Kiadó:
Vertigo/Republic/Universal

Honlapok:
www.volbeat.dk/en
facebook.com/volbeat

Még egy olyan népszerű, hangos nemzetközi sikereket arató együttes is megosztó jelenség lehet, mint a dán heavy boogie, hard rockabilly kollektíva, a Volbeat. Vannak olyan ősrajongók, akik hiányolják a korábbi thrash-érzékeny, metallicás kemény éleket, s vannak olyan újonnan érkezett fanok, akik éppen a rádióérzékeny slágerek és a heves csípőmozgásra késztető Elvis metál miatt szerették meg őket, de nem tudnak mit kezdeni egy hagyományosabb, keményebb hangvételű, fémes zúzdával. Úgy látszik, lehetetlen mindenkinek a kedvére tenni.

Kotta kolléga - lévén, hogy nagy cséplőgép, értsd thrash rajongó - sejtésem szerint azok közé tartozik, akiket a Volbeat kommerszebb, dallamérzékenyebb arculata nem varázsol el igazán. Van egy másik cimborám, aki viszont azt nem érti, hogy miért kell keménykedni és durván végigreszelni egyes tételeket. Én valahol "középen" foglalok helyet, és elsősorban az Anthraxből érkezett (a korábbinál sokkal technikásabb) szólógitáros és társszerző, Rob Caggiano miatt úgy gondolom, hogy a Volbeat még sosem volt ilyen élvezhető. Egy dologban azért mindnyájan megegyezhetünk: a Volbeat sajátos stílusú, egyedülálló jelensége a szakmának, és kivételesen azon kevés metál banda közé tartozik, akik komoly kereskedelmi sikereket érnek el, ha a fősodorhoz képest szerény számszerű mérhetőséggel is, de a köztudatban tartják ezt a méltatlanul mellőzött és valóban nem ereje teljében lévő műfajt.

A kövér órás, sőt bőséggel bónuszolt, deluxe változatában közel 80 perces "Servant Of The Mind" véleményem szerint baromi jó lemez, ráadásul van benne minden; kedvez ennek és annak a tábornak, sőt a magamfajta középutas hallgatónak is. Potenciálisan ez is lehet akkora kedvencem, mint "Seal The Deal & Let's Boogie" (2016); szerintem sokkal jobban sikerült, mint közvetlen elődje, a "Rewind, Replay, Rebound" (2019). Egyetlen kifogásom van csak, az sem zenei, hanem lelkiismereti, világnézeti természetű: teljes mértékben érthetetlenek és elfogadhatatlanok számomra a hol arcbamászóan, hol szuggesztívan okkult szövegek; kiváltképp a "The Sacred Stones" és a "The Devil Rages On" nyílt sátánizmusa. Ez miért, honnan, kinek a javára, milyen művészi célokat szolgál? Fuck the devil! Pokolba már az ördöggel! Kurvára unalmas és primitív ez a mesterkélt, beteg jampi tempó! (S a jampec itt most eredeti, jiddis értelmében áll!)

Aki bulizni, énekelni, táncolni akar, itt van neki a "Temple Of Ekur", "Wait A Minute My Girl", "Dagen Før", "Step Into Light", aki viszont az öklét akarja rázni és azt a fantomérzést hajtja, amit a már évek óta nem létező hajkorona lobogása okoz, hallgassa ezeket: "The Sacred Stones", "Say No More", "Return To None", vagy a thrash tankönyvi példájaként értékelhető "Becoming". A bónuszként kiadott "Don't Tread On Me" földolgozás pedig szerintem még a legelvetemültebb Metallica rajongóknak sem fog csalódást okozni (Caggiano rendesen zsebre is vágja Hammettet!).

Zeneileg nagyon bejön a "Servant Of The Mind", de totál meg vagyok kettőződve, mert komoly lelkiismereti dilemmát okoznak az okkult, ördöggel cimboráló szövegek. Még akkor is, ha Michael Poulsen ezt holmi paranormális élményekre vezeti vissza. Persze hogy kísérteteket lát/hall, ha a sötétség fejedelmének udvarol! Tessék inkább papot, ördögűzőt hívni, nem pedig felelőtlenül kokettálni azzal, aki örök hazug és kezdettől fogva gyilkos!

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

Bár tavalyi kritikámban szépen útjára bocsájtottam a két meghatározó őstagot – Luca Turillit és Fabio Lionét – nélkülöző Rhapsody Of Fire-t, véres könnyeket hullatva, hogy a csapat által játszott zene már nem hozzám szól – vagy másként fogalmazva: az együttes legutóbbi munkái teljesen érdektelen, izgalmakat nélkülöző, panelekből összerakott rutinmunkák voltak, ahol még a paneleket is a köztudottan nem a magas színvonaláról híres olasz építőipari vállalattól vették (lásd a Colosseum romos épülete), megbízható ízlésű barátom ajánlására mégis nekiugrottam az új albumnak. Meg fogsz lepődni, mondta, amit azért fenntartásokkal fogadtam, de mit ad az ég: valóban meglepődtem. Nem is egyszer, hanem kétszer.

