Kiadó:
Karisma Records

Honlapok:
www.magicpie.net
facebook.com/magicpieband

Nem tudom, hányan lehetünk világszerte, de azon kevesek közé tartozom, akik a Karisma Records kiadótól előrendelték a Magic Pie új albumát egy "T-shirt bundle" csomag keretében.  Nem volt sem egyszerű, sem olcsó, de "hallatlanból" tuti volt az anyag zsenialitása. Ez a méltatlanul kevéssé ismert norvég prog-rock zenekar pályafutása során még egyetlen gyönge lemezt sem jelentetett meg, a 2011-es "The Suffering Joy" toplistás szereplése pl. egy pillanatig sem volt kérdéses. Előrebocsátom, az új anyag sem csak egy napig lesz nálam király...

A skandinávok valahogy ezt a stílust is nagyon érzik, jelen pillanatban senki sem vetekedhet velük. Soroljam? The Flower Kings, Karmakanic, Kaipa, Hasse Fröberg, Astrakhan, A.C.T... Hasse Fröberg pl. az idén már kiváló eredménnyel bizonyított, de a Magic Pie mindegyik előbb fölsorolt zenekar közül az abszolút kedvenc, pedig a Karmakanic és a Kaipa már régóta bevonultak a személyes rock panteonomba. Eirikur Hauksson énekes leszerződtetése Ken Hensley mellől nagyon jó húzás volt, de itt mégis alapvetően Kim Stenberg gitáros-énekes az, aki meghatározza a zenei arculatot. Őrület a pali!

A legutóbbi album nekem kicsit átgondoltabbnak, koncepciójában egységesebbnek tűnt, de ez nem jelenti azt, hogy most nem kapkodja az ember a fejét briliáns szólókra épülő hosszú instrumentális betétek hallatán. A lényeg, hogy ez most spontánabb, improvizatívabb benyomást kelt, s talán valamivel gyorsabb és keményebb hangvételű is, de ez mind az én malmomra hajtja a vizet.

Az albumon mindössze hat tétel kapott helyett, de arról szó sincs, hogy az új Faith No More-hoz hasonló harmincvalahány perces alibi munkáról lenne szó. Egyik nóta sem nyúlfarknyi popdalocska, a Dream Theater legszebb pillanatait idéző címadó pedig közel fél órás!Attól tartok, hogy a hetek óta tartó fúziós jazz-rock korszakomat most rövid úton le fogja váltani a skandináv prog-rock korszak. Ezt megtörni szerintem csak két idénre várt megjelenés lehet képes: az új SymphonyX júliusban, és a csigalassan készülő Pagan's Mind DVD (Full Circle). Ha Magyarországon összefutok még egy olyan eszementtel, akin Magic Pie pólót látok, most mondom: ott helyben meghívom egy jéghideg sörre, és lehet, hogy még egy Unicum is belefér!

Tartuffe

Honlap:
www.simon-phillips.com

Ígérem, most (mármint jelen bejegyzést követően) egy ideig nem fogok Simon Phillipsről írni. Bár én még messze vagyok attól, hogy kigyulladjon az "overload" lámpa, félek, hogy a törzsolvasók megelégelik új keletű monomániámat. Az elmúlt napokban többször is "fenyegetőztem" azzal, hogy a Protocol III-ról is írni fogok, és most CsiGabiGa, egykori AOR-ügyeletes kollégám jóvoltából abban a helyzetben vagyok, hogy be is válthatom "baljóslatú" ígéretemet.

A helyzet az, hogy nincs sok mondanivalóm, legalábbis ahhoz képest, amit az "Out Of The Blue" című koncertlemez kapcsán elmondtam. Dave Weckl mellett Simon Phillips régóta nagy kedvencem, a Protocol néven megjelentetett albumai közül ezen harmadik pedig tényleg csúcsteljesítmény; úgy Phillips korábbi munkáihoz mérten, mint általában véve a jazz-rock fúziós műfajon belül.

A Protocol II-t megelőző időkből a korábbi muzsikustársak közül egyedül Andy Timmons gitáros maradt a csapatban, ezúttal nem a jól bejáratott partner, Jeff Babko billentyűzik, hanem a sárkányfű árús szakállkájával díszelgő Steve Weingart. A bőgőt pedig Ernest Tibbs kezeli, ahogy tette azt már a 2013-as Protocol albumon is.

