Kiadó:
Actworld/Marquee Records

Honlapok:
www.actworld.se
facebook.com/acttheband

Megöregedtem és megcsontosodtam. Nem szeretem és nem tudom követni a trendeket. Mindenki előtt világos, hogy a zeneiparban mindig is az éppen "uralkodó" hanghordozó befogadóképessége határozta meg egy album terjedelmét. A baksák 35-45 perc között mozogtak. A magnókazetta már simán megengedte az 50-60 perces játékidőt, végül a CD megjelenésével már olyan is előfordult, hogy egy lemez hossza akár 70-80 percre rúgott. Mivel a klasszikus hanghordozóknak - úgy tűnik - egyre inkább befellegzett, ezek a határok, időkeretek értelmüket elvesztették. Manapság, amikor a többség iTunesról, Spotifyról és - ne adj' Isten! - Youtube-ról hallgat zenét, mi jelentősége van még az album-formátumnak vagy a kiadott anyagok hosszának? Nem sok.

Értem én..., csak nem szeretem. Régen az EP formátum promóciós célokat szolgált, illetve alternatív verziókat, maxikat, esetleg élő fölvételeket "hordozott" az elvetemült gyűjtőknek, DJ-knek, ma egyre gyakoribb, hogy a hagyományos értelemben vett nagylemezek helyett ilyen 15-20 perces szösszenetek jelennek meg. S ami még ennél is bosszantóbb, ha valaki pl. CD-n akarja ezeket az EP-ket megvásárolni, ugyanazt az árat fizeti érte, mint egy teljes értékű, órás-másfél órás "LP"-ért. WTF?

Szóval nem kevés frusztrációt okozva a korosodó, magas vérnyomásos, epés öreg rajongó(k)nak, a méltatlanul kevéssé ismert svéd prog gyöngyszem, az A.C.T is átállt az EP formátumra. Az olyan lehengerlően zseniális nagylemezek után, mint pl. a "Last Epic" (2003) vagy a "Circus Pandemonium" (2014), tavaly előtt a svédek már csak 22 percnyi újdonsággal voltak hajlandók a közönségszolgálatra. Mint kiderült, 22 perc alatt is lehet varázsolni, a "Rebirth EP" így is fölkerült az éves toplistámra.

A szűkre szabott varázslat, a rövidke bűvészmutatvány most egy "Hőhullámmal" folytatódik. A "Heatwave" címet viselő új anyag kb. 28 perc (beleértve az egy perces intrót), plusz föltettek még az EP-re egy 5 perces élő fölvételt ("Ruler Of The World" a 2019-es EP-ről). A "középlemezt" hallgatva legszívesebben leordítanám a fejét annak, aki kitalálta, hogy: "A jóból keveset adnak". Tessék, kérem, a jóból sokat adni! A "Heatwave" pedig jó, sőt, fantasztikus..., csak éppen bosszantóan rövid.

Ezeket a svédeket kezdettől fogva jellemezte némi színpadias progresszivitás (mint pl. a Styx Dennis DeYoung által fémjelzett klasszikus időszakát - lásd "Paradise Theatre", 1981!), de jellemzi őket egy sajátosan fanyar humor is. Ez nem azt jelenti, hogy poénra veszik a muzsikálást (azt hihetetlenül magas színvonalon űzik), hanem hogy van benne valamiféle játékosság; olyan, mintha sejtelmes mosollyal az arcukon folyamatosan kacsingatnának a közönségre. Ennél jobban nem tudom megfogalmazni. Mondok egy példát! A klipes "Checked Out" első sorai pl. azonnal eszünkbe juttatják a Foreigner megaslágerének, az "I Want To Know What Love Is"-nak agyunkba égett verzéjét: "I've gotta take a little time, a little time to think things over", nyúlásról azonban szó sincsen.

Nem látom értelmét a további szószátyárkodásnak. Lehet, hogy a formátummal nem értek egyet, de a tartalom kifogástalan. Olyannyira, hogy tuti helye lesz az idei toplistámon. A kérdés csak az, hogy honnan és mennyiért tudom majd beszerezni fizikálisan.

Tartuffe

Kiadó:
Symmetric Records

Honlap:
www.warriorpath.bandcamp.com

Megmondom őszintén, szinte könnyek szöktek a szemembe, mikor a számomra teljesen ismeretlen Warrior Path – micsoda true név! – zenészei között felfedeztem a jobb sorsra érdemes Daniel Heimant, akinek tulajdonképpen egyetlen szerzeménnyel – Highlander – sikerült beénekelni magát az epikus heavy metal legnagyobb előadói közé, ráadásul úgy, hogy egyben képes volt megalkotni a skandináv power szigorúbb hangvételére szakosodott archetípusát, a Heedet is.

