Azt gondolom, hogy az elsők között vagyunk, akiknek nyilatkozott Zsákovics Gergő, akit eddig a Salvus zenekar dobosaként ismerhettünk. 

Kiadó: Escape Music

Honlap: www.escapemusic.com

Szép az, ami érdek nélkül tetszik, fogalmazta meg általános tézisét annak idején Kant. Nos, az Ilium nevű, 'sci-fi' koncepcióban utazó csapat (Dan Simmons hasonló című utópiája ihlette a zenekar nevét is) albumának borítója szerintem még azoknak a tetszését sem nyerné el, akik amúgy érdekeltek lennének a lemez sikerében. Ebből persze ne gondolja senki, hogy az együttes tagjai vakok, pusztán valószínűleg a szépség egy másik fogalmát ismerik. Ám maradva a mondásoknál: ne külalak alapján ítéljen az emberfia, és hát ez is mennyire igaz, mert az Ilium rideg külseje még ridegebb (fémes) bensőt takar, ami ugye a heavy metal zenében nem hátrány, sőt!

Jóllehet, a "Genetic Memory" az együttes ötödik albuma, bevallom, nem nagyon hallottam még róluk, melynek egyik oka, hogy az ausztrál heavy metal élethez csak erős fenntartásokkal közelítek, a másik pedig az az "átkozottan áldott" lemezdömping, aminek hatására az egyszeri kritikusnak tényleg csak a nagyobb és ismertebb nevekre van legtöbbször ideje (abból is van jó néhány, hála a jelenlegi zeneiparnak). Úgy látszik, a fiúk érezték, hogy ide kevés lesz az ausztrál vonzerő, így sikerült egy olyan húzónevet találniuk, aki garantáltan magához vonzza a heavy metalt kedvelők tekintetét – és hallgatási hajlandóságát. Mike DiMeot éppen múltkori kritikámban említettem, a jelenleg a Creation Endben főálláskodó énekes volt olyannyira bátor, hogy nevét adja az elkészült produktumhoz – és milyen jól tette! Persze azon lehet vitatkozni, mi volt előbb, a tyúk, vagy tojás, vagyis az elkészült lemez – és most lelövöm a poént – magas színvonala barátunknak köszönhető, vagy esetleg a kreatív szellemeknek már csak egy dugóhúzó kellett, hogy kiszabaduljanak a palackból. Nem tudom, ám a végeredmény magáért beszél. (Ha lenne időm meghallgatni a korábbi munkáikat, minden bizonnyal kész megoldással tudnék szolgálni, így azonban az olvasóra vár a rejtély megfejtése…).

De térjünk a lényegre, a zenekar a heavy metalnak abban a dallamosabb fajtájában utazik, amit egyesek heavy rocknak is neveznek – én talán a Jaded Heart legutóbbi albumához tudnám hasonlítani a "Genetic Memory" világát esetleg Axel Rudi Pellhez, már ha a balladák által elkövetett kasztráció után Rudi vissza tudná kapni a tökeit. A bólogatós riffekkel megtámogatott, klasszikus szólókkal tarkított alapokra DiMeo olyan dallamokat ültetett, melyeket egy-egy ortodoxabb metal csapat még nem viselne el, ám az Ilium képes volt a stílus alapvető dallamcentrikusságán túllépve kibújni a klasszikus hard rock kereteiből, oda-odasomfordálva a fémesebb testvérekhez. A billentyű ennek megfelelően inkább csak színesíti, tömöríti a hangzásképet, a gitárok ízes szólói mellett azonban – egy-egy pillanatra – néha, amúgy ajándékként megkapja az egyenrangú társ szerepét is.

