Kiadó:
Music For Nations

Honlapok:
www.tyketto.com
facebook.com/pages/Tyketto-The-Official

Nem mentegetőzésből mondom, sőt inkább egészséges büszkeséggel, hogy blogunkon időről-időre visszatekintünk a hard & heavy műfaj hőskorszakaira (hál' Istennek ebből több is akadt). Kiemelt szerepet kap nálunk a '90-es évek eleje, amikor a műfaj olyan pofont kapott egyrészt - s ezt el kell ismerni - önhibájából, másrészt a lelketlen és számító zeneipar piaci szereplőinek jellemtelenségéből, amelyből csak nehezen, vagy egyáltalán nem lehetett fölállni. A mai fiatalok többsége ezt szerves fejlődésként éli meg (ha egyáltalán foglalkozik a kérdéssel), de mi, öregek, akik már akkor is rajongással figyeltük a műfaj minden rezdülését, tudjuk, hogy itt legalább részben mesterségesen előidézett törés állt be. A zeneipar akkoriban lelkiismeretlenül, egyik pillanatról a másikra tette ki az utcára az addig fejőstehénként "tenyésztett" muzsikusokat.

A mifelénk kevésbé ismert amerikai Tyketto is MTV üdvöskéből lett kegyvesztett, hogy azután a Frontiers hathatós segítségével kb. húsz év tetszhalott állapot után támadjon új életre az eredeti énekes, Danny Vaughn és az eredeti dobos, Michael Clayton vezetése mellett (lásd Reach, 2016). A történelmi igazságtétel azonban nem feledkezhet meg arról, hogy amikor Vaughn az "ellenszelek" által uralt '90-es évek közepén kilépett, hogy daganatos betegségben szenvedő feleségét ápolja, a banda a jobb sorsra érdemes Tall Storiesból leigazolta Steve Augerit, aki később a legendás Journeyvel is kiadott két nagylemezt.

Mondanom sem kell, hogy a "Shine" című lemez nem lett sikertörténet, az együttes nem sokkal később gyorsan szét is széledt, pedig az album piszkos jó! Augeri még csúcsformában volt, Brooke St. James gitáros a bőrrucit is legitározta a csajokról, a hangzás pedig egyáltalán nem volt műanyag vagy nyálas. Egy kifejezetten nyers, organikusan megszólaló rock n' roll lemez a "Shine", ami a bandától némileg szokatlanul inkább a '70-es évek bandáinak örökségéből táplálkozott. Kicsit visszanyúltak a hard rock axiális korszakába, kiváltképp a Led Zeppelin gyakorolt rájuk hatást, a "Ballad Of Ruby" című számban Jimmy Page név szerint meg is van említve.

A minősíthetetlenül ronda borítóval megjelent lemeznek majdnem olyan mostoha sors jutott osztályrészül, mint a Poison "Crack A Smile" című hosszú évekig fiókban porosodó mesterművének. Ma már tudjuk - néhányan már akkoriban is tudták -, hogy ez méltatlan, így bátran kiálthatjuk bele az éterbe, hogy: Igazságot a Tykettónak, igazságot a "Shine"-nak! Én marha, akkor nem vettem meg a CD-t, most pedig már szinte beszerezhetetlen, s ha kapható is valahol, egy hízott ökör árába kerül!

Tartuffe 

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.redemptionweb.com
facebook.com/redemptionband

Hihetetlen, hogy ez már a Redemption nyolcadik lemeze! Hova és miért ilyen szinte követhetetlen sebességgel repül az idő? A nyolc kiadvány közül ez a második, amelyiken már nem Ray Alder énekel. Hogy egészen pontosak legyünk: a legeslegelső, 2003-as albumon még Rick Mythiasin (Steel Prophet) dalolt, de a Redemption neve - majdnem annyira, mint a Fates Warningé - azóta összenőtt Alder búgó, melankolikus hangjával. Pontosan ezért meglehetősen tökös - bár nyilván kényszerű - húzás volt frontembert cserélni, ráadásul egy svéd csákóra, aki a fizikai távolság miatt leginkább csak virtuálisan tud csapattársaival kapcsolatot tartani.

Azt már a legutóbbi, "Long Night's Journey Into Day" (2018) című lemez kritikájában leírtam, hogy bármilyen meglepő választásnak is tűnt, Tom Englund (Evergrey) nagyon jól beilleszkedett a Redemption soraiba, a melankólia helyett hozott magával némi fájdalmas szilajságot a muzsikába. Vikram Shankar csatlakozásának is kifejezetten örülök, a billentyűs ezúttal egy saját szerzeménnyel is hozzájárult a végeredményhez: a "The Emotional Depiction Of Light" balladás hangulatával egy új, a Redemptiontől szokatlan színt adott a palettához (mondjuk a Coldplay/Muse-féle pumpálós ritmustól el tudnék tekinteni). Azt viszont nem értem, hogy a lemez végére miért kellett ebből egy alternatív változatot odabiggyeszteni: lehet, hogy a hiba az én hallókészülékemben van, de nem hallok érdemi különbséget...

