Kiadó:
Parlophone/EMI

Mit is keres Tina Turner egy hard rock/heavy metal kiadványokkal foglalkozó blogon? Egyrészt a címkék nem szorítanak minket béklyóba, mindig is szerettünk kitekinteni kedvenc műfajaink "függönye" mögül, hogy rácsodálkozzunk egy-egy jazz, blues, soft rock produkcióra, másrészt Tina Turner – tessék tudomásul venni! – nem holmi pehelysúlyú popdíva, hanem nehézbombázó rocker nagymama! Ráadásul Gary Moore mellett Tina Turner édesanyám örök nagy kedvence, így be kellett szereznem neki a "Private Dancer"-től kezdve az összes stúdióalbumot, melyeket – közös nevező lévén kettőnk zenei ízlése között – magam is igen nagy kedvvel hallgatok.

Tina Turnert emberileg is igen sokra tartom (meg kell nézni az életéről készült mozifilmet!), de muzsikusként talán még többre: ki mondhatja el magáról (elárulom: iszonyatosan kevesen), hogy az ötödik X-be lépve képesek voltak újra kitalálni, mintegy redefiniálni magukat, és nem holmi másodvirágzásba kezdeni, hanem fiatalkoruk sikereire hatalmas köröket verve 100 millió lemezt eladni!!! Ez nem érzéki csalódás, nem is valamiféle átverés: a Rock n' Roll Királynője lemezeladások tekintetében minden idők egyik legsikeresebb zenei előadója. Pont. Ezt csak tetézi, hogy az 1984 és 1999 között kiadott hat albuma egytől egyig hibátlan slágergyűjtemény.

Az egyszerűen csak "Tina Live" néven szereplő CD/DVD kombó Turner nagyszabású és hatalmas sikerű búcsúturnéján készült; a koncertet a németalföldi (a Hollandia már nem hivatalos!) Arnhem GelreDome nevű stadionjában rögzítették 2009. március 21-én. Keserű szájízzel jegyzem meg, hogy persze Budapestre ez a buli sem jutott el. A Rock n' Roll Királynője ezzel a koncertkörúttal ünnepelte meg karrierje kezdetének 50. évfordulóját, 70. születésnapját, és így köszönt el végleg (nem úgy, mint a Scorpions) aktív pályafutásától és lelkes közönségétől. Elárulom, semmi jele sincs annak, hogy Turner a fölvételen már 70 éves; döbbenetes kondival, teherbírással, energiával énekli, táncolja végig a több, mint kétórás "hangversenyt" (jó, azért van néhány rövidke zenés-táncos megszakítás, de ezek is leginkább arra szolgálnak, hogy Turner és az igen dekoratív táncosai át tudjanak öltözni).

A költségvetés persze óriási volt, így nem is kérdéses, hogy a fényképezés, hangzás, világítás, színpadkép, díszlet, gardrób, show kifogástalan (talán az elején még kicsit halknak tűnnek a gitárok). A két órán fölüli szetlista bőségesen válogat az 50 éves pályafutás legjobb dalaiból, persze a szokásos kötelezőkkel – itt nincs meglepetés. A muzsikusok és a táncosok hibátlanul teljesítenek, csakúgy, mint a rettenthetetlen, eltántoríthatatlan és megállíthatatlan örökmozgó nagymama, aki az életük virágában föllépő fiatalokat megszégyenítő élénkséggel szolgálja, szórakoztatja és varázsolja el a lelkes közönséget. Döbbenetes és lélegzetelállító az élmény, még otthon, a TV képernyője előtt ülve is, vajon milyen lehetett élőben? Sajnos már sosem tudom meg. Az viszont tuti, hogy teljes mellszélességgel vállalom, oda meg vissza vagyok ezért a DVD-ért, és metál-arcként is minden szégyenérzet nélkül jelentem ki: Tina Turner korszakos zseni, a zeneipar megismételhetetlen tüneménye!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.lordsofblack.com

Ronnie Romero már emelte a lábát, hogy átlépje a küszöböt, ám egy láthatatlan erő megakadályozta ebben: az A kategóriás metal hírességek csarnokába nehéz bejutni, bár Ronnie-nak még mecénása is akadt ebben, nem is akárki, maga a csarnok egyik leghíresebb képviselője, Ritchie Blackmore. Ám hirtelen minden megváltozott, jött az, amire senki sem számított, és vírus módjára elterjedve bezárt minden kaput, magát a csarnokot is. Romero azonban nem tétlenkedett, és jóllehet, az idő nem neki dolgozott, megtett mindent, amit lehet. 2017-től négy olyan formációban is szerepelt, melyekből profitálva tovább gyűjthette az erőt: a The Ferrymannel, a  Nozomu Wakai's Destiniaval, a Coreleonival és a "Vandenberggel annyi bónuszpontot gyűjtött, amennyivel egy szerencsésebb időszakban már rég csarnoklakó lehetne.