Sajnos e bámulatos tehetség, akinek hangi adottságai mellett remek dallamérzéke is van, egy szűk rajongói rétegen kívül nem igazán ismert, és hát az aktivitással is vannak kisebb problémák, aminek okáról sajnos nem tudok beszámolni: Ronnie Romerohoz hasonlóan bármilyen euro-power produkciót képes lenne elvinni a hátán – illetve a hangszálain –, és ha a helyben maradás helyett a vándorlét nehézségeit választaná, minden bizonnyal amolyan underground csodának nőné ki magát. (Talán csak egy elvetélt próbálkozásáról tudok, mégpedig a Dragonforce meghallgatásáról; mondanom sem kell, hogy produkciójával lemosta a jelenlegi, amúgy tehetséges énekest – az persze örök rejtély maradt miért is nem választották be a döntésre jogosultak az extrém speed metal extrém sikolykirályának.)

De hagyjuk is abba a kesergést, jelen album ugyanis már második a sorban az együttes diszkográfiáját tekintve, és jóllehet, a debüt annyira underground mélységekben mozgott, hogy még a mi kukázó kedvünk ellenére is sikerült elsikkadnia, a teljesítmény megérdemli, hogy legalább egy magyar kritikai oldal dicsérje be őket az ismertségbe. (Azt azért hozzá kell tenni, hogy Heimanon kívül egy másik, jóval ismertebb arc is tagja, sőt producere a csapatnak: Bob Katsionis, aki szokásától eltérően nemcsak a billentyűkért, de a gitárért és a basszusért is felelősséget vállalt – ráadásul nem is rosszul, kinyilvánítván a metal világnak, hogy újabb többoldalú talentumról sikerült a leplet lerántani.)

A lényeg persze a zene: hát az bizony a true jelleg ellenére több forrásból is táplálkozik. Az alap természetesen a Lost Horizon-féle hagyományos fém, jó bő acélfolyamra eresztve, amibe szervesen illeszkedik az Iron Maiden epikus dimenzió-teremtése, és nagy meglepetésre a szintén underground csodaként számon tartott While Heaven Wept instrumentális hömpölygése. A hangulatos "Intro" egyébként már jelzi, hogy a dallamok főszerepet fognak játszani, úgy melegítve be a hallgatót, ahogy a barbár melegíti be az izmait ütközet előtt: a csapat igazából ebben a szűk három percben összefoglalja az egész albumot, olyan trailert adva, amire minden filmrajongó száját megnyalva várja az aktuális blockbustert.

A lemez első száma mintha az "Intro" folytatása lenne, de aztán beindul a gőzhenger, és Heiman védjegyszerű csatakiáltásával máris elkezdődik a faaprítás, azokkal a jellegzetes refrénekkel, melyeknek gyökere még a Lost Horizonig nyúlik vissza. Az első epikus megállót aztán a "Don't  Fear The Unknown" folkos dallamai jelzik, majd a jellegzetes Iron Maiden-szerű galopp megadja a folytatás minőségét, teret hagyva az ének és az instrumentális betétek váltakozásának, amiben ott leledzik az együttes minden ősforrása, példaképeik szellemisége.

Az "Avenger" és a "Last Tale" eredete valahol a kultikus "Highlander"-ben keresendő – a  vokális részben nem maradhat el Heiman óózása, ami egy más színtéren ciki, de itt igazán helyénvalónak tűnik. A While Heaven Wept-féle hangulati varázs aztán a "Savage Tribe"-ban hömpölyög elő, olyan áradattal borítva el a hallgatót, amiből csak Heiman hangja húzza ki a már-már fuldokló rajongót.

A lélegzetelállító dallamok és sikolyok kettőse az "Out From The Shadows"-ban reprezentálja ismét az epikus mesélő kedv és a csata előtti izgalom kettősét, hogy aztán a "Neverending Fight"-tal mutassák meg a végtelen harc szépségét és fennkölt komorságát. Öröm az örömben, hogy lemezt nem pusztán Heiman miatt lehet szeretni: ez a hangulatteremtési képesség  kis képzavarral élve megáll a saját lábán is, és ha a stílus doyenje, a jelenleg alkotói válságát élő David DeFeis csak a felét birtokolná a nyújtott produkciót varázsoló zenészek tehetségének, egy ismertebb körrel tudnánk bizonyítani, hogy létezik művészi köntösbe öltöztetett indulós-epikus csatametal.

Garael

Honlapok:
www.yossisassi.com
facebook.com/YossiSassi
yossisassi.bandcamp.com

Amikor Yossi Sassi 2012-ben megjelentette az első szólólemezét (Melting Clocks) még úgy volt, hogy marad az orientális metál egyik úttörőjének számító Orphaned Landben, de végül annyira megtetszett neki az újdonsült zenei önállóság, hogy kilépett a bandából, szólóalbumokat jelentetett meg, majd saját formációt alakított először Yossi Sassi Band, majd Yossi Sassi & The Oriental Rock Orchestra néven. A legutolsó, 2018-as album (Illusion Of Choice) már e rövidnek nem mondható név alatt látott napvilágot.