A több mint 70 perces lemez különben ígéretesen kezdődik: az albumot nyitó címadó hihetetlen energiával rúgja rá az ajtót az emberre, akár a legutóbbi Evergrey lemezre is fölfért volna. Az ezt követő "Seven Minutes From Sunset" pedig alighanem az egyik legjobb Redemption nóta, amit valaha hallottam, Englund nagyon jókat és nagyon jól énekel rajta, a szólisztikus részek is el vannak találva, a dal sem túlságosan hosszú. Itt érkeztünk el az album Achilles-sarkához: Simone Mularoni (DGM) keverése és maszterelése (valamint gitáros vendégszereplése) nagyon-nagyon rendben van, de a gitáros és billentyűs, Nick van Dyk és Vikram Shankar helyett/mellett nem ártana bevonni egy külső producert is.

Az a benyomásom, hogy a dalok túl terjengősek és túl vannak gondolva. Ezalatt nem azt értem, hogy túl vannak bonyolítva, hiszen - bár progresszív címkét hordanak - a Redemption stílusát az én szememben (fülemben) mindig is egyfajta rendíthetetlenül hömpölygő linearitás jellemezte. Egyszerűen túl hosszú a lemez (ez mondjuk annyira nem zavarna), de a valódi baj, hogy gyakran túl hosszúra nyúlnak a szerzemények is. Ennek tipikus példája az "Action At A Distance", pont elég lett volna belőle 8 perc (talán még sok is), erre egy antiklimaktikus álszimfonikus közjáték után még további 7 percig ömlik, tódul, csődül, áramlik, mint egy medréből kilépett, megvadult folyó.

Már megszokhattuk, hogy újabban a Redemption lemezeken helyet kap egy földolgozás is. Az "I Am The Storm"-on most kettő is van: a Genesis "Turn It On Again"-je (amit annak idején a Dream Theater is játszott az "A Change Of Seasons"-ön), illetve - ha már a Genesistől a Phil Collins-érából választottak - egy Peter Gabriel nóta is (Red Rain). Ezeket nem tartom sem szükségesnek, sem különösebben jól sikerült tisztelgéseknek.

Eszemben sincs azt állítani, hogy az "I Am The Storm" gyönge lemez, sőt, valójában újra igazolja, hogy Tom Englunddal jól választottak, de sokat segítene, ha egy külsős producer alaposan, de vita fölött álló szakértelemmel megmetszené a túlburjánzásokat. Egy szőlész-borász barátom mondja mindig: a metszés agresszív, pusztító beavatkozásnak tűnik, de valójában a termés minőségét szolgálja.

Tartuffe

Kiadó:
Narnia Songs

Honlapok:
www.narniatheband.com
facebook.com/narniatheband

Bár óvatos, mértékletes fogyasztónak számítok, mindig is közel állt hozzám az ún. white metal, a nyíltan keresztény ihletésú keményebb műfaj, amely ugyan Amerikában született, de - furcsamód, és elsősorban a Narnia énekesének, Christian Liljegrennek köszönhetően - Skandináviában is virágzik. Pontosabban csak virágzott, mert mára szinte az egyetlen, még harcképes keresztes lovag a közel három évtizedes múltat magáénak mondható Narnia. Ők szerencsére az utóbbi időben nagyjából három évenként kiadnak egy új anyagot.

Már többször elmondtam, hogy a kivételesen Germán Pascual által fölénekelt "Course Of A Generation"-t (2009) a mai napig a műfaj egyik alapvetésének tekintem. A tíz évvel később megjelent "From Darkness To Light" azután őszinte meglepetésemre egészen az éves toplistám 9. helyéig menetelt. Ilyen előzmények után nyilván nem szenvtelenül vártam az év elejére bejelentett folytatást. Volt bennem némi drukk, mert a Narniában bármi benne van, akár egy közepes alá elemez is (Narnia, 2016).

