Kiadó:
H-Music

Honlap:
facebook.com/nevergreen.hu

Hét év hosszú idő, még a kőkatedrálisok esetében is. Ennek ellenére "újra nyergeli a lovát a barbár", aki igenis tudomást vett arról, hogy a "véres szárnyú angyalok" még szomorúbbak lettek, és az ellenség is új harceljárásokkal kényszeríti a "lángoló zászlót tartó seregeket" változásra. Nem szeretném elmesélni, miért volt ez a hosszúra nyúlt fegyvernyugvás, – ami sajnos a valóságban egy sok áldozattal járó vírusjárvány, valamint véres és a polgári lakosságot is célba vevő, totális háborúk korszakaként vésődik a történelem kín és szenvedés fejezetének könnyek áztatta lapjaira – a net históriásai mélyenszántó és alapos interjúkban tárják fel a hangjegyszünet okait, ami szerencsére nem az emberi kapcsolatok erodálása miatt következett be, pusztán így alakult.

A Nevergreen egyike a hazai metalzenei színtér egyik legbiztosabb pontjának: gyenge teljesítménnyel sosem rukkoltak elő, a szövegeiknek témáját pedig az is meg tudja jósolni, aki eddig csak egy albumukat hallgatta meg. A viszonylagos szűk szókincs azonban – és itt jön a tehetségből fakadó kreativitás – mégis képes a háborús metaforákkal a lélek mélyebb, sötétebb, fájdalmasabb bugyraival foglalkozni, némi egzisztencialista útkeresést csempészve az alapvetően monokróm hangulati tartalomba.

Ha nagyon bele akarunk menni a csapat zenei életútjának elemzésébe, akkor minden bizonnyal megtaláljuk azokat a lemezeket, ahol a dark, a gótikus rock, vagy a heavy metal elemek voltak túlsúlyban, kijelölve a tempó és a dallamosság mértékét, bár a csapat mindig is híres volt arról, hogy bármely zenei korszakában képesek voltak azonnal fülbe ragadó refrének kovácsolására. Matláry Miklós és Bob Macura legendássá nemesült kapcsolata olyan biztos támpontját jelentette a színvonalnak, amit jelenünk távolságbeli szétszakítottsága sem tudott megrontani: a digitális technológia következtében az album tulajdonképpen a klasszikus együtt próbálgatós, jammelős, személyes interakción alapuló próbatermes kooperációt nélkülözve, amolyan távmunkában készült el, ez azonban a két alapember teljesen egy hullámhosszon alapuló vízióinak köszönhetően abszolút nem hallható.

S ha már zenei korszakokról beszéltünk, akkor a "Harag és remény" többé-kevésbé új utat nyit: bár a doom eddig is meghatározó eleme volt a Nevergreen világának, ezúttal a szintén jellemző dark rockos hangulatteremtések szépen a háttérbe úsztatva adnak teret a mély tónusokkal elővezetett Black Sabbathos örökségnek. A hangzás ennek megfelelően nem annyira csengő-bongón – katedrálisokat idézően – tiszta: a kissé kására kevert gitárok olyan alapbandákat idéznek, mint az érett COC, a Type O Negative – bár Macuráék jóval megelőzték ebben Peter Steeléket – , vagy a pszichedélia nélküli Trouble. Ebből fakadóan a karaktert adó szintetizátor kissé visszaszorul, a riffek pedig szokatlan modernséggel, szaggatva adnak a most is tökéletes dallamoknak muzikális (és a hangzásban gyomorból jövő) mélységet.

Más újdonságokkal is szolgál az album: talán még sosem volt ennyire hangsúlyos része a mondanivalónak a gitárszóló – ez pedig egy metal lemez esetében kritikus pont lehet. A végig kitűnően teljesítő Nenad Nedeljkovic az elhangzottakat "megfejelve" az egyik bónusz "Flame Eternal"-ben tökéletesen prezentálja klasszikus képzettségét, az instrumentális tétel a csapat szokatlan iskoladarabja, amihez nyugodtan odacsaphatjuk a hangulatában teljesen kilógó másik bónuszt, a "The Cult találkozik a Volbeattel" rock ’n’ rollját. (Ami eredetileg Billy Idol dal, de a feldolgozások sosem álltak messze a zenekartól, legyen az Madonna, a T. Rex, vagy akár Carl Orff.)

Hogy azért mégse legyen tökéletes kép: nekem a vége felé kissé összeolvadnak a dalok, a tömör és súlyos hangkép töménysége folytonos, a tempóval pedig nem akarnak úgy játszani – ami persze alapkoncepció is lehet – hogy elkülönüljenek a lemez egyes darabjai. Ezzel együtt a Nevergreen most sem tudott nagyot hibázni: a csapat történetének talán legkeményebb albuma lehet, hogy nem olyan dallamos, mint korábbi korszakaik egyes darabjai, az összbenyomás azonban olyan rendíthetetlen, ormon álló kővárról regél, aminek "nem árt se nap, se szél”.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.impellitteri.net

Klasszis, egyéni stílussal rendelkező, villámkezű gitáros, pipa. Kiemelkedő hanggal és dallamérzékkel rendelkező énekes, aki már számtalan alkalommal bizonyított, pipa. A thrashből érkező, nyolckarú-nyolclábú dobos (Paul Bostaph a Slayerből és a Kerry Kingből!), pipa. Bikabőgető hangzás, a két kulcsfigura "ősidőkre" visszavezethető kohéziója, pipa. Pipa, pipa, pipa… Meg én is pipa vagyok, de nagyon, mert van itt minden, ami egy kiemelkedő lemez előfeltétele, csak egy dolog nincs: értékelhető dal. Illetve vanni van, mert aki szereti az olyan riffelős, arpeggiós, groove-os darabokat, amelyek tulajdonképpen csak verzékből állnak, és amelyekből zeneszerkesztő programmal vágták ki a dallamokat és refréneket, az minden bizonnyal nem érti, miért is lenne kedvem egy "delete" gombnyomással a helyére küldeni az új Impellitteri bithalmazt.

