Dionysos Rising

2021.ápr.11.
Írta: garael 2 komment

Primal Fear: I Will be Gone EP (2021)

primal-fear-i-will-be-gone.jpgKiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.primalfear.de

A nagybetűs Metal Kommando a pandémia közepén sem pihen, és jóllehet, alapfokozatra kapcsolt, a kiadott EP elég ahhoz, hogy a germán (nemzetközi) power fáklyavivőkhöz fűződő addikciót enyhíteni tudja. Nincs mit cifrázni, ugyan a kislemez felvezető száma duetté alakítva, valamint három további szerzemény ismerős lehet a  legutóbbi zenei csapás exkluzív kiadásáról, az egyetlen, ám annál hatásosabb új kalapács ütés – "Vote Of No Confidence" – ad annyi energia löketet, ami segít a punnyadás közepén formába tartani a fémrostokból álló izomzatot.

Bár szeretem Tarja Turunen hangját, el kell ismerni, hogy az "I Will Be Gone"-hoz nem tud sokat hozzátenni, egyrészt, mert az ember érzése szerint ő maga is unja az egészet, másrészt Ralf Scheepers van olyan jó énekes, hogy egymaga is elvigye a hátán az ilyen fajsúlyú balladát.

Az egyetlen új dal azonban kárpótolja az embert mindazért, hogy a "Rising Fear" inkább csak egy nyugis instrumentális kezdemény, mint önálló entitás: mindent tartalmaz, amiért rockerek ezrei emelik az égbe ökleiket, megvalósítván a Norbi álmot, vagyis azt a tornát, amit három korsó sör után is képes elvégezni a nem éppen a sportos életmódjáról híres metal zenei publikum. (Bár éppen Scheepers az, aki a maga testépítőkre jellemző izomzatával mutat középső ujjat a sztereotípiáknak.)

A "Leave Me Alone" egy standard Primal Fear himnusz, húz, mint a többtonnás páncélvonat, amiről úgy záporoznak a riffek, mintha a jármű golyó – izé, riffszórója köpdösne lelkesítő töltényeket a nagyérdemű rajongói táborra. A záró etap aztán elegáns főhajtással tiszteleg a másik német wunderwaffe, az Accept előtt, a középtempós döngölés közepén akár Udo is állhatna, bár biztos meggyűlne a baja azokkal a magasakkal, amiket bónuszként kapunk a germanizálódott Metal Godtól.

A Primal Fear tehát nem omlik össze a járvány lába előtt, és jóllehet, az "I Will be Gone" inkább csak egy finom kis ízelítő a következő rohamot megelőzően, megéri meghallgatni, hátha ad egy kis erőt a vírusból lábadozó metal testvéreknek a következő internacionalista összeborulás előtt.

Garael

Címkék: lemezkritika
2021.ápr.09.
Írta: Kotta 2 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 17. – Trash: Watch Out (1983)

trash.jpgEmelje fel a kezét az, aki ismeri ezt a svéd bandát! Gondoltam. Fekete pont persze nem jár érte, az underground bugyraiba merülünk lassan. Olyannyira, hogy ez talán az első zenekar, aminek még Wikipedia oldalát sem találtam. Márpedig ami ott nem található, az nem is létezik, ugyebár.

Ők mégiscsak léteztek, mert LP-m van tőlük. Hogy miként került hozzám, azt már nem tudom felidézni, de már az imágó simán magyarázhatja, miért nyúltam rájuk ismeretlenül is. A borítóról egy über-laza, tökös amerikai glam-sleeze banda tekint rád.

A korongokon lévő belbecs nem is cáfol rá a külcsínre: tesztoszterontól fűtött, egyenes, lendületes rockmuzsika bömböl a hangfalakból. S bár a képletben több az AC/DC, mint a Van Halen, a jenkikre jellemző magabiztosság is bennük bujkál. Hovatovább, a svéd dallamérzék is beköszön, sajátos ízt adva ezzel a végeredménynek.

