Honlap:
www.holyforceband.com

Egy pillanatig sem gondoltam, hogy Mark Boalsnak ideje lesz megszokni a frontember szerepét André Andersen despotikusan irányított bandájában, a Royal Huntban. Miközben ott már a klasszikus "Paradox" (1997) folytatása készül (újra) D. C. Cooperrel és egy új gityóssal, Jonas Larsennel, Boals - aki úgy tűnik, sehol sem tud igazán gyökeret verni - elkötelezte magát egy Holy Force néven futó projekt mellett.

A Holy Force egy bizonyos Ango Chen fejéből pattant ki, akit Mike Vescera bandájából lehet, hogy ismernem kéne, de férfiasan bevallom, még életemben nem hallottam róla (ebből látszik, hogy nem igazán követem az ex-Malmsteen énekes pályafutását). A taiwani születésű gitáros-billentyűs nem éppen rock fazon, de a Holy Force-ot hallgatva kiderül, hogy a kisujjában van a Rainbow-iskolás neo-klasszikus gyökerekkel rendelkező hard rock zene minden csínja-bínja.

Ango Chen nemcsak a zenét és a szövegeket szerezte, de a billentyű részeket is ő játszotta föl, illetve a lemezt is ő producerelte. Mark Boals leigazolása kézenfekvőnek tűnik, hiszen Chen neo-klasszikus vonzalma nem annyira Yngwie, mint inkább Andersen stílusával rokon. A Holy Force - bár gitárdúsabb és ugyanakkor szinti-szegényebb mint a Royal Hunt - olyan összképet mutat, mintha Andersen egyik szólólemeze lenne.

Nem egészen értem hogyan került a csapatba, de a bőgőt Mike LePond (Symphony X) kezeli, a feszes, erőteljes ritmusokat pedig Kenny "Rhino" Earl (Angels of Babylon, Holy Hell, ex-Manowar dobos) szolgáltatja. Ezek a nevek biztosan segítenek fölhívni a kritikusok figyelmét az egyébként ismeretlen taiwani muzsikus munkájára. Tartok tőle, hogy erre már azért is szükség lesz, mert Chen nekem nem tűnik sem kivételes tehetségű zeneszerzőnek, sem figyelemreméltó gitárhősnek.

A Holy Force tulajdonképpen egy középszerű és kicsit szárazra kevert anyag, amely - miközben hűségesen ápolja a klasszikus Rainbow örökséget - elsősorban Boals és LePond miatt érdemes az érdeklődésünkre. Boals rajongói - megjegyzem: nem tartozom közéjük - nyilván hálásak lesznek az anyagért, jóllehet a magas fejhangok mestere megfordult már nagyobb formátumú zenészek bandáiban is.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.dereksherinian.com
myspace.com/dereksherinian2008

Derek Sheriniant legtöbben a Dream Theaterrel ismerték meg, pedig előtte is, azóta is rengeteget dolgozott session zenészként, ráadásul olyan stúdió és koncert zenészként, akinek saját ötletei, szerzeményei vannak. A kismillió projekt és bedolgozás mellett az "Oceana" már a hatodik szólólemeze. Szólóban eleinte klasszikus jazz-rock fusion vonalon mozgott (pl. "Inertia", 2001), majd néhány kimondottan metálos "kirándulás" után Zakk Wylde-dal és Malmsteen mesterrel, most visszakanyarodott a fúzió világához.

Nem volt ez túl éles kanyar, hiszen alapvetően mindig is ez a zenei megközelítés jellemezte, és az új albumon is vannak rockosabb, metálosabb pillanatok, pl. a "Ghost Runner" Steve Stevens-szel. Mindenesetre föltűnő, hogy a neves muzsikus vendégek között leginkább csak jazz-rockkal, esetleg blues-zal foglalatoskodó arcok szerepelnek, tipikus "metálosok" nem. Fölbukkan itt Steve Stevens mellett (talán ő minősül itt a kakukkfiókának) Steve Lukather, Joe Bonamassa, Doug Aldrich (aki ebben a közegben nem nagyon tud kibontakozni) és Tony McAlpine, míg a ritmusszekciót Simon Philips, Tony Franklin és Jimmy Johnson alkotják.

