Jelen kritika írója a blog indulásának pillanatában még éppen csak megszületett. Az idő rendkívül gyors múlását tekintve ez valahol egészen lehangoló, másrészt viszont rendkívül örömteli, amikor a semmiből közli veled a lányod, hogy "Apa, ezt a koncertet én szívesen megírnám!" - Túrisas

Szoknyás punk ugrál a színpadon, festett férfiaknak tombol a közönség, megint valami progresszív-trendi baromság... A Palaye Royale egy, az utóbbi időben világszerte feltörekvő fashion-art rock banda, akik európai turnéjuk keretében most látogattak másodjára Magyarországra, a tavaly októberben megjelent "Fever Dream" lemezükkel. A csapat mindössze három testvérből (ének-gitár-dob) áll, akiket két support-gitáros kísér turnézni. Először múlt év márciusában jártak nálunk a "The Bastards" albummal, akkor az Akvárium Klubban, de az előző év sikerének apropójából, idén több jegyet dobtak piacra, ami még az elővételnél elkelt az utolsó darabig. És basszus, bár az előző évi koncert is megérte minden forintját, idén még annál is kegyetlenebb műsort kaptunk.

Lehet kérdezni, hogy na, ezeket miért kapta most fel a zeneipar - az én válaszom: a koncerthangulat és  előadásmód miatt (nyilván a jó dalok mellett). Ugyanis, ha Palaye koncert, akkor eszelős frontember, aki a koncert alatt a színpadi erősítők és a keverőpult között ugrál vagy gumicsónakon szánt végig a tömeg fején vízipisztollyal. Sokaknak jön az be, ha az előadó olyan laza, hogy épp csak nem esik szét, vagy ha úgy fest, mint aki éppen erre járt, de ha már itt van, végül is miért ne adna elő 1-2 számot. A Palaye kétségkívül ilyen, de valahogy ezzel párhuzamosan olyan színvonalas műsort tolnak, hogy csak bámulsz. Lehet hogy a dobos leül a zongorához és rágyújt egy cigire, de mégis az utolsó hangig hibátlanul játszik. Ez a lazaság nem egyenlő a hanyagsággal, sőt, ha az "elszórakozott" előadás nem megy a minőség rovására, akkor kifejezetten jó hatással van a közönség hangulatára is.

Egyébként speciel pont ez a laza attitűd az, amiért úgy éreztem magam, mintha nem megközelíthetetlen vegasi sztárokat néznék kívülállóként, hanem inkább mintha velük együtt, a haverjaimmal ordítanék valami fasza számra (és ezt a lehető legpozitívabb értelemben). Ráadásul totál olyan érzésem volt, mintha ez a város különleges lenne számukra is. Bár erre a három "encore" szám is rásegített, amit közel félórásra nyújtottak, miután már egyszer lementek a színpadról, vagy hogy csak nálunk jöttek be a Himnuszra (más helyszíneket nézve az adott ország himnusza nem a show része, itt mégis úgy tűnt, hogy a zenekar jóváhagyásával játszhatta be valaki). A magyar helyszín favorizálása persze lehet szubjektív érzés is, de nyilván azt kell éreztetniük mindenhol, hogy az adott helyszín a turné legfontosabb állomása, ami szerintem már önmagában impresszív, mert úgy “kiemelkedő” show-t vinni az összes színpadra, hogy közben azért egyik se emelkedjen ki túlságosan, illetve tűnjön túlságosan fáradtnak, na, az baromi nehéz lehet.

Már most jogosan mondhatnánk, hogy ez a minimum, ha az ember szakmaként űzi a színpadon való őrjöngést és még a büdzsé is mindenhol enged egy-egy cifrább látványelemet, én ettől függetlenül le vagyok nyűgözve az odaadástól és energiától, amit helyszínről helyszínre visznek. Ezt már nevezhetjük a saját szubjektív (elfogult?) véleményemnek is, de én vallom, hogy a relatíve új csapatok között a Palaye fiúk abszolút egyedi, kiemelkedő előadók.

A koncert értelemszerűen hangos volt, de teljesen arányosan szólt, a 3500 fős közönség pedig az összes dalt kívülről fújta és énekelte is egész végig. Azt még a végén hadd tegyem hozzá, hogy bár a rajongótábor döntő többsége nem véletlen tinédzser vagy fiatal felnőtt, azt elismerem, mégis nehezen hiszem, hogy akadna olyan "veterán rocker”, aki ne találna valamilyen objektív értéket bennük, akár a dalokban vagy akár a színpadi teljesítményükben.

Venkel

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.hakenmusic.com
facebook.com/HakenOfficial

Szinte már hallom a nyafogást, a "szakmai öntudattól" fűtött berzenkedést: a lemez hivatalosan még meg sem jelent (a megjelenés beharangozott dátuma: 03.03.), ráadásul egy órásnál hosszabb igen összetett, nehezen emészthető progresszív rock/metál kiadványról van szó; hogy képzeli ez a majom, hogy már most kritikát ír róla?! Nos, így. Nem tartozom magyarázattal, részletes önigazolással senkinek, a véleményemet írom le, ha pedig később úgy látom, hogy ítéletem elhamarkodott volt – ez 2008 óta (és közel ezer kritikával később) olyan kevésszer fordult elő, hogy egy kezemen meg tudom számolni –, akkor utólag én leszek az első, aki elismerem, hogy gyarló és esendő vagyok.