Jelenleg azonban tombol a vírus, a metal-élet pedig abból a forrásból táplálkozik, ami már vagy tizenöt éve nem ad elegendő muníciót ahhoz, hogy fenntartsa önmagát. A lemezkészítés, jól tudjuk, csak arra való, hogy a koncertek frissítő forrásaként termeljen közönséget, a virtuális, szobakísérletek pedig pusztán gyenge pótszerei a valódi közösségi élménynek. Marad tehát a művészet "elméleti ága", a dalírás mégsem l'art pour l'art tevékenység, hiszen a fennmaradás fő eszközévé vált. Nem véletlen tehát, hogy Romero, miután otthagyta a Lords Of Blacket, a körülmények hatására meggondolta magát, így a csapat ismételten eredeti énekesével folytatta, ráadásul úgy döntve, hogy dühösen és keményen kiáltják a világba véleményüket a kialakult helyzetről. (Bár én azért meghallgattam volna a Ronnie távozását követő kiválasztás eredményéül az együttesbe felvett Diego Valdezzal is a közös munkát!)

Romero a legutóbbi albumot egyfajta kísérletként kommunikálta, én azonban nem igazán éreztem a folytonosság hiányát, vagy a kísérletező kedv okozta esetleges eklektikát. Ugyanakkor az "Alchemy Of Souls - Part I" valóban szikárabb, vicsorgósabb hangvételben készült, néha olyan staccato riffeléssel, ami eddig nem igazán volt jellemző a csapatra. S hogy jót tett-e az időszak frusztrációjának hangjegyekbe oltott kiengedése? Nem igazán. Az együttes ugyan nem távolodott el túlságosan attól az irányvonaltól, amit eddig is képviselt, ám az a kicsiny elmozdulás, ami valóban a szigort emelte az album fő szervező eleméül, éppen azt az oldalát gyengítette meg a fiúknak, ami eddig a fő erősségük volt: a dallamteremtést, a riffek és refrének egymásba ágyazott egységes formálását.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az új dobossal felálló együttes nagyon mellé lőtt volna: az album első fele tulajdonképpen az eddigi munkásságuk paraszthajszállal szigorúbbra vett duplikációja, élvezetes megoldásokkal és Romero kissé keményebbre vett énekével, ami olyan, mint amikor az óceán hullámai nekivágódnak a part menti szikláknak. Az ötletek azonban sajnos nem tartanak ki a lemez végéig, az utolsó négy szerzeményre mintha elfogyott volna a szufla, és a dallamok úgy laposodnak el, mint az izzó vasrúd a kovács kalapácsa alatt. Ráadásul a lemez fő mutatványának szánt, egy új "Stargazer"-t megalkotni kívánó kísérlete, a tíz percen is túlnyúló "Alchemy Of Souls"-ból a cím ellenére is épp a lélek hiányzik, és az ötletes építkezés egy olyan refrénért ordít hiába, ami szivárványokat robbant az ember szívében.

Meglehetősen ambivalens érzéseim vannak hát az új lemezzel kapcsolatban – melyről végülis nem derült ki, hogy koncept-albumnak szánják-e –, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne bőven hallgatható a dalcsokor, ám abban biztos vagyok, hogy a dühös kísérlet eredménye nem a legsikerültebb az együttes történetében. Várjuk a folytatást, amivel talán új ívet kap ez a lemez is, addig is kíváncsian várom, hogy milyen új vállalkozásba fog bele az örökmozgó énekes.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.rebbeach.com
facebook.com/RebBeach