Persze most mondhatjátok, hogy Impellitteri gitárjátéka önmagában is elég ahhoz, hogy élvezhető legyen az album, én azonban úgy vagyok vele, hogy ha elég, akkor lehetett volna az "elegebb" is – magyarán jobb. Ráadásul én ezeket a köröket már annyiszor megfutottam az ezt megelőző három albumon, hogy ezúttal nincs már kedvem zenei mikroszkóppal keresni a nekem tetsző momentumokat, de úgy is fogalmazhatnék, hogy a "Venom"-tól kezdve a csapat tulajdonképpen ugyanazokat a lemezeket írja meg, és még a rohanós tempón sem változtatnak, ami pedig biztos nem lenne annyira kivitelezhetetlen – ráadásul még a mi fejünk sem esne szét a tömény hangjegydarától.

Lehet egyébként, hogy látens módon a fiúk is érezték a dallamszegénységet, mert a klipnóta nem véletlenül lett az "Out Of My Mind (Heavy Metal)", hiszen ebben található az egyetlen dúdolható refrén, bár egyszerűségében ez is annyira tufa, hogy le kellett ellenőriznem a lejátszót, vajon tényleg az az együttes játszik-e, aminek albumjain fület gyönyörködtető többszólamú vokálok voltak. (A másik dallamosabbnak nevezhető "Gone Insane"-t meg már annyiszor megírták, hogy képtelen vagyok új szerzeményként tekinteni rá.) Nem gondoltam volna annak idején, hogy visszasírom még a modernkedő "Pedal To The Metal"-t, de mit csináljak, ha nem bírom megemészteni azt, ahogy Rob Rock tehetségének ellentmondva üvölt, kiabál, kántál a dalokban, és olyan dallamokat hoz, amelyek kevesek lennének egy afrikai törzs tánc közbeni transzba eséséhez is, pedig hát ott aztán tényleg a ritmus a lényeg.

S hogy valami jót is mondjak – nehéz! – egy-egy villanásnyi időre Impellitteri azért képes tetszetős megoldásokra – és most emelkedjünk azon felül, hogy milyen bravúrokra képes a faszi, mert az egy másodpercben lejátszott hangok mennyiségétől nem tudok térdre borulni – a nyitó "Warmachine"  hirtelen doomba átbrummogó groove-ja, vagy a "Wrathchild" tényleg szép és dallamos szólója a második perc tájékán valóban el tudja bűvölni az embert, de nekem már nem kéne ennyi bizonyíték arra, hogy a zenész mekkora spíler.

A lemez tehát számomra unalmas, egyhangú, sőt a gitárjátékot leszámítva ötlettelen is, ráadásul mint azt fentebb írtam, önismétlő és a múlt fényében egyenesen kiábrándító. Le kellene már venni a lábat a pedálról, mert ez az őrült rohanás lehet, hogy sportmutatványként elismerésre méltó, zeneileg azonban kapufa. Vagy inkább öngól.

Garael

Cloven Hoof: Heathen Cross (2024)

Paul Di'Anno halála miatt éppen az első két Maiden albumot pörgettem, úgyhogy hangulatilag megfelelően megágyazott közegbe érkezett az új Cloven Hoof. Az egykoron rövid életű banda ('84-'89) 2006 óta ad ki lemezeket újra, nagyjából háromévente. Nem mondom, hogy ezek nélkül nem lehet élni, de idén – Harry (The Tyrant) Conklin – leigazolásával szintet léptek, úgyhogy erre az etapra azt mondom, lehet, csak nem érdemes.

Egy painkilleres témával nyit az album, érezzük, Lee Payne (basszer, az egyetlen eredeti tag, ő jegyzi az összes nótát, mint dalszerző) csapata ezúttal nem viccel. A váltogatott magasságú és stílusú ének, a hangulat és egyes zenei megoldások okán King Diamond öröksége is hamar bekúszik az összképbe, de nem marad el a fent emlegetett Iron Maiden sem, a trappolós témák önmagukért beszélnek. A középtempós szerzemények pedig kísértetiesen hajaznak Dio munkásságára. Aki ezen művészek neve hallatán nem rohan azonnal a virtuális lemezboltba, az alighanem rossz blogot olvas.

Hibátlan, de full retro heavy metalt tartalmaz a "Heathen Cross" tehát. Nem lehet újabb szó nélkül elmenni azon tény mellett, hogy Conklin mennyire jól énekel itt, Payne korántsem ügyetlen zenei alapjait megkoronázva ezáltal. Ajánlott.

House Of Lords: Full Tilt Overdrive (2024)

Azok, akik a '80-as évek óta a ragadós dallamok – technikás gitárjáték tengelyen keresik a boldogságukat, nemigen tudnak mellényúlni a HOL éppen aktuális alkotásával. Közel két évtizede, mióta Jimi Bell és James Christian egymásra találtak, kb. kétévente megbízhatóan szállítják a következő dózist nagyívű énektémákból, felettébb kompetens hathúros bűvöléssel megspékelve. Ezúttal sincsen ez máshogy, és megfáradásnak egyelőre nyoma sincsen - sőt, mintha éppenséggel felpörgött volna újra az a bizonyos kreativitás.

