Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.pyramaze.com

Egyedül állok egy hatalmas sziklán, miközben orkán erejű szél kap bele ruhámba, az eső pedig megannyi apró szilánkként próbál sebet ejteni testem minden pontján. Ennek ellenére mégis jól érzem magam, élvezem a természet erejét, azt az élményt, amiért egykoron, a törzsfejlődés során az ember hangszert ragadott és zenélni kezdett. Nos, valahogy így érzem magam, mikor beindítom a Pyramaze új lemezét: a lassan védjeggyé váló hangzáskép kilépve a hangfalak fogságából, szinte meglobogtatja a hallgató haját – már ha nekünk, boomereknek van még belőle.

A dán-amerikai válogatott tehát nem változtatott a jól bevált recepten, ha nem vesszük annak az album keretét adó filmzenés törekvéseket, ami olyan helyeken tárja fel a tehetséget, aminek gyökereit már felfedezhettük a csapat korábbi lemezein a szimfonikus elemekben, de nem ennyire egyértelmű és céltudatos módon. A leírtak ellenére azonban nem vagyok benne biztos, hogy az együttes ősrajongóit meggyőzi az az irányvonal, amit a "Bloodlines"-on tapasztal. A korábbi lemezeken egyre fogyatkozó mértékben tapasztalható progresszió szinte teljesen eltűnt, hogy átadja helyét a szinte popba hajló dallamoknak, a gitárszólók pedig pedig csak jelzés értékűen kapják meg dallamtámogatási, vagy hangulatváltói szerepüket.

S hogy jól van ez így? Azoknak biztosan, akik szeretnek a slágertengerben elmerülni, különösebb, a megoldásokat némi rafinériával felruházó örvények nélkül, egységes, középtempós csapásokkal úszni a dallamok által keltett hullámok ide-oda csapdosó körforgásában.

A lemezt Terje Harøy énekes és Jacob Hansen multihangszeres viszik a vállukon, a dalszerzésért is ők a felelősek, ráadásul úgy, hogy ritka egység mutatkozik a kreatív munkában. Ez persze egyben hátránya is a "Bloodlines"-nak, hiszen a homogenitás egy idő után unalomba csaphat át, még szerencse, hogy a két zenész van olyan kiváló művelője a szakmának, hogy ez ne következzen be. Sok meglepetés persze így sem akad, de aki szereti az északi dallamok már-már poposan édes-mézes művelését, az minden bizonnyal megtalálja a számítását. A regresszió – és itt nem a színvonalra gondolok – miatt aztán hiába várunk a múlt lemezre jellemző "nagyeposzt", a közérthetőség mindent felülírt, sőt, talán már furcsának is tűnhet a digitális hanghordozókon felnőtt ifjúságnak a negyven percen alig túlmutató játékidő, ráadásul úgy, hogy – mint írtam – a kezdés és a befejezés egy-egy instrumentális, filmzenés szösszenet, amit nehéz önálló szerzeményekként értelmezni.

Ettől függetlenül hajlamos az ember a "bűnbocsánatra", mert ahogy az intrót követő "Taking What's Mine" berobban az éterbe Harøy sziklákat mozdító hangján, az tanítani való, a refrén pedig már itt fő szervező elemévé válik a hallottaknak. Az együttes korábban is tanújelet adta, hogy északi mivoltuk ellenére nem áll tőlük messze a játékosság: a "Broken Arrow" könnyed riffelgetésétől azonnal jókedve lesz az embernek, és ha a hangulat nem ilyen lenne, rögtön beugorhatna a búskomorságtól megfosztott, tempóba váltó "Draconian Times"-korabeli Paradise Lost.

A Melissa Bonny vendégszereplésével előadott "Alliance" aztán azt is megmutatja, hogy képesek a fiúk duettben is gondolkodni, ráadásul kiválóan kihasználják a két szólam adta lehetőséget, ami újfent bizonyítja, hogy a csapat tagjai képesek saját világukat másokra is kiterjeszteni, úgy integrálni a külső hatásokat, hogy a végeredmény egységet, és ne darabosságot közvetítsen.

A pozitív hangulatformálás szinte minden dalban megjelenik: a "The Midnight Sun" refrénjére nem csak Joker mosolyodik el, de így járhatunk a "The Mystery"-vel is – ritka, hogy az alapvetően északi jellegű dallamformálás ennyi optimizmussal és játékossággal ajándékozza meg a hallgatót, miközben dübörögnek a dobok, dohognak a gitárok, a billentyű pedig amolyan komplementerként ad az egésznek karaktert.

Lehet, hogy lesznek, akik a kezdeti időszak progresszióját kérik majd számon a zenekartól, esetleg a tovább lépés hiányát róják fel nekik, én azonban addig, amíg jelen világunk őrülete mellett képes leszek néhány metal dal miatt elfelejteni a negatívumokat, nem fogok visszasírni semmit. És ezt minden vidámságom ellenére, komolyan mondom.