Bár Mike Judge a maga nemében zseniális - elég, ha a szégyenletesen alábecsült "Idiocracy" (Hülyék paradicsoma) című egész estés szatírájára gondolunk -, a Beavis & Butt-head sorozattal helyrehozhatatlan károkat okozott. Szerintem ez igaz általában véve a hard rock/heavy metal műfajra (innen eredeztethetőek az olyan gyalázatos förtelmek, mint pl. "Rokker Zsoltti", meg a szerencsére rövid életű magyar Headbanger's Ball tapló ujjbábúja), de kiváltképp igaz Kipp Wingerre és zenekarára, akik a Beavis & Butt-headben szereplő Stewart nevű gyíkarc miatt, aki állandóan Winger pólót hordott, és akit folyamatosan "wussy"-nak, azaz puhapöcsnek csúfoltak, hatalmas presztizsvesztést szenvedtek. Pedig a Winger a kor egyik legtehetségesebb és legígéretesebb zenekara volt, amit az újraalakulás óta minden kétséget kizáróan be is bizonyítottak.

Reb Beach a Winger gitárosaként tűnt föl, de kvalitásai alapján már ekkor egyértelműen tartozhatott volna a Mike Varney és kiadója, a Shrapnel által babusgatott gitárhős kollektívához, a nagy instrumentális shredder nemzedékhez. Hogy nem így alakult, az elsősorban annak köszönhető, hogy Beach alapvetően inkább csapatjátékos - dolgozott pl. Don Dokkennel is, manapság azonban David Coverdale hűséges társaként ismerjük a Whitesnake soraiból. A másik ok, amely miatt gitárhős ugyan, de mégsem emlegetjük egy lapon Joe Satrianival, Steve Vai-jal, Paul Gilberttel stb., hogy kb. három évtized alatt mindössze két és fél szólólemezt sikerült kiadnia (az első inkább egy demó EP), az utolsót pedig már közel 20 éve!

Nyilván a koronavírus által okozott leállásnak és a Whitesnake öreguras tempójának köszönhető, hogy most végre a Frontiers kiadó jóvoltából kezünkbe vehetjük Beach harmadik szólólemezét, amellyel újfent vastagon igazolja sejtésünket, miszerint helye van a gitáristenek olympuszi kristálypalotájában. Aki klasszikus metal shred anyagra, vagy Whitsnake-féle bluesos hard rockra számít, csalódni fog. Az albumot indító "Black Magic" ugyan ilyen (mármint tőről metszett instru aprítás), de ez nem új szerzemény, hanem egy régi nóta új fölvétele, mely eredetileg - ha nem tévedek - 1991-ben, a "Guitars That Rule The World" című, neves gitárosokat fölvonultató válogatáslemezen jelent meg.

Az új album nyilván hozza a zsáner kötelező elemeit (Aurora Borealis, Infinito 1122, Cutting Loose), de javarészt inkább fúziós ihletésű darabokat tartalmaz (Little Robots, Whiplash, Hawkdance), sőt - Túrisas kolléga őszinte bánatára! - funkos tételeket (Attack Of The Massive, The Way Home). Persze aki ismeri Beach első, 1993-as szólólemezét, ezen aligha fog kiakadni. Bár a Wingerben és a Whitesnake-ben nem ezt látjuk/halljuk tőle, de természetes körülmények között nyilván ez jön belőle - innen a kiadvány címe: A View From Inside (A látvány - kilátás? - belülről). Ettől ez még egy tipikus és műfaji elfogultságtól függetlenül maximálisan élvezhető, nagyszerű gitáros album.

Tartuffe

Honlapok:
www.darwin.is
facebook.com/DarWinOoS

Úgy gondolom, a blog statisztikáiból kiindulva elég jól ismerem olvasóink (sőt, általában az internetes hírek, cikkek követőinek) szokásait. Tipikus jelenség, hogy ha az olvasó totálisan ismeretlen témával, előadóval találja magát szemben, érdeklődése lanyhul (vagy föl sem ébred), és még arra is rest, hogy kattintson egyet vagy továbbolvasson. Ez tökéletesen érthető emberi dolog, az esetek túlnyomó többségében magam is így járok el. Néha azért nem ártana egy kicsit nagyobb nyitottság, illetve kalandvágy, hiszen elképesztő dolgokba futhat bele az ember.

