Az első két Dio lemezt azért imádom, mert ott a Mester (igen, nagy M-mel) nagyon jól eltalálta az egyensúlyt a Black Sabbath sötétebb, komorabb és a Rainbow dallamosabb, rockosabb világa között. A "Sacred Heart" már elindult egy poposabb irányba, a "Dream Evil" pedig egyértelműen Blackmore kiütéses győzelmét hozta Iommi felett (nem is szeretem azt az albumot). Ekkor jött egy 17 éves suttyó, aki visszarángatta a világ legjobb metal énekesét a helyes ösvényre: a "Lock Up The Wolves" megint okés lett - amolyan visszacsapásként, éppenséggel nagyon is sabbathos.

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy Michael Angelo Batiót és Gus G.-t láttam már néhányszor, Andy Martongelli pedig kicsit sem érdekelt. Egyértelmű, kizárólag azért mentem el erre a bulira, hogy csekkoljam: mi a bánat történt ezzel a Robertson gyerekkel az elmúlt harminc évben? A Black Sabbath akkori újjáalakulása miatt nem tudott több albumot kiadni Dióval, ez rendben, de azóta sem lehetett hallani róla. Pedig – ahogy az szerda este kiderült – ezzel sokat vesztettünk mi, rockerek.

Martongelli melegítette be a maroknyi közönséget, nem játszott túl sokat, lévén a legkevésbé ismert arc. Saját bandájától (Arthemis) és Ellefsontól nyomott egy-egy énekes számot (utóbbi a Sotóval rögzített "Like A Bullet" volt), majd egy instrumentálist, aztán az ellefsonos ismeretség és közös munka apropóján eltolta a "Symphony Of Destruction"-t is. Az kiderült azért ennyiből is, hogy technikás gitáros, nem véletlenül keveredett ide ő sem. Utána lépett fel Rowan Robertson, akit személy szerint legjobban vártam.

Nehéz dolga lehetett a nótaválasztásnál, mert egyetlen lemezről ismerhetjük csak, már aki egyáltalán. (Megjegyzem, feltűnt azért máshol is – DC4, Logan-Robertson, sőt tavaly is kijött tőle valami "Lock Up The Wolves" néven éppen ezekkel az olasz zenészekkel, akik itt is kísérték a gitárosokat -, de kétlem, hogy élő ember hallotta volna ezeket.) Természetesen ennek megfelelően Dio- és Sabbath-hangsúlyos volt a rövidke műsora (öt szám), naná, hogy a "Holy Diverrel" a végén. Érdekes, hogy az "I"-t is elnyomta, pedig ezt nemigen játszhatta a Mesterrel még élőben sem, és ugyebár azon az ominózus újjáalakuló Sabbath albumon jelent meg, ami derékba törte az éppen csak beindulni látszó karrierjét. De hát ő már csak ilyen lehet; kedves, mosolygós, megbocsátó: tisztára úgy tűnt még most is 17 éves kamasz, amikor – láthatóan meglehetős zavarban – mondott néhány szót a közönségnek.

Zavarban lenni pedig semmi oka sem volt, merthogy eszméletlenül jól tolta! Kezdjük avval, hogy ő volt az egyetlen az est fellépői között, aki egy "komoly" rockgitárral mert kiállni a színpadra. Mennyivel nagyobbat szólt az a Fender, mint mondjuk az Ibanez, vagy a Jackson! Szerintem a játékstílusa is sokkal ízesebb, mint a többieké: lehet, a legkevésbé volt shredder, de élvezet volt hallgatni – és nézni is, ha már itt tartunk, ahogy Michael Schenker módra rátekeredett a hangszerére. Miatta jöttem, és nem is csalódtam, nálam ő vitte a prímet aznap este.

Gus G. megtörte az addigi koreográfiát, mert a műsor hátralévő részében nem volt több énekes produkció. Csak a hangszeres számaiból válogatott egy csokorra valót (6 nóta – így övé volt a leghosszabb szett), ami annak tekintetében mindenképpen fura, hogy a színpad szélén téblábolt egy meglehetősen jó énekes. Se Firewind, se Ozzy…, de még a szóló dolgai között is akadt volna olyan sláger (például a "Summer Days" – eredetileg szintén Sotóval), ami jól illett volna ide. Értem én, hogy most ezt az oldalát akarta megmutatni, de azért mégiscsak menjen a fenébe: amíg a többiek mindent megtettek a szórakoztatás jegyében, addig ő hozta az én igazi művész vagyok borsószem királylányos attitűdjét.

Gus amúgy végtelenül letisztultan penget, a dallamai pedig Satrianit idézően könnyedek és légiesek helyenként. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobban néz ki! Szóval igazi sztáralkat, épp ésszel felfoghatatlan, hogy amennyiben a nem sokkal korábbi Satriani és Vai fellépésekből kalibráljuk a gitárzenét szeretők táborát, akkor hogyan lehet, hogy azok tizede sem kíváncsi egy ilyen erős négyes felhozatalra. Mert ugye mondanom se kell, hogy a nézők száma nem érte el a háromjegyű tartományt.

