Abban biztosak lehettünk, hogy Kiko Loureiro minden esetleges föltételezéssel, találgatással szemben egy pillanatig sem gondolkodott el a visszavonuláson. Nemcsak túl fiatal ehhez, de egész lényében túlságosan tele is van zenével, sőt inkább nagybetűvel, így: Zenével. Ugyan szép fokozatosan (hogy ne mondjam: kíméletesen) leválasztotta magát a Megadeth gépezetről, hogy a családjára, gyermekeire koncentrálhasson, előtte még beajánlotta Mustaine mesternek Teemu Mäntysaari (Wintersun) gitárfenomént, akiről alighanem finn feleségén keresztül értesült, s aki tavaly szeptember óta tölti be - nem kevés kompetenciával - a Megadeth legingatagabb pozícióját, értsd: a szólógitárosét.
Szóval nem merült föl bennem egyszer se, hogy Loureiro nem hallat magáról, méghozzá hamarosan. Azt nem gondoltam, hogy visszatér az Angra soraiba, hiszen épp a zenekarosditól és a megterhelő turnézástól akart egy időre eltávolodni, ám azt tutira vettem, hogy mihamarabb kezünkbe vehetünk egy szólólemezt. És íme, már meg is érkezett prófétai látomásom (teljesen egészében meghallgatható) tárgya, egy instrumentális concept album (oder was?) képében, a mesterséges intelligencia (AI) és az emberi gondolkodás folyamata közötti összefüggésekről, kapcsolódási pontokról (noch ein mahl: was?). Szokásom szerint az ilyesmire (mármint az uncsi és erőltetett "szöveges" részre) nem fogok időt pazarolni.
Ami a zenét illeti, maradt a 2020-ban megjelent utolsó szólólemez, az "Open Source" stílusánál. (Érdekes, hogy ott már a tematika is hasonló volt.) Ez tehát nem egy jazzes vagy latin rockos album, hanem instru keményfém, zakatoló dobokkal, dübörgő basszussal, horzsoló riffekkel, és persze a fő összetevővel: a sistergő, technikás, mégis dallamos gitárszólókkal. Nem az én zeném, na! Kivéve talán a végére szorult "The Barefoot Queen" és "Finitude" című opuszokat. Ennek ellenére nem találok rajta fogást, aki például szereti Gus Drax (Black Fate, Sunburst), Jeff Loomis és Stephan Forté szólóanyagait, ezt is habzsolni fogja. Jó étvágyat hozzá!
Az alapcsapat természetesen most is a régi harcostársakból, az Angra zenészeiből áll: Felipe Andreoli bőgőzik, Bruno Valverde dobol, illetve Loureiro gyermekeinek anyja, Maria Ilmoniemi (The Eternal) billentyűzik. A lemez Pedro Henrique (ez ugyanis Loureiro egyházilag és polgárilag bejegyzett keresztneve) magánkiadásában jelent meg, és elvileg csak a honlapjáról beszerezhető. Megmondom őszintén, hogy amit itt hallok, szívesebben látnám viszont egy Megadeth lemezen, mert ott, abban a kontextusban, körítésként tökéletes lenne, de nekem így, az előtérben, főszereplőként sűrű, hangos és túlságosan egynemű. Célzottan Megadeth és metal shredder rajongóknak ajánlott.
Majd' egy éve már annak, hogy "eszperente nyelven megnevezett" rovatunk új bejegyzést kapott. Most is inkább a véletlen, mint valamiféle kényszerűség vett rá arra, hogy folytassam a sorozatot. Internetes böngészéseim során már többször belefutottam Ken Templin "onlájn" énekesképző kurzusaiba (Ken Templin Vocal Academy), és ennek nyomán fölébredt bennem a kíváncsiság, hogy vajon ez a csákó pontosan milyen előélettel rendelkezhet, igazolja-e bármi az önjelölt szakértői tevékenységét. Magam is meglepődtem, amikor némi kutakodás után kiderült, hogy a '80-as évek végén egy viszonylag sikeres keresztény hard rock/metal banda motorja (énekese/gitárosa) volt.
Templin hívő keresztény családból származik, a testvére lelkész, így nem is olyan meglepő, hogy amikor beindította a zenei karrierjét, gyorsan föl is ült az éppen akkor csúcsra járatott white metal expresszre. A Stryper megasikereinek farvizén akkoriban több csapat lavírozott, és mind közül talán épp a Shout volt az egyik legígéretesebb. Az első lemezük (It Won't Be Long, 1987), amelyen még olyan szessönmuzsikusok játszottak, mint Lanny Cordola (Giuffria, House Of Lords, Magdalen), Marty Friedman (Megadeth) és Michael Angelo Batio (Nitro), sok rajongót szerzett nekik; még egy európai turnét is sikerült abszolválniuk.
A banda főnöke és fő dalszerzője egyértelműen Ken Templin volt, aki - mint David Coverdale és Tommy Shaw (Styx, Damn Yankees) szerencsés keveréke - nemcsak énekesként nyújtott meggyőző teljesítményt, de gitárosnak sem volt utolsó. A második, "In Your Face" című albumon már javarészt ő és Chuck King gitároztak, bár a címadó nótában a régi szép idők emlékére azért még fölsorakoztatták Lanny Cordolát, Marty Friedmant, Michael Angelo Batiot és Alex Masit is.