Szóval itt van nekünk az új Haken. Nemcsak a lemez új, hanem bizonyos értelemben a zenekar is, bár a kreatív mag maradt, "jelentős zenei nézetkülönbségek" miatt – bármit is jelentsen ez – Diego Tejeida kilépett, helyére pedig a régi-új billentyűs, Peter Jones került (aki nem mellesleg már az előző albumon is föltűnt vendégzenészként). Nehéz lenne megmondani, hogy Peter Jones újraigazolása miatt, vagy éppen a "zenei nézetkülönbséget" kiváltó szemléletváltás miatt, de a "Fauna" hangzásképe érezhetően eltér az előző két lemezétől, és nagyon jelentősen az első néhány albumétól.

Meg kell adni, a Haken vérbeli progresszív formáció, mindig keresi az új utakat, a megújulás lehetőségeit, mert irtóznak az önismétléstől. Ennek szellemében született meg az egyszerre futurisztikus, egyszerre retró, ’80-as éveket idéző "Affinity", valamint ilyen indíttatásból – és talán részben a Mike Portnoy-jal megosztott színpadi élmények hatására – a "Vector" (2018) és a "Virus" (2020) elmozdult egy keményebb, metálosabb – mindenki értse jól! – dreamtheaterösebb irányba. Van, aki értékelte, de legalábbis elfogadta ezt a kísérletezést és van, aki a "Virus"-szal végleg elengedte őket. Nekem a "Virus" nagyon bejött (a lemezt záró kétperces nyűglődést leszámítva), még úgy is, hogy némi szimpátiával figyeltem a kezdeti zenei szemléletet, a finomabb, cizelláltabb megközelítést hiányoló régi rajongók panaszait.

Hogy milyen furcsán vicces fordulatokat produkál az élet: én most kerültem abba a lelkiállapotba, amelyikben az első néhány lemez szerelmesei találták magukat az elmúlt néhány évben. A "Fauna”-val a banda a kísérletezés egy olyan fázisába lépett, ahová már csak nagy vonakodva, kényszeredett mosollyal az arcomon tudom követni őket. Nehéz megmagyarázni, hogy mi változott. Az pl. azonnal, az első hallgatásra föltűnt, hogy az első (és nem is éppen dallamos) gitárszólóra a negyedik számig kell várni. Tudom, hogy ez már csak az olyan merev, minden újdonságra gyanakvóan tekintő "tatarockernek" tűnik föl vagy okoz problémát, mint amilyen én vagyok, de ez van.

Az olyan dalok, mint a "Nightingale" vagy a "Beneath The White Rainbow" szimptomatikusak abban az értelemben, hogy belőlük világosan kiolvasható: a dallamosság és a gitárszóló, mint a rockzene szent és sérthetetlen "intézménye" különösebb lelkifurdalás nélkül föl vannak áldozva a djentes szinkopáció és a poliritmizálás oltárán. A "The Alphabet of Me" pedig nekem már konkrétan hallgathatatlan pop/electro szörnyszülöttnek tűnik. Valahogy az egész album túlzottan gépies, technikai, futurisztikus, lélektelen lett. Kiemelkedően a legjobb szám egyértelműen az igen összetett, ám (a maga hakenes módján) dallamos, 11 perc fölötti "Elephants Never Forget", amelyben – a lemez szempontjából atipikusan – több hangszeres szóló is van. Ez a szerzemény nagyjából olyan, mintha a Dream Theater "Six Degrees Of Inner Trubulence" album első lemezéről maradt volna le. Talán az is jelzésértékű, hogy a Haken a Between The Buried And Me-vel és nem pl. a The Flower Kings-szel, de még csak nem is a Circus Maximus-szal indul turnéra.

A hiba alighanem az én vevőkészülékemben van. A zenészek lenyűgözőek, a dalok szokatlanul különlegesek és technikailag igen bonyolultak, a zenei képzettség, kompetencia, kreativitás szembeötlő: a lemezt mégis hagyom a polcon. Most először. Majd megveszik, akik nálam fiatalabbak és rugalmasabbak. Illetve ők már nem veszik meg, hanem sztrímelik valahonnan, rosszabbik esetben jutyúbon hallgatják. A parádés "Elephants Never Forget"-et (na jó, meg alkalmasint a lemezt nyitó bikaerős "Taurust"-t és az albumot záró, igen hangulatos "Eyes of Ebony"-t) én is fogom - mármint sztrímelni.

Tartuffe

Kiadó:
Steel Panther Inc.

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
facebook.com/steelpantherkicksass

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy sok értelme van erről a megjelenésről beszámolni. Mondom ezt úgy, hogy a trágár és enyhén szólva sikamlós (valójában inkább pornográf) szövegek ellenére az első két lemezt kimondottan szerettem, a harmadikkal pedig jól elvoltam (istenkáromló borító ide vagy oda). Azután elkezdték az amúgy sem magas lécet egyre lejjebb és lejjebb állítani (lásd a 2017-es lemez prófétai címét!). A legutóbbi, 2019-ben megjelent "Heavy Metal Rules" nálam már az értékelhetetlen kategóriába csúszott; egyetlen dalának sem sikerült megszólítania bennem sem a rajongót, sem - általában véve - a zeneszerető rockert.

