Nagyhét. Krisztus Urunk a sírban, mi is készül(get)ünk lélekben a feltámadásra, amikoris hív a cimbora;

- "Hali, felszabadult egy jegyem, délután megyek fel kocsival, nincs kedved?"

- 'Húú, de jó lenne, gondoltam is rá, hogy menni kéne, mert a Kamelot eddig kimaradt, de köszi, mégiscsak nagyszombat... pedig...ráadásul Myrath is...nem, kösz, most mégsem... - mit mondtál, mikor indulnánk?'

Nem állítom, hogy tiszta lelkiismerettel, de csak úton vagyunk, ráadásul boldog vagyok, mert jön a lányom is, a Myrath nagyon bejön neki. Kicsit reménykedem, hogy talán majd meg is írja (Spoiler alert! - Meg hát!) Mondom neki, hogy azért ne készüljön telt házra, mint legutóbb, Ehhez képest meglepődtem, mert elég szépen összejöttünk, értő és hálás közönséget képezve. Kipuskáztam azt is, hogy ez a turnétemető buli, így hát rutinos öreg rockerként arra is felhívtam a figyelmét, hogy ne lepődjön meg, ha majd szívatják egymást a zenekarok koncert közben, ez így szokás. Ziccer volt pl. külsősként belejteni egy szál gatyában a Myrath orientális dallamaira és "érzéki" táncba kezdeni a színpadon.

A "Torzító Liga" kimaradt, a név alapján nem is igyekeztem utólag csekkolni őket, egyszerűen nem érdekelt, sorry. Az Eleine viszont már ott ért bennünket. Volt jó kiállásuk, összességében szimpatikusak voltak, de a dalaik eléggé elmentek mellettem. Tízenkettő egy tucat nénis metal, pici hörgéssel, több zsibbasztással. Amúgy szerintem ők szóltak a legarányosabban az este folyamán...

A Myrath tehát nem az enyém, bár egyetlen megjegyzést azért megengedek magamnak. Egy rövid műsorba beletenni három(!!!!) új dalt, az annyit jelent, hogy nagyon-nagyon bíznak az új lemezben, ami persze dicséretes, és igazán azt sem tudom mondani, hogy nem voltak elsőre is "catchy" melódiák. Azért szerettem volna apaként, ha a lányom kedvence (Endure The Silence) is elhangzik, kár, hogy nem láttam az örömét, nagyon élvezte volna. Amúgy meg benne volt a programban, de az utolsó koncerteken helyette már inkább az új "Let It Go" szólt. Na, ezzel át is adom a szót: 

A Myrath ugyan csak előzenekarként lépett színpadra – mivel a Kamelot kísérő együtteseként turnéztak – szerintem abszolút kihozták a maximumot a viszonylag szűkös időkeretből. Az a kb. háromnegyed óra, amennyit játszottak, nekem személy szerint simán felért egy rendes koncertélménnyel, és szerintem nem volt olyan pont, mikor azt éreztem, hogy ez mindössze egy nyitó performansz, a java még csak ezután jön. Sőt, bennem tulajdonképpen az volt, hogy két “fő attrakciója” van az estének, mindkettő egyformán nagy élmény. (A Myrath már majdhogynem élvezhetőbb is volt, mivel elejétől a végéig jól szólt, ellenben a Kamelot számaiból az első 2-3 dal alatt a dobot köszönted szépen, nagyon jól hallottad, mást viszont nagyon nem.) Számomra egyébként az is pozitív volt, hogy turné utolsó állomásáról beszélünk, de ha erről nincs előzetes tudomásom, kizárt dolog, hogy feltűnik, mivel a feltételezhető kimerültség nem jutott fel a színpadig - a produkció alatt legalábbis biztosan nem.

Összességében egy teljesen korrekt műsor volt, játszottak közkedvelt és meg nem jelent számokat is, belefért egy eszméletlen fasza dobszóló, a közönség is elég aktív volt, énekelték a számokat, a hangulatot se lehetett kifogásolni. Remélem, hogy a közeljövőben önálló zenekarként is megint eljönnek hozzánk, szívesen megnéznék egy valóban koncert-hosszúságú koncertet is. (Venkel)

A Kamelot nagy kedvenc, de érdekes módon, csak az elmúlt években kattantam rájuk. Nálam lényeges, hogy a gitáros piszkos jó legyen, de erről Youngblood eddig nem győzött meg. Dalszerzőnek viszont kimagaslóan jó, ezért a Kamelot hangulat simán rabul tudja ejteni az embert. Nem feltétlen hatnak azonnal a dalok, de ha megérintenek, örökre veled maradnak. Így jártam én is velük, pont. 

No, de mit tudnak koncerten? Hát azt, hogy sikerült headlinerként az este legszarabb megszólalását produkálni. De nem is álltak meg félúton, ha lúd, legyen kövér alapon, minden idők legtrágyább hangzásával nyitottak a toplistámon. Nem emlékszem még hasonlóra sem. Brutális hangerővel robbantak be, de Youngblood, Palotai maradhattak volna akár az öltözőben is, ugyanennyi hallatszott volna belőlük akkor is. Egy gyomrodig hatoló intenzív dobolást hallhattunk, megtámogatva egy kis kásásra kevert, csattogó basszussal. Sejteni lehetett, hogy innen csak felfelé vezet az út, bár nem állítom, hogy egy-két dal alatt úrrá lettek a káoszon. Azért folyamatosan javult a hangzás, de annyira nem, hogy kiderüljön, Youngblood jó gitáros-e vagy sem... A dalok viszont már felismerhetőek lettek (A Khan-éra feltűnő mellőzésével...), egyre inkább kezdett fazont kapni a műsor. Szép volt a színpadkép, Karevik lemezminőségben, szenzációsan énekelt, amit a közönség is rendesen megtámogatott, ez pedig a végére azért mégiscsak élménnyé varázsolta az estét. Nem ez volt életem koncertje, de szubjektív okok miatt (először voltunk együtt komoly bulin a gyerekkel) maradandó lesz, remélem, mindkettőnknek. 