Bár az Encyclopedia of Contemporary Christian Music úgy emlegeti őket, mint akik zeneileg még a Strypernél is kompetensebbek voltak (ez alatt nem tudom, hogy pontosan mit értenek), a relatíve sikeres második album után a csapat anyagi és más okok miatt szétszéledt. Azóta volt pár kísérlet a visszatérésre, de ezek nem vezettek eredményre. Őket tehát - akik a cicanadrágos hajmetál tipikus képviselői voltak - kivételesen nem a trutyiáradat mosta bele a lefolyóba, hanem a szerencsétlen körülmények, az elszántság és a kitartás hiánya. Nem állítom, hogy kimagaslóan jó és minden tekintetben időtálló lemezeket csináltak, de ennél biztosan több volt bennük.
Az első két, ma már talán klasszikusnak mondható albumot 2019-ben a 30. évfordulóra remaszterelve megjelentették, de sajnos ezzel sem lett sokkal jobb a korszakra jellemző műanyag, vékony, dinamikátlan és puffogó hangzás. Ennek ellenére úgy vélem, hogy az "In Your Face" az éra szerelmeseinek így is érdekes lehet, fület csiklandozó élménnyel szolgálhat.
Egy "Régi olvasónk" hívta fel a figyelmet a Nazarethre egyik hozzászólásában: az, hogy még nem született egyetlen cikk sem a bandáról, olyan hiátus, amit a legjobb esetben is szégyelleni kell, a legrosszabban pedig kötelesség pótolni a mulasztást, ami a mostanában szűkre szabott szabadidőmben felér két tábla csokiról történő lemondással, pedig olyan vagyok, mint Gombóc Artúr, aki…, de tudjátok.
Ezek után illene persze valamelyik klasszikus albumukkal kezdeni a sort, de annak, aki még nem hallott az együttesről, úgyis teljesen mindegy, aki meg hallott, annak úgysem tudnék sok újat mondani, hiszen a banda a múlt század hatvanas éveiben (!) alakult, és jóllehet, az eredeti tagságból csupán a basszgitáros, Pete Agnew maradt hírmondónak, a rajongótábor minden bizonnyal nem a mai tizen-huszonéves zenehallgatói generációból kerül ki, a boomereknek pedig volt elég idejük, hogy töviről hegyire fújják a Nazareth-bibliát.
"Love Hurts", "Hair Of The Dog", "Razamanaz" vagy a "This Flight Tonight" – ezeket a dalokat azok is ismerik, akik azt sem tudják, mi fán terem a klasszikus hard rock, de biztos vannak jó néhányan, akik a zenekar frontemberének, a skót Dan McCafferty nevét is meg tudják említeni, ha szóba kerülnek ezek az instant klasszikusok. Sajnálatos módon McCaffery 2014-ben egészségi okok miatt kivált a bandából, helyére egy rövid időre a számomra ismeretlen Linton Osborne, majd a jelenlegi énekes, a Krokusból, illetve a Persian Silkből ismerős Carl Sentance lépett. A tagsággal kapcsolatban még annyit érdemes megemlíteni, hogy a dobokat ma már Agnew fia püföli, és nepotizmus ide, vagy oda, jól teszi!
A Nazareth oldalunkon történő bemutatkozását tehát legutóbbi albumukkal kezdjük, ami igazodva a korszellemhez, mai elánnal dörren meg, de az új elemek mellett – erről majd szó lesz – azért tartalmazza mindazon Nazareth jellemzőt, amiért még ma is felkaphatjuk a fejünket, már ha a stílusalapítók rajongói vagyunk. Nos, aki a Deep Purple legutóbbi lemezéből indul ki, és egy korrekt, ám izgalommentes, biztonsági játékot felmutató, az ötven év tapasztalatát remekül felhasználó, de a kornak megfelelő dinamikát és adrenalin löketet nélkülöző eredményt vár, az csalódni fog – kellemesen. Mert a csapat, talán Sentance-nek köszönhetően, nem állt meg a zenei törzsfejlődés hard rock állomásánál: a "Surviving The Law" ugyanis egy olyan kő heavy metal témával indít, amelyik tökéletesen idézi a NWOBHM aranykorát, és ha azt mondod, ez is már "lejárt lemez", akkor vedd figyelembe, honnan is indultak a skót zenészek.
A dalok pedig úgy dübörögnek, hasítanak, zakatolnak, hogy kénytelen voltam még egyszer megnézni a tagok átlagéletkorát, és ha a legutóbbi Uriah Heep lemezre azt mondtam, hogy korukat bőven megelőző, sőt, bizonyos értelemben az eredeti stílushoz mérten progresszív formát mutatnak, akkor ez a megállapítás a Nazarethre duplán igaz. Persze itt senki ne értsen a progresszív jelző alatt bármifajta zenei irányvonalat, de a fejlődés az fejlődés, még akkor is, ha ez az életkorból abszolút nem várható csikóvihánc fiatalos lendületében nyilvánul meg. A hangzás ennek megfelelően kellően idomul az impulzivitáshoz, a basszus természetesen jó előre van nyomva, a dob pedig dübörög, mint a magyar gazdaság - az 1870-es években. Jimmy Murrison gitáros ügyesen turbózza fel a riffeket, melyek között előfordul ugyan néhány ismerős, de ez csak azoknak lehet zavaró, akik az AC/DC-t is a múltjából élő dinoszaurusznak tartják. Az ausztrálok hatása a lüktető ritmizálásban ugyanis nyilvánvaló, csak hát itt a boogie helyett heavy metal készteti mozgásra, nem a lábakat, hanem a fejeket, az énekes pedig jellegzetes brit dallamokkal – melyek engem a már elhunyt Tony Mills refrénmegoldásaira emlékeztetnek – képes mintegy 50 percig fenntartani a figyelmet.