Először az első hat dalt meghallva, melyek egy kis jóindulattal beilleszthetőnek bizonyultak a csapat első aranykorszakába, másodszor a folytatás során, ahol a színvonal úgy zuhant, mint a Barackfával Teletelepített Népi Demokratikus Köztársaság szilvatermése az országot vasfegyelemmel uraló diktátor halála után – hiába, az ember csak egyet szeret jobban a kedvencei magasztalásánál, mégpedig csalódni bennük –, ha nem így lenne, akkor nem futballstadionok épülnének Magyarországon, hanem iskolák és kórházak, a magyar labdarugó csapatokat pedig kivezényelnék az építkezésekre, hogy az esetleges fahiány esetén saját lábukkal járuljanak hozzá az oktatás és egészségügy fejlesztéséhez.

Pedig a bandát alkotó zenészek nem kutyaütők, jóllehet a mesterségbeli tudást tekintve mind a gitáros, mind az énekes egy paraszthajszállal elmarad elődeiktől, dalszerzésben viszont egyértelmű a tehetségbeli hiátus – de hát ezt a legutóbbi recenzióban bőven kitárgyaltam. A végeredmény mégis fájóbb, mint legutóbb, hiszen az ígéretes kezdéstől fellelkesülve már fogalmaztam is a megírandó önkritikát, amivel úgy tapostam volna sárba magamat, mint az ötvenes évek elején a gimnáziumba ültetett bányászok a párttaggyűlésen, ahol a szerencsétlen áldozatoknak saját maguknak kellett elismerni, hogy már nehéz a fejük a tanuláshoz.

Az, hogy mégsem kell mellemen szétszakítani a zubbonyt az önvád hatásánál fogva, nem tölt el örömmel, hiszen milyen élvezetes lett volna egy újabb remekművel gazdagodni a stílust kibontakoztató együttestől, még akkor is, ha ez a csapat már nem az a csapat. Alex Staropoli, az egyedüli alapító zenész sajnos kiégett, de az is lehet, hogy dalírói kvalitásainak kibontakoztatásához kellett neki egy olyan társ – Luca Turilli –, aki fájdalmasan hiányzik most: enélkül a lemez epikus tétele, az "Abyss Of Pain" (amiben általában nagyot alkottak) olyan érdektelenségbe fullad, hogy az ember sírni tudna, már ha a dal bármilyen érzelmet képes lenne kiváltani. Nem értem, hogy sikerült az abumot ilyen huszárosan – bocsánat, olaszosan – kettévágni, már ami a minőséget illeti, ráadásul a második fél lett bántóan semmilyen, ha esetleg a kezdéshez külső segítséget vettek igénybe, könyörgöm, lasszóval fogják vissza, el ne menjen, de ha a kreativitás csak ennyire elég, akkor nem kell nagylemezt készíteni, én elégedett leszek sok kicsiny EP-vel is, ha azokon jól muzsikál a csapat.

Mindezeknél fogva Turillinak és Lionenek nem kell új vetélytárstól tartani, remélhetőleg, ha a régi ilyen, azért még a felnövekvő nemzedéknek lesz honnan forrást meríteni – legfeljebb nem a szekunder stílusalapítóktól.

Garael

Kétszer fostam le a bokámat a "Far Beyond The Sun" hallatán. Na jó, minden egyes alkalommal lecsokizom, de úgy igazán akkor, amikor először találkoztam vele, a magyar rádióban a nyolcvanas évek közepén (talán Göczey Zsuzsa lehetett, aki leadta, nem sokkal megjelenése után). Másodszor most, amikor úgy hallom (hegedűn), ahogy az megszületett. Na nem lemezen, hanem Yngwie fejében. Legalábbis én nem tudok róla, hogy rögzítésre került volna az első "Rising Force" előtt bármilyen formában, abban azonban biztos vagyok, hogy a mester AGYÁBAN ez pont így szólt, amikor még csak ott létezett. (Tudvalévő, hogy hegedűn tanult gyerekkorában.)

Itt van tehát ez a hosszú nevű japán banda, akik feldolgoztak néhány instrumentális (nem túlzás azt mondani, hogy shredder) számot. Malmsteen mellett van itt Tony MacAlpine, Impelliteri, "Eruption" és "For The Love of God" - csupa mestermű! Kellemes meglepetés a "The Dance Of Eternity" a Dream Theatertől, ahol még Rudess hírhedt – legalábbis ezen a blogon – bárzongorás kalimpálása is új értelmet nyer. Plusz az egyik legjobban elkapott opusz: Michael Schenker klasszikusa, az "Into The Arena". Valaki közülük hatalmas Paul Gilbert rajongó lehet, mert a Racer X-től két tétel is szerepel a korongon. (Ha ezek közül egyiket lecserélik egy Satrianira, akkor amolyan oktató-lemez féleség is lehetne, már ami a gitárhősködést illeti.)

Az Unlucky Morpheus amúgy nagyjából a szigetországi Amaranthe, teátrális heavy-power, hörgéssel és női énekessel, nem kifejezetten izgalmas csapat szerintem. Ahogy a név is utal rá, belőlük négyen hozták össze ezt a mellékprojektet. Az anyabandának bő 10 év alatt van kb. 40 megjelenése (CD-k, EP-k, DVD-k), nagy részük valami helyi videojátékhoz kapcsolódóan. Hát ilyenkor érzem én magamat öregnek (OK, boomer), nem értem én ezt az új biznisz-modellt – de láthatóan működik.