Szerencsére a "Ghost Town" nem jelent visszaesést közvetlen elődjéhez képest, sem hangzásban sem dalszerzésben, jóllehet a dalok most talán nem annyira fogósak, leaglábbis nem első hallgatásra. A fő dalszerző mindig is a gitáros, CJ Grimmark volt. Róla csak szuperlatívuszokban tudok beszélni; szokása szerint most is káprázatos teljesítményt nyújt. Listámon egyértelműen a "pro" oldalon kerül följegyzésre, hogy ezúttal a szövegek nem tűnnek annyira tolakodónak, több helyen inkább moralizálók, társadalomkritikusak (Modern Day Pharisees), mint rajongó, térítő jellegűek.

Ami a muzsikát illeti, a "Ghost Town" elég vegyesre sikerült: megtalálható benne a kezdeti idők neoklasszicizmusa, a veretes, jól ismert euro-power, de némi meglehetősen szűk marokkal mért progresszivitás is. Talán épp ennek a bizonyos fokú eklekticizmusnak (is) köszönhető, hogy nem gyakorol rám olyan instant hatást, mint pl. a "From Darkness To Light". Ennek ellenére komoly potenciált érzek az albumban, noha elismerem, hogy eléggé régimódi a dolog, amolyan modernül csomagolt őskövület.

Tartuffe

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.johndiva.com
facebook.com/johndiva.rocks

Van ugyan néhány tiszteletet parancsoló kivétel, azért nagyjából megegyezhetünk abban, hogy nem a németek a rock/metál műfaj nagy úttörői. Nagyon jó zenekaraik vannak, melyek között akad olyan is, amelyik generációknak mutatott utat, de minimum többre lett volna érdemes, mint amit elért, a többség mégis inkább csak "leképezte", lekövette a nemzetközi, főleg az angolszász világban jelentkező folyamatokat. Ez amúgy rendben is lenne, az már viszont kicsit ciki kategória, hogy mi, magyarok meg - hagyományosan és más tekintetben is kimutathatóan - általában őket utánozzuk.

Nem érdemes kertelnünk: a John Diva &... csinált zenekar. Nincs bennük semmi spontán, semmi eredetiség vagy atavisztikus, misztikus teremtőerő. Akkor sem tévedünk nagyot, ha a szerelemrakétákat lényegében a Steel Pantherre adott német válaszként értékeljük. Talán nem is a válasz szó itt a helyes, inkább arról van szó, hogy lenyúltak egy ötletet, megláttak egy piaci rést és a vállalkozást ennek megfelelően kalibrálták a menedzsmenttől a könyvelőirodáig. Szerencsére az imidzsen finomítottak kicsit, így a pornográfiából itt már csak némi machismo és szexizmus maradt, viszont John Diva közel nincs olyan "karizmatikus" frontember, mint Michael Starr, Satchel gitárosként pedig úgy viszonyul Snake Rockethez, mint Yngwie Malmsteen Joe Stumphoz.

Persze jólesett volna, ha a manapság gyöngélkedő és idén is max. felemás lemezzel jelentkező Steel Pantherhez képest a Művésznő magasabb fokozatba kapcsol és egy kifejezetten erős mutatvánnyal vigasztal minket, de ez sajnos nem jött be. Az első lemez (Mama Said Rock Is Dead) kimondottan szórakoztató volt, amolyan nosztalgikus rock wurlitzerként működött. A második etap már kicsit önállóbb, viszont szürkébb lett. Bánatomra a szürkülés most tovább folytatódott annak ellenére, hogy a koncepció jól ki lett találva. Már a borító is erős kaliforniai medenceparty hangulatot áraszt amúgy David Lee Roth módra, de a lemezt indító intrót (California Rhapsody) leszámítva ez azután nem túl hangsúlyos, a tematika kiaknázatlan marad (ez alól üdvös kivétel a "Boys Don't Play With Dolls").

Nekem a hangzás kicsit száraz, dinamikátlan (van ilyen szó?), ennél már a '90-es évek elején is szóltak sokkal jobban lemezek (lásd Winger: Pull vagy Vince Neil: Exposed). A nagyobb baj mégis az, hogy a teljesítmény egyenetlen, van néhány elég jól sikerült szerzemény (pl. God Made Radio, Believe, Boys Don't Play With Dolls, The Limit Is The Sky), de akadnak olyanok is, amelyeket hallgatva besírok az unalomtól (pl. Hit & Run, Wild At Heart, a Back In The Dayst egyedül a refrén menti meg - ha egyáltalán - a sekélyes sablonosságtól).

Mindazonáltal - bár még nem volt hozzájuk szerencsém - élőben biztos tök élvezetes hallgatni őket. Sajnos úgy tűnik, hogy a "The Big Easy Tour"-nak (legalábbis eddig) csak német és svájci állomásai vannak. Ez bizony felháborító germán sovinizmus...