Végül Batio hozta, amit ő tud a legjobban a szakmában: némi stand-uppal kevert parasztvakítást kétnyakú gitáron, elképesztő sebességű, nyakatekert és látványos mozdulatokkal előadott szólókat, Pantera és Van Halen riffek megidézésével egyetemben. Igazi show-man a csóka, zsigerből szórakoztat, sosem lehet unatkozni a műsorán, főleg, ha ilyen nyúlfarknyi (volt vagy 4 szám talán). Toltak végül egy közös jamet a "Paranoid"-ra, ahol ötödiknek beugrott még az egyik gitártechnikus is, aztán csókolom. Nem jöttek vissza ráadásra, ez a nem túl kedves gesztus (pontosabban annak hiánya) talán éppen a gyér érdeklődésnek szólt.

Összességében jól éreztem magamat, nagyon is. Martongelli megfelelő felvezetőnek bizonyult, Robertson hozta az autentikus rockert, Gus G. most éppen balerinára vette a figurát, de egye fene, neki ezt is elnézzük! Batio pedig a szokásos tréfamester szerepében tetszelgett. Négy remek muzsikus, mindegyikük sajátos karakter és egyéni játékstílus. A kísérő zenészekre sem lehetett panasz, nagyon profin tolták végig a műsort. Panasz egyedül létszám tekintetében merülhetne fel, ha már, de hát ebben a koncertdömpingben és gazdasági helyzetben (a brüsszeli infláció ugye) talán még a visszafogott nézőszám sem annyira meglepő. Mindenesetre sajnálhatja, aki nem volt ott, egy remek estét hagyott ki!

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.wingertheband.com
facebook.com/Officialwinger

Lerágott már ez a csont, de bocsánatkérés ide vagy oda, a Metallica Winger poszterre dobónyilazása a "Nothing Else Matters" agyonjátszott klipjében, valamint az idióta kis Stewart Winger pólóba öltöztetése az akkoriban masszívan népszerű Beavis & Buttheadben - hogy finoman szóljak - nem használt a Winger karrierjének. Azóta állítólag mind James Hetfield, mind Mike Judge elnézést kért, de ezzel maximum kiengesztelték szegény Kip Wingert, viszont az okozott - szerintem dollárszázezrekben is mérhető - kárt helyehozni már nem lehet. Egy generáció szemében lett helyrehozhatatlanul nevetségessé téve egy olyan banda, amelyik képességei, teljesítménye alapján sokkal-sokkal többet érdemelt volna.

Szerencsére nem tudták elvenni Kip Winger és csapata kedvét a zenéléstől, pedig ilyen előzmények után azon sem csodálkozhatnánk, ha a Winger nyomtalanul tűnt volna el a rockzene süllyesztőjében. Szerencsére a kétezres évek első évtizedének derekától kezdve újra kedvük van együtt muzsikálni, és ha nem is mindig 100 százalékos a teljesítmény (mint egykor a "Pull" albumon), kifejezetten élvezetes lemezeket készítettek, rácáfolva minden megalapozatlan kételyre, rosszindulatú ócsárlásra. Talán nem telitalálat a hasonlatom, de nekem a Winger mindig is olyan volt, mint a heavy metal Totoja. Divat volt őket ekézni, de a zenészek elkötelezettsége, fölkészültsége, hovatovább: zsenialitása egyszerűen megkérdőjelezhetetlen.

A "Pull" (1993) egyébként nem véletlenül került szóba. A változatlan (és nyerő) fölállásban rögzített "Seven" (érted? a hetedik sorlemez) egyértelműen a "Pull"-hoz nyúl vissza ihletért. Ez olykor már túlságosan is nyilvánvaló, amikor gyanúsan ismerős dallamvezetések, hangzások, hangulatok, riffek kerülnek elő arról a tényleg hibátlan albumról. A Winger most nem csapong, mint az előző, "Better Days Comin'" lemezen, nem viszi túlzásba a merengő lírázást, nem erőlteti az összetett, már-már progos fölfogású nótákat: a dalok java része húzós, morcos, direkt, instant "dia-dal" az értő füleknek, még úgy is, hogy néha az a benyomásom, Kip Winger hangja már nem minden tekintetben a régi (azért még így is világklasszis).

Ez az 55 perc - ahogy már mondtam - valódi diadal, igazi győzelmi menet: győzelem a kétkedők, lesajnálók, piszkálódók, irigyek fölött. Ahhoz még nem volt alkalmam elégszer meghallgatni, hogy teljes bizonyossággal kijelentsem, de még az is előfordulhat, hogy a "Seven" a végén még a "Pull"-t is beelőzi nálam. Nagyszerű, érett, kellőképpen átgondolt, mégis őserőktől duzzadó alkotás. Nem kérdés, hogy toplistás. Nem kérdés, hogy az év egyik legjobb lemeze. Nem kérdés, hogy emiatt megannyi balfogást elnézek a Frontiers kiadónak. Nem kérdés, hogy piszkosul megnézném őket élőben. Nem kérdés, hogy fizikai valójában is megy föl a roskadozó polcra, a többi közé.