Ez a frissesség egy változatos album formájában szakadt a világra, ahol a hagyományos, veretes hard hard rock mellett már-már metalos szikárságú vágtára is futotta (lásd címadó), de a másik végletbe is simán átcsapnak pályafutásuk egyik legérzelmesebb szösszenetével (I Don't Wanna Say Goodby). De van itt Bon Jovi-féle county feeling is (Taking The Fall), és megmutatják, a manapság divatos, kihagyhatatlan prüntyögős-amaranthés-beastinblackes diszkó metalba is bele tudnak kóstolni, ha nagyon kell (Not The Enemy). OK, ebből a korongon egy még izgalmas színesítés, több már sok(k) lenne; ők szerencsére bőven a jó ízlés határán belül maradnak. Szóval rendben van a cucc, lehet csekkolni.

Asphalt Horsemen: Never Forget (2024)

Különleges megjelenés ez nagyon, és nem a jó értelemben. A szimpatikus magyar társulat gitárosa, Matyasovszki Géza nem sokkal a megjelenés előtt elhunyt (lásd lemezcím). Szerencsére az albumot még feljátszotta tavaly, feelinges játékának mementójaként az utókorra hagyva azt. Legtöbben persze nem vele, hanem valószínűleg Lőrincz Károllyal azonosítják a bandát, aki a Whitesnake örökség hazai apostola és ápolója, rajongása a veretes blues rock iránt legendás. Nem biztos, de nekem úgy tűnt, abban is volt némi szerepe, hogy a Little Ceasar Budapesten lépett fel néhány éve. (Az egyik szám itt nem mellesleg ennek az estének állít emléket.)

Mindezek fényében meglepett a "Never Forget" modern, divatos felfogása. Mintha ezúttal a Whitesnake és a southern rock helyett többet forgott volna a lejátszóban a Clutch, vagy éppenséggel a Corrosion Of Conformity. Volt bennük eddig is egy csipetnyi stoner stich, de úgy érzem, ez itt most csúcsra lett járatva. Kifejezetten jót tett nekik ez a hangsúlyváltás és megújulás, teljesen mai, már-már trendi a sound. A dalok is átlagon felüliek, igen fogós témákat sikerült ezúttal összehozni. Simán nemzetközi színvonal ez így, ami új rajongókat is toborozhat számukra. Én szurkolok nekik (merthogy új gitárossal folytatják)!

Kotta

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Talán nem tahóság azt mondani (minden bántó szándék nélkül teszem), hogy a Dream Theater és az alapító dobos, Mike Portnoy újra összeborulásának legnagyobb vesztese nem a másik Mike (Mangini), hanem Neal Morse, hiszen Portnoy majdnem annyi időt töltött már vele (mellette?) - ne feledjük, a Transatlanticban és a Flying Colorsban is! -, mint régi zenei harcostársával, John Petruccival az Álomszínházban. Úgy tűnik, Morse és Portnoy tartós és termékeny együttműködése most - pontosabban a 2021-es "Innocence & Danger"-rel - véget ért, de legalábbis parkolópályára lett téve.

Persze Morse-ot nem olyan fából faragták, hogy ettől kardjába dőljön. Elképesztően tehetséges muzsikusok veszik körül Nashville-ben, nemcsak a zeneipari ismeretség, hanem evangelikál gyülekezetének zenés szolgálata okán is. Társénekesként ott van Johnny Bisaha, dobosként Philip Martin és Joe Ganzelli, gitárosként Andre Madatian, valamint gyakorlatilag minden létező hangszeren Chris Riley. E nevek ismeretlensége ne tévesszen meg senkit, a helyi muzsikusok simán hozzák azt a színvonalat, amit a Neal Morse Band hangszereseitől megszokhattunk.

Nyilván meg sem lepődünk már azon, hogy a "No Hill For A Climber" megint közel 70 perc tömény progresszív rockkal sokkol minket. Morse egyszerűen képtelen nem nagykanállal tömni belénk a látszólag kifogyhatatlan zenei ötleteit. A The Resonance névre keresztelt új formáció nem passzív bérzenészekből áll, hiszen több számban társszerzőként is közreműködtek a hiperaktív agytröszttel.

A megahosszú lemezt két megahosszú tétel keretezi, a kezdés "csak" 21 perces, a zárás pedig 29! A kettő között három rövidebb nóta található, de ezek is mind 5 perc fölöttiek. Morse szerint a tény, hogy jól ismert helyi srácokkal fogott munkához, az egésznek adott némi újdonságot és közvetlenséget, de a zenésztársak olyan fiatalok, hogy ebből óhatatlanul nem kevés frissesség is fakadt. Az biztos, hogy az új album kicsit most más, mint az MNB-től megszokott anyagok. Természetesen ez is virtigli (értsd: hamisítatlan és azonnal fölismerhető) Morse-termék, de mintha egy kicsit több lenne benne a visszautalás a Spock's Beard hőskorszakára, és Johnny Bisaha tiszta, magasabb fekvésű hangja miatt, valamint a jó értelemben vett retró sound miatt a '70-es évek prog rock legendáira (pl. a Yesre, lásd: "Ever Interceding").

Tudom, hogy Morse képtelen leállni, de úgy érzem, hogy az ilyen kollaboratív jellegű kiadványokkal nyomon van, legalábbis izgalmasabb dolgokat produkál, mint a saját neve alatt kiadott vallási musicaljeivel. Mondom ezt úgy, hogy a "No Hill For A Climber"-t egyelőre a haloványabb lemezei közé kell sorolnom. Lehet, hogy csak a túltelítettség az oka, de mostanában egyre kevésbé találnak el Morse szerzeményei. Egyébként meg jobb, ha most szépen bekussolok, mert ennek a fószernek egyetlen sejtjében több muzsika van, mint az én egész lényemben valaha.