Turisas & Venkel

Csúcsra van járatva a marketing gépezet az élet minden területén. Gyakran hallani például, hogy mozis premiereket azért halasztanak (hónapokkal is akár), hogy ne csússzanak rá egy másik blockbusterre. Muzsikában talán még nincsen ekkora tudatosság, legalábbis egy átlag fémzenekar szintjén. A Metallica ez alól persze kivétel, mert náluk már-már felháborítóan profin működik a néphülyítés. Felháborító, legalábbis a zenei stílus lázadó, underground jellegét figyelembe véve. Akárhogy is, az Overkill térfeléről nézve nem tűnik túlságosan okos húzásnak egy időben megjelentetni az új korongjukat a gigászokkal egy időben, kábé zéró figyelmet kap így ennek a veterán bandának a huszadik (!) lemeze.

Na, fogd csak meg a sörömet! – mondhatta egyik kreatív munkatárs a Nuclear Blastnál, jó lesz ez, meglátjátok! És valóban, lehet egy ilyen látszólag béna időzítésnek is előnye, már ha bízol a rád testált anyag minőségében. Mert hát a 'talicskát élből ekézők halmazát sem szabad alulbecsülni, és éppenséggel egy tálcán kínált összehasonlítás ("Íme, a kortársak, akik nem adták el magukat!") még jól is elsülhet. És lőn, néhány nap alatt megjelentek az ehhez hasonló mémek a net feneketlen bugyrában. És ha már magas labda, leütöm én is, már csak azért is, mert két recenziót megírni nincsen időm, véleményem viszont lenne mindkét albumról.

Kezdetnek szögezzük le gyorsan: nekem mindkét CD összességében és alapvetően bejön. Pedig, hasonló stíluson belül, két ennyire más fölfogásban, megközelítéssel készült korongot nehéz lenne találni. A legmarkánsabb különbségeket talán úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy amíg a "Scorched" jóval inkább tűnik csapatmunkának, addig a "72 Seasons" amolyan Hetfield best of. A kísérő zenészek (Trujillo kivételével talán) az égvilágon semmit sem tesznek hozzá a végeredményhez, sőt Hammett még el is vesz belőle. Bárki mások kísérnék Jamest, ugyanez lenne a végeredmény, leszámítva, hogy nagy valószínűséggel fifikásabb dobtémákat és jobb/érdekesebb gitárszólókat hallanánk.

Tovább szálazva Hetfield teljesítményét: iszonyat jó témákat tol most is, lefedve gyakorlatilag a zenekar teljes történelmét (és más csapatokét is :D). Vannak köztük olyanok, amelyek egy elkallódott '85-ös demójukról is simán előkerülhettek volna, de sikerült neki becsempészni ide a Load/Reload éra groove-osabb témáit is. A lemez gyakorlatilag egy riff-bemutató, a stílus (és a banda) kvintesszenciája 77 percben, a zsáner alighanem legjobb ritmusgitárosától. Ezekre hozza a jellegzetes énektémáit, és itt van azért némi hiányérzetem. Nagyon kevés az elsőre ragadó, könnyen megjegyezhető, azonnal ütő és üvölthető refrén, valahogy ezek '92 és '95 között végleg elvesztek.

Ez az egyik nagy kontraszt az Overkillel összehasonlítva: a "Scorched" számai egytől egyig az énekdallamok köré épülnek. Megy ott is természetesen a hentelés gitáron, de nehéz lenne egyetlen eredeti, vagy bármennyire is különleges riffet azonosítani. A nóták mégis rendben vannak, mert egyrészt nincsen üresjárat, másrészt Blitz orgánuma legalább olyan karakteres, mint Hetfieldé. Harmadrészt pedig mert legtöbbször sikerült ezeket ütős refrénekkel ellátni, gyakran megtámogatva azokat jófajta csordavokálokkal is, csak hogy még egyértelműbb legyen, hol is járunk éppen a darálóban.

Napestig lehetne még sorolni a különbségeket hangzásban (Richardson ide, vagy oda, a Metallica lemez minden egyes hangjából sütnek a ráköltött dollárcsilliárdok), borító tekintetében (dollárcsilliárdok ide, vagy oda, a 72 évszak már megint egy rakás szar lett), szólók terén (ne is részletezzem, ugye?), egyéni teljesítményekben (ezt se…) stb., de szerintem felesleges ilyen részletekbe merülni. Legyen elég annyi, hogy amíg az új Overkill olyan, mintha egy csúnyán beszpídezett Acceptet hallanánk a fénykorában, akik 3 sebességfokozattal feljebb játsszák a szokásos himnuszaikat, addig a 'talicska olyan, mint…, hát, mint a 'talicska. Mintha egy demó lenne Hetfield házi felvételeiből, hangzásban kipofozva, mint állat, de azért még a végső vágás (lenne mit kihajítani, kurtítani) és az énektémák ütősre csiszolása előtt. Az pedig már James barátunk zsenijét dicséri, hogy a mutatvány még így is baromira működik.

