Megígértem, hogy ha megírja, megírom. CsiGabiGa megírta, úgyhogy most én jövök. Nem mintha nehezemre esne, mert ezt a lemezt tényleg nagyon szeretem, és tényleg rongyosra hallgattam annak idején. A magyar progresszív rock ege nem olyan zsúfolt, hogy egy ilyen faja album ne ragyogna rajta fényesen. Szóval a Tampax koncert kapcsán előkerültek a régi Solaris bakelitek és kazetták, de mivel mind a lemezjátszó, mind a magnó időközben - érdeklődés hiányában - megadta magát, nagy bajban voltam egy ideig. Hála annak a jóembernek, aki feltolta a netre lossless és 320-as MP3 formátumban a teljes életművet, mégse maradtok le erről a beszámolóról.

Akkor lássuk, mi is jó a Solarisban? Kezdjük azzal, hogy eredeti. Nem csak akkoriban, de közel 30 évvel később, azaz ma is teljesen egyéninek hat, amit csináltak. Ez pedig a nagy dömpingben és eredetiség-hiányban talán a lehető legnagyobb dicséret, amit zenekarra jelenleg róni lehet. Azon kevesek egyike ők, aki nem egy az egyben vették le valami kinti banda stílusát. Az, hogy még most is frissnek, ötletesnek hat ez a hangzás, bizonyíték a kreativitásra és az öt zseni – Kollár, Cziglár, Erdész, Pócs, Gömör - által létrehozott muzsika időtállóságára.

Instrumentális zenéről van szó, de a szólóhangszerek (gitár, billentyű, fuvola) itt nem virgáznak versenyezve egy kötött dob-basszus alapra, hanem éppenséggel szoros kölcsönhatásban, egymást erősítve-kiegészítve görgetik tovább a dallammenetet. Fokozatos építkezés, együtt lélegzés, a témák lassú kibontása jellemző rájuk, anélkül, hogy a rockos lendület ettől elveszne vagy háttérbe szorulna. A billentyű legtöbbször éppenséggel monumentális futamokat hoz, amik alá Cziglán rockerszívet melengető, ötletes riffeket pakol. Kollár Attila brillírozása, ellenpontozásai fuvolán már csak a habot reprezentálják a tortán ebben az egyenletben.

Nem csoda, hogy első lemezükkel mindjárt történelmet írtak. Különösen kedvelem róla – naná, ez a legtökösebb nóta – a "Legyőzhetetlen"-t, másodiknak pedig (hogy a rovat eredeti szellemiségéhez is méltó maradjak) egy frissen felfedezett kedvencet választottam, mely az általam birtokolt eredeti LP-n még nem volt rajta, a későbbi CD kiadás bónuszaként lelhető fel. A "Sárga Kör" szépen demonstrálja egyébként, hogy a "progresszív popzenét" játszó Napoleon Boulevardba milyen sokat mentettek át ebből a hangzásból, dallamvilágból – ciki, nem ciki, ennek okán én még őket is kedveltem anno.

Tessék kérem Solarist hallgatni, a teljes életművük igen értékes és tartalmas, nem csak a "Marsbéli krónikák"!

Kotta

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.teramaze.com.au
myspace.com/teramaze

Valljuk be őszintén, az ausztrál heavy metal színtér nem a leghíresebb. Utoljára az Eyefear 2008-as lemezével (The Unseen) kapcsolatban találkoztam olyan ausztrál eredetű fémes termékkel, ami tényleg kedvemre való volt (kivéve persze Papazoglou gyengécske szólóit). A napokban (némi internetes kukázás után) azután belefutottam a Teramaze új albumába, és el kellett ismernem, hogy azért ez az egykori brit börtönkolónia sem teljesen reménytelen.

