Manapság (a felgyorsult világban, blabla) nem csak a zenészeknek kell több vasat tartaniuk a tűzben, hogy egyről a kettőre jussanak. Így lett nekem is – a főállásom mellé – egy vállalkozásom néhány éve (a családi hagyományt követve a vendéglátás területén). Mivel számomra a magyar bor is fontos, ezért a másik kedvenc időtöltésemre, a rockzenei blogolásra már nem jutott idő (főleg, hogy a közélet iránti érdeklődésem is feléledt közben, és ezen újdonsült passzió vezette a pennámat azon kevés alkalommal, mikor írásra ragadtattam magam). Ugyanakkor, lélekben sosem szűntem meg e dioníszoszi közösség részese lenni. Ennyit a hiátusról.

Továbbra sem merném vállalni az aktualitások lekövetését, de az újonnan indult mekegős sorozat felpiszkálta bennem is a szunnyadó parazsat: retróban tudnék talán némi örömet okozni a fiatalabb hallgatónak egy-egy elfeledett gyöngyszem előkaparásával. Főleg, hogy koromnál fogva (szerintem én vagyok a legidősebb a stábban) kicsit korábbra lőnék, mint Tartuffe. Én a NWOBHM hőskorába nyúlnék vissza néhány album erejéig, olyan előadókhoz, akik sosem futottak be, holott megérdemelték volna talán. A végső lökést azt adta, hogy még Túrisas is becsatlakozott a nosztalgiázásba, ráadásul ő is egy másik érát és stílust felkarolva.

Egy szó, mint száz: Warrant. Természetesen nem az amerikai, hanem a német. Egy közel tökéletes bemutatkozó album, amely majdhogynem a zenekar hattyúdala is lett egyben. Megjelenése után nem sokkal feloszlottak, és csak 2014-ben álltak össze egy újabb szösszenetre. Pusztán ezt a korongot nézve (hallgatva) – ha a dolgok szerencsésebben alakultak volna – ma együtt emlegetnénk őket az Accepttel, Rage-el, Running Wilddal és a Helloweennel.

Heavy/speed metal a játék neve, és amitől ez a munka számomra kiemelkedik a kortárs lemezek közül, az első sorban a lehengerlő energia, ami ezekből a fiatalemberekből árad. A lendület azonban nem jár átgondolatlansággal, kapkodással, ami gyakori jelenség volt a stúdióban rutintalan, kezdő zenekaroknál akkoriban: jól átgondolt zenei struktúrákban és a stílus keretein belül kifejezetten fogós melódiákban fogalmazott a düsseldorfi négyes. Mindeközben olyan feszesen játszottak, mint annak a bizonyos kacsának a segge.

A hangzásra sem lehet panasz, pedig a Noise kiadó ilyen téren általában nem jeleskedett. Mai füllel is élvezhető, arányos a sound. Az igazán remek riffeket – megint csak a stílus keretei között nem szokatlanul – kissé hisztérikus ének teszi egyedivé, és a szólókra sem lehet panasz. Több speed metal slágert is elpotyogtatnak (néhány középtempós számmal fűszerezve) ezen a 37 perces etapon.

Nem cifrázom, korai Rage, Running Wild és Blind Guardian rajongóknak kötelező, a többieknek minimum ajánlott. Tökéletes lenyomata annak a korszaknak, amikor heavy metal eszközkészlete már nagyjából kikristályosodott, de a stílus lendülete, naiv bája még egyáltalán nem kopott meg. Ha lenne egy időgépem, nem kérdés, hogy mikorra állítanám a céldátumot. Ekkorra, amikor még csak a rockzene gyorsult fel, nem az egész világ.

Kotta

Nagyon sokszor leírtuk már itt, főként Tartuffe, aki e témakörben amúgy is a legkevésbé elnéző, hogy a grunge (nála mindig csak konzekvensen és szabatos szótári értelemben trutyiként aposztrofált) vészkorszaka milyen károkat okozott azzal, hogy egy zenei stílust, annak legjellemzőbb stílusjegyeit tette szitokszóvá és nevetség tárgyává. Én a kérdésben talán egy fokkal azért megengedőbb vagyok szerkesztőtársamnál, de itt csupán árnyalatokról van szó, magam is úgy vészeltem át ezt az időszakot, hogy egyetlen előadót sem tudnék megnevezni, akit akkor vagy utólag igazán megszerettem volna a kinyúlt pulcsis/gitárszóló-mentes érából.

Történetileg ugye ez úgy nézett ki, hogy '90 után a fiatal amerikai kökykök, egy kevésbé mesterkélt, kevésbé flitteres, kevésbé teátrális, kevésbé hajlakkos, az ő érzéseiket, mindennapi problémáikat a zene (egyszerűbb) nyelvén tolmácsoló, számukra őszintébb előadók felé fordultak, velük tudtak azonosulni, amelynek persze megvoltak az érthető gazdasági/szociológiai okai. A mindenható zeneipar pedig ezt látva, beindította a gőzhengert, és úgy gyalulta le a "hair metal" színteret, úgy gyomlálta ki a mainstreamből, mintha sose létezett volna, azon sem aggódva, hogy a fürdővízzel (valóban nevetséges külsőségek) kilöttyent a gyermek (általános hangszeres felkészültség) is. Különösen nagyot koppantak azok az előadók, akik szerencsétlenségükre éppen az átmeneti időszakban jelentették meg komoly befektetéssel elkészült lemezeiket, hiszen a zeneipar egy-egy kiváló megjelenés kibontakozásának már esélyt sem adott. Számos ilyen volt, pl. a kiváló "Pull" (Winger) és "Don't Come Easy" (Tyketto) anyagok, de recenziónk tárgya is ezek közé tartozik.