Ahogy mocskosul működnek ezek az ügyesen áthangszerelt feldolgozások is. A zenei kompetencia adott, a rajongás is (ami elengedhetetlen feltétele a hitelességnek), érdekességként pedig jól funkcionál a szólóhangszer cseréje. Én legalábbis élvezem piszkosul. Üzleti modell ide vagy oda, ebből évente egyet nagyon is el tudnék viselni, van alapanyag bőven, amihez még nyúlni lehet(ne). Még a bokafosást is bevállalom, van mosógép, ennyit megér!

Kotta

Kiadó:
The Players Club/Mascot Label Group

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Ezt most egy sztorival kezdem. Teljesen véletlenül belehallgattam Spotify-on egy podcastbe (-ba?), ahol a Puzsér Róbert nevű ismert publicista és önjelölt, bukott politikus a "100 legszarabb sláger" rovatban minősíthetetlen hangnemben ekézte a Mr. Big zenekart és annak megaslágerét, örökbecsű balladáját, a "To Be With You"-t, melyet lealacsonyítóan, elképzelhetetlenül szarnak titulált, és azon méltatlankodott: milyen döbbenetes, hogy ezt akkoriban egyáltalán szabad volt... Miközben a szóban forgó kritikust nem tartom teljesen hiteltelennek (mondjuk tévedhetetlennek sem) - a konzumidiotizmust ostorozó kirohanásai egészen szórakoztatóak és éleslátóak tudnak lenni -, ezt a megnyilatkozást mérhetetlenül és vállalhatatlanul ostobának, előítéletesnek, alpárinak és hányingert keltően primitívnek tartom.

Megengedem: a "To Be With You"-t lehet nem szeretni, nyálasnak, hatásvadásznak minősíteni (főleg miután az ember annak idején ötpercenként volt kénytelen végighallgatni az MTV-n vagy a rádióban), de azért sietek hozzátenni: tessék egy ilyen fülbemászó sikernótát szerezni tizenévesen (Eric Martin ugyanis még kiskamaszként írta a dalt); tessék ezt a dalt ilyen hibátlanul, magas színvonalon, hangszerekkel, vokálokkal előadni; tessék olyan nótát írni, amelyik azután három hetet tölt a US Billboard Hot 100 listán. Utána lehet kultúrsznobként aljas és elvetemült módon, bántó szándékkal epét büfögni a mikrofonba, az éterbe, vagy akárhová... Már ha valaki erre izgul...

Ismeri egyáltalán az ilyen kényszeres, neurotikus véleményhuszár a Mr. Big életművét? Tudja egyáltalán, hogy ki az az Eric Martin, Billy Sheehan, Pat Torpey (R.I.P), vagy Paul Gilbert? Rendelkezik alapvető ismeretekkel ezeknek a legendás művészeknek emberi, zenészi kvalitásairól, műfajilag széles skálán mozgó, szinte emberfölötti hangszeres teljesítményéről? Épp ideje lenne rehabilitálni a Mr. Biget más olyan bandákkal együtt (mint pl. a Toto és a Winger), melyek az alapvető különbségtételre és jó ízlésre képtelen undok és cinikus kultúrsznobéria áldozatai lettek.

Itt van mindjárt Paul Gilbert esete, aki például akkor is Legenda lenne (így, nagy betűvel), ha soha nem kerül kapcsolatba a Mr. Biggel. A nagy shredder generáció egyik legfurcsább szerzete, legöntörvényűbb figurája, legviccesebb csodabogara. Most éppen arra szánta el magát, hogy a pandémia által okozott levertség ellensúlyozására készítsen egy vidámsággal, jó érzésekkel teli, hangulatjavító karácsonyi lemezt. A karácsonyi lemezek készítése persze köztudottan sablonos, jól jövedelmező, multimilliárdos biznisz, de Gilbert egyértelműen nem ezért csinálja, nem is fog vele jól keresni. A lemez gondolata akkor született meg benne, amikor otthon, mintegy a maga szórakoztatására, elkezdett sztenderd karácsonyi slágereket játszani, és azon kapta magát, hogy közben szinte észrevétlenül kiszabadult a vészterhes idők okozta nyomasztó hangulatból.

A végig instrumentális lemezen tíz közkedvelt karácsonyi sláger kapott helyett, melyeket olyan előadók inspiráltak, mint Nat King Cole, Loretta Lynn, Stevie Wonder, Barbara Streisand, Ella Fitzgerald stb. A Gilbertre jellemzően játékos hangszerkezelés nemcsak az előadó szokatlan humorérzékéről árulkodik, hanem az olyan elődök, pályatársak iránti tiszteletről is, mint Eddie Van Halen, Alex Lifeson, Johnny Winter, Robin Trower, Frank Marino, Pat Travers, Jimi Hendrix és Jimmy Page. Van itt két (a japán kiadáson három) saját szerzemény is, melyek a mostanában megszokott, sajátos Gilbert-módszerrel születtek: azaz készült hozzájuk szöveg és dallam, de Gilbert helyett a gitár énekel.