Garael

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.metalchurchofficial.com
facebook.com/officialmetalchurch

Szinte borítékolható volt, hogy Mike Howe érthetetlen és tragikus halálát követően egy dühös, pesszimista hangvételű alkotás fog születni a kultikus csapat műhelyében. Az már csak (keserű) hab a tortán, hogy idén a műfaj egyik leges-legjobb ütősének számító Kirk Arrington is eltávozott közülünk. Ezzel együtt immár ötre rúg azon muzsikusok száma, akik játszottak ebben a bandában, és nincsenek az élők sorában (még David Wayne ismert közülük leginkább, Rick Condrin és Aaron Zimpel lemezen nem, csak demón szerepelt anno 1981-ben). Mintha valami átok ülne rajtuk…

Mivel az újonnan igazolt énekes, Marc Lopez (Meliah Rage) hangja meglehetősen karcos, akárcsak Wayne-é volt, adta magát a korai évekhez visszakanyarodás, mint marketing szöveg és koncepció, ezt Vanderhoof előzetesen rendszeresen el is sütögette. A végeredmény mégsem lett teljesen olyan, mint az első két album. A lemez első fele valóban szokatlanul agresszív, amely Lopez acsarkodó vokalizálásával inkább thrash már, mintsem US power, ezen a ponton inkább jutnak eszünkbe olyan bandák, mint az Overkill és az Annihilator, mintsem mondjuk az Armored Saint. A címadó speciel az év zúzdája szerintem, csodálkoznék, ha ennél feszesebb számot szállítana valaki 2023-ban.

Ha így folytatódna a muzsikálás tovább, le is csapnám gyorsan a korábban kifejtett metaforámat, és a képzeletbeli bokszmeccsen ekképp hirdetnék végeredményt: az Overkill és a Metallica nem bírt egymással, de jött a Metal Church a 'semmiből' (egy másik zsánerből), és egy-egy jól irányzott balegyenessel padlóra küldte mindkettőt. Hogy ez nem így lesz, annak oka a lemez második fele, ahol is visszafogottabb némileg a lendület. Ami önmagában nem lenne probléma, hiszen a rafinált, jellegzetesen zakatoló középtempós riffek legalább annyira részét képezik ennek a zenekarnak, mint az odacsapós nóták. A gond inkább az, hogy ezek a számok nem mindig hundred percent metálcsörcsösek, mondjuk egy felpörgött Accept is tolhatná némelyiket (de pl. a "Say A Prayer With 7 Bullets" egy faja kis Megadeth sláger) – mintha Vanderhoof keze alól ezúttal kevésbé egyedien hömpölyögnének elő a gitártémák.

Hozzáteszem, nem ez az első, és valószínűleg nem is az utolsó eset, amikor a Fémtemplom megfárad kicsit a későbbi menetekre… - ha már bokszmeccs, ugye. A másik kritika, amely esetlegesen megformálódhat egyesekben: Lopez hangja szerintem nagyon frankó, de kicsit túlénekli a számokat. Mintha szándékosan kapott volna nagyobb teret a bizonyításra; meglehetősen exponált, sokat szerepel, egy csipetnyivel talán többet, mint az ideális lenne. Engem ez kevésbé zavar, de ide a bökőt, hogy lesz olyan, akit igen. A hangzásba ezzel szemben nem lehet belekötni, tisztán és dögösen szól a CD, soha rosszabbat a másod (harmad?) vonalból.

Azért összességében combos alkotás ez, még ha el is távolodtak kissé a közelmúltbéli önmaguktól (jelenleg a Helstar/Sanctury vonallal több rokonságot érzek, mint a Howe érával); és a dühét, frusztrációját is tökéletesen érteni. Ennek kellett jönnie most, hogy a gyászt feldolgozzák. Ami egyúttal egy új korszak kezdete is lehet. Kicsit talán több szerencsével, mint eddig.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/JoelHoekstra13

A zeneipar tele van "árukapcsolásokkal". Egy lemez nemcsak zenét rejt, hanem - a szövegek miatt - lírikus mondanivalót, sőt a borító okán grafikus tartalmat is. Az utóbbi tekintetében a rock és metál műfajok sem panaszkodhatnak; az elmúlt évtizedekben jócskán jelent meg olyan lemezborító, amelyik ma már legendásnak számít és simán kiállítható modern művészeti galériákban. Ami a borítógrafikát illeti, Joel Hoekstra 2015-ben indult, 13 nevű projektje egyáltalán nem jeleskedik. A bemutatkozó album borítója is kriminális volt, de a most megjelent "Crash Of Life"-nak talán még azt is sikerült alulmúlnia.

Szerencsére a lényeg itt a belső, zenei tartalom, a dalszerzés és a hangszeres játék. Ebben a vonatkozásban pedig Joel Hoekstra - aki már megjárta a Night Rangert, a Trans-Siberian Orchestrát, a Whitesnake-et és a Revolution Saintset - eddig elkényeztetett bennünket. Nekem mind a "Dying To Live", mind a "Running Games" nagyon tetszett. Az első albumon Russell Allen és Jeff Scott Soto még fölváltva énekeltek, a másodikon már Allen volt a főszereplő és Soto csak vokálozott. Ehhez képest a "Crash Of Life" újítást hozott, hiszen az indiai Girish and the Chroniclesből megismert Girish Pradhan énekelte föl a dalokat (Soto a háttérvokálokért felelős). A fiatalkori, csúcsformában lévő Sebastian Bachot idéző tehetséggel megáldott Girish-sel a saját bandájában nekem az volt a bajom, hogy néha fölöslegesen és indokolatlanul rekeszt, szétordítja a számokat, itt viszont szépen idomult a visszafogottabb, lazább és dallamosabb zenei közeghez.

