Kiadó:
Atomic Fire

Honlap:
www.primalfear.de
facebook.com/PrimalFearOfficial

Code Red, Code Red! Nyugi, nem kell az öreg iszapszemű rájáknak a szívükhöz kapni – megtette azt helyettük szegény Matt Sinner, aki nem régen sajnálatos módon infarktuson esett át, de szerencsére azóta már jól van – nincs végveszélyben a Primal Fear legénysége, sőt, ha metaforázunk egyet, akkor bizony inkább a csapat az, amely olyan rifftorpedókkal bombázta meg az arra érdemes fantábort, amitől a heveny évtizedes headbangeléstől megfáradt rajongó is azonnal fővetéssel tiszteleg.

Nos igen, azt senki sem vitatja, hogy a nemzetközi brigád fő hajtóereje – szíve – Sinner, de ott, ahol a gitárokat Alex Beyrodt és Magnus Karlsson veszi a kezébe, baj nem lehet, hiszen a két instrumentalista korábbi együtteseikben már bebizonyították: hogy ha kell, dalszerzésben is tízdanos mesterként mutatják be a heavy metal formagyakorlatait.

Az eredményt hallva a kiadóváltás nem meg-, hanem felrázta a fiúkat, bár tespedésről esetükben botorság lenne beszélni – eme, a Judas Priest örökségéből származó stílust öregurasan csak maga a Judas Priest játszhatja büntetlenül, a félig-meddig epigonoknak ezt a luxust nem szabad megengedniük, még akkor sem, ha a szupergrup státuszt talán még a mestereknél is jobban kiérdemlik. (Még akkor is, ha a német szellem militáris, kissé merev volta, ha nem is kardinális, de jól észrevehető különbséget teremt a jó öreg brit hagyományokhoz képest.)

Úgy gondolom, rossz krimiíró módjára le is lőttem a poént: igen, az album remekül sikerült, még úgy is, hogy inkább mutat a kezdetek szikárabb megközelítésére, mint a nekem oly kedves, epikusabb irányvonalra, de oda se neki, a germán csizmatalpak inkább itt dörögjenek, mint a gyakorlótéren.

Aki tehát kíváncsi, egyben türelmetlen, az nyugodtan hallgassa meg az album nyitó szerzeményét, a felhangzó, a Judas Priest örökségéből kinövő, ám annál modernebb riffelde, valamint az arra ráterülő dallam úgy vágja fülön a hallgatót, akár a fénykorában bokszoló Tyson az ellenfelei orrát. Scheepers annak idején nem hiába pályázott a papok énekesének megüresedett helyére, és bár mostanában hajlamos ripacskodni – vagy acsarkodni, kinek mi tetszik – , Sinnernek sikerült kordában tartania a gyúrástól vokális agresszióba izmozó dalnokot, úgyhogy ezen a fronton nem lehet kifogást találni, bezzeg a többin….sem.

A kezdeti sprint után aztán jöhet a jó öreg málházás: a "Deep In The Night" a beszteroidozott Acceptet juttathatja az eszünkbe, bár a hangulati játszadozás csempész annyi játékosságot a dallamokba, hogy ne kelljen merev dobhártyával védekezni a militáris monotónia ellen.

Persze vannak kedvencek is, melyek természetesen szubjektíve azok, a "Cancel Culture" már a címében is jelzi, hogy itt aztán már szó sincs játszadozásról, a jó öreg speed metal, és a kissé sörszagú dallam végre felvillantja azt az "epikát", amiben egyébként olyan jó a banda. Ezt a vonalat erősíti a "Their Gods Have Failed", ami egy klasszikus zenei riffet gyúr át ötletes módon maivá, nekem a valamikori Stormwitch "Dorian Grey" című instrumentális tételét juttatja az eszembe, a refrén pedig olyan, amitől a himnuszgyártó iparosok azonnal ihletet kaphatnak.

A nyugisabb perceknek aztán innentől vége, és jön a jól bevált darálás: Kotta kolléga minden bizonnyal elérzékenyülve hallgathatja a "Raged By Pain" csordavokálos, szinte thrashbe forduló durvulatát, amibe még némi törzsi dobolás is belefér, most mondjátok, sülhet ki ebből rossz is? Hát persze, csak nem itt és most.

A zenészekről meg mit írjak, amit már kollégáim nem írtak le százszor? Beyrodt és Karlsson párosa technikailag bizony bőven felveszi a versenyt a példakép legendás ikergitáros tagjaival, Sinner pedig igazi karmester, aki mindig tudja, mit miért csinál. A végére aztán mi maradhat? Ja, igen. A Code Rednek vége, jöhet a Code Green, már ami a sikert hivatott kihirdetni, még akkor is, ha az eredetiség úgy hiányzik a bandából, mint Piroskából az éleslátás.