Tartuffe

Honlapok:
www.yossisassi.com
facebook.com/YossiSassi
yossisassi.bandcamp.com

Hopp! Hogy elrepült megint két év! Ezt abból (is) lehet tudni, hogy az Orphaned Land egykori gitárosa, Yossi Sassi új lemezzel jelentkezett. Ez sorban a hatodik szólólemez, az Orphaned Landből való kilépése óta az ötödik. Nem állítom, hogy tűkön ülve vártam az új anyagot, de most történetesen jó ütemben kapott el, mivel nemrég daráltam le a Netflixen a "Fauda" című izraeli akciósorozat négy évadát. Mondhatnám: a kimondottan izgalmas, teljes egészében ivritül és arabul végignézett sorozat kulturálisan "megágyazott" a lemez által nyújtott zenei élménynek.

Sassi - ahogy azt már korábban többször is leírtam - alapvetően zsidó, részben arab és általában véve közel-keleti zenei elemekkel dúsítja szerzeményeit. Általában orientális progresszív rocknak szokták titulálni, amit csinál, valójában nagyon kevéssé progresszív ez a muzsika, én inkább amolyan közel-keleti folk pop-rocknak minősíteném nagyon-nagyon halovány jazzes, de annál erősebb filmzenés beütéssel. A folkos, orientális motívumoknak persze nagyon örülök, de néha jól esne, ha kicsit rockosabb lenne a hozzáállás, különösen ami a szólókat illeti. Ezekből ugyanis egyre kevesebb van, pedig Sassi nem hurkakezű húrnyűvő (hallga' csak a lemezt záró "The First Sunrise"-ot!).

Úgy látszik, Sassi koncepciója régóta más, inkább a hangulatokra, egyfajta zenei panoráma megfestésére törekszik. Azt viszont el kell ismerni, hogy ez megy neki: a dalokat hallgatva szinte érzem a Júdeai-sivatag száraz, forró fuvallatát a bőrömön, látom a datolyapálmák imbolygó árnyait, érzem a képtelenül vörös, szinte már kék galileai borok gazdag ízét a számban.

A 40 percnél nem sokkal hosszabb albumon 12 szám kapott helyet, ebből ki lehet következtetni, hogy vannak itt rövidebb szösszenetek (On Shoulders Of Nephilim, Anelo), zömében középhosszú, komótos tempójú instrumentális tételek és egy valamivel bővebb lére eresztett énekes dal Ross Jennings énekével (és szövegével) a Hakenből. Kedvencem a libabőrös, buzukin játszott intró (On Shoulders Of Nephilim), valamint a rockosabb fölfogásban fogant "Uriel Machine", "Watchers Of Lyrin" és "Sirius". Nem hibátlan, de nem is rossz hallgatnivaló, különösen ha néhány körömlerágós "Fauda" epizód után elkap a hangulat.

Tartuffe

Kiadó:
Sensory/The Laser's Edge

Honlapok:
www.ice-age.com
facebook.com/IceAgeProgBand

A február nem volt a kedvenc hónapom, méghozzá több okból. Zeneileg speciel tele volt csalódással, pl. Victor Smolski új instrumentális lemezével, ami valóban instrumentális, de nem új, és a fazonigazított, nekem már bántóan lélektelen Hakennel. Már kezdtem pánikolni, hogy ez egy ilyen év lesz, de azután a virtuális térben szinte véletlenül szembejött velem a kevéssé ismert, amerikai prog metálos Ice Age új nagylemeze - gyakorlatilag 22 év hallgatás, fűben lapulás után!

Nem hiszem, hogy sokan emlékeznének a másod- (talán inkább harmad-)vonalas proggekere. Volt két albumuk az ezredforduló környékén - The Great Divide (1999), Liberation (2001) -, melyeket annak idején kötelességtudóan be is szereztem. Noha nem csúsztam szét tőlük, nagyon kellemes muzsikát játszottak; azután olyan többre érdemes bandákkal együtt merültek el a süllyesztőbe, mint a Without Warning, a Dali's Dilemma, vagy a még náluk is inkonzekvensebb Divine Regale.

Állítólag 2004-ben volt egy EP-jük (Little Bird) - ezt egyáltalán nem ismerem -, majd 2006-ban föloszlatták magukat. Próbálkoztak ugyan más néven (Soulfractured) és más stílussal, de az is hamvában holt. Hogy ezek után - több éves lappangást követően - miért, milyen megfontolásból és célokkal reaktiválták magukat, előttem tisztázatlan. Szerencsére találtak egy kiadót, a Sensory Records The Laser's Edge nevű "alosztályát", akik elég őrültek vagy kalandvágyók voltak ahhoz, hogy közel negyed évszázad hallgatás után kiadják a virágában sem túl népszerű csapat nem éppen rádióbarát új anyagát, amelyen egyébként szép csendben hosszú éveken keresztül keményen dolgoztak.