Szerencsére Gilbert most nem egyedül játszott föl mindent (mint legutóbb), hanem igénybe vette néhány kiváló jazz és blues muzsikus segítségét: Dan Balmer gitározik, Clay Giberson billentyűzik, Timmer Blakely bőgőzik és Jimi Bott dobol. Az egész lemezt hat nap alatt, teljesen élőben rögzítették, ami azért nem piskóta. Na, pl. ez az egyik oka, amiért végtelenül gyökér és hígagyú dolog egy olyan kvalitású muzsikuson köszörülni a nyelvét a kultúrnáci publicistának, mint amilyen Maestro Gilbert. Kevés értelmesebb dolgot tehetne Puzsér, minthogy karácsony este ezt az albumot hallgatja.

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Kegyetlen dolog az, amikor mint egykori über-hiper-mega rajongónak szinte másol+beilleszt módra kell ide pattintanom egy korábbi, nem túl hízelgő kritikámat; arról nem is beszélve, hogy az eljárás egy blogger részéről sem túl elegáns. Pedig fölöttébb erősen megkísértett a gondolat. A fölkészülés része volt, hogy újraolvastam a legutóbbi - konkrétan tavaly megjelent - album, a "Whoosh!" recenzióját, és rájöttem, hogy gyakorlatilag egy az egyben beilleszthetném ide egyes megállapításait, mert azok bizony most is teljesen helytállók.

Eleve furcsa, hogy egy ilyen rock n' roll legenda státuszú zenekarnak, mint a Deep Purple, miért van szüksége földolgozáslemezre. El tudja valaki képzelni, hogy pl. az Iron Maiden valaha is kiad egy hasonló, tribute jellegű albumot? Az is kizárt, hogy a Deep Purple muzsikusainak egy kis plusz pénzre lenne szükségük. Valószínűbbnek tartom, hogy bár szó szerint a nyolcadik X-et tapossák, egyszerűen munkamániások, szeretnek együtt zenélni, a pandémia miatti leállás pedig arra ösztönözte őket, hogy ökörködjenek egyet a stúdióban. Azt meg kell hagyni, hogy akármilyen öreguras is az eredmény, egyáltalán nem izzadtságszagú, totálisan átjön rajta, hogy ezek a fickók ma is halál lazán, élvezetből - mintegy l'art pour l'art - muzsikálnak.

Visszatérve a földolgozásokra: a Deep Purple-től azért nem teljesen idegen a dolog. Karrierjük hajnalán csomó földolgozásdal szerepelt a stúdiólemezeiken: pl. Joe South, Neil Diamond, Jimmy Hendrix, Ike & Tina Turner és Beatles. Koncertjeiken is terítékre került egy-egy hasonló darab, pl. a "Lucille" Little Richardtól vagy a "Paint It Black" a Rolling Stonestól. Ennek ellenére fölhúztam a szemöldökömet, amikor meghallottam, hogy egy olyan albumot terveznek kiadni, amelyen csak és kizárólag más előadók dalai fognak szerepelni. Nem pontosan értem a miértet.

Azon már meg sem lepődtem, hogy túlnyomórészt régi vágású rock n' roll dalokat dolgoztak föl, leginkább valaha volt ifjúságuk rádióslágereiből válogattak. Mindössze két alkalommal lepődtem meg: Jimmy Driftwood "The Battle of New Orleans" című dala - ami talán nem is annyira a country, hanem inkább az American folk kategóriába tartozik - markánsan elüt a műfaji alapkoncepciótól. Gyanítom, hogy ebben Steve Morse keze van benne, hiszen ő már a Dixie Dregs kötelékében is "hangot adott" a country, dixie, bluegrass, folk iránti rajongásának. A másik meglepetés a "Caught In The Act" című medleyben a Led Zeppelin "Dazed And Confused"-ja. Hírhedten feszült volt a viszony a Led Zeppelin és a Deep Purple között, ennek nemcsak az egészséges versengés volt az oka, vagy az állandó összehasonlítás Plant és Gillan, Page és Blackmore között, hanem bizony az alkalmi adok-kapok is - hozzáteszem: az "adok" általában a kicsit pökhendi Zeppelin felől érkezett. Úgy sejtem egyébként, hogy a Led Zeppelin földolgozásért is elsősorban Steve Morse a felelős.

Ami tehát a másol+beilleszt módszert illeti: azért hoztam ezt föl, mert a "Whoosh!" kritikájában megfogalmazott kifogásaim továbbra is élnek. Nem tudom, hogy a legendás producer, Bob Ezrin okolható-e mindezért, de engem zavar Ian Paice tompa dobhangzása (a pergő sound szerintem kriminális), és zavar ugyanez a tompaság, erőtlenség Steve Morse-nál. Hol van már az a kövér, fejszaggató hangzás, amit a "StressFest"-en, vagy akár a "Perpendicular"-ön hallottunk! Szólóban is szinte félénken teljesít, kivéve talán a Yardbirds "Shapes of Things", illetve a Cream "White Room" című slágereinek földolgozásait.