Ez a folyamat így leírva elég biztatónak tűnik, kiváltképp, hogy az anyabanda Sassi kilépését nem igazán szenvedte meg (sőt!). Sassi lemezei egy ideig kifejezetten jobb és jobb formát mutattak, de az "Illusion Of Choice" még a mindössze 40 percével is elég fáradtnak és fárasztónak bizonyult. Ezek után érdeklődéssel vártam a nagyjából borítékolhatóan két évre rá érkező új anyagot - egyszerűen kíváncsi voltam, hogy az izraeli gitárosnak sikerül-e ebből a gödörből kivergődnie, tud-e valami újat, a korábbiaknál érdekfeszítőbbet kitalálni.

Azt mindenképpen biztató jelként értékeltem, hogy Sassi ilyen-olyan ismeretlen énekesek fölbérlése és a saját dörmögő hangjának szerepeltetése helyett elhatározta, hogy egy nemzetközileg is elismert legendás torokkal, Mats Levénnel kavarja föl az állóvizet. Legalábbis a híradások erről szóltak. Hát nagyot koppantam, amikor kiderült, hogy Mats Levén egyetlen dalban, a videóklipes "Hear And Dare"-ben szerepel! Ráadásul az általam egyáltalán nem ismert Christos Dantis által fölénekelt "Gia Sigouria" sokkal-sokkal jobb a címadónál!

Ugyanakkor el kell ismerjem: ez a javarészt instrumentális (de abszolút nem gitárhősködő!) lemez egyáltalán nem sikerült rosszul, sőt, talán Sassi eddigi legjobb anyaga; még hangzásban is fölülmúlja közvetlen elődjét. A dicséret még úgy is kijár az albumnak, hogy a közepén vesz egy (a korábbi anyagok ismeretében talán nem teljesen váratlan) fordulatot meditatív és jazzes irányba. Ez alól csak a játékos "Kostas" és a régi cimborával, Marty Friedmannel közösen följátszott bónusz dal, a "Mayim Mayim" kivétel.

Nem valószínű, hogy sűrűn előveszem majd, de az tuti, hogy értékes és érdekes dalcsokor született Sassi kezei alatt. Én még mindig nem érzem markánsan másnak, mint amit az Orphaned Landben művelt, de ő tudja. Nyilván ez kellett az emberi és művészi kiteljesedéséhez.

Tartuffe

A korábban bemutatott Vardissal és Warranttal ellentétben ez az angol zenekar lehetne jóval ismertebb is. Ők nem oszlottak fel két-három lemez után - '81 és '92 között a kor szokásainak megfelelően közel évente kiadtak egy új albumot. Sőt, 2001 óta újra aktívak, utolsó CD-jük 2016-ban jött ki. Fiatalabbak mégis maximum annak kapcsán találkoztak a nevükkel, hogy a Blind Guardian feldolgozta egyik számukat.

Inverz a pályafutásuk abban a tekintetben is, hogy míg a '70-es évek végén alakult bandák a korszellem által diktálva fokozatosan metalosodtak (általában), ők - a széllel szemben pisálva - a kezdeti időszakuk után elkezdtek dallamosodni. 1983-tól nagyjából a Magnum stílusában muzsikálnak, klasszikus, helyenként kicsit progresszívba hajló hard rock vonalon mozogva.

Itt azonban nagyon elkaptak valamit, ami a hozzám hasonló metalfejeknek csemege lehet. Ezen a korongon a szintetizátor még csak színesít, a történet egyértelműen az ének-gitár duóról szól. A lendületes, már az "új hullámot" idéző, iker-gitáros riffekre bluesban fogant klasszikus szólók és elképesztően erős énekdallamok érkeznek.

Bár a zene általánosságban nem lép túl az UFO és a Uriah Heep keménységén (lemezen legalábbis, élőben inkább a kortárs Saxon ugrik be), mégis van benne egy modernebb stich és nem kevés színpadiasság is, behozva ezzel kicsit az okkultizmust a képbe, amúgy Black Sabbath módra – a Tecsőn fellelhető az album turnéjáról készült videó, érdemes csekkolni. Összességében a produktum engem így az első két Ozzy korong világára emlékeztet, már csak azért is, mert Dave Hill sem egy nagy terjedelmű, klasszikusan iskolázott énekes, de fanatizmusa, érzelemdús előadásmódja mégis eladja egyedi stílusát.