Az Ice Age nem definiálta újra magát, lényegében ott vette a föl a fonalat, ahol annak idején elhajította. Elkészítettek egy hihetetlenül korszerűtlen lemezt, amely az én olvasatomban azonban inkább kortalan, mint korszerűtlen. Ezt a két kategóriát manapság túl sokan összekeverik! A 8 tételes, közel 70 perces album lendületes, ihletett anyag, amely gondolatban úgy röpít vissza a progresszív metál hőskorszakába, hogy közben önmagában, ma is tökéletesen megállja a helyét.

Josh Pincus, aki a billyentyűk kezelése mellett énekel, nem egy klasszikus értelemben vett metálhang, nem egy őserejű rocktorok, hangszíne és stílusa engem leginkább a Dream Theater első és később önállóan is próbálkozó frontemberére, Charlie Dominicire emlékeztet, de abszolút nem gáz, könnyen meg lehet vele barátkozni. Az Ice Age új lemezét hallgatva eszembe jut még róluk a bolgár (ugyancsak elveszett és hiányolt) Pantommind és a Vox Tempus (In The Eye Of Time, 2004) - ha ez mond egyáltalán valakinek valamit.

Hát, tartok tőle, hogy ezek a jégkorszaki szakik most sem fognak bankot robbantani, de el kell ismernem: eddig ők jelentik az év legnagyobb és legkellemesebb meglepetését. Még lemezborító készítésben is leiskolázzák a mai fiatalokat. A végén akár még a toplistára is fölkapaszkodhatnak...

Tartuffe

Kiadó:
Actworld/Marquee Records

Honlapok:
www.actworld.se
facebook.com/acttheband

Két év alatt a svéd prog rock egyik legkiemelkedőbb csapata csak kiizzadt magából egy 30 perces EP-t. Ez az EP-k sorában a harmadik, a formátumról pedig már elmélkedtem a 2021-es "Heatwave" kapcsán. Tudom, hogy az ismétlés a tudás anyja, de ennek részletes újratárgyalásától most megkímélném az olvasót. A lényeg, hogy túl öreg vagyok ahhoz, hogy erre vonatkozó véleményemet megváltoztassam, még akkor is, ha egyébként az A.C.T minden egyes megjelenésének örülök.

Az előző kiadvány értékeléséhez írt nyúlfarknyi kommentárjában Kotta kolléga tett egy nagyon találó megjegyzést: "Piszkosul érzik ezt a progos ABBA vonalat". Keresve sem találtam volna ennél helyénvalóbb jellemzést! Az A.C.T azzal emelkedik ki az egyébként hihetetlenül erős skandináv progos vonalból, hogy minden zenei csavar ellenére ragadósan dallamos, minden nyakatekert riff és briliáns szóló ellenére könnyeden popos az egész (bár az "A Race Against Time"-ban azért hasítanak egyet). Valóban az ABBA jótékony kísértete lengi be a muzsikájukat. Ez itt a "The Girl Without A Past" és a "One Last Goodbye" című tételekben szinte már a végletekig ki van aknázva.

Érdekes ez, mert a zenei popularizmus, az A.C.T-re kezdettől fogva jellemző könnyed (de nem könnyelmű) csapongás a stílusok között és a musicales teatralitás nem szokott nekem bejönni. Itt valahogy a tálalás mégis olyan intelligens, hogy az ember nem tud haragudni. Kétségtelen, hogy ez nem mindenkinek kenyere, és biztos akadnak olyanok, akiknek ez már nehezen befogadható...

Véleményem szerint a "Falling" nem a csapat legerősebb próbálkozása, még az utóbbi fél évtized EP formátumban kiadott hanghordozói között sem. Habitusomból eredően jobban örülnék egy hosszabb lélegzetvételű, fókuszáltabb anyagnak, de nem lehetek telhetetlen. Sőt, igazából örülök annak, hogy egy olyan szegmensben mozognak, ahol annak idején az újkori Genesis, Phil Collins, Tears For Fears voltak a császárok, és amelyik ma rettenetesen hiányzik a pop rock műfajból. Már csak egyetlen kérdés maradt hátra: hogy a nyavalyába fogom a CD-t (bizonyára brutálisan borsos áron) beszerezni?