A közel egy órás lemez talán nem mutatja a végzetes fáradás jeleit, hiszen akadnak rajta kiváló nóták és a gitárszólók kivétel nélkül, egytől egyig káprázatosak, mindazonáltal az a benyomásom, hogy a három eddigi Hoekstra album közül eddig ez a leggyöngébb. A gyönge minősítés persze relatív, mert sokan eladnák egy ilyen dalcsokorért akár egyes, életműködéshez nem föltétlenül szükséges szerveiket is, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy Hoekstra ennél jobbra is képes. Hogy ez a nem túl szerencsés fejlemény pontosan minek köszönhető, nem tudom. Talán a megkérdőjelezhetetlenül jó képességű Girish Pradhan a kevésbé passzentos, vagy talán az előző lemezhez képest túl gyorsan jelent meg az album (megjegyzem, az idén Hoekstrának már a Revolution Saints-szel is jelent meg anyaga).

Persze akadnak itt kimondottan jól sikerült, nagyszerű szerzemények, mint pl. a "Torn Into Lies", a himnikus "Far Too Deep", vagy a Led Zeppelines hangulatú "Find A Way" és "You're Right For Me". Kocsiba vezetés közben, bulikba fröccsözés közben éppen jó.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stardustaor.com
facebook.com/stardustaor

Iszonyatosan nehéz egy olyan lemezt követni, mint amivel a magyar AOR üstökös, a Stardust bemutatkozott 2020-ban. A "Highway To Heartbreak" egyrészt teljesen váratlanul ért bennünket, így meglepetésünk őszinte és a megdöbbenéssel határos volt (úgy gyorsult föl a 0-ról 100-ra, mint a Tesla Roadster: alig több, mint egy másodperc alatt), másrészt az a dalcsokor nemzetközi összehasonlításban is elképesztően jól sikerült; szinte minden egyes nóta potenciális rádiósláger volt - mármint, ha a rádiók játszanának még ilyen zenét. Persze "mucsai" hazánkban csak olyanok kapnak pl. Petőfi Zenei Díjat, akik - az egyébként tényleg epés és személyeskedő támadások ellenére - kormányrendezvényekre járnak szerepelni...

A lényeg, hogy annak idején a dallamos rock eddigi legjobb magyar formációja tényleg csillagporként, azaz váratlan égi áldásként hullott a fejünkre, és vastagon ránk telepedett, mert hosszú hetekig nem tudtunk kibújni a fülcsiklandozó dallamok varázsa alól. Azért ezt piszkos nehéz überelni! A zenészek - Horváth Ákos (Adam Stewart) ének, Marton Bence (Ben Martin) bőgő, Szabolcsi Bence (Facey) gitár, Hornyák Péter (Peter Horn) dobok, Nagy György (Dave Legrant) billentyűk - elképesztő nyomás alatt voltak tehát, hogy ne okozzanak csalódást sem a nekik 4 lemezes szerződést ajánló kiadónak, sem az elkényeztetett rajongóknak.

Többszöri hallgatás után is az a véleményem, hogy a "Kingdom Of Illusion" méltó folytatása a bravúrosan sikerült bemutatkozásnak, még akkor is, ha ez már nem nevezhető olyan veretes slágerparádénak. A dalok nagyon jók, a kidolgozás aprólékos, a hangzás letisztult, a hangszeres teljesítmény pazar, az egész valahogy mégis kevésbé fülbemászó, illetve karakteres. Nem láttam bele a dalszerzés és lemezkészítés folyamataiba, de van egy olyan érzésem, hogy ennek ahhoz is köze van, hogy míg az első album fölött Mark Spiro (Bad English, House of Lords, Giant) és Tommy Denander bábáskodott, most a Frontiers házi zeneszerzője, Alessandro Del Vecchio segített bele a dalok megírásába, végső formába öntésébe. A mi jó öreg Sanyink pedig bizony kétélű kard...

A "Kingdom Of Illusion" becsületesen és példás fegyelemmel betartotta az AOR által diktált kereteket, jóllehet ezen az albumon - ahogy Horváth Ákos nyilatkozta - lendületesebb, húzósabb és riffesebb számok is helyet kaptak. A debütáció kapcsán azt a végkövetkeztetést vontam le, hogy: "A jövőben nem bánnék esetleg egy hangyányival több Toto-féle fineszt, Styx-féle progresszív élet, vagy Night Ranger-féle lendületet, de ezzel majd ráérnek a 3. vagy 4. nagylemezen, amikor már alaposan bebiztosították helyüket a Frontiers istállójában!" Azt kell mondjam, a lendületesség terén sikerült előre lépniük, de pl. a Toto-féle finesz nekem továbbra is kevés, egyedül a "Sarah" című szerzeményben érzem ezt az irányt - egyelőre ez is a kedvencem. A másik telitalálat nálam a Don Henleysen, "The Boys Of Summer" módjára lüktető "One First Kiss".