Szóval, most elhatároztam, hogy nem azzal kezdem, ki vagy mi az a DarWin (megsúgom: nekem sem egészen világos), hanem amolyan captatio benevolentiae módjára, vagyis az olvasó érdeklődésének, jóindulatának megragadása érdekében szépen fölsorolom, hogy itt kik is muzsikálnak. Íme, az elképesztő lista: Simon Phillips (Toto, The Who, Jeff Beck), Matt Bissonette (David Lee Roth, Joe Satriani, Ringo Starr), Billy Sheehan (Mr. Big, Steve Vai, Winery Dogs, Sons of Apollo), Guthrie Govan (Aristocrats, Asia, Steven Wilson) és Greg Howe. Jóságos Alkotóm! Ez azért nem rossz ajánlólevél!

Akkor most térjünk rá DarWinra! Nyilván nem Charles Robert Darwinról, a híres angol természettudósról van szó, jóllehet ennek a DarWinnak is "Origin Of Species" (A Fajok eredete) címmel jelent meg fő műve, csak éppen nem 1859-ben, hanem 160 évvel később. A tavalyi kétlemezes, kb. másfél órás, magánkiadásban megjelent bemutatkozás totálisan elkerülte a figyelmemet, pedig a tény, hogy egy Simon Phillips léptékű muzsikus nemcsak muzsikált rajta, de elvállalta a produceri, hangszerelési és hangmérnöki feladatokat is, elegendő ok lett volna az odafigyelésre.

Amennyire meg tudom állapítani, DarWin egy izlandi származású gitáros, aki évekkel ezelőtt fejébe vette, hogy ő lesz a következő Arjen A. Lucassen, és világhírű zenészek közreműködésével belefog egy többrészes, koncepcionális kompozícióba. A Lucassen-párhuzam nagyon is találó, a zsáner tekintetében is, azzal a különbséggel, hogy DarWin ökológiai témájú, disztópikus rockoperája nem többszereplős és kevésbé operatikus (főleg, ha Lucassen legutóbbi munkájának - Transitus - szerintem már kínos dagályosságát vesszük alapul).

DarWin a mikrofon mögé Matt Bissonette-et állította, aki - alapvetően bőgős lévén - talán nem a legjobb énekes, nem rendelkezik Jorn Lande lehengerlő adottságaival, de ebben a közegben teljesen adekvát. DarWin viszont zeneszerzőként tényleg nagyot villant, az inkább EP hosszúságú (kb. 30 perces) album ugyanis kimondottan kellemes hallgatnivaló: izgalmas, virtuóz szólókkal és szokványosnak közel sem mondható progresszív rock/metál egyveleggel. Jóformán azt sem tudjuk, kiről van szó, honnan, melyik izlandi gleccser barlangból került elő ez a hapsi, de már saját "hangja", stílusa van, és nem utolsósorban: lenyűgöző összeköttetésekkel rendelkezik a szakma nagy mesterei körében. Nagyon-nagyon meggyőző teljesítmény!

Tartuffe

Kiadó:
Vortexan Music

Honlapok:
www.ericjohnson.com
facebook.com/OfficialEricJohnson

Eric Johnson az egyik kedvenc gitárhősöm, s ebben osztozom elég sok olyan kivételes képességű húrnyűvővel, aki Johnsonra meghatározó hatásként, igazi úttörőként hivatkozik. Ezt szerintem elég világosan kifejtettem a 2017-es "Collage" című lemez kritikájában. Hősünket mostanság - úgy tűnik - inkább a meditatívabb jellegű akusztikus darabok mozgatják meg, az év elején ugyanis megjelentette második szinte teljes egészében akusztikus albumát. Az első ilyen lemezről (EJ - 2016) említést tettem a már hivatkozott recenziómban, de a jelenség igazán megérdemli, hogy külön is foglalkozzunk vele.

Az első "EJ" lemezt nem is olyan régen, több éves késéssel szereztem be fizikai valójában, és ahogy betettem az "audiofil tornyomba", totálisan lenyűgözött letisztultságával, ragyogó, bársonyos hangzásával. Piszkos jól tud esni egy kemény, hangosra kevert zúzda után egy ilyen szellős, habkönnyű és hangulatorientált muzsika! Olyan érzése van az embernek, mintha valamiféle tisztítókúrán esne át - ez az én zenei jógám, amelynek hallgatása közben újra megtalálom a "közepet".