Tartuffe

A koncert előtti bemelegítéskor egy engem már régóta nyomasztó dilemmát tártam a kocsma-társaim elé: vajon meddig engedheti még meg magának ez a kétségkívül vezető, etalon rockzenekar, hogy a frontembere már évtizednyi távlatokban nyújt szinten aluli teljesítményt? Egy olyan perfekcionista bandájában, mint Petrucci…? Én el tudom képzelni azt is, hogy Portnoy távozásában közrejátszott az is, hogy ha valaki a csapatban, akkor valószínűleg éppen ő ezt szóvá tette, nehezményezte. Nem véletlen, hogy utána olyan zenekarokat szervezett maga köré, amikben Russel Allen és Soto kaliberű énekesek álltak a mikrofonnál.

A másik kérdés, amit már elő se tudtam vezetni, mert az elsőben sem jutottunk konszenzusra, az a DT koncertek látványvilágával kapcsolatos: manapság a koncert-látogatók a 20-30-50 ezres jegyárak fényében elvárják a bombasztikus látványt. Értem én, hogy ez a banda éppenséggel a muzsikáról szól, nem kell elvonni a figyelmet mással, de a kiállunk farmerban és pólóban, és majd az egy perc alatt lejátszott hangok számával elkápráztatjuk a rajongókat manapság életképtelen művészi (művészi…???, inkább kereskedelmi) koncepciónak tűnik. Ha tetszik, ha nem, a fogyasztói igények változnak.

Tény, hogy az utóbbi időben egyre kisebb helyeken és/vagy kevesebb néző előtt lépett fel a Dream, ez alátámasztani látszik a károgásomat. Most a szervező egy huszárvágással megoldotta ugyan, hogy ne kelljen leválasztani az Aréna egy részét, tudniillik úgy árazta a jegyeket, hogy a kiemelt álló és a karzat jó része megtelt, míg a sima állón csak lézengtek az emberek. Az ülőhelyek jelentős része elkelt így, a színpad előtt is csápoltak elegen, így onnan fentről nézve minden rendben volt. Csakhogy a nagy nézőtér felelősséggel is jár: a távolabbi szektorokban ülők sz@rt se láttak ez egészből kamerák és oldal-kivetítők hiányában. Ezen a szinten ez elég amatőr szerintem.

A látványt gyakorlatilag Portnoy három lábdobos cucca uralta, ami piszok jól nézett ki, elismerem, de azért egy háromórás showt nem visz el. Pontosabb megfogalmazás lenne amúgy a két egybeépített dobcucc, egy kétlábdobos szerkó, és egy sima szett volt ugyanis egybegyúrva, ezeken váltakozva játszott a tékozló fiú. Háttér-kivetítő volt ugyan, helyenként ez jól is nézett ki, amikor valami releváns (az adott számhoz-albumhoz köthető) animáció ment rajta, de volt olyan is, hogy LSD tripre emlékeztető szivárványkavalkád pörgött a háttérben percekig. Szóval túl sok energiát nem tettek bele, ha őszinték akarunk lenni. Javasolnék egy-két leckét venni a Scorpionstól például, hogyan kell ütős színpadképet összehozni (hogy egy AC/DC-t vagy FFDP-t már ne is említsek)!

A hangzás ezzel szemben nagyon jó volt, legalábbis a kiemelt állón. Gyakorlatilag CD minőségben szóltak, pedig metalt, főleg olyant, ahol a hangszeresek folyamatosan leltároznak, nem könnyű hangosítani. És hogy a forró kását se kerülgessük: LaBrie (a korábban kikerült felvételekkel ellentétben) ezúttal nem rombolta le a műélvezetet és a csapat reputációját - magához képest kifejezetten vállalható teljesítményt hozott. Maga is jó kedvre derülhetett ezen, mert frontemberként is helyt állt végre. De láthatóan a teljes brigád jó hangulatban és kipihenten játszott, élvezték a szeretetet ami a közönség felől feléjük áradt.

Végül, de nem utolsó sorban a setlist. Az utolsó két turnén lenyomták ugyebár a "Metropolis Pt. 2"-t elejétől a végéig, majd elővettek ritkábban játszott, kifejezetten komplex számokat. Ezen előzmények fényében azt hiszem nem volt balga várakozás és feltevés, hogy ezúttal -  ha már negyven éves jubileumi körút – egy igazi best offal jönnek. Nem teljesen így lett, erősen Metropolis-hangsúlyos volt ezúttal is a program és a "Train Of Thought" is erőteljes reprezentációt kapott. Hát nem tudom. Kereskedelmileg biztosan sikeres volt a 'talicskás album, de ha már, akkor az "As I Am" mellett az "Endless Sacrifice"-t kellett volna elővegyék, ami nemcsak annak a lemeznek, de a teljes életműnek is az egyik legjobb darabja.

Korrekt gesztus, hogy Mangini-érás számokat is becsempésztek a műsorba, de a közönség nem feltétlenül igényelte ezt. Én legalábbis a "Barstool Warrior" helyett bármit szívesebben hallgattam volna az "Awake"-ről, vagy akár a "The Ytse Jam"-et az első korongról, ez utóbbi LaBrie-re sem rótt volna megugorhatatlan terhet. Persze ez már csak szőrszálhasogatás, biztos van/lesz olyan vélemény, hogy ekkora életműből sokkal jobban úgysem lehetett volna válogatni.