Hallgasd csak meg a nyitó "Strange Day" kő-metal tételét, a "Sweet Kiss" pulzáló, hipnotikus örvénylését, a "Runaway" a "Speed King"-ig visszanyúló, ám azt a nyolcvanas évekbe előrelökő erejét, vagy a "Psycho Skies" játékos ütemezésű, kitörölhetetlen refrénű megoldását, egyből érteni fogod, miért is nem választottam a recenzió tárgyául valamelyik 30-40 évvel ezelőtti albumukat: a Nazareth most is megérdemli a figyelmet, és abszolút önmaga jogán, amiben nyoma sincs a nosztalgiának!
Igen, igen, igen!!! És még vagy százszor igen! Úristen az égben, te látod, tudod, hogy évek óta erre várok! Mindvégig bíztam benne, sőt tudtam, hogy képesek rá, hogy bennük van a potenciál, a dzsúz, a kraft, az umpf, a véna, az ihlet, a géniusz. Elég sokat kellett rá várni, de íme, itt van..., itt van a DGM hosszú pályafutásának legjobb lemeze, a magnum opus, a tökéletes vihar, a múzsák csókolta remekmű. Már a tavalyi "Life" is nagyon szívderítő tendenciákat mutatott: ha lehet, a banda még zeneibb, még dallamosabb lett, elkezdett változatosabban, szellősebben fogalmazni és visszafogta a korábbi kérlelheteten, monoton tempót.
Nem tudom, mi lelte őket, de kevesebb mint egy év után e közel egy órás mesterkurzussal úgy rúgták ránk az ajtót, mint féltékeny férj a fehérmájú feleségre. Hál' Istennek - mintha legalábbis meghallották volna korábbi sirámaimat - lelassították a metronómot, visszakapcsolták a "hang-erőgépet" (de nem a hangerő-gépet), és így már nem érzi magát úgy a hallgató egy-egy lepörgetés után, mint egy folyton berregő, zakatoló darálón kétszer átküldött húspép. A DGM most egy eddig ismeretlen arcát mutatja, pontosabban egy olyan arcát, amit eddig csak a billentyűs, Emanuele Casali briliáns oldalági projektjétől, az Astrától láttunk, vagy még tőlük se.
Az "Endless" bizony egy kellőképpen változatos, sokszor lírai, de leginkább klasszikus progresszív hatásokkal kápráztató, grandiózus zeneszínház (ún. concept album). Fölvonultatnak benne néhány elemet a jól ismert eszköztárból: van egy kis hegedű à la Kansas, egy kis fuvola à la Jethro Tull vagy Psychotic Waltz, egy kis szoprán szaxofon à la Dream Theater (Another Day). Ez a régi rajongóknak elég durván hangozhat, de az egész mégis olyan DGM-es; úgy tipikusan olasz (Toto Cotugno azt mondaná: italiano vero), hogy közben egy kicsit skandináv is, hiszen föl-fölüti a fejét a korai Circus Maximus (The 1st Chapter, Isolate), de a lemezt záró majd' 15 perces "...Of Endless Echoes" például tiszta Moon Safari, vagy éppen Karmakanic.
El tudom képzelni, hogy aki totál rácuppant a korábbi albumokra, az most valamelyest elkámpicsorodik (milyen ronda már ez a szó!), de azoknak ott van a "The Great Unknown", a "The Wake" vagy a "From Ashes"; itt mindenki talál kedvére való nyalánkságot. Ezt a lemezt alighanem nekem írták: a tavaly kicsit kevésnek ítélt Casali most megszállottként nyüstöli a billentyűket és még a hangszínválasztásban is nekem kedvez; sokszor a legegyszerűbb és leghatásosabb megoldást választja: a Hammondot vagy a klasszikus zongorát. Ezekkel nem lehet mellényúlni. Mark Basile is elővette a legdallamosabb formáját, még egy tőlük meglehetősen szokatlan, ráadásul kimondottan erős balladára is telt (Blank Pages). Simone Mularoni pedig... nos, ő Simone Mularoni. A név immáron fogalom, a fogalom definícióját pedig ezek a jelzős szerkezetek adják ki: sistergő energia, kifogástalan technika, elképesztő dallamérzék, brutális hangzás.
Egyelőre nem látom, hogy mi vetekedhetne ezzel a lemezzel az év végi összesítéskor. Őszintén remélem, hogy ez nem csak egy rövid kitérő lesz a csapat karrierjében, mert ha valaki engem kérdez, a DGM most talált igazán magára, most hozta ki magából a maximumot. Az irány jó, az eddigi legjobb!!! Föl lett adva a lecke a Dream Theaternek, akik a jövő februárra beharangozott lemez előzetese (Night Terror) alapján alighanem úgy maradnak majd alul a DGM-mel szemben, mint az óriástermetű Góliát a nyeszlett pásztorfiúval, Dáviddal szemben.
Nem tudom, ki emlékszik még az olvasóink közül az évezred végi Metal Hammer kiadásokra, melyekhez mellékleteként egy kazettányi, később CD-nyi válogatást pakolt a szerkesztőség az aktuális, recenzált albumok egy-egy szerzeményével – beindítva a rockerek nyálcsorgató mirigyeinek működését az akkor még csak hírből ismert internet előtti korszakban. Emlékszem, mennyire irigyeltem a lemezboltok eladóit, akik egy kis mellékest keresve, 100-500 forintért (az infláció mértékében) másolták át a megjelenő újdonságokat a megbízható vásárlóknak, de irigykedésem oka persze nem az "oldjuk meg okosba'!" módszer volt, hanem a számukra kijutott zenei bőség.