Korongokon, mert rövid pályafutásuk alatt két albumot adtak ki. Ez a bemutatkozó lemezük, és hogy nem csak engem győzött meg, arra indikáció lehet az azt követő Atlantic szerződés. Az 1985-ös "Burnin' Rock"-ra még a kor egyik sztárproducerét, Max Normant is kiutalták nekik. Sőt, benyomták őket a Bon Jovi és a Keel elé egy amerikai turnéra. Ahogy azt sejteni lehet, az amerikanizálódás azonban nem sült el jól (nem szokott), az a cucc szerintem korántsem olyan dögös és spontán, mint a "Watch Out". Fel is oszlottak ’86-ban, tisztázatlan körülmények között.

Ilyen lehetett volna a Europe, ha a billentyűst lecserélik egy másik gitárosra. De elképzelhetjük őket úgy is, mint egy ős-Airbourne-t, David Lee Roth-tal a mikrofonnál. Emelje fel a kezét, aki nem szereti az ilyen zenét? Gondoltam.

Kotta

Címkék: mesterremekek
2021.ápr.09.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

The Stranger: Kaleidoscope (2021)

yyy_55.jpg

Kiadó:
Octane Records

Honlapok:
thestrangeraus.bandcamp.com
facebook.com/thestrangerband

Amilyen hatalmas - szó szerint kontinensnyi - területét tekintve Ausztrália, olyan ritkán lakott, hiszen a népessége mindössze kb. 25 millió. Ennek ellenére zenei nagyhatalom, hiszen a rock, hard rock, heavy metal vonalon komoly eredményeket, legendás előadókat, zenekarokat tud fölmutatni. Még ha kifejezetten csak a progresszív műfajra gondolunk, akkor is rögtön eszünkbe juthat a Teramaze, Voyager, Caligula's Horse, Divine Ascension stb. - egytől egyig olyan bandák, amelyeket mi is szeretünk, akiknek kiadványairól mi is rendre igyekeztünk tudósítani.

A jelen recenzió tárgyát képező ausztrál muzsikusok Brisbane-ben alakították meg zenekarukat még 2013 tájékán. A banda nevét viselő első albumuk 2017-ben jelent meg, és nem is akárkik gondozták a bemutatkozó anyagot, a keverést David Castillo (Katatonia, Opeth, Eluveitie), a maszterelést pedig Jens Bogren (Soilwork, Paradise Lost, SymphonyX) végezte. Néhány tagcsere és egy kis fazonigazítás után most piacra dobták a második lemezüket, mely nem véletlenül kapta címét a színpompás optikai játékról - ugyanis elég sokszínűre sikeredett.

Az első két tétel tőről metszett dallamos progresszív metálnak minősül, de azután beindul a djentes szögelés, amivel sajnos az értékelhető dallamok is megfogyatkoznak, miközben egyre többször kerül elő a divatos acsarkodó szigor (pl. Jungles, The Devil You Don't) - szerencsére csak kiskanállal adagolva. Ugyanakkor nem áll távol a srácoktól egy kis Seattle-i hangulat (Jester), de a csaknem funkos (vigyázat, nem fánkos!) Maroon 5-féle pop rock sem (Siren) - persze a hasonlat jobban ülne, ha a zeneipar nem prostituálta volna Adam Levine kezdetben ígéretes csapatát.

A lemezt záró címadó tétel teljesen olyan, mintha a német Chaosbay dala lenne, itt azért összeér az új prog-generáció, egészen jól hallható, hogy milyen hangzás, milyen dallamvilág, milyen fordulatok jellemzik ma leginkább a műfaj fiatal trónkövetelőit. Nagyon ígéretes, ha nem is hibátlan ez a dalcsokor. Érdemes rájuk odafigyelni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.ápr.06.
Írta: Dionysos 4 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 16. – Sabbtail: Nightchurch (2004)

51skw-1qorl_sx300_sy300_ql70_ml2.jpg

A lemez onnan lehet ismerős, hogy minden magára valamit adó leárazásban képviseltette magát, arra gondosan ügyelve, hogy fogyasztói ára ne kússzon a lélektani 1000 Ft fölé…