A dalokat tekintve a nyíltszíni felállás prior módon határozza meg a küzdőporond jellegét: refrénekre kihegyezett, alapvetően lineáris vonalvezetésű szerzeményeket kapunk, amolyan feltuningolt Riot (ha már ugye DiMeo az énekes) módjára, de említhetném akár a Pretty Maids nevét is, már ha jó tüzér módjára bedugaszolt füllel próbáljuk "belőni" a stíluskereteket. Ugyanakkor a csapat érdeme, hogy egy-kétszeri hallgatással nem tudjuk az összes poént lecsapni, az iskolázott szólók, és a jó helyrerakott dallamok többszöri nekifutásra is úgy húzzák maguk után a hallgatót, ahogy az egy jól sikerült sci-fi regényhez, izé, lemezhez illik.

DiMeo persze remekül teljesít, hiába, a Masterplanes bukta sem rajta múlt – amit ezen kritika tárgyán kívül "fenomenális Phenomena" vendégszereplése is bizonyított. Jelen albumon azonban a dalok is vannak olyan erősek, hogy a siker borítékolható legyen. Legalábbis nálam. Aki pedig nem hiszi, járjon utána!

Garael

Kiadó:
Blues Bureau International

Honlap:
www.ericgales.net
myspace.com/ericgales

Eric Gales (bizonyos körökben Raw Dawg) nem egyszerű csóka. Amolyan Jimmy Hendrix reinkarnáció, hiszen jóformán gyerekfejjel tört be a zeneiparba, ahol tizenéves kora óta nagy kiadóknál jelennek meg lemezei, és számos session munkára kap meghívást. A Shrapnel Records atyjának, Mike Varney-nak barátsága hozta meg az igazi világhírt, amikor "Crystal Vision" című lemezével (2006) Észak-Amerikán kívül is nevet szerzett magának.

Gales sokban hasonlít példaképéhez, Jimi Hendrixhez. Zseniális blues-rock gitáros, ráadásul meggyőző énekes, és bár eredendően jobbkezes, példaképét követve bal kézzel penget egy jobbkezes Stratocaster-szerű Xotic gitáron. A hasonlóság azonban itt nem merül ki: Gales is tutira rajta van a szeren, már úgy értem, hogy a "zöldséget" nem főzve, hanem elszívva szereti, de a "porcukrot" sem a fánkra szórja, hanem inkább fölszipákolja. Csúnya-rossz szokásai miatt korábban már részesült az amerikai büntetésvégrehajtás vendégszeretetében, de tavaly újra letartóztatták. Persze ártatlanul, legalábbis ezt bizonygatja a lemezindító "Railroaded" című nótában.

Amikor éppen nincs előzetesben vagy nem a dutyiban kesereg azon, hogy a gonosz fehér rendőrök megint ráhúzták a lepedőt, ontja magából a Hendrix-ízű finom blues muzsikát. Gales neve egyenértékű a minőségi, olykor erős rock és jazz fölhangokkal dúsított koszos memphisi blues-zal. A "Transformation" a droggal és a törvénnyel való folyamatos problémái ellenére kiváló formáját mutatja. Reméljük, végre tényleg sikerül átmennie egyfajta "átalakuláson", és a jövőben kizárólag a zenére koncentrál. Mi egészen biztosan jól járnánk vele...

Tartuffe

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlap:
www.kennywayneshepherd.net
myspace.com/kennywayneshepherd

KWS-t még 1997-ben ismertem meg, amikor szerencsém volt egy minneapolisi G 3 koncerten megjelenni (az ott vásárolt turnépóló kopottsága ellenére ma is ruhatáram egyik legmegbecsültebb darabja). Az akkor 19 éves srác játéka teljesen lenyűgözött, valahogy úgy, mint a még nála is fiatalabb, helyi (azaz minneapolisi) Jonny Lang teljesítménye, akinek éppen abban az évben jelent meg az általam azóta is sokat hallgatott "Lie To Me" című lemeze.