Egyértelmű, hogy a zenekar frontembere, a gitáros/énekes Dann Huff egy jobb időzítéssel simán rocksztár lett volna. Később keresett producerként ugyan nevet szerzett magának, pedig a lemez a bizonyítéka annak, hogy mind énekhangban, mind hangszerkezelésben szenzációsan teljesít (mondjuk ki, bitang jó gitáros a csóka), de dalszerzőként is a legjobbak között volt. A TTB dallamos, többé-kevésbé tipikusnak mondható, késői, érettebb "hair metal" anyag, óriási, többszólamú kórusokkal, de a könnyebben befogadható dalok ellenére is ez egy rétegzettebb, sok váratlan zenei finomságot rejtő, üresjárat nélküli lemez, ahol a dalszerzés messze túlmutat a verze-verze-refrén-verze-szóló paneles gondolkodásmódon. A Frontiers ugyan most ontja magából a dallamos cuccokat, a Giant is náluk jelentette meg a visszatérő dalcsokrot (2010), de egyrészről Dann Huff ezúttal már nem frontemberi minőségében volt jelen, másrészt a legtöbb Frontiers megjelenés kapcsán van egy bejáratott nagyüzemi professzionális zenegyártás érzete az embernek, ami a TTB esetében viszont egyáltalán nem tetten érhető.

A "Time To Burn" ihletett, ösztönös muzsika, nagyon-nagyon magas színvonalon, a kifejezésmódjában, eszköztárában talán ellentmondásos, de zenei értelemben mégiscsak egy csodálatos korszak utolsó időszakának egyik legértékesebb zenei lenyomata.

Túrisas   

Kiadó:
earMusic

Honlap:
wwww.alicecooper.com

A rock n' roll az nem egy tánc! – kiabálta Pajor Tamás, a Neurotic frontembere annak idején, és milyen igaza volt! Ugyanakkor zeneileg nem egy túlbonyolított kifejezési forma, az alap négynegyedes ritmusképletből származó lüktetés a felénekelhető dallamok jelegét is meghatározza, melyekben ott van a blues munkadalokból származó érzelmi világa, a rockabilly hedonizmusa és a western swing idealista, de gúnyba is hajlítható hősiessége. Alice Cooper a stílus egyik nagy öregje, aki a '60-as években indulva formálta a hard rock képére az '50-es évek kedvelt stílusát: a Beatles, a Rolling Stones – és még jó pár nevet említhetnék – mellől elstartolva aztán jól ráérzett a hangvételre építhető látványelemekre és lett egyik alapítója a később számtalan követőre akadó sokk-rocknak.

Az énekes ugyanakkor nem zárta magát kedvelt stílusa falai közé, ha kellett, a hajbandák aréna-slágerességét, ha kellett, akkor a modernebb, Rammsteinhez közel álló modernebb ritmusokra aprítva a színpadi bábukat hirdette, hogy a rock n' roll igazán életképes másfajta környezetben is, és nem kell sok ész – csak fül – ahhoz, hogy vele együtt kiálthassuk: igazad van, mester!

A "Detroit Stories" ugyanakkor egy pőre, szikárra gyúrt album, amúgy a kezdetek stílusában, pusztán a gitárok erőteljes mélysége árulkodik arról, hogy az első sikerek után jó hatvan évvel később járunk. Hatvan, értitek? És még vannak olyanok, akik szerint a rock halott. Az persze igaz, hogy az új album, nem a tinik kedvenc hallgatni valója lesz, bár mondjuk a Volbeat rajongók visszalépdelve az időben, ráakadhatnak Cooper most prezentált hatásaira és így magára a lemezre is, de azt hiszem, az énekes még ma is tetemes rajongótábora van olyan erős, hogy ne kelljen megtámogatni őket – mert a rock n' roll az nem egy tánc, ugye?

Vélhetően nem  sok újdonságot tudok mondani azoknak, akik ismerik a korai bombák – "School's Out", "Billion Dollar Babies" – valamint Alice jól felismerhető hatásainak lemezeit, és azt hiszem, Coopernek sem ez volt az elsődleges szándéka (legalábbis zeneileg), mert a szövegekben, azokban a kissé ironikus, sőt, önironikus vallomásokban, mindig is erős volt az öreg, és ez most sincs másként. Az persze tagadhatatlan, hogy a nosztalgia értékerősítő erejére jól rájátszik a banda, hiszen Alice Detroitból indult annak idején azon a rögös úton, amelynek elejére jelenünkben visszanéz, és talán nem is működnének e nélkül – no és persze Bob Ezrin producer áldásos tevékenysége nélkül – a prezentált szerzemények, melyek, mint írtam, egy pár évtizeddel korábbi időszakba röpítik a hallgatót. (Biztonságképpen jó pár ismert detroiti arc játszik a lemezen, úgy, mint  Wayne Kramer (az MC5 gitárosa), Johnny "Bee" Badanjek (a Detroit Wheels dobosa), Paul Randolph (legendás detroiti jazz/R'n'B basszer), valamint a Motor City Horns). Nem véletlen hát a kezdés sem, amely egy The Velvet Underground szám feldolgozása: a kissé öregesre vett ütemekre az alap rajongó ugyanakkor kényelmesen elbugizhat, hogy aztán a folytatásban – "Go Man Go" – rádoppingolva rohanjon egyet a kiabálós verze sebesebb ritmusára.