A Teramaze még valamikor a '90-es évek közepén indult virtigli thrash metal bandaként, Terrormaze néven. A névcserére azért került sor, mert időközben megtértek, és elkötelezett keresztény csapatként már nem akartak ijesztgetni senkit. Első lemezük, a "Doxology" (1995) még teljesen a Metallica és Megadeth bűvöletében fogant, majd egyre markánsabban a progresszív műfaj felé mozdultak el, persze csak finoman, megőrizve a jó trás megannyi stílusjegyét.

Minél többet hallgatom az új lemezt, annál biztosabb vagyok benne, hogy Kotta kolléga nagyon csipázná ezt az ízléses progresszív és thrash párosítást, mert ha nem, akkor vagy nem ismerem őt eléggé, vagy zenei meglátásaimmal hibádzik valami – akkor viszont elég ciki kritikusként tetszelegni.

A Teramaze személyi állománya sokat változott az indulás óta, az állandóságot az együttes szíve-lelke, Dean Wells gitáros és Brett Rerekura énekes képviselik. Wells szerencsére lényeges jobb gitáros Kirk "Nagyon a Bögyömben Vagy" Hammett-nél, szólói olykor élményszámba mennek, a két gitárra épülő szaggatott riffek pedig (a másik gityóst Matthew Dawson-nak hívják) húznak, mint az M63-as tehermozdony.

Engem elsősorban az ugyancsak trásból progba elhajolt finn Malpractice-re emlékeztetnek, de az ének okán sokszor eszembe jut Claudio Coassin, az olasz Raintime frontembere is. Őszintén sajnálom, hogy az agyas ritmusokért felelős Julian Percy dobos a lemez fölvételei közben elhunyt, remélem, ez nem töri derékba az ausztrálok ígéretes karrierjét.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.spocksbeard.com
myspace.com/spocksbeard

Isten nem ver Bobbal. De nem ám! Inkább isteni áldás volt, amikor Angliából Bob megküldte az éppen Cambridge-be kiránduló haverokkal - más hanghordozók mellett -  a Spock's Beard új koncert-kiadványát 2 CD-vel és egy DVD-vel. Most nem kezdek el azon lamentálni, hogy magyarként Nagy Britanniából fele áron szerzem be zenéket, pedig tehetném és minden okom meglenne rá. Inkább csak örülök, mint varjú az akasztott embernek...

Az SB már több élő anyaggal is meglepte rajongóit, de azok után, hogy a budapesti előadás (2010. szeptember 27., A 38) nálam akkor az év koncertje lett, igen szurkoltam, hogy az "X" (2010) turnéja meg legyen örökítve az utókornak. És lőn. Jókora késéssel ugyan, de megjelent a koncert teljes zenei anyaga dupla CD-n, amit a limitált kiadásban kiegészít egy DVD néhány teljesen haszontalan extrával (pl. egy "színfalak mögött" kisfilm, asztali háttérképek, stb.) és - szerencsére - a csak előrendelt változaton szereplő bónusz dallal, a "Their Names Escapes Me"-vel  audio formátumban.

A DVD-t a sokéves kihagyás utáni első koncerten rögzítették az együttes "szülővárosában", Downey, Kaliforniában, 2010. szeptember 12-én, majdnem napra pontosan a két héttel a pesti show előtt. Amikor a koncertbeszámolómat írtam, kifejeztem abbéli reményemet "hogy erről a turnéról is készül majd DVD, ahol talán a szetlista variálva lesz vagy bővül kissé." DVD lett, de a szetlista szemernyit sem változott. A show második felét szerintem jobban meg lehetett volna válogatni, vagy - a fölvételre való tekintettel - kiegészíteni valamelyest, pl. legalább egy nótával a hibátlan "V" albumról (2000). Fért volna, hiszen a második CD alig több, mint 40 perces.