Szóval hibáival együtt is alighanem az „újkori” Metallica legjobb megjelenése ez, mondjuk túl magasan nincsen a léc 1996 óta. Az Overkill esete más azért némileg (ebben is), mert nekik sikerült a kétezres években újradefiniálni magukat, és a jelenlegi felállással méregerős cuccokat asztalra tenni az utóbbi 15 évben. Nem is lett jobb a „Scorched”, mint mondjuk az „Ironbound” volt anno, de azért szerethető album ez is. Fogós, lendületes, kompromisszummentes anyag, és mindenképpen erősebbnek tűnik, mint az előző kettő. Mintha csak a fiatalabb generációnak üzennének vele: nem lehet minket leírni még most sem, így kell a thrasht tolni, pupákok!

Ergo, nálam döntetlenre áll a virtuális bokszmeccs, legalábbis az első néhány hallgatás után. Később ez változhat még, de jelentősége nyilván semmi, hiszen valójában nem verseny ez. Örülni kell, hogy ezek az őskövületek velünk vannak még, és ilyen minőségben képesek muzsikálni. A zene tart fiatalon mindannyiunkat. Őket is, minket is.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ArchonAngelBand

Nem meglepő, hogy húsvét környékén a kiadók is ritkították megjelenéseiket. Ennek – gondolom – a marketinghez van köze; az ünnepek alatt ugyanis kevesebb figyelem irányul az új kiadványokra. Bár szerintem ez az egész nettó baromság, annak azért örülök, hogy néhány hét szundi után végre kezdenek felpörögni az események. Az új Metallica árnyékában nyilván minden más jelentéktelennek tűnik, főleg a milliomodik Frontiers kiadvány, amelyikből szokás szerint árad annak átható izzadtságszaga, hogy kétségbeesetten próbál olyan lenni, mint egy valaha volt nagyágyú.

Ahogy azt a debütáció kapcsán már részletesen megírtam, Zak Stevens énekes (Savatage, Circle II Circle, Trans-Siberian Orchestra) és Aldo Lonobile gitáros (Secret Sphere, Sweet Oblivion, Ring Of Fire) projektje szó szerint a szegény ember Savatage-aként értékelhető. Értékelhető – írom, de én személy szerint nem értékelem. Illetve kritikusként igen, hallgatóként, egykori Savatage rajongóként pedig nem annyira. Nem tudom, hogy Zak Stevens és Jon Oliva milyen viszonyban vannak egymással, de én Oliva helyében nem nézném jó szemmel ezt a – bocsánat, de nincs rá jobb kifejezés – haknizást. Főleg akkor ráncolnám a homlokom, ha azt forgatnám a fejemben, hogy valamilyen módon új életet lehellek – ha csak néhány koncert erejéig is – a Savatage-ba.

Szóval az Archon Angel az, ami – gyönge Savatage utánzat reménytelenül nosztalgikus savafanoknak. Még a Circle II Circle sem volt ilyen átlátszó, legalábbis eleinte nem. El tudom képzelni, hogy aki megfelelő előismeretek nélkül, azaz alapszintű rocktörténeti érdeklődés hiányában közelíti meg az albumot (megjegyzem: a mai fiatalok között egyre több olyan van, akit egyáltalán nem érdekel, hogy honnan jött a műfaj, milyen fontos állomásai vannak fejlődéstörténetének, kik voltak a meghatározó előadók, akik döntő befolyást gyakoroltak rá stb.), az sokkal kevésbé kritikus vele szemben. Nekem még a fülemben csengenek a nagy Savatage himnuszok, mind az Oliva testvérek által meghatározott klasszikus érából, mind pedig a Paul O'Neill által dominált korszakból, amikor Zak Stevens énekelt és a Savatage már inkább a Trans-Siberian Orchestra előtanulmányaként működött.

Az Archon Angel egyébiránt az e két meghatározó éra váltókorszakában született "Edge Of Thorns" (1993) lemezre szeretne hasonlítani, ahol még Criss Oliva gitározott, de már Zak Stevens énekelt. A baj csak az, hogy az "Edge Of Thorns" az első taktusoktól kezdve hátborzongató, korszakalkotó mestermunka, az Archon Angel pedig tisztes, de izgalommentes iparosmunka valódi mélységek és magasságok – vagyis katarzisélmények nélkül. Criss Olivának volt egy utánozhatatlan képessége arra, hogy emlékezetes riffeket, egyedi szólókat írjon (ezt Signor Lonobile sajnos nem birtokolja ugyanazon a szinten), de hiányolom az igazán nagy ívű, emlékezetes refréneket is. Az Archon Angel az "Away From The Sun"-ban kerül legközelebb ahhoz, hogy Savatage-értékű, "gyors felszívódású" refrénnel lepjen meg bennünket.