Ezt a párhuzamot erősíti a tematika is: a dalszövegek az emberi természet sötét oldalával foglalkoznak, az őrület központi téma (lásd még: "Diary Of A Madman"). Ezt különösen hitelessé teszi az, hogy úgy érzed, a csávó – ahogy nyilván Ozzy is – pontosan tudja, miről énekel.

Szóval itt egy lemeznyi korai heavy metal a legjobb fajtából. Átmenet a hard rock és a nehéz fém között, az előbbi öregurassága és az utóbbi karcossága, kezdeti technikai bizonytalanságai nélkül. Különleges album ez, nagyon fogós melódiákkal, sötét tematikával, egy karizmatikus frontemberrel, és – bár Les Hunt nem említhető egy napon Randy Rhoadsszal, de mégis - egy klasszikus kiállású kemény rock "gitárhőssel".

Kotta

Most tényleg az van, hogy amíg Tartuffe nem limitálja a cikk/rovat/hó számot, nem lesz leállás. Lapozgatom a CD-ket és úgy érzem, hogy a zeneművészettel szembeni vétek, ha nem szolgáltatok igazságot egy-egy régebbi megjelenésnek, amely valamiért nem kapta meg a neki járó elismerést.

Az tiszta sor, hogy szinte valamennyi Scorpions lemez időtlen klasszikus, amelyik meg nem az, az meg nem is bukkanhatna fel itt a rovatban, merthogy nem mesterremek. Ugye emlékszünk még a fekete-fehér borítós rettenetre, amely "Eye II Eye" címmel jelent meg az ezredforduló előtt? Tudtok róla akár egyetlen dalt is mondani?

No, de itt most dicső dolgokról beszélünk, márpedig az összes korai Scorpions mai füllel is hibátlan anyag. Nem állítom, hogy objektíve jobbak, mint a Matthias Jabs gitáros belépése után kiadott lemezek, de nekem jobban a szívemhez nőttek, ami részben Uli Jon Roth gitárosnak is köszönhető.

Uli Roth zenei univerzuma kevésbé steril, van benne pszichedelikus space rock-elszállás, Hendrix-szerű nyers zabolátlanság, de a dolog abszolút hiteles és önazonos, akárcsak Hendrix esetében, nála is azt érezzük, a hangszere valahogy a létezésének feltétele, mintha ő és a gitár elválaszthatatlanul összetartoznának. Amúgy van is egyfajta folytonosság, hiszen Roth felesége az a Monika Dannemann lett, aki Hendrix barátnőjeként együtt volt vele a gitáros halálakor is.

1978-ban jutott oda Roth, hogy a továbbiakban szólóban tud igazán kiteljesedni, ami egy Meine/Schenker domináns szerzőpáros mellett érthető törekvés egy kreatív muzsikus részéről. Békés elválás történt, új gitáros érkezett, ami innentől már történelem. Roth pedig végre a saját világában alkothatott és egészen biztos vagyok benne, hogy soha, egyetlen percre sem bánta meg a döntését. 1980-ban jelent meg második szólólemezeként a "Fire Wind", ami a legkevesebb, hogy szenzációs, de sajnos nem túl ismert anyag. Az Ule Ritgen (basszus) és Sidhatta Gautama (dob) közreműködésével készült felvétel, a tízperces, kicsit elszállós "Enola Gay" dalt leszámítva egy kompakt, nem elnyújtott kompozíciókból összeállt dalcsokor. Vérbő hard rock, szenzációs gitárjátékkal, dallamokkal. 1980-ban még nagyon nem volt megszokott a "sweep picking", erre majd négy év múlva csodálkozik rá a világ (Yngwie J. Malmsteen's Rising Force - 1984), de ez Ulit kevésbé zavarta, mert már itt is van tökéletesen kipengetett arpeggio. De ez tényleg csak csupán apró érdekesség, ez nem gitárhős lemez, illetve nagyon is az, de nem abban az értelemben, ahogyan ez beépül a köztudatba majd az évtized második felében. Itt a dalok, az ének és a gitár még elválaszthatatlan egységet alkotnak. Igen, az énekről talán még nem volt szó. Roth hangja teljesen egyedi, kicsit rekedtes és nem túl nagy tartományokban mozog. Én ezt a zenét képtelen lennék más hanggal élvezni, de lehet, hogy sok embernek elsőre szokatlanul hat. Oly régóta hallgatom őt, hogy már nem tudok objektív lenni a kérdésben.

Akárhogy is, erre a lemezre kerítsetek sort, szegényebb lenne a rockzene nélküle!