Az én problémám ezzel a Berklee diplomás billentyűvarázslóval mindig is az volt, hogy jazzistának túl metálos, metálosnak túl jazzista. Bár manapság divat a progresszív zene (vagy az arra való hivatkozás), azért úgy istenigazából kevesek számára átjárható a két műfaj, és a rajongótáborok sem túl barátságosak egymással. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy nem kedvelem Sherinian hangszíneit, valahogy olyan szerencsétlen érzékkel válogat a szinti hangzások között, mint Pat Metheny a gitárhangzások között.

Az "Oceana" sem tudott meggyőzni engem arról, hogy Sheriniannek maradnia kellett volna a Dream Theaterben (pedig Rudess-szel sem vagyok száz százalékosan kibékülve). Mindössze két nótát találok igazán szerethetőnek: a "Ghost Runner"-t és a címadó "Oceana"-t, és talán nem véletlen, hogy mindkettőt Steve Stevens pengeti. Ez a két szám azonban kevés ahhoz, hogy egy lemezt nyugodt szívvel ajánljak vagy fenntartások nélkül jónak minősítsek.

Tartuffe

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlap:
www.alicecooper.com

H. Sanyi, (saját állítása szerint) a magyarok többszörös világbajnok sprinter futója az úriemberekre jellemző fölényes fordulattal ütötte el a riporterek rosszindulatú kérdéseit, mikor 10 évnyi kihagyás után, visszatérve a versenypályára, a serdülő korosztály akkori legjobbja is 50 métert vert rá a 110 m-es gátfutás válogató versenyén. Uraim, mondta Sanyi, jegyezzék meg, nem én lassultam le, pusztán a világ gyorsult fel olyan mértékben, amire nem számítottam. Ehhez pedig csak gratulálni tudok.

Úgy gondolom, jóllehet Alice Cooper, a rockvilág veterán világbajnoka nem hagyott ki reflexkoptató éveket – sőt, néha meghökkentő váltásokkal volt képes az adott trendekhez viszonyulni – ezúttal úgy tett, mint az a magasugró, aki egy mai versenyen is gurulós módszerrel próbálkozik a Fosbury által "kitermelt" technikai virtuózok között. Esély persze van a győzelemre, de vajmi kevés, és valljuk be őszintén, a nosztalgia kedves-keserű bája mellett nem inkább az újabb és újabb eredményekre vagyunk kíváncsiak? De hogy is jön mindez ide? Alice ugyanis olyannyira komolyan gondolta 1975-ös lemezének folytatását, hogy amennyiben a hangzás nem lenne a tradicionális megoldások mellett is második évezred utáni, pusztán a zenei anyagot tekintve készülhetett volna rögtön az első részt követően, amúgy lendületből, mondjuk 1976-ban. (Bár meggyőződésem, hogy akkor nem 14 szám, hanem mondjuk csak 8 kapott volna helyet az albumon.)

Igazából nem is a koncepcióval van bajom, alapvetően szeretem ezt a rock n' roll sémákra épülő, a Slade slágerkorszakára is jellemző dallamos, táncolható vonalat – ráadásul ilyen bivaly megszólalásban –, ám félek attól, hogy a jelenlegi túltermeléses időszakban ennyi már kevés az üdvösséghez (illetve Alice relevanciával a kárhozathoz). Még akkor is, ha hősünk minden horror-show tapasztalatát felvonultatta a siker érdekében. De kérdem én, most, amikor a TV – vagy monitor – előtt, egyenes adásban nézhetünk meg mindent, ami sokkolónak minősülhet – de már nem is minősül annak –, el tud minket kápráztatni a bábu művérrel öntözött lefejezése? Engem már nem igazán. Ráadásul Alice, alárendelve a lemezt a színpadi koncepciónak, egy szórakoztató show eklektikájával gyömöszölt mindent a produkcióba, ami ugyan színessé tette az előadást, de félek, a disco műfajon elsütött poénon ma már csak az újszülöttek nevethetnek. Mert azoknak ugye minden vicc új…

Ráadásul, ha már retro, nem tudom, mit keres ez a Kesha nevezetű sztár(?) a mester mellett (mert alatta még megérteném, elnézve a hölgy bájos figurátumát), főleg egy elektronikus ízléstelenséggel felturbózott, álcázott popdalban? De félre ne értsen a kedves olvasó, nem akarom elvenni a kedvét az albumtól, mert a leírtak ellenére ÉN élvezem az "új rémálmot", hiszen a lejátszott rhythm and blues panelek ezredszerre is működnek, tapsgépekkel, elkoptatott dallamfordulatokkal, kiszámíthatóságukkal együtt és nem hányok hupililát a rockba ágyazott kuplétól sem.