Az USÁ-ban platinum lett KWS "Trouble Is..." albuma (1997), amit én is kötelezően beszereztem, de azóta valahogy elkerültek a dolgai. Azután tavaly előállt egy igazán dögös élő albummal (Live! In Chicago) és újra érdekelni kezdett, hogy mi van az időközben tisztes családapává érett szőke csókával (felesége Hannah, Mel Gibson lánya). Jó érzékről tanúskodik, hogy a kritikusok által jól fogadott élő anyag után nem sokkal megjelentette "How I Go" című új korongját.

A hosszú, bónuszokkal együtt 17 számos lemez nem hozott drámai változást KWS muzsikájában, nem is hibátlan, de valahogy frissebb, érettebb lett elődeinél. Egy purista blues rajongó nyilván megszólná, mert ordít róla, hogy ez nem fekete, autentikus Missisipi Delta-féle blues. KWS ugyanis jellemzően fehér, erősen rockosított blues-t játszik, amúgy Gary Moore és ZZ Top módra. Ehhez nagyban hozzájárul Noah Hunt énekes jellegzetesen fehér hangja, amiben ott lappanganak úgy a country (ld. "Who's Gonna Catch You Now"), mint a post-grunge (pl. Nickelback) hatások.

KWS-t tehát érhetik kritikák a koszos mocsári blues-t követelő puritánok részéről, de el kell fogadni, hogy Clapton, Alvin Lee és társai óta a blues-nak létezik ez a jellegzetesen "kaukázusi" embertípusra szabott, ha úgy tetszik, populárisabb változata is. Ráadásul KWS szégyenkezés nélkül állhat be a Steve Ray Vaughan, Eric Gales alkotta gitárosok illusztris társaságába...

Tartuffe

Kiadó: Nuclear Blast

Honlap: www.edguy.net

Jóllehet, annak idején az első két Avantasia album előtt katonatiszthez méltatlan odaadással borultam térdre, Tobias Sammet csapata igazán csak két albumával, az Avantasia kreatív lendületével alkotott Mandrake-kel, illetve az azt követő Hellfire Clubbal tudott csak kvázi rajongóvá tenni. A két említett lemezt megelőző produktumokat nem tudtam olyan, a fiataloknak kijáró jóindulattal hallgatni, mint annak idején a grunge-ból éppen kikászálódó szaksajtó. A Rocket Ride-on pedig már a csapat védjegyéül számító bohóc helyett inkább Tobias-t kellett volna odapingálni a borítóra, aki metal-tagadásos attitűdjével csinált magából egy tesco-gazdaságos Kiske klónt, a probléma csak ott volt, hogy addigra a példakép is kezdett a kurvalét csillogásába visszavágyni. (Amihez ugye, éppen Sammet volt a csábító kerítő…).

Lehet persze, hogy Tobias egyszerűen (wannabe) rocksztár szerepre vágyott, ám ezzel éppen azokat az alapokat csúfolta meg, melyekből operáit tudta felépíteni. Kezdetben a helloweeni, majd a Mandrake, Hellfire Klub kettősön a Maiden és a Judas hatásokkal sziporkázó csapat utóbbi két stúdióalbumán olyan eklektikával fűszerezett úton bolyongott, ami a csajozós rockerek számára túl sok sarokkal bonyolítottnak, izé bolondítottnak (sarkosnak), a germán-angolszász metal head-ek szerint pedig túl színesnek (bohóctarkának) bizonyult.

Egy-egy szám erejéig képesek voltak ugyan a régi mágiát felvillantani (emlékezzünk csak a kislemezes "Judas at the Operá"-ra, vagy a "Tinnitus Sanctus" címadójára), mégis valahogy kezdtem úgy érezni, hogy Tobias az Avantasiaból kimaradt, fiókos ötleteit valósítja meg anyacsapatával. Oké, szeretem én a humort, de nem vagyok benne biztos, hogy éppen Sammet germános poénjaira bukna a toleranciájáról egyébként sem híres német metalmag, hát még a magyar, hehehe.