Ezen a III-ik terítésen 8 tál étel került a menübe, egytől-egyig élvezetes, bámulatos instrumentális szólókkal ízesített zenekonyhai költemények, amelyek rétegzettségük, gazdag fűszerezettségük ellenére sem fekszik meg a fúzióhoz nem föltétlenül szokott rocker gyomrot. Persze kell hozzá egyfajta kísérletezőkedv, elszántság, kalandvágy, de aki nem mer, az ugyebár nem is nyer.

Sajnos a május 8-i A38-as koncertről lemaradtam, így azt sem tudom, hogy a merch pultban mennyi pénzért árulták az új CD-t, de valószínűleg jól járt, aki ott hozzájutott, mert a többnyire japán piacra szánt lemezeknek brutális ára van a neten. Tudom, hogy nem fair az összehasonlítás, de ez biztos többször fog pörögni nálam, mint az új Toto, pedig az se gyönge... Illusztrációképpen csak egy német kocsmakoncertfölvételt találtam, ami azért annyiból mindenképpen jó, hogy bemutatja: ez a csapat egy kis söröző sarkába szorítva is tökéletesen játszik élőben.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.civilwar.se

Akárki akármit mond, azért voltak jó dolgok is a múlt rendszerben. Még mielőtt politikai állásfoglalásra gyanakodna a tisztelt olvasó, leszögezem, ezek közül a legfontosabb az, hogy fiatal voltam: ez pedig olyan helyzeti előny, amit az elmúlt 25 év semmilyen demokráciája, vagy jóléti állama nem tud behozni. Aztán ott volt az úttörőmozgalom, ami a maga suta militáris és puha-ideológiai jellegével mégis adott némi kapaszkodót ahhoz, hogyan kellene viszonyulnunk egymáshoz, no és persze a hozzájuk tartozó, elmaradhatatlan mozgalmi dalok, melyek létjogosultságát azok sem tagadják, akik talán az elmúlt rendszer  legnagyobb vesztesei közé tartoztak: Nagy Feró kivert farkas létéből a stílusparódia eszközével váltott jegyet mai mainstream szerepébe, a Manowar és a Sabaton után pedig itt van az a csapat, amely már nem is nagyon álcázza, honnan erednek zenei gyökerei. No, oké, ez az állítás inkább már H. Sanyi barátom elmefuttatásaira hajaz, de mondjátok meg, nektek nem jut eszetekbe a következő dal hallatán valamelyik hivatalos mozgalmi dalárda, netán csasztuskába oltott úttörő lelkesítő? Mert nekem igencsak.

Lehetne kutatni, hogy milyen közös zenealkotási megoldásai vannak az indulóknak, és minden bizonnyal Te is fel tudsz sorolni párat, elég, ha magadban elénekelsz pár taktust az európai heavy-power metal új hullámának néhány üdvöskéjétől, vagy végigpörgeted a Civil War új lemezét. Természetesen nem szeretnék azokkal vitatkozni, akik szerint a dalok inkább az amerikai polgárháború ismert indulóinak zenei világát formálják metál köntösbe, de én biztos vagyok, hogy rengeteg közös vonás van az egyes országok, régiók csatába hívó katonadalai között – és ezt a véleményemet mintegy 25 éves, nemzetközi környezetben is átélt katonai pályafutásom tapasztalatai is megerősítik. A Nils Patrikkal megerősített "Sabaton maradék" persze remekül gyúrja össze a metal amúgy is milita-konform hangulatát a forrás zenei örökséggel, az énekes pedig nem képes hibázni, ahogy a szögletes, pumpáló, lelkesítő alapokra énekli rá az Astral Doorsos tevékenységét idéző nagy ívű melódiáit. Hogy ismerősek a dalok? Naná, hogyne lennének azok, hiszen ez az indulók lényege: valami olyat moccantani meg a katonában, ami már születése pillanatában ott mocorog génjeiben, és ami a "rohamra indulj!" vezényszót adja ki, nyelvtől, kultúrától, vagy nemzeti hovatartozástól függetlenül. (Oké, az oroszoknál ehhez járul hozzá mintegy fél liter vodka is, de ki tagadná, hogy a metál és a vodka édestestvérek?)