Cooper pályája kezdete óta igazi boszorkányos ügyességgel tudott slágert teremteni, s ha nem ő, akkor a segítségül hívott profik gondoskodtak arról, hogy azoknak is legyen mit fütyörészniük, akik sem a horrort, sem a bögyös cicákkal játszott szado-mazót nem kedvelték. Ez pedig most sincs másként, még a Beatles alapú, lassú nóták sem unalmasak, pedig korábban már mind Alice, mind a korszak veteránjai megírták őket; és abban is (majdnem) biztos vagyok, hogy ha az említett módon 1976-ban jön ki az album, az első résszel felérő klasszikusként emlegethetnénk. Kár, hogy jelenleg 2011-et írunk…

Jó kis album ez, talán a legjobb Alice modernkedő korszaka óta, abba viszont nem vagyok biztos, hogy a jelenlegi lemez dömping tükrében – mondjuk fél év múlva – magamtól is kényszert fogok érezni a lemez ismételt meghallgatására, nemhiába futok majd kétszer jobban, mint húsz évvel ezelőtt – viszont nem is vonultam ki a versenyből 10 évre, mint a legendás H. Sanyi.

Garael

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.dreamtheater.net
myspace.com/dreamtheater

A legendás banda körüli sajnálatos események: elsősorban Portnoy kiválása és az ízléstelen nyilatkozatháború miatt nehéz szívvel, némi dühvel és jókora adag félelemmel ültem neki a lemez meghallgatásának, de most, hogy elérkezett a recenzió megfogalmazásának ideje, aggodalmam csak fokozódott. Ezt most tényleg nem lehet elhamarkodni, ellazulni, felelőtlenül és félvállról kezelni, mert minden szónak súlya és következménye van. Ki merem jelenteni, hogy az a kritikus, aki most nem kakál billiárdgolyókat, egy link alak, vagy eddig a Pápua Új-Guinea-i őserdőben egy fa tetejére épített gyékényházban élt az egykor kannibál életmódot folytató kombai törzs "vendégszeretetét" élvezve. Magyarul: fogalmatlan.

A Portnoy-jal ma már beszélő viszonyt sem ápoló tagok nyilatkozatai mostanában másról sem szóltak, csak arról, hogy hátrahagyva a hiperaktív dobos önkényuralmi rendszerét, kollegiális hangulatban és teljesen fölszabadultan vetették magukat az új lemez elkészítésének munkálataiba. Az már első hallgatásra nyilvánvaló, hogy Portnoy feszes és céltudatos produceri tevékenységének hiányában az anyag csapongóbb, kevésbé leszabályozott. Nem mutat olyan egységes - olykor valóban talán túl egységes (hogy ne mondjam: kiszámítható) - arculatot, mint azelőtt, és Portnoy ügyeletes kedvenceinek hatása sem lenyomozható.

Talán igaza van LeBrie-nek, aki nemrég azt nyilatkozta, hogy végre, hosszú ideje először mindenki száz százalékosan magát adhatja a lemezen. Tekintve, hogy a DT zeneszerzői szinte kizárólag Petrucci és Rudess, én inkább csak az ő "szárnyalásukat" hallom ki az új szerzeményekből, főleg Rudessét, aki minden eddiginél hangsúlyosabb szerepet játszik, úgy szólistaként, mint komponistaként. Ellenben a FEZEN fesztiválos koncertbeszámolók által beharangozott Myung-föltámadásnak nem igazán látom nyomát; játéka a stúdióban nem került sokkal "előrébb". Mangini pedig - ahogy ezen a szinten elvárható - kifogástalanul, bár elődjénél valamivel kevésbé karakteresen teljesít.

Nem tudom, hogy pontosan minek tudható be ez a fejlemény, talán az ötödik X-nek (Rudess már a hatodikban jár!) vagy a közelmúlt megpróbáltatásainak, de az album elég lírai lett, annyi ballada került rá, mint eddig DT lemezre soha. A "This Is The Life" a maga nemében zseniális darab, de a zongorával és vonósokkal végigkísért "Far From Heaven" - akármilyen szép - nálam már a nyálas kategóriába tartozik. Egyébként is kevésbé metálos a hangvétel, teli instrumentális merengésekkel. A kislemezes "On The Backs Of Angels" alapján őszintén szólva egy második "Falling Into Infinity"-t vártam, de ez most valahogy kevésbé kiszámítottan, irányítottan, üzletszerűen kommersz.