Igen, vállalom, amit a "Whoosh!" kritikájában írtam, ez már inkább egy Gillan-Airey Band benyomását kelti, mindenki más szürke eminenciásnak tűnik, amolyan session muzsikusként viselkedik, mint egykor szegény Jon Lord a Whitesnake-ben. Az sem emel az album élvezeti értékén, hogy néha a tempó kifejezetten geriátriai jellegű: a "Let The Good Times Roll"-t pl. még B. B. King is gyorsabban játssza. Persze erre simán rá lehetne vágni, hogy a Louis Jordan and his Tympany Five által játszott eredeti is közepes tempójú 12-bar blues. Értem én, de ettől még jót tett volna a lemeznek egy kis vérbőség - kár volt leszabályozni a bpm-et diktáló metronómot... Amúgy meg százszor inkább ezt hallgatnám a rádióban, mint amivel manapság traktálnak minket.

Tartuffe

Kiadó:
Layered Reality Productions

Honlapok:
www.aeonzen.com
facebook.com/aeonzen
aeonzen.bandcamp.com

Ennek a brit progmetal bandának a munkásságát blogunk – Tartuffe-nek köszönhetően - meglehetősen jól dokumentálta. Nemcsak lemezkritikákkal, de több interjúval is a zenekarban (majdnem) érintett Bodor Mátéval. Úgy illik tehát, hogy a sztori lezárását is megénekeljük, így lesz kerek a történet. Tudni illik, Rich Hinks barátunk úgy döntött, ennek így, ebben a formában nincsen értelme. Elvileg ez a csapat hattyúdala, más projekteken dolgozik majd eztán a tehetséges dalszerző és multihangszeres főmufti.

Amikor először hallottam ezt a valamit, kicsit meglepődtem. Valami, mert EP-hez képest túl komoly, LP-nek pedig mégsem nevezhető ez a félórás egybefüggő opusz. Egyetlen epikus szám van tulajdonképpen 10 részre osztva (vagy 10 dalocska eggyé összefűzve, nézőpont kérdése) - nem túl trendi és Spotify-kompatibilis megoldás. Ahogy a muzsika sem, de erről majd később.

Meglepődtem, mert ugyan nincs fejben a teljes Aeon Zen diszkográfia, ennél jóval modernebb, horzsolóbb hangzásra és megközelítésre emlékeztem. Elő is kaptam két régebbi albumot és tényleg. Jóval újszerűbb volt a riffelés és a megszólalás korábban. Azokhoz képest most itt, mondhatni, hagyományos progresszív fémzenét kapunk. Remek szólókkal, rengeteg váltással, szép és merengő lassú részekkel, és nem utolsó sorban egy jóval hallgató-barátabb megszólalással.

Egyben letolni nemcsak lehet, de érdemes is, hosszban is erre lett optimalizálva a cucc, önmagukban a részek viszonylag nehezen értelmezhetőek. Akik klasszikus progrockon nevelődtek, megszokták ezt a dramaturgiát, mondjuk ők valszeg nem a streaming nemzedék. Ezek a vén fasz..ik azt sem fogják érteni, miért adja fel ez a banda, hiszen korrekt, nemzetközi színvonalon is helyt álló zenét tolnak. A korábbi lemezeik inkább lehettek megosztóak, de szinte kizárt, hogy a "Transversal" a "Change of Seasons" rajongóknak ne jönne be.

Jobb későn, mint soha, ugyebár! Ha eddig nem törték át az ingerküszöböt a blog idevágó írásai, az utolsó munkájukkal érdemes lehet megismerkedni mégiscsak. Bárkinek, aki szereti az oldschool, tematikus progmetalt. Nem állítom, hogy a világon ők a második legjobb dolog a bundáskenyér után (már csak azért sem, mert az a rántotthúsos szendvics), de igazán méltó ez a búcsúzás.

Kotta

Kiadó:
A&M Records

Még soha nem írtunk kritikát Sting lemezről, annak ellenére sem, hogy közöttünk azért vannak lánglelkű Sting rajongók. Magam is meglepődtem, amikor Kotta kolléga a "Kedvenc lemezeim" címmel megfejelt bejegyzésében bátran vállalta a műfaji értelemben sokszor soviniszta rocker olvasóközönség előtt, hogy Sting "…Nothing Like the Sun" (1987) című albuma bizony a mindenkori legnagyobb kedvencei között szerepel. Dolgozószobai magányomban lelkesen meg is tapsoltam a merész gesztust, mivel egy ideje magam is egy hasonló "coming out"-ot fontolgattam. Na, nem úgy! Bevallom, nagyon rég óta elkötelezett, tántoríthatatlan Sting fan vagyok, még akkor is, ha őt sem tartom tévedhetetlennek. Erről majd később...