Mivel bölcseleti értelemben a tomista realizmus alapján állok, nyilván tagadom, hogy minden relatív. Most mégis azt mondom, hogy az Archon Angel relatíve jó. Annak, aki nem ismeri az ihletet szolgáltató eredetit, akár be is jöhet; vannak is objektív értékei, szép pillanatai, de a Savatage-hoz mért objektív összehasonlításban nálam elvérzik…

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.powerwolf.net

Igaz, ami igaz, a Powerwolf legutóbbi pár lemeze már kissé összefolyik bennem: a német vérfarkasok ragaszkodnak az eredeti csapáshoz, és le nem térnének róla, de hát igazuk is van. Kevés olyan csapat van, akiknek sikerült amolyan "franchise"-t alakítani karrierükből, a Powerwolf azonban ilyen, kezdve a latin halandzsa szövegekkel, folytatva az énekes, Attila Dorn kamu származásával és operaénekesi múltjával, valamint a jellegzetes hangzás kialakításával – mindezt színpadi jelenlétük tetézi be, a klipek sajátos hangulata, és persze az a fajta zene, aminek még jól is áll a változatlanság.

Ennek ellenére sokan vannak, akik gagyit kiáltanak minderre, ám a megosztó attitűd talán még előnyére is válik a kanoknak, hűséges fanseregük bármikor kész önként áldozati vacsoraként szolgálni, ha a vérfarkasoknak arra támad gusztusuk. (Ez vitathatatlanul igaz: minden egyes lemeznél a kísérő kóristákból el-eltűnik egy-egy zsenge húsú egyed, bizonyíték erre Attila egyre kerekebb arca…) Az együttes új lemezén azonban kissé mert változtatni a megszokott dolgokon – no, nem annyira, hogy első hallásra ne ismerhessük fel őket, de egy-két német kocka arrébb gurításával sikerült a menetelést girbe-gurbává tenni.

Először is itt van az album hossza: még a negyven percet sem éri el, és egyetlen szerzemény sem üti meg a négy percet. Ez persze a progresszivitásnak nem igazán kedvez, de hát a progresszió és a csapat eddig is úgy viszonyult egymáshoz, mint Hollywood a szovjet háborús filmekhez – így nem is lehet elvárni egy farkasfalkától, hogy zenei doktorátussal tutuljanak az éjszakában. A lecsupaszított, abszolút hatásvadász számok azonban működnek – mármint abban a környezetben, ahová szánták őket –, és már egy hallgatás után simán fütyülheted a fülberagadó dallamokat.

De mégis, mik azok az apró nüanszok, melyek a lemez hossza mellett a változás apró jeleit mutatják? – És milyen jól teszik! Már a nyitó szerzemény is elüt az átlag csaholástól: Gary Moore-os ír-kelta futamok hergelik a nagyérdeműt, hogy aztán a szokásos bombasztikus refrénben csúcsosodjanak ki, amitől a táncra forduló lábak ügetésbe csapnak át, úgy, ahogy eddig megszokhattuk. A folytatás is rejteget meglepetéseket: általánosságban a dalok nem annyira németesen szögletesek, mint ahogy az eddig jellemző volt – a második etap törzsi dobolása, és lélegzetvételhez hasonló lüktetése egy más stílus sajátjai, de tudjátok mit, ez is jól áll Powerwolféknak! Ehhez persze kell a kiváló dallamérzék, és hangulati kacajteremtés, amitől önkéntelenül mosolyra húzódik a szád, már, ha nem törsz ki zokogásban az ilyen szintű hatásvadászat hallatán.

A "No Prayer At Midnight" – egy más hangszerelésben – kiváló rocknóta lenne; ez a kissé szellősebb megközelítés kifejezetten jól áll a csapatnak, hála a refrének és a szólók ügyes variálgatásának, a dalszerkezetek enyhe lazításának: hiába, a vérfarkasok is el tudnak lágyulni egy-egy jóízű lakoma következtében. Persze itt vannak a hagyományos Powerwolf sztenderdek is: a "My Will Be Done" annyira magán visel mindent, ami a csapatnak sajátja, hogy úgy is vélheted, ezt már hallottad korábban is, pusztán a szerzemény közepén elhelyezett staccato riffelés lehet idegen. De említhetném a "Wolfborn"-t is, ami egy olyan, együtténekeltetős, koncertfavorit himnusz, amitől a stílus szerelmesei minden bizonnyal könnyeket eresztenek örömükben.

Nem is húzom tovább az időt, így is több telt el, mint amennyit az album meghallgatása követel. Rövid, de annál hatásosabb, a komfortzónán belüli apró kilengésekkel fűszerezett lemezzel ajándékoztak meg némethon farkasai, talán azért, hogy megmutassák, tudnak ők ilyet is. (A deluxe verzió pedig még két meglepetést is rejt: az egyik haverok által feldolgozott egy-egy Powerwolf dalt tartalmaz – ezt már egyszer eljátszották a zenészek, úgy látszik, jónak ítélték az eredményt –, a másik pedig nyolc szerzemény szimfonikus változata – bár ebben nincs sok új, hiszen az eredetiek is bőven meg vannak támogatva billentyűvel.)

Garael

Kiadó:
Limb Music

Honlapok:
www.rogerstaffelbach.com
facebook.com/roger.staffelbach
roger-staffelbach.bandcamp.com

Roger Staffelbach neve még úgy sem fog sokat mondani az átlagos fiatal rockrajongónak, hogy az amerikai neo-klasszicizmus első számú formációjában, az Artensionben több mint tíz évet lehúzott Vitalij Kuprij mellett, akivel hét (!) közös lemezt is kiadtak. Az Artension Kotta kolléga jóvoltából még az "Elfeledett jeles mesterremekek" rovatba is bekerült, bár a kommentekben nagyjából megbeszéltük, hogy a Mike Varney (Shrapnel Records) által fölkarolt csapat igazából csak az első négy albummal alkotott érdemlegeset, azután "alaposan ellaposodott". Érdekességként jegyzem meg, hogy - noha lemezt még nem adtak ki - az Artension 2016 óta elvileg újra aktív, sőt (ha lehet hinni a Wikipédiának) Chris Cafferyt is (Savatage, Trans-Siberian Orchestra) a sorai között tudhatja.