Mondanom sem kell, hogy a "Vol. II" - nevéhez híven - egyenes folytatása az első "EJ" lemeznek, még akkor is, ha ez már nem teljesen akusztikus, hiszen alkalomadtán előkerül a villanygitár és az erősítő - na meg az ún. lap steel is. Az album (csakúgy, mint elődje) nemcsak saját dalokat tartalmaz, de két földolgozást is (pl. a "Hide Your Love Away"-t a Beatlestől), de úgy, hogy Johnsont nem érheti a szolgai utánzás vádja - jóformán csak a refrénből derül ki, hogy mi szól éppen. A másik "kölcsönzés" a Jimmy Page által is "földolgozott" hagyományos darab, a "Black Waterside" (lásd Led Zeppelin: Black Mountain Side).

Johnson "tettestársai", Roscoe Beck bőgős (Leonard Cohen, Robben Ford, Dixie Chicks) és Tom Brechtlein dobos (Kenny Loggins, Chick Corea, Wayne Shorter, Robben Ford) régi, sokat látott muzsikusok, akik zenei kompetenciában egy jottányit sem maradnak el a "mestertől". Amit itt hallunk, nem más, mint lenyűgöző hangszeres tudás, megérintő, letisztult zeneiség, lélekig hatoló, simogató, varázslatos hangulat, amely úgy melankolikus, hogy egy pillanatra sem unalmas.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.fateswarning.com
facebook.com/FatesWarning

Nem tudom, teljesen helytálló-e a megállapítás, de a Fates Warning egyfajta másodvirágzását éli. Amikor a gyakorlatilag klasszikus fölállásban elkészített "visszatérő" lemezük, a "Darkness In A Different Light" (2013) kijött, érezhetően metálosabb irányba kanyarodtak, amelyhez nagyban hozzájárult a brutálisan erőteljes és kompakt stílusú ritmus-mester, Bobby Jarzombek. A 2016-os "Theories Of Flight" már igazi csiszolt gyémántként ragyogott föl, s ez még akkor is igaz, ha a klasszikus, stílusalapító lemezek ihletettségét egyesek (pl. Túrisas kolléga) szerint már nem érte el.

A Fates Warning - miközben a progresszív metál legendák státuszát élvezi - mindig egy kicsit különutas volt, mert sajátos, komor hangvételük (vess egy pillantást a borítóra!) és a "kánontól" eltérően nem a hangszeres virtuózitást hangsúlyozó zenei megközelítésük külön kategóriába sorolta őket a stíluson belül. Ez persze nem jelenti, hogy nem mesterien kezelik a hangszereiket, hanem csak azt, hogy náluk inkább a hangulatteremtésen van a hangsúly. Az "A Pleasant Shade Of Grey" (1997) a mai napig eklatáns és látszólag fölülmúlhatatlan példája, bizonyítéka ennek.

Természetesen a "Long Day Good Night" sem az a kifejezetten egyhallgatásos anyag; kéri - mit kéri?, megköveteli! - az alaposabb ismerkedést, azt a bizonyos "alámerítkezést". Ennek ellenére, többszöri hallgatásra is úgy érzem, hogy elődjénél valamivel szürkébb és szétszórtabb, noha egyetlen gyöngécske, ún. ugratós nóta sem kapott rajta helyet. Egyes kritikusok a ma már klasszikusnak számító "Parallels" (1991) szemléletének és kedélyének visszatéréséről beszélnek, de én ezzel nem értek egyet. Inkább úgy érzem, hogy helyenként az átmeneti jellegű "FWX" (2004) köszön vissza, mint pl. a zseniális ütős, Gavin Harrison (Porcupine Tree, Pineapple Thief) vendégszereplésével készült "When Snow Falls"-ban.

Azt írtam tehát, hogy ez a lemez elődjénél "szétszórtabb", azaz sokkal kevésbé egységes képet mutat (s talán a dallamok sem mindig sikerültek olyan jól). Ennek az olykor meghökkentő tarkaságnak önmagában vizsgálva is tipikus példája a közel 12 perces "The Longest Shadow Of The Day", amely leginkább ezzel a szörnyű anglicizmussal írható le: Pink Floyd meets jazz fusion meets Metallica... Bárhogy is, szerintem az album legkülönlegesebb, legrafináltabb szerzeménye. Föl is merült bennem az "ügyeletes kedvenc"-ség alapos gyanúja.