Alice azonban nagy csibész, és ha kell, könnyedén kilép a rock n' roll kötelező sablonjaiból: az "Our Love Will Change the World" akár egy Beach Boys sláger is lehetne, de nem az, hanem  az Outrageous Cherry nevű michigani banda dallambombájának feldolgozása, a "$1000 High Heel Shoes" pedig egy funky darab fúvósokkal, vokállal, úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Nem marad érintetlenül a delta blues ősforrása sem, a "Falling In Love" refrénjére nagy derültségemre Hobo "Ki vagyok én"-jének dallamait is könnyedén ráénekelheti a hallgató, a "Wonderful World" pedig még komorabbá teszi az Alice által kedvelt sötét árnyalatokat, hiszen a refrént alapul véve akár egy ereje teljében lévő Danzig szerzemény is lehetne.

Nem sorolom fel a lemez összes darabját, mert akad belőlük elég – 15 –, így ha néhány töltelék be is csúszott, van elég muníció ahhoz, hogy akár a fotelben ülve is zenei időutazásra induljunk, esetleg a nosztalgia vonatára felszállva elruccanjunk Detroitba – hiszen a rock n' roll az nem egy tánc, ugye?

Garael

Vannak dolgok, melyekről szó kell essen, még akkor is, ha a blog-kollektíva ezért a területért leginkább felelős firkásza fél gőzzel (sem) működik manapság. Persze, láttunk már varjún karórát, a G3 koncertek kimaxolták a shredderek összeboronálásának majd' minden lehetőségét, amit tisztességgel dokumentáltak (CD/DVD) is a rajongóknak. Olyannyira, hogy még bennem is volt némi fásult közömbösség, amikor szembejött a hír másfél évvel ezelőtt. A létszám bővült, most öten "küzdenek", nagyjából, de azért mégsem teljesen a G3 koncertekhez hasonló koncepció mentén. Külön-külön is, majd összeillő párokban, végül együtt az "Ereszd el a hajam!" blokkban. Az összeillő párok alatt azt értem, hogy az elképzelhetetlen, miszerint kettőst lejt Yngwie és Abasi, szerencsére nem is történik meg. Valljuk meg őszintén, amennyire jó döntés volt, hogy egy újgenerációs "hero" is helyet kapott a projektben, annyira elvetélt kísérlet lett volna közvetlen egymásnak ereszteni ezt a két markáns, közös nevező nélküli világot.

De ha már a pároknál tartunk, nem tudok eléggé lelkesedni Zakk és Nuno kettőse fölött. Konkrétan szarból építenek várat. Mit várat, kristálypalotát! Adva van egy enervált, harmatosan vérszegény, szinte menthetetlen Citizen Cope dal (nyilván sláger is, én soha nem hallottam), amelyből olyan nagyívű lírát teremt újra a két ikon, hogy ezen a ponton el is döntöttem, megírom a recenziót, mert ez itt nem G3+2, nem csak végtelen szólókörökre jöttek össze a fiúk. Itt muzsika van, kérem! Nuno meg egyébként is a legnagyobb meglepetés. Az instru Extreme-medley a szólóblokkban, a szólói a közös dalokban, az éneklése, mind-mind csúcspont! Abasi talán a legkevésbé az én világom, de elismerem, amit csinál, különleges és élvezhető, abszolút helye van a premier ligában.

A többieket ismerjük, Zakk a zabolátlan őserő, szólóban egy testhezálló Allman Brothers Band nótából préseli ki a szuszt, végig a dal nyakán térdepelve, Yngwie a lemez (koncert) erejéig csapatjátékos, ami tőle önmagában is süvegelendő, cserébe viszont a hatperces szólóblokkjába tömöríti a legtöbb instrumentális dalát és az összes hangot, amit amúgy háromszor ennyi idő alatt játszana el és akkor is pokolian gyors lenne. Vai pedig a gentleman-művész, akinek köszönet az ötletért és a szervezésért, érezhetően jó mulatság, férfimunka volt, ami  visszaköszön a záró "Highway Star"-ban, amit úgy szabtak magukra, hogy mindenki magáénak érezhesse, amikor rákerül a sor.

Panaszom is legyen? Ok. Hol a CD/DVD package, you know, package!

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Az Evergrey nálam a karrierjükre jellemző hullámzás és a megfoghatatlanul szívbemarkoló, már-már nyomasztó hangulat ellenére szinte kezdettől fogva kiemelt tiszteletnek örvend. Az eredeti fölállás restaurációja után valami történt a bandával: nem a régi, kényelmes rutinba süppedtek bele, hanem szó szerint megtáltosodtak. Ennek kiemelkedő momentuma volt a 2019-es "The Atlantic", amely végül az éves toplistám fölső harmadában végzett - teljesen megérdemelten. Ma is tartom, hogy eddig az volt pályafutásuk csúcsteljesítménye; talán annak kellett volna a "Főnix kiszabadulása" címet adniuk.