Tartuffe

Kiadó:
Crusader Records

Honlapok:
www.kingzebra.ch
facebook.com/KINGZEBRA.band

Nem titkolom, hogy én simán elvagyok a kvázi plagizálással és a régi zenék újrahasznosításával. Amennyiben azt kompetensen, ötletesen és mai hangzással teszik, még némi funkcióját is látom, tudniillik a fiatalok bevonzásában, akik a korabeli Zeppelin, Maiden, Thin Lizzy, Rush stb. lemezekre – az akkori megszólalással valószínűleg – kevésbé tudnak rágyógyulni. Még némi tisztelendő őszinteséget is vélek felfedezni ezért a Greta Van Fleet, Audrey Horne, Black Star Riders, YYNOT stb. bandák hozzáállásában: úgyse tudunk jobbat, ki lett ez találva anno tökéletesen – folytassuk, amit a kedvenceink elkezdtek, a dagadt ruhát spanyol viasz feltalálását pedig hagyjuk másra. És legfőképpen ne tegyünk úgy, mintha hozzá tudnánk bármit is tenni a rock történetéhez.

Ezt a sort gyarapítja (és mégsem) a svájci King Zebra is. Annyiban biztosan, hogy nem akarják feltalálni a kereket – a hagyományápolás kimondott-kimondatlan célként lebeg az éterben a lejátszás alatt (lásd még a mű címét). Annyiban viszont nem, hogy sokkal kevésbé lőhető be egyetlen korabeli zenekar hatása a bemutatkozó korongjukon, mint a fentebb fölsorolt együttesek esetén. Bátran nyúlnak vissza a heavy metal őskorához a '70-es évek végére és a '80-as évek egészére, de nemhogy egy csapatot, még a kizárólagos stílust sem tudnám esetükben fitymálóan, a nekem aztán nem lehet újdonságot mutatni eltartott kisujjú mentalitásával megnevezni, mint ősforrást.

Egy olyan skálán mozognak ugyanis, amibe belefér Ted Nugent és az Y&T mégigazánhardrockja ugyanúgy, mint a glam metal; hovatovább, helyenként már szinte az AOR határát súroló refrénekre ragadtatják magukat. Mégiscsak 2023-at írunk, ezért más hangzással, tökösebben, két gitárral nyomják a rock 'n' rollt, így az összhatás nálam valahol az elsőlemezes (és nem a 'Slave…'!) Skid Row környékén áll meg (ennek születésén ugyebár még Jon Bon Jovi bábáskodott). Vagy mondhatnám éppenséggel a "Streat Ready" Leatherwolfját, esetleg a késői Night Rangert, ahol a dallamosság és a lendület szintén igen robbanékony elegyet alkotott.

Nagy megfejtések tehát nincsenek itt. Fogós melódiák és fiatalos svung viszont van dögivel. Ahogy mondottam volt, nekem nem is igen kell ennél több manapság.

Kotta

Vélhetően a legtöbb zenefanatikusnak vannak olyan kedvencei, akik nem tartoznak stílusuk meghatározó hangszeresei, előadói közé, mégis úgy érzi, sokkal szegényebb lenne a műfaj, ha ők művészetükkel nem járulnának hozzá az adott stílus népszerűsítéséhez. Ha tőlem néhány nappal ezelőtt megkérdezik, hogy számomra ki ez a művész, gondolkodás nélkül őt neveztem volna meg. Sajnálatos dolog, de meglehetősen megszokott, hogy egy-egy ember csak a halálával válik igazán fontossá, amikor szembesülni vagyunk kénytelenek az élet végességéből következő fájdalmas hiányával. Magam sem vagyok teljesen kivétel, hiszen két napja most csak Engelke két zenekara, a Fair Warning és Dreamtide szól, de nem véletlen írtam fentebb, hogy számomra Helge Engelke volt az, aki halálától függetlenül is a legalulértékeltebb zseninek számított évek óta, amit itt a blogon többször szóvá is tettem. 

Nem értettem, sőt most sem értem, nincs is rá válaszom, hogy miért nem került a Fair Warning (de akár a Dreamtide is) évtizedek alatt sem a melodikus hard rock élmezőnyébe. Mi volt az a "skill", aminek ez a német zenekar nem volt birtokában, és kellett volna a világsikerhez vagy legalább a szélesebb körű elismertséghez? Kimagaslóan jó lemezek, óriási slágerek, amelyek csupán Japánban leltek értő fülekre, de ott legalább tényleg sztárnak számítottak. Meggyőződésem, hogy ezt a stílust nem lehetséges ennél színvonalasabban játszani. Remek dalok, többszólamú vokálok, jó énekes(ek), kiváló zenészek és igen ... Helge Engelke személyében egy olyan gitáros, akinek minden egyes gitártémája, szólója külön remekmű és közönséges földi halandó számára csak nagyon-nagyon nehezen lejátszható. 