Tulajdonképpen fölösleges önismétlésekbe bocsátkoznom, aki kíváncsi, hogy milyen a koncert, olvassa el a pesti buliról írott beszámolómat (itt). Minden egyes szava áll a most megjelent anyagra (libabőr!). Ugyanakkor kicsit keserű szájízzel kell megjegyeznem, hogy a pesti buli tulajdonképpen jobban sikerült. A zenekar sokkal lazább volt (egyesek szerint részegebb! mondjuk ez Alan Morse-ra biztosan igaz), a D'Virgilio-Keegen páros dobszólója is hosszabb, lenyűgözőbb volt, és Ryo az A38-ban nem ilyen visszafogottan pilickázott a szólója alatt, hanem őrjöngve ugrált a kütyüin, a szívbajt hozva a technikusokra!

A Downey Civic Center-ben rögzített buli - mint minden turnéindító koncert - még kicsit óvatosnak tűnt, ráadásul a színpadkép teljesen minimális, a távoli fölvételek sokszor rosszul fókuszáltak, a közönség pedig illedelmesen üli végig az előadást, mintha balettet nézne. Általában nem vagyok elájulva a magyar közönségtől, de jobban jártak volna, ha a kamerákat a magyar turnéállomáson üzemelik be!

Aki kihagyta azt a varázslatos estét, az sürgősen szerezze be ezt a CD-DVD kombót, mert úgy néz ki, nem lesz már soha többé lehetősége ezt a fölállást megcsodálni, hiszen Nick D'Virgilio (aki véleményem szerint Neal Morse-nál karizmatikusabb frontember) elment pénzt keresni a Cirque du Soleil-be. Most Ted Leonard (Enchant, Thought Chamber, Affector) az SB énekese, Jimmy Keegan pedig végre turné dobosból teljes értékű taggá avanzsált. Nick! Nekem tuti hiányozni fogsz, de nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy progresszív rock zenével nem lehet vagyont gyűjteni.

Tartuffe

Amikor még Rockinform munkatársként kézbevettem és átnéztem a havi promóciós csomagban lapuló CD-ket, nem Király Pitta bemutatkozó lemeze volt az, amiért minden mást félredobtam, mert a tapasztalat az mutatta, hogy a magyar vidék rockéletében olyan ritka az említésre méltó produkció, mint iskolai menzán a szarvasgomba köret.

Aztán némi tili-toli után csak bekerült a lejátszóba (részemről ugye kis híján "barna hang"), mert a lapzárta kikövetelte és innen ugye már történelem. Persze, már amennyire mi itt a blogon történelmet írunk. Azt írtunk, tehát történelem, köszönhetően annak, hogy némi kapcsolatrendszerünk volt a netes rock undergroundban. Így hamarosan nálunk lényegesen nagyobb olvasottságú portálokon is felbukkantak vagy az általunk írt kritikák, vagy az ajánlásunkra megírt recenziók. Sőt, és ez már mindenféle lábjegyzetes fenyegetés/zsarolás és kikövetelés nélkül történt: a Hard Rock Magazinban egyenesen a hónap lemeze lett a második király Király korong.

Most mondjátok meg, ezek után lehet nem meghívni őket egy koncert erejéig, ha megfelelő helyszín és elvileg érdeklődők is adottak? Tessék, mutassák csak be élőben, hogy mindez nem csalfa vak remény, nem hologram 2Pac vagy bármi, és tényleg létező opció, hogy begördül egy kisbusznyi profi muzsikus Mátészalkáról, akik élőben tolják az arcunkba úgy a jobbára instrumentális rockmuzsikát, hogy szem nem marad szárazon.

Jött, (már másodjára is) jön és csak remélni merjük, hogy jönni is fog még hozzánk a G-Jam, mert minden tekintetben kiszolgálták az igényeket a srácok, sőt ismerve azokat a háttérinformációkat és szervezési részleteket, amelyeket most nem osztok meg az olvasókkal, még azt is mondhatom, hogy ez szolgálat volt részükről. Ilyen pedig elvileg ma nem létezik. Sem a zeneiparban, sem máshol. Vagy ahol létezik, ott a végére azért kiderül, hol rejt a zene iránti alázat egy kevés pénzéhséget, irigységet, vagy szimpla átbaszást, nyers pofábaröhögéssel.