A "The Atlantic"-kal gyakorlatilag egy trilógia zárult le, így amikor az új lemez munkálataihoz fogtak, már nem kötötte őket semmilyen korábbi (pre)koncepció. Ez nem jelenti azt, hogy valami egészen újba kezdtek volna, hiszen a csapatnak lényegében a kezdetektől fogva kiforrott stílusa, saját hangja van. Zeneileg az új album szervesen illeszkedik abba a folyamatba, ami a "Hmyns For The Broken"-nel még 2014-ben elindult. A klasszikus értelemben vett európai prog-power kifejezésmódot némileg a modern elvárásokhoz igazítva, s közben a rájuk oly jellemző elképesztő belső feszültséget generálva újradefiniálták magukat: maradt a power mázsás súlya (sőt!), s míg a progresszivitás inkább csak abban nyer kifejezést, hogy mérföldekre járnak a műfaj manapság divatos zenei és lírikus kliséitől, újabb elemekkel gazdagodtak, melyek közül Henrik Danhage gitáros minden korábbit fölülmúló dallamos összeszedettsége egyértelműen pozitív fejlemény, míg Rikard Zander elektronikus tánczenét idéző hangszíneivel kapcsolatban már sokkal kevésbé vagyok elkötelezett (vagy éppen megértő).

Az összképet tekintve, egyelőre az "Escape of the Phoenix"-et nem érzem olyan erősnek és egységesnek, mint közvetlen elődjét. Elsősorban nem az érezhetően több lírikusabb pillanat miatt. A címadó pl. igazi csűrdöngölős nóta, mégis hiányolom belőle azt a meggyőző zeneiséget, amire tudom, hogy képesek. A leggyöngébb láncszemnek - más kritikusokkal egyetértve - én is a "The Beholder"-t gondolom. James LaBrie szerepeltetése szerintem nem volt a legjobb ötlet, nem LaBrie-t akarom ezzel bántani, de valahogy kilóg a lóláb; még egy hölggyel - pl. Lzzy Hale-lel - is jobban jártak volna.

El kell ismerni, hogy az Evergrey minden zsenialitása ellenére megosztó jelenség. Stílusuk fontos markere Tom S. Englund sajátos, "világfájdalmas" orgánuma, őt pedig - tapasztalatom szerint - vagy nagyon szeretik, vagy elrettentő összetevőként értékelik. Én az első kategóriába tartozom, így lelkesen üdvözlöm az új albumot, még akkor is, ha a főnix hangját valamivel erőtlenebbnek érzem az Atlanti-óceán morajlásához képest.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.inglorious.com

Nem sok olyan együttes van, akik pusztán két albumukkal figyelemre méltó tényezőként rögzülnek az underground világában, főleg olyan stílus szabályait követve, amelynek képviselőivel még most is tele van a heavy metal feneketlen bugyra. Nathan James és zenekara azonban sikeresen ugrotta meg azt a képzeletbeli lécet, ami elég volt ahhoz, hogy új üdvöskeként harsogják nevüket a kritikai folyóiratok. Nem tudom, talán túl gyorsan is jött a siker, ami könnyen megzavarja a fejeket: a harmadik etapra megromlott zenekari egység aztán szakításhoz vezetett és egy kissé rutinszagúra sikeredett lemezhez, bár az is lehet, hogy csak az összekovácsolódás folyamata nem zárult le a dalok rögzítése folyamán, ami a minőségben is nyomott hagyott. A "Ride To Nowhere" persze képviselt annyi professzionalizmust, amennyire amatőr zenekarok teljes diszkográfiájuk alatt vágynak, de az elkészült szerzemények nem tudták felkorbácsolni a csapatra jellemző zenei hullámokat, melyek úgy söprik el a hallgatót, ahogy az egy stílusbeli cunamihoz illik.

Az új album azonban új idők szelével – és egy tehetséges producerrel, Romesh Gogandodaval – söpörte ki a kissé állott levegőt és jóllehet Nathan nem reklámozta úgy következő munkájukat, mint a Therionból Christofer Johnsson, a végeredmény magáért beszél: olyan slágergyűjtemény, ami a blues alapú hard rockot évtizedeken keresztül a rockerek kedvencévé avatta. A stílus tehát régi, de a csapatnak – és talán a producernek – köszönhetően a jellemző stílusárnyalatok kaptak egyfajta modern színt is, a hintába ültető riffek groove-os vonzása már az új évezred zenei megszólalását hirdeti, a dallamok pedig olyan kosszal és döggel valósítják meg a sláger fogalmát, ami messzire űzi a szó jelentéstartalmához ragadó és a hard rock által elutasított édeskés jelleget.

A "We Will Ride" pedig mindezeknek köszönhetően egy tüzérségi üteg bömbölő erejével felruházott, töltelékek nélküli mestermű, amiben minden módszertani utasítás remekre csiszolva jelenik meg, hogy aztán a lábakat és fejeket mozgásra, a hallgatót pedig már másodszori hallgatáskor dúdolásra késztesse – pedig ez most nem a magyar nóta est kedvelőinek szóló műsor..., nagyon nem!