Engelke két abszolút kedvence Uli Jon Roth és Michael Schenker voltak, akiknek dallamosságát ötvözte a saját zenei világával. Hatásaival együtt azonban rendkívül markáns és egyedi, csak rá jellemző gitárjátékot hallhatunk a lemezein. Hogy miért nem lett hivatkozási alap, hogy a gitármagazinok címlapjaira miért nem került fel mégsem? Nem tudom, erre sincs válaszom. Speciális hangszere (leginkább Uli Roth Sky gitárjához hasonló) hegedűszerűen tudott megszólalni, de ha a dal azt kívánta meg, akkor stratocasterrel varázsolt, rendkívüli tehetséggel játszotta a szellősebb, bluesos kíséreteket, szólókat is. A barátok megemlékezéseikben kiemelik, hogy szerény, türelmes és segítőkész ember volt, aki bármihez fogott, azt perfekcionistaként, végletes alapossággal, teljes koncentrációval végezte és így engedte ki csak a kezei közül.

Nincs kedvenc Engelke szólóm, mert szinte mindegyik külön remekmű, azonban van egy, ami most különösen fontos és fájó. A néhány éve szintén nagyon fiatalon távozott Ralph Santolla albumára játszott fel egy szólót a "Starlight" című dal végére (15:15-től). Ebben az egyetlen szólóban benne van minden, amiért Engelke játékát rajongásig szerettem; szinte szárnyaló könnyedség, dallamosság, virtuozitás.

Helge, köszönöm a zenéd, legyen neked könnyű a föld!

Túrisas

Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
facebook.com/Legions-of-the-Night

Most, hogy a külföldi vezető heavy metal portálokon kiemelt hír lett a Savatage új – és búcsúzó – albuma, így talán kedves olvasóink sem csodálkoznak azon, hogy megélénkült a csapat klónhadserege: Tartuffe kolléga nem régen írt a Zak Stevens vezette Archon Angelről egy nem túl hízelgő kritikát, így én is rávettem magam, hogy a Henning Basse-féle változatról, a Legions Of The Night új albumáról ejtsek ellensúlyként néhány dicsérő szót.

Basse nyílt lapokkal játszik, és képes arra, amiért a Savatage is a világ egyik vezető underground csodája lett, vagyis arra a hangulatteremtésre, amitől az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen, és amiben egyaránt ott rejlik a gyász szomorúsága, valamint az újjászületés reménye is. Aki hallotta az együttes első albumát, azt nem fogja meglepetés érni, a német brigád legyártotta a debüt folytatását, amiben ott rejlenek a Savatage eszköztárának jól ismert motívumai: Oliva ráspolyos hangja, kísérteties kacajai, a lelket bizsergető zongora futamok, a játékos kánon, a hisztéria és az őrület, mindezt megfejelve azokkal a csodálatos dallamokkal – talán csak egy valami hiányzik, hogy tökéletes legyen a zenei idézet: Criss Oliva gitárjátékát és hozzáállását a szólókhoz, azt az egyedi, egyszerre komoly és vidám attitűdöt, amit még a példaképeknek sem sikerült újjávarázsolni a Criss halála utáni epikus zenei korszakban. A Dawn Of Destinyből ismerős Jens Faber – aki a basszust is kezeli – ügyes gitáros, de éppen az a mágia, az a fátyolos misztikum hiányzik játékából, ami oly egyedivé tette a legendává nemesedett valamikori Savatage tagot.

Ez pedig hiba – lenne, ha Basse dallamaival nem próbálná pótolni mindezt, fantasztikusan ráérezve a hiátusra, és az annak a pótlásához szükséges módszertanra, kiragadva hangulatot a hangszerek környezetéből, és egy magasabb szintre helyezve extázist és gyomorszorító érzéskavalkádot robbantva, amitől egyszerre érzünk nyugtalanságot és nyugalmat.

A dalok felépítése – ami önmagában is megteremti az élvezethez szükséges feszültséget – nem változott, a verzéhez egy abszolút nem abból táplálkozó refrén bontakozik ki, ami a fő dallamot hordozza és bontja ki, hogy aztán ismét a "dal a dalban" érvényesüljön a verze és a refrén zenei ellentétjében. Mégis, van valami változás a debüthöz képest? Igen, jóllehet nem meghatározóan: a "Run Faster" és a "Fury" a NWOBHM nyolcvanas évekbeli hangulatát idézik, lovasrohamhoz illő tempóikkal minden bizonnyal megörvendeztetik az öreg, iszapszemű rájákat.