Igen, én még éltem akkor, mikor a "várni valamire" még abszolút elfogadott hozzáállás volt, valamint természetesnek gondoltam a szocialista piacgazdaság és kultúrpolitika okozta érték- és árufosztottság érzését. (A generáció-kutatások mutatnak rá arra, hogy ebből következően miért szükséges ennek a korosztálynak a fizikai birtoklás tudata, ugyanúgy, mint a háborút megélt nagyszülőknek a "biztosan jó lesz ez még valamire" felkiáltással a kamrába tett görbe, rozsdás szög megőrzése.)
De lehetséges, hogy egy kicsit visszafelé kalandoztam az időben, a XXI. század fordulójára azért még nem volt jellemző az az információbőség, ami a mai kamasz gyermekeinknek már olyannyira természetes, és akiket kicsit sajnálok is, hogy a rácsodálkozás élményét már hírből sem ismerik. (Most persze nem akarok kitérni a jelen társadalmunk gazdasági politikája miatt marginalizálódott rétegek depriváltságára, maradjunk hát az egyre vékonyabbá váló középosztálynál és az egyre több javat magáénak tudható elitnél!)
Emlékszem, milyen csodálatos érzés volt a mellékelt kazetta vagy CD lejátszása, amin minden számot többször is meghallgattunk, még az olyanokat is, amik bőven távol estek zenei preferenciánktól – ez a teljességre törekvés természetesen az újság kiolvasására is vonatkozott, aminek minden betűjét magunkévá tettük, elképzelve a hangpróbás stáb helyzetét, akik az elemzett albumok MINDEGYIKÉT meghallgathatták.
De nem is szaporítom itt a szót, bár a nosztalgia képes eltéríteni az embert a lényegtől. Az At Vance visszatérő vendég a rovatban, hiszen jómagam írtam példaértékű ABBA-feldolgozásaikról, itt azonban talán legjobb albumuk egyik legjobb dalára szeretném felhívni a figyelmet (Magáról az albumról Túrisas kolléga írt remek beszámolót a mesterremekek rovatban.). Az "Only Human"-t a bevezetőből sejthetően a Hammer egyik mellékletéről ismertem meg; a csapatról persze fogalmam sem volt, pedig a címadó dalt prezentáló lemez már negyedik volt, amit Timur, izé, Olaf Lenk gitáros, a banda agya piacra dobott. Hallgattam a dalt, amin egy káprázatos énekes hozott olyan dallamokat, melyeket vélhetően a sziréneknek írtak, ráadásul akkora, Malmsteen-jellegű (akkor még nem tudtam, hogy egy önálló alstílus, a neoklasszikus metal örökbecsű darabjával találkoztam) gitárszólóval megspékelve, amitől rögtön seggre ültem. Létezik ilyen? - kérdeztem magamtól, mert addig azt hittem, hogy ilyesfajta zenével csak a svéd Mester tud megajándékozni. (Ezt a kérdést aztán évekkel később tudtam megismételni, a Fair Warning eszperente nevű gitárosának, Helge Engelkének szólóját hallva a "Borther's Keeper" albumról, ebből is látszik, hogy nem vagyok a gitárjáték legfőbb szakértője, ha nem találtam a kettő lemez közötti években hasonló színvonalú játékot.)
A végére aztán csak egy kérdés maradt: hogy nem lett ez az együttes világhírű? De erre a kérdésre talán csak ARP tudja a választ.
"A Yesterwynde egy fantasztikus utazás az időn, az emlékeken és az emberi természet szebbik felén keresztül. Szavakkal nem lehet leírni, mennyire izgatottak vagyunk, hogy kiadhatjuk a tizedik albumunkat, amelynek elkészítése három évig tartott" – nyilatkozta a zenekar vezetője az új lemez megjelenése előtt – és én kicsit szívtam is a fogamat: egyrészt, mert ha az album egy utazás, és nem heavy metal szerzemények összessége, akkor – ismerve Tuomas felfogását a zenéről, ami az eddigi tapasztalatok szerint nem más, mint magvasnak vélt gondolatok megjelenési köntöse, ebből fakadóan másodrangú szereplő – nem számíthatunk másra, mint az ezt megelőző két LP esetében, vagyis… És itt mindenki gondoljon azt, amit akar, aki olvasta a korábbi kritikáimat a "Floor-éra" lemezeiről, az minden bizonnyal tisztában van vele, mi a véleményem Holopainen trilógiának szánt eddigi performanszáról: kb. ugyanaz, mint a kubista művészetről, amiben az az egyetlen jó dolog, hogy ott menő kockának lenni.A félelmeimet még az sem csillapította, hogy a csapat a metal zászlóvivőjének mondható Nuclear Blasthoz szerződött, láttam én már karón varjút, ráadásul a heavy metal története ismer jó pár olyan zseninek kikiáltott zenészt, akiknél úgy gurult el a gyógyszer, hogy azt semmifajta pragmatikus módszerrel nem lehet megtalálni, pláne nem olyan szürreális módon, ahogy az említett művészek (?) magyarázzák a nagy ívben leszart világnak viselkedésük eredőit. (Ilyenkor jönnek az olyan szavak és kifejezések, mint az "önmegvalósítás", "művészi kifejezésmód", a "zenei eszközök új formába öntése", nekem meg a bicska nyílik a zsebemben, hogy ilyen profánul néznek hülyének.)