Már a kezdés is olyan, amitől minden öreg rájának elkezd folyni az iszap a szeméből: akkora stenkkel robban a refrén, ami rögtön rock-mozgalmi indulót farag a nyitányból, ráadásul úgy, hogy ne kelljen az emlékekben keresgélni, melyik Whitesnake, Deep Purple, Led Zeppelin, Rainbow nótában hallotta utoljára az ember a felcsendülő megoldásokat. A klipnóta "Messiah" aztán folytatja a kezdés okozta révület mágiáját, Nathan pedig úgy énekel, hogy a hangfalakból kiáradó hangok meglobogtatják a hallgató ritkuló rőzséjét. A következőkben aztán a lányok sikolthatnak fel, hiszen a dörömbölő ritmusokon fehér kígyó kúszik elő, nem is értem miért "Medusa" lett a szerzemény címe, talán azért, mert hajlamos kővé dermedni az örömtől az egyszeri rocker, ha meghallja a felcsendülő dallamokat.

A folytatásban sem adják alább, az ember csak kapkodja a fejét, hogy az egyszerre tradicionális és egyszerre modern hangzásbombák el ne találják: a végeredményben pedig ott van a gitárosok falrengető riffelése és a brit hagyományoknak megfelelő szólói, a dobok néha törzsi hangulatba ringató döngölése, amit vastag basszuskíséret erősít fel a korszellemnek megfelelően, no és az énekes elképesztő teljesítménye, amit csakis a legnagyobbak mércéjével lehet mérni. (Fogod, ahogy Nathan a "We Will Provide"-ban Ozzyt idéző verzével vezeti fel a pszichedelikus szólót, ami aztán himnusz értékű refrénben csúcsosodik ki? – mi ez, ha nem a tehetség hangjegyekbe nyomott megnyilvánulása?)

Nem is folytatom, mert csak az eddig leírtakat tudnám tupírozni, fodrász pedig nem vagyok: az Inglorious új albuma számomra a tökéletest nyújtja, még akkor is, ha a filozófusok szerint az optimálist csak megközelíteni tudja az ember. Oda se neki, legfeljebb tévedek, de a saját világomban tudom, hogy nekem van igazam.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/JoelHoekstra13

Azt hiszem, senki sem lepődött meg, amikor kiderült, hogy a Frontiers berendelte Joel Hoekstra (ex-Night Ranger, Trans-Siberian Orchestra, Whitesnake) egyszerűen csak 13-ra keresztelt énekes projektjének folytatását. A nagyszerű gitáros - három instrumentális alkotás után - 2015-ben próbálkozott meg először énekes produkcióval, amely már elsőre is elég nagyot durrant, jóllehet az erős mezőny miatt akkor a "Dying To Live" éppen csak lecsusszant a TOP 15-ös listámról.

Azon sincs mit csodálkozni, hogy Hoekstrának a Whitesnake mellett bőven akad ideje ilyen foglalatosságokra, az idén 70 éves Coverdale nyilván nem dolgoztatja ájulásig - valószínűleg a koronavírus okozta "koncerthalál" miatt is bőven van ideje Perugino istállómester kívánságait teljesíteni. Jó szövetségi kapitány módjára Hoekstra nem akart változtatni a győztes csapat összeállításán, most is ugyanazokkal a muzsikusokkal vonult be a virtuális stúdióba: Vinny Appice dobol, Tony Franklin bőgőzik és Derek Sherinian kezeli a billentyűket. Utóbbi szerencsére egy kicsit talán több szerepet is kapott az első albumhoz képest. Kimondottan élvezet hallgatni pl. a "Take What's Mine" neoklasszikus stílusjegyekkel megtűzdelt gitár-billentyű párbaját!

Az énekes fronton annyi változott, hogy most teljes egészében Russell Allen hasította föl az anyagot, Jeff Scott Soto és Chloe Lowery csak a háttérvokálok föléneklésére kapott fölkérést. Allent mindig élmény hallgatni, főleg egy olyan közegben, amikor nem kell fölöslegesen rekesztenie. Itt is nagyon "éli" magát, egyedülálló hangi adottságaival jelentősen hozzájárulva a 13 sikeréhez. Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy itt a dalok minden egyes apró részletéért a gitáros/zeneszerző a felelős. A dallamok annyira jellegzetesen hoekstrások, hogy Allen legföljebb manírokat adott hozzá a kész szerzeményekhez. Furcsa, de nekem Hoekstra dallamairól - főleg Allen interpretálásában - sokszor Ronnie James Dio legmelodikusabb pillanatai jutnak eszembe. A diós (nem mint a bejgli vagy pozsonyi kifli, hanem mint a "Holy Diver" vagy a "Last In Line") ízek mellett a gitáros veteránnak határozott hajlama van a keleties dallamvezetésekhez. Ez nem tudom, miből ered, de egyáltalán nem bánom.