Akinek tehát tetszett az első album, az most sem fog csalódni, a tematika hasonlóan a hadihistóriák lapjaiból szemezget, olyan himnuszokat kimasírozva, melyek már-már karikatúrának minősülnének, de csak akkor, ha ez nem lenne a stílus sajátja. Ebből eredően sajnos nincsenek nagy gitárszólók – az arpeggiók nem segítik elő a "bal-jobb, egy-kettő" csataritmusát –, de a billentyűs ügyesen tupírozza fel az amúgy is heroikus melódiákat arra a szintre, amit az első lemezével berobbanó csapattól elvárnak a hívek. (Bár a "Bay Of Pigs" gitárdallamaitól két Kalinka is elzokogná magát.)

A polgárháborús fiúk tehát nyíltan, a menetelő katonák büszkeségével és bátorságával vállalják fel a jellemző és markáns vonásokat, úgy, ahogy annak idején mi is tettük úttörőként, dalolva egy jobb világért és persze a világbékéért. Az hogy utóbbi még nem következett be, biztos, hogy nem a zene hibája, a jobb világ azonban részint megvalósult, főleg a lemez hallgatásának percei folyamán. És ennek átéléséhez még úttörőnek sem kell lenned.

Garael

Kiadó:
JVC Japan

Honlap:
www.simon-phillips.com

Ha lúd, legyen kövér - ha már jazz-rock kattanás, akkor legyen duplázás! Az előző bejegyzésemben már ecseteltem, hogy tűkön ülve várom Simon Phillips "Protocol III" lemezének megjelenését (elvileg a mai dátum van megjelölve). Ez a brit dobos legenda régóta nagy kedvencem; holmi messziről jött emberekkel nem is dolgoznak együtt olyanok, mint Jeff Beck, The Who, Judas Priest, Tears for Fears, Mike Oldfield és Gary Moore, stb. A Toto új lemeze kapcsán meg is jegyeztem, hogy nekem azért hiányzik onnan... Újabban azonban azt mondom, talán még jól is jártunk azzal, hogy a mester inkább a saját jazz-rock fúziós projektjére koncentrál.

Többek között úgy készülök a "Protocol III" megjelenésére, hogy Phillips szólókarrierjének egy összefoglaló jellegű kiadványát hallgatom: az "Out Of The Blue" című koncert lemezt, amit egy európai turné során rögzítettek 1998 januárjában és februárjában. A hangzás egyébként tökéletes, az együttes pedig hiba nélkül, szuper formában muzsikál. Mondjuk nem is akárkikből áll a formáció: Andy Timmons gitározik, Jeff Babko billentyűzik, Jerry Watts Jr kezeli a bőgőt, a csapat szexistája - bocs, szaxistája  - pedig Wendell Brooks.

A szetlista az 1988-ban megjelent első Protocol lemez és a '90-es években napvilágot látott három szólóalbum anyagára épül, ezért tökéletes összefoglalása a rengeteg session munka és a Toto mellett saját dolgaira is mindig időt szakító Phillips munkásságának. Sajnos meglehetősen nehéz beszerezni, Japánban jelent meg ugyanis, ezért mifelénk kb. 40 angol font az ára (alaphangon).

Korábban - valahol, valamikor - már utaltam arra, hogy a műfaj egyik abszolút csúcsteljesítménye nálam Dave Weckl "Rythm Of The Soul" című albuma. Nem is gondoltam volna, hogy valaha olyan CD kerül a kezembe, amit legalább olyan szívesen és legalább akkora áhítattal hallgatok. Ezek után a szégyen pírjával arcomon és a megbánás súlyos malomkövével a mellkasomon merem csak bevallani, hogy kihagytam az A38-as, május 8-i koncertet. Én barom! Valaki tényleg föltalálhatná már az időgépet!