De aztán én is házhoz jöttem a pofonért, mert előre kreáltam egy olyan koncepciót, ami semmi jóra nem vezet, főleg az albumot tekintve – az, hogy fele részben bejött, annyit is jelent, hogy fele részben meg nem – ennyit a szakértelemről és tapasztalatokról, melyek jó, ha vannak, de igazából csak egy olyan világban, ahol a realitás az, ami, és nem irányítják az eseményeket olyan elhanyagolható dolgok, mint a meglepetés, vagy a művészi világlátás.
Mégis, induljunk ki a tényekből: az albumon már nem játszik Marco Hietala – ez mondjuk nem fontos tényező, mert az előző két, számomra abszolút műanyag lemezen meg igen, illetve ebből következően új basszeros van a csapatban, aki tökéletesen tudja pótolni elődjét. A másik megemlítendő dolog, hogy a csapat nem fogja megturnéztatni az albumot: mondjuk, a végeredményt hallva nem csodálkozom, mert egy komplett szimfonikus zenekar metal koncertre hurcolása valóban megerőltető dolog, és Tuomas világában már régóta nem a hagyományos "fémhangszerek" a priorizáltak. Emellett a zenekarvezető a megjelenés előtt vesztette el édesapját, ami magyarázhatná a súlyos, depresszív hangulatot, de egyrészt ilyet nem tapasztaltam, másrészt lelketlen dolog lenne emiatt elmarasztalni a zeneszerzőt, bármilyen is a végeredmény.
Az előzetesen kiadott "Perfume Of The Timeless"-t – ami egyébként a tökös kiállás mintapéldája, a maga nyolc percen is túlcsorduló hosszával, pláne, hogy ismerjük a "Z" generáció hozzáállását a tik-toknyi időtartamot meghaladó dolgokhoz – meg sem hallgattam, így megfelelően frissen tudtam nekikezdeni az albumnak, megfogadva, hogy ezúttal megpróbálok odafigyelni a "mélyebb tartalomra" is. Abban, hogy e tekintetben elbuktam, alighanem szerepet játszik alapvetően gyanakodó természetem, amivel a "művészi" dolgokhoz állok, de az is lehet, hogy nincs itt mélyebb tartalom, vagy nem az olyan egyén szintjén, aki túl kiábrándult ahhoz, hogy érzékelje a "világbéke" vagy az "ökobarát" szavak mögött húzódó valós tartalmat.
De kezdjünk is neki: az abszolút felesleges intró után rögtön egy monolittal nyitunk. Az "An Ocean Of Strange Islands" talán az elmúlt tíz év egyik legjobb Nightwish darabja, tökéletes eszenciája annak, amiért az "ősidőkben" megszerettük a csapatot (a korai éveket jellemző gótikus árnyalatoktól eltekintve), ám nekem nem is ezért tetszik, de ha seggre ültök, akkor is leírom: a Nightwishnek jól áll a csipetnyi indusztriális metal hatás. Igen, jól olvastátok, az ütem monoton, gőzkalapácsokat idéző jellege felett úgy szárnyalnak Floor dallamai, mint füstölgő gyárkémények felett a bekormozódó fehér galamb és ha a Die Krupps ilyen köntösbe öltöztette volna Metallica átiratait, Hetfield minden bizonnyal nem vágja a plasztik végeredményt a falhoz.
A mechanikus jelleg aztán a következő, "The Antikythera Mechanism" című darabban létjogosultságát is nyeri, az óramű működését ritmizáló keménység régen látott vendég a csapatnál, emellett itt csillanhat fel igazán Tuomas zenei tehetsége is, ami képes úgy az egysíkúságot összeházasítani a rafinériával, hogy abból jóleső feszültség, és tényleg remekbe szabott hangulatteremtés tiktakkoljon ki. Ugyanez a bólogatós "egyenzaj" jellemzi a "The Day Of…"-ot, az általam oly hatásvadásznak tartott gyerekkórus bevetésének ellenére, mondanom sem kell, hogy ha már harmadszorra tudja a szerző bekajáltatni velem ugyanazt, akkor lehet némi érzéke a parasztvakításhoz hallgató furmányos megszólításához.
A nagyepikának ezzel nincs vége, hiszen a már említett klipszerzemény a következő a sorban: az ipari jelleg itt is felüti (kalapács)fejét, ráadásul olyan sebességgel, ami egy jól karbantartott gőzmozdonynak is becsületére válna, aztán… aztán ennyi, részemről eddig tartott a méltatás ideje, mert Tuomasból eltűnik az üllőn dolgozó kovács szelleme, hogy átadja helyét a moralizáló világbéke harcosnak – már ami a zenét illeti. A "Sway" balladája lehetne akár szép is, ha nem lenne olyan unalmas, a "The Children Of 'Ata" popos refrénje pedig ugyan még elviszi a balhét, de a "Something Whispered Follow Me" lopkovári jellegű Morricone idézése Floor énekteljesítménye ellenére is hervasztó, bár a "Spider Silk"-ben Holopainen legalább magától veszi kölcsön a dal legjobb részét. A maradék három etapban aztán már semmi nincs, amit az előzőekben nem csócsált agyon a szerző, a záró "Lanternlight" pedig úgy kókasztja le a hallgató emberfiát, mint őszi rózsákat a felbuzduló napfény.