Garael

Beteg egy társaság vagyunk, rohanunk kapunyitásra a megye/város távoli pontjairól, hogy az At Night I Fly egyetlen hangját se késsük le, aztán az udvaron iszogatunk a Riverside alatt. Jegyár, fogyasztás, taxi éjjel haza a világ végéről (szögezzük le, az új Barba Negra sz@r helyen van) – hót ziher, hogy per perc a legdrágább koncertem volt ez az ANIF most, beleértve a csillió forintos jegyárakkal operáló stadion-bulikat is. Jó, nem a társaság zizi, az némi túlzás (vagy legalábbis nem ezért), csak Wiktor haverom – aki egyébként messze a legkedvesebb, legkiegyensúlyozottabb, legmegbízhatóbb mindőnk közül – kattan be rendre, ha erről a zenekarról van szó. Ilyenkor – meglepve a környezetét - átmegy hajcsárba: olyan nincsen, hogy nem mész, ha előző nap halt meg a macskád, akkor se, és letojja azt is, ha mondjuk másnap négykor kelsz (bármilyen hasonlóság a valósággal kizárólag a képzelet műve). Nincs az az indok, ami számára elfogadható lenne ilyenkor egy esetleges hiányzásra!

Érthető amúgy a lelkesedése, mert Horváth András Ádám (lásd még Dreyelands) és Bátky Zoltán (BZ – lásd még tucatnyi banda) alkalmi társulása jelenleg az egyetlen – általam tudott – nemzetközi szintű progresszív metal csapat az országban (lásd még Age Of Nemesis korábban). Ebben az égvilágon semmi túlzás nincsen, tényleg Dream Theater szintű számokat írnak, és azon a színvonalon is adják elő őket. Egy EP és egy nagylemez reprezentálja az eddig életművüket, mindkettő 11 pontos egy tízes skálán. Kész van amúgy a következő album is, ehhez éppen (külföldi, komolyabb) kiadót keresnek. Belinkem ide az egyik új számukat, döntse el mindenki maga, hogy megéri-e a várakozást.

A rövidke műsoruk hibátlan volt most is, végre egy középiskolai osztály létszámát meghaladó közönség előtt tudták megmutatni magukat (az alkalmi társulás nem elírás - évente úgy másfélszer lépnek fel átlagosan, leginkább egy maroknyi ősrajongó előtt, amilyenek mi is lennénk, ugye). Nagyon remélem, hogy áttörtek egyfajta küszöböt ezzel, és már negyvenkettőnél többen ismerik a nevüket Magyarországon. Várós az új cucc nagyon, ezt a fajta "old-school" prog. metalt (na jó, régisulis a DT-vel kezdődő időszámítás szerint) egyre kevesebben játsszák, főleg ezen a nívón.

Belenéztem aztán a Riverside-ba is azért, elég hosszasan amúgy, hogy tudjak majd írni valamit, és ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem: egy – szarul szól. Az előzenekar után halk és fátyolos volt a hangzás, a dob csak prüntyögött, így hiányzik ebből az erő teljesen. Kettő – mindez összefügghet azzal, hogy itt kérem one-man showról van szó: minden is Mariusz Dudáról szól. Alighanem a soundot is rá hegyezték ki. Még a billentyűs tette-vette valamennyire magát a színpadon, a gitáros és a dobos cserélhető arcok (azzal együtt, hogy profin eljátsszák, amit kell). Három: egyéni teljesítmények tekintetében honfitársaink alatt teljesítenek (Horváth Ádám elképesztő gitáros, BZ is jól énekel – OK, basszerosnak Duda első osztályú, ezt azért elismerem), mégis sokkal többen ismerik a polákokat. Azért egy magyar – lengyel összehasonlításban ez nem kellene, hogy egyértelműen így legyen.

A muzsikában lehet akkor a megfejtés… Modernebb a Riverside nyilván, bennük megvan az elektronika és a jólesően ismerős popos dallamvilág (AHA, Depeche Mode) a Pink Floyd mellett. Míg az At Night I Fly inkább "klasszikusan" viszi tovább az Álomszínház zenei megközelítését ("The Pit" rulez – Pink Floyd meets Pantera), ez valószínűleg nem elég trendi ma már. Lásd még a Muse, vagy éppen a Voyager jelenlegi sikereit. Persze a gyér aktivitás (album megjelenések, élő fellépések tekintetében) is nyomós indok, ember legyen a talpán persze, aki ebből a negatív spirálból ki tud lábalni – az érdeklődés hiánya az ok a kevés jelenlétre, vagy fordítva?

Elmélkedtünk még odakint azon is, lángost majszolva, Riverside-al a háttérben, hogy az összes olyan progresszív rock bandának, akik mainstream sikereket is arattak (még úgy is, hogy eleve sokkal nagyobb respektje volt akkoriban a rocknak) volt durván popos korszaka. Lásd Pink Floyd, Rush, Genesis, és ide a bökőt, hogy a Yest is az "Owner Of A Lonely Heart" miatt ismerik legtöbben. Szóval a jelenség nem új, úgyhogy az vesse a Muse-ra az első követ, aki kizárólag King Crimsont hajlandó pörgetni ebből az érából.

