Kiadó:
SG Records

Honlap:
www.ibridoma.com

Olasz zenekar játszik amcsi zenét. Manapság már nem olyan meglepő ez. A Facebookon talált meg minket a talján Ibridoma, írnánk-e az új albumáról? Ugye, milyen népszerűek vagyunk? Még mondja valaki, hogy nem kell nyomulni a közösségi portálokon. Persze, miért is ne! – dobtam be könnyedén, de azért nem vettem teljesen komolyan az ígéretet. Könnyen belefut ugyanis az ember ilyenkor olyan házi készítésű termékekbe, melyek a sonkával-kolbásszal ellentétben zenében nem okoznak túl sok örömet. Simán megfeledkeztem volna a fogadalmamról, ha most is ez történik.

Ezúttal azonban a sors kegyes volt hozzám, így hamarost azon kaptam magam, hogy széles vigyorral hallgatom a lemeznyitó "Eagles from the Sky"-t. Már a lendületes riffelgetés a szám elején megfelelő felütésnek bizonyult, de az igazi fordulópont a Mikiegér énekhang beköszönése volt. Igen! Pont ez a Vince Neil orgánum kell ehhez a fasza kis Rattes muzsikához! Mintha a Mötley Crüe tért volna vissza a tökös, "Shout At The Devil" fémjelezte korszakához. Mindezt modern, erőteljes, ámde kristálytiszta hangzással. A második nótában (Cold Light Of Moon) aztán megérkezik Davy Vain is, amolyan "y" koordinátaként, hogy két dimenzióban tudjuk elhelyezni a mediterrán cowboyokat a rockzenei térképen. Sőt, lehet, hogy ez már a "z" tengely..? Ratt, Mötley Crüe, Vain. Aha, asszem már 3D-ben nyomulunk, ahogy az manapság dívik. Küldetés teljesítve.

Már csak néhány kiegészítésre van szükség: a gitármunka azért jóval tökösebb annál, hogy szimplán glamként könyveljük el ezt a csapatot. Ilyen szempontból idecitálhatjuk akár a német Kissin' Dynamite-ot is (4D!), mert ők kevergetik még a strandmetalt (copyright by Garael, legalább is ezen az oldalon) a fickósabb gitártémákkal. A teljesség kedvéért pedig említsük meg a negatívumokat is, nehogy a kedves olvasó azt higgye, múlt éjjel elaludtam a fülemet: ez a muzsika cseppet sem eredeti, meglévő sablonok ízléses újrahasznosításával mindösszesen szórakoztatni szándékozik. Ezzel összhangban nagy megfejtések itt zeneileg nincsenek, a riffek pofonegyszerűek (ámde hatásosak), továbbmegyek, a gitárszólók egyenesen harmatgyengék (azért az elviselhetőség határán bőven belül, hallhatóan igyekeztek úgy kidolgozni őket, hogy leplezzék a virga-gén hiányát). Mindezek tetejébe még rövid is – röpke fél óra manapság maximum egy EP-re elég, ők mégis nagylemeznek csúfolják a "Night Club"-ot (a második amúgy). A legfontosabb azonban mégiscsak a dalok minősége (jó), melyek korrekt megszólalással, kellően feszesen kerülnek elővezetésre.

Példaként állítom ezt a produkciót az összes olyan kezdő zenekar elé, mely szembe szeretne nézni a nemzetközi megmérettetés rémével. Amit bizonyít: kiemelkedő zenei talentum nélkül is élvezhető eredményt lehet az asztalra letenni, okosan, higgadtan végiggondolt koncepció mentén, jól megírt, kiérlelt számokkal. Még csak rettenetesen eredetinek sem kell lenni. A kitartás és a minőség melletti elkötelezettség fontosabb annál. És persze nem egy éjszakai lokálban kell tölteni az estéket, hanem a próbateremben.