Aki "későn érkezőként" a legutóbbi két lemez alapján szerette meg igazán a Fates Warningot (mint pl. Viski cimborám), kapaszkodhat az első három nótába, vagy a már majdnem metálslágerként értékelhető "Scar" és "Glass House" című dalokba, máskülönben az album inkább régi rajongóknak szól: ők biztosan nagy lelkesedéssel fognak belőle kedvükre szemezgetni.

Tartuffe

Itt hagyott minket a nagy Varázsló, Ken Hensley is. A Uriah Heep családjának Lee Kerslake halála után ez idén a második hatalmas vesztesége. Szomorú és váratlan veszteség ez a klasszikus rockzene rajongóinak is. A fiatalok közül sokan talán azt sem tudják, kiről van szó, de mi "öregek" egy lapon emlegetjük olyan kivételesen tehetséges muzsikusokkal és billentyűvirtuózokkal, mint Jon Lord vagy Kieth Emerson. Szerencsére hagyott nekünk maga után rengeteg jó dalt, amelyek meghallgatásával méltóképpen megemlékezhetünk róla. Abracadabra, O Great Wizard! A síron túlról is varázsolsz nekünk!

Mennyire ide való ez a dal!

He was the wizard of a thousand kings
And I chanced to meet him one night wandering
He told me tales and he drank my wine
Me and my magic man kind of feeling fine

He had a cloak of gold
And eyes of fire
And as he spoke I felt a deep desire
To free the world of its fear and pain
And help the people to feel free again

Ezer király varázslója volt ő
És egy estén bóklászva véletlenül összetalálkoztam vele
Történeteket mesélt nekem és megitta a boromat
Én és a Varázs-ember jól érezzük magunkat

Arany köntöse volt
és tüzes szemei
És amint beszélt, erős vágyakozás fogott el,
hogy megszabadítsam a világot a félelemtől és fájdalomtól,
és segítsek az embereknek, hogy újra szabadnak érezzék magukat

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.pyramaze.com
facebook.com/pyramaze

Talán azért is tudunk már évek óta stabilan együtt dolgozni Garael kollégával (a többiek sajnos részben vagy végleg lemorzsolódtak), mert eléggé különbözik a zenei ízlésünk (érdemes ebből a szempontból összehasonlítani a év végi toplistáinkat), így nem taposunk lépten-nyomon egymás lábára. Mindazonáltal létezik egy szűk keresztmetszet, melyet olyan bandák képeznek, mint pl. épp a dán Pyramaze. Ez a fajta "északi" power metal, amely képes a súlyosságot a dallamossággal, az emészthetőséget a komplexebb zenei fogalmazással, a stílus klasszikus elemeit a modern hangzásokkal keverni, bizony, mindkettőnknek bejön.

A Pyramaze Terje Harøy énekes és Jacob Hansen gitáros/hangmérnök/producer csatlakozásával lényegében újradefininiálta magát, a 2015-ös "Disciples Of The Sun"-ról én írtam recenziót, a két évvel később megjelent "Contingent"-ről pedig Garael. Véleményünk a fazonigazított Pyramaze-ről még abban is egyezik, hogy mi az, amit nagyon sütinek érzünk benne, és mi az, amit kevésbé (pl. a hosszú távon fárasztó, kétgitáros "zajosságot").

Bár a lemez címe "Epitaph", azaz sírfölirat, a banda egyáltalán nem búcsúzik, sőt lelkesek, tettre készek, teli vannak új életerőkkel. Leigazoltak az AFM Recordshoz, amely eddigi kiadójuknál nagyobb cég, és komolyabb promóciót jelent, ha még beszélhetünk ilyesmiről a heavy metal folyamatosan szűkülő és szűkölő mikrokozmoszában. A sírfölirat mint címválasztás azért sem találó, mert a lemez valójában még közvetlen elődeinél is - hogy is mondjam? - optimistább hangvételű, pozitívabb kicsengésű (na, nem szövegvilágában!), sőt határozottan dallamosabb is.