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
facebook.com/twilightforce

A Twilight Force új albumának borítójára tekintek és elhiszem. Mit is? Hogy a banda annyira eposzi méretűvé növelte zenéjének szimfonikus-power elemeit, ami már túljuttatta őket azon a ponton, hogy komolyan lehessen venni őket. A kb. 10 éves gyermek szintjén megrajzolt gigászi sárkány ugyan visszatérő eleme a csapat világának, de a szépérzéknek akkora pofont ad, mint egy jól irányzott Bud Spencer tasli a rosszfiúk nyakára. Még szerencse, hogy a zenét hallgatva már lehet azon vitatkozni, vajon az együttes paródiába fordult-e át, ahol tortadobálás helyett hősi rigmusok és Alessandro Conti magasba ívelő hangja adja meg a kereteket, a tölteléket meg a sárkányvadász csihi-puhi.

Nem, kérem, polemizálhatunk azon, hogy menyire fordul át giccspornóba a zene, azon viszont nem, hogy a hangszereket kezelő zenészek tudják, mitől döglik a légy (sárkány), és hát Conti nem véletlenül végzett annak idején operaénekesként, ha kell, a csillagokat (sárkányokat) is leénekli az égről, amit csak azért nem tesz meg, mert gitáros társa, Philip Lindh játékával elvégzi helyette a David Copperfield műsorába kívánkozó mutatványt.

Azt azért nem mondanám, hogy túl sok eredetiség szorult Contiék zenéjébe: galoppozós, áriázós, speedbe át-áthajló megszokott szimfonikus metalról van szó, amiben csak az a meglepetés, hogy nincsen benne meglepetés. A srácok szerencsére ismerik a dörgést, így nem okozott nekik gondot egy tucat kórista lányt a bokorba, izé, a színpadra csábítani, így aztán a grandiózusság is kipipálva, már, ha elvárnád a metal zenétől, hogy úgy szóljon, mint egy nagyzenekarba oltott, gospelbe átkacsintgató, filmzeneszerűen kanyargó dallamfolyam, aminek, ha híve vagy, élvezni fogod, egyébként meg úgyis hupililát hánysz tőle.

Van hát itt minden, amit annak idején a Rhapsody juttatott a mainstreambe, és ha csak egy kicsit fognák magukat vissza a fiúk meg a lányok, még azt is megkockáztatnám, hogy hasonló színvonalon, hiszen, ha csak az album nagyepikájának szánt két több mint 10 perces, monumentális zenei történetet hallgatod meg, máris ráérezhetsz, mennyi munka, aprólékos részlet rejlik a végeredményben. Ahogy a "Highlands Of The Elder Dragon" szimfonikus hangjai közé egy csipetnyi bluest csempésznek, vagy a "Sunlight Knight"-ba kongáznak pár taktusnyi karibi hangulatot, az rögtön jelzi, miről is van itt szó, és ha már humor, akkor inkább ez a félmosolynyi kikacsintás jellemzi a lemezt, mintsem a vaskos röhögés kísérte bugyuta viccáradat.

Conti pedig érti a dolgát, érdekes, hogy a valóban paródia-csapatában, a Trick Or Treatben lemezek hosszú sora óta nem képes egy dalnyi ragadós refrént összehozni, itt pedig csak úgy szórja az inasok füttyszavára kívánkozó mézédes dallamokat, ami alatt Lindh gitárfutamai teszik véglegesen élvezhetővé a szimfonikus kompozíciót.

Persze megértem azokat is, akik szerint ez már túl sok, de akkor túl sok a Nightwish is, és bevallom őszintén, hogy a folkos, Blackmore's Night-os "A Familiar Memory"-t jobban élvezem, mint Tuomas bármely megmozdulását évek óta. S a végére egy kis negatívum: a záró szerzeményben már túl komolyan veszik magukat a zenészek, így gyorsan elillan az a könnyedség, ami a lemezt addig jellemezte: rühellem, mikor a történetmesélésnek alárendelik a zenét, főleg egy olyan műfajban, ahol a legkomolyabb fordulat az, hogy miként öli meg a királyfi a sárkányt. A stílus viszont – igaz, az undergroundban – de él és virágzik, addig pedig semmi baj nincs, amíg ilyen démonvadászok vigyáznak arra, nehogy búskomorságba essünk a napjainkra rátelepedő depressziócunami miatt. 