Tartuffe

Kiadó:
Tone Center (Shrapnel)

Gondolom, nem csak velem fordul elő, hogy bizonyos "korszakokat" élek át zenei érdeklődésemben. Az ízlésem elég széles skálán mozog, a gregoriántól a jazz fusionig nagyon sok minden belefér, talán éppen ezért vannak időszakok, amikor egyik vagy másik stílust részesítem előnyben. Ez nem valami tudatos tervezés eredménye, sokszor csak hetek múlva veszem magamon észre, hogy beragadt nálam valami. Mostanában a Totóból frissen távozott Simon Phillips "Protocol III" lemezének (mai) megjelenésére gyúrok, így tudatosult bennem kb. két napja, hogy folyamatosan jazz-rock fúziót hallgatok. Ma éppen egy régi, 2005-ös megjelenést...

Egészen véletlenül találtam rá erre a lemezre, méghozzá a Dixie Dregsből ismert T Lavitz billentyűs miatt, akinek 2007-es School Of The Arts projektjéről ezen az oldalon már volt szó, szegény T Lavitz hirtelen halála kapcsán. A lemezen T Lavitz mellett olyan kiváló zenészek muzsikálnak, mint Jeff Sipe dobos (Jonas Hellborg, Shawn Lane), a keresett szessön bőgős, Rob Wasserman, na és persze a producer-zeneszerző Craig Erickson, aki egyébként főleg blues gitárosként ismert.

Erickson agyában született meg az ötlet, hogy két turné között összeszed néhány haver-srácot és rögzít velük egy spontán, főleg improvizációkra épülő fúziós lemezt, amiben összesűrűsítenek minden olyan stílust, ami hatással volt rájuk. Főleg a '70-es évek funk rockja és a jazz-rock elemek dominálnak, de fúvósok nélkül és kicsit "gitár-nehéz" fölfogásban - ha valaki engem kérdez, pont úgy, ahogy én szeretem.

Elképesztő, de a lemezt egy San Franciscótól északra található kis stúdióban néhány napos összeszokás után rögzítették, pontosan azért, hogy az így születő anyagnak spontán, élő fílingje legyen. Ehhez tökéletesen passzol az a természetes, de kristálytiszta sound, amit a hangmérnöknek sikerült kikeverni. Az 50 perces lemezen nincs üresjárat, jóllehet a stíluson belül megszokottnak, talán átlagosnak is nevezhetném (magyarul: nem egy kiemelkedő, meghatározó kiadvány). De ilyen zenészekkel még az "átlagos" is briliáns!

Tartuffe

Az élet és halál Ura 89 éves korában, egy teljes emberöltőt fölölelő termékeny, sikerekben gazdag zenei karrier után szólította magához a blues nagypapát, B. B. Kinget. A hasonlóképpen zseniális Koko Taylorral előadott duettel búcsúzunk tőle. Jó partizást kívánunk neki a mennyei Blues Hotelben! R.I.P., B.B.!

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.whitesnake.com
facebook.com/Whitesnake.official

Ez a lemez állítólag egy meghiúsult Deep Purple mark III reúnió eredménye. Sajnos alapból cinikus vagyok, így ezt a "hivatalos" verziót – enyhén szólva – tamáskodva fogadtam. Azt sokkal hihetőbbnek tartom, hogy Coverdale harmadik felesége, Cindy egyik este férje vállára tette a kezét a nevadai Lake Tahoe partján álló házuk verandáján és azt mondta: "Te, David, sosem jöttél ki Blackmore-ral, aki mostanában különben is csak Candice szoknyája körül sertepertél reneszánsz maskarákban. Miért nem csinálsz egy Deep Purple földolgozás albumot a fiúkkal? A Frontiers harapni fog az ötletre, keresünk vele egy rakat pénzt, a Whitesnake az utóbbi években egyébként is gyöngélkedik." (Megjegyzem: azt senki egy pillanatra sem gondolhatta komolyan, hogy Blackmore valaha egyetlen hangot is eljátszik a "Come Taste The Band"-ről!)