Túrisas

Az amcsiknak van egy bosszantó szokása: bármit kitalálunk itt az óhazában, azt ők mindig jobban akarják csinálni. Látványosabban, dallamosabban, keményebben; a lényeg, hogy rárakjanak egy lapáttal. A Kiss például négyzetre emelte a Slade-et zeneileg és külsőségekben, a Journey, a Foreigner és a Boston kimaxolta a dallamosságot, a Bon Jovi, a Mötley Crüe és a Poison a csajokat és a bulizást, a Van Halen pedig a technikás játékot (is, a csajozás és a bulik mellett). Az hagyján, hogy a Guns N' Roses stadion attrakciót csinált a Hanoi Rocksból, de odaát még egy thrash, vagy progresszív metal zenekarból is világsztárt tudnak faragni (Metallica, Dream Theater).

A '70-es évek végén Európában téblábolt néhány olyan banda, akik egyfajta átmenetet képeztek a hard rock és a heavy metal között. Két gitárral, billentyűs nélkül tolták, ugyanakkor hagyományosan dallamosak is voltak egyben. Tulajdonképpen szép csöndesen lerakták a heavy metal új hullámának az alapjait. Ezek: UFO, Scorpions, Thin Lizzy, de a korai Judas Priest és Accept is ide sorolható tulajdonképpen. Persze ezt az örökséget is fogták a jenkik, és csúcsra járatták a nyolcvanas-kilencvenes években. Néhány példa: Ratt, Tesla, Leatherwolf, Skid Row, Heaven's Edge, Fifth Angel.

Ezek bármelyikétől ki tudnék ragadni egy (vagy több) lemezt, amely ebben a sorozatban bemutatásra kerülhetne, mint mestermű, elfeledettnek azonban nem mindegyik bandát mondanám. De ha valamelyikükre hatványozottan igaz az érdemtelen mellőzöttség, akkor az leginkább a Heaven's Edge lenne. Ők ugyanis egy olyan gyöngyszemet rögzítettek 1990-ben, ami néhány évvel korábban még azonnal szupersztár státuszba röpített volna bárkit. Ehhez képest a következő albumukat már a tervezetthez képest hét év késéssel (1999-ben), egy frissen alakult kis német kiadónál tudták csak megjelentetni, ami Európában még próbálkozott dallamos rockzenével. Természetesen különösebb visszhang nélkül.

Hallgasd meg tőlük a "Find Another Way" című számot, és megérted mire gondolok! Gigasláger, mégsem nyálas. Minden stimmelt náluk: megjelenés, zenei fölkészültség, dalszerzői véna, lendület. Egyetlen aprócska tényező hibádzott csak: a megfelelő zenei klíma. Ha rájuk gondolok, bizony meg tudom érteni Tartuffe csalódottságát, amit a grunge kapcsán nem szokott véka alá rejteni.

Nagyon magas szintű muzsikálás folyik ezen az albumon, annyit mondhatok, de a szerencse akkor nem szegődött melléjük. Sőt, mintha azóta is húzná őket az a bizonyos ág: néhány éve felültek a nosztalgiavonatra ők is, és összeálltak fesztiválozni kicsit - ezt a basszusgitárosuk halála akasztotta meg először 2019-ben, most pedig ez a fránya vírus lehetetleníti el az élő fellépéseket.

De az amcsiknak van egy másik bosszantó szokása is: nem egykönnyen adják fel. Csak remélni tudom, hogy ez a rájuk is igaz, és nem ment el végérvényesen a kedvük a zenéléstől! Még egy jó album simán bennük lehet, a koncertekről nem is beszélve.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

A Sunstorm immár közel másfél évtizedes munkásságáról csak hellyel-közzel tudósítottunk itt a blogon. Ez a projekt ugyanis tipikus példája a Frontiers kiadó erősen kalkulált, mesterséges módon, laboratóriumi körülmények között létrehozott termékeinek, amiben körülbelül annyi a természetesség, mint a 3D technológiával előállított műhúsban. Adott volt egy legendás, veterán énekes, Joe Lynn Turner (Rainbow, Deep Purple, Malmsteen), aki körül forgószélként pörögtek a német, skandináv, végül talján zenészek, dalszerzők. Az egyetlen konstans az idén már 70 éves Turner volt - eddig.

Történt ugyanis, hogy a kiadótulajdonos Perugino sokadjára is átszervezte a projektet, vagy még pontosabban fogalmazva, kiszervezte az öregedő Turner alól a bandát, és a mostanában jolly jokerként ide-oda pakolgatott Ronnie Romero (Lords Of Black, The Ferrymen, Rainbow) lett a Sunstorm hangja. Ezt persze Turner igencsak zokon vette, el is indult egy keserű hangvételű nyilatkozatháború, de Perugino nem hatódott meg, teljes bizalmáról biztosította házi dalszerzőit, Alessandro Del Vecchiot és Simone Mularonit, Romero pedig megkapta a "kottát", hogyaszongya: ebből tessék énekelni!