Mit mondjak zárásként? Hogy hallgassatok At Night I Flyt? Továbbá, hogy menjetek el a koncertjeikre, ha szeretnétek életben tartani a magyar progresszív metalt? Tudjátok mit, dobjatok egy e-mail címet kommentben, Wiktor barátom felvesz benneteket a levelező listájára, és akkor tuti, hogy nem hagyjátok ki őket többet soha!

Kotta

Kiadó:
Gentle Art of Music

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

Amilyen csalódott voltam az új Myrath meghallgatása után, olyan lelkes vagyok a Subsignal új albumától. Eleve imádom őket, mint ahogy imádtam jogelődjüket, a Sieges Event is. Az eredetileg oldalági projektként indult Subsignal ma már kamaszkorba lépett, 6 lemezes, stabil társulat, akik 2018-ban egy olyan tökéletes albummal leptek meg minket (La Muerta), hogy attól konkrétan padlót fogtam. Miközben a toplistám kihirdetésekor lelkesen a nyakukba akasztottam az ezüstérmet, ki is fakadtam: "Hogy lehet valami egyszerre ennyire intelligens és slágeres, underground és fülbemászó?"

A "La Muerta" tényleg szokatlanul slágeres volt, Markus Steffen gitáros maga is "kvázi-AOR"-ként jellemezte. Időközben azonban volt egy pandémia, egy basszer-váltás, és a hangulat megváltozott a zenekarban - mint ahogy a világban is. Erről Steffen így beszélt: „Az új albumon megpróbáltunk ellenpontot teremteni a La Muerta-hoz, ami talán inkább az AOR felé hajlott. De alapvetően ragaszkodtunk ahhoz, amit szeretünk: dallamok, jó refrének és érdekes, de ugyanakkor átlátszó dalszerkezetek. Minden új album 'ellenreflex' az adott elődhöz képest. A szövegeket tekintve minden dal megáll a saját lábán, más a témája. Még ha nem is föltétlenül terveztük így, a dalszövegek egy része minden bizonnyal annak a sok szomorú dolognak a benyomása alatt született, amivel 2020 eleje óta, vagy talán még hosszabb ideje, minden nap szembesülünk.”

Az "A Poetry Of Rain" tehát szövegszerűen és zeneileg is súlyosabb kiváló elődjénél. A súlyosabb alatt nem azt értem, hogy metálosabb lett a hangzás (bár azért akad néhány harapós riff is), hanem hogy komorabb, melankolikusabb hangulatot árasztanak a dalok (van is egy "Melancolia One" című szám a lemezen). Szerencsére - ahogy Steffen nyilatkozta - maradtak a jó dallamok, a fogós refrének és a szépen harmonizált kórusok. A kiadó producerei, Yogi Lang és Kalle Wallner mindezt megfejelték egy példaértékűen tiszta, ropogós, kellően definiált hangzással.

Az akusztikus bónusz nótával együtt kb. 52 perc hosszú lemez 10 új dalt sorakoztat föl. Bár a Subsignalnak semmi mással össze nem téveszthető, sajátos stílusa van, azért itt is fölbukkannak a szokásos áthallások: akad Pink Floyd inspiráció (Ember Part II) és Yes-féle stílusgyakorlat (The Last Of Its Kind). Nekem momentán a húzós "The Art of Giving In", a Yesre emlékeztető instrumentális betéttel fölturbózott "A Wound Is A Place..." és a döbbenetesen hangulatos "The Last Of Its Kind" a kedvencem. Csak magamat tudom ismételni: "Hogy lehet valami egyszerre ennyire intelligens és slágeres, underground és fülbemászó?" Nem tudom elképzelni, hogy az éves összesítéskor ne az élbolyban végezze!

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.myrath.com
facebook.com/myrathband

"Le roi est mort, vive le roi (Meghalt a király, éljen a király!)" – most én vagyok a herold, aki (ha nem is háromszor, mint utoljára XVIII. Lajos halálakor) az éterbe kiáltja az uralkodóváltás tényét. A csavar a történetben, hogy a Myrath-ot nem egy másik zenekar váltotta (le vagy fel), hanem maga a Myrath. Ez így elég erős kezdésnek tűnik, de sajnos igaz: ez a Myrath már nem az a Myrath. Persze a váltás nem egyszerre, nem hirtelen történt, hanem fokozatosan, de a hatalmas csáprágóival mindent fölfaló zura hernyóból mára színes, magát kellető, könnyed lepke lett. Nem tudom, hogy összefüggésben van-e ezzel Elyes Bouchoucha billentyűs (az első lemezen még énekes is!) tavalyi távozása. Nekem mindenesetre nagyon hiányzik a csapat szürke eminenciása, mert ugyan Malek Ben Arbia gitáros a zenekarvezető és a fő dalszerző, de – állítólag – a klasszikusan képzett billentyűs (és hegedűs!) volt az, aki a keleti zenei motívumok metálba olvasztásáért felelt.