Akárhogy is történt, védhetetlen és udvariatlan húzásnak tartom, hogy Coverdale ezt a válogatást Whitesnake sorlemezként jelentette meg. Pedig az eredendő elgondolás nem lett volna hamvában holt ötlet. A mark III első lemezét, a "Burn"-t minden idők egyik legjobb hard rock lemezének, a rocktörténelem egyik igazi mérföldkövének tartom, így a tisztelgés mindenképpen indokolt. Kár hogy kimaradt belőle az eredeti dalok hangzásához nagymértékben hozzájáruló Glenn Hughes, de nézzünk szembe a tényekkel: az erősen megfakult hangú Coverdale mellett a ma is fantasztikus formában éneklő Hughes – Coverdale-re nézve – kompromittáló lett volna. Nem mellesleg itt érhető tetten az album legnagyobb gyengéje: Coverdale – hála a mázsaszám szívott piros Marlboronak – mára csak halovány árnyéka önmagának. A többiek tisztességesen teljesítenek, bár Tommy Aldridge dobhangzásán találok némi kivetnivalót.

Nem jellemző, hogy az eredeti dalokon sokat változtattak volna, ahol viszont bátrabban belenyúltak, bár ne tették volna! Értem én, hogy a "Sail Away" itt egy Jon Lord emlékének ajánlott elégia, de ennek a funk rock remekműnek hipnotikus lüktetését balladásítani nem tűnik olyan szerencsés ötletnek. Általában véve az a meglátásom, hogy az új változatok közös nevezője a funkys hangzás kiherélése, az eredeti dinamika bluesos belassítása: ez különösen is bántó az 1974-ben még – hála Ian Paice elképesztő dobmunkájának! – sodró lendületű "Lay Down, Stay Down”-ban.

Biztosan sok Deep Purple rajongó be fogja gyűjteni a lemezt, mint ahogy egykor én is válogatás nélkül fölvásároltam mindent, aminek köze volt a Purple-höz ­– még az Ashton/Lord lemezeket is. Ma már kicsit differenciáltabb a viszonyom fiatalkorom nagy legendájához, és nem látom különösebb értelmét annak, hogy világraszóló kedvenceimet olyan változatban hallgassam, ami nem többnek, hanem inkább kevesebbnek tűnik az immár 40 éves eredetinél.

Tartuffe

"Egy népdal, amelyre büszke lehet a város" – kezdi mesélni a a videó végén saját szavaival a dal felfedezésének történetét a közel 90 éves zenepedagógus, zeneszerző, Steiner Béla. Magam is hosszú ideje így gondolom, ezért nem csak Béla bácsit kerestem meg és kérdeztem rá a népdalgyűjtés talán nem igazán ismert részleteire, hanem megkértem néhány hódmezővásárhelyi, illetve erősen helyi kötődésű muzsikust, elsősorban gitárosokat, hogy csatlakozzanak egy közös produkcióhoz, és mindenki a saját zenei nyelvén fejezze ki tiszteletét az ősöktől ránk hagyott örökség előtt.

Legtöbben a metal, rock és blues világból érkezve, így a népzenei kontextusban talán olykor szokatlanul nyersen és harsányan megszólaló hangszereinken keresztül is a legnagyobb tisztelet mellett tettük ezt meg. Köszönet mind a 17 résztvevőnek a lelkesedésért, segítségért, nem utolsósorban a pazar előadásért, de mindenekfelett köszönet Steiner Béla tanár úrnak azért, hogy erre a népdalra rábukkant, majd generációkkal megismertette.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.jimpeterik.com

Ha valamilyen unortodox gazdasági eszköz felhasználásával az optimizmus és életkedv fizetési eszközzé válhatna, akkor a Peterik & Scherer lemez vetekedhetne Fort Knox aranykészletével – már ami a felhalmozott értéket illeti. Lehet, hogy Kotta kolléga szavaival élve elérkeztem abba a korba, amikor már élvezni tudom az "öreg rock"-kot, de egyrészt nem érzem, hogy ennek a zenének csak a nosztalgia faktorral lenne létjogosultsága, másrészt ha ilyen "cammogó" lábakon állna a magyar gazdaság, mint amilyen tempót produkál az albumon a zenei páros, akkor nemhogy puma, de gepárd módjára vágtázhatna felfelé a magyar GDP értéke azokon a fránya grafikonokon. Mert a duó által közvetített zenei világ, úgy érzem, kortalan, melynek hatását semmifajta modern szépészeti eszköz nem képes reprodukálni, és még titok sem kell a megfejtéshez: két mesteri zenész, ízlésesen felépített és megszerkesztett dalok, no meg a lényeg, az elképesztő, azonnal ható és időtlen melódia-tár – ezek felfedezéséhez pedig nem szükséges semmifajta vegyi labor, vagy fizikaszertáros arzenál, csupán két fül, és fogékonyság a slágerekre.