Az eredetileg svájci származású Staffelbach egyszer már próbálkozott az Artension keretein kívül is, volt egy Angel of Eden nevű formációja Carsten Schulz énekessel, Mistheriával a billentyűknél és Steve DeGiorgióval, aki már annyi bandában bőgőzőtt, hogy lassan könnyebb lesz fölsorolni, hol nem muzsikált még. Az Angel of Eden egyetlen, "The End Of Never" (2007) című lemeze nem is lett rossz, született is nálunk róla egy kritika, melynek egyes részleteit nyugodtan beilleszthetnék ide hasznos információforrásként (de talán jobb, ha egy az egyben újraolvassuk - már ha valakit érdekel).

A "The Quest" tehát Staffelbach első szólólemeze. Ezúttal nincs énekes, az instrumentális anyagon egyértelműen a gitáros maga van a főszerepben. Azért akadnak itt komoly mellékszereplők is, hiszen John Macaluso dobol (Malmsteen, TNT, Ark, Michael Romeo, Alex Masi), újra Steve DiGiorgio kezeli a bőgőt és a talán kevésbé ismert, de nem kevésbé tehetséges Ariel Perchuk (Kenziner) billentyűzik. Annak idején az Artension lemezek sajnos rettenetesen szóltak, de a "The Quest"-re ez hál' Istennek nem jellemző. Staffelbachnak volt annyi esze, hogy a keverést és maszterelést a kiváló gitáros-producerre, Simone Mularonira bízza (pl. DGM, Michael Romeo, Sunstorm, Eldritch, Labyrinth, Trick Or Treat, Lione – Conti stb.).

Az ember azt várná, hogy Staffelbach zombiagyú Malmsteen klónként, dallamtalanul tekeri végig a lemezt, de valójában nem ez a helyzet. A szerzemények egészen élvezhetők, dallamorientáltak, sőt - meglepetésre - nem is annyira Malmsteen hatása a domináns (jó, azért egyértelműen kihallható), hanem talán inkább a korai MacAlpine és Vinnie Moore albumoké. A 10 tételből nyolc saját, kettő pedig földolgozás. Sajnos az utóbbiak az erősen lerágott, sőt tükörsimára, szinte sterilre szopogatott csont kategóriába tartoznak: Vivaldi egyik nyári tétele a Négy évszakból (Presto) és Bach Ariája a 3. D-dúr szvitből.

Ezzel a kiadvánnyal Staffelbach biztosan nem indít be media őrületet, a tinilányok nem fogják sikítva dobálni melltartóikat a színpadra, sőt még azt is kétlem, hogy rajtunk kívül e megjelenésről beszámol még valaki a magyar "rock sajtóban", de nem ez számít. A ma már őskövületnek tekintett neo-klasszikus gitárzenére nyitott hallgatók viszont tölthetnek a lemezzel egy meghitt kb. 40 percet.

Tartuffe

Kiadó:
Geffen Records

Honlap:
facebook.com/jimmypage

Szinte hihetetlen, hogy a dobos, Bonzo váratlan és tragikus halála miatt földbe állt Led Zeppelin zenészei közül éppen Jimmy Page az, akinek mindössze egyetlen szólólemeze jelent meg. Kiterjedt produkciós munkája és stúdiózenész tevékenysége mellett John Paul Jones több szólóalbumot is kiadott, Robert Plant pedig - ha nem is feszített ütemben, de a '80-as évek eleje óta folyamatosan - dolgozik, új anyagokat dob piacra, vagy szólóban, vagy (újabban) Alison Krauss-szal közösen.

A képet árnyalja valamelyest, hogy koprodukcióban Page egy-egy albumot azért csinált David Coverdale-lel (Coverdale/Page, 1993) és Robert Planttel (Walking Into Clarksdale, 1998), de ez nem változtat azon, hogy Page mindkét korábbi Led Zeppelin-harcostárssal összehasonlítva a legendás csapat legkevésbé termékeny muzsikusának bizonyult. Valljuk be őszintén, hogy ez azért meglepő. Éppen ezért kell megbecsülni azt az egy szem szólólemezt, amit '88-ban kiadott. Az időzítés nem föltétlenül volt szerencsés. Akkoriban még javában és ereje teljében ment a hajmetál, csak néhány évvel később nőtt meg újra a Led Zeppelin és a Page-féle blues-alapú rockzene ázsiója (nem utolsósorban az olyan csapatok népszerűségének köszönhetően, mint pl. a Pearl Jam vagy éppen a The Black Crows).

A lemez ugyan a Billboard 200 listán 26., a UK Album Chart listáján pedig 27. lett, de mindent egybevetve akkorát perecelt, mint az a bizonyos közmondásos ablakos tót. A nyers, szinte demó-szerű természetes hangzás abban az időben egyáltalán nem volt menő, de akkoriban - ahogy az előbb már utaltam rá - egyébként is teljesen másféle, agyonproducerelt hajmetál lemezek hasítottak. Az "Outrider" tehát rossz csillagzat alatt született, már csak azért is, mert eredetileg hosszabb (talán dupla) lett volna, de valaki betört Page házába és ellopta az összes demót. Így a zenészek gyakorlatilag "mankó" nélkül vonultak be a stúdióba. Talán ezért van, hogy a lemez csupán 40 perc hosszú, és van rajta három instrumentális szám is (Writes Of Winter, Liquid Mercury, Emerald Eyes), amelyek viszont annak ellenére is tök jók, hogy Page azért nem egy modern értelemben vett, villámkezű gitárhős.