Pillanatok alatt vérprofin beszerelt, arányosan, szinte lemezminőségben megszólaló cucc, 3 óra játékidő, (nagy)családi hangulat. Gary Moore, Deep Purple, Bonamassa, Király és G-Jam, Hendrix-klasszikusok, hol énekkel, hol csak az éneket (is) tökéletesen helyettesítő gitár tolmácsolásában. A "Little Wing"-ben pl. a közönség soraiból beugró basszer csajjal (Szibilla).

Részünkről is mindent megpróbáltunk ugyan, a nem túl rokonszenves egyik főszervező (khmm….) a háttérmunkában még explicit fenyegetéssel és rá jellemzően nem a(z) (T)úri szalonokból ismert útszéli stílusával is igyekezett növelni a koncertlátogatók, majd ha már ott voltak, a lemezvásárlók számát, de ez eltörpült ahhoz a vállaláshoz képest, amit a zenekar már másodízben megtett a hódmezővásárhelyi közönségért. Köszönjük Király Pitta, köszönjük G-Jam!

PS. Kedves koncertszervezők, ne legyetek szívbajosak, mert értetek megyek!!!!

Túrisas

A tavalyi tabáni koncerten olyan jól éreztük magunkat, hogy kis baráti társaságunk idén is arrafelé vette az irányt május elsején. Sör-virsli volt, mint a régi majálisokban (csak a sört most Soproninak híják, a virslit meg Forró Kutyának), a felvonulók meg a szinpadon követték egymást.

Az első néhány felvonulóról le is maradtunk a korán ránk tört kánikula okán, csak 4 körül indultunk el, és mint későn érkezők, csak egy híddal arrébb (az Alagútnál) tudtunk leparkolni. Így járt a fél háromra meghirdetett LunchBox és a háromtól zenélő S-Modell, de a négykor kezdő Kormoránnak is csak az utolsó taktusait hallottuk az utcáról. Megjegyzem, hogy a négyórai hakninak az volt az oka, hogy estére még át kellett cuccoljanak a Jobbik Majálisra, ahol viszont ők voltak a főműsorszám. Vagyis a Tabán volt nekik a nyilvános főpróba. Nekünk viszont így kimaradtak az életünkből.

Kiadó:
earMusic

Honlapok:
www.heatsweden.com
myspace.com/heatsweden

Nem tartozom azok táborába, akik meghallván a tehetségkutató szót, azonnal vörös posztót vizionáló bikává változnak (legfeljebb GaBikává), tőlem aztán nyugodtan ki lehet facsarni a kétnapos csillagocskákat, akiket a hirtelen ismertség röpít fel, hogy aztán egy-két év múlva a mulatós adók és a falunapok kiemelt sztárává avanzsálva emlékezhessenek szépkorukban is a 15 percnyi hírnévre. Éppen ezért talán az objektivitás mértékadásával jelenthetem ki, hogy hangi adottságaikat tekintve Oláh Ibolya vagy Rúzsa Magdolna – a férfiakat kenterbe verve – igenis nemzetközi mértékű tehetséggel rendelkeznek, még akkor is, ha előbbi a rockattitűdből leginkább a balhékban és az öntörvényűségben idomult az elithez.

Sajnos a magyar hallgatóság még nem jutott el odáig, hogy jobbik esetben ne egy lesajnáló mosollyal, rosszabb esetben kispolgári felháborodással hallgassa, ha valamelyik énekes egy-egy rockdallal próbálkozik – és most tegyük félre Tóth Gabi próbálkozását, akinek minden bizonnyal megártott a pitralon… Komolyan, el tudja valaki képzelni, hogy egy magyar előadó kőmetál dalokkal nyerjen tehetség kutatót, és most nem az olyan kötelező kűrökre gondolok, mint az ismertebb Queen slágerek vagy a csontig koptatott AC/DC slágergráfia. Pedig biztos vagyok benne, ha nem tudná a nagyérdemű, hogy éppen egy aktuális metál sláger szól – és nem kattanna be az agyban a tiltó vörös gomb – akkor a legortodoxabb háziasszony is bőszen dúdolhatná a "18 and Life", vagy a "Run To The Hills" dallamait. S hogy miért éppen ezt a két dalt emelem ki a hegyormonyi dallamkínálatból? Mert többek között ezekkel a darabokkal nyerte meg a Swedish Idolt az a fiatalember, aki jelen albumon énekli le a csillagokat az arénák tetejéről.

