvözlettel:
Sütő Péter

Nagyon megtisztel, de egyben elszomorít, ha ilyen tartalmú megkereséseket kapunk, márpedig elég gyakran előfordul. Legutóbb Boross Laci kapcsán írtam le (amit azóta, sajnos Laci vissza is igazolt privátban), hogy alig van olyan fórum az országban, ahol az igényesebb (ne adj' Isten, instrumentális) rockzene megjelenésre számíthat.

A Noctis némileg jobb helyzetben van, az utóbbi napokban több helyen is láttam megosztva a klipet, de így is egyet tudok érteni Péter keserű szavaival. A választott stílus, a zenekar sanyarú sorsát vetíti előre. Legalábbis ahhoz képest, amit megérdemelnének. Amit mi tehetünk, azt természetesen megtesszük, remélve, hogy szerzünk a zenekarnak egy-két új szimpatizánst.

Túrisas

Nagyjából teljesen meg voltam győződve arról, hogy nem sok értelme az összesítésnek (kevesen vagyunk, szinte alig van átfedés a listáink között, stb.), de egyrészt az olvasók biztosítottak róla, hogy őket érdekli, másrészt visszaolvasva a tavalyit, az nem is olyan rossz áttekintő az évről. Talán ez a mostani is ad valamiféle reprezentációt az azóta eltelt időszakról...

1. Kaipa: Sattyg
2. Adamantra: Act II – Silent Narratives
3. Red Circuit: Haze Of Nemezis
4. Slash: World On Fire
5. Mobilmánia: Fénypokol

A Kaipa toronymagas győzelme teljesen megérdemelt – folkban áztatott, technikás gitárszólókkal koptatott progresszív rockjuk még a stílus hetvenkettedik újraéledésének alkonyán is felüdülést képes nyújtani.

Az Adamantra sokévnyi szünet után hozza vissza a minőségi skandináv prog-powert, a Red Circuit pedig ott sunnyog a sarkukban, jelezve, hogy a németek mindenhol ott vannak.

Slash minőségi hard rockja kirobbanthatatlan a szerkesztőség 50%-át reprezentáló Túrisas és Tartuffe listáiról, ez így elég is a csúcsra jutáshoz.

Garael kedvence idén egy magyar zenekar lett, példa erre már volt itt (Kerekes Band tavaly nálam), s bár én hiányolom azt a modern, nemzetközi Whitesnake-attitűdöt az albumból, amit Szentkirályi Jani, vagy korábban Vámos Zsolt képviselt a csapatban, a "Fénypokol" valóban szépen repíti át a magyar hard rock hagyományokat a cyber-korszakba.

6-10.
Astra: Broken Balance
Galneryus: Vetelgyus
Malpractice: Turning Tides
Opeth: Pale Communion
Primal Fear: Delivering The Black

11-15.
Brainstorm: Firesoul
Dynazty: Renatus
Daniele Gottardo: Non Temperato
H.e.a.t: Tearing Down The Walls
Sanctuary: The Year The Sun Died

Ebben a(z) - azonos pontszámokat kapó - két blokkban pedig vegyes felvágottként találsz meg mindenféle csemegét: olasz prog-metalt, japán szimfo-powert, instrumentális gitárlemezt, progresszív thrash-t, múltidéző pszichedelikus rockot, euro- és US powert, keresztény metalt, valamint az év egyik legjobb dallamos korongját.

A részletes listákat (és rajtuk keresztül a lemezkritikákat) eléritek itt: Túrisas, Garael, Tartuffe, Kotta

Honlap:
www.eltharia.com

Kiadó:
Martel Circus Production

Istók uccse, ha első hallás után tippelnem kellett volna a csapat hovatartozására, szinte bizonyosan Olaszországot jelöltem volna meg, még akkor is, ha az album vége felé a mediterrán dallamosság derűjét King Diamond fagyos dán lehelete fordítja sötétebb tónusok felé – ennek ellenére a csapat francia, ami külön öröm, hogy a metálban nem éppen jeleskedő régió a Staminához hasonló minőséget tud kitermelni magából.

Eklatánsan bebizonyosodott, hogy Tartuffe kolléga által meghonosított zenei kukázás a sok szemét mellett néha fénylő kincsek találatát eredményezi – szegény hajléktalanok itt, az ablakom alatt, ha hasonló értékekre bukkannának, nem kannás borral ünnepelnék az Új Évet. Így aztán örömmel írhatom le, hogy a – vélhetően a blog 2014. év utolsó kritikájában recenzált – csapat igazi másodvonalas csodaparipa, ami a progos színekkel fűszerezett dallamos metál versenyben az idei élbolyban végezne, és aki szereti, valamint hiányolta az évben ennek az alstílusnak a jelenlétét, máris pezsgőt bonthat, éjfél előtt.

A franciák tehát úgy bukkantak elő a semmiből, mint a kínai csodaúszók a dopping a remek szakemberek hatására, a legutóbbi, 2004-es albumuk után nagy pihenőt tartva mutatják meg, hol terem a gall virtus. Nem hiszem, hogy feltétlenül progressziót kell kiáltanunk a dalok hallatán, de a hangszeresek vannak olyan fifikásak, hogy a stílus-mérleg nyelvét kimozdítsák a dallamos power tömör irányából, még akkor is, ha az album lényegét a remekül megírt refrének alkotják, és a műfaji kalandozás kimerül a már említett Diamond-i kósza "kóborulatban". A hatások persze felismerhetőek, az Iron Maidentől a Queensryche-ig – egy csipetnyi Pagan's Minddal megspékelve –, de a kialakított zenei világ van olyan markáns, hogy új minőség létrehozásával dicsérjük meg a fiúkat. A vokális és hangszeres teljesítményben nincs kivetnivaló, bár az album erénye hangsúlyozottan a kiválóan megírt dalokban rejlik, azokból pedig van dögivel. Található itt lineárisabb vonalvezetésű, sci-fis hangulatú modern induló – "Blood Pollution" –, érzelmesebb húrokat pengető féllírai – "Would I Remember You" –, progresszív irányokba forduló, a korai Queensryche-t idéző himnusz – "Spite Till Remains" –, vagy az album erényeit egyetlen számba zanzásító zenei önjellemzés – "Dark Passenger".

A lemez kakukktojása a már említett, szigorúbb, sötétebb hangulatot teremtő "Black Hole", ahol az addigi egyértelmű slágervezetés szakad meg hirtelen – ráadásul a szerzemény közepén –, a kritikusban azonnal a "mi a franc volt ez?" kérdését felvetve, de nem elvetve az ötlet mégis koherens megvalósítását: igen, ez olyan volt, mint a horror filmekben a "jump scare", csak ennek hatásaként nem beszartam, hanem elismerően csettintettem.

Remélem, a következő alkotással nem 10 évet fog várni a zenekar, bár ha ennyi idő kell nekik egy lemeznyi sláger megírásához, egye fene, kivárjuk. Mert megéri.

Garael

A hír persze kacsa, de akár valóság is lehetne. A karácsonyi bejegyzésben már fölhívtam a figyelmet erre a csoda kis figurára. Káprázatos tehetség. Itt éppen (még 7 évesen) a Mike Portnoy által föladott nem kis leckét oldja meg látványos kompetenciával (és a rá jellemző pajkos mosollyal). Kedves Arin Ilejay, itt a trónkövetelő, a következő A7X albumon már jobban, izgalmasabban, színesebben kell dobolni, különben jövőre a kis Avery kopogtat a menedzsment ajtaján! :))