Kár, hogy Tuomas ismét nem bírt magával, mert az album fele valóban a kezdeti évek csikóviháncát ötvözi a tapasztaltság hideg profizmusával, a túlburjánzó hangjegyeket azonban egy zenei onkológus sem tudná visszaszorítani, ami pedig még Metalországban sem jelent semmi biztatót.
Egyszerre érezhetik magukat végtelenül szerencsésnek és szerencsétlennek a Skid Row tagjai, mint ahogy mi is hasonló következtetésre juthatunk velük kapcsolatban, ha leheveredünk a pamlagra és betoljuk ezt a CD/DVD-t. (Személyes preferenciám szerint én mindenképpen az utóbbi formátumot javaslom.)
Szerencsések, mert évtizedes balfaszkodás, oda-vissza üzengetés, zsákutcába hajtás, vakvágányon haladás stb. után végre itt van egy megjelenés, ami nemcsak méltó a Skid Row névhez, de amivel kapcsolatban objektíve fel sem merülhet kifogásként egy bizonyos Sebastian Bach távolléte. Nem vitatom, hogy létezik az a szubjektív értékítélet, mely szerint a tisztességben megtokásodott, valaha sokkal szebb napokat látott, de máig rocksztár-attitűddel harsánykodó Bach visszatérése az egyedül elfogadható megoldás a Skid Row évtizedes válságára.
Ezzel szemben az igazság az, hogy Bach ugyan a rockénekes/frontember archetípusa (volt), aki az első két lemezen örök érvényűt alkotott, de élőben még a hőskorban sem, vagy csak nagyon ihletett, jó napjain tudta azt a minőséget hozni, amit most Erik Grönwall séróból tol (jó, hát éppen a séró az olyan, amilyen...).
A Skid Row tagsága sok pályatárssal ellentétben sikeresen és kollektíve átmentette a rockfazont napjainkra, kezdődő nagypapásodás szerencsére egyelőre nyomokban sem látszik rajtuk. Egy hihetetlen intenzív, jól megszólaló rockbuli ez, ami, má' bocs, de irgalmatlanul odab@sz. Mindezt ráadásul sikerült is úgy felvenni, hogy az ember ott érezheti magát a koncerten. (Mondom, a DVD ad igazán teljes élményt!)
A törzsanyag természetesen csupa kihagyhatatlan Skid Row klasszikus, ahol Erik frontemberként is felnő a feladathoz, remekül bánik a fanatikus és lelkes közönséggel. Azt gondolom, van annyira kíváncsi és hiú Bach, hogy megnézi ezt a felvételt. És levonja-e vajon azt az egyetlen levonható és számára keserű konzekvenciát, hogy az anyacsapatba visszakerülve, bárhogy is alakul a jövő, ha egyáltalán felveszi a szerelvény, a "Live In London" után már csak másodosztályon utazhat?
Merthogy Grönwall saját egészségének megőrzése érdekében (gyógyult leukémia) egy lemez, illetve a koncertanyag megjelenése után kiszállt a csapatból. Ez pedig maga a szerencsétlenség, aminek jó megoldása most alig-alig látszik, és ezt vélhetően a srácok is tudják. Sajnálom is őket. Baromi nagy pech. Lzzy Hale aktuális beugrása nehezen értelmezhető másként, mint a pre-Grönwall idők szokásos zsákutcájába és vakvágányára való visszatérésként, bármit is nyilatkozzanak. Ha pedig mégis jön majd Bach (bár erről egyelőre szó sincs), szállhat fel a másodosztályra, napról napra, koncertről koncertre Erik poros nyomát fürkészve.
Szerintem nincs még egy előadó, akinek ennyi koncertanyaga lenne elérhető a piacon. Persze, vannak rajongóbarát (azért ezek nekem inkább eszement, tök fölösleges) kiadványok, amikor egy zenekar (pl. a Pearl Jam) egy aktuális turné szinte valamennyi koncertfelvételét elérhetővé teszi, akár kereskedelmi forgalomban is, de itt nem erről van szó.
Míg a legelszántabb fanatikusoknak szánt felvételek papírtokos, fésületlen, bootleg-minőségű cuccok, Bonamassa más utat jár. Nem is elégszik meg azzal, hogy a minőségi koncertanyagai tetszetős csomagolásban, legtöbbször vastag booklettel jelennek meg, szinte minden esetben minőségi DVD is készül párhuzamosan, amin keresztül még kézzelfoghatóbbá, jelenvalóbbá, megélhetőbbé válik az élmény. Ráadásul valahogy sikerül mindig úgy csűrni-csavarni az aktuális megjelenést, hogy valamitől más/érdekes/izgalmas legyen a végeredmény. Ez lehet a meglepő dalválasztás (British Blues Explosion), vagy a helyszín (Red Rocks, Carnegie Hall), vagy akár az adott előadás különlegessége.
Ezúttal soktényezős a történet. A Hollywood Bowl maga is ikonikus koncerthelyszín, a dalválasztás is speciális, merthogy aznap este egy szimfonikus zenekarral adott koncertet Joe. Nem tudom, ki hogy van vele, de jómagam nemhogy nem esek hasra a szimfonikus zenekar jelenlététől, de kimondottan idegesít, ha valamit ezzel a sokszor giccses, műfajidegen házasítással akarnak rám sózni, azt éreztetve, hogy most aztán valami elképesztő dolog történik. Lószart, mama! Egy zeneelméletben, hangszerelésben jártas hivatásos zenésznek (szakembernek), nem kihívás megírni néhány hangszerenkénti plusz szólamot egy adott műhöz. (Amúgy ezt a melót a hetvenes években rutinszerűen végezte el pl. a Stúdió 11 zenekar, Dobsa Sándor vezetésével, bármelyik Harangozó Teri/Korda Gyuri/Zárai-Vámosi sláger esetében). Utána már csak a "szomorúzenészeket" kell jó pénzért kibérelni, akik gépiesen, hibátlanul eljátsszák, amit a partitúrában eléjük tesznek. A rockzene lényegét ráadásul nagy hatékonysággal képes kiherélni az orkesztra (mély tisztelet a kevés kivételnek, pl. Victor Smolski munkái), de még ennél is rémisztőbbnek tűnt első olvasatra, hogy ezúttal blues dalok kaptak nagyzenekari kíséretet. Jaj, ezt tényleg ne!!!