Nem tetszett az új Europe? Nem bírod kivárni az új Def Leppardot? Eleged van Bon Jovi country mániájából? Akkor a H.E.A.T.-et neked küldte a metal god: a tehetségkutató nyertese, Erik Grönwall, mint frontember pedig csak hab a tortán – és itt bizony a krémet igencsak megédesítik az olyan melódiák, melyekből egy gombócnyi is elég lenne az édesszájú kedvenceknek. Ráadásul minden számból úgy árad az életöröm, ahogy azt a műfaj etalonná vált sztenderdjei kívánják, talán éppen ez az a momentum, ami nem engedi geil-lé válni a ránk zúduló érzelem-áradatot.

Oké, van pár taktus, ami az aréna rock tankönyvének törzsanyagából lett ollózva, de bátran állíthatom, itt mégis önálló eredménnyel büszkélkedhet a hallgató és az idézetek csak azt bizonyítják: tökéletesen el lett sajátítva a nyolcvanas évek szülte hair-metal tananyag. Az meg külön piros pont, hogy ballada alig szerepel a lemezen, itt bizony a nyaktáncoltató ütemeké a főszerep, legyen szó leopárdos szaggatásról, blues gyökerű boogie-ról, vagy Toto-t idéző AOR csárdásról. Grönwall produktumára nem lehet panasz, sőt, igazából köröket ver a példaképek énekeseire – no persze lemezen, mert arénában még nem láttam bizonyítani. De oda menjenek egyelőre a bikaviadalt szeretők, én itthonról élvezem az év eddigi stílusbombáját. YEAAAAAAH!

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.at-vance.olaflenk.com
myspace.com/atvance

Hiába minden nyűglődés, fikázás, cinikus megmondás, tudomásul kell venni, hogy Malmsteen megkerülhetetlen a metal zenei történelemben. Oké, rendben van, lehet hivatkozni a nagyapára, egy bizonyos Blackmore nevű úriemberre is, de tény, hogy a svéd gitármágus annyi szerelemgyereket pottyantott el egomán élete során, amennyit egyetlen klóntenyésztő metálzenei laboratórium sem produkált. Igaz, hogy voltak olyan lombikban fogant utódok, akiknél megállt a genetikai tudomány, és gitár helyett mondjuk billentyűs hangszer reprodukálódott kéz helyett, de oda se neki, ők is vígan szánkóztak tovább azon a bizonyos neoklasszikus életúton.

Az At Vance persze soha nem is szégyellte a vérrokonságot, Timur, izé, Olaf Lenk, ha nem is egy az egyben, de meglehetős hasonlósággal építette fel a maga birodalmát, és alkotta meg a gitáros and Co. csapatot, nem tagadván az apuka saját magán kívüli alapvető bizalmatlanságát az olyan zenészek iránt, akik készek együttműködni vele. Mert kell egy csapat, mondta volt Minarik Ede, de nem árt, ha a csapatot alkotó aládolgozók kellő szorgalommal valósítják meg a vezér akaratát. Nem mintha annyira gyakran cserélődnének a tagok az együttesben, de tény, hogy szinte minden egyes hang a vezér gitármágus fejéből pattant ki, és a társak dolga csupán a gondolatok zenei formába való öntése. Kritika nincs, aki megmondó ember akar lenni, az repül. Még szerencse, hogy nem vagyok az At Vance tagja, mert legutóbbi két kritikám hatására már minden bizonnyal sarokba és kizárva enném az állástalan muzsikusok keserű kenyerét. Mert valljuk be, a Rick Altzival elkövetett legutóbbi albumok nem tudták tartani az Oliver Hartmnannal és Mats Levén-nel elkövetettekét, sőt, még az olyan harmadrangú klóntesók is élvezetesebb munkát tettek le az asztalra, akik nem vállalván saját arcukat, Iron Mask-kel takaródzva mutatták meg, hogy is kell azt új évezredben neoklasszikus metált játszani.