Némileg azért reménykedtem, hiszen a csapat legvisszataszítóbb fizimiskájú, imidzsű muzsikusa, Travis "Lexxi Foxx" Haley basszugitáros lelépett, akinek helyére először ideiglenesen, majd némi kínlódás után véglegesen a banda turnémenedzsere, Joe "Spyder" Lester lépett. Naivan azt gondoltam, ez majd ürügyet szolgáltat a régen esedékes fazonigazításra, hiszen a fémpárducok már egy ideje jól láthatóan elindultak az ellaposodás, eljelentéktelenedés útján. Nagyot tévedtem, sőt kiderült, hogy Lexxi Fox volt az egész brigádban talán a legnormálisabb arc, aki a gusztustalan, gyomorforgató ökörködés helyett évek óta a békés családalapítást, gyermekvállalást szerette volna előnyben részesíteni. Micsoda csapást mért ezzel a szívós munkával fölépített aljadék arculatra!

Az "On The Prowl" a 13 szám ellenére gyakorlatilag ráférne egy bakelit lemezre (kb. 47 perc hosszú). Némileg meglepetés az itt-ott haloványan kontúrozott punk rockos beütés amúgy korai Mötley Crüe módra (Never Too Late, One Pump Chump), de az Aerosmith '70-es évekbeli munkásságát idéző dalok is újdonságnak számítanak (Put My Money, Is My Dick Enough). Érezhetően keresték a kitörési pontokat, de szerintem nem jártak sikerrel.

Továbbra is állítom, hogy Ralph "Michael Starr" Saenz nagyszerű énekes, Russ "Satchel" Parrish pedig nemcsak technikás gitáros, de szólói szinte kivétel nélkül élményszámba mennek. A faszinak a teljes eszköz-, dallam- és stíluskészlet a kisujjában van. Ez azonban még kevés; a dalok tényleg egyre jellegtelenebbek, a dallamok pedig egyre kevésbé fogósak. Mindössze három nótát szeretek az albumról (ebben a tekintetben már jobb az előzőnél!): a "Friends With Benefits" hatalmas, hol White Lion-ízű, hol annál karcosabb rockhimnusz bámulatos szólókkal, a klipes "1987" hangulatos, nosztalgikus tisztelgés a '80-as évek legnagyobb bandái előtt (mint egykor a P. Mobil "Az óra körbejárt" című dala az eggyel korábbi évtized legendái előtt), a "Pornstar" pedig - ha valaki el tud vonatkoztatni a csacsi szövegtől - meglehetősen dögös kis rock ballada. De ennyi. Ki is fújt.

Eddig a "szerkesztőségünkben" is egyre tapinthatóbb ellenszenv, illetve értetlenség ellenére védelmeztem őket, de végül a zenészek maguk minden eszközt, minden érvet kicsavartak a kezemből, és csak állok a Steel Panther föliratú kipukkant lufi színes, nyáltól csöpögő cafatai előtt szomorúan.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.wigwamofficial.com
facebook.com/wigwam.official

A legutóbbi irományomban utaltam rá, hogy a kétezres években rebootolt egy ütős glam hullám (made by Skandinávia). Számomra ennek a zsánernek a "Non Stop Rock 'n' Roll" és az "Animal Attraction" a két csúcsterméke (előbbi Wig Wam, utóbbi Reckless Love). Mivel mindkét zenekar mostanában jelentkezett új albummal, érdekes lehet összevetni ezeket, merthogy legalább akkora köztük a különbség, mint anno volt az összhang.

Mert amíg a Reckless Love kimaxolja a '80-as évek éppen tomboló retró-hisztijét, felszállva a szintetizátoros nosztalgiavonatra a metal kerti törpéit megtestesítő Electric Callboy és társai mellé, addig a Wig Wam – változva ugyan, de lényegileg – megmaradt a jó öreg dallamos metal, melodic hard rock vonalon. Azt azért nem mondanám, hogy derült égből villámcsapásként érkezett a Reckless Love iránymódosítása, mert egyrészt eddig is eltoltak egy-egy diszkó számot a korongjaikon (amik ebben a formában, érdekességként kifejezetten jól működtek), másrészt, mert az utóbbi tíz évben egyre szarabb lemezeket készítettek (lásd még Steel Panther), olyannyira, hogy az "InVader" már konkrétan hallgathatatlan lett.

Világos volt tehát, hogy csinálni kell valamit. Úgy tűnt, kifújt a műfaj, elfogyott a kreativitás. Felteszem, nem véletlen az sem, hogy a Wig Wam is tanácstalanul vakargatta a fejét úgy 9 éven át a két megelőző megjelenése között. Szerencsére most újra felpörögtek, talán a nem várt irányból érkezett népszerűség taszajtott rajtuk egyet. Az öngyilkos osztag legsutyerákabb szereplőjének (Békeharcos) James Gunn által elkészített spin-offja ugyanis az egyik (ha nem a) legjobb szuperhős sorozattá avanzsált (a másik esélyes erre a címre a "The Boys"). A "Peacemaker" nemcsak piszok vicces és szórakoztató, de tele van király zenékkel is! Na, ennek a főcímdala lett a giga-sláger "Do Ya Wanna Taste It”, eljuttatva így a csapatot néhány százmillió potenciális új rajongóhoz. A "The Stranger Things" óta tudjuk, hogy manapság a menő sorozatok lökik a rocknótákat a Spotify-listák élére.