Megmondom őszintén, a legutóbbi dupla Avantasia után nemigen tudtam elképzelni, hogy barátunkban maradhatott épkézláb "komoly" zenei ötlet, de hát sosem mondtam, hogy tudok jósolni. Szerencsére az előérzetem úgy csinált belőlem bohócot, ahogy az utóbbi időkben Tobias tette azt magával: a fiúk kihúzták a jokert a pakliból, amivel aztán bármilyen leosztásban nyerők tudnak lenni. Mert ugyan az eklektika megmaradt, de az ihletet, úgy érzem, ezúttal sikerült jó helyről teremteni.

A kezdő, epikus "Robin Hood" a maga Iron Maiden-es lopásával a Mandrake album kiváló "Pharao"-ját idézi, a másik alapozó, majd kilenc percnyi hoszú szerzemény pedig azonnal kitörölhetetlen, nosztalgikus refrénjével válik az Avantasia albumok keretes kompozícióinak méltó társává. Aki azonban másra vágyik, annak ott van a metalba oltott, Gary Moore-os folkriffel felvezetett tánczene, a "Rock of Cashel", vagy a parádés módon fémbe inkarnált delta bluesos "Pandora's Box". A rockzenei hatások megmaradtak ugyan, sőt, a "Breathe" diszkós felvezető dallamára egy ortodox metalfan rögtön hupililát hányna – ha nem lenne hozzá egy azonnal fülbemászó refrén amolyan hasfogónak –, ám az alapok jótékony fémes csengéssel ütik le a szinkópát a fejekben, ami mint tudjuk, igazi öröm a rocker emberfiának, persze csak akkor, ha a ritmusvezető nem a másnaposság kalapácsa…

Mit is tudnék negatívumként felhozni – mert ugye nehogy má' elbízzák magukat a fiúk, meg egyébként is, egy kritikus legyen rosszindulatú –, talán a két jellegtelen lassút, melyeket nyugodtan el lehetett volna valamelyik bónusz lemezre menteni, illetve ha már a humornál tartunk, akkor kérdem én, a "What a fuck, suck my cock" sor milyen viccnek lehet a poénja? Hát bizonyára elég szarnak…

Mindezektől függetlenül úgy érzem, Tobias-nak sikerült hosszú évek óta egy "A" kategóriás Edguy lemezt készíteni, amihez nem kellett a paklihoz olyan vendég joker-eket hívni, akiket minden bizonnyal még Batman is szeret. És én ennek örülök, pedig nem vagyok egy tősgyökeres képregény-geek.

Garael

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.infinitasymphonia.com
myspace.com/infinitasymphonia

A minap gondolkodtam azon, hogy illene már megírni az osztrák sógor-koma Serenity idei lemezének recenzióját, de azután elolvastam Kotta kolléga beszámolóját a hardrock.hu-n és rájöttem, hogy egyszerűen lehetetlen lenne ennél jobban, pontosabban megfogalmazni a kritikát (ez itt a főhajtás helye...).

Aztán meghallgattam a római fiatalok döbbenetesen sablonos névre keresztelt együttesének semmivel sem kevésbé sablonos bemutatkozó lemezét, és déjà vu érzésem támadt. Tulajdonképpen egy az egyben kopi-pésztelhettem volna Kotta írását, csak a neveket és címeket kellett volna kicserélnem. Igen, újabb tipikus Stratovarius-Rhapsody-Vision Divine csecset szopott, szimfonikus, lehelletnyi progresszív kenőccsel kezelt euro-power korongról van szó, azzal a különbséggel, hogy ezek a dígók még gyerekek, és ez a legelső lemezük. Ahhoz képest viszont meglepően érett, alapos gonddal kimunkált az anyag, ami ráadásul kegyetlen jól is szól (a Finnvox stúdióban maszterelték, lám-lám!).