A bakelit lemezek játékidejére belőtt anyag hallgattatja magát, nekem talán még kicsit kurtának is tűnik, hiszen a kb. 47 perces játékidőből több mint 5 perc egy Cinderella földolgozás - "Don't Know What You Got (Till It's Gone)". Több külföldi oldal is kritizálta a választást, hiszen Ákos hangja annyira más, mint Tom Keiferé - engem ez speciel nem zavar, sohasem voltam Keifer-rajongó, viszont a dalt nem tartom túl erősnek; ennél sokkal jobb rock balladák vannak a modern zeneirodalomban!

Hangsúlyozom, a "Kingdom Of Illusion" abszolút méltó folytatása elődjének, csak kicsit több idő kell ahhoz, hogy a dalok beérjenek. A csillagpor ránk telepedése valamivel most tovább tart, de garantált...

Tartuffe

Kiadó:
Inside Out

Honlap:
facebook.com/RayAlderOfficial

Ha lehet hinni a nyilatkozatoknak, nem várható több Fates Warning lemez, a tagok ebben a fölállásban már nem kívánnak együtt dolgozni. A hír hallatára kétségkívül sok ezer keményvonalas FW rajongó szíve szakadt meg – én inkább azt mondom: soha ne mondd, hogy soha. Nyilván Ray Alder sem túl boldog a helyzettől, de szerencsére távol áll attól, hogy önsajnálatba süllyedve penészszagú kanapékrumplivá váljon. Nagyon rokonszenvesen kijelentette, hogy ő bizony nem áll le, hiszen pattanásos süldő kamaszgyerekkora óta ezt csinálja, nem is ért máshoz. Szerencsénkre olyan jól sikerült projektekben vesz részt, mint a tavalyi A-Z, de talán kijelenthető az is, hogy beindult a szólókarrierje, amelynek a beszédes című "II" már a második letéteménye.

A szólókarriert indító "What The Water Wants" sokaknak bejött, de engem nem vett le a lábamról, inkább csak érdekesnek, ígéretesnek találtam. Alder hangja annyira egyéni (ízes, hangulatos) és annyira a prog rock/metál kánon részévé vált, hogy egy magamfajta elvetemült akkor is fölkapná rá a fejét, ha pl. Willie Nelsonnal duettben énekelne country dalokat. Az első albummal alapvetően nem az volt a bajom, hogy a dalok direktebbre, lineárisabbra lettek fazonírozva, még az sem, hogy bizonyos szempontból meglehetősen gitárszegényre lett véve a figura (bár ez nyilván nem segített). Ezek után kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a folytatás. Abban biztos voltam, hogy Alder árnyalni fogja a képet, igazítani fog a kormányon.

A "II" hangzása valamivel feszesebb, keményebb; ez egy elődjénél kohezívebb, fókuszáltabb dalcsokor. Az albumot nyitó "This Hollow Shell" például (ennek a lemez végén megkapjuk az akusztikus változatát is) lehet, hogy épp olyan melankolikus, mint bármi Alder első szólóalbumán, de egyben kacifántosabb, rétegzettebb, ugyanakkor hatékonyabb, könnyebben hozzáférhető is. Sajnos a nyitó nóta színvonalát nem tudták végigvinni a lemezen, a közepe felé érezhetően behorpad az ív, megereszkedik a hangulat. Hál’ Istennek a végére (Those Words I Bled, Passengers, Changes) sikerül visszakapaszkodniuk.

Mindent egybevetve azt kell mondjam, tetszik a lemez, bár egyértelmű, hogy csak a sokadik hallgatás után lehet felelős véleménnyel előhozakodni. Egyetlen dolog fölött viszont nagyon nehezen tudok szemet hunyni: Craig Anderson dob soundja nagyon-nagyon nem jön be – ezt ángliusul úgy hívják: "overproduced" – vagyis rettenetesen túl lett tolva a digitális beavatkozás. Erre meg joggal mondhatná valaki, hogy itt egyértelműen Alder melankolikus hangja, introspektív dallamai játsszák a főszerepet, mindenki más csak mellékszereplő, még a spanyol shredder, Tony Hernando is.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheDefiantsOfficial

A Frontiers kiadó alapítója, tulajdonosa, „ideológusa”, nagy látnoka: Serafino Perugino sokat szerepel a rock sajtóban – nálunk is. Megkerülhetetlen mogulja lett kedvenc műfajunknak (műfajainknak), és nemcsak kiadóként, de producerként is. Ez alatt azt értem, hogy nem tétlenül, íróasztalra tett lábbal, szivarfüstbe burkolózva várja a nála kilincselő pályakezdő muzsikusokat (esetleg a téli álmukból ébredő hétpróbás veteránokat), hanem "elébe megy a dolgoknak", újabb és újabb ötletekkel próbálja életben tartani, sőt fölvirágoztatni azt a stílust, amelyre egyébiránt elég ronda idők járnak. Nincs tehát könnyű helyzetben, nem minden ötlet nyerő, így kap hideget, meleget – rendre tizenkilencre húz lapot, és bizony nem mindig jön a fránya kettes. Sőt…