Újdonságnak számít, hogy ezúttal meghívtak néhány barátot is a stúdióba. A Pyramaze mértékkel mérve talán balladának mondható "Transcendence"-ben például az igen bájos Brittney Slayes (Unleash The Archers) vendégszerepel, akinek - hál' Istennek! - nem operatikus hangja van. Az albumot záró "The Time Traveller"-ben pedig a korábbi dalnokok: Matt Barlow és Lance King tűnnek föl. Ez egyébként tök jól néz ki papiron, de a konkrét megvalósulás sajnos kevésbé meggyőző: a hol trappoló, hol szigorkodó, hol epikus énekpárbajba átcsapó, 12 perces opusz nekem kínosan ambiciózus, túlságosan csapongó vállalkozás. Ellenben a "Bird Of Prey" például a maga lüktető egyszerűségében ügyeletes kedvenc matériának tűnik. Szóval, mindent egybevetve, jó kis lemez lett ez is!

Tartuffe

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.imperiumproject.com
facebook.com/imperiumproject

A kiadó nevéből már elég egyértelmű, hogy milyen muzsikát rejt az ízléstelenül giccses borító. Itt tehát nincs meglepetés, abban a tekintetben viszont van, hogy az Imperiumnak ez már a harmadik lemeze (Dreamhunter - 2016; Beyond The Stars - 2018), mégis sikerült eddig elkerülnie figyelmemet, pedig az közel olyan éber, mint a Barad-dúr csúcsán világló, örökké vizslató Nagy Szem. Aki nem tudja, miről beszélek, sürgősen olvassa el Tolkientól A Gyűrűk Urát, de legalábbis nézze meg a belőle készült epikus filmtrilógiát!

Az Imperiumról mellesleg nem nagyon van értelme többes számban beszélni, hiszen lényegében egy egyszemélyes projektről van szó. A finn stúdiómuzsikus, multi-instrumentalista (egyébként leginkább dobos) Mika Brushane áll (vagy inkább ül?) a név mögött, aki sok elfoglaltsága mellett az elmúlt négy évben valahogy talált időt és energiát arra, hogy három lemeznyi hiperdallamos, jó hangulatú AOR nótát megírjon, hangszereljen és gyakorlatilag a szólógitárt kivéve egymaga följátsszon.

Segítségre tehát csak a gitárszólók és az ének viszonylatában szorult, gyűjtött is maga köré egy nem túlságosan ismert, de kiváló képességű csapatot. A gitárszólókért Stefano Lionetti (Lionville), Mikey K. Nilsson (Sapphire Eyes) és Erkka Korhonen (Dark Sarah, Urban Tale) feleltek, a dalokat pedig Robbie LaBlanc (Blanc Faces), Robban Ernlund (Treat) és Markku Kuikka (Agonizer, Kenziner, The Ragged Saints) énekelték föl.

Az eredmény egy nagyon szórakoztató, sodró lendületű vérbeli soft rock dalcsokor, amely olyan mint a cézár saláta: nem túl tartalmas táplálék, de az élet bizonyos szakaszaiban (például a nyári kánikulában) pont erre van szükséged, nehogy elcsapd valami nehézzel a gyomrodat. Egyetlen kifogásom, hogy az anyag egy kicsit egynemű, a dalok nem igazán különülnek el egymástól (értsd: nem nagyon van saját identitásuk), nem úgy, mint a mi magyar fiaink által készített nagyszerű Stardust debütáció esetében, ahol karakteres dalok sorjáznak, és szinte mindig meg lehet mondani, hogy ez itt egy kicsit Journey, az REO Speedwagon, az Toto, amaz meg Def Leppard... persze jó értelemben. Ha csak ezt nézzük, most kivételesen mi magyarok állunk nyerésre.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.armoredsaint.com

A metalt IGAZÁN értők – nem szeretők, mert azok között lehetnek dilettánsok – az amerikai power metalt többre tartják, mint európai testvérstílusát, és ha lehet is vitatkozni az értéktartalmon, az biztos, hogy igencsak különböznek egymástól, főleg annak fényében, hogy míg az öreg kontinensen űzött power evolúciós útja több irányra szakadt – lásd és halld a Helloween és társaitól elszármazott, a szintit a gitárral társ-hangszerként kezelő, elektronikával kacérkodó pop-metalt – addig újvilági társa megmaradt annak, ami volt.