Kotta cikkét olvasva komolyan elgondolkodtam azon, hogy nálam vajon bekerülne-e Sting az örökös kedvencek kategóriába, és azt kell mondjam: igen. S hogy melyik albummal? Erre már nehezebb válaszolni. Módfölött érdekes, hogy az új lemez megjelenése kapcsán megnéztem a tévedhetetlenséghez egészen közel álló, mindig érdekfeszítő zenei youtuber, Rick Beato interjúját Stinggel és gitárosával, Dominic Millerrel. Itt mindketten velem egybehangzóan két lemezt neveznek meg kedvencüknek, a "The Soul Cages"-t (1991), az első Millerrel készült albumot, annak érzelmi mélysége, kiemelkedő zenei koherenciája miatt, és a "Ten Summoner's Tales"-t (1993), mint Sting leghibátlanabb, legkiforrottabb - és igen: legslágerérzékenyebb - alkotását. Jólesett hallani, hogy Sting és Miller egyetértenek velem - vagy inkább (pontosabban) az én véleményem esik egybe az ő ítéletükkel.

Sting varázslatos muzsikus, miközben saját, azonnal fölismerhető és utánozhatatlan stílusa van, mindig új utakat, kifejezési formákat keres. Ennek a kísérletezésnek szerintem voltak azért mellékvágányai, pl. a "Sacred Love" albumot mai napig képtelen vagyok végighallgatni, mert narkolepsziás rohamot vált ki belőlem. A Shaggyvel kiadott "44/876" (2018) pedig már-már a botrány határát súrolja. Nem kell velem egyetérteni, de szerintem Sting az előbb említett "Sacred Love" óta nyugdíjas tempóban, fél lángon ég. Legalábbis a zenei teremtőerő apadni látszik valamelyest. Pont emiatt volt érthető az észak-angliai folk és kocsmazene, valamint a színház felé fordulása, "The Last Ship" (2013), amire még vevő is voltam.

Mostanában, a "57th & 9th" (2016) óta rockosabban szól, szikárabban hangszerel, amivel nincs is baj, jóllehet én inkább a '90-es évek dúsabb hangzású jazz-rock-pop fúzióját részesítem előnyben. Ezt a rockosabb hozzáállást vártam a "The Bridge"-től is, de csak részben kaptam meg. A "Rushing Water" és az "If It's Love" igazán lelkesítő indítás, a hangzás, keverés pedig egyenesen fenomenális! Régen hallottam lemezt ilyen tisztán, erőteljesen, de levegősen és arányosan megdörrenni a hangszóróimban. Ehhez képest a "The Book Of Numbers" és a "Loving You" lakodalmas jellegű dobgépei, valamint a "Captain Bateman" herélt pergőhangzása teljesen indokolatlanok és övön aluliak.

A továbbiakban határozottan balladásra lett véve a figura, a "Harmony Road", a "The Bells Of St. Thomas" és a címadó nyugodtan fölkerülhettek volna a "The Last Ship"-re is. A reményteli kezdés után tehát fokozatosan megül, "nagypapás" lesz a hangulat. Értem én, hogy mostanában leginkább country és folk zenét hallgat a pali, meg hogy betöltötte a 70-et (megjegyzem, nagyon nem néz ki annyinak!), de ennél többet vártam tőle. Ugyanakkor nem kérdés, hogy a pesti koncertre el fogok menni - hacsak a tetves COVID miatt le nem mondják.

Csalódásként könyvelem el a manapság már nagyon diétásnak számító 36 perces játékidőt is. Főleg úgy, hogy a "deluxe" kiadás (amely még így is csak 45 perc!) három bónusz nótája közül az első a címadó gitárkíséretének újrahasznosítása, a második gyakorlatilag egy stúdió jam, a harmadik pedig Otis Redding klasszikus slágere, a "(Sittin' On) The Dock of the Bay" nem túl jól sikerült földolgozása. Meg is hallgatom gyorsan a "Ten Summoner's Tales"-t !

Tartuffe

Kiadó:
Cleopatra Records

E mellett már nem lehet szó nélkül elmenni! Amikor a Cleopatra Records tavaly kiadta mind közül a legkedvesebb Pink Floyd albumom, a "Wish You Were Here" tribute változatát, akkor még azt mondtam, hogy ez szóra sem érdemes. Több okból. Egyrészt a "Wish You Were Here" úgy tökéletes, ahogy van! El a kezekkel tőle! Másrészt hiába a szupersztárok szinte hihetetlen csapata (Rick Wakeman, Ian Paice, Joe Satriani, Geoff Tate, James LaBrie stb.), az eredmény legalább olyan hervasztó, mint a többi ilyen, egyébként egészen biztosan jó szándékú próbálkozás esetén (pl. Back Against the Wall - 2005, The Everlasting Songs - 2015 stb.).

A tribute nehéz műfaj: ha úgy játszod el a dalokat, ahogy voltak, az a baj, ha változtatsz rajtuk, az a baj... A legendás Pink Floyd-hagyaték esetében ez hatványozottan így van. Mindazonáltal a Pink Floyd showknak szerintem van értelmük, hiszen az eredeti kvartettet már úgysem fogjuk látni sohasem, jóllehet David Gilmour és Roger Waters nagyszabású koncertjei nagyban kárpótolnak minket. Szóval az a véleményem, hogy ha a Pink Floydról van szó, mindent hangról hangra kell eljátszani csumára ugyanazzal a hangzással, vagy valami fullos-plusszos módon újra kell kabátolni a dalokat - na, de hogy lehet a tökéleteset tökéletesíteni?