Tény, hogy valahogy az egész lemez "low budget" kiállítása, borítógrafika, betűtípus, zenekari logó mintha azt sugallná, hogy "Meg ne vegyél, turkász, ennyit sem érek, egyhallgatásos vagyok!" De azért a jó szimatú öreg profikat nem lehet átverni. Egy gyors kötelező booklet-kontroll, és máris kész a diagnózis: Mats Levén és Fredrik Akesson (Talisman, Opeth) közreműködése olyan húzóerő, ami szinte kizárja annak az esélyét, hogy ergya legyen a végeredmény. Nem is az. Sőt, nagyon-nagyon nem az. Ez, kérem, egy bivalyerős skandináv hard rock/metal anyag. Egy szteroidokkal felpumpált, majd a háztól elzavart, ezért a természetben kicsit elvadult Deep Purple-hatású muzsikát kell elképzelni, igaz, slágerfaktor nélkül, de azért óriási dallamokkal. Bár az összesen két lemezt megért zenekar alapvetően Ianne Lund bőgős és Ian Bingegard billentyűs (szigorúan Hammond!) projektje volt, ez nem azt jelenti, hogy Mats és Fredrik ne kaptak volna főszerepet a rendelkezésükre álló háromnegyed órában.

Nem igazán ragozom, ez egy elmondhatatlanul "underrated" cucc lett, pedig majd szétveti az erő és minőség a hangfalakat. A Spotify természetesen  nem ismeri (???), és mostanában már leértékelve sem látom. Most éppen az "Outcast" szól, áll a szőr a karomon, közben arra gondolok, hogy a zeneipar tényleg milyen igazságtalan és kiszámíthatatlan tud lenni.

Túrisas

Címkék: mesterremekek
2021.ápr.04.
Írta: Dionysos 3 komment

Lyle Workman: Uncommon Measures (2021)

yyy_54.jpg

Kiadó:
Blue Canoe Records

Honlapok:
www.lyleworkman.com
facebook.com/lyleworkman.musician

Úgy számolom, ez a bejegyzés nagyjából egy tucatnyi megtekintésre tarthat számot. Ez lehetne az egyik példamondata annak az alaptételnek, hogy ez a világ nem igazságos, valódi és teljes igazságszolgáltatásra csak a túlvilágon számíthatunk – az egyéni és közösségi ítélet után, amikor ez a világ már elégett a kénköves tűzben. Lyle Workman ugyanis korszakos zseni, az előző, "Harmonic Crusader" című lemezéről 2009-ben írtam is recenziót – akkor (és azóta) kemény 18 megtekintést generálva ezzel. Engem azonban az ilyen lehangoló eredmények sem riasztanak el attól, hogy írjak. A Nagy Pompeius szállóigévé vált kijelentését némileg fazonra igazítva mondom: scribere necesse est… - írni márpedig szükséges…

Szóval adott egy parádés (egyébiránt autodidakta) gitáros fenomén és sokoldalú zeneszerző, az abszurd nevét magyarra lefordítva: Munkásember Sziget, aki már több hollywoodi sikerfilm zenéjét szerezte (Superbad, 40-Year Old Virgin, Yes Man, Knocked Up, stb.), ráadásul kapós bérzenész, aki olyan hatalmas sztárokkal turnézta már végig a földgolyót, mint Beck, Sting, Norah Jones, Bryan Adams stb., mégis relatíve ismeretlen: sem a kortárs komolyzene, sem a jazz, sem a rock világában nem kapja meg a neki kijáró hírnevet.

Az mondjuk igaz, hogy utoljára 12 éve adott ki saját szólóalbumot, mint ahogy az is, hogy a stílus, amelyben alkot, nem éppen rádióbarát, komolyzenei-jazz-rock fúzió lévén aligha vonz tömegeket. Hiába a két legendás Steve, tudniillik Vai és Lukather folyamatos és lelkes dicsérete, ez a muzsika megmarad rétegzenének, a réteg pedig, amelyet kiszolgál, olyan vékony, mint benzinkutas szendvicsben a Pick szalámi. Steve Vai ajánlása nem is olyan meglepő, ha megfontoljuk, hogy bizonyos értelemben Vai egykori fölfedezőjének és nagymesterének, Frank Zappának örökségét látszik ápolni mindaz, amit Workman muzikalitása képvisel. Itt nincsenek műfaji határok, megfér a jazz, blues, rock, funk, komolyzene éppúgy, mint a nagyzenekar, a big jazz band, a rockosan torzított Telecaster (mondjuk a mellékelt klipen épp egy Stratót és egy hollowbody Gibsont nyüstöl), a marimba és a countrys hangulatú lap steel gitár.