Kotta

Kiadó:
Steamhammer/SPV

Kiadó:
Rocksector Records

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.hevydevy.com
myspace.com/devintownsenddtb

Némi szégyenérzettel veszem tudomásul, hogy Devin Townsendről blogunkon mindeddig egyetlen írás született, és az is a death metalos személyiségéről (Strapping Young Lad), nem pedig szóló projektjéről vagy a ma már klasszikusnak számító Steve Vai lemezről (Sex & Religion). Nem véletlenül beszélek death metalos személyiségről, ugyanis meggyőződésem, hogy a srác enyhén tudathasadásos, több személyiség is lakozik benne egyszerre. Persze az is lehet, hogy egyszerűen sokoldalú tehetség (ami kétségkívül igaz is), de már ránézésre sincs vele rendben minden. Ez egyébként lassan változni látszik (konszolidálódik), hiszen saját bevallása szerint mostanában megszelídült: családos ember lett és leállt a különböző tudatmódosító szerekkel is.

A lényeg, hogy a Vai mellett 1993-ban váratlanul föltűnt kanadai fiatalember tudatos, szívós munkával időközben komoly renomét épített magának, nemcsak mint elképesztően sokoldalú énekes, hanem mint semmivel sem kevésbé sokszínű zeneszerző is. Eddig többnyire a szigorú műfajokban jeleskedett, s most is úgy feszült neki az új lemeznek, hogy valami nagyon súlyos anyaggal áll elő, de meglepetésére folyamatosan nagyívű, dallamos, már-már popos témák tolultak föl belőle. Eleinte frusztrálta a dolog, de azután beletörődött, hogy ezt ki kell írnia magából, ha más nem, hát terapeutikus célzattal.

Nincs értelme tagadni, Townsend dallamérzéke nem hétköznapi, enyhén szólva el van vonva a lelkem, de hogy kivételes zseni (csakúgy, mint egykori mentora: Steve Vai), az tuti fix. Világos, hogy nem a poplisták élére akar fölkerülni, az "Epicloud" mégis számtalan olyan témát tartalmaz, amit a popszakma nagy háttéremberei is megirigyelhetnének, jóllehet ott nem elbűvölni, elvarázsolni akarnak elsősorban, hanem a legalantasabb emberi ösztönöket fölpiszkálni. Townsend akármilyen tehetséges dalszerző, a pop zene világában nem élne meg, mert ahhoz túl intelligens.

Az eddig olvasott kritikák szerint a lemez elég egyenetlen, vannak rajta nagyon jó dalok és jó pár felejthető szerzemény is. Az én vélemyényem ettől annyiban különbözik, hogy az "Epicloud" egy szerves egész, amit egyben érdemes meghallgatni, még akkor is, hogy ha - a fülbemászó dallamorgia ellenére - nem éppen könnyen emészthető. A hangzás elképesztően rétegzett, egy teljes gospel kórus és az angyali Anneke Van Giersbergen (The Gathering) segítik a szimfonikus telítettség csúcsra járatásában.

Azon túl, hogy Townsend egyedülálló tehetség és nagy hatalmú varászló (vagy sámán), nekem mégis hiányoznak a hangszeres finomságok, a káprázatos szólók. Egyedül a "More!" című dalban van egy nyúlfarknyi tekerés, mondjuk ettől függetlenül is az album egyik legsikerültebb nótája a lemezt indító első három szám mellett.

Egy párszor egy az egyben végighallgattam az "Epicloud"-ot, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy éppen itt az ideje a "Sex & Religion 2" megjelenésének. Sürgősen össze kéne zárni Steve Vai-t és Townsend-et, mert ezzel a jó értelemben vett eszement szónikus túltengéssel és bődületes hangorkánnal (lásd "Kingdom") és Vai nem kevésbé túlvilági zeneiségével, hangszeres virtuozitásával valami olyan robbanékony elegyet lehetne létrehozni, amivel az űrkutatásban végre megoldható lenne a negyedik kozmikus sebesség (vagyis az intergalaktikus utazás).