Luca Micioni hangja - bár nem túl egyéni - dickinsonos karcossága ellenére is meggyőző ebben a közegben, ráadásul van alkalma kibontakozni a szép, nagyívű, fogós refrénekben és az olasz énekesek rákfenéje, a kínosan gyenge angol kiejtés sem rombolja teljesítményét. Gianmarco Ricasoli gitáros pedig kinézete alapján most valamikor érettségizhetett, de valószínűleg nem túl jó eredménnyel, mert játékát hallgatva az a benyomás ébred az emberben, hogy sokkal több időt töltött a gitárja tutujgatásával, mint a tankönyvek tanulmányozásával (mit művel már több mint egy percen át a lemezt záró "I Believe In You"-ban!?).

Az album egyik legjobb nótája egyértelműen a Tim "Ripper" Owens (ex-Judas Priest, ex-Iced Earth, most Beyond Fear és Y. J. Malmsteen) közreműködésével készített "Only One Reason". Én alaphangon nem csipázom a "Hasfelmetsző" orgánumát, de itt valamiért nagyon süti. Vendégeskedik továbbá Fabio Lione is (Rhapsody Of Fire, újabban Kamelot) egy dal erejéig (Here There's No Why). Személyes kedvencem mégis az eleinte andalító, majd gyönyörűen, szakos dramaturgiával kibontott ballada "The Illusion" címmel.

Visszatérve Kotta Serenity-kritikájára: az IS-re sem mondhatok mást, nincs itt kérem egy szemernyi egyéniség sem, csak klisékben kibontakoztatott nagy adag tehetség és egy rendkívül szimpatikus arányérzék, ami miatt azért mégiscsak érdemes végighallgatni azt, amit elsőre "enyhén szólva ismerős!" fölkiáltással hajlamosak lennénk lesajnálni.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.matshedberg.net
myspace.com/vargtonprojekt

Lehet, hogy Lars Eric Mattsson nem a legizgalmasabb gitáros-zeneszerző, de az biztos, hogy kiadójával, a Lion Music-kal nagy szolgálatot tesz a világnak. Kitűnő zenészek és csapatok szerepelnek az "Oroszlánzene" művészlistáján (roster-jén), ráadásul a cég kimondottan bevállalós, sőt, olykor hajmeresztően merész, hiszen fölkarol egészen eszement, extrém eseteket is.

Ezek közé tartozik Mats Hedberg svéd gitárvarázsló új vállalása, a Vargton Projekt is, melyet még 2006-ban álmodott meg Morgan Ågren-nel, a szakmában igen jó nevű session dobossal. A számok összepakolása, keverése, maszterelése igen hosszú időt vett igénybe, rendesen elmolyoltak rajta, s időközben fölmerült az a gondolat is, hogy az alapvetően instrumentálisnak indult muzsikát kicsit földúsítsák egy énekes bevonásával. A Tears Of Anger-ből és a Ride The Sky-ból jól ismert Björn Jansson-ra esett a választásuk, aki kb. Jorn Lande és Mats Levén fele-fele arányban vegyített ütős keveréke. Bár az elképzelés jó volt, az eredmény korántsem meggyőző, mert Jansson dallamai esetlegesek, ordít róluk, hogy már egy kész (ráadásul nem is egyszerű instrumentális) anyagra kellett rádolgoznia. Janssen-en kívül megfordultak még a stúdióban más vendégek is, pl. Hans Lundin billentyűs (Kaipa) és maga Lars Eric Mattsson is.

A lemezen 16 track kapott helyett, s ezek között akad minden, tán még rozsdás szög és lejárt szavatosságú zacskós tej is: metal, jazz, rock kísérleti fúziója, indiai szitármuzsika, akusztikus szösszenetek (pl. a "Capriccio" vagy a magyar címmel [???] ellátott "Újévköszöntő"), mi szem-szájnak ingere. A sajátos "hindu-metált" játszó Aghora fölfogásában fogant "Jaipur" pl. telitalálat, a "Rendition" és a "Norrsken" című balladák is egész jól sikerültek, de a "The Gathering" és "Naudjaus"-féle szerzemények nem ennek a kornak és nem ennek az univerzumnak készültek, az tuti.