Akárhogy is, ha meghallgatjuk az együttes örökbecsű első albumáról (Hope, 2007) "Confession" vagy a "Last Breath" című tételeket, akkor egy kemény, karcos, SymphonyX-szerű progresszív metál zenekar "jön velünk szembe", akik úttörő módon szőtték bele muzsikájuk sötét szövetébe a keleti mintákat. Ezzel szemben a "Karma" (hogy kerül Tunéziába a hinduizmus?) egy színes, csili-vili popmetál album minimális orientalizmussal, ájronmédenes "óóóó"-zásokkal és olyan hard rock tételekkel, amelyek akár egy The Poodles vagy Eclipse lemezen is szerepelhetnének (pl. Let It Go). Mint mondottam, a váltás nem jött előzmények nélkül (a koncerteken magukat illegető hastáncos lányok és tűzköpő fiúk már jelezték a közönségszolgálat és az üzleti alapokra helyezés szándékát), de azért a "Karma" nekem még így is meglepetés volt. Zaher Zorgati, az énekes előzetesen már lenyilatkozta, hogy ez egy kommerszebb album lesz, amivel új, fiatalabb közönséget kívánnak megcélozni. Ő persze nem a kommersz, hanem a mainstream kifejezést használta, s közben önazonosságról is beszélt. Lelke rajta…

Azért mindenképp szeretném elkerülni a félreértéseket. Tényleg van valami folytonosság, önazonosság ebben a zenében. Erre garancia az a gigantikus talentum: hangszeres készség és dalszerzői képesség, ami messze kiemeli őket az átlagból. Nem lettek gyöngébb muzsikusok, a dallamérzékük sem fogyatkozott meg, egyszerűen csak szélesebb tömegekhez akarnak eljutni – a kereskedelmi megfontolásból született fazonigazítás erről szól. Az nyilván nem érdekli őket, hogy egy-két magamfajta őskövület, őket a kezdetektől fogva figyelemmel kísérő fan morog egy sort…

Objektíve ez egy marha jó album, Jacob Hansennek és Kevin Codfertnek köszönhetően (utóbbi játszotta föl a billentyű részeket) baromi jól is szól. Azt sem kétlem, hogy ezzel tényleg sok fiatalt magukhoz tudnak majd édesgetni, az pedig már tényleg egyéni szocproblémám, hogy én speciel nem vagyok édesszájú…

Tartuffe

Kiadó:
No Dust Records

Honlapok:
www.anubisgate.com
facebook.com/AnubisGate‎

Jön nemsokára a Riverside és a Voyager is az új lemezét népszerűsíteni, úgyhogy belehallgattam az idei megjelenéseikbe. Jó muzsika mindkettő, de nem az enyém. Más már, mint amivel megszerettem őket. Tulajdonképpen az Anubis Gate-ről is elmondható, hogy a kezdetekhez képest sokat változtak, az "Andromeda Unchained” (2007) környékén akár a Royal Hunttal egy kalapba is kerülhettek volna, nem csak azért, mert dánok, de a steril hangzás okán is, bár valamivel progosabbak voltak Andersenéknél.

Aztán olyan szintű befelé fordulás, sötétedés indult el náluk, hogy ma már nem merném egy napon emlegetni ezt a két skandináv csapatot. Itt nálunk is kikerültek a fókuszból, 9 éve jelent meg róluk az utolsó írás az oldalon. Hasonló tehát a három újító-kísérletező prog-metal fogat "íve”: felfedezés és rácsodálkozás után szép lassan elengedtem-elengedtük őket, amikor már túlzottan elmentek egy más irányba az eredeti, izgalmas stílusuktól.

Kissé félve vettem kézbe ezek után az "Interference” CD-t, nem igazán vártam visszafordulást, megvilágosodást tőlük sem. Időközben egy kisebb kiadóhoz is kerültek, lehet amúgy, hogy éppen ez (és a mögötte okként megbúvó gyenge eladások) ébresztették rá őket, hogy nem feltétlenül járnak jó úton a rideg, elidegenítő fölfogásukkal. De lehet, más az oka, mondjuk személyes, mindazonáltal tény, hogy jóval emészthetőbb és kiegyensúlyozottabb album született ezúttal, amely a kísérletezés mellett azokat a jól bejáratott prog-power fordulatokat is hozza, melyekkel anno megszerettük őket.