Mivel az anyagot javarészt Bonzo fia, Jason Bonham dobolta föl és az egyik számot maga Robert Plant énekli (The Only One), az "Outrider" bizonyos értelemben a későbbi Led Zeppelin reúniók előfutárának is tekinthető. Mindazonáltal el kell ismerjem, hogy Plantnél furcsamód emlékezetesebb teljesítményt nyújt énekesként John Miles (aki sajnos meghalt 2021 decemberében) és Chris Farlowe (Atomic Rooster, Colosseum). Az "Outrider" a Led Zeppelin szétszéledését követően megjelent, egykori taghoz köthető legzeppesebb lemez, amely szerintem az utolsó valódi stúdióalbumnál (In Through The Out Door, 1979) is jobb. A Coverdale/Page album nagyon Whitesnake-es lett, a Page-dzsel közösen írt "Walking Into Clarksdale"-re pedig túlságosan rátelepedett a korszellem (egyrészt a zenészek megöregedése, másrészt a grunge hangulat). Így meggyőződésem, hogy Page minden próbálkozása közül ez az a lemez, amelyik a legméltóbb a léghajósok maradandó örökségéhez...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kamelot.com
facebook.com/kamelotofficial

Szeretem a jó modort. Sőt, a modorosságot is, persze csak, ha olyan tulajdonságokkal párosul és olyan környezetben, melyek értékké teszik az esetlegesen giccsbe forduló előadásmódot, és a "túljátszás" attitűdjét. A Kamelot valamikor progresszív és európai power metal egyvelegét játszó, különleges hangvételű együttesként erősítette a stíluskavalkádok egyedi csapatait, amiben a keménység mellett ott volt a szentimentalizmus érzése is, ám olyan jól eltalált arányban, amit senki sem akart kritizálni.

Aztán valami megváltozott, az arányok felborultak, és a csapat zenéjéből úgy tűnt el a szigorúság vagy keménység, mint egyszeri politikusból az őszinteségre való hajlam, a progressziót pedig az a romantizált hangvétel váltotta fel, aminek erősödése szervező elemévé tette az érzelmi túlburjánzást. Személy szerint a gondot én nem ebben találtam – mint mondtam, nincs ellenvetésem a pátosz és a menny-, valamint pokoljárás érzelmi létrajárásának – ám a dallamok a riffekkel együtt szürkültek el, aminek folyamata az énekesváltással még szembetűnőbb lett.

Tommy Karevik hangjától az egyszeri metal fannak a szőr feláll a hátán: az inkább a musicalek világába kívánkozó, modoros előadásmód, az egyébként csodálatos, de műfajidegen hangszín, és az énekes technikai fitogtatása úgy űzi el a keményebb stílusok hallgatóit, mint Putyin a pacifista demokratákat. Mint kritikám elején utaltam rá, engem nem nagyon zavart sem a zene kilúgozása, sem Karevik zenei szenvelgése, egész egyszerűen nem találtam meg azokat a jó dalokat, amiket a csapat pályájának elején és csúcsán csuklóból rázott ki: lemezeik így olyan vontatott filmre emlékeztettek, melyeknek rendezése Tarr Béla filmeposzait idézi, és hát azt el kell ismerni, hogy a megosztó magyar filmrendező nem az akcióorgiáiról híres.

Mindezek miatt nem vártam sok újdonságot az új lemeztől, és ez be is jött. Ennek ellenére végre tudok lelkesedni egy Kamelot albumért, talán azért, mert Merlinnek sikerült jól seggbe rúgnia a kerekasztal lovagjait… De váltsunk komolyra: a lemez telis-tele van csodálatos dallamokkal, annak ellenére, hogy a csapat csak éppen egy kicsit mozdult el komfortzónájából.

A tempó is változott, több a lendületes darab, ami jót tett a szentimentális környezetnek, kevesebb az utóbbi idők kesergője, Karevik pedig olyan csodálatos technikai tudásról tett tanúbizonyságot, amit eddig is sejtettünk, de most már meg is bizonyosodhatunk róla: a "One More Flag In The Ground"-ban prezentált hajlításoktól bármely profi musical énekesnek leeshet az álla, ráadásul a fődallam is olyan, ami azonnal beeszi magát a füledbe, hogy aztán ott keringjen napokon keresztül.

Ezen felül még meglepetéssel is szolgálnak Arthur király kedvenc zenészei, a "New Babylon" akkora Nightwish sláger, amekkorát Tuomas is régen írt, a több dalban is felbukkanó cselló pedig tovább színesíti az ezer színben tündöklő hangulati egységet. (A grandiózus megszólalást persze a megszokott kórusmunka is segíti, amiben olyan nevek bukkannak fel, mint Oliver Hartman, Herbie Langhans, vagy Simone Simmons.) Korábban Tartuffe nagyon helyesen írta, hogy a Kamelotból Sacha Paeth olyan brandet kreált, ami keményen leverte azokat a cölöpöket, melyek között a csapat működik, szerencsére azonban most ezek a cölöpök mintha kissé elmozdultak volna, több helyet adva a kreativitásnak a sokadszorra kijátszott panelek ellenében.