Meggyőződésem, hogy a Danger Danger romjain létrehozott The Defiants nem a nápolyi kiadó fiaskói közé tartozik. Szerencsére nincsenek túlexponálva, kb. 10 év alatt a "Drive" csak a harmadik lemezük. Előfordul, hogy egy hosszú pangás után reaktivizált társulatnak nem adják meg a kellő időt a formába lendüléshez, vagy ha igen, akkor túlságosan gyorsan kiszipolyozzák őket. A The Defiantsnak szerintem – csakúgy, mint a svéd Treatnek – sikerült ezeket a csapdákat fölismernie és kikerülnie. Nem állítom, hogy mindjárt az elején lenyűgöztek, azt sem, hogy a folytatás hibátlanra sikerült, azt viszont igen, hogy a "Drive" az együttes eddigi legjobb albuma.

Most valahogy sikerült eltalálni az egyensúlyokat – pont annyi került bele a hard rock keménységéből és az AOR rádióbarát dallamérzékenységéből, a nosztalgikus stílusjegyekből és a modern hangzásképből, amennyi az üdvösséghez szükséges – itt persze nem a mennyei boldogságra, hanem a földi boldogulásra gondolok. A sok szimpatikus vonás között nekem egyértelműen az Yngwie Malmsteen és Vito Bratta erényeit ötvöző gitárjáték a legkiemelkedőbb jellemző. Rob Marcello egyszerűen nagyszerű; tuti, hogy nagy Vito Bratta rajongó; véleményem szerint ő áll a legközelebb ahhoz, hogy méltó örököse legyen a zenéléstől visszavonult és nagyon sokak által hiányolt mester zenei hagyatékának. Mike Trampnek már régen le kellett volna rá csapnia.

Nekem hangulat kell ehhez a zenéhez, és amilyen gyorsan belerágja magát a fülbe, olyan gyorsan ki is tud tisztulni a szervezetből, mégis minden egyes simulékony pillanata jóleső éréssel tölt el. Azt hiszem erre szokták mondani, hogy habkönnyű szórakozás vagy ártalmatlan móka.

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.Extreme-Band.com
facebook.com/extremeband

Elindult a visszaszámlálás: a Winger bemondta a hetet, az Extreme most a hatot. Ki lesz az ötös? Még egy legendás banda a '80-as évek végéről, '90-es évek elejéről, akik 5-10-15 évenként adnak ki új albumot? Szinte leírni is szörnyű: a bostoni illetőségű Extreme karrierje majdnem 35 éve indult az első lemez megjelenésével (ami még az elfeledett jeles mesterremekek rovatunkba is bekerült). Nagy tisztelője, sőt rajongója vagyok a csapatnak, de az tény, hogy a minden másodpercében zseniális "III Sides To Every Story" (1992) óta engem nem igazán tudtak megszólítani. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az azóta elmúlt kb. 30 évben mindössze két lemezt sikerült kiadniuk.

Nyilván nagyon vártam az új anyagot, amelyen elvileg 2017 óta dolgoztak komolyabban. Bár Bettencourt valahol azt nyilatkozta, hogy akár három-négy lemezre való nótát is megírtak, a "Six"-re végül csak 12 dal került föl. Aki valamiféle "Pornograffitti 2"-t várt az együttestől, az nagyot fog koppanni. Ezúttal nem "Get the funk out!" felkiáltással fogtak munkához, sőt úgy tűnik, most kifejezetten úgy indultak neki a dalszerzésnek, hogy: "Let's not get the funk out!" Funk tehát nincs, ellenben van nyers, karcos gitárhangzás (persze lélegzetelállító szólókkal), dübörgő, feszes ritmusszekció (Pat Badger szerintem még sohasem szólt ilyen vadállatul) és egy érezhetően tudatos törekvés, hogy a korábbiakhoz képest új utakat járjanak.

Sommás ítéletem az, hogy az új utak, hangzások, kifejezési formák keresése kb. félig sikerült. Maga a lemez is amolyan "fifty-fifty" anyag. Az első felében (a "Small Town Beautiful"-ig) úgy sikerült frissíteni, hogy az Extreme önazonos maradt, de a lemez második fele tele van olyan dalokkal, ahol a kísérletezés, az útkeresés egy kicsit tudathasadásos állapotba - hogy ne mondjam: zsákutcába - vezette őket. A "The Mask" például meglepően Volbeat-jellegű szerzemény, ha Poulsen énekelte volna föl, mehetne a dánok következő albumára. A "Thicker Than Blood" határozottan Rage Against The Machine-típusú hatásokat mutat, s ezt a helyenként szinte indusztriális körítéssel tálalt vegyesfölvágottat tényleg nagyon furcsa az Extreme-től hallani. A "Save Me"-t pedig mintha az Alice In Chains írta volna. Ezekkel nem tudok mit kezdeni, nem állítom, hogy rossz számok, csak egyszerűen nem Extreme. Egyedül az "X Out" jön be, de azt sem úgy hallgatom, mint Extreme szerzeményt. A "Beautiful Girls" diszkós hitványságára már nem is találok szavakat, Ed Sheeran három ilyet ír naponta - legföljebb gitárszólót nem tesz bele. Ezek után a "Here's To The Losers" című ballada úgy kellett a lemez végére, mint egy falat kenyér.