A nagy enigma számomra egyértelműen a "Build Me Up, Break Me Down" szemplerekkel telepakolt, elektronikus hangzása. Mintha LaBrie felejthető Mullmuzzler lemezeiről maradt volna le. Bár egy másik bandától ez akár még csúcsteljesítmény is lehetne, remélem, ez itt és most csak egy kísérlet. A "Lost Not Forgotten" és a "Bridges In The Sky" feszesebb formái állnak hozzám legközelebb, ezek is emlékeztetnek leginkább a korábbi önmagukra.

Nos, akkor elérkezett a sommás ítélet ideje. Ez a lemez valóban drámai fordulatot hozott a DT életében. Portnoy nélkül és Rudess előtérbe kerülésével úgy változott meg az együttes zenei arculata, hogy azért a meghatározó stílusjegyek megmaradtak. Ez tehát jól hallhatóan, azonnal fölismerhetően Dream Theater, de már nem AZ A Dream Theater. Tartok tőle, hogy az már végképp a múlté, és tisztem most az, hogy mint egyfajta Antonius ne elfogultan dicsérjem, hanem a végtisztességet megadva eltemessem "Cézárt".

Az élet persze megy tovább, a DT van akkora gépezet, hogy még jó néhány évig olajozottan és jövedelmezően működjön. Könnyen meglehet, hogy amit most csinálnak, még sokkal őszintébb, sokkal hitelesebb, sokkal kevésbé kiszámított, mint az utóbbi időszakban. A Dream Theater, Portnoy-jal vagy nélküle, tagadhatatlanul és megkerülhetetlenül rocktörténelmi intézménnyé vált, és továbbra is szerethető, tiszteletre méltó, de most először kimondom nyilvánosan - és belesajdul a szívem - érdeklődésem, lelkesedésem már egy ideje az európai "epigonoké".

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.epysode.com
myspace.com/epysode

Mivel én kicsit másképp értékelem a hangjegyekbe oltott krimit, mint Tartuffe kolléga, olvassátok el a lemez értékelését az én "hallatszatomban" is...

Úgy látszik, Zenészországban a kormány foglalkoztatáspolitikája van annyira hatékony, hogy az éppen munka nélkül kallódó énekesek részére akkor is megélhetést biztosítson, ha a gazdaságban az adott időszakban éppen együttes-recesszió mutatkozik. Idén ugyanis ez már a harmadik olyan projekt, melynek vokális állományát az éppen ráérő, főállásban egyébként szupersztár énekesek alkotják, alkalmi egyesületként amolyan alkalmi tehetség-társulással kisegítve az alkotást létrehozó zenész ötleteinek megvalósulását.

A Kaktus Projectről ugye pár hete írtam, de itt ólálkodik a közelben a Mark Boals, Rob Rock, Tim Owens közreműködésével acsarkodó Wolfpakk is, nem beszélve jelen recenzió tárgyáról, aminek vokál (és instrumentális) kínálata azokat is nyálcsorgatásra késztetheti, akiknek az ilyesfajta szerepléstől a hakni szó jut az eszükbe. Samuel Arkan, a project belga megálmodója a Virus IV-ből lehet ismerős azoknak a rajongóknak, akik annak idején az Uli Kusch féle, egylemezes, ám emlékezetes Beautiful Sin oroszlánhangú énekesnőjének szakmai utóéletére is kíváncsiak voltak.

Nem véletlen hát, hogy a misztikus bűnügyi történetet feldolgozó "progresszív-power opera" egyik szereplőjét az említett hölgy személyesíti meg, ismételten bizonyítva, hogy a Metal Ladyk a magyar tapasztalatokkal ellentétben énekelni is tudnak. A mű főszereplője azonban nem ő, hanem az a Kelly "Sundown" Carpenter, aki joggal pályázhatna a "legkifacsartabb énektémákat is bravúrral prezentáló" metal énekes címére. Carpenter véleményem szerint műfajában korunk egyik legjobbja, aki nem hiszi, hallgassa csak meg a Beyond Twillight vagy Outworld fémjelezte ténykedéseit. Kár, hogy általában olyan dallamokat rekeszt az éterbe, amelyek megfejtéséhez két zenei fordítógép is kevés szokott lenni. Rick Altzi, a hagyományosabb terepről induló, Lande iskolában végzett vendég Carpenter méltó társa, mellettük még egy szokásos angyalka hangú hölgy, Liselotte "Lilo" Hegt felelős a sorozatgyilkosos sztori megfelelő érzelmi-hangulati aláfestéséért.