Ebből a projektből születhetett volna valami egészen izgalmas, fordulatokban gazdag, újszerű fúzió, de főleg a végére menthetetlenül elhatalmasodik rajta a bizarr, minden közérthetőséget, szerethetőséget meghaladó "jazzizmus", a legföljebb ufonauták érdeklődését fölkeltő kísérletezgetés. Kár, mert a potenciál benne van, és ez egy-két szerzeményben föl is csillan.

Tartuffe

Milyen jó volt eddig! A magyar heavy metal – mondjuk meg őszintén, a nemzetközi színvonaltól lemaradt – állapotát eddig nyugodtan ráfoghattuk olyan dolgokra, mint a zenei nevelés és támogatottság hiánya (bezzeg a svédeknél, ahol a hangszeres tanulást államilag segítik…), a negyven évnyi hivatalos tiltó-korlátozó hatalmi attitűd (könnyű a nyugatiaknak, volt idő és lehetőség fejlődni…), az angol nyelvi felkészültség hiányosságai (a magyar nyelv teljesen eltér az angoltól, a németnek mennyivel könnyebb a dolga…), a rockzene általános hazai megítélése (az amcsiknál bezzeg a kultúra része tudott lenni…) és még sorolhatnám, ha nem teszi ezt meg helyettem a kedves olvasó.

Garael

 
Kiadó: Metalodic Records

Bevallom, gőzöm sincs, ki az a Sylvain Rouviere, aki egy igazi Gascogne-i testőr bátorságával vágott bele - mit vágott, mestervágott! - egy régen megálmodott ötletébe: ha a németeknek van egy Avantasia-juk, akkor legyen már a franciáknak is egy. No persze, mondhatná erre Pelikán elvtárs francia megfelelője, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk alapon, ha nincs rá elég pénz – vagy kapcsolat – akkor érjük be az "ócsóval", legfeljebb a minőséget hozzáképzeljük: ha az embereknek sokáig mondunk valamit teljes meggyőződéssel, előbb-utóbb el is hiszik… Emlékezzünk azonban csak a három testőr fiatal D'Artagnanjának kezdeti kalandjaira, lova, a kehesnek tűnő, sárga, farkatlan hátas hozta meg a sikert hősünknek, és hát miért ne örüljünk, ha ezúttal a mese valósággá vált.

Rouviere persze megtett mindent, ami tőle tellett, először is leszerződtetett négy olyan énekest, akik bármit képesek hangjegyekbe dalolni: Oliver Hartmann és Amanda Sommerville egyébként is részt vett a Tóbiás operában, és őket ide is meg lehetett nyerni, Mike DiMeo-nak pedig éppen nem akadhatott jobb dolga, mintsem mestermű hiányában csatlakozni a csapathoz. Nem rossz a névsor, ám az igazi nagyágyút szerintem az a Metalliumból kikopott Henning Basse jelentette, aki idén már egyszer bizonyította – lásd Sons of Season! – hogy egy torokban több énekes is elbújhat, és nem kell ahhoz csapatnyi művész, hogy egy igazi monodrámában szereplők hadát varázsolja elénk a  meister. Úgy látszik, hogy Basse komolyan gondolta a kapcsolatot Oliver Palotaival, mert az említett lemezről ide is átruccantotta szimpatikus nevű barátunkat – no, igen, ehhez aztán már nem is kellett más, mint a "number one" francia euro-power csapatból, a Heavenlyből áthívni a haverokat, és nagyjából biztosított is lett a project humán háttere. Jóllehet a lemezt áthatja Rouviere (neo)klasszikus, élvezetes gitárjátéka, gall hősünk nem esett a "Malmsteen kór" csapdájába, vagyis komplett szerzeményeket hallhatunk, nem pedig gitárszólóhoz kötött dallammintákat. A dalok pedig ütnek, talán már első hallásra is, bár én igazából kétszer-háromszor átpörgetve éreztem rá a finomságokra. Nem kell megijedni, ne gondoljon senki itt holmi progresszív furfangra, vagy művészi csavarra, ahol az Axel Rudi Pell/Rainbow-féle epikus, klasszikus heavy metalban, hol a germánosabb Avantasiában fogant kétlábdobos powerben tapicskoló dallamokra az is könnyen rátalálhat, aki nem szeret olyan megerőltető dolgokkal törődni, mint a figyelem. Basse, mint a fő ceremóniamester, ezúttal is elviszi a hátán a kórusok és a különböző szereplők sokszínűségének a terhét, ráadásul még bele sem görnyed, DiMeo pedig rutinból – egyben kiválóan – hozza a Tony Martin iskola epikus manírjait.