Sajnálom, hogy már nem képesek olyan teljesítményre, mint a '90-es évek elején. A Winger "visszatérése" ennél sokkal jobban sikerült. Ha nem lenne az első öt nóta és a záró tétel, meg se venném a lemezt. Ettől függetlenül Bettencourt továbbra is lenyűgöző...

Tartuffe

Kiadó:
NoRemorse

Honlap:
facebook.com/SacredOutcry

Már több ismertetőmben hangoztattam, hogy a svéd Daniel Heiman az egyik kedvenc énekesem: egyrészt képességei révén címzetes docens lehet a denevérek akadémiáján – bár azoknál jóval sokrétűbben szórja a hangokat –, másrészt kivételes dallamérzékkel rendelkezik, így ezzel a kombóval képes bármely albumot egy osztállyal feljebb tolni a heavy metal csapatok bajnokságában.

Ezek ellenére sajnos már évek óta nem tud megállapodni, és vendégszereplésekkel tűnik fel hol itt, hol ott, most például jelen rencenzió görög csapatánál, a második lemezével előrukkoló Sacred Outcrynál, miközben mi, az énekes rajongói még mindig titkon reménykedünk az előjelek nélkül elvetélt Heed folytatásában, ami úgy vált a skandináv, szigorú power hivatkozási alapjává, hogy a sors igazságtalansága révén alig ismerik.

Nem hinném, hogy olvasóink előtt ismerős a Sacred Outcry is, jómagam a metal enciklopédiáról szereztem azt a néhány kis információ morzsát, amit még megemlíteni sem érdemes. A játék neve epikusba át-átcsapó dallamos heavy metal, aminek erősen berögzült sémái vannak – így, a kritika elején ki is jelenthetem, hogy ezeket a fiúk ötletesen, magas színvonalon valósítják meg, ezáltal nincsen a hallgatónak olyan érzése, hogy a lejátszottakat már több százszor hallotta, más csapatok tolmácsolásában. Persze senki se gondoljon magas fokú progresszióra, a zenészek abból főznek, amit a receptkönyv előír, de így is képesek szórakoztató előadással előrukkolni, Heiman révén pedig az átlagot meghaladó nívót prezentálni, megörvendeztetve ezzel azokat, akik a stílus elkötelezett hívei.

Ahhoz képest, hogy ez az együttes pusztán második lemeze, teljesen kiforrott zenei világgal rendelkeznek, amiben úgy lapul ott a példaképek öröksége – halld Iron Maiden –, hogy az ne legyen bántó, a felhasznált utalások pedig inkább csak színesítik a hallgatni valót, mintsem plagizálást kiáltsanak az idézőjel alkalmazásának elhagyásával. A prezentált stílus sikerének egyik kitétele a megfelelő hangulat, amit mesteri módon teremt meg a bevezető két percében a csapat: igen, ennyi is elég ahhoz, hogy megfelelő epikus érzet kerítsen hatalmába, olyan időkről regélve, melyek a történelem előtt formálták az emberi létet.

Ez persze nem meglepő, ha ismered Heiman Lost Horizon nevű, power/progresszív power csapatát, mellyel megteremtették minden epikus metal etalonját, a "Highlander"-t. Az együttes kiemelésre érdemes tulajdonsága, hogy valóban csapatként működik, a tagok egymást segítve tartózkodnak az egyéni akrobatikától, ám összességben mégis ámulatra késztetik az embert. Nem csoda, ha végig egyenletes színvonalon folyik a zenei elemek ide-oda rakosgatása, olyan egységet alkotva, amitől valaha a jó öreg kommunistáknak könnybe lábadt volna a szemük.

A főszerep az "instrumentalisták" megbízható játéka ellenére Heimanné, aki ezer hangulatnyi árnyalattal képes muzikális tablót festeni, ahol az árnyalatok újabb és újabb szemlélésre késztetik a befogadni vágyó közönséget. A lemez csúcspontja a majd tizenöt perces "Towers Of Gold" – olyan rejtett kincs ez a stílus eddigi történelmében, ami mindenképpen többet érdemelne annál, hogy az underground undergroundjának néhány szakavatottja ismerje csak meg. A hagyományos európai powerként induló szerzemény úgy bontja ki heroikus refrénjeit, ahogy a rózsa a szirmait, hogy aztán a tempójátszadozás mesteri módjával tolja progresszív irányba a hallottakat, egy-két percig tökéletesen megidézve a "Powerslave" korabeli Iron Maident.

A záró, szintén röpke dal az említett, kezdő csodával zárja keretbe a hallottakat, lehajtott fejjel tisztelegve a zenei elődök előtt, magasba emelve a heavy metal lobogó fáklyáját – legalábbis nekem ez a kép jelenik meg a szemem előtt, akárhányszor meghallgatom a búcsúzás zenei elégiáját. Régisulis, ám rétegzett értékfolyammal rendelkező album született a görögök kovácsműhelyében, amit érdemes többször is végig pörgetni, valami újat és érdekeset kutatva és felfedezve minden egyes próbánál.