Jóllehet, a projekt gazdája az említetteknek megfelelően gitáros, az Epysode hangsúlyos hangszere mégis a billentyű, és a prezentált stílus is inkább hajaz a Star One, a Roswell Six, vagy a gitárakrobatikától megfosztott James LaBrie szóló-progresszióra, mintsem a hagyományos, euro-powerben fogant koncept művekre. Lucassen mester szellemének megidézéséhez a dalszerkezeti hasonlóságok mellett a projekt billentyűsének is nagy szerepe van, aki a történeti koncepciónak megfelelően képes az érzelmi, cselekménybeli és hangulati fordulatokat zenei formába oltani. Arkan tevékenysége inkább a koncepció konstruálásában, mintsem a progresszív "agyas" gitárjáték adta lehetőségek kihasználásában nyilvánul meg. A riffek inkább csak a billentyű adta variációk alatti, amolyan staccatós, hasítós alapokat biztosítják, komor támogatást nyújtva a történet stílusdeterminált, nyomasztó hangulatának.

Úgy vélem, az ilyen fajta operai meseszövés (közönség) sikerének az lehet az egyik titka, ha a zenész nem rendeli alá túlságosan a zenei oldalt a történeti összefüggéseknek (a "valódi" operák librettói sem a túlbonyolított, lelki analízisekről híresek). Ellenkező esetben a "magvas" gondolatok túl személyesek lehetnek és a hangulati élmény a történeti plusz mellé olyan individuális követelményt teremthet, amit aztán csak egy bizonyos réteg tud megfelelően abszolválni. Ez persze nem baj, de én általában nem tartozom a megszólított kiválasztottak közé, így különösképpen nem is tudnak lekötni az ilyen felfogásban íródott darabok, még akkor sem, ha azokba egy komplett filozófiatörténeti kurzus tananyaga is bőven belefér.

Arkan szerencsére megfelelő arányban adagolja a muzikális és történeti komponenseket, és végre Carpenternek is módja nyílik olyan dallamok megformálásába, melyeket akár már két hallgatás után is fejből idézhet az ember. Az Epysode tehát abba a populárisabb megfogalmazású progresszív vonalba illeszkedik (már ha a populáris és progresszív szavak összeegyeztethetőségét a rajongók nem tartják szentségtörésnek), melynek élvezetéhez nem kell komplett zenei lexikonnal a hónunk alatt rébuszokat fejtegetnünk, az album végére érve mégis számottevő intellektuális tartalmat is kapunk – a l’art pour l’art zenei élvezet mellett. Akinek tehát bejöttek az említett koncept albumok, és hozzám hasonlóan "vokalista elitista", az mindenképpen próbálkozzon meg az Arkan krimivel, még akkor is, ha nem szeret borzongani.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.epysode.com
myspace.com/epysode

Nem érhet az a vád, hogy nem fogyasztom emberes étvággyal a progresszív metál operákat. Nemrég (a múlt hónap közepén) recenzáltam hármat is: a holland For All We Know-t és két döbbenetesen tehetséges és meglepően fiatal német csapat, a Flaming Row és a Beyond The Bridge bemutatkozó lemezeit. Nem egészen értem, mi ez a nagy pezsgés az "operatikus" forma körül, talán a sablonosságot szeretnék a föltörekvő együttesek elkerülni, pedig - meglátásom szerint - a koncept-albumozás és a sokszereplős, színházias zenei megközelítés biztos úton rohan a sablonosság felé. Még akkor is ez a véleményem, hogy a jelenség újfönt annak bizonyítéka, hogy a metál műfaj lényegében kilépett stíluskorlátai és az ördögös-álmisztikus vagy éppen a szex-drog-rákenroll-féle sztereotípiák keretei közül. Ahogy Túrisas fogalmazott egyszer - nagyon remélem, pontosan idézek, különben véget nem érő kommentekben igyekszik majd kioktatni - a rock és metál zene (persze számos kivétellel) ma már nem annyira a lázadásról, mint inkább az értékteremtésről szól.

Az Epysode Samuel Arkan belga gitáros-zeneszerző (Virus IV) projektje, amihez komoly zenészeket, előadókat sikerült megfűznie. Olyan nagy nevek énekelnek az albumon, mint Kelly "Sundown" Carpenter (Darkology, ex-Beyond Twilight, ex-Outworld), Rick Altzi (At Vance, Sandalinas, Thunderstone), Oddleif Stensland (Communic) és Magali Luyten (Beautiful Sin, Frameshift).