Akik persze kicsit járatosabbak az AOR világában, nem csodálkoznak a szórakoztatási minőség ilyesfajta koncentrátumán, hiszen Jim Peterik olyasfajta "alaparc" a színtéren, akinek nevét a Survivor, Pride Of Lions és Ides Of March rock-szentháromság mellett számos formáció futtatta be arannyal, és ha csupán a Rocky III. című film "Eye of The Tiger" slágerében lett volna társ-szerző, már akkor is hivatkozási alapként lehetne tekinteni rá a zenehallgatási tudományokban.

Marc Scherer csodaénekest tulajdonképpen Peterik helyezte az érdeklődés középpontjába, egy olyan sztori keretében, amilyenre mondjuk csak a női romantikus-regény írók vetemednek, és amire az egyszeri rock hallgató jobbik esetben unottan, rosszabbikban pedig utálkozva legyint. A történet azonban igaz: az, hogy Scherer egyik munkáját Peterik stúdiójában vette fel éppen akkor, amikor a nagyfőnök is jelen volt, a konstellációk olyan szerencsés együttállásának tulajdonítható, aminek csakis pozitív következménye lehet.

A lemezen szereplő számok a legszebb AOR hagyományoknak megfelelően hozzák a kötelező sláger sztenderdeket, de valamiben különböznek is a megszokottaktól, mégpedig azzal a vitalitással előretörő tempóval, ami messzire űzi a steril balladákba fúló geil-pop jelleget. Igen, kérem, a két zenész nyíltan vállalja fel a szórakoztatás szándékát, de a bejáratott lírai kliséket úgy dobják messzire, mint Toldi azt a bizonyos malomkövet, csak hát itt mi vagyunk az áldozatok, amit szívesen is vállalunk. Hallgasd csak meg a Survivor-Journey ihlette nyitó páros-számot, egyből hallhatod, hogy szó sincs semmifajta öreges attitűdről, és ha a rádiókban ilyen slágerek koptatnák el a műsoridő erre szánt részét, az emberek nagy része nem dőlne be az olyan orbitális baromságoknak, mint amivel Csiszár Jenő magyarázza műsorszerkesztési politikájának renoméját. Hiszen baj az, ha az első hallásra megjegyezhető dallamok zenei körítése igényességet és felkészültséget tükröz, ha az instrumentumokat olyan emberek kezelik, akik több évet töltöttek tanulással, mint a mérnökök a zenei szoftverek fejlesztésével, és ha az énekes mindenfajta értelkemben ledalolja a csillagokat is az égről? Mert ha igen, akkor kérem tényleg az unortodoxia korában élünk, vagy pedig csak én öregedtem meg – végleg.

Garael

Honlapok:
www.joechawki.com
facebook.com/joechawki9

Soha rosszabb kezdést, ez volt az első véleményem az anyag meghallgatása után. Aztán a sokadik lejátszás után is ez maradt. Aki debüt lemezként ilyen minőséget produkál, arra érdemes lesz odafigyelni. Természetesen félig-meddig tisztában voltam azzal, hogy egy remek képességekkel bíró művésszel állok szemben. Az internetnek hála, jó ideje nyomon követem kiposztolt szösszeneteit, az meg, hogy balosként jobbos hangszeren játszik csak plusz pont volt (én is így gitározom), a szimpátia azonnal kialakult.

Joe a keleti partról származó, közel-keleti gyökerekkel bíró gitáros, zeneszerző. Ez a két tény máris magában hordozhat egy különleges fúziót, hiszen az USA legnépesebb, legsűrűbben lakott területe, megannyi kultúrát magába olvasztó tégelye, hogy a klasszikus szóösszetétellel éljek. A papírformának megfelelően óriási mennyiségű műfajt fed le az album, a stílust definiálhatjuk prog-rocknak, találunk itt keleties hatásokat, ambientes lebegést, jazz-rock fúziót, pici metál- és folk jegyeket, elektronikus zenei elemeket, és mindezek tetejébe egy Jean-Michel Jarre "Oxygen" feldolgozást. Ennek ellenére nem csapong az album, van íve, szépen el vannak dolgozva a határvonalak, nem egy koncepció nélküli vegyes felvágott.