El nem tudtam képzelni, hogy ezt érdemes meghallgatni, ad absurdum, ezért pénzt kiadni. Spoiler: érdemes. Egyrészt sikerült olyan, többnyire lassabb, kifejtősebb dalokat választani, ahol elvben nem elvetélt ötlet a két világ együttműködése, de önmagában ettől még nem lenne zseniális a végeredmény. Akik az átiratokat, hangszerelést végezték (Jeff Bova, David Campbell, Trevor Rabin, Calvin Turner) valami hihetetlen érzékkel nyúltak a művekhez és sok esetben csodát tettek az egyébként is jó dalokkal.
A "Dust Bowl" anyag "Last Matador of Bayonne" lemezváltozata is tartalmaz pl. trombitaszólamot, ám a nóta itt nyílik ki, itt kel életre igazán. De a teljes programról elmondható, hogy a dalok nem csupán kíséretet kaptak a dagályossági faktort kimaxolva, hanem olyan új és végig izgalmas szólamokat, amelyek megőrizték ugyan a lemezváltozat karakterét, hangulatát, de sikerült azokhoz nem keveset hozzá is tenni. Amit pedig minderre a két vokalista csaj összeénekel, arra már szavak sincsenek.
Talán sokat elmond a végeredményről, hogy a legtöbbször nem Bonamassa gitárjátékára kaptam fel a fejem, hanem valami érdekes hangszerelési megoldásra vagy vokálra. Kevin Shirley kompetenciájának köszönhetően pedig mindez gyönyörűen is szólal meg otthon. Bonamassa nagy tisztelőjeként nem szerettem volna, ha valami stílusidegen hatásvadász, vásári szarság születik, ráadásul szenzációként tálalva, ami amúgy egészen egyszerüen levezethetetlen lett volna az eddigi minőségi megjelenései tükrében. Ezzel szemben az anyag baromi jó, ráadásul több mint korrekt áron láttam a CD/DVD kombót a MediaMarktban.
Nem gyenge hónap volt ez a feketeöves metal rajongóknak: kb. egyszerre jött ki Brian Ross két bandájának az új lemeze, és még itt a Flotsam & Jetsam is. Kezdve a Blitzkrieggel: nem egy alapbanda, azt tudjuk, de azért tudnak kellemes perceket okozni. A mostani etap pedig még több is, mint kellemes. Határozottan jól nyomják azt, amihez értenek - a melodikus heavy metalt.
A korong erőssége, hogy az alapvetően hagyományos muzsikát kifejezetten modern hangzással és hozzáállással tolják. Nyilván segít ebben az is, hogy Ross tehetséges fiatalokkal (magához képest ez nem nehéz) veszi körül magát, így a végeredmény minden, csak nem poros. Ha ehhez hozzátesszük hősünk sajátos orgánumát és dallamvilágát, akkor meg is vagyunk egy kellemes órácskára.
Flotsam & Jetsam: I Am The Weapon (2024)
A Blitzkrieg kompetens bemelegítése után jött az arizónai ötösfogat, és akkorát rúgott a seggembe, hogy a plafonig ugrottam. Örömömben persze. Az előző két album is marha jó lett szerintem, így magas volt a léc, de simán átvitték. Nem igazán értem, miért nem népszerűbb ez a csapat, mert a thrash és US power határán mozgó zenéjük maga a nagybetűs metal. Talán éppen ez a stílusbéli kettősség (ami pedig valójában az erősségük) ültette őket két szék között a földre.
Mindegy is, a lényeg, hogy továbbra is itt vannak és seggeket rúgnak szét. A titok itt is az, hogy bele tudtak vinni éppen annyi modernséget, frissességet, amitől nem hat ódonnak a cucc. Nemcsak a megszólalásra gondolok, de nem lehet nem észrevenni, hogy pl. a "Kings Of Underground" hadarós szövegmondása milyen újszerű, így még most is a fejlődés képességét jelzi. Eric Knutson pedig nemcsak remek énekes, de jó dalszerző is: a tökös alapokra férfias, de fogós énektémákat tudott írni.
Satan: Songs In Crimson (2024)
A kultbanda a 2013-as elképesztően jól sikerült visszatérése óta komoly tempót diktál, bő kétévente jelentkeznek új CD-vel, és közben koncerteznek is, ebben a hónapban például itt a szomszédban, Bécsben játszottak. Tartottam tőle kicsit, hogy ötödszörre ugyanaz a poén már nem ül majd, mert hát tőlük éppenséggel nem vártam semmiféle megújulást, ezért kissé félve nyomtam be az első számot a Spotin. De a félelmem alaptalannak bizonyult, már megint megcsinálták ezek a vén csatalovak, úgyhogy ismét rajongani kell. Még van a tarsolyban király riff, jó kis dallam és éppen annyi varia, hogy ne váljon unalmassá a mutatvány sokadszorra sem.