Tehát a Riverside-dal és a Voyagerrel ellentétben ők visszataláltak ahhoz a formulához, amiben a metal, a progresszivitás és a régi-új megoldások (legyen az djent, túltolt elektronika, ambient vagy éppen pszichedelikus merengés) élvezhető, inspiráló elegyet képeznek. Ez a korong éppen olyan friss és élvezetes, mint az "Anno Domini High Definition”, vagy a "The Meaning Of I" volt egykoron. Nem könnyű hallgatmány, már csak sokrétűsége miatt sem, de Henrik Fevre basszeros-énekes bőven hoz annyi jó énekdallamot, hogy már elsőre élvezhető legyen, úgyhogy érdemes próbát tenni vele.

Szóval jön a Riverside és a Voyager hamarosan Budapestre. Egy hazai Anubis Gate koncertre ellenben zéró esély van (főleg egy kis kiadóval a hátuk mögött), annyira x-edik rangú ez a banda. Pedig 2023-ban a fent említett  izgalmas, modern prog-metal formációk közül ők vannak a legjobb formában, állítom!

Kotta

Kiadó:
Steamhammer / SPV

Honlapok:
www.unity-rocks.com
facebook.com/unityrocksofficial

A Gamma Ray talán kevésbé kreatív részéből csapatot alkotó The Unity úgy igazolta nevének jelentését, hogy tulajdonképpen tojtak az egész világra – vagy arra a pár százezer metal hívőre akik úgy gondolták: az erő most az egyszer a gyengébbik oldal mellé áll, és Hansen nélkül is meg tud születni az ősforrás ihlette, pre-grunge korszakot idéző alkotás, amivel sikerül visszarepülni az időben, a "Land Of The Free" mámoros pillanatokat okozó kilencvenes évekbeli aranykorába.

A kezdés óta aztán kijött három album, és ha nem is pofonnal, de tripla cirógatással térítették észhez a hallgatókat: itt bizony szó sincs euro-powerről, annál inkább a Pretty Maids által képviselt határvonalas egyvelegről, amiben ugyanúgy megvan a metal formagyakorlatainak néhány keményebb fogása, mint a hard rock dallamokat előtérbe helyező, ám vadóc stílusteremtése.

Mindezekből következően lehet, hogy vannak, akik már az első etap után úgy hajították félre a The Unity-t, mint az 1956-os forradalmat megért magyarok Putyin történelem-magyarázatát, én azonban, annak ellenére, hogy fekete öves euro-power rajongó vagyok, feltartott kézzel adtam meg magam az ötletes riffeknek, az instant dallamoknak, és az ügyes egyensúlyozásnak a műfajok vékony hangkötelén. S most, immáron a negyedik albummal mi a helyzet? – bátran jelenthetem az olvasóknak, hogy szegény Ronnie Atkins nem csak a Pretty Miadsszel hagy nyomot a világban, hanem azzal a hatással is, amivel a The Unity életre hívta saját magát.

Az új lemez különösebb hírverés nélkül szabadult a világra, és ha radikális változásról nem is számolhatok be, azért némi hangsúlyeltolódás tapasztalható, aminek a Gamma Ray szerelmesei minden bizonnyal úgy fognak örülni, mint fába szorult féreg a csapdanyitogatónak. Persze most senki se gondoljon arra, hogy a csapat átváltott régisulis euro-powerre, de a kétlábdobos sztenderd ütemeken kívül a dallamok néhány dalban igencsak emlékeztetnek a Helloween Kiske-fémjelezte retro-pillanataira.

Az intrót követő "Masterpiece" - nomen est omen - rögtön igazol engem, mivel olyan megoldások ütik le a szinkópát, amitől az egyszeri rocker rögtön tökfejjé változik. A folytatás aztán visszamutat a korábbi lemezekre, ami nem igazán baj, mert például az "Only The Good Die Young" a fénykorát élő Europe hangzásvilágával csal könnyet a generációm szemébe, a "The Hellish Joyride" pedig úgy teremt himnuszt, hogy elkerüli az ilyenkor szokásos hatásvadászatot.  A csúcspont azonban véleményem szerint a hat perc fölé kúszó "Saints And Sinners”-szel érkezik, közepén egy furcsán megcsavart gitárszólóval, ami úgy vált neoklasszikus hangokra, hogy kedved lenne rizsporos parókát húzni a jelenlegi hosszú műrőzse helyett.

A lemez a hallgatáson kívül egyfajta játék is, mert kiváló perceket okoz azoknak, akik szeretnek apró utalásokat keresni a hallgatnivalóban: a "Golden Sun" kezdőriffje például a Tony Martin-féle Black Sabbath epikus világát juttatja eszünkbe, a "Stay The Fool” refrénje pedig a körítés metalos jellege ellenére a Sunset Strip nyolcvanas éveit idézi fel, mondanom sem kell, hogy ez nekünk, boomereknek, mennyit is jelent.