Utoljára a 2016-os "Edge Of Tomorrow" című lemezről írtunk, és azt a cikket újraolvasva sokadjára szembesültem azzal, hogy gyakorlatilag egy az egyben indíthatnám a "copy + paste" műveletet. Nincs itt szó kérem szépen sem pusztító napviharról, sem túlvilági életről! Hiába Romero orkánszerű hangja, hiába Mularoni eszeveszett ujjgyakorlatai, a Sunstorm legújabb inkarnációja is csak "izgalommentes, rutinszerű andalgás, amely néha kifejezetten formás, tetszetős tud ugyan lenni, de végeredményben csak ártalmatlan, jelentéktelen szórakoztatás valódi következmények és maradandó nyomok nélkül."

A Sunstorm Romeroval sem kezdett minőségileg merőben új életet, bár azt el kell ismerni, hogy némi vitalitás azért visszatért megfáradt csontjaikba. Mularoni minden egyes gitárszólója élményszámba megy (ezt hívják úgy angolul, hogy "redeeming quality"), néha a refrének is elég megkapóak, akad pár kifejezetten jó nóta is (pl. Born Again, I Found A Way, Far From Over), de ez ettől még marad az, ami: Frontiers tucattermék.

Tartuffe

Semmi nem áll tőlem távolabb, mint Tartuffe nyílt színi dicsérete, de ami jár, az jár. Ezt a rovatot nagyon kitalálta, amivel nemcsak engem revitalizált, de Kotta is visszatért, úgyhogy vágjuk is le a hízott borjút és örvendezzünk! Mindkettőnk esetében az a helyzet állt elő, egymástól teljesen függetlenül, hogy kevesebb új zene hatott ránk, de a zenefanatizmus töretlenül megmaradt, ezért a tekintélyes zenegyűjteményünkből fedeztünk fel újra (már szinte elfelejtett) zenéket magunknak, ami az én esetemben még azzal egészült ki, hogy régebbi lemezeket vásároltam, és az új megjelenések kárára inkább ezeket hallgattam (Blackfoot, Lynyrd Skynyrd, Mahogany Rush stb.)

Egy ilyen periódusban indította el Tartuffe a rovatot, ami jó ütemérzékre vall, bár alig hiszem, hogy akár legmerészebb álmaiban arra gondolt, hogy ezzel bennünket, ha közvetve is, de kérlelhetetlenül a klaviatúra elé parancsol. Pedig itt ülök már rövid időn belül másodjára, és megint írnom kell. Most egy olyan lemezről, ami az egyik legnagyobb kedvencem. Ebben a sorozatban, ha konzekvensek akarunk maradni a rovat kissé esetlen, sete-suta címéhez, olyan lemezeket kell elővenni, amelyek szinte hibátlanok, ahol nincs üresjárat, de valamiért mégis az általános közömbösség jutott nekik osztályrészül, aminek persze millió oka lehet. Itt az történt, hogy volt (van) egy felénk totálisan ismeretlen japper gitáros, akinek három lemeze a Lion Music kiadó jóvoltából idekeveredett, de mindvégig masszívan a "futottak még" sorozat leértékelt darabjaiként. Azért is vettem meg, mert két sör árát bármikor szívesen kockáztatom ismeretlen zenékért. A három (Európában elérhető) lemez mindegyikét szeretem, de a "Silent Scream" kiemelkedik: az egy hibátlan mestermunka. Kelly Simmonz, akit Osakában, 1970-ben nyilván nem ezen a néven anyakönyveztek… na, idáig jutottam az írásban, amikor infóért kutatva a neten rádöbbentem, hogy ezt a lemezt már megírtam itt a blogon az "Ügyeletes Kedvenc" sorozatban, itt. Na, most mi legyen? A bevezetőben vannak fontos gondolatok, ráadásul Tartuffe is dicséretet kapott, ami nem fog mostanában újra megtörténni, tehát nem törlöm a cikket, hanem átvezetem úgy, hogy házon belül maradjunk…