Na mármost, az "Out of the Dark" egy fasza dalcsokor, még akkor is, ha a fénykor szintjét nem éri el. Ahogy mondottam volt, változtak, komolyodtak ők is. Kicsit sötétebb a tónus, groove-osabbak a riffek, de az vesse rájuk az első követ, aki 2023-ban ugyanolyannak látja a világot és annak jövőjét, mint egy évtizede. Azért a dallamérzéküket természetesen nem szippantotta el egy gonosz szupererő, így egy ütős (tökös + dallamos) egyveleg jött létre, amely megfelelő (befogadó)közegben (mondjuk néhány sör-whisky kombó után) kifejezetten nagyot robban.

Azon túl, hogy a party himnuszok ezúttal szexeksönösebbek (bocsánat, zodiakmindwarposabbak) lettek, van más változás is, mégpedig a kikacsintás egyéb stílusok felé. A blues, blues-rock azért nagyjából adja magát, de enyhén folkos beütésű power-metal csatadalt én speciel nem vártam tőlük. Vagy éppenséggel Gary Moore ihletésű instrumentálist. És ha már Gary Moore, akkor bizony azt kell mondjam, lehet így is öregedni, fejlődni, változni – méltósággal, hitelesen, önazonosan. Nem pedig a népszerűségi listákat böngészve váltani stílust, épp, mint egyes politikusok az elveiket. Igen, hozzád beszélek, Reckless Love!

Kotta

Tartuffe precíz és rendszerető ember, tehát nem fogja hagyni, hogy ne címkézzem fel a cikkem, ezért a nyelvi lektorálás után odabiggyeszti majd az aljára, hogy "könyvajánló", amiért voltaképpen nem is tiltakozom. Magam ezt azért nem tettem meg, mert kinek is ajánlom? Maroknyi olvasónk közül ugyan ki fog egy olyan életrajzot megvenni, ahol a főhős nem rocksztár, maximum wannabe, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy a mi "nehézfémű" aspektusunkból Garrett személye kicsit még irritáló is lehet.

Nekem legalább is az volt, amikor néhány éve megláttam egy CD-jét méregdrágán (7.000 Ft!!!), ahol  kihúzott, festett szemekkel, szívtipró kinézettel, csupasz mellkassal igyekezett (volna) meggyőzni, hogy a rockklasszikusok igenis működhetnek az ő tolmácsolásában, hegedűvel, (jó esetben élő) dobokkal, gitárokkal, effektekkel.

Engem nem győzött meg (teljesen), nem is véletlen választottam címnek egy idézetet tőle, amit Prince – "Purple Rain" saját átirata kapcsán mond a könyvben. Másrészről pedig ez egy nagyon tanulságos életrajz, számos olyan megélt igazsággal, amit ezen az oldalon kicsit kötelességem megosztani, mert érinti (mit érinti, voltaképpen az élete szól erről!) azt a problémát, amit magam is, de talán Tartuffe is, többször, közvetve, közvetlen leírtunk itt a blogon. Ezt a bizonyos "problémát" magyar nyelvterületen még sikerült is egy teljesen idióta, agyament elnevezéssel tovább mélyíteni, ami nálunk végleg kijelölte az önkényesen megbontott, de valójában – legalábbis ilyen szempontból - oszthatatlan értéket hordozó ZENE helyét a komolyan vehető (komolyzene) és ezek szerint kevésbé komolyan vehető (könnyűzene) tengelyen. Brrrrrr!!! Agyf@sz, rosszul vagyok tőle! Miért kell kattognom, nem tökmindegy, hogy miként nevezik el a zenét? Nem kell tudomást venni róla, oszt jó napot! Igaz is lehetne, ha pl. ez a fafejű, kocka zenepedagógiai gondolkodás a magyar zeneoktatást a legtöbb zeneiskolában nem tartaná máig béklyóban. Ott, ahol a zongoraszék helyes beállítása, testtartás stb. fontosabb, mint maga a hangszer bármi áron való megkedveltetése, ahol a szintetizátor, de akár a lassan 80 éves korra visszatekintő, számos örökzöldet az egyetemes emberi kultúrának adó elektromos gitár is nemlétező hangszernek minősül.

Igen, ennek a felfogásnak köszönhető, hogy pl. a finneknél a legtöbb családban van hangszer, és azon a maga szórakoztatására jól-rosszul, de szívesen játszó családfő, gyermek(ek), míg nálunk nem ez a jellemző. Van egy-két művészünk, akiknek valóban az általam kárhoztatott módszer a szükséges, de a többséggel nem sikerül a hangszert és zenét megkedveltetni, mert a módszertanban nem ez a döntő szempont. 

Az elfogadott elnevezés más nyelveken a "klasszikus" (komoly) és "populáris" (könnyű) zene, ahol szintén van megkülönböztetés, de ahol a névből adódóan is van azért (elvben legalábbis) némi átjárás. A népszerűből lehet idővel klasszikus (Queen, Pink Floyd stb.), nálunk a "könnyűből" viszont soha nem lehet "komoly".

Térjünk vissza Garretthez. Garrett ötévesen már megszólaltatja a hangszert és még gyermekkorú, amikor a technikailag legnagyobb kihívást jelentő Paganini – "24 Caprice"-át lemezre veszi a legjelentősebb német kiadónál.  A világ legismertebb hegedűművészei (Yehudi Menuhin, Itzhak Perlman, Issac Stern) egyengetik útját, de ez a sokszor merev(vé tett) klasszikus zenei világ csak részben elégíti ki, mire kinő a gyermekkorból. Imádja a hegedűt, a klasszikusokat, ez az élete, de egyre nehezebben viseli az ezzel járó komolyságot, koncertek után csupa kimért és idős emberrel zajlanak a számára, gyermekfejjel semmi izgalmat nem jelentő, hosszú beszélgetések (Somló Tamás "szomorúzenészek" elnevezése amúgy nagyon találó ám…).  