A lemez számos erénye közül az egyik legnagyobb, hogy nincsenek töltelékek, fiókba dugott dalok újrahasznosított, vagy leporolt változatai, és még az olyan csuklóból kirázott kapkodó stílusgyakorlatok sem hagynak kívánnivalót maguk után, mint a "Never Surrender". Nem véletlen hát a lemezborító "deja vu"-t okozó ökörködése: az általános optimista hangvétel mellett itt bizony többször is megidéződik a német tökfejesek attitűdje, még úgy is, hogy a billentyű azért megvéd a rideg kockavas ide-oda gurigatásától, vagy a német humorérzék zenei csapásaitól.

Remek, némileg különutas albummal rukkolt ki az együttes, ami egyformán szól több stílus szerelmeseihez, így azok sem maradnak hoppon, akik a dallamokat, vagy a hangszeres szólókat részesítik előnyben.

Garael

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
www.soenmusic.com
facebook.com/SoenMusic

Amint arra már korábban utaltam, a svéd Soen azon zenekarok közé tartozik, amelynek tagjai a metál brutálisabb alműfajai felől érkeztek (mint pl. a Nightingale és a Wolverine, sőt bizonyos értelemben az Opeth is), de idővel mintegy megszelídültek. Az ilyen zenekarok azért minden újdonsült dallamosság ellenére megőriznek valami érzelmi-tematikus súlyosságot, a nyersesség és indulat átalakul bennük egyfajta "nordikus" melankóliává. Olyat még nem láttam, hogy ilyen muzsikusok pl. Steel Panther-féle lelazult, vidámkodó (ha nem egyenesen bohóc) magamutogatásra adják a fejüket.

A Soen nálam a 2019-es "Lotus" albummal került a figyelem középpontjába. Az a lemez akkor nagyon eltalált (nyilván kellett hozzá egyfajta hangulat). A 2021-es folytatással (Imperial) sem lankadt a szimpátiám, jóllehet ezt nem tartottam olyan erősnek, mint az elődjét (az első találkozás varázsa, ugyebár?). Az immár szokásszerű két év elteltével kezünkbe vehetjük az újabb etapot, amely most is a bakelitekre jellemző negyvenegynéhány perces játékidőre szorítkozik (ebből szerintem egyszerre elég is ennyi) és 10 tömören fogalmazott 3-5 perces tételt tartalmaz.

Úgy érzem, a Soen motivációiban, zenei inspirációjában most nem annyira a melankólia dominál, mint inkább a frusztráció, a fölindultság és az elfojtott (de rosszul leplezett) harag. A dalok nyersebbek, húzósabbak, "dörgedelmesebbek", ami szerintem kifejezetten jót tett az albumnak. Természetesen a Soen most sem lépett ki abból a "komfortzónából" (önazonos, hiteles saját stílusból), amire az utóbbi években rátaláltak, ráadásul akadnak kifejezetten lírai pillanatok is az lemezen, mint az Elisával duettben énekelt "Hollowed" és az albumot záró "Vitals".

A "Memorial"-t már első hallgatásra is határozottan erős albumnak éreztem. Először úgy gondoltam, hogy talán csak épp jókor és a megfelelő hangulatban talált el, de a sokadik hallgatás után is igazolva érzem az első benyomást. Ezek után már csak egy kérdés zakatol a fejemben: Mégis hogy van az, hogy a 2023-as turnédátumok közül botrányos módon kimaradt Budapest, ráadásul úgy, hogy Prága és Bécs vastag betűkkel szerepel a listán? Vajon ki ezért a felelős? Bocs, ez már két kérdés...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

A svéd megadallamos rockerek karrierjét gyakorlatilag a kezdetektől fogva közeli figyelemmel kísérem és akkurátusan dokumentálom, de a 2019-es "Paradigm" után eltört bennem valami, annyira kiszámíthatóvá vált a számok tempójában és diszkós ritmusában teljesen egyneművé vált recept, hogy inkább valami másra kezdtem vágyakozni. Amikor szokás szerint két évre rá megjelent a folytatás (Wired), már nem is én, hanem Kotta kolléga recenzálta az albumot - a tőle megszokott szellemességgel és tisztánlátással.

A "Megalomanium"-ot hallgatva csak azért hagyott el az érdektelenség, csak azért éreztem magamban elég motivációt az írásra, mert azon területeken, amelyekkel kapcsolatban panaszt emeltem, ha nem is határozott, de érezhető javulást tapasztaltam. Persze nincsenek illúzióim; az Eclipse ettől még a Martensson-Henriksson énekes-gitáros duó tudatosan előre megtervezett, jól kiszámított, 2 évente menetrendszerűen megjelenő, a Frontiers zsánerébe pihe-puhán illeszkedő - igen, nem félek leírni! - kommersz terméke. Kb. úgy viszonyul a műfaj zsigeri tehetségből fakadó, előremutató, időtálló példányaihoz, mint a tinik által kedvelt, cukrozott-fűszerezett Bumbu és Kraken "rumok" (hogy a Bacardít és a Captain Morgant már ne is említsem) a középkorú és őszbe hajló gurmanok által preferált, hosszú éveken keresztül érlelt Zacapához vagy Exquisitóhoz.