Basseék nem titkolják az ihlet eredetét, teljes mellszélességgel állnak ki rajongásuk tárgyát tekintve, így a fekete öves Savatage rajongók minden bizonnyal megbocsájtják azokat a pillanatokat, amelyek már túlmutatnak az  ihlet forrásközpontúságán, és ha szigorúan vesszük, akkor hivatkozás nélküli idézetként – egyszerűbben: lopásként – értelmezhetőek: a "Save Us" riffje konkértan a "Streets"-ből lett átemelve mindenfajta formázás nélkül, de ilyen momentum akad több is a lemezen. Én mégis hajlandó vagyok ezek felett átsiklani, mert az elcsent elemek pusztán segédeszközök a szerzemények kibontásához: így válik a régi újjá, egy korábbi minőség ismételten formált értékké.

Azt persze nem tagadom, hogy elfogult vagyok, így a kritikám talán túl szubjektívra sikeredett, de kérlek benneteket, ne ítéljetek el ezért: a csapat megadta nekem mindazt az örömöt, amiért zenét hallgatok, és ez felülír mindent – remélem, hogy ezzel mások is így lesznek, nosztalgiát és egy régen tapasztalt hangulatot érezve a lemez felfedezése közben.

Garael

Kiadó:
Music Theories Recordings/Mascot

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Senki sem vádolhat azzal, hogy negatívan elfogult vagyok Paul Gilberttel szemben. Sőt, ha beszélhetünk egyáltalán elfogultságról, az inkább az ellenkező irányba mutat, i.e. nehéz lenne palástolnom, hogy régi nagy rajongó vagyok. Ez természetesen nem akadályoz meg abban, hogy rámutassak: egyáltalán nem vagyok elragadtatva a gitáros újabb anyagain megfigyelhető tendenciáktól. Gilbert természetesen nem felejtett el gitározni, ellenben totál ráakadt manapság arra, hogy "vokális stílusban" játsszon a gitárján, azaz: úgy szólaltassa meg a hangszerét, mintha az emberi hangra írt melódiákat "énekelne". Érdekes kísérlet... egy pár nóta erejéig. Azután fárasztó...

Nyilván ebből a megközelítésből (na meg azért, mert Gilbert hatalmas Dio-fan) született az ötlet, hogy kedvenc énekesének több évtizedes és szerteágazó karrierje előtt tisztelegjen egy önálló instrumentális lemezzel. A "The Dio Album" 12 db Rainbow, Black Sabbath és Dio nótát dolgoz föl úgy, hogy az óriás-törpe vagy törpe-óriás énekét gitárral utánozza, gyakorlatilag hangról-hangra. Azt még elnézném Gilbertnek, hogy Ronnie James Elfes korszakáról tudomást sem vesz (ezt az amatőr hibát bizony sokan elkövetik), de azzal már nem tudok mit kezdeni, hogy a vokális részeket változtatások nélkül pengeti el. Ezzel ugyanis kísérteties, hátborzongató módon idézi meg a hard rock egyik valaha volt legjobb énekesét, miközben a hallgató végig azon morfondírozik, hogy mennyire jobb lenne az eredetit, Dio utánozhatatlan hangját hallgatni.

A helyzetet súlyosbítja, hogy amikor Gilbert nem Dio hangját emulálja vagy az eredeti szólót variálja meg kicsit, akkor esetenként olyan benyomást kelt, mintha leginkább csak imprózna. Szó se róla, tud ő improvizálni rendesen, de ez most valahogy az esetlegesség, átgondolatlanság benyomását kelti bennem. Egyébként Gilbert játszotta föl az összes hangszert a stúdióban, kivéve a dobokat, amelyeket elvileg egy régi cimborája, Bill Ray püfölt. Itt viszont elbizonytalanodom egy kicsit, mert a dobsound olyan steril, a dobjáték olyan kimért, hogy bennem fölébredt a sanda gyanú, hogy van itt "gépi" rásegítés (is) rendesen.

A dalok kiválasztása szerintem elég jól sikerült, egyedül a "Country Girl"-t nem értem; az a nóta a Black Sabbath "Mob Rules" lemezének kevésbé sikerült tételei közé tartozik. Mondjuk a "Stargazer" és a "Gates Of Babylon" hiánya is nehezen kimagyarázható. Akárhogy is, ezt a megjelenést max. a fekete öves, 10 danos Dio vagy Gilbert fanatikusok élvezik annyira, hogy egynél többször meghallgassák. Kétségkívül szép gesztus, méltó tisztelgés Dio emléke előtt, de minimum fura és - ahogy én látom - fölösleges.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Közhelyes, de igaz: repül az idő. Ez a Frontiers milliomodik szupercsapatának, a Revolutions Saintsnek már negyedik albuma. A mesterségesen előállított, nápolyi "rajzasztalnál" tervezett trió munkásságát a kezdetektől fogva szemmel kísértem: egyrészt, mert elkötelezett Journey rajongó vagyok - ez a projekt pedig nyilvánvalóan afféle Journey pótlékként vagy tribute-ként született -, másrészt, mivel Deen Castronovo kiugró tehetségét mind dobosként, mind énekesként el kell ismerni.