A "Running Games"-t sok kritikus dalszerzésben és produkciós kvalitásokban is ugrásszerű fejlődésként értékeli az első lemezhez képest. Ezt én nem igazán érzem, inkább folytonosságot hallok, és talán valamivel több magabiztosságot. Ez az izmos (a bónusszal együtt 12 szerzeményből álló) dalcsokor a stíluson belül kétségkívül kiemelkedő teljesítménynek minősül - persze ehhez kellett a bivalyerős háttércsapat is. Nem csak Russell Allen miatt mondom, de az album számomra visszahozza az első 2-3 Allen-Lande lemez fílingjét - így alighanem Hoekstra személyében üdvözölhetjük a manapság már kevésbé ihletett Magnus Karlsson kihívóját.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.megatherion.com

A Therion egyedülálló zenekar a heavy metal nagy családjában, hiszen meg tudsz-e nevezni egyetlen olyan bandát is, ami francia sanzonok átiratával borzolja a nagyérdemű idegeit – a meglepetés hatására még mindig Edith Piaf jelenik meg előttem, ahogy pár gáláns apacs legényt – szigorúan csíkos pólóban – bűvöl el füstös hangjával valamelyik párizsi revüszínház színpadán. Christofer Johnsson, az együttes agya és vezetője nem az az ember, akit az elvárások irányítanak, a legutóbbi Therion tripla album a maga három órájával egy valódi opera kínszenvedésével ajándékozta meg a fanokat, amivel szerintem még a főnök sem tudta, hová akar eljutni – esetleg ő volt az egyetlen ember, aki a káoszban meghallotta a rendet, olyan magas pódiumra emelve saját magát, ahonnan könnyen le tudta köpni az értetlen hallgatókat.

Azt sem hinném, hogy az említett grandiózus mű grandiózus buktája különösen érdekelte volna Johanssont, így a beígért slágerparádé sem a rajongók bocsánatát hívatott kivívni: Cristophernek valószínűleg most ehhez volt kedve és az, hogy a cél – és az eredmény – egybeesett az emberek elvárásával, lehet pillanatnyi szeszély, vagy a művész kalandozó énjének újabb állomása.

Az ígéret pedig teljes mértékben teljesült: ennyi dallamot egy rakásra utoljára valamelyik mozgalmi dalos gyűjteményen hallottam, és jóllehet, az "Aži Dahāka" refrénje a maga esztrád jellegével visszamutat a sanzonos "Les Fleurs du Mal"-ra, bátran kijelenthetjük, hogy Johansson az együttes széles skálán mozgó repertoárjából az igazi aranykorszakot idéző érát idézte újra, így ha számodra is a "Theli"-vel kezdődő és a "Deggial"-lal végződő éra jelenti a csapat csúcsteljesítményét, akkor igazán boldog lehetsz. A különbség talán annyi, hogy ezúttal a fiúk és a lányok még konkrétabban fogalmaznak, annyira elhagyva a felesleges sallangokat – hallod ezt, Tuomas? -, hogy a végeredmény alig haladja meg a negyvenöt percet: de milyen 45 percet!? Bárcsak a magyar futball válogatott örvendeztetne meg minket ilyen, egy félidőnyi játékkal, amelyben sziporka sziporkát követ, teljes mellszélességgel felvállalva a hatásvadászatot és a populáris, azonnal ható elemeket.

Az eredményhez persze hozzájárul az előadók által nyújtott produktivitás is, bár nem hiszem, hogy bárkit meglepne Thomas Vikström, Mats Levén, vagy Marco Hietala káprázatos teljesítménye, amivel bátran állhatnak a klasszikus képzettségű énekesnők mellé, így az "operás" és többszólamú vokál részek nem nyomják el a hagyományos értékű megoldásokat, ezáltal a tradicionális metalt szeretők is bátran belekapaszkodhatnak a számukra esetleg szokatlan szimfonikus világba.

Mindezekből adódóan kedvencet nagyon nehéz találnom, persze ha megerőltetem magam, csak kibújik a szög a zsákból, mert legjobban az a "Great Marquis Of Hell" tetszik, ami tulajdonképpen egy echte euro-power induló, de említhetném a Levén által libabőrt okozó pillanatokat is, melyek akár a legutóbbi szólóalbumán is szerepelhettek volna, természetesen egy más zenei környezetben.

Ha a lemez "kirakat" darabja, a Hietala énekével dúsított klipes "Tuonela" bejött neked, akkor bátran próbálkozz, mert nem fogsz csalódni: a "Leviathan" – amely egy tervezett trilógia nyitó etapja – maga a megtestesült slágerparádé, ez pedig akkor is megsüvegelendő dolog, ha metal-birodalomban a sláger szóhoz nem éppen pozitív attitűd járul.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.transatlanticweb.com
facebook.com/TransatlanticMusic

A Transatlantic zenészei - a progresszív rock/metál műfaj igazi óriásai - mindig föladják a leckét a kritikusoknak. Nem elég, hogy összetett, "sokszorhallgatós" muzsikát írnak, nem elég, hogy a lemezeik alaphangon 70 perc körül vannak, most, 6 év kihagyás után még két verzióban is jelentetik meg az új albumukat. És itt bizony nem egyszerűen arról van szó, hogy a rövidebb változatról lehagytak néhány nótát. Az történt ugyanis, hogy a négy "nagy öreg" még 2019 őszén összejött egy svédországi stúdióban és szokás szerint bámulatos gyorsasággal, tök lazán összehajigált kb. 90 percnyi anyagot. A munkálatok azután megszakadtak, pontosabban nem a tervek szerint alakultak, mert beütött a koronavírus-járvány, így, amikor némi kihagyás után az alkalmi formáció zeneszerzés szempontjából legaktívabb tagja, Neal Morse újrahallgatta a számokat, úgy ítélte, talán szerencsésebb lenne egy tömörebb, itt-ott fazonigazított verziót leadni a kiadónak. Ezen azután jól összevitatkoztak.