A figyelemreméltó gárda ellenére sajnos az Epysode a Beyond The Bridge vagy a Flaming Row bokájáig sem ér föl. Ennek oka egyértelműen az, hogy Arkan ugyan kiváló gitáros - csűr is pár remek szólót az albumon -, de zeneszerzőként egyszerűen kevesebb tálentum jutott neki. Nem az énekesen múlott, ők mindent beleadtak, de nyilván hozott anyagból dolgoztak. A jobban kimunkált dalszerkezetek és fogósabb dallamok mellett egy dinamikusabb hangzás is sokat tett volna azért, hogy jégszívemet fölolvassza. Világosan érződik, hogy Arkannak sok munkája van benne, de - minő fájdalom! - a "megszállottság" ehhez kevés, a kemény munkán túl szükség van a csalfa múzsa csókjára is.

Tartuffe

Kiadó:
Amherst Records

Honlapok:
www.spyrogyra.com
myspace.com/officialspyrogyra

Talán nem vág közvetlenül a profilunkba, de nagyon szeretem a Spyro Gyra (ejtsd: szpájró dzsájra) zenéjét. Akkor figyeltem föl rájuk először, amikor a Dream Theater "Images & Words" című lemeze megjelent 1991-ben. A legendás progresszív metál albumot Jay Beckenstein-nek, a Sypro Gyra szaxisának BearTracks nevű stúdiójában rögzítették, s ha már ott sertepertélt a tulaj, hát megkérték, hogy fújjon az "Another Day"-be egy pár helyre kis szoprán szaxofon szólót. A sztori szerint ott helyben rögtönzött egyet, majd megkérdezte, hogy följátssza-e még néhányszor, de a DT elképedt tagjai úgy ítélték, hogy már első nekifutásra is kiválóan sikerült a dolog...

Néhány esztendővel később szisztematikusan elkezdtem fölfedezni a bandát, begyűjteni a legjobb lemezeket. Nem volt könnyű dolgom (el is tartott évekig), hiszen a diszkográfia majdnem olyan hosszú, mint az egyenlítő: 27 sorlemez, 2 koncert album, 3 box set-válogatás. Az együttest általában a könnyű (soft, smooth, easy-listening) jazz kategóriába szokták sorolni, de én ezzel nem minden tekintetben értek egyet. Csak azért, mert előre jól megkomponált, szép dallamokkal dolgoznak esetleges, emészthetetlen szabad improvizációk helyett, még nem kell föltétlen egy lapon emlegetni őket nyálas Kenny G-vel és hatásvadász magyar klónjával, St. Martinnal.

A Sypro Gyra legénységének kisujjában van a szakma és évtizedek óta ömlik belőlük a minőségi jazz fusion, lényegében stílushatárok nélkül és rengeteg etno-world hatással. A "The Deep End" című 2004-es lemezük nálam alapműnek számít olyan legendás albumokkal együtt, mint a Wheather Report "Heavy Weather"-je (1977), a Dixie Dregs "Dregs Of The Earth" korongja (1980), vagy a Dave Weckl Band "Rythm Of The Soul"-ja (1998). De összehasonlító példaként emlegethetném Lee Ritenour-t vagy a Steps Ahead-et is.

Talán bocsánatos bűn – főleg ezen az oldalon – ha nekem inkább a vérbő, gitárral legalább itt-ott megtámogatott szerzemények jönnek be elsősorban. Sajnos ezt a lemezt valóban a pihe-puha megközelítés jellemzi, valamint a karibi és brazil zenei hatások. Az igazi groove-os nóták, mint pl. a "Falling Walls" vagy a "Dancing On Table Mountain" nyomasztó kisebbségben vannak, és az énekesek használata (pl. Khuda, Chileno Boys, stb.) sem túl szimpatikus. Ez az album nem lesz a kedvencem, csalódottságomat pedig majd a "The Deep End" (2004) és a "Wrapped In A Dream" (2006) segítségével orvosolom…

Tartuffe

Kiadó:
ZeroGravity

Honlapok:
www.zerogravityband.be
myspace.com/zerogravitybelgium

A "Nulla Tömegvonzás" a neve ellenére egyáltalán nem habkönnyű, légies hallgatnivaló. A belga progresszív metalsiták debütáló lemeze hosszú éveken át érlelődött, csiszolódott míg saját kiadásban végre a nagyérdemű elé kerülhetett. A muzsika összhatását tekinve elég melankólikus, bár nem nélkülözi a keményebb, fémesebb pillanatokat. Ötvözi a Fates Warning zenei hangulatát az ugyancsak németalföldi Sun Cagedre jellemző lebegő dallamvilággal.