Garrett koravénnek érzi magát és egyre inkább utálja a koncertekre készült kényelmetlen öltönyöket is, amit ugye egy-egy Csajkovszkij/Bach, Rachmanyinov/Paganini mű előadása közben viselnie illik (?). Ahogy a témának egy külön fejezetet is szentel ("Ne vigyük túlzásba a komolyságot!", eredetiben: "Not too much serious classical stuff, please!"), a "klasszikus" és "szórakoztató" zene közti átjárás megszüntetése, a koncerteken való helyes, csendes, visszafogott viselkedés voltaképpen a XIX-XX. század fordulójának önkényes, elitista döntése, aminek semmiféle zenetörténeti előzménye nincs, sőt voltaképpen félrevezető sznobizmus,  teljes hazugság, ami ráadásul a fellépő művészre kimondottan rossz hatással van. Egy crossover (a klasszikus és populáris zenei világot egyesítő) koncertjének tomboló latin-amerikai közönség után egy klasszikus koncerten valósággal megszenvedi, hogy egy technikailag nehéz darab záróhangjai után teljes a csend a nézőtéren. Leírja, hogy bizonyos művek eleve úgy vannak megírva, hogy az feltételezi a közönség hangos interakcióját, mint ahogyan ez régen természetes is volt. Walser írja dolgozatában, hogy Liszt és Paganini tudatosan hergelték játékukkal, megjelenésükkel, mimikájukkal a jelenlévőket, kb. úgy, ahogy most egy rockkoncerten történik. Garrett zenei példákon mutatja be, hogy Bach vagy Paganini teljes természetességgel fordult korának azon zenéihez, amit a mai terminológiával szórakoztatónak, idehaza pedig "könnyűnek" neveznénk.

Garrett másik fontos megállapítása, hogy míg régebben természetes volt, hogy a nagy előadók egyben zeneszerzők is, ez mára a klasszikus zene világában egyáltalán nincs így. Tökéletesre kigyakorolt előadások, profi előadóktól, akik életükben nem foglalkoztak zeneszerzéssel. Többek között ezért is ment a szülői rosszallás ellenére a New York-i Juilliard Schoolba, ahol amellett, hogy kitágult a zenei horizontja, az addig lakóhelyén (Németország - Aachen) nem ismert, túlzásoktól sem mentes new yorker életmód is rabul ejtette. Ehhez persze tudni kell, hogy addigi életét a gyakorlás, a koncertek, a zeneművek és hegedűk még alaposabb megismerése jelentette 99%-ban.

Amit a hegedűkről ír, pl. a cremonai műhelyekből kikerült mesterhegedűkről, nagyon érdekes. Ki gondolta volna pl., hogy egy Guarneri hegedű értékesebb, mint egy Stradivari? Utóbbi 94 évesen halt meg, inasai is voltak, sok ideig működött, mintegy 1200 hangszer maradt meg a műhelyből, míg előbbi 46 évesen meghalt, egyedül dolgozott és csak 200 darab hegedű maradt fenn tőle. Ja, amúgy 8 számjegyű (Euróban értve…) nagyságrend a Stradivari/Guarneri hangszerek ára, ha néha eladóvá válik egy-egy darab. Garrett birtokol egy Stradivarit, de titkos vágya egy Guarneri is, tehát ha szeretnétek Dávidot meglepni, ennek biztos örülne…

Hallgatva a crossover lemezeit, noha találtam rendkívül izgalmas dolgokat (pl Hendrix. – "Little Wing" átirata zseniális), Garrett nem lett igazán az én teám, maga az életrajz nagyon jó és érdekes, hiteles, a zenéről írt gondolatai viszont mindig rendkívül bölcsek. Magát amúgy továbbra is elsősorban klasszikus zenei előadónak tartja, aki viszolyog az elektromos hegedűtől, de aki a maga eszközeivel mindent elkövet, hogy a Zene ajándéka ne legyen kettéosztott, mesterségesen szétválasztott művészeti ág.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.tenofficial.com
facebook.com/TenOfficial

A '90-es évek derekán ez a banda megváltás volt az egyszeri rocker számára (lásd még Royal Hunt, Stratovarius, és hogy a progosabbakról se feledkezzünk meg: Symphony X, Shadow Gallery, Spock's Beard, The Flower Kings), aztán jött a metal reloaded és vele a skandináv glam cunami a kétezres években, és elsöpörte őket. Mert tökösebben, modernebben nyomták a dallamrockot. Senkinek sem kellett ekkor már Gary Hughes búgó, melankolikus orgánuma, és az öregurasan-komótosan, epikusan építkező muzsika.

Bevallom, elvesztettem kicsit a fonalat velük kapcsolatban én is, hébe-hóba azért rájuk néztem persze, de már nem akkora tisztelettel és izgalommal, mint kezdetben. A gyakori tagcserék sem töltöttek el nagy bizalommal, ez általában nem jó jel, és az sem villanyozott fel különösebben, amikor azt olvastam, két lemezre való nótát rögzítettek a COVID időszakban. Hát, ha valami, akkor eddig is az volt velük a legfőbb "probléma", hogy túl sok volt a hasonló dallam és tempó egy-egy korongon, kevés a változatosság és az igazán kiemelkedő nóták, pillanatok (az egységesen magas színvonal ellenére is). Ezen pedig nem szokott segíteni a túltermelés.