Tartuffe

Kiadó:
Eagle Rock Entertainment

Ha kell, meg is esküszöm (Túrisas a tanúm), nem szerénytelenségből mondom, de ha valaki kompetens és megfelelő referenciákkal rendelkezik ahhoz, hogy megemlékezzék az idén negyven éves rock klasszikusról, a Deep Purple "Machine Head" című korszakalkotó alapművéről, az én vagyok. Volt az életemben kb. 2-3 év, amikor szinte napi szinten hallgattam meg ezt az albumot, vagy az ún. Mark II fölállás valamely másik lemezét. Talán nem véletlen, hogy életem másik meghatározó korongja, a Dream Theater "Images & Words"-e is most ünnepli évfordulóját (épp felét a DP klasszikusnak). Ilyen lemezek - úgy látszik - nagyjából 10-20 évenként születnek a szakmában.

Már nem emlékszem, de szinte biztos vagyok benne, hogy korábban már értekeztem arról, hogy a rocktörténelemben vannak "kegyelmi" pillanatok, és minden kétséget kizárólag ilyen volt a rock zene ún. axiális periódusa, a nagyjából 1969-től 1972-ig terjedő időszak. Hendrix, Led Zeppelin, Black Sabbath és nyilván a Deep Purple. A nevek magukért beszélnek. Ez persze nem zárja ki, hogy a megnevezett együttesek képesek voltak később is értékálló produkciókra, elég, ha a Black Sabbath "Heaven And Hell"- jére gondolunk (1980); a DP esetében pl. a Mark III első lemeze, a "Burn" (1974) is hibátlan örökzöld!

A "Machine Head" a DP hosszú pályafutásának legsikeresebb lemeze volt, az Egyesült Királyságban azonnal a toplisták első helyére ugrott, hogy azután 20 héten át a top 40-ben maradjon; az amerikai Billboard 200-on pedig 118 héten át szerepelt! Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt 40 évben számtalan DP tribute született, amelyek között mindenképpen említésre méltó a Shrapnel/Roadrunner koprodukcióban született, Mike Varney által producerelt "Smoke On The Water: A Tribute" (1994). Ezen négy szám szerepelt a "Machine Head"-ről, többek között olyan zenészek interpretálásában, mint Kip Winger, Tony MacAlpine, Joe Lynn Turner, Yngwie Malmsteen and Paul Gilbert. Sajnos ez a főhajtás nem lett igazán meggyőző, a briliáns gitárszólók ellenére eléggé szolgai, ráadásul nem is szól valami jól.

Bár sokkal kevésbé ismert, ennél lényegesen jobban sikerült a T. M. Stevens basszer által gondozott "Black Night: Deep Purple Tribute According To New York" (1997), amelynek a funkys-blúzos hangvétellel sikerült az eredeti dalokhoz hozzátenni pár érdekes csavart. Sajnos itt sem a "Machine Head"-es dalok lettek a legkiválóbb földolgozások (Smoke On The Water, Space Truckin'), hanem pl. Richie Kotzen "Strange Kind Of Woman"-je, vagy a "Speed King" Al Pitrelli és Vinnie Moore gitárpárbajával.

A "Re-Machined" kifejezetten a "Smoke..." anyagára épít, és mint itt fölsorolt elődei, nagyon neves zenészeket vonultat föl, kivéve a számomra tökéletesen ismeretlen The Flaming Lips-et. Ezt az elektro-minimál rémálmot azonban tényleg megspórolhatták volna; az egy dolog, hogy stilárisan kilóg, de értékelhetetlenül szar is! A többi dallal nincs gáz, bár a színvonal meglehetősen egyenetlen. Érdekes módon éppen a "nagyágyúk" teljesítettek leggyengébben, Iron Maidenék lustáztak egyet és egy több éves demót küldtek be (Space Truckin'), ami színvonaltalan, és úgy is szól, mint egy demó. A Metallica pedig rendkívül rossz érzékkel és a blues-fíling leghalványabb nyoma nélkül nyúlt hozzá a kislemezes "When A Blind Man Cries"-hoz. Nem vitatom Lars Ulrich és a többiek őszinteségét, de az ő gyökereik máshová nyúlnak vissza, ehhez hallhatóan nagyon nem értenek (Atyám! Az a szóló! Akárki is követte el!).