Amikor 2003 novemberében csatlakozott Sven Dupon énekes (és gitáros), az alapító tagok föllélegeztek és - ahogy ők írják a honlapjukon - végre képzeletbeli listájukon kipipálhatták az "énekes" fölirattal ellátott kis négyzetet. Szerény(telen) véleményem, hogy nem kellett volna azt a pipálást úgy elsietni. A Zero Gravity ugyanis közel hibátlan hangszeresen, de számomra az egészet lerontja Dupon gyenge és álmosító hangja. Ha beleszakad sem tudja hozni azt a sejtelmes, túlvilági varázst, amit a Sun Caged frontembere, Paul Adrian Villarreal esetében megszokhattunk.

Pieter Belmans ütős hiába dobol nagyon érdekesen, ötletesen, de Marc Beckers billentyűs és Alex Vanhaesendonck gitáros kettőse is mindhiába szólózik lelkesen, én addig nem fogom tudni igazán szeretni ezeket a belga srácokat, amíg nem visznek némi "gravitas"-t és karcot az énekbe. Ehhez pedig bizony új torokra lesz szükség... vagy csak én leszek kénytelen kerülni az együttes anyagait.

Tartuffe

Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
www.dragonia.org

Most, hogy a Rhapsody of Fire meghasonlásával gyászba borult a "true fantasy metal" világa – mások szerint meg éppen ideje volt –, bőven akadt jelentkező a lélekharangok megkongatására. Ezen apropó folytán kisírt szemeinkkel révedjünk a múltba, hátha találunk olyan enyhítő momentumot, ami vigaszt nyújt az olyan örök pesszimista rajongóknak is, akik szerint a rapszódia ezentúl csak a "Húzd, ki tudja meddig húzhatod…" örökbecsű mélabújában jelenítődhet meg.

Szerencsére nem kell sokat sírnunk, mert éppen Olaszhon az, ahol minden bizonnyal maggal ültetik el a tehetséges szimfonikus metal bandákat, melyek aztán a kellemes időjárás hatására csapatokban pattannak elő a földből, egyből teljes vértezetben, amúgy Pallasz Athéné módjára. Itt van példának okáért ez a Dragonia nevű örömharcos csapat, melynek már a nevétől is hátast dob az egyszeri, önmagát is komolynak valló sznobmetal palánta. Hát mit mondjak, a dalszövegeket hallgatván van is némi ok az akrobatikára…

Az olaszok minden bizonnyal egy alkotói próza-suliban végezhettek a Manowarral, csak két osztállyal lejjebb, aztán túlkorosnak bizonyulván, valószínűleg még idő előtt távozásra kérte fel őket a szigorú igazgatóság. Oda se neki, valljuk be őszintén, a stílus képviselőit nem igazán a magvas gondolataikért szeretjük, már ha gondolatoknak nevezhetjük a burn, dragon, spitfire, pain, blood, faith szavak random (ötletszerű, esetleges) egymás után helyezését. Sárkányosékban azonban megvan az a mesélők fajtájától eredeztetett tehetség, amivel a tálalt szavak pátoszba csomagolásával képesek átemelni a produktumot a giccs határán, – vagy ha nem, akkor el tudják hitetni velünk, hogy a király nem meztelen – és képesek vagyunk pusztán az elénk (tűz)okádott zenei teljesítményre figyelni.

Mert teljesítmény, az aztán van, annak ellenére, hogy a csapatnak valószínűleg nem állt rendelkezésre olyan hangmester, aki három chipből két bitformátumú komplett szimfonikus zenekart varázsol, csak úgy, ripsz-ropsz. A Manowar hősi eposzaiban gyökeredző dallamok hatására még azok is csatába kívánkoznak, akiknek a jelük az oviban a békegalamb volt. Dragoniáék azonban nem annyira "egyszerűek", mint ahogy az eddig leírtak alapján várná az ember, a weboldalukon sem pusztán az ellenség megtévesztése címén szerepel a death metal stílus megjelölés. Igaz, hogy a címke után elvártakból csak a néha-néha felhangzó hörgés és blastbeat stimmel, ám az epikus heavy metal mellett amúgy kisöccsként bizony ott sertepertél a Paradise Lost mélabús kezdetisége is. Persze ne ijedjen meg az sem, aki az extrémebb metal stílusoktól a falra mászik – én is ilyen vagyok – , az alapok a Virgin Steele gonoszabb és tökösebb klónjaként, az olasz operairodalomból eredő dallamossággal vágnak rendet a hitetlenek soraiban, amolyan kedvcsináló, ütemváltásos progresszióval – illetve az arra vonatkozó déjà vu-vel –, a műfaji heroikus gitárszólók és színesítő szintiszőnyeg elmaradhatatlan támogatásával.