Tulajdonképpen azt sem tudom, miért hallgattam bele éppen ebbe az albumukba, de ha már így esett, lássuk, mire képes az angol melodic (hard) rock csapat 2023-ban. Nos, jól meglepődtem, mennyire élveztem ezt az etapot (most is?, újra?), mert hogy kifejezetten. Remek melódiák (ezek némelyikéből Bon Jovi – szellősebb hangszereléssel és a maga orgánumával/karizmájával – gigaslágereket tudott volna faragni), magabiztos hangszeres szekció és jó hangzás (ha nem tévedek, egy ideje Dennis Ward keveri őket). Szerintem a címadó, vagy éppenséggel a dalcsokrot záró "The Greatest Show On Earth" a teljes életművet tekintve is kiemelkedő pillanatok (utóbbi, folkos dallamaival, még a Falconert is eszembe juttatta). A klipes nóta amúgy messze nem a legjobb itt, nem teljesen értem, miért pont ebből csináltak mozgóképet (hacsak nem azért, mert ez a legrövidebb szám), de a rájuk jellemző zenei világ azért jól belőhető belőle.

Szóval a hülye angolok (angol hülyék) élnek és virulnak, s köszönik szépen, jól elvannak! Mindeközben a skandináv glam éppen identitásválságban szenved…, vagy mégsem? De erről majd legközelebb, addig hallgassunk egy kis finom szövésű, kellemes muzsikát, abból nagy baj nem lehet!

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ronnieromeroofficial

Ronnie Romero fejében nem régen még öngyilkos gondolatok forogtak – és ezt mindig illik komolyan venni – a Rainbow koncertek kritikáinak hatására, és úgy látszik, munkaterápiát javasoltak neki a szakemberek: az, hogy sem ennek a lemeznek a előzménye, sem maga a most kijött lemez nem fog jótékony visszajelzésekkel antidepresszánsként hatni, nem a pszichológusok hibája, hanem azé a produceré – vajon kié? (biztos kitalálod, ha megnézed a kiadót) –, aki nem használtatta ki Romero hangjában lévő kincset, vagy nem adott neki egy maréknyi bátorságot, hogy a feldolgozások valóban azok legyenek, ne szolgai másolásai – vagy gyengébb utánérzései – az eredeti klasszikusoknak.

Ilyen gyöngyszemekhez ugyanis kockázatos hozzányúlni, egyrészt azért, mert még érintetlenül is piszok nehéz őket úgy prezentálni, hogy megmaradjon az eredeti színvonal, másrészt annak is van veszélye, ha valaki akként jár velük, mint az egyszeri bundával: kifordítja, befordítja (mégis bunda a bunda). Ez utóbbi út azonban legalább megmagyarázná, hogy miért is feldolgozás neve a feldolgozásnak, sőt, még előnyt is lehetne kovácsolni abból, ha a zenész az eredeti örökbecsűt olyanképpen formálja a saját képére, hogy abból kitűnjön mindaz, amiért korunk egyik legtehetségesebb énekesének tartjuk a fiatal chilei srácot.

Mikor Tartuffe kolléga megkért, hogy írjam meg a lemez recenzióját, bevallom, vonakodtam: első hallgatás után semmi nem jutott eszembe, azon kívül, hogy pár metal klasszikus el lett énekelve, mégpedig jól. Kész, ebben ennyi van, gondoltam, de aztán jó pár végigpörgetés után már kissé sommásabb vélemény formálódott bennem, sajnos többnyire nem pozitívak.

Mielőtt bármit leírok, ki kell jelentenem, hogy Romero kitűnő énekes, a meghívott vendégek csodálatos zenészek, ám mindezek ellenére nem állt össze a dolog. Hiába is gitározta le Gus G. kitűnően a "No More Tears" szólóját, az annyira Zakk Wylde stílusában ivódott belém, hogy képtelen voltam elvonatkoztatni, még akkor is, ha Ronnie által végre normális énekhanggal hallgathattam végig a dalt. (Igen, így van, bármekkora alakja is Ozzy Osbourne a metal világának, egyszerűen irritál az orgánuma.)

Aztán itt van a "Light In The Black", ami úgy tökéletes, ahogy van, azon alázatos másolással csak rontani lehet, kísérletezni vele pedig vétek – egyébként is, Dio a dalban élete egyik legnagyobb alakítását hozta, ebben a versenyben Romero pedig csak vesztes lehetett. Technikailag ugyan remekül megoldotta a feladatot, de hangjából hiányzik az a mágia, az a menny- és pokoljárás, amit annak idején az eredetiben átélhettünk. Hasonló kaliber a Sabbath "The Shining"-ja, amire ugyan maga Iommi mondta, hogy dicséretes próbálkozás, de mindannyian tudjuk, hogy létezik úriemberi gesztus, ami meggátol bennünket abban, hogy belerondítsunk a jó szándékba.

Mint írtam, ebben a bajnokságban kockázatos dolog a dalok lényegi elemeivel játszani, de még mindig többre értékeltem volna egy egyszerű zongorajátékkal előadott "Hallowed Be Thy Name"-et – ahogy azt a Maiden United csinálja –, mint ezt a jólfésült verzióját, amiben a gitár úgy szól, mint egy rosszul beállított Casio billentyű, olyan, amilyennel a vidámparkban szokott az ember találkozni.