A hangzás nyilván full retro ezúttal is, ez a gitár sound alighanem értelmezhetetlen egy mai fiatalnak. Ezen túllépve viszont a korong éppenséggel jól (szellősen, arányosan) szól: szépen hallani minden zenész nüanszait, különösen dicséretes, hogy Graeme English remek basszusfutamai is végigkövethetőek. A Ramsey-Tippins párost egy napon kellene emlegetni a Smith-Murray kettőssel, annyira ütős, rafinált gitártémákat találnak ki mindig; tanítani való, ahogy egymás alá játszanak. Taylor dobolása is egyedi, fineszes, gyakran Clive Burr ösztönös zsenijét juttatja eszembe, aki nekem a mai napig hiányzik a Maidenből. És ha már Maiden, a múlt héten bejelentették a '25-ös nosztalgia turnéjukat ők is, melynek nyitó állomása Budapesten lesz. Kell ennél több jó dolog egy hónapra?
Az Erik Mårtensson által vezényelt svéd dallamművészek brutálisan termékenyek, ha olyan skandináv hard rock himnuszokról van szó, amelyekre egyszerre lehet telitorokból üvölteni és a rocker csajokkal (már ha vannak még ilyenek) táncot ropni. Most még magukhoz képest is gyorsan dobták piacra az új lemezüket. A tavalyi "Megalomanium" egyenes folytatását vehetjük most kézbe, ezt jelzi a cím- és a borítóválasztás is. A 11 számos album nincs 40 perc, így rövid, de tartalmas esszenciája annak, amit az Eclipse (és vele együtt manapság szinte a teljes skandináv rockszíntér) képvisel. A "The Spark" gyakorlatilag egy rockzenekar által eljátszott elektronikus tánczene, a "Falling To My Knees" az "óóóó" és a "ná-ná-ná" jellegű táncdalos eszközkészlet teljes repertroárját mozgósítja, az "Until The War Is Over"-ben pedig még fütyülnek is. Ugyanakkor nem tudok haragudni rájuk, mert a cucc kegyetlenül jól szól, a hangszeres teljesítmény átlagon fölüli, nem is szólva a dallamérzékről. Nekem ugyan egy ideje már minden lemezük ugyanolyan, és inkább tűnik kapatos fiatalokra kalibrált táncos bulizenének, mint öregedő rockereknek szóló, ökölrázós csűrdöngölőnek (kivéve a lemezt záró "One In A Million"-t). De talán jól is van ez így. Nem lehetünk mindig mi, a műfaj közönségének dinoszauruszai a célközönség.
A hivatalos verzió szerint a Danger Zone az olasz dallamos hard rock nemzetközileg is elismert üdvöskéje lehetett volna a '80-as évek végén és a '90-es évek elején, de végül elmosta a trutyi-hullám, mint most a Római-partot a megáradt Duna. Ki tudja? Az biztos, hogy újraalakulásuk óta sem sikerült az első vonalba fölkapaszkodniuk, még otthon, Itáliában sem, hiszen pl. nem a Frontiersnál, hanem a sokkal kisebb Pride & Joynál vannak, pedig erre a retró hangzású rádióbarát rockzenére nagyon vevő Don Perugino. Giacomo Gigantelli énekes hangja érdekes keveréke RD Liapakis (Mystic Prophecy/Steel Prophet) és Johnny Gioeli (Hardline, Axel Rudi Pell) orgánumának, Roberto Priori pedig (ahogy azt egyszer a szólólemezével kapcsolatban korábban már leírtam) fantasztikus gitáros. Van a lemezen néhány kimondottan süti nóta, ami bizonyítja az olaszok jó dallamérzékét (a klipes "I Don’t Care" pl. kellemesen, Whitesnake-osan lüktet), de a dob- illetve billentyűhangzás pl. épp diszkont jellegű. A húzósabb dalok és a gitárszólók miatt azért mégis megér egy próbát (legföljebb ugratjuk a lassabb tételeket).
Mit is mondhatnék? Tiszta, hamisítatlan örömzene 60 percben, ráadásul nem akármilyen stáblistával! Nézzük csak! Roger Glover, Carmine Appice, Derek Sherinian, Barry Sparks, Brian Tichy, Joel Hoekstra, Slash, John Norum, Adrian Vandenberg, Dee Snider, Joey Tempest, Joe Lynn Turner, Erik Grönwall, Biff Byford, Axl Rose, Jeff Scott Soto, Kai Hansen, Stephen Pearcy, Michael Voss. Ha itt most véget érne a villámkritika, akkor lenne egyrészt igazán villámkritika, másrészt fölöslegesnek is tűnik tovább olvasni, hiszen az ilyet látatlanban, belehallgatás nélkül illik megrendelni. Schenker már csikóéveiben, az UFO kötelékében is mesterit, maradandót alkotott, és ez a lemez ennek nagyszerű lenyomata. De több is annál, hiszen nemcsak modern hangzással dörrennek meg a régi klasszikusok, de amolyan dzsemmelős, élő fílinggel is, ami miatt olyan az egész, mintha egy koncertet ülne végig az ember a közönség alapzaja és tapsikolása nélkül. Márpedig mi, akik júliusban olyan szerencsések voltunk, hogy ott lehettünk a győri koncerten, tudjuk, hogy milyen varázsa van egy Schenker hangversenynek! I "Love To Love" it! És "Lights Out" – mint amikor hirtelen lekapcsolják a villanyt - úgy kiütött, mint Rácz Jenő Kabát Petit.