Van egy felénk kevésbé, de Japánban annál inkább ismert neoklasszikus banda, a Galneryus, hihetetlen képzett topmuzsikusokkal. Előbbinek talán az az oka, hogy a méregdrága japán importlemezeket kevesen engedhették meg maguknak, utóbbinak pedig talán a genetika, meg az zeneoktatás. Mindenesetre az nem lehet véletlen, hogy óvodás korú ázsiai tökmagok sokszor hibátlanul letolják a "Far Beyond Sun"-t, ahogy az rengeteg YT videóban látható. Ezzel együtt nem minden papsajt, hiszen jó lemezt írni, azzal nálunk bekerülni Tartuffe új rovatába még nekik sem egyszerű. Hogy őszinte legyek, sem a szintén kiváló zenészek alkotta Concerto Moon, sem a Galneryus (ezt kivéve), de még a Loudness sem tudott olyan lemezt megjelentetni, amelyért igazán és feltétel nélkül tudnék lelkesedni. Nem lehet ezt kizárólag csupán az európai füllel szokatlanul (Miki egér hangon) megszólaló japán énekesek számlájára írni, az igazán jó dalokkal sokszor adósak maradtak. Itt azonban minden összejött. Hibátlan megszólalás, hibátlan dalok, elképesztő hangszeres játék. Mindenki varázsol, de Syu gitárjátéka még ebben a zenei elitben is elképesztő. Virtuóz, dallamos, feelinges és egyéni is, van a srácnak saját stílusa, ami még ott is érték, ahol az óvodai ballagásokon számtalanszor csendül fel egy-egy instrumentális bravúrdarab a ballagó gyerekek tolmácsolásában…

Bár a Galneryus ezúttal szerencsés beugró volt, de saját jogon is abszolút rovat-kompatibilis a lemez, tölteléknóta nélkül. A címadó viszont minden idők tíz legjobb neoklasszikus dala közt fogott pozíciót nálam, néhány Yngwie és néhány Symphony X alapvetés nagyon előkelő társaságában. A klipváltozat rövidebb, de a lemezen a 15 perc is úgy telik el, mint egy pillanat. A videó jó ismerkedési lehetőség, bár a teljes lemezt és a hosszabb változatot javaslom.

Túrisas

A home office-ban egy jó dolog biztosan van: a virtuális megbeszélések között fel lehet dobni egy-egy bakelit-lemezt, így előkerülnek olyan albumok és zenekarok is, amiket kb. 20 éve nem vettem elő. Így fedeztem fel újra a Vardist is. Róluk két évtizeddel ezelőtt biztosan nem értekeztem volna, mert annyira fontosak nem voltak sosem, és a muzsikájuk sem kiforrott, ereje teljében tündöklő metal, de az elmúlt két dekád történései más megvilágításba helyezték a történetet. Nemsokára kifejtem, mire gondolok.

De előbb vegyük sorra a tényeket. A trió a '70-es évek első felében indult, de komolyabb hírnevet – állítólag lehengerlő élő fellépéseiknek köszönhetően – csak az évtized vége felé vívtak ki maguknak. 1980-ban jelent meg a bemutatkozó albumuk, ami rendhagyó módon éppenséggel élő felvételként, kvázi koncert-lemezként került rögzítésre, megragadva az együttes színpadi energiáját.

Nem voltak amúgy jeltelen képviselői a kibontakozó zenei áramlatnak, egy színpadon léphettek fel például Ozzyval és a Motörheaddel '81-ben, a Heavy Metal Holocaust fesztiválon, és a karizmatikus frontembert, Steve Zodiacot is többször beszavazták a korszak legjobb gitárosai közé a korabeli fórumokon. Ez mindenképp szép ismertségre/népszerűségre utal egy kvázi kezdő (első lemezes) banda esetén.

1981-ben jelent meg a második, immár stúdiómunkájuk is, jelen ismertető tárgya. Két további album ('82 és '86) után azonban szétszéledt a zenekar. A hivatalos verzió szerint management problémák léptek fel, de gyanítom, a valódi ok az lehetett, hogy elsodorta őket a heavy metal új hulláma által keltett speed-, thrash-, black-, power- stb. cunami. Tudni illik, a Vardis még egyértelműen a '70-es évek végének zenekara, leginkább csak rock, legjobb esetben is heavy rock, ahol a blues és rock 'n' roll gyökerek meglehetősen plasztikusak még. Valahogy úgy, ahogy a Motörhead is egy hangos, zajos rock 'n' roll bandaként indult és definiálta magát - és hát ők meg is maradtak nagyjából végig annak. De hát Lemmy az Lemmy, és ZZ Topból is nagyjából egynek van helye tűként a metal szcénában.

Egy szó, mint száz, a Vardis nem biztos, hogy elég trendi volt 1985-ben, talán ez húzódik meg a "menedzsment problémák" mögött. A kétezres években azonban történt valami, ami visszahozta a bugit a metalba. Mit visszahozta, világszinten népszerűvé tette! Ez a valami pedig a Volbeat.

Amikor újra hallgattam mostanság a "The World's Insane"-t, néhány számban kísérteties a hasonlóság a két banda között előadásmód tekintetében (hangzásban persze már kevésbé). Nem állítom, hogy Poulsen ismeri ezt a lemezt, hiszen még csak hatéves volt annak megjelenésekor, de simán meglehetett a bátyjának (már ha van egyáltalán bátyja), vagy neki később. Dániában ezek a cuccok akkoriban könnyen hozzáférhetőek voltak (lásd még Lars Ulrich NWOBHM mániáját – az általa szerkesztett válogatáson amúgy a Vardis is szerepel). Talán rongyosra hallgatta ezt az albumot, talán nem is ismerte, de tény, hogy néhány szám simán a Volbeat repertoár része lehetne róla.