Az viszont igaz, hogy jólesett hallani a "Turbo Lover"-t némileg vastagabb gitárokkal, még akkor is, ha a Tipton/Downing páros összeszokott játékát nem sikerült reprodukálni – ráadásul, aki olvasta Halford könyvét, az nagyon jól tudja, miről is szól a dal – így hallgatni a feldolgozást egy jóvágású latin macsótól aztán némileg somolygásra ad okot.

Biztonsági játékos hozzáállással feljátszott lemez lett a terápia vége, amiben talán az a legnagyobb hiba, hogy Romero nem tudta igazán bebizonyítani, miszerint ott lehet a helye a megidézett énekesek Pantheonjában, így aztán csak annyit mondhatok: ez bizony most kapufa lett.

Garael

Kiadó:
független

Honlap:
www.magicopera.it

A metal operák virágkorának kezdetét minden bizonnyal Tobias Sammet Avantasia operája jelentette, amiben az Edguyból ismerős fiatal srác lerakta az összes olyan sztenderd-elemet, melyek mentén aztán hasonló szellemben fogant albumok tucatjai örvendeztették meg a nagyérdeműt, stílusokon, korszakokon, felhasznált komolyzenei betéteken átívelően. Operázott hát mindenki, akinek egy kis kedve volt hozzá, a Dream Theatertől elkezdve a Therionon keresztül, de említhetném a csodálatosra sikeredett Genius trilógiát a progresszív-power mezőnyben, vagy Nickolo Kotzev Nostradamusát a hard rock műfajában. Az említett, valóban nagyszerű munkák mellett azonban úgy érzem, a power metalban sikerült a legtöbb említésre méltó összefüggő történetet elmesélő albumot letenni az asztalra, talán az Avantasiának is köszönhetően, ami csikókorában a Helloween örökségét úgy tudta az új évezredbe dalolni, hogy annak még Michael Kiske sem tudott ellenállni.

A fényes, szép napok aztán elmúltak, a próbálkozások pedig lassan lesüllyedtek az underground mélységes fenekére, és a valamikori, többszereplős, tényleg nagyformátumú műfaj gyakorta egyetlen személy egy Casio szintetizátoron előadott bűvészmutatványává züllött, amiben nemhogy a zeneiséget, de még a cilinderben eldugott nyulat sem sikerült megtalálni. Kritikám tárgya tulajdonképpen szintén egy kisköltségvetésű, tulajdonképpen egyetlen zenész erőfeszítéseinek terméke, bár itt a termék szót azért óvatosan írom le, mert az elkészült lemez minden olcsósága ellenére tartalmaz annyi művészi értéket, amennyivel bőven kiemelkedik hasonszőrű társai tömegéből.

A főszereplő tehát a számomra teljesen ismeretlen Marco Garau billentyűs, akinek szerencsére volt annyi önkritikája, hogy a gitárok kezelésére és az énekre profi haverokat hívott meg, akik képesek a monumentalitást felidézni, annak ellenére, hogy a hangzás még így is a szegény ember szórakozásává teszi a hallottakat. Mégis, mi az akkor, ami miatt felfigyeltem a "Battle Of Ice"-ra a tucatnyi aspiráns mellett? Számomra a zenében mindig is az egyik legfontosabb a dallam volt: nos, Garau képes volt operájába – és maradjunk akkor a műfajoknál – annyi melódiát zsúfolni, amennyi a Lehár Ferenc – Kálmán Imre – Huszka Jenő – Zerkovitz Béla életműtengelyen elhelyezhető, és a klasszikus zenei elemek ellenére legszívesebben metal operetté keresztelném a lemezt. Igen, ez minden bizonnyal az a metal album, amit nagymamád is szívesen meghallgatna, a dallamok által mindent beborító cukormáz mégsem fordul át giccsbe, vagy csak annyira, amennyire még nem válik cikivé. Van itt minden, amiben a valamikori mainstream társak jók voltak, indulók, himnuszok, könnyfakasztó balladák, tábortüzes hangulat, miközben olyan dallamokat sír ki a gitár, amitől egy komplett operett színházi közönség fakad zokogásra, vagy ugrik talpra, tapsviharral köszönve meg a zenészek munkáját.

A szöveg természetesen nem tud túljutni a szokásos sárkányos sztorin, és kábé annyira vehető komolyan, mint Süsü kalandjai, de hát a nagy operettek történetei sem voltak Dürrenmatt tollára illő remekek, így hát ezen ne is akadjunk fent. Garaunak végre sikerült az, ami hosszú időn át egy zenésznek sem: felhívni a figyelmét a stílusra legalább annak a 10-20 embernek, aki kritikám hatására nekiáll, és végighallgatja az albumot.

Garael

Kiadó:
Hard / APM Music

Honlap:
www.davemartone.com

Sosem titkoltam, hogy a kanadai (és nem mellesleg részben magyar származású) Dave Martone az egyik kedvenc gitárosom. Annak idején (2006-ban) még egy interjút is készítettem vele, ami technikai okok miatt Túrisas néven jelent meg a hardrock.hu oldalon, majd mi is közöltük nem sokkal a blogunk indulása után (2008-ban). A neves bostoni Berklee School Of Music alumnusa (pl. Steve Vai és John Petrucci is odajárt) korai lemezein (Zone - 1999 és A Demon's Dream - 2002) valami olyan egyedi hangzású és atmoszférájú muzsikát játszott, amilyet sem előtte, sem azóta nem hallottam. Sajnos tőle sem.