Garael

Volt némi dilemma, hogy egy kisebb vagyonnal felérő összeget megéri-e kifizetni a legendásan gyenge formában lévő Mötley Crüért, vagy sem, arról nem is beszélve, hogy csak ülőhelyek voltak a Dome-ban. Joan Jettel és a Poisonnal kiegészülve nyilván sima liba, de így – a Mick Mars körüli szappanoperáról már nem is beszélve – már sorjáztak a kérdőjelek. A másik oldalon persze ott van érvként az, hogy sokaknak ez lehetett az első és utolsó alkalom, amikor kipipálhatták két fiatalkori kedvencüket, merthogy nem sűrűn járnak ezek a bandák errefelé (egyszer-egyszer voltak itt mindösszesen a pályafutásuk alatt, mindketten a '90-es években)

Megszületett aztán a salamoni döntés: megyünk is, meg nem is. Ide nem, de Prágába igen, ott legalább van állóhely. Pluszban a csehek kisebbfajta fesztivált kerekítettek az esemény köré, így jó esetben megengedőre isszuk magunkat estére, és akkor Vince Neil teljesítménye sem fog már (annyira) fájni. Hovatovább, egy másnapi városnézéssel + sörözéssel összekötve már egész pofás hétvégi program kerekedhet belőle. Arról nem is beszélve, hogy még a jegy is olcsóbb ott. De hát ember tervez… - végül csak kikötöttem az MVM-ben pünkösd hétfőn. (Megyünk azért Prágába is, természetesen.)

Az Abaházi Rt. ment már, amikor oda értem, 2 fél számból azt láttam-hallottam, hogy egy profi zenekar tolja a "Halál a májrá"-t és az "Életfogytig rock ’n’ roll"-t, Csaba pedig – ahogy annak idején már hozzászoktunk – hamiskásan énekel rájuk. Nagyjából ezt vártam a Def Leppardtól is – a hangszeresek ott is topon vannak (fizikailag is – elég csak rájuk nézni vs. Crüe, és pontosan tudjuk, melyiküktől mit várhatunk), de Joe Elliot sosem volt egy nagy torok – ennek nyilvánvalóvá kellett válnia mondjuk a Freddy Mercury emlékkoncerten, még azok számára is, akik nem fogyasztják a csapat élő DVD-it. Ráadásul ő sem lesz már fiatalabb.

Ehhez képest nagyon kellemesen csalódtam. Volt ugyan némi vokális bizonytalanság, főleg a vége felé, amikorra már elfáradt Elliot, de ezt ellensúlyozni tudták a pozitívumok. Legfőképpen a bika, rockos hangzás. Egészen más színezetet kaptak így a "Hysteria" lemez poposra polírozott számai. Egy igazi rockzenekart láttunk, ami rettenetesen komolyan veszi magát és a feladatot, hogy estéről estére minőségi szórakoztatást nyújtson. A jól összeállított program, a korrekt színpadkép, a kivetítő ügyes használata és a combos megszólalás összességében roppant élvezhetővé tették a produkciót. Amikor Rick Allen a szólója után bemutatta a V betűt (amúgy is végig vigyorogta az egész koncertet)…, na az libabőr. Számomra az akarat győzelmét szimbolizálta a sors felett.

Mötley Crüe. Mit mondjak? Látványosnak látványos volt, pozitívumként a két táncos-énekes hölgyet tudom még kiemelni. Részemről vokálozhattak volna többet is, nem csak a refrének és a magas témák alatt, mankózhattak volna a verzéknél is, akkor talán könnyebben felismerjük a számokat. Persze mondhatjuk, hogy Vince legalább próbálkozik, mehetne az egész samplerről, nem csak a refréneknél. De ha félre teszem Neilt, akkor is vannak még problémák: a hangerőt agyig feltolták, hogy az éneket háttérbe szorítsa, a ritmusszekció pedig még az olyan faék egyszerűségű dalokat sem tudta igazán jól játszani, mint az "Anarchy In The UK", vagy a "Blitzkrieg Bop" (Eleve minek kellenek ezek ide, egy slágerekkel teli csapatnál?).

John 5. Technikás gitáros, ez kiderült a szólójából, de nyilván csak beugrós itt. Leszámítva, hogy viszonylag frissen tanulta be a számokat és más azért a hangzása is, valószínűleg Mick Mars lenne az egyetlen ember a földön, aki kordában tudja tartani a Tommy Lee/Niki Sixx párost - már zenei értelemben, persze. Úgyhogy, ha megbocsátóan viszonyulok Vince Neilhez, akkor is ki lehetett volna ebből többet hozni. Kezdésnek mondjuk összegyakorolhatták volna rendesen a számokat, hogy a ritmusszekció feszesen el tudja tolni a témákat. Az énekes kérdést pedig megoldhatták volna több, jól átgondolt (ad absurdum akár technikai) segítséggel, és akkor nem kellett volna széttorzítani az estét. (Egyesek szerint volt bőven itt gépi rásegítés, és nem csak az éneken, de ha így lenne, akkor érthetetlen, hogy miért nem áll össze a dolog mégsem.)