Ettől persze még mehetne az egész a kukába, ám az olaszok a németek helyett is meg tudták alkotni a csodafegyvert, ráadásul élő szövettel a fém (metal) vázon: Messino Menichetti énekes hol egy Kiskébe oltott Eric Adamsként, hol Ian Gillan metalizált örököseként mutatja meg, hogy a fentnél mindig van egy szinttel feljebb, minket meg ehet a penész, hogy a taljánoknál a csuklóból világsztár képességű énekest képesek az ottani undergroundban tartani.

Gyászba feledkezett testvéreimnek tehát csak annyit: ha az olaszoknál még Süsü, az egyfejű is ilyen tüzet tud okádni, nem kell félni a mesebirodalom megszűnésétől, mert amíg Sárkányország létezik, rapszódiát fütyülő királyfiak is létezni fognak. Itt a vége, fuss el véle.

Garael

Kiadó:
Provogue Records

Honlap:
www.donairey.com

Amikor Jon Lord 2002-ben bejelentette: távozik a Deep Purple-ből, hogy önálló zeneszerzői karrierjére összpontosíthasson, Don Airey mozgósítása tulajdonképpen a legkézenfekvőbb megoldás volt. Airey magasan képzett, egyetemi diplomás muzsikus (University of Nottingham, Royal Northern College of Music), aki nem hétköznapi rutint szerzett olyan előadók mellett, mint Gary Moore, Ozzy Osbourne, Rainbow, Judas Priest, Black Sabbath, Jethro Tull, Whitesnake, Colosseum II, Sinner, UFO, Michael Schenker, Uli Jon Roth, Ten, Living Loud, stb.) Még fölsorolni is fárasztó.

Mivel a "Mélybíbor" 2005 óta nem kreatív (inaktívnak nem mondanám, hiszen folyamatosan koncerteznek, pl. a Kremlben, ahová már szinte hazajárnak, hiszen Dimitrij Medvegyev orosz államfő nagy hard rock arc), Airey mostanában saját lemezeivel mókol. Az "All Out" 2005-óta már a második korong a saját neve alatt (Light In The Sky - 2008). Természetesen a billentyűk, főleg a Hammond billentyűi, dominálnak; a lemez kb. fele arányban instrumentális szerzeményeket tartalmaz, de Carl Sentance (Krokus, Geezer Butler, Tokyo Rose) énekes David Byront idéző szereplése is igen meggyőző. Főleg miatta az "All Out" nem is annyira a Deep Purple-t juttatja eszünkbe, hanem inkább a klasszikus Uriah Heep-et (lásd: The Way I Feel Inside, Wrath Of Thor) vagy a Kurdt Vanderhoof-féle Presto Ballet-t.

Véleményem szerint a jelenleg rákkal küzdő Lord (mielőbbi és teljes gyógyulást kívánunk neki!) izgalmasabb stílusú, sokoldalúbb szólista, de Airey is kitesz magáért a lemezen, csak úgy ömlik belőle a régisulis, '70-es éveket idéző muzsika, bár érdekes módon nekem éppen a kicsit modernebb hangvételű dalok jönnek be nagyon, mint a Bernie Mardsen (ős Whitesnake) vendégszereplésével rögzített "Running From The Shadows" (mintha a "Sea Of Light"-korszakos Uriah Heep-et hallanám!), valamint az instrumentális "Long Road", amiben Don tesója Keith gitározik egy lehelet finomat. Ha már a vendégeknél tartunk: nem kedvelem annyira Joe Bonamassát, de a "People In Your Head"-ben kegyetlen nagyot teker.

Talán nem tökéletesen egységes az album zenei összképe, de itt minden klasszikus hard rock rajongó talál magának ínycsiklandozó falatokat. Mehet befelé az új Uriah Heep, Cornerstone, Voodoo Circle lemezek közé!

Tartuffe