A verdikt? Objektíven szemlélve ez egy hetes buli volt a tízes skálán, a fent felsorolt hiányosságok miatt, a monstre játékidő, a jó hangzás és a felszabadult muzsikálás ellenére. Szubjektíven: ha valakit elsősorban a zene és a hangulat érdekelt, látott is annyit a színpadból és a zenészekből, amennyit igényelt, akkor simán odanyomja rá a kilencest. Nekem olyan nyolcas, de két-három szám változtatásával a programban nálam is csont nélkül meglehetett volna a kilenc pont.

Kotta

U.i.: Ja, a lényeg majdnem kimaradt - Portnoy is back. Nos, ez a Mike nem jobb dobos, mint az a Mike volt. Sőt, rosszabb. De a Dream Theater vele mégis kerekebb, lazább, ösztönösebb. Ennyi.

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
facebook.com/OfficialCasandraCarson

Minden adott: egy projektezéshez szokott gitárfenomén; egy eddig csak az undergroundban ismert, de nagyobb hírnévre vágyó, kivételes hangú énekesnő; egy laboratóriumi körülményben előállított termékekre specializálódott kiadó, egy fő boszorkánymester zeneszerző/billentyűssel. Micsoda? Hogy ez utóbbi tényező nem kedvez a végeredménynek? Hogy a kreativitásra rátelepedő, a kiadóra jellemző biztonsági játék elveszi a zsenik legfőbb értékét, a váratlansággal, a szabálykerüléssel egybefonódott homo ludens hozzáállást? Lássuk, kinek van igaza!

George Lynch 2020-ban az új horvát fenoménnal, Dino Jelusickkal készített albuma, a "Dirty Shirley" nagy kedvencemmé avanzsálódott az utóbbi időben: az a fajta, blues alapú, de modernül megszólaló hard rock album, amiben több más stílus elemei is megtalálhatóak, tökéletes példaként szolgált arra, hogy a géniuszt még úgy is nehéz elnyomni, ha a kreatív folyamatoknak csak digitális teret engednek, és a hagyományos, személyes interakción alapuló munkának, a jammelésen, közös izzadáson, koszon – ami a blues/blues rock esetében értékteremtő faktor – alapuló zenélésnek a kiadó komfortzónát betartandó óvatossága szab gátat. Illetve szabott volna, de a két tehetség úgy nőtt túl a sterilitáson, hogy a kiadó kénytelen volt bólintani, azon pár ezer hallgató örömére, akik meghallgatták a végeredményt.

Nem történt ez most sem másként, pusztán az énekes változott át egy olyan hölggyé, akinek hangjától megremeg minden rocker lába, és a klasszikus zenesulit végzett szopránok azonnal két liter jeges vizet eresztenek le a torkukon, hogy prezentálni tudják azt a karcos kivagyiságot, amivel mondjuk Magali Luyten is rendelkezik. Ráadásul a csalinak használt videoklipben felcsendülő dal (Stranger) a valamikori Beautiful Sin projektet juttathatja az ember eszébe, ahol Luyten mellett egy másik gitárhős, a modernebb felfogásban játszó Jorn Viggo Lofstad tépte a húrokat, és amiben egy olyan penetráns doom riff is felcsendül, amitől rögtön gyászruhává változik a fekete bőrruci a rockereken. Valljuk be őszintén, bármennyire is virtuóz Lynch, azért tőle ezt akkor várnánk, mikor Putyin és Kim Jong Un a békegalambok lepuffantása helyett a tenyésztésükbe fogna, esetleg a hazai celebvilág alkotná a kémiai Nobel-díjat odaítélő szakmai bizottságot.

Nem véletlen hát, hogy úgy ugrottam rá az albumra, mint Tarzan Jane-re a történet szexváltozatában, hogy aztán mindent beleadva próbáljam szeretni a végeredményt, majd halmozni a kritikában a válogatott, pozitív töltésű jelzőket. Mentségemre, rajtam nem múlott, mint ahogy a zenészeken sem, Alessandro Del Vecchiot is beleértve, már ha nem ő volt a felelős a dallamokért, hiszen jól ismervén nagyipari termelését, a faszi szerintem teljesen kiégett, bár az igazat megvallva pályája elején sem volt korszakos zenei zseni.

Lynch persze hozza a kötelezőt, kicsit visszavéve a bluesból, a modern hard rock felé elmozdulva cipeli hátán a produkciót, még akkor is, ha Casandra Carson tényleg kimagasló teljesítményt nyújt, hiszen az egész lemezt áthatja a gitáros meghatározó egyénisége. Ennek ellenére sajnos nem tudok igazán megelégedetten nyilatkozni a dalokról, mert a csipetnyit pszichedelikus, máskor modernebb, ám abszolút klisés dallamok nem tudnak felnőni sem az oroszlánerővel megszólaló vokál, sem a gitáros alapok adta színvonalhoz. (Érdekes módon, a hagyományosabb, bluesosan megszólaló "Waltzing Nites" – ami egyébként is a már hivatkozott Beautiful Sinből lett lopva – tud olyan refrént hozni, amit már első hallásra is együtt süvöltesz az énekessel, ebből fakadóan talán jobb lett volna az egész lemezt ebbe az irányba tolni.)

Sajnálom, hogy az album nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, mert az olyan groove-val horgot bombázó riffek, mint amilyenek a "Just Business"-ben ültetik hintába a hallgatót, megérdemelnék a sikerültebb támogatást, de nincs más tenni, mint elfogadni a tényeket: a Casandra's Crossing megmarad egy olyan, elszalasztott lehetőségnek, amiben minden adott volt a győzelemhez, kivéve egyet, a lelket. A nélkül pedig ez az annyira elüzletesedett rock-szakma messziről ható, penetráns bűze úgy fogja a rajongókat elriasztani, mint a "tiktok generációt" a Háború és béke.