Maradjunk annyiban, hogy az angolok mentették meg a bulit. Úgy gondolok rá, mint egy jó Def Leppard koncertre (ami előkelő helyen volt a bakancslistán nálam, szóval simán elmennék csak arra is), a többi pedig amolyan grátisz. Ajándék lónak pedig ne nézd a fogát, ugyebár!

Kotta

Kiadó:
AFM

Honlap:
www.saintdeamon.se

Tradicionális európai power metal. Nincs szimfonikus aláfestés, nincs pop/disco integráció, de van mindaz, amit annak idején a Helloween és társai leírtak a stílus doktrínájában, kialakítva a kötelező módszertani elemeket. Persze manapság ez önmagában tűnhet pőrének, esetleg avittnak, de ez a kifejezésmód hordoz magában annyi muníciót, hogy azokat is megnyerje magának, akik már nem találkoztak az eredetforrások meghatározó albumjaival.

A Saint Deamon annak idején a kult státuszba került, Olaf Hayer megaénekes vezette Dionysus – ezzel a névvel a blogon máris előnnyel indul mindenki – romjain alakult, azzal a Jan Thore Grefstadtal, aki a power metal kukabúvárjainak a szintén kult Highland Gloryból lehet ismerős, illetve abból a norvég zenei tehetségkutatóból, ahol a Pagan's Mind csodapacsirtáját, Nils K. Rue-t ütötte ki a továbbjutásért folyó harcban. (Igen, vannak olyan országok, ahol ezeken a versenyeken a metal univerzumból érkezett énekesek is komoly tényezőnek számítanak.)

A csapat debüt albuma aztán nagyot robbant az undergroundban, hogy később a második etappal leromboljanak mindent, amit addig elértek: a "Pandeamonium" annyira rossz volt, hogy még kritikák sem nagyon születtek róla – az együttes tagjai pedig érezvén a lemezzel szembeni közhangulatot, szépen el is búcsúztak egy időre a közös munkától.

Bár a feloszlás ténye sosem volt bejelentve, a tíz év múlva megjelent "Ghost" azért elég nagy meglepetést okozott – mármint azoknak, akik egyáltalán emlékeztek még a csapatra: a visszatérés emellett kissé felemásra sikeredett, mert a lemez eklektikus stíluskavalkádja egy sötétben tapogatózó formációt sugallt, s míg az album első fele a klasszikusokat idézte, a folytatásban azonban messzire dobták azt a bizonyos kalapácsnyelet, az erőltetett progresszív felhangokkal, melyek ha jól sikerülnek, akkor sem eredményeztek volna olyan összképet, ami megelégedésül szolgál a nagyérdemű számára.

Egységben az erő! – gondolhattak a fiúk a rég bevált igazságra, és új albumokon felhagytak a trükközéssel, végre egy olyan dalcsokrot leszállítva, amiben nincs ide-oda kalandozás, de van az európai power metal majd minden erényét kiemelő zenei eszközkészlet, ráadásul olyan hangzással, hogy az ne tűnjön idejét múltnak.

A "League Of The Serpent" így aztán tulajdonképpen egy slágergyűjtemény lett, egyértelmű, azonnal ható dallamokkal, az azokhoz illő gitárszólókkal, fuvallatnyi szinti-szereppel, és némi játékossággal. Az, hogy nem vették véresen komolyan a zenészek a dolgot, csak előre viszi az összképet, így aztán az sem tűnhet furcsának, ha a "Lord Of The Night" alapriffje a mai modern időkből lett kölcsön véve, az "A Lie to Be Undone" első hangjai pedig egy kis zongorázás után delta bluesba fordulnak, hogy aztán bepöccenjen a metal motor is, és a lemez egyik csúcspontja nőjön ki a muzikális ötletelgetésből. De ott van a "Lost In Your Sin" is, aminek kezdete némi latin rokonságról tesz tanúbizonyságot, a "Gates Of Paradise" pedig játékos "világzenével" teremt arabföldi hangulatot, némi Helloweent idéző kikacsintás keretében.

A dalokat ezúttal nem húzták tovább, mint amennyit megkívántak, a "Raise Hell" kőkemény vágtája, vagy a "Load Your Cannons" Dream Evilt idéző szigorkodása alig hagyja maga mögött a három percet, de ez így is van jól – a "dramaturgia ezúttal jól dolgozott" –, zárásként pedig ismét egy rövid, de velős, szigorú tétel biztosítja arról a hallgatót, hogy itt tényleg power metalról van szó, nem popos, szintis fémcirkuszról.

Az egészből személy szerint csak szegény Tartuffe-öt sajnálom, akinek haja állhat fel a dalok címeit, vagy akár a csapat nevét hallva, talán ez a butácska imázs az, amit esetleg hátra kéne hagyni – így aztán megvan a kötelező negatívum is, amit a kemény szívű kritikusnak meg kell említeni.

A Saint Deamon tehát sikeresen tért vissza, olyan lemezzel, amit a már említett Dream Eviltől vártam volna a jó pár évnyi hallgatás után. Tradicionális, ám modern felhangoktól sem mentes, asztalra csapós választ kaptunk az együttestől azok számára – így nekem is – akik úgy gondolták, hogy nincs már spiritusz a démonokban. Tévedtünk. Szerencsére!

Garael