Nézzük szépen sorban, az első track az "Anything Memphis", ami elsőre beugrott, az Shawn Lane, ill. Eric Johnson játéka. Hasonló építkezés, a szóló hangszín is közel van a két említett művészhez, természetesen nincs szó direkt nyúlásról. Hosszabb komplexebb szerkezetű dal, lebegős kiállásokkal, az egésznek van egy hullámzó hatása, ami magával ragadja az embert. Érdekes harmónia mentek váltják egymást, hammond orgona szóló mélyíti az eufóriát. Kedvenc dalom, vegytiszta drog ez a legjobb kifejezés, hamar rászokik az ember füle.

"Rush", jelen esetben nem a nagy életművel bíró banda feldolgozása, nincs semmi átfedés, ill. utalás. Gépdob alapot kapunk, tudom elsőre sokkolónak hangzik, de nem az, teljesen illeszkedik az előző tételhez. Szellős, légies szólózás, továbbviszi az előző dal érzésvilágát, üdítő hallgatni. A "Shashlik" cím mindent elárul, naná hogy keleties dallamvilág jelenik meg. Tangó harmonika nyitány, valószínűleg szoftverrel állunk szemben, nincs infóm közreműködő harmonikásról. Végig akusztikus témázgatás, egy hosszú hétvége Isztambulban feeling, vagy egy balkáni kirándulás képei.

A "Quietus" esetében megérkezünk egy keményebb riffet bemutató alkotáshoz, metál-rock fúzió, legalábbis, ami az alapot illeti. Aztán amikor megérkezik az első szóló foszlány a maga egzotikus valójában, máris tudjuk, hogy helyben vagyunk. A gitármunkát tekintve villantós és kellően érdekes, valószínűleg sok megfejtést tartalmaz a skálákat tekintve, garantáltan nem lesz unalmas hallgatni. Akusztikus kiállás fantasztikus atmoszférát teremt, kis visszautalást érzek az előző dalhoz, amit a harmónika szóló is megerősít.

"Időutazással" folytatjuk, ebben a dalban társszerzőként van megjelölve Hodge Gjonbalaj, aki egyébként a felvételekért, keverésért is felelős. Hangzásban messze elmarad egy nagy produkciótól az album, de bőven az élvezhető kategória, otthoni körülmények között, minimális költségvetésből jobbat képtelenség csinálni. Szinti, groove, gitárörvénylés, kb. mint, amit a cím alapján várhatnánk. A "Paradise Now"-ban klasszikus etűdszerű alap jelenik meg, ezt tölti fel csordultig szólóival Joe mester.  Persze aki egy '80-as évek stílusát idéző neoklasszikus tételt vár, az csalódni fog, a szokásos műfaji szabadosság itt is tetten érhető.

"Universal Moment": szinti-pop nyitás, a váltásnál a delay effekttel megerősített gitár, ugyanezt az ismétlődő lüktetést viszi tovább. Szépen kimunkált fogós gitárdallamok, intenzív, pulzáló darab, amolyan modern kori hippis utánérzés. A már korábbiakban említett feldolgozás következik soron, nem titkoltan nagy Jean-Michel Jarre rajongó, így ezzel a feldolgozással tiszteleg az életmű előtt. A zárótétel a "Sam" elnevezést kapta, a "Universal Moment"-hez hasonlatos kezdés, csak itt jóval nagyobb ívet járunk be, a fő dallam-motívum klasszis. Mind a szinti, mind a gitár erőt demonstrál, hogy emlékezetes zárást kapjon a lemez.

Klasszikus szerkezetet kedvelő hallgatóknak nem biztos, hogy be fog jönni az album, ám aki kedveli a friss megközelítéseket, annak erősen ajánlott. Garantálom, hogy nem sok ehhez hasonló anyag fog megjelenni idén, ha egyáltalán...

Mádi N.