Az első lemez (2015) nagyon tetszett, még a toplistámra is fölkerült, a másodikat (2017) csak megbicsaklásként tudtam értékelni, a harmadik (2020) viszont határozottan javuló tendenciákat mutatott. Időközben a Serafino Perugino által vezetett dél-olasz tervezőirodánál újratervezés történt, Castronovo körül - akinek olasz családneve magyarul új tábort jelent - új zenésztársak vertek tábort: nevezetesen Doug Aldrich helyett jött Joel Hoekstra, Jack Blades helyett pedig Jeff Pilson. A változásnak nincs túl nagy jelentősége, mégpedig két okból. Az új tagok ugyanis épp olyan kiváló, hétpróbás muzsikusok, mint elődeik, a zeneszerzés pedig eddig is a Frontiers "mérnökeinek" volt feladata. Ezúttal a fő zeneszerző, hangmérnök, billentyűs stb., Alessandro del Vecchio mellé fölsorakozott Anders Wikström a Treatből, de az új gityós, Hoekstra is.

Az "Eagle Flight" talán nem ér föl az erős bemutatkozáshoz, de mindenképpen a jobb lemezeik közé tartozik. Példának okáért nem olyan bágyadt, mint a "Rise" volt. A kicsit kásás hangzással azonban nem vagyok teljesen elégedett, se a dobok (pedig ez egy ütős lemeze!), sem a gitárkíséret nem szól úgy, ahogy szerintem kéne - mondjuk nem vagyok hangmérnök -, szerencsére a szólók rendben vannak. A lemez amúgy nem túl hosszú: a maga 43 percével tulajdonképpen a régi bakelitek terjedelmére lett belőve.

Érdekes, hogy a múltkor a túl sok lírára panaszkodtam, most meg az a bajom, hogy nincs az albumon egy igazán fogós, negédes ballada, kivéve talán a "Once More"-t, itt viszont - irgalom Atyja ne hagyj el!, alig merem kimondani - a kevesebb gitár több lett volna. Nehéz a kedvemre tenni, na. Ellenben a "Crime Of The Century" - amit egyébként Anders Viktröm jegyez - a valaha volt legnagyobb RS nóta, még a szövege is megkapó - alighanem a zűrös drog és családi erőszak ügyekkel terhelt Castronovo küzdelmeit, belső vívódásait dolgozza föl! Egy ilyen refrénért egyesek pokoljárást is vállalnának, de még a Journey fő dalszerzői, Jonathan Cain és Neal Schon is tuti besírnának tőle.

Tartuffe

Kiadó:
Reaper Entertainment

Honlapok:
www.heavymetalanthem.com
facebook.com/heavymetalanthem.en

Miközben tudjuk, hogy Japánban a hard rock és a heavy metal műfajok kultikus státuszt élveznek, és ott még akkor is méretes koncerttermeket, stadionokat töltenek meg a zsáner kiválóságai, ha otthon: Európában vagy Észak-Amerikában már a kutya sem kíváncsi rájuk, azt nem mondhatnánk, hogy a szigetországnak sikerült az utóbbi évtizedekben jelentős számban kitermelni hangos nemzetközi sikereket arató, "bennszülött" művészeket, formációkat. Persze a zeneoktatás elképesztően magas színvonalú, s ez arrafelé párosul a közmondásos kelet-ázsiai szorgalommal is, a Loudness és Kelly Simonz (esetleg az Earthshaker) nevén kívül mégsem igazán jut eszembe jelentősebb, Európában is ismert japán produktum. Elismerem, nem is nagyon kutattam utánuk; ha már japán zenészekről van szó, az én figyelmem inkább a jazz felé orientálódik. He-he, orientálódik, érted, ugye?

Az Anthem egyébként - egy kb. 10 éves szünettől eltekintve a '90-es években - a '80-as évek eleje óta aktív zenekar hangos hazai sikerekkel. Ma már az egyetlen eredeti tag a basszer, Naoto Shibata. Ő a csapat szíve-lelke még úgy is, hogy évekig küzdött gyomorrákkal. Rajta kívül mindenképpen meg kell említenem Akio Shimizut, aki briliáns gitáros, gyilkos sounddal és szépen kimunkált, technikailag tökéletes szólókkal. Döbbenetes a csákó, simán odaállítható pl. Gus G. mellé. Nem is véletlen, hogy ő jutott most eszembe, hiszen az Anthem olyan "klasszikus", hamisítatlanul - és távol-keleti létére zavarba ejtően - európai heavy metalt játszik, mint pl. a Gus G.-féle Firewind a korai lemezein. Van itt egy kis Judas Priest, egy kis Accept és a szólókban jó pár leheletfinom neo-klasszikus utalás.