Garael

Kiadó:
Metalville Records

Honlapok:
www.astraldoors.com
facebook.com/Astraldoorssweden

Az általános közvélekedés szerint a Tony Martinnal készült Black Sabbath albumok egyenes folytatásai a Dio-éra lemezeinek, ám – véleményem szerint – vannak ugyan kapcsolódási pontok, de a kijelentés árnyaltabb megfogalmazást kíván, sőt, továbbmegyek: Martin nem egy Dio klón volt, és jóllehet, Ronnie hatott az énekstílusára, de hangja önálló karakterrel bírt, ami tökéletesen illett az általa megformált dalok szellemiségéhez. Ha valaki ezen megállapításra csak lesajnálóan legyint – mert mit is érthetek én a dolgokhoz? – annak rögtön fel tudom mutatni a "Dehumanizer"-t, ami sem a "Heaven and Hell", sem a "Tyr"-féle irányvonalhoz nem passzol: olyan tüskés, hideg, gépies mestermű, ami ugyan nélkülözi a korai évekre jellemző pszichedeliát, ugyanakkor keményen (de milyen keményen!) utal vissza azokra a gyökerekre, melyekből a doom stílust eredeztetjük.

Emellett ha pusztán az Ozzy kiválása utáni két lemezt nézzük, tagadhatatlan, hogy a Martinnal készült mesterművek egyértelműen táplálkoznak az olyan dalokból, mint az említett "Heaven and Hell", vagy a "Children Of The Sea", kifejtésükben azonban még epikusabbak, grandiózusabbak, ráadásul nélkülözik azt a hard rockra jellemző stílusárnyalatot, amit Dio a Rainbowból – Wishing Hell, Walk Away  – hozott magával. Ebben persze szerepe lehet az egyre hangsúlyosabb játékot mutató Geoff Nicholls billentyűsnek is, aki sokat tett hozzá ahhoz az adott korban tényleg monumentálisnak számító hangzáshoz, amivel a Martin-éra oly népszerűvé válva hozott új rajongókat a csapatnak (és keserű csalódást a korai évek rajongóinak.)

Az Astral Doors debütáló albumával rögtön két legyet ütött egy csapásra: az addig a Lion's Share-ből és a Wuthering Heightsből  ismert Nils Patrik Johansson Dio-jellegű frazírjaival, és a csapat a legszebb Tony Martin időket idéző epikus hangzásával egyből térdre kényszerítette a Black Sabbath "poszt-Ozzy” rajongóit, annak ellenére, hogy Iommi riffjeit Joachim Nordlund más stílusú, ám mégis élvezetes gitárjátéka nem tudta, illetve talán nem is akarta megidézni. Iommi nélküli Sabbath hangzás? – vonhatja fel a szemöldökét az olvasó, ám ebben az esetben a fából vaskarika jelenségével állhatunk szemben: az Astraal Doorsból hiányzik ugyan a doom tritónusza, ám a fenséges és emelkedett megközelítés, valamint Johansson dallamai mégis képesek voltak megidézni a sabbathisták zenei szellemét.

Az első két megjelenés aztán rövid idő alatt klasszikussá érett, ami egyrészt a prezentált színvonalnak, másrészt a rajongók kiéhezettségének volt köszönhető, aztán a csapat további munkáiban – talán mert már a meglepetés ereje hiányzott belőlük, mások szerint viszont a kreativitás mértéke hagyott alább (bár a kreativitást számonkérni egy alapvetően klónbrigádtól, furcsának tűnhet) – kissé beleszürkült a rutinszagú kiadások meglepetés nélküli dimenziójába. Azt azért illik kijelenteni, hogy ezek a lemezek sem voltak rosszak, csak már nem feleltek meg az összehasonlítás követelményeinek – a zenészek pedig rutinos rókák lévén jól éreztek rá a változtatás szükségességére. Az irányvonal módosult tehát, nem sokat, pusztán annyit, hogy kimozdulhassanak a Sabbath-örökség szorító öleléséből, és egy továbbra is epikus, de indulósabb, kevésbé misztikus útra térjenek át. Az együttes tehetségét bizonyítja, hogy ezzel a hagyományosabb megközelítéssel is tudtak "nagyot dobni": legutóbbi albumukról talán én írtam az általános megítéléssel egyező, dicsérő kritikát. Biztos vagyok benne, hogy a váltás professzionalizmusát jótékonyan segítette elő Johansson Ciwil War-beli szereplése is, ami ha nem is plasztikusan, de valahol, az alkotó folyamatok mélyén táptalajul szolgált a dalok jellegének formálásában.

Nils, idomulva a megváltozott irányvonalhoz, elhagyta a Diora jellemző frazírokat, és őserejű hangján irányította újabb zenei vidékre a többieket. A "The End Of It All" így tulajdonképpen a "Worship Or Die" folytatása, tele, azonnal ható indulóval, de egy-két pillanatban azért a Sabbath felé is visszakacsintanak: az "Iron Dome" a legszebb Martin-féle pillanatokat idézi, csakúgy, mint a "Viking Rise" szándékos Tyr-utalása. Azonnal ható slágerekből sincs hiány, és jóllehet, a lemez vége felé kicsit összefolynak a dalok, a zárásként feltett "nagyepikában” Johansson ismét Diová alakulva válik az Iommi riffet facsaró Nordlund egyenrangú társává, hogy végképp meggyőződhessünk: az Astral Doors még mindig tényező a Black Sabbath örökségének ápolásában.