Úgy látszik azonban, hogy Lenk mostanában kissé összeszedte magát, mert jelen album talán a legjobb a Levén éra óta. Igaz, hogy módosult egy kicsit a zenei képlet, és a neoklasszikus szólóorgia átadta helyét a szellősebb, rockosabb megközelítésnek, de a feltálalt dallamok azok torkán is lenyomhatják az új lemezt, akik csak arpeggiókat szoktak vacsorázni. Mert úgy gondolom, hogy a slágerközpontúbb megközelítés nem feltétlen a metál elárulásának közvetlen bizonyítéka, és ha izomból már nem megy a virgahalmozás, nem fogunk a dallam-törzsanyag hallatán sem csalást kiáltani, még akkor sem, ha néhány fordulat már igencsak ismerős a korábbi At Vance dolgozatokból.

Oké, talán nem kellett volna a lemez közepére egymás után két lassabb szerzeményt odabiggyeszteni, de minden nem lehet tökéletes, én inkább örülök, hogy három-négy dúdolható slágert azért csak sikerült összehozni, ráadásul nem a gagyi színvonalán. Ha pedig kaptam tíz-tizenöt percnyi kellemes melódiát, már megérte, mert ennyi mindenkinek jár. Nem csak hírnévből.

Garael

Kiadó:
Digital Nations

Honlapok:
www.jayparmar.com
myspace.com/jayparmar

No, azt megsüvegelem, aki itthon már hallott Jay Parmarról, az indiai származású brit gitárosról. Én is – Kotta kifejezésével élve - úgy "kukáztam", pedig már 2005-ben jelent meg instrumentális szólóalbuma (Strange Day) Steve Vai kiadójánál, a Digital Nations-nél. Az pedig köztudomású, hogy középszerű szobagitárosokat Vajas Pista nem igazol. Ráadásul Parmar nagy cimborája az Eden's Curse nevű német power metal bandának is, akiknek "Condemned To Burn" című live EP-jén 2 nótában penget is.

Ez utóbbi kapcsolat magyarázza, hogy az Eden's Curse régi énekese, Carsten Lizard Schulz (Evidence One, Domain, Paradise Inc.) is szerepel a lemezen, Pete Newdeck-kel, az Eden's Curse dobosával egyetemben, aki itt énekel is néhány számban.  Vannak azonban más dalnokok is, mint pl. Andreas Novak (Mind's Eye/House of Shakira) és Tim Wallace. Rajtuk kívül vendégszerepel még Parmar nagy bálványa George Lynch, aki nagyon nagyot játszik a lemezt záró, indiai motívumokkal díszített "When Angels Cry"-ban.

Parmar tehát az instrumentális gitárzenék világából kikacsintva most készített egy igazi dalokkal megpakolt hard rock-power albumot, ami – nyilván nem véletlen – leginkább az Eden's Curse által képviselt európai stílussal rokon. Sajnos a nóták nem mindig erősek és egyik-másik énekes (na, nem Schulz!) elég közepesen teljesít. Ezt az anyagot – egy-két jobban sikerült szerzeményt kivéve - bizony az indiai brit ügyes szólói viszik el a hátukon. Ez pedig összességében kevés, bár idővel azért beérhet a dolog, főleg néhány Schulzhoz hasonló torokgyíkkal (lásd: Lizard).