A legtöbb dal méltó tisztelgés Richie Blackmore, a nemrég elhunyt Jon Lord és társaik géniusza előtt. Kiemelésre azonban talán csak három dal érdemes: a Black Label Society, azaz lényegében Zakk Wylde, saját stílusában újraértelmezve nagyon elkapta a "Pictures Of Home" lüktetését. Jimmy Barnes és Joe Bonamassa "Lazy"-je valódi energiabomba, és Bonamassa játékát lenyűgözően egészíti ki Arlan Schierbaum billentyűs (akit egyébként egyáltalán nem ismerek). Végül a lemezt záró "Highway Star" változaton Steve Vai és Glenn Hughes - tőlük elvárhatóan - világklasszis teljesítményt nyújtanak. Azért megjegyzem, nem rossz a "Maybe I'm A Leo" és a "Never Before" sem.

Most pedig megyek és meghallgatom a "Machine Head" 25. évfordulójára kiadott, bikán remaszterelt eredeti változatot. Annál jobbat még úgyse hallottam. Aki pedig hajlandó és képes ugyanazt a lemezt háromszor megvásárolni, megvárhatja az EMI-nál október 8-án megjelenő 5 CD-s, 60 oldalas booklet-tel ellátott verziót; 16000 forintért az talán még a lábat is kiadósan megmaszírozza...

Tartuffe

Van értelme még azon morgolódni, hogy két ennyire kult csapatra, akikeket a büdös életben még egyszer nem fogsz látni errefelé, senki sem kíváncsi egy 2 milliós városban? Pedig a jegyár is barátságos volt, főleg hat külföldi bagázsért, megjegyzem, sokakat talán épp a fellépők száma riasztott el. A rendezők jóindulatát meg nem kérdőjelezve, egy hétköznapra nem feltétlen kellene minifesztivált kanyarítani. Én is számolgattam, hogy mikor lesz majd vége ennek a mutatványnak az ilyenkor borítékolható csúszásokat beleszámítva, de böcsületükre legyen mondva, emberi időben véget ért a buli.

Kiadó:
earMUSIC / Edel

Honlapok:
www.visiondivine.com
myspace.com/visiondivineband

Csakhogy ámuljon Kotta kolléga, sokoldalúságom újabb bizonyítékával állok elő, az irodalmat is szeretem (bár azt is csak műkedvelőként). Az új Divine Vision album egy középkori talján poéta versével kezdődik, amely sokban rokon Attilánk "A hetedik" című örök érvényű művével. Cecco Angiolieri, Dante kortársa és ismerőse, hirhedt volt fanyar humoráról és képtelen költői képeiről. Íme, a szóbanforgó szonett (a 86-os számú) magyar fordítása Radó György interpretálásában:

Ha tűz volnék, elégetném a Földet:
ha szél volnék, viharral sújtanám;
ha víz volnék, tengerbe fojtanám;
ha Isten volnék, mélybe lökném rögvest;
ha pápa volnék, búm nem lenne többet,
a híveket kordában tartanám;
ha császár volnék, lesuhintanám
a fejeket, elegendők a törzsek.
Halál ha volnék, elvinném apámat,
élet ha volnék, otthagynám legott,
s hasonlóképpen otthagynám anyámat.
Ha Cecco volnék... Ej, hisz az vagyok,
ki sok szép asszonyt megszerez magának,
másoknak csak vént és rútat hagyok.

A Vision Divine sorban hetedik albuma tehát ezzel a rövid szösszenettel veszi kezdetét, hogy azután epikus zenei utazásba kezdjen egy érdekes tematikus koncepció mentén, amelyre leginkább a negatív utópia műfajmeghatározás illik. A történet arról szól, hogy az emberiség (vagy egy része) elmenekül a társadalmi és politikai konfliktusok által fölégetett anyabolygóról, hogy új otthont keressen magának. Persze csakhamar rádöbbennek, hogy akárhová is mennek, a rosszra hajló, sebzett emberi természet ugyanaz marad, így az új világ sorsa is rövid úton az önpusztításba torkollik. Egy újabb honfoglalás célja sem lehet más tehát, mint az utazás a nagy semmibe...