Garael

Jelen kritika írója a blog indulásának pillanatában még éppen csak megszületett. Az idő rendkívül gyors múlását tekintve ez valahol egészen lehangoló, másrészt viszont rendkívül örömteli, amikor a semmiből közli veled a lányod, hogy "Apa, ezt a koncertet én szívesen megírnám!" - Túrisas

Szoknyás punk ugrál a színpadon, festett férfiaknak tombol a közönség, megint valami progresszív-trendi baromság... A Palaye Royale egy, az utóbbi időben világszerte feltörekvő fashion-art rock banda, akik európai turnéjuk keretében most látogattak másodjára Magyarországra, a tavaly októberben megjelent "Fever Dream" lemezükkel. A csapat mindössze három testvérből (ének-gitár-dob) áll, akiket két support-gitáros kísér turnézni. Először múlt év márciusában jártak nálunk a "The Bastards" albummal, akkor az Akvárium Klubban, de az előző év sikerének apropójából, idén több jegyet dobtak piacra, ami még az elővételnél elkelt az utolsó darabig. És basszus, bár az előző évi koncert is megérte minden forintját, idén még annál is kegyetlenebb műsort kaptunk.

Lehet kérdezni, hogy na, ezeket miért kapta most fel a zeneipar - az én válaszom: a koncerthangulat és  előadásmód miatt (nyilván a jó dalok mellett). Ugyanis, ha Palaye koncert, akkor eszelős frontember, aki a koncert alatt a színpadi erősítők és a keverőpult között ugrál vagy gumicsónakon szánt végig a tömeg fején vízipisztollyal. Sokaknak jön az be, ha az előadó olyan laza, hogy épp csak nem esik szét, vagy ha úgy fest, mint aki éppen erre járt, de ha már itt van, végül is miért ne adna elő 1-2 számot. A Palaye kétségkívül ilyen, de valahogy ezzel párhuzamosan olyan színvonalas műsort tolnak, hogy csak bámulsz. Lehet hogy a dobos leül a zongorához és rágyújt egy cigire, de mégis az utolsó hangig hibátlanul játszik. Ez a lazaság nem egyenlő a hanyagsággal, sőt, ha az "elszórakozott" előadás nem megy a minőség rovására, akkor kifejezetten jó hatással van a közönség hangulatára is.

Egyébként speciel pont ez a laza attitűd az, amiért úgy éreztem magam, mintha nem megközelíthetetlen vegasi sztárokat néznék kívülállóként, hanem inkább mintha velük együtt, a haverjaimmal ordítanék valami fasza számra (és ezt a lehető legpozitívabb értelemben). Ráadásul totál olyan érzésem volt, mintha ez a város különleges lenne számukra is. Bár erre a három "encore" szám is rásegített, amit közel félórásra nyújtottak, miután már egyszer lementek a színpadról, vagy hogy csak nálunk jöttek be a Himnuszra (más helyszíneket nézve az adott ország himnusza nem a show része, itt mégis úgy tűnt, hogy a zenekar jóváhagyásával játszhatta be valaki). A magyar helyszín favorizálása persze lehet szubjektív érzés is, de nyilván azt kell éreztetniük mindenhol, hogy az adott helyszín a turné legfontosabb állomása, ami szerintem már önmagában impresszív, mert úgy “kiemelkedő” show-t vinni az összes színpadra, hogy közben azért egyik se emelkedjen ki túlságosan, illetve tűnjön túlságosan fáradtnak, na, az baromi nehéz lehet.

Már most jogosan mondhatnánk, hogy ez a minimum, ha az ember szakmaként űzi a színpadon való őrjöngést és még a büdzsé is mindenhol enged egy-egy cifrább látványelemet, én ettől függetlenül le vagyok nyűgözve az odaadástól és energiától, amit helyszínről helyszínre visznek. Ezt már nevezhetjük a saját szubjektív (elfogult?) véleményemnek is, de én vallom, hogy a relatíve új csapatok között a Palaye fiúk abszolút egyedi, kiemelkedő előadók.

A koncert értelemszerűen hangos volt, de teljesen arányosan szólt, a 3500 fős közönség pedig az összes dalt kívülről fújta és énekelte is egész végig. Azt még a végén hadd tegyem hozzá, hogy bár a rajongótábor döntő többsége nem véletlen tinédzser vagy fiatal felnőtt, azt elismerem, mégis nehezen hiszem, hogy akadna olyan "veterán rocker”, aki ne találna valamilyen objektív értéket bennük, akár a dalokban vagy akár a színpadi teljesítményükben.

Venkel

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.hakenmusic.com
facebook.com/HakenOfficial

Szinte már hallom a nyafogást, a "szakmai öntudattól" fűtött berzenkedést: a lemez hivatalosan még meg sem jelent (a megjelenés beharangozott dátuma: 03.03.), ráadásul egy órásnál hosszabb igen összetett, nehezen emészthető progresszív rock/metál kiadványról van szó; hogy képzeli ez a majom, hogy már most kritikát ír róla?! Nos, így. Nem tartozom magyarázattal, részletes önigazolással senkinek, a véleményemet írom le, ha pedig később úgy látom, hogy ítéletem elhamarkodott volt – ez 2008 óta (és közel ezer kritikával később) olyan kevésszer fordult elő, hogy egy kezemen meg tudom számolni –, akkor utólag én leszek az első, aki elismerem, hogy gyarló és esendő vagyok.