Szerintem baromi jó húzás volt részükről, hogy 2019-ben "Nucleus" néven kiadtak egy gyűjteményes lemezt a legnagyobb slágereikkel: új, friss hangzással rögzítve és angol szövegekkel. Ez végre határozott nyitást jelentett a nagyvilág felé. A "Nucleus" akkorát dörrent nálam, hogy ösztönszerűen hasra vágtam magam tőle és csak pislogtam a fejemet forgatva, mint a tanyasi tyúk a garabolyban. Ezek után a "Crimson & Jetblack" munkálatait nem siették el, sokat kotlottak a dalokon, mert el akarták készíteni a pályafutásuk legjobb, legkeményebb albumát, amely végre nemzetközi szinten is kivívja a bandának azt a tiszteletet, amit valójában megérdemel. Remélem, hogy rajtam (és Saszi nevű olvasónkon) kívül más is rá fog jönni, mekkora királyok ezek a japán öregfiúk.

A csapat nevéhez méltó módon, gyakorlatilag csak és kizárólag veretes heavy metal himnuszok sorjáznak a lemezen: kifejezetten jó nóták, ragadós dallamokkal, emlékezetes refrénekkel, nyaktörő riffekkel, tanítanivaló szólókkal és kivételesen - a japán együttesek Achilles-sarka az énekes szokott lenni - Yukio Morikawa személyében egy klasszis frontemberrel. A legendás svéd producer és hangmérnök, Jens Bogren még a kifogástalan, súlyos, de nem túlzsúfolt hangzásról is gondoskodott. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy a "Crimson & Jetblack" ne szerepeljen az idei toplistámon. Ez fix rekord, hiszen japán együttes ebben a megtiszteltetésben még nem részesült.

Tartuffe

Kiadó:
Atomic Fire

Honlapok:
www.69eyes.com
facebook.com/the69eyes

Komoly mulasztás, és jelzésértékű is egyben, hogy erről a bandáról nemhogy recenzió nem született még itt, de említés szintjén sem igazán jelennek meg. Pedig a Sentencedbe oltott Billy Idol, amit – némi egyszerűsítéssel – játszanak, nemcsak roppant kellemes muzsika, de gyakorlatilag időtlen is: nehezen tudom elképzelni, hogy az egyedi, borongós hangulatba csomagolt, ámde alapvetően ragadós dallamok valaha is kimennének a divatból. Jöhetnek-mehetnek a trendek, a vámpírkultusz – amit kezdettől fogva meglovagolnak – örök. Pedig 2002 óta (Paris Kills) nagyjából minden új albumuk a toplisták élén nyit és villámgyorsan bearanyozódik odahaza, szóval ők lennének a finn Tankcsapda. Kicsit sötétebb, kicsit depisebb, de az övék :D.

Ami roppant szimpatikus még bennük, hogy több, mint 30 éve változatlan felállásban nyomják. Manapság ez korántsem megszokott. Ismerik tehát egymást, mint a rossz pénzt, ebből adódóan egyedi és konzisztens hangzásuk van, a lemezeik is szinte mindig ugyanazon a magas színvonalon pörögnek. Ennek ellenére még a szűken vett alstíluson belül is csak másodhegedűsnek tűntek, még a stílus fénykorában is, az angolszász kollégák (The Cult, Danzig, Type O Negative, Paradise Lost) köpenye mögött sunnyogva. Lehet, engem is  elkerültek volna teljesen, ha Hadzsi barátom nem megveszekedett nagy rajongójuk.

Nem volt kérdés, hogy születésnapjára idén The 69 Eyes koncertjegyet kap tőlem, és ha már így alakult, összeszedtük a többi havert is természetesen, pedig ők sem voltak annyira képben azért velük. De nem csalódtak szerintem, mert Helsinki napszemcsis vámpírjai remek, sallangmentes kis goth ’n’ roll bulit kanyarítottak a Negrában, a nem túl nagy (azért a kisterem megtelt), ámde annál lelkesebb rajongói tábor őszinte örömére. A koncert kapcsán hetek óta járatom a kocsiban a korongjaikat, és azt kell mondjam, tényleg nagyon stabil a minőség. Az előző "West End"-et (2019) például simán oda lehet tenni mondjuk a "Devils" mellé (2004), semmivel sem gyengébb.

Nem vártam tehát most sem nagy meglepit, már csak azért sem, mert az előzetesen közzétett "Drive" EP és a címadóra készített videó alapján gyakorlatilag borítékolni lehetett, hogy ezúttal még annyi kísérletezés sem lesz, mint mondjuk a 2016-os "Universal Monsters" esetén. Maradnak a jól bevált Billy Idol találkozik a The Sisters Of Mercyvel vonalon, nyakon öntve egy jó adag The Culttal. És ez egyáltalán nem baj, mert pontosan ezt várjuk tőlük! Azt is tudni lehetett, hogy a koncerten elnyomott Boycott feldolgozás is felkerül majd a lemezre, és hát a "Gotta Rock" lehetne saját szerzemény, annyira hasonló stílusban nyomták akkoriban még a náluk is kultabb honfitársaik.