Mivel én nem tartom magam szakértőnek – az a fránya ízlés sokszor felülírja azt, amit aggyal érzek, de szívvel nem –, ebbe a vitába nem szállnék bele, ám ami tény, az tény: az undergroundban jóval több amerikai csapatot avattak hőssé, mint európait, sokszor olyanokat is, akiknek státuszát, ha nagyon akarnám, akkor sem tudnám megerősíteni. S hogy miért? Mert előbbiek hajlamosak a keménység oltárán feláldozni a dallamokat, és hiába rendelkezik például a Vicious Rumors komoly reputációval, ha Carl Albert halála utáni albumaik között csak elvétve találok olyat, melyekből akár egyetlen emlékezetes verzét vagy refrént fel tudnék idézni a sokadik hallgatás után is.

Az Armored Saint azonban nem tartozik ezek közé: jóllehet, többször is feloszlottak, és be-becsúszott egy-két szürke album, a "Delirious Nomad" vagy a "Symbol Of Salvation" jelentette csúcspontok után is mindig gondoskodtak arról, hogy lemezeiken ne csak az agyas, vagy épp agyatlan hentelés menjen, és olyan dallamokkal tűzdelték meg szerzeményeiket, melyeket akár egy tucat szirén is írhatott volna, emellett náluk a kiégés jelei sem nagyon mutatkoznak, hiszen legutolsó albumuk, a "Win Hands Down" majdnem elérte életművük etalonjainak a színvonalát.

John Bush ugyan nem tartozik a legjobb énekesek közé, hangja inkább karakteres, mintsem szívdobogtató, de amit tud, azt évtizedek óta biztosan hozza, ráadásul tökéletes összhangot sikerült kialakítania Phil Sandoval gitárossal, aki a régisulis amerikai power hagyományoknak megfelelően képes a progresszív témákhoz használatos rafinált riff-fűzésre, de ha kell, akkor egy sorozatvető pontosságával és erejével nyilatkoztatja ki, miért is tartják a stílust az erőművészet zenei leképeződésének.

Az új album pedig már első hallásra is üt, mint a félmázsás gőzkalapács: a világzenei indítású kezdő és zárószám keretbe foglalva ontja ránk mindazt, amiért a legjobbak között tartják számon a zenekart. A lemez nyitó dala egy tulajdonképpeni tökéletes sláger, amit már felhangzásakor kénytelen vagy együtt dúdolni az énekessel, de az azt követő "End Of The Attention Span" a maga baljóslatú kezdésével, amiből aztán kiváló módon robban ki az gőzmozdony zakatolású, szövegköpködős koncert favorit, megadják azt az alaphangulatot, ami majdnem a lemez végéig kitart. Nem is tudom, hogy mit kellene még kiemelnem: a "Bubble" elnyújtott, pszichedéliával megfűszerezett, tempóváltásos gyöngyszemét, vagy a "My Jurisdiction" hintába ültető ringatását, esetleg a "Lone Wolf" doom-gyökerű kezdőriffjéből kialakított mesélős remeket: olyan gyöngyszemek ezek, melyeket akárhányszor meghallgatsz, mindig találsz valami újszerűt, ami újból és újból izgalmassá teszi a lejátszást.

Igen, talán ebből az aspektusból több a csapat számos társánál: úgy tudnak közérthetően fogalmazni, hogy azt mégsem lehet egyszerűnek nevezni – ez a kettősség pedig csak a legnagyobbak sajátja, amiben a szív – Bush – és az ész – Sandoval – egymással szimbiózisban élve alakítja ki ezt a különleges, egyedülálló zenei világot: hallgasd csak meg a Metallica riffből származtatott jammelős verzét, és az ezt ellenpontozó, fülbe ragadó refrént a "Do Wrong To None"-ban, és egyből érteni fogod, mire gondolok.

Egyetlen negatívumot tudok kiemelni: a végére mintha kicsit elfáradtak volna a fiúk: a "Bark No Bite" a kezdő pompás gitárszólam ellenére is kissé fakóra sikeredett, az "Unfear" remek Sandoval szólóval örvénylő pszichedéliája után pedig a "Never You Fret" még átlagosabbnak tűnik. A végére jutó kis megingás azonban nem képes az előtte lévő módszertani kiválóságot feledtetni: a csapat megelőző albumával együtt ismét képes volt a csúcsra jutni, ez pedig ebben a korban már nem nagyon jellemző – talán csak a kivételes tehetségeknél.

Garael