A feszült helyzetnek végül a tolerancia jegyében az lett a föloldása, hogy Roine Stolt megkapta a megalomán első verzió fölötti szabad rendelkezés jogát, míg Morse megalkotta a saját tömörített változatát. Egymástól függetlenül, saját produceri, szerkesztői fölfogásuk alapján gyúrták össze a rendelkezésre álló fölvételekből a "Forevermore (extended version)" és a "The Breath Of Life (abridged version)" című anyagokat. Ez lehetne éppen egy kifejezetten rajongóbarát megoldás is, de a helyzet az, hogy a változatok tényleg sokban különböznek egymástól, nem csak a játékidő hossza és néhány jelentéktelen részlet választja el őket egymástól. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy valaki vagy a neki tetsző változatot vásárolja meg kb. 4.000 forintos áron, vagy a mindkettőt tartalmazó box settet kb. 14.000-ért (esetleg a díszdobozos kiadást kb. 32.000-ért). Én részemről maradok annál a relatíve pénztárcabarát megoldásnál, hogy mindkét változatot külön vásárolom meg, így 8.000-ből kijön az egész.

Visszaolvasván a korábbi Transatlantic lemezekről írt kritikámat, rájöttem, hogy két dolgot egyetlen alkalommal sem felejtettem el megemlíteni: (1) hogy Neal Morse (akárcsak pl. Glenn Hughes vagy Richie Kotzen) annyira erős egyéniség, hogy bármiben benne van a kanala, a végeredmény brutálisan Morse-os lesz. (2) Minden elismerésem mellett jegyzem meg: én már régen útilaput kötöttem volna Roine Stolt lábára, mivel szerintem az alapvetően billentyűs Morse pl. jobb gitáros nála, ráadásul idegesít a hangja és a dallamai sem mindig fekszenek igazán (pedig Morse mellé valóban kell még egy hozzá hasonlóan magabiztos, termékeny zeneszerző). Voltaképp a saját együttesében, a The Flower Kingsben sem Stoltot tartom a legjobb muzsikusnak, vagy éppen komponistának: mind Hasse Fröberget, mind Jonas Reingoldot tehetségesebbnek ítélem. (Húúú, ezért kapni fogok!)

A Transatlantic lemezeivel egyébként mindig is küzdenem kellett kicsit, mivel Neal Morse immár évtizedek óta eszméletlen zenei dömpinggel bombázza a nagyérdeműt, amit pedig itt csinál, nem válik el markánsan a Spock Bearddel vagy szólóban végzett munkásságától. Végül azonban csak megbarátkoztam a projekttel, s ennek elsősorban az az oka, hogy a 2009-es "The Whirlwind"-del levettek a lábamról, pontosabban a lemez anyagát teljes egészében tartalmazó koncert DVD meggyőzött a közös vállalkozás legitimitásáról. Azóta persze retroaktív módon beszereztem az összes "tengerentúli" anyagot, és az első két album is maximálisan beért nálam.

Most pedig eljött az igazság - legalábbis az én igazságom - pillanata. Mi a helyzet a két verzióval, melyik sikerült jobban, kinek volt igaza? Az előbbiekben már elárultam magam: nálam Morse alapból sokkal magasabb polcon (piedesztálon) van, de tényleg nem az elfogultság beszél belőlem, amikor azt mondom, hogy a "The Breath Of Life"-ban, azaz a rövidített, tömörített változatban egyszerűen több élet van. Még a hangzás, a keverés, a hangszerelés is más: dinamikusabb, feszesebb és jobb, mint Stolt verziójában, ami merengősebb, terjengősebb, szétszórtabb, pszichedelikusabb - és bocsánat: unalmasabb -, mint Morse-é. Ezzel egy pillanatra sem kívánom kisebbíteni Stolt érdemeit, az ő víziója is egyéni, átgondolt és hiteles. Valószínűleg a Transatlantic muzsikusai is elzárkóznának egy merev szembeállítástól; nem véletlenül döntöttek úgy, hogy mindkét verziónak világot kell látnia. Azért a kis ördög ott motoszkál bennem: egy ilyen koncepcionális eredetű összezördülés után tudnak-e még együtt dolgozni a jövőben; nem maradt-e maradandó tüske valakiben?

Bajban lennék, ha most, nagy hirtelenjében el kellene helyeznem a "The Absolute Universe"-öt a Transatlantic diszkográfiában. Úgy érzem, nagyon erős, változatos, tartalmas album lett, valami olyasmi, mint a "The Worldwind" volt. Ezt még érlelni, hallgatni, elemezgetni kell heteken, akár hónapokon keresztül, s akkor fog kiderülni, hogy a korábbi lemezekhez hogy viszonyul ez a rendhagyó anyag. Abban biztos vagyok, hogy közvetlen elődjénél, a "Kaleidoscope"-nál jobban sikerült, pedig az sem volt smafu.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.michaelschenkerhimself.com

Michael Schenker egyike az utolsó élő első generációs hard rock/heavy metal gitárhősöknek, éppen ezért kitüntető módon kell kezelni minden zenei megmozdulását, főleg annak tükrében, hogy milyen életvitelt folytatott – de én egy másik momentumot szeretnék kihangsúlyozni, mégpedig a tehetségét. Schenker nem egyszerűen gitármágus – remek dallamkovács, dalszerző is: szólóiban a blues alapoktól a klasszikus zenei skálákig minden megtalálható, ha kell, ezer ujjal virgázik a húrokon, de ha a dal megkívánja, könnyet kicsorgató dallamot varázsol elő a legendás Gibson Flying V-ből. Ez az attitűd valamennyire rokonítható Blackmore zenei felfogásával, de Michael jelenleg is képes fénykorát idéző teljesítményre, míg Ritchie legutóbbi kísérletei rádöbbentették a világot az idő romboló erejére.