Ezek után nyilvánvaló, hogy hatalmas fönntartásokkal fogtam neki az "Animals Reimagined" meghallgatásának. Értem én, hogy Graham Bonnet, Vinnie Moore, Jordan Rudess, James LaBrie, Al Di Meola, Billy Cobham, Rick Wakeman, Billy Sherwood, Carmine Appice stb., de futottunk már mi lyukra hasonlóan fényesen csillogó sztárokkal! Ugyanakkor volt bennem egy bőséges adag kíváncsiság, méghozzá azért, mert az "Animals" lehetett volna sokkal ütősebb is, ha nem a "Wish You Were Here" és a "The Wall" közé ékelődik be, és - ami nekem különösen fáj -, ha nem szól lényegesen gyöngébben, aránytalanabbul, mint két gigantikus "szomszédja". A banda tagjai között egyre növekvő feszültség nem tett jót Gilmour és Wright legendás kísérletező kedvének - mindketten hallhatóan demotiváltak voltak valamelyest.

A lényeg, hogy ha van Pink Floyd lemez, amivel érdemes volna kísérletezni, tribute-olni, az éppen az "Animals"! Nos, nem csűröm-csavarom tovább: most sem sikerült! A művet keretező "Pigs On A Wing 1-2" földolgozásai nem olyan rosszak, de mindkettőt markásan más stílusban újraalkotni egyszerűen rossz dramaturgiai érzékre vall. Az erősen pszichedelikusra vett "Sheep"-ben mindhiába vitézkedik a prog-billentyűsök hercege, Rick Wakeman, Jan Akkerman (Focus) gitárja és Carmine Appice dobszerkója úgy szól, mintha egy kripta dohos mélyén játszanának. A hasonlat nem is olyan légből kapott, hiszen a shock rock ősatyja, Arthur Brown is pont úgy énekel, mint egy élőhalott. Micsoda kapufa!

A "Pigs" nem rossz, még James LaBrie sem idegesít benne, de Al Di Meola meglepően középszerű. Az egyetlen szám, amelyik megközelíti azt a hozzáállást és színvonalat, amit elvártam volna, az éppen az eredeti lemez talán legkevésbé fajsúlyos tétele, a "Dogs". A dobok itt sem szólnak jól, de Vinnie Moore és Jordan Rudess gitár-billentyű adok-kapokja briliáns, merész, megnyerő, miközben Graham Bonnet - akitől ebben a közegben leginkább tartottam - egyszerűen hibátlan teljesítményt nyújt - abszolút telitalálat! Fölösleges volt váltogatni a zenészeket, a Pink Floyd lemezeket egységes egészként kezelve csak ugyanazokkal a zenészekkel, egy igazán nyerő csapattal érdemes betámadni.

Sajnos egy dalért nem érdemes megvenni a lemezt. Ha megkívánom, hát majd Spotin meghallgatom a kutyák ugatását...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
https: beastinblack.com

Nehéz helyzetbe hozott Kotta kolléga kitűnő Eclipse kritikájával, mert a disco ütemek és a heavy metal kapcsolatára tett megjegyzéssel egyet is tudok érteni, meg nem is.  Az ambivalenciát az elmélet és a gyakorlat viszonya szülte, hiszen jelenleg a The Night Flight Orchestra – akik a táncolható ritmusok és a hard rock keverőinek mintapéldányai – mind a kritikai közvélemény, mind a hallgatóság körében teljes térdre borulást eredményezett, talán csak az olyan iszapszemű ráják közelítettek óvatosan a jelenséghez, mint amilyen én is vagyok. Ugyanakkor a hasonló alkotói metódusban dolgozó Beast In Black vagy a Battle Beast korábban simogató kritikákat kaptak tőlem, így most aztán nem tudom, hogy mire hallgassak, az eszemre vagy a szívemre, hiszen míg előbbi teljesen azonosulni tud Kotta véleményével, utóbbi hevesen dobogással reagál a zene hatására termelődő, sci-fi (cyberpunk) hangulatot közvetítő örömhormonok özönére.

Ráadásul a Beast In Black két szempontból is unikum: egyrészt a basszusgitáros, Molnár Máté jelenléte, másrészt a női és férfi hangot is kiválóan prezentáló görög énekes, Yannis Papadopoulos miatt, aki úgy tudja szolgáltatni a fémből kovácsolt disco ütemek (melyek tudjátok, rokonai a fából vaskarikának) felett és alatt szálló dallamokat, hogy arra még annak is táncra rándul a lába, aki már akkor is elbotlik, ha egynél többet lép. Ettől függetlenül, mint korábbi recenziómban is írtam, az ilyen módszertannal dolgozó együttesek remek belépők lehetnek a heavy metal birodalmába, még akkor is, ha a disco, vagy a nyolcvanas évek elektronikus tánczenéje is már elavultnak számít a célközönség számára. (Bár az új ABBA album sikere némiképp megingat ebbéli meggyőződésemben.)