Hosszú idő óta ez az album, amit vártam a Kamelottól, és az, hogy napok óta csak ezt hallgatom, bizonyítja, hogy tudnak még számomra is lemezt írni a fiúk. És ehhez még Excalibur sem kell, csak némi zenei bátorság.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.robinmcauley.com
facebook.com/RobinMcAuleyRock

Nem bántam kesztyűs kézzel McAuley előző frontierses projektjével (ÍME), ehhez képest – mondhatni – most egy még gagyibbal álltak elő. Szóval, mi lesz itt vajon…?! A szólólemezként felvezetett újabb üzleti vállalkozáshoz ugyanis még arra sem kellett vegyék a fáradtságot, hogy egy Reb Beach kaliberű húzónevet odategyenek hősünk mellé. Alessandro Del Vecchio (két házi bérmuzsikussal – Andrea Seveso, gitár és Nicholas Papapicco, dob - kiegészítve) ugyanis simán abszolválja a feladatot. Már csak azért is, mert ez már a második alkalom, hogy ebben a felállásban készítenek albumot (Standing On The Edge – 2021). Bevallom őszintén, az előző korongot nem ismerem, vagy ha mégis hallottam, akkor az úgy ment el mellettem, hogy már nem emlékszem rá. A teljesség kedvéért jegyezzük meg azért, hogy két szám erejéig Tommy Denander ismét beugrott egy kis vendégszereplésre - ha úgy tetszik, evvel pipa az "(el)ismert gitáros" csatasorba állítása is.

A kissé szkeptikus fölvezető és a csillagok szerencsétlen együttállása ellenére szögezzük le: a végeredmény egész pofásra sikerült. Robin alá tudtak olyan lendületes, old school, de nem végletesen avítt riffeket pakolni, amik hallatán azonnal fülig szalad az egyszeri rocker szája a széles vigyortól. A hangzás jó, McAuley is odateszi magát, és bár hallhatóan megkopott az orgánuma, így is öröm hallgatni. Porosabb, fakóbb lett a hangja sajnos, fátyolosabbra is keverték emiatt, ami még akkor is szembeötlő, ha technikailag amúgy jól oldja meg a vokális feladatokat most is – de hát 70 múlt januárban ugye, az is szép, hogy csak ennyit erodálódott az élc.

Kicsit olyan ez a megjelenés, mint egy bűvész show. Nem, most nem szarkasztikus vagyok, nem az benne a mutatvány, hogy Perugino már megint el tudja adni nekünk ugyanazt. Arra gondolok inkább, hogy Robin McAuley hangszálaiban tényleg megbújt a mágia régebben, de ahogy a bűvészet és cirkusz varázsa is megkopott mára, úgy ezé a muzsikáé is. Nemcsak a koncepció idejétmúlt (főleg, hogy az interneten jó néhány sutyerák azzal vívja ki az ötperces hírnevét, hogy az összes klasszikus trükkről lerántja a leplet), de a díszlet és a kellékek is avíttak némileg. Kicsit fakó már az a bársonyterítő, kopottas a fekete palást és poros a cilinder, amiből a nyúl előkerül - a korosodó művészről nem is beszélve. De legalább még előkerül. Ez is valami.

Kotta

Kiadó:
Music For Nations

Honlapok:
www.tyketto.com
facebook.com/pages/Tyketto-The-Official

Nem mentegetőzésből mondom, sőt inkább egészséges büszkeséggel, hogy blogunkon időről-időre visszatekintünk a hard & heavy műfaj hőskorszakaira (hál' Istennek ebből több is akadt). Kiemelt szerepet kap nálunk a '90-es évek eleje, amikor a műfaj olyan pofont kapott egyrészt - s ezt el kell ismerni - önhibájából, másrészt a lelketlen és számító zeneipar piaci szereplőinek jellemtelenségéből, amelyből csak nehezen, vagy egyáltalán nem lehetett fölállni. A mai fiatalok többsége ezt szerves fejlődésként éli meg (ha egyáltalán foglalkozik a kérdéssel), de mi, öregek, akik már akkor is rajongással figyeltük a műfaj minden rezdülését, tudjuk, hogy itt legalább részben mesterségesen előidézett törés állt be. A zeneipar akkoriban lelkiismeretlenül, egyik pillanatról a másikra tette ki az utcára az addig fejőstehénként "tenyésztett" muzsikusokat.

A mifelénk kevésbé ismert amerikai Tyketto is MTV üdvöskéből lett kegyvesztett, hogy azután a Frontiers hathatós segítségével kb. húsz év tetszhalott állapot után támadjon új életre az eredeti énekes, Danny Vaughn és az eredeti dobos, Michael Clayton vezetése mellett (lásd Reach, 2016). A történelmi igazságtétel azonban nem feledkezhet meg arról, hogy amikor Vaughn az "ellenszelek" által uralt '90-es évek közepén kilépett, hogy daganatos betegségben szenvedő feleségét ápolja, a banda a jobb sorsra érdemes Tall Storiesból leigazolta Steve Augerit, aki később a legendás Journeyvel is kiadott két nagylemezt.