A legutóbbi, 2009-es albummal kapcsolatban már megjegyeztem, hogy akármilyen tehetséges ez a Fabio Lione (Rhapsody Of Fire, Labyrinth), nem tudom megszeretni teátrális, pszeudo-operatikus orgánumát, amely szinte komikusba fordul, mikor keménykedni igyekszik. Ide kérem egy olyan hang kellene, aki nem a sárkányos-kardozós fantáziavilágot idézi meg, hanem olyan elidegenedett, jeges hangulatot tud teremteni, mint pl. Nils K. Rue (Pagan's Mind).

Ennek ellenére kénytelen vagyok megdicsérni Carlo Andrea Magnani-t (alias Olaf Thörsen-t), mert visszakanyarodott ahhoz az ügyesen összepakolt koncept-lemezhez (Stream of Consciousness, 2004), amely anno meghozta nekik a sikert és relatív ismertséget. Nincs itt már nyoma sem a progresszivitásnak, de szerencsére a hard rockos bekómázásoknak sem, a "Destination..." neo-klasszikus ízű euro-power anyag, szimfonikus hangzással és káprázatos szólókkal (a la Timo Tolkki-érás Stratovarius).

Azok tehát, akik a manapság Killing Touch nevű formációjával nyomuló Michele Luppi által fölénekelt lemezeket egyfajta elhajlásnak tekintették, most örömtüzeket gyújthatnak, mert visszatért Magnani eredeti géniusza, amely ugyan cseppet sem eredeti, sőt inkább retrospektív jellegű, de legalább szórakoztató.

A "Destination..."-nek megjelent egy speciális, limitált kiadása is, amely egy teljes CD-vel gazdagabb az alapváltozatnál. Ezen a korongon az eddigi pályafutásuk legjobb dalaiból válogattak össze mintegy tízet, s ezeket újra rögzítették, modernebb hangzással és Lione énekével. A legvégére jutott érdekességként egy Savatage földolgozás is; ez azonban szerintem túl merész vállalás volt, mert a klasszikus "Gutter Ballet" Lione előadásában leginkább csak azt a meggyőződést erősíti meg bennünk, hogy mind Jon Oliva, mind Zak Stevens jobb, de legalábbis karakteresebb énekes nála.

Tartuffe

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.sphericuniversexp.com
myspace.com/sphericuniverseexperience

Jóllehet a SUE két lemezéről is írtunk korábban ezen a blogon (itt és itt), biztos vagyok benne, hogy a leghűségesebb olvasóink is rászorulnak arra, hogy ezt a francia progresszív metál formációt újra bemutassuk néhány szóban. A bandát valamikor a 2000-es évek elején alapította Vince Benaim gitáros és John Drai bőgős. Kezdetben még Gates Of Delirium néven futottak, később Amnesya lett a nevük, végül a nehézkes, hosszú és értelmetlen Spheric Universe Experience mellett döntöttek (nem biztos, hogy jól megfontoltan).

Az együttes hangzása lemezről-lemezre vastagodik, olykor irgalmatlanul beleordítanak a mikrofonba (pl. Self Abuse) és a gitáros szerencsére egyre több szólót vállal. Ezek a változások egyértelműen pozitív előjelűek. Sajnos a franciák két egyáltalán nem elhanyagolható dologban stagnálnak: minden jó szándékú tanácsom ellenére ragaszkodnak az igen szerény adottságokkal rendelkező Frank Garcia énekeshez. Ezzel valószínűleg összefügg a másik probléma, nevesül, hogy a dallamok laposkásak és úgy lepattannak az emberről, mint a zománc a teleshopos serpenyő-szettről. (A jelenségről már értekeztem az olasz Solid Vision-nel kapcsolatban.)

Hiába az impozáns riff-munka, a szupermodern, Empyrios-hoz hasonló elektronikus hangzás, a jól eltalált billentyűszólók, úgy tűnik, az Adagio-t kívéve a franciák mégsem tudnak fölzárkózni a műfaj élbolyához. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy-két nóta ne tudná elkapni az embert. Az albumot indító "Shut Up", a "Never Heal" vagy a romantikus hangvételű "Angel" elég jól sikerült szerzemények, de tartok tőle, hogy (immár három lemez távlatából szemlélve a dolgot) ez a legtöbb, amit tőlük várhatunk.

Tartuffe