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC/Edel

Honlapok:
www.europetheband.com
myspace.com/europe

Egy dolgot mindjárt az elején le kell szögezni, a "Last Look At Eden" (2009) kegyetlen béna borítója által ejtett csorbát sikerült kiköszörülni. Még az is lehet, hogy a Europe pályafutása legjobb grafikájú borítójával állt elő, de egy kritikus nem ragadhat le a külcsínnél, mélyebbre kell hatolnia... úgy értem, a zenei lényeg felé. Ezt nem kis aggodalommal teszem azonban, hiszen legutóbbi Europe recenzióm után kollégáimtól (jelesül Garaeltől) megkaptam a magamét; volt ott minden: középutas, töketlen, diplomatikus, bátortalan, puhapöcs. Pedig ma is állítom, hogy az egy nagyon korrekt kritika volt.

Az új album nyitó dala, a "Riches To Rags" (a gazdagságtól a rongyokig) jól érzékelteti, hogy mi történt az egykor szinte korlátlan médiafigyelmet évező pufi hajú, Spandex nadrágos vikingekkel. Egy szóval: lerongyolódtak. Ez nem azt jelenti, hogy szarok vagy leépültek (sőt!), csupán azt fejezi ki találóan, hogy oda a csillogás, a pénzeső, a rivaldafényben is régen mások állnak; ők viszont őszintébben, lazábban, hitelesebben muzsikálnak, mint valaha. A glam flitteres szikrázását, a szárazjég misztikus gomolygását és a látványos pirotechnikát a '70-es évek hard rockjának sallangmentes puritanizmusára, a füstös blues-kocsmák melankolikus hangulatára cserélték.

A Europe fő dalszerzőjén, Tempesten mára végképp elhatalmasodott a '70-es évek iránti nosztalgia, főleg a Zeppelin, a Whitesnake és a Thin Lizzy bluesosabb vérvonala buzog föl benne. Nem is lepődtem meg, amikor kiderült, hogy az egyetlen vendégmuzsikus, akit bevontak a munkába, éppen Joe Bonamassa volt (még ha hozzájárulása a címadó nótához tulajdonképpen csupán jelzésértékű). Egyszerűen el kell fogadni, hogy a harmadik évezred Europe-jának több köze van pl. a Black Country Communion-hoz, mint mondjuk a Warrant-hoz.

Elkerülendő, nehogy újra le gyáva nyulazzanak, kimondom: vér profi, erőlködéstől mentes, élvezetes muzsika ez, szól mint a disznyó (Kevin Shirley volt a producer) viszont nem nyújt semmi pluszt, nem kiemelkedő, nem kihagyhatatlan. Ráadásul meglátásom szerint a "Last Look At Eden" egy hangyányival jobban sikerült. Most talán túlságosan is belassultak, több kellett volna az olyan vérpezsdítő dalokból, mint a japán bónusz "Beautiful Disaster". Azért arra kíváncsi vagyok, hogy akik annak idején nyálgépeknek titulálták őket, most hogyan, miért és mivel kötnének bele ebbe a bandába, amelyik azóta már vagy tucatszor rábizonyította a fanyalgókra, hogy fogalmatlanok.

Tartuffe

Kiadó:
Inside Out Music

Honlapkok:
www.ayreon.com
myspace.com/ayreonauts

Arjen A. Lucassen - akkor még Anthony néven - utoljára 1994-ben jelentkezett szólólemezzel (Pools Of Sorrow, Waves Of Joy). Akkor még akkora senki volt, hogy jóformán a kutya se ugatta meg, de azóta nagyon komoly ázsióra tett szert különböző projektjeivel, főleg az Ayreon és a Star One szerzett neki szakmai körökben is tiszteletet ébresztő hírnevet. Lucassen karrierje is bizonyítja, hogy az üdvösséghez még kevés, ha valaki ragyogó zeneszerző és tehetséges (multi-instrumentális) muzsikus, az áttörést nagyban elősegíti egy sztárbagázs fölbérlése, máskülönben a kritikusok hajlamosak átsiklani az amúgy tehetséges regruták fölött.