Nem nagyon találok gyenge pontot a lemezen, mert vérbeli testőrhöz illően nem szándékozom a hölgyeket kritizálni, maradjunk annyiban, hogy Sommerville kisasszonynak ezúttal nem kellett annyira ihletett állapotban lennie, mint Michael Kiske társaságában – gondolom, a kurvalét nyomorúságából lassan kikászálódó Misi végig követelte a tempót, és nem hagyta amúgy francia lovagiassággal a hölgyekre az iramdiktálást.

A végére azért becsúszott a  Bohemian Rhapsody "iparos" feldolgozása, bár az is lehet, hogy fanyalgásom a magas elvárásokból adódó frusztrációnak köszönhető, hiszen jól tudjuk, Basse egy fémbe öltözött szellemidéző képességével tudja Mercury szellemét elénk varázsolni (aki nem hiszi, járjon utána itt), most azonban úgy érzem, nem sikerült a "kind of magic". Oda se neki, hősünk megcselekedte, mit megkövetelt a haza, én pedig bátran ajánlhatom a Rouviere kaktuszt mindenkinek kóstolásra; ígérem, nem fog szúrni!

Garael

Kiadó:
Arise Records

Tisztában vagyok vele, hogy alaposan elkéstem ezzel a beszámolóval, de nem hagyhattam ki még akkor sem, ha a szóban forgó svéd power metal formáció már régen nem is létezik. Azóta egy brit banda befoglalta az Asperity nevet, így valószínűleg a srácok végképp bedobták a törülközőt - vagy lesz nagy pereskedés, bár ezt nem hiszem.

Az együttes alapítói Stefan Westerberg dobos (Steel Attack, Carnal Forge, ex-In Thy Dreams) and Petri Kuusisto gitáros voltak (Carnal Forge, ex-In Thy Dreams), akik korábbi (death/thrash metal) foglalatosságaikba beleunva inkább dallamos, jellegzetesen skandináv power metált akartak játszani. Ráadásul Westerberg éneklés helyett végre dobolással kívánt foglalkozni, Kuusisto pedig gitárosként a billentyűk kezelése után újra a hathúros hangszert szerette volna nyakába akasztani. Miután megtalálták az alkalmas muzsikus társakat, lőn az Asperity, és néhány hetes közös munka után a Black Lounge (Avesta/Sweden) stúdióban fölvették "The Final Demand" című egyetlen albumukat.

Az eredmény nem lett sem hibátlan, sem kiemelkedő, sem sikeres, de arról szó sincs, hogy érdektelen lenne vagy érdemtelen arra, hogy így utólag megemlékezzünk róla. A remekbeszabott szólókkal és nagy ívű, kórusokkal színezett refrénekkel megpakolt lényegre törő muzsikájuk könnyed szórakozást ígér olyan hallgatóknak, akik a Lost Horizon, Dream Evil, Bloodbound vonalon mozognak. Peter Kronberg énekes hangja, erős és karcos, mint a házi szilva pálinka, a stílushoz jól igazodó, majdnem tökéletes megfejtésnek tűnik...

Tartuffe