Szóval a lemez jó részét ismertük már a megjelenés előtt, csoda lett volna, ha ehhez képest a teljes mű csalódást okoz. Nem is okozott; igaz, meglepetést sem. A dalcsokor első fele kifejezetten erős: a "Death of Darkness" nagyon ott van, a "Drive" szállítja az ügyeletes slágert, a Kat von D-vel közösen előadott western téma pedig hoz némi változatosságot. A feldolgozás is ebben a blokkban van, szóval eddig minden a legnagyobb rendben. A  "B" oldal aztán leül kicsit, az amúgy rövidke lemez második öt számából mondjuk kettő, ami kiemelkedő, három pedig felejtős (átlagos). Az egyenleg így is pozitív, tízből 7 kifejezetten okés nóta nem rossz arány.

Úgyhogy szerintem Hadzsi barátom most sem fog csalódni, a "kevésbérajongók" pedig úgysem most kattannak majd rá David Lee Roth vámpír verziójára. Ha eddig nem kaptak rá az édes vérre, most sem értik majd, mi ebben a pláne.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.trampthology.com
facebook.com/MikeTrampOfficial

Na, ha már lendületben vagyok (magamhoz képest...), emellett csak nem tudok elmenni szó nélkül. Kinek készült ez a lemez? Mármint úgy értem, Tramp szülein, feleségén, közeli családtagjain kívül, akik nyilván elájulnak a gyönyörtől, élnek-halnak mindenért, amit Mike kiad, még a Freak Of Nature lemezekért is. Szerintem a kör kb. be is zárult, a haverok, távoli rokonok sem fogják beszerezni, legföljebb, ha kapnak potyapéldányt, köszönik szépen, elismerően bólogatnak majd szemtől szembe, mert megbántani biztosan nem akarják. Ha el is kapja őket a nosztalgia, hazamenve tuti tolják befelé a "Pride"-ot.

Félreértés ne essék, bár az esetek döntő többségében kapitális kapufa, nem feltétlen vagyok ellenzője az újravett felvételeknek, jól is elsülhet ez, ha volt valami olyan ok, ami miatt az alapvetően értékes anyag nem tudta felfedni értékeit, pl. meg nem érdemelt elsikkadásból kifolyólag. Ilyenkor az idő, fejlődő stúdiótechnika, esetleg jobb zenészek tudnak neki igazságot szolgáltatni. Már megjelenésük után klasszikussá vált anyagok esetében viszont nagyon ritkán működik a dolog. Jó, a Testament "First Strike Still Deadly"-je konkrétan odabasz, de ezen túl hirtelen csupán egyetlen példa jut eszembe mint kivétel. Nem lett rossz pl. a Uriah Heep "Celebration" anyaga, a combosabb, modernebb megszólalás pumpált egy kis friss életerőt a klasszikus dalokba, bár ez esetben is tökéletesen megértem, ha valaki nem látja értelmét a "July Morning - 2009"-nek. 

Innentől viszont csak elrettentő példák jönnek. Minek kellett újravenni a Sonata Arctica "Ecliptica" lemezét? Mi a fészkes fene volt itt a hozzáadott érték? Miért kellett újravenni a maga korában csilliárd összegből rögzített Lynch Mob "Wicked Sensation" lemezét, ami ezerszer szól a mai napig jobban, mint az új, ami egy öreges, konzerv-ízű, vacak kínlódás. Tökéletesen illeszkedik a sorba a Frontiers "zseniális" ötlete, hogy Vito Bratta nélkül és mindenféle változtatást mellőzve rögzítsék újra a WL klasszikusokat. Az eszem megáll, komolyan! Bratta neve (gitárjátéka) és a WL fogalom, de a kultikus jelző sem elkoptatott ebben az esetben. Ha másra nem, arra tényleg tökéletesen alkalmas a lemez, hogy megmutassa, mi a géniusz és a jó mesterember közti különbség. Ugyanis a zenészek jók, Nagyon jók. A "Wait" vagy a "Goin' Home Tonight" szólóját hangról-hangra elnyomni kivételes képességeket jelez. Igen ám, csak éppen hallatszik, hogy míg Bratta kezéből valami definiálhatatlan fölényességgel kifolytak ezek a szólók, addig a mesterember, Marcus Nand megtanulta, és a megfelelő hangok, megfelelő időben történő lefogásával többnyire (a "Little Fighter" még így sem megy..) végrehajtja a feladatot. Csettintünk, hüvelykujj fel, aztán betesszük az eredetit és elájulunk.  

Egyetlen érvet írjon valaki, ami miatt ezt és nem a régi klasszikust kell hallgatni? Tramp jobban énekel? Nem énekel jobban. Jobban szól az új? Nem szól jobban. Ez Frontiers-futószalag sound, ott és akkor meg elköltött dollárhegyek és Michael Wagener. Mint írtam, a dalokon semmit nem változtattak. Ja, de! A 'When The Children Cry" kapott egy kis zongorakíséretet. Hurrá! Egy totálisan fölösleges, haszontalan megjelenés. Michelangelo vagy az egyik tehetséges kisinasa a műhelyből?  Én az előbbit választom, köszi! (Bár ez utóbbit a 'Talicska megjelenés mindent elhomályosító fényében, ki nem szarja le! :-)))))

Túrisas