Ha így nézzük, ez az új anyag visszatérés a kezdetekhez, Lucassen szakmailag leírt egy teljes kört, csak annyi változott, hogy közben megkerülhetetlen tényezővé vált, ezúttal pol pozícióból indulhat; alkalmasint végigfinghatná a lemezt, a rajongók akkor is türelmetlenül levadásznák az információs tér virtuális polcairól. Mindazonáltal tökös dolog volt bevállalni ezt az éles kanyart vissza az origóhoz, kiváltképp pedig újra beállni a mikrofon mögé olyan óriások után, mint Russell Allen, Jorn Lande, Devin Townsend, stb. Szerencsére Lucassen-nek egész jó hangja van, ha nem is egy kategória az előbb említett zsenikkel.

Lucassen igazán rajongóbarát tipus, most sem volt szűkmarkú, azonnal dupla albummal állt elő, amolyan egyszereplős rock operával, aminek - természetesen a jövőben játszódó és részben önéletrajzi jellegű - sztorijával most inkább nem untatnám az olvasót. A történet mesélője az a Rutger Hauer, aki Lucassen kedvenc sci-fijének, a "Szárnyas Fejvadász"-nak  (Blade Runner) volt egyik főszereplője. A 2 órás dupla album 20 nótájából csak (?!) 5 földolgozás. Érdekes újraértelmezését kapjuk néhány rocktörténelmi klasszikusnak:  "Welcome To The Machine" (Pink Floyd), "Veteran Of The Psychic Wars" (Blue Oyster Cult), "Battle Of Evermore" (Led Zeppelin), "Some Other Time" (Alan Parsons Project), "I'm The Slime" (Frank Zappa).

Ha zeneileg kellene belőni a "Lost In The New Real" koncepcióját, aligha találhatnánk találóbb definícióra, mint az első CD második dalának címét: "Pink Beatles In A Purple Zeppelin". Modern kütyükkel, kövérebb hangzással korszerűsített eklektikus egyveleg ez, amelyben folyton örvénylenek - hol bujkálnak, hol domborítanak - a '70-es évek rocklegendái: Pink Floyd, Beatles, Deep Purple, Led Zeppelin. Persze mindent ural a Lucassen-védjegynek számító pszichedelikus space rock, ami nem idegenkedik a stílusok cirkuszi kavalkádjától, akár folkos, popos,  jazzes motívumokkal színesítve az összképet. A 2010-es Star One meglehetősen sötét, fajsúlyos hallgatnivaló, itt - a komoly tematika ellenére - egyértelműen könnyedebb a hangvétel.

A sokadik hallgatás után összefoglalásképpen azt kell mondjam, hogy Lucassen zsenialitása újfent megerősítést nyert, s ezúttal nem lehet a sztárvendégekre hivatkozni. Ez a faszi egyedül is varázslatos dolgokra képes, túlcsordul benne a zene! Ugyanakkor hangot kell adjak annak a nézetemnek, miszerint - amint azt már Richard Hinks Aeon Zen-jével kapcsolatban kifejtettem - hosszútávon nem biztos, hogy jót tesz egy muzsikának, ha kvázi egyszemélyes projektként működik. Kell más zenészek kontrollja, hozzájárulása, hangszeresen és a dalszerzésben is. Személyes véleményem, hogy ez az új album is érdekesebb lenne pl. Lori Linstruth gitárszólóival. Persze ezt már a Guilt Machine kritikában is megírtam. Uncsi. A lényeg, hogy Lucassen áll legközelebb ahhoz, hogy a "Wish You Were Here"-környéki Pink Floydot pótolja; a "Welcome To The Machine"-t fölvezető "Our Imperfect Race" ennek ékes bizonyítéka...

Tartuffe