Ettől függetlenül Martensson dalszerzői képessége vagy Henriksson bravúros hangszerkezelése megkérdőjelezhetetlen, mint ahogy az is, hogy az Eclipse-féle rádióbarát, nők és családok által is emészthető, élvezhető pop-rock muzsikára szükség van. Inkább ez szóljon a rádiókban, fesztiválokon, utcabálokon (lásd Túrisas stockholmi beszámolóját!), mint a... Inkább most nem sértek meg senkit név szerint. Úgyis tudjuk, hogy kik a zeneipar, a rádiószerkesztők és a fesztiválszervezők stb. által preferált efemer előadók.

A lényeg, hogy a "Megalomanium" szerintem az utóbbi évek folyamatos ellaposodása ellenére kifejezetten élvezhető lemez lett. Fölfoghatatlan, hogy egy (vagy kettő?) embernek ennyi elsőre megjegyezhető, fogós dallam legyen a fejében. Az tuti, hogy Martensson valamiféle földönkívüli, hiszen itt még a verzék is refrén-értékűek... de tényleg, főleg, hogy már ezeket is javarészt kórusban éneklik. Szerencsére az általam csak pumpálósnak nevezett diszkóritmusok sem kizárólagosak, sőt a dalok tempója is változatosabb valamivel. Érdekes, hogy egy-két dalban (főleg a gitárhangzásnak köszönhetően) határozottan amerikai stílusjegyeket vélek fölfedezni...

A "Megalomanium" szerintem egyértelműen a jobban sikerült Eclipse albumok közé tartozik, ami azért vigasztaló, mert az utóbbi években már kezdtem lemondani a zenekarról. Mindenesetre nekem Túrisas cimbora helyében okozott volna néhány álmatlan éjszakát, hogy figyelmetlenségből kihagytam egy ingyenes Eclipse és H.e.a.t koncertet... :)

Tartuffe

Kiadó:
Mascot Label

Honlapok:
www.vandenbergband.com
facebook.com/vandenbergband

Adrian Vandernbergnek (akit egyébként eredetileg Adriaan van den Berg néven anyakönyveztek még 1954-ben!) nyilvánvalóan van egy zsánere. Itt most nem arra gondolok, hogy milyen nőket: szőkét, barnát, ducit, karcsút szeret (ha lehet hinni a bulvárlapoknak, akkor éppen filigrán vöröset), hanem arra, hogy a Whitesnake óta olyan énekesek társaságát keresi, akiknek hangja - színeiben, manírokban - erősen hajaz David Coverdale orgánumára. Azért ez érthető, hiszen legnagyobb sikereit mégiscsak Coverdale mellett érte el, ha az együttműködés lehetett volna akár hosszabb és termékenyebb is... De ez már történelem. Ebből tudjuk, hogy sem a talentumokat, sem a sikereket nem igazságosan osztja a sors.

A Moonkings lemezek után hősünk újra egyszerűen csak Vandenberg néven alkot. A "2020" albumon a mostanában egész fölkapottnak számító, eredetileg chilei, de Madridban élő dalnok, Ronnie Romero énekelt, ám Vandenberg valamiért elérkezettnek látta az időt arra, hogy változtasson, jóllehet a "2020"-at rajtunk kívül még nagyon sok kritikus dicsérte. A gitáros/zeneszerző nem bízta a dolgot a véletlenre, hanem olyan embert talált, aki a skandináv hard rock/metál szcéna igazi legendája és már több tucatnyi sikeres albumon énekelt. Arról a Mats Levénről van szó, akivel Yngwie J. Malmsteen 1997-ben elkészítette a szerintem mai napig karrierje csúcsát jelentő "Facing The Animal" lemezt. Persze picit sem lepődünk meg azon, hogy Levén hangja és stílusa is sokban emlékeztet Coverdale apóéra.

Mats Levén tehát jól kiszámított, ésszerű választás volt, még úgy is, hogy a lassan 60 éves (!) énekes sem a régi már. Nem túl régen még a Sabbtail (2004) és az Amseffer (2008) soraiban is lenyűgöző volt, mostanra azonban már sokat koptak a magasak, és az alaptartományban is ráspolyosabb lett a hangja. Ettől még teljesen egyéni és simán élvezhető az orgánuma, sőt!

Amit a "Sin"-en hallunk, egyértelműen a "retro" jelzővel írható le legpontosabban, de úgy, hogy a "retro" itt most nem szitokszó, nem lekicsinylő, lesajnáló kijelentés. Vandenberg kitartóan ugyanazt tálalja nekünk, ismerősek az ízek, a '70-es és '80-as évek étlapjáról köszönnek vissza, s ez ad nekünk (ez alatt főleg az idősebb rocker generációt értem) egyfajta biztonságérzetet. Szerencsére a hangzás abszolút modern, sőt tanítani való: letisztult, dinamikus, arányos...