Garael

Kiadó:
Inverse Records

Honlapok:
adamantra.bandcamp.com
facebook.com/Adamantra

15 év alatt ez a harmadik lemez (10 csöndes év után!). Az Adamantra úgy tűnik, nem rohambrigád, minden hírverés nélkül, komótos tempóban alkotnak, gondolom a család, civil munkahely, házimunka, kocsimosás és kutyasétáltatás után, hétvégén, amíg a szomszédok pecáznak vagy a gyerekekkel kirándulnak. Ez ám a rock n' roll életstílus! Bizony, ez lett a pocakosodó és/vagy kopaszodó progresszív metál zenészek sorsa - még Finnországban is. Ez talán már tényleg a vég... Akárhogy is, én örülök a "váratlan" harmadik fölvonásnak, hiszen a két korábbi etap igen kedvemre való muzsikával kényeztette a hallójárataimat.

Ami azonnal föltűnt az, hogy most a - föltételezem - házi stúdióban összetákolt anyag valamivel jobban szól a korábbiaknál, bár így is azt kell mondjam, hogy ez a zene csakis maximum hangerőn érvényesül. Először otthon, késő este hallgattam meg, és a szomszédok miatt óvatosan kellett a hangerőgombot kezelnem. Nem is tett rám túl nagy benyomást. Kicsit csalódottan raktam el magamat és az anyagot másnapra. Szerencsére olyan munkahelyen dolgozom, ahol az öt munkanapból legalább két nap teljesen egyedül vagyok, így alkalmam nyílt az irodámba bezsúfolt hifi cuccon megküldeni. Nos igen, igényli a hangerőt...

A nyolc tételes album úgy kezdődik, mint egy '80-as évekbeli francia romantikus dráma főcímzenéje. Christian "Chrism" Pulkkinen billentyűs valamiért mindig is szerette ezeket a csilingelő retró hangszíneket. Szerencsére nem ez megy végig. A kellő hangerőre föltekerve már érvényesül Panu Kiskola horzsoló riffmunkája és a főnök, Jukka Hoffrén basszer dinamikus dörmögése. Mikko Sepponen dobostól jobb soundot és fifikásabb játékot vártam volna, és Tuomas Nieminen énekes torkába az évek múltával sem költözött olyan orkánszerű orgánum, mint ami pl. Jorn Landéban lakik, de amikor sok a vokálsáv és a vokalista hölgyek is bekapcsolódnak, már nincs komoly probléma.

Tényleg sokat szöszölhettek az albummal (volt rá idejük), mert eddig ez a legrétegzettebb, legaprólékosabban kidolgozott munkájuk, sok kórussal és klasszikus zenei betéttel. Nem is üt elsőre (még ha valaki rögtön 11-ig is tekeri a hangerőgombot, mint Nigel Tufnel a Spinal Tap-ben); türelmesebb megközelítést és aprólékosabb értékelést igényel, de szerintem megéri.

A zenekar egészen biztosan több figyelmet érdemelt volna annál, mint amit végül megkapott, de ebben vastagon benne van, hogy nem túl termékenyek, ráadásul egy olyan műfajban alkotnak (még a progresszív metálon belül is a neo-klasszikus hajlamú alkategóriában), amelynek élettelen, összezúzott, jégre tett testét leginkább csak olyan zenei patológusok, boncmesterek bökdösik, mint én. Már csak az a kérdés, hogy miként fogom beszerezni ezt a nevesincs törpekiadónál (valójában magánkiadásban) megjelent albumot - mert arról nem nyitok vitát, hogy ennek meg kell lennie a gyűjteményben!

Tartuffe

Blue Öyster Cult: Ghost Stories (2024)

Ha az új D-A-D-re azt írom (mindjárt alább), hogy némileg lityi-lötyire sikeredett, akkor mit mondjunk erről a veterán bandáról, akik tényleg a lazaság csimborasszóját képviselik a kemény műfajon belül? Haragudni mégsem lehet és érdemes rájuk, mert olyan magától értetődő módon tolják a klasszikus rockot, ahogyan váltogatja köpönyegét…, na jó, mindenki helyettesítse be ide azt, aki először eszébe jut.

Ráadásul ez a dalcsokor nem is teljesen új, jórészt korábban fiókban maradt ötletekből merítettek, így kódolva van a – szokásosnál is nagyobb – változatosság. Az atmoszferikus hard rock mellett, amit leginkább várunk tőlük, így simán kapunk egy kis Status Quót itt, egy kis The Beatlest amott, a csuklóból elnyomott The Rolling Stones opuszról nem is beszélve. Kell ez nekünk? Hát, igen... Kellemes nagyon, szóval bajnak semmiképpen nem baj, hogy megjelent. Beszédes azért, hogy a vén csatalovak kislemez B oldalas számai is teljesen élvezhetőek.

D-A-D: Speed Of Darkness (2024)

Én a dánok kezdeti country punk lemezeit is csipáztam, zeneileg ezek nem nagy számok, de a szövegek roppant szórakoztatóak, ironikusak. Lehetett ebben némi elfogultság is persze, lévén Dániában tanultam a '90-es évek elején. De kétségkívül szintet ugrottak a "No Fuel Left For The Pilgrims" és a "Riskin' It All" albumokkal, olyan zseniálisan keresztezve az AC/DC ritmusait a Dire Straits gitárszólamaival, hogy szem nem marad szárazon. A klasszikus korszak minőségéről és vibe-járól szólt a fáma előzetesen, de én – a közzétett videók alapján – nem voltam teljesen meggyőzve.

Igazam is lett meg nem is. Mert kétségtelen, hogy a fénykor rengeteg megoldása köszön vissza, néha egészen egyértelműen, de egyrészt a későbbi lemezek szőrösebb-karcosabb világa is belopódzott az összképbe itt-ott, másrészt valahogy éppen a rock 'n' roll sava-borsa, a fiatalos lendület és a lázadó szellem hiányzik ezekből a dalokból. Leginkább úgy tudnám jellemezni, mint roppant kellemes, de teljességgel ártalmatlan hallgatni való. Márpedig nem feltétlenül a kellemes és az ártalmatlan szavakat keresed egy punk-rock zenekar esetén, akik korábban arról énekeltek, hogy "I won't cut my hair" és "Sleeping my day away". És akkor ezt el is hittük nekik.