A Beast In Black azonban – ha levesszük a billentyűk Travoltát színpadra varázsoló csilingelését – egy virtigli metal banda, ahol a gitáros, Anton Kabanen gondoskodik róla, hogy olyan szólók is sivítsanak a táncolók között, melyektől egyből szegecses csuklóvédő terem a párok kezére. A slágerteremtésben pedig ismét kiváló munkát végeztek, mert a dallamok mind a popban, mind a heavy metalban megállják a helyüket, ráadásul sikerült elkerülni azt a csapdát is, aminek hatására az előző album klónjával csalták volna verembe a gyanútlan hallgatóságot.

Nem hinném, hogy bárki számára ne lenne kimaxolva a szórakoztatási faktor a dalok hallgatása közben, még úgy is, hogy a "kéthangú" énekes toposza az első meglepetés után már nem is annyira szokatlan. Papadopoulos kiváló frontember, adottságai pedig lehetővé teszik a legkomplexebb énektémák tálalását is, még szerencse (már akinek), hogy ilyennel nemigen találkozunk az albumon. A fiúk ugyanis annyiban maradtak a jól bevált sémánál, hogy pusztán szórakoztatni akarnak, a zenei lét bonyolultságába belemerítkező tudósok szerepét meghagyják másnak, így lényegében az is szívesen meghallgathatja őket, aki amolyan "kocametálosként" csak a rádiókban néha-néha felcsendülő örök fémslágereket ismeri és szereti.

S hogy a kételkedőket is meggyőzzék, a két utolsó szerzeményben megmutatják, hol terem a metal god: a Manowar "Battle Hymn"-jét csak azok tudják így feldolgozni, akiknek folyékony fém zubog az ereikben, és izmaikat acélrostokból fonták, Michael Jackson "They Do't’ Care About Us"-jából pedig a Queen örökbecsű "We Will Rock You" ikertestvérét faragták – mit faragták, csiszolták! – ki, és Papadopoulos megmutathatja, hogy nemcsak a metalban, de a popban is elismerőt tud alkotni.

S hogy jó-e ezen az úton elindulni? A 15 perc hírnév kiérdemlésének érdekében minden bizonnyal. A Beast In Black jó érzékkel úszott rá az újabb trendre, ráadásul zenélni is nagyon tudnak, így nem lengedez műanyag illat az acélriffek felett. S ha ezt el tudták érni, máris vissza tudják csalogatni a hatásvadászat bestiáját a feketeségbe.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

Ha tudnék zenélni (gitározni, naná!), akkor valami olyasmi muzsikát tolnék, mint amilyet az Eclipse. Tököset-dallamosat. A heavy metal hajnalán nem volt ugyanis kérdés, hogy a riffekre megjegyezhető, ütős melódiákat kell ültetni. Ennek szellemében tevékenykedett a legtöbb európai banda, melyek gyökerei még valahol a '70-es évekbe nyúlnak vissza (Scorpions, UFO, Accept, Judas Priest stb.) A '80-as években azonban elég gyorsan sokféle alstílusra esett szét a zsáner, nem egy közülük száműzte a dallamos vokalizálás követelményét. És hát nincs olyan szar zene, amit ne szeretne valaki, azaz van itt terepe bőven a kísérletezésnek. Főleg manapság, amikor a kiadói kontroll sem szűr, plusz szinte mindent kipróbáltak már a '90-es évek közepéig, ergo egyre extrémebb dolgokkal lehet csak kitűnni.

A szocializációm által meghatározott preferenciák azonban számomra megkövetelik az énekteljesítmény egy bizonyos – minimális – szintjét, és hát bevallom, legkönnyebben az ilyen tökös-dallamos zenék kapnak el a progosabb cuccok mellett. Így eleve szimpatikus ez a modern köntösbe öltöztetett Thin Lizzy, merthogy leginkább így tudnám őket jellemezni. Főleg, hogy ezen a lemezen több helyen is feltűnnek folk (ír-kelta) melódiák, éppen ahogy Lynottéknál.

Martensson frontierses házi-zeneszerzővé avanzsálása felvetett ugyan némi kételyt a banda jövőjével kapcsolatban (ti. tudják-e tartani a színvonalat), de úgy látszik, hősünknek volt annyi esze, hogy a legjobb témáit megőrizte a saját gyermeke számára. Merthogy gyakorlatilag mindegyik szám egy rock sláger itt, nem igazán vannak töltelékek. Maradéktalanul azért nem vagyok lenyűgözve, van két olyan tényező, ami mellett nem mehetek el szó nélkül.

Az egyik az anyag homogenitása. 8-9 track nagyjából ugyanabban a tempóban és dallamvilággal (és max 1-2 lassú) – ez a recept egy ideje. Van ám élet 4 percen és a diszkó-ritmuson túl! A nagy elődök lemezein is voltak epikusabb nóták, vagy éppen egy-két igazán gyors, odab@szós. A dramaturgia megkövetelne némi változatosságot. Na igen, és ha már a diszkó-ritmusnál tartunk, ez a másik. Kurva idegesítő, nem illik a rockzenébe és főleg nem a heavy metalba. Néha-néha egy-egy szám erejéig elmegy érdekességnek, de náluk lassan védjeggyé válik a lélektelen, monoton tánczenei ritmus kalapálása.

Szóval, ha tudnék zenélni, akkor valószínűleg valami ilyesmi muzsikát csinálnék, mint amilyent az Eclipse nyom. Csak jobbat.

Kotta