Az 50. év csodálatos jubileum – még életkorban is, nemhogy egy olyan szerelemben, ami inkább nevezhető szimbiózisnak, hiszen fél évszázada született meg az az első Schenker dal, ami aztán a "Lonesome Crow"-ra került fel, büszkén hirdetvén, hogy új gitárvirtuózt ünnepelhet a színtér. Az ünnep pedig csodálatosan sikerült – és ezzel tulajdonképpen le is lőttem kritikám poénját: az "Immortal" méltó felidézése az eltelt éveknek, a felépített, és a címre hajazó halhatatlan életműnek. Bár a főszereplő természetesen Michael, a meghívott vendégek sora is elismerésre méltó, felsorakoztatva a múlt és jelen tehetségeit, színvonalas zenei környezetbe ágyazva a jubileumi lemezt.

Nem hinném, hogy meglepődünk azon, hogy Ronnie Romero ott van a közreműködők között, ahogy Joe Lynn Turner jelenlétén sem. Aki ismeri a gitáros pályáját, jól tudja, hogy Michale Voss olyan barát, aki nem maradhat ki egy ilyen eseményről, de a koronát a lemez utolsó – életkorát tekintve pedig a legrégibb – szerzemény rakja fel az "Immortal"-ra. A már említett 50 éves dalban, az "In Search Of Peace Of Mind"-ban Ronnie Romero, Gary Barden, Doogie White, Robin McAuley közösen szerepelve avatja himnusszá az egyébként progresszív rock hatásokat mutató, egy szólóból kifejlődő epikus darabot. Számomra igazán a meglepetést Ralf Scheepers vendégszereplése okozta – persze nem a teljesítmény miatt, de nem emlékszem arra, hogy valamikor is dolgozott volna az ünnepelttel.

A lemez pedig, mint írtam, méltó az ünnepre, még ha egy olyan stílust idézve is meg, ami mára már inkább inspiráló forrás, mintsem újdonságot okozó meglepetés. Nem hinném, hogy meg kellene lepődünk, ha a dalokból süt a Rainbow, a Deep Purple, a Whitesnake, a Scorpions, vagy a Judas Priest hatása, olyan plusz faktort – a nosztalgiát – integrálva a végeredmény okozta hatásba, ami biztosítja a sikert. A lemez pedig, jóllehet veteránok szemléletének az összegzése, egyáltalán nem indul öregesen. Scheepers akármit énekel, abból előbb utóbb a Judas Priest jut az ember eszébe, még akkor is, ha a refrén olyan himnikus magasságokba emelkedik, amit a példakép együttes csak nagyon ritkán prezentál.

Turner dalának elején kicsit meglepődtem, mert a hosszan kitartott verze nem igazán az én világom, de aztán berobban a refrén, és máris minden rendben van. Azt mondanom sem kell, hogy a dallamokhoz csapott, hullámzó, hipnotikus szóló fantasztikus, szinte önálló életet él a sorok között. A "Knight Of The Dead"-ben a legújabban felfedezett tehetség, Ronie Romero a "Kill The King" sodró lendületével varázsolja elő a Rainbow életérzést, majd Voss bűvöli el a hallgatót gyönyörű, lírai dallamokkal.

Scheepers aztán ismét visszahozza a lendületet, a játékos alapriffre úgy építi fel a maga részét, hogy azért maga Halford is csak tapsolni tudna. A "Sail The Darkness" le sem tagadhatja a Dio-korszakos Rainbow hatásait, Romero pedig hibátlanul hozza az elvárt frazírokat, ugyanúgy, mint Voss a "The Queen Of Thorns And Roses"-ban a "The Battle Rages On" éra dallam-megközelítését.

Az ünnepből nem maradhat ki a Whitesnake sem, aminek hangulata le sem tagadható a Romero-féle "Come On Over"-ben, azt persze mondanom sem kell, hogy hősünk kicsit metalosabbra vett hangja milyen jól illik a kígyóbűvöléshez. Újabb szám-újabb sláger, a "Sangria Morte" képében, majd jön a már említett ős-darab, ami mind hangulatában, mind dallamvezetésében, stílusában elüt az előtte lévőktől, lévén, hogy egy pszichedelikus szólóból nőtte ki magát, ám tökéletesen alkalmas arra, hogy a vendégek megmutassák, még mindig képesek hullámzó érzelmeket kelteni a hallgatóban.

Nem hiszem, hogy lehetett volna szebb jutalom Schenkernek és nekünk ennél az albumnál. Olyan esszenciát kaptunk, amiben ott van az ötven év minden tudása, tapasztalata, a meghívott vendégek tisztelete, és egy olyan kor megidézése, amiből szeretett stílusunk kinőtt. Boldog születésnapot e csodás ünnepet inspiráló dalnak!

Garael