Martone a 2007-ben megjelent "When The Aliens Come"-mal elindult egy kommerszebb irányba, ami rá egy évre hangzásban, kompozíciós szempontból is a "Clean" című albumánál teljesedett ki. Jellegzetes soundja, borult, olykor fúziós jazzbe hajló stílusa kezdett halványulni, majd idővel szinte már semmi sem különböztette meg a többi shreddertől, akik Satriani nyomdokán keresték a szélesebb körben learatható babérokat. Azóta nem is jelentkezett komoly szólóalbummal talán a 2015-ös "Niacimento" című akusztikus lemezt kivéve, amely elég felemásra sikerült.

Megint csak némi késéssel, de rátaláltam a hosszú hallgatás után 2021-ben kiadott legutóbbi lemezére. A szerénytelenül (vagy ötlettelenül?) "Guitar God" címmel megfejelt album inkább csak EP, hiszen mindössze 28 perces. Az ne tévesszen meg senkit, hogy 12 szerzemény van rajta, ezek egyike sem éri el a 3 percet - egyik másik a 2 percet is alig. Ez már önmagában sem túl bíztató.

Sajnos a dalokban gyakorlatilag alig ismerni rá arra a merészen kísérletező, szemtelen titánra, aki a második millennium környékén elképesztette a hallgatókat. A hangzás amolyan "12 egy tucat" metál shredderes, a számok kidolgozatlanok és nyúlfaroknyiak. Egy-két dalt kivéve (pl. a lemezt záró "Brazen Bastard"-ra gondolok) alighanem föl sem ismerném, hogy Martone penget. Szomorú ez, nagyon szomorú...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.audreyhornemusic.com
audrey-horne.bandcamp.com

Ahhoz képest, hogy a lassan négy évvel ezelőtti Backyard Babies koncert óta (ahol az Audrey Horne előzenekar volt) mondogatom, hogy ha egyet kívánhatnék, legszívesebben ezeket a norvégokat nézném meg koncerten főbandaként, jól átsiklottam a tavalyi lemezükön. Mentségemre legyen mondva, nem vagyok ezzel egyedül, kábé az egész magyar rockszakma negligálta őket, pedig csak a süket nem hallotta 2019. április 19-én, hogy mennyire király csapat ez. Lecsavarták a fejemet akkor is, élőben, és most is, ezzel az albummal.

Tudom, nem eredeti, amit csinálnak. Megjegyzem, az első két CD-jükre, amin dédelgettek még némi egyediséget, modern ízt, nem annyira cuppantam rá. Aztán elengedték ezt az egyéniség kérdéskört egyszer s mindenkorra, és elkezdték fullba nyomni a retrót. Szemérmetlenül. És szemérmetlenül jól. Kiss, Iron Maiden és amit csak el tudsz képzelni a hőskorból. Hozzáteszem, bármekkora lopkovári is az egész, néhány hang után azonnal felismerni őket, azaz van egy markáns hangzásuk. Beleértve a különleges karakterű, kattant frontembert. Az egy dolog, hogy leszeded a kedvenceid stílusát, riffjeit és dallamait, az meg egy másik, hogy ezeket hogyan forrasztod egységbe, és mennyire profin tolod. Hát ők profin tolják.

Korongról korongra egyre jobbak szerintem, érzed, a vérükben és a szívükben vannak ezek a zenék, nem csak a kezükben. A "Devil's Bell"-en talán még több a Maiden, mint eddig, és Ozzy is befigyel elég markánsan. Mérget vennék arra is, hogy valamelyik gitárosuk (vagy mindkettő) hatalmas Michael Schenker fan. A kicsit kásás hangzás egyszerre retro és nagyon trendi is egyben. Igaz, a kerék újra feltalálásáról nincsen szó, de ahogy nyomják, az valahogy mégis autentikus és csak rájuk jellemző. De legalábbis piszkosul szórakoztató. A fellépéseiken pedig szétveti a színpadot az energia.

Szánalmas, tudom, de én nagyjából el is lennék életem hátralévő részében Black Star Riderst, The Night Flight Orchestrát és Audrey Horne-t hallgatva. Ez a három csapat nagyrészt lefedi a kemény rock történelmét úgy, hogy ebbe az évtizedbe tudja transzponálni annak legjobb pillanatait, a ma már kínosnak hatókat hátrahagyva. (Na jó, valami progos bandát azért még melléjük kellene tenni, meg mondjuk a Muse-t, és akkor meg is vagyunk.) Néhány éve (volt az majd' tíz is) még félig-meddig földbe döngöltem őket a koppintások miatt - a "Youngblood" ebből a szempontból visszaesés volt az elődjéhez képest -, bevallom, ez ma már (vélhetően a koncert hatására is) egy cseppet sem zavar, sőt!

Hát lehet nem imádni azt, amikor perceken át szólnak az ikergitáros, dallamos uniszólók egy nótában? Na ugye… Ezért tessék, itt egy kövér tízes rá, úgy, hogy egy pontot már levontam az eredetiség hiánya miatt. Igen, a Nigel Tufnel féle 10-es skálát használom én is - ha nem tudod mi az, így keress rá a tecsőn: "Spinal Tap these go to 11".

Kotta