Persze, ha onnan nézed, hogy hatvanéves arcokról van szó, akkor meg tök jó motyó, és örüljünk annak, hogy egyáltalán még bazseválnak. Egy koncert azért jöhet bármikor!

Striker: Ultrapower (2024)

Nem lehet ma már úgy játszani a heavy metalt, ahogy régen. Ettől a kanadai bandától például – a nevük és a múltjuk alapján is - jófajta speed metalt várnál. Amit meg is kapunk a nyitó nótában egy gyors, maidenes tétel formájában, de mindjárt a következő dalban beköszönt a dizsi és az  óóózás, amúgy Eclipse módra. Manapság ezt kihagyni, úgy tűnik, nem lehet. A harmadik szám szaxofonnal sokkol, a felvezető dallam miatt egy határozottan új-hullámos (Wham, Spandau Ballet stb.) stichet kapva. Aztán egy laza country-western felvezetés után Metallica és thrash üzemmódba váltunk, majd ezt megfejelik egy fasza kis punk nótával, amiben azért némi ipari metal hatás is van.

Szóval a konzisztenciát nem érdemes a Strikeren számon kérni, hacsak nem a dallamok tekintetében. Mert együtt üvöltözős refréneket, azt piszkosul tudnak írni. Szerencsére a CD második fele valamivel egységesebb, itt a legjobb pillanataikban a Leatherwolfot juttatják eszembe. Vagy, ha valaki még emlékszik az egylemezes Taking Dawnra, ők is piszok lendületes metalt nyomtak, dallomosan, vastag vokálokkal megtámogatott refrénekkel fűszerezve. Summa summarum, a csapongásai ellenére ez nem egy rossz album. De a videókat azért ne nézzétek meg tőlük, ha elfogadtok tőlem egy tanácsot!

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Mostanában Herbie Langhans (jelenleg Firewind) lett az új Rick Altzi (jelenleg elvileg Masterplan), az örök beugró, aki mindenhol (is) énekel, ahová hívják. Valamiért mégis csak egyetlen lemezre szólt a "szerződése" a Voodoo Circle-nél, ahol a 2021-ben megjelent legutóbbi lemezen már újra David Readman dudorászott. Ennek a főleg David Coverdale klasszikus munkásságára épített nosztalgiacsapatnak jobban is áll Readman orgánuma. Ennek ellenére a visszatérés nem sikerült túl jól, a "Locked & Loaded" amolyan színtelen-szagtalan album lett, mely a zenekar megalakulása óta az első, amit nem ítéltem fizikai beszerzésre alkalmasnak. Legalábbis annyi pénzért, amit manapság elkérnek a CD-kért.

Azután jött a hír, hogy a Voodoo Circle szíve-lelke, Alex Beyrodt gitáros 14 év után kilépett a Primal Fearből. Úgy éreztem, hogy e hír némi reménykedésre ad okot, ami az új, rendszerint 2-3 évente érkező VC anyagot illeti. Nekem ez azt jelentette, hogy a hard rock tengelyperiódusát megidéző formáció képes lesz a ritmusváltásra, tekintve, hogy innentől kezdve Beyrodt teljes egészében a Voodoo Circle-re összpontosíthat. Ugyan a lemez hivatalosan csak november 15-én jelenik meg - nekem szerencsémre, a zenekarnak és a kiadónak valószínűleg inkább kárára - alkalmam nyílt jó előre belehallgatni. Néhány hallgatás után azt kell mondjam, hogy nem szolgáltattak alapot a csalódásra; ez most újra egy kimondottan erős lemez lett!

Az album érdekessége, hogy szerepel rajta két olyan dal is, amit a Rainbow egykori billentyűse, Tony Carey szerzett (All For One, Billy's Song). Beyrodt elmondása szerint még a '90-es évek elején együtt dolgoztak Carey-vel egy Sinner albumon, és a két nótát akkor rögzítették először Carey házi stúdiójában. Ezek valóban eléggé Rainbow hangulatú tételek, de akadnak itt más számok is, amelyek a maguk módján Ritchie Blackmore szivárványos évei előtt tisztelegnek (pl. a címadó és a "Stand Your Ground", az utóbbi annyira Rainbow, hogy szinte furcsa is Readmant hallani benne Dio helyett).

Természetesen továbbra sem a Rainbow jelenti az elsődleges ihletforrást, hanem a Whitesnake, de akad határozottan Led Zeppelint idéző szám is (Black Country). Sajnos úgy tűnik, hogy az 54 éves David Readman nem a régi már, bár a hangszálak kopása koránt sem olyan aggasztó mértékű, mint bálványánál Coverdale-nél, vagy a Londonban turnét nyitó Dream Theater kiszivárgott koncertfölvételei alapján James LaBrie-él (a november 1-i pesti koncert közönsége alighanem jól teszi, ha előre fölkészül).

Alex Beyrodt és boszorkányos köre új erőre kapott, elkészített egy hangzásában az eddigieknél szálkásabb, fémesebb anyagot, ahol a dalok is jobban ülnek, mint az előző kiadványon. Miattuk újra kedvem lett átadni magam annak a mentális gyakorlatnak, hogy miként szólnának nagy kedvenceim a '70-es évekből, ha modern stúdióban, modern elvárásoknak megfelelően rögzítenék szerzeményeiket.

Tartuffe