A legutóbbi kiadvány kapcsán azt írtam (helyeslően idézve egykori kollégánk, CsiGabiGa szavait), hogy "Vandenberg múltját tekintve kicsit meglepő, hogy néhol a lemezen majdnem hangsúlyosabb a Rainbow, mint a Whitesnake hatása". Ez most is áll, maga Vandenberg is elismerte, hogy gyakran merít ihletet a Rainbow változatos munkásságából, de főleg a Dios és Graham Bonnetes érából. Néha talán többet is merít ihletnél, egy-két riff, dallam bizony gyanúsan ismerős... Ettől ez a 40 percnyi muzsika még több mint korrekt, egyenesen fincsi, szinte berzenkedik is a hallgató, hogy miért nincs belőle több.

Tartuffe

Honlapok:
www.edufalaschi.com.br
facebook.com/edufalaschiofficialpage

Amikor 2021-ben kezembe vettem Edu Falaschi első szólólemezét, még nem sejtettem, hogy a koncept-album története (Brazília portugál gyarmatosításáról egy Jorge nevű csákó szemszögéből) folytatódni fog. Mi az, hogy folytatódni fog? Az ígéret szerint trilógia lesz belőle, melynek második része most "Eldorado" címen lett kiadva (hogy Brazília kolonizációjához mi köze Eldorádónak és a szövegekben is megjelenő majáknak, nem világos előttem).

Az anyag most először rendes kiadó és terjesztő nélkül, magánkiadványként jelent meg. Hát, nem tudom! Falaschi elég merész, mert ez így vajon hogy fog eljutni a nagyérdeműhöz? Ki fogja promotálni, reklámozni? Mindegy, rajtam ne múljék, én már most a hivatalos megjelenés után 10 nappal kijelentem, hogy ha nem lenne rajta annyi euro-power galopp (amitől sajna gyerekkorom óta ódzkodom), ez bizony rögvest az év lemezei között végezné. Tessék! Még mondja valaki, hogy nem vagyok jó promoter!

Tartok tőle, hogy ez a trilógia-ügy gyakorlatilag elásta legalább hat láb mélyre az Almah-t, Falaschi másik bandáját, ami valójában nem is másik banda, hiszen itt is ugyanazok a muzsikusok játszanak. Ezért igazán kár, hiszen a 2016-os "E.V.O." nálam a mai napig hatalmas kedvenc. Mindenesetre jól látszik, hogy Falaschinak nem hiányzik az Angra, sőr egyre magabiztosabban érzi magát a bőrében, zeneszerzőként is sokkal bátrabban próbálgatja a szárnyait. Ehhez abszolút biztonságérzetet teremt körülötte a brazil metálzenészek krémje, az őt körülvevő csapat ugyanis tényleg sztelláris! A két szólógitáros, Diogo Mafra és Roberto Barros teljesítménye hallatán az ember alig győzi kapkodni a levegőt, de az Aquiles Priester és Raphael Dafras által alkotott ritmusszekció is olyan betonkemény, hogy akár egy nukleáris támadásnak is ellenállna.

A Pablo Greg által formába öntött, erősen szimfonikus ihletésű keretbe foglalt zenei történet igen változatosra sikeredett. Az alaphangulatot nyilván a briliáns hangszeres szólókkal díszített, gyors tempójú euro-speed tételek adják meg, de akadnak lírai szerzemények is: az "Empty Shell" és a Tito Falaschi (igen, Edu tesója) hangszeres játékával kiegészített "Suddenly", illetve van egy eredeti maja nyelven énekelt közjáték is (Q'equ'm), melyet a bennszülött Sara Curruchich énekelt föl. Ha megszakítás nélkül a trappolást kellene hallgatni, biztosan hamar alábbhagyna a figyelmem, de így, lassabb tételekkel megtörve, illetve a hosszú tételekbe ritmusváltásokat iktatva teljesen élvezhető a dolog - még nekem is.

Ezt csak tetézi a címadó, 11 perces tétel epikus zsenialitása. Garantálom, hogy előbb, mint utóbb bekerül az ügyeletes kedvenc rovatba! Ha ilyen szerzeményekkel lenne teli az album, egy pillanatig nem haboznék, hanem azonnal kijelenteném, hogy az év lemezével van dolgunk! Azért így sem vagyok elégedetlen, hiszen - amint mondtam - a változatosság, a káprázatos akusztikus (flamenco-hatású) gitárszólók, a dél-amerikai ritmusok és törzsi hangszerek alkalmazása kellőképpen színesíti a gyorsan monotonná váló kalapálást, az olykor könyörtelen vágtát.

Tartuffe