Mondanom sem kell, hogy a "Shine" című lemez nem lett sikertörténet, az együttes nem sokkal később gyorsan szét is széledt, pedig az album piszkos jó! Augeri még csúcsformában volt, Brooke St. James gitáros a bőrrucit is legitározta a csajokról, a hangzás pedig egyáltalán nem volt műanyag vagy nyálas. Egy kifejezetten nyers, organikusan megszólaló rock n' roll lemez a "Shine", ami a bandától némileg szokatlanul inkább a '70-es évek bandáinak örökségéből táplálkozott. Kicsit visszanyúltak a hard rock axiális korszakába, kiváltképp a Led Zeppelin gyakorolt rájuk hatást, a "Ballad Of Ruby" című számban Jimmy Page név szerint meg is van említve.

A minősíthetetlenül ronda borítóval megjelent lemeznek majdnem olyan mostoha sors jutott osztályrészül, mint a Poison "Crack A Smile" című hosszú évekig fiókban porosodó mesterművének. Ma már tudjuk - néhányan már akkoriban is tudták -, hogy ez méltatlan, így bátran kiálthatjuk bele az éterbe, hogy: Igazságot a Tykettónak, igazságot a "Shine"-nak! Én marha, akkor nem vettem meg a CD-t, most pedig már szinte beszerezhetetlen, s ha kapható is valahol, egy hízott ökör árába kerül!

Tartuffe 

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.redemptionweb.com
facebook.com/redemptionband

Hihetetlen, hogy ez már a Redemption nyolcadik lemeze! Hova és miért ilyen szinte követhetetlen sebességgel repül az idő? A nyolc kiadvány közül ez a második, amelyiken már nem Ray Alder énekel. Hogy egészen pontosak legyünk: a legeslegelső, 2003-as albumon még Rick Mythiasin (Steel Prophet) dalolt, de a Redemption neve - majdnem annyira, mint a Fates Warningé - azóta összenőtt Alder búgó, melankolikus hangjával. Pontosan ezért meglehetősen tökös - bár nyilván kényszerű - húzás volt frontembert cserélni, ráadásul egy svéd csákóra, aki a fizikai távolság miatt leginkább csak virtuálisan tud csapattársaival kapcsolatot tartani.

Azt már a legutóbbi, "Long Night's Journey Into Day" (2018) című lemez kritikájában leírtam, hogy bármilyen meglepő választásnak is tűnt, Tom Englund (Evergrey) nagyon jól beilleszkedett a Redemption soraiba, a melankólia helyett hozott magával némi fájdalmas szilajságot a muzsikába. Vikram Shankar csatlakozásának is kifejezetten örülök, a billentyűs ezúttal egy saját szerzeménnyel is hozzájárult a végeredményhez: a "The Emotional Depiction Of Light" balladás hangulatával egy új, a Redemptiontől szokatlan színt adott a palettához (mondjuk a Coldplay/Muse-féle pumpálós ritmustól el tudnék tekinteni). Azt viszont nem értem, hogy a lemez végére miért kellett ebből egy alternatív változatot odabiggyeszteni: lehet, hogy a hiba az én hallókészülékemben van, de nem hallok érdemi különbséget...

A több mint 70 perces lemez különben ígéretesen kezdődik: az albumot nyitó címadó hihetetlen energiával rúgja rá az ajtót az emberre, akár a legutóbbi Evergrey lemezre is fölfért volna. Az ezt követő "Seven Minutes From Sunset" pedig alighanem az egyik legjobb Redemption nóta, amit valaha hallottam, Englund nagyon jókat és nagyon jól énekel rajta, a szólisztikus részek is el vannak találva, a dal sem túlságosan hosszú. Itt érkeztünk el az album Achilles-sarkához: Simone Mularoni (DGM) keverése és maszterelése (valamint gitáros vendégszereplése) nagyon-nagyon rendben van, de a gitáros és billentyűs, Nick van Dyk és Vikram Shankar helyett/mellett nem ártana bevonni egy külső producert is.

Az a benyomásom, hogy a dalok túl terjengősek és túl vannak gondolva. Ezalatt nem azt értem, hogy túl vannak bonyolítva, hiszen - bár progresszív címkét hordanak - a Redemption stílusát az én szememben (fülemben) mindig is egyfajta rendíthetetlenül hömpölygő linearitás jellemezte. Egyszerűen túl hosszú a lemez (ez mondjuk annyira nem zavarna), de a valódi baj, hogy gyakran túl hosszúra nyúlnak a szerzemények is. Ennek tipikus példája az "Action At A Distance", pont elég lett volna belőle 8 perc (talán még sok is), erre egy antiklimaktikus álszimfonikus közjáték után még további 7 percig ömlik, tódul, csődül, áramlik, mint egy medréből kilépett, megvadult folyó.

Már megszokhattuk, hogy újabban a Redemption lemezeken helyet kap egy földolgozás is. Az "I Am The Storm"-on most kettő is van: a Genesis "Turn It On Again"-je (amit annak idején a Dream Theater is játszott az "A Change Of Seasons"-ön), illetve - ha már a Genesistől a Phil Collins-érából választottak - egy Peter Gabriel nóta is (Red Rain). Ezeket nem tartom sem szükségesnek, sem különösebben jól sikerült tisztelgéseknek.

Eszemben sincs azt állítani, hogy az "I Am The Storm" gyönge lemez, sőt, valójában újra igazolja, hogy Tom Englunddal jól választottak, de sokat segítene, ha egy külsős producer alaposan, de vita fölött álló szakértelemmel megmetszené a túlburjánzásokat. Egy szőlész-borász barátom mondja mindig: a metszés agresszív, pusztító beavatkozásnak tűnik, de valójában a termés minőségét szolgálja.

Tartuffe