Szóval itt van nekünk az új Haken. Nemcsak a lemez új, hanem bizonyos értelemben a zenekar is, bár a kreatív mag maradt, "jelentős zenei nézetkülönbségek" miatt – bármit is jelentsen ez – Diego Tejeida kilépett, helyére pedig a régi-új billentyűs, Peter Jones került (aki nem mellesleg már az előző albumon is föltűnt vendégzenészként). Nehéz lenne megmondani, hogy Peter Jones újraigazolása miatt, vagy éppen a "zenei nézetkülönbséget" kiváltó szemléletváltás miatt, de a "Fauna" hangzásképe érezhetően eltér az előző két lemezétől, és nagyon jelentősen az első néhány albumétól.

Meg kell adni, a Haken vérbeli progresszív formáció, mindig keresi az új utakat, a megújulás lehetőségeit, mert irtóznak az önismétléstől. Ennek szellemében született meg az egyszerre futurisztikus, egyszerre retró, ’80-as éveket idéző "Affinity", valamint ilyen indíttatásból – és talán részben a Mike Portnoy-jal megosztott színpadi élmények hatására – a "Vector" (2018) és a "Virus" (2020) elmozdult egy keményebb, metálosabb – mindenki értse jól! – dreamtheaterösebb irányba. Van, aki értékelte, de legalábbis elfogadta ezt a kísérletezést és van, aki a "Virus"-szal végleg elengedte őket. Nekem a "Virus" nagyon bejött (a lemezt záró kétperces nyűglődést leszámítva), még úgy is, hogy némi szimpátiával figyeltem a kezdeti zenei szemléletet, a finomabb, cizelláltabb megközelítést hiányoló régi rajongók panaszait.

Hogy milyen furcsán vicces fordulatokat produkál az élet: én most kerültem abba a lelkiállapotba, amelyikben az első néhány lemez szerelmesei találták magukat az elmúlt néhány évben. A "Fauna”-val a banda a kísérletezés egy olyan fázisába lépett, ahová már csak nagy vonakodva, kényszeredett mosollyal az arcomon tudom követni őket. Nehéz megmagyarázni, hogy mi változott. Az pl. azonnal, az első hallgatásra föltűnt, hogy az első (és nem is éppen dallamos) gitárszólóra a negyedik számig kell várni. Tudom, hogy ez már csak az olyan merev, minden újdonságra gyanakvóan tekintő "tatarockernek" tűnik föl vagy okoz problémát, mint amilyen én vagyok, de ez van.

Az olyan dalok, mint a "Nightingale" vagy a "Beneath The White Rainbow" szimptomatikusak abban az értelemben, hogy belőlük világosan kiolvasható: a dallamosság és a gitárszóló, mint a rockzene szent és sérthetetlen "intézménye" különösebb lelkifurdalás nélkül föl vannak áldozva a djentes szinkopáció és a poliritmizálás oltárán. A "The Alphabet of Me" pedig nekem már konkrétan hallgathatatlan pop/electro szörnyszülöttnek tűnik. Valahogy az egész album túlzottan gépies, technikai, futurisztikus, lélektelen lett. Kiemelkedően a legjobb szám egyértelműen az igen összetett, ám (a maga hakenes módján) dallamos, 11 perc fölötti "Elephants Never Forget", amelyben – a lemez szempontjából atipikusan – több hangszeres szóló is van. Ez a szerzemény nagyjából olyan, mintha a Dream Theater "Six Degrees Of Inner Trubulence" album első lemezéről maradt volna le. Talán az is jelzésértékű, hogy a Haken a Between The Buried And Me-vel és nem pl. a The Flower Kings-szel, de még csak nem is a Circus Maximus-szal indul turnéra.

A hiba alighanem az én vevőkészülékemben van. A zenészek lenyűgözőek, a dalok szokatlanul különlegesek és technikailag igen bonyolultak, a zenei képzettség, kompetencia, kreativitás szembeötlő: a lemezt mégis hagyom a polcon. Most először. Majd megveszik, akik nálam fiatalabbak és rugalmasabbak. Illetve ők már nem veszik meg, hanem sztrímelik valahonnan, rosszabbik esetben jutyúbon hallgatják. A parádés "Elephants Never Forget"-et (na jó, meg alkalmasint a lemezt nyitó bikaerős "Taurust"-t és az albumot záró, igen hangulatos "Eyes of Ebony"-t) én is fogom - mármint sztrímelni.

Tartuffe