S mivel a Volbeat az egyik olyan banda, akik a mai fiataloknak is tudnak relevánsat adni zeneileg, talán szívesen hallgatják a Vardist is. Össze is álltak Zodiac vezetésével 2014-ben néhány fesztiválfellépés erejéig, sőt még lemezt is adtak ki 2016-ban. Talán ez is közrejátszott abban (és nem csak a nosztalgia), hogy valamelyik promóter/kiadó újra fantáziát látott bennük.

Arra bíztatok mindenkit, hogy tegyen egy próbát az albummal, egy laza kis rock 'n' roll semmiképpen sem árthat az elhúzódó karantén által felfűtött általános depresszió közepette. Még a lemez címe is találó…, kíváncsi lennék, miről énekelnének most, ha már '81-ben úgy érezték, hogy a világ megbolondult!

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RonnieAtkinsOfficial

Ha jól emlékszem, egy korábbi cikkemben már beismertem, hogy a Pretty Maids klasszikus időszaka nekem akkoriban kimaradt, viszont a kétezres évek második évtizedének "ráncfölvarrott" Csinos Hölgyei a 2013-as "Motherland"-del végül elrabolták a szívemet. A legutóbbi, 2019-es albummal (Undress Your Madness) már nem taglóztak le teljesen, mert úgy éreztem, hogy a csapat bizonytalanul hol az egyik, hol a másik lábára állva egyszer metálosan kemény, másszor már majdnem kommersz módon soft/hard rockos. Lényegében hiányzott belőle az egyensúly és a következetesség. Persze elismerem, hogy egyesek ezt értékelhették sokszínűségként is.

Atkins kezdettől fogva meglepő őszinteséggel beszélt daganatos betegségéről, kb. egy évvel ezelőtt pedig bejelentette, hogy az eleinte kedvező eredmények után az orvosai közölték vele: a rák legyőzni látszik a szervezetét és betegsége végstádiumba lépett. Elképesztő, hogy a letaglózó hír - a kezdeti sokk után - nem letargiába és önsajnálatba taszította Atkinst, hanem új elhatározásokra indította, pl. arra, hogy a hosszú évek óta dédelgetett (és halogatott) álmát, miszerint készít egy szólólemezt, végre megvalósítja. Le a kalappal e bátorság és lelki erő előtt!

Kézenfekvő volt, hogy Atkins a Pretty Maids mindenesét, zenei látnokát és a modern stúdiótechnikát is jól ismerő gitáros/billentyűsét, Chris Laney-t kérje meg arra, hogy producerként irányítsa a projektet. A dalszerzésben szokásos menet helyett - Atkins labilis egészségére tekintettel - először az éneksávokat vették föl, a hangszeres kíséretet és zenei körítést csak ezután adták hozzá, méghozzá olyan kiváló muzsikusok közreműködésével, mint pl. Kee Marcello (Europe), Oliver Hartmann (At Vance, Empty Tremor, Avantasia), John Berg (Dynazty, Paralydium) és Pontus Egberg (King Diamond, Treat) stb. Az anyagot végül a legendás Jacob Hansen keverte és maszterelte a tőle megszokott kompetenciával.

A "One Shot" szerintem kiváló album lett, és ezt nem csak azért mondom, mert nagy valószínűség szerint - de kegyetlen dolog ezt így leírni! - ez lesz Atkins hattyúdala. Zeneileg sokkal egységesebb a legutóbbi Pretty Maids albumnál: Atkins tudatosan egy lágyabb, dallamosabb hard rock vonalon indult el, s ezt a döntést teljes mellszélességgel és következetességgel fölvállalta. Az eredmény hangulatában és szövegeiben is egy emberibb, érzelmesebb, "mélyebb" dalcsokor. Atkins, aki - betegség ide vagy oda - vokálisan kifogástalan teljesítményt nyújt, azt nyilatkozta, hogy a körülmények tekintetében talán megbocsátható neki, ha most nem döngölős power himnuszokban és "szex, drogok és rock n' roll"-típusú dalszövegekben gondolkodott.

Atkins hagyatéka már a Pretty Maidsszel készített lemezeket alapul véve is igen jelentős (önmagában rocktörténelem), a Nordic Union lemezeket talán ugorhatjuk, de a "One Shot" meggyőződésem szerint méltó lezárása egy ámulatba ejtő és irigylésre méltó karriernek. Köszönjük Ronnie, és nagyon sok erőt kívánunk neked a küzdelemhez!

Tartuffe