"Ez az album összefűzi mindazon szálakat, melyek engem zenészként jellemeznek. Négy éven keresztül készült, de valójában egy egész zenei karrier összegzése." Amikor Workman ezt nyilatkozta, kivételesen nem esett a muzsikusokra olyannyira jellemző túlzásba. A korábbi lemezein még legtöbbször szemplerekkel oldották meg az "orkesztrális" részeket, most azonban megalkuvásmentesen egy teljes nagyzenekarral vonult a híres Abbey Road Stúdióba – na meg olyan bizonyos körökben hangzatos nevekkel, mint Vinnie Colaiuta, Tim Lefebvre, Jeff Babko és a többiek.

Ezek a dalok nyilvánvalóan nem a Poptarisznyába készültek, nem fogják ostromolni a Billboard listák csúcsait, de ettől még varázslatos betekintést engednek abba, amit vétkes egyszerűséggel csak Zenének nevezünk – így, nagy betűvel. Tagadhatatlan, hogy kell hozzá egyfajta műfaji nyitottság, kifinomult ízlés, pillanatnyi hangulat – de annak a tucatnyi olvasónak, aki majd veszi a fáradságot, hogy elolvassa ezt a cikket, fönntartások nélkül ajánlom. Egy próbát biztosan megér.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.ápr.04.
Írta: Kotta 5 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 15. – Lethal: Programmed (1990)

lethal.jpegHa arra gondolunk, hogy közel negyven éves pályafutása alatt ez az amerikai banda összesen két lemezt adott ki hivatalosan, már sejthetjük, hogy nem jókor voltak jó helyen. Ebből a kettőből egy viszont egészen remek. Nem a zenei tudás, talentum hiánya volt tehát a sikertelenség oka valószínűleg.

Két testvér, Eric és Glenn Cook (gitár és basszus) alapította az együttest 1982-ben. Az énekesük (Tom Mallicoat) 2003-as kilépéséig aktívak voltak, 2006-tól ismét (újra összeálltak). Utóbbit nyilván megakasztotta Eric Cook 2012-es halála, hivatalosan azonban a mai napig sem oszlottak fel.

A gyakori tagcserék (már az első, saját kiadású lemezüket – "The Arrival" (1987) - újra fel kellett vegyék más dobossal annak megjelenése előtt) és az időközben kedvezőtlenre forduló zenei klíma elgáncsolta őket. Ez a korong amúgy demóként fut a hivatalos diszkográfiában, jelen recenzió tárgya az első kiadói támogatással rögzített munkájuk.

Nagyon könnyű a zenekart besorolni a Queensryche klón kategóriába. Egészen hasonló zenét játszanak, mint a Seattle-i legenda az első korszakukban. Mallicoat hangja, énekstílusa is kifejezetten hajaz Tate-ére, de Midnight is megbújik benne. Ahogy a muzsikában is – a kicsit korábban alakult, de szintén hányatott sorsú - Crimson Glory. De ki a fenét érdekel mindez, ha amúgy a produkció elsőrangú?

Hasító ikergitárok, éteri ének, tökös, technikás, enyhén progos amerikai power metal, a lemez címéhez méltó rideg, kicsit gépies hangzás. Ennyi, és nem más. Nem szeretném többnek láttatni, mint ami: egy kiváló, de nem eredeti alkotásnak. Nem kell, nem is lehet mindig megváltani a világot! Főleg, ha rosszkor vagy rossz helyen.

Kotta

Címkék: mesterremekek
2021.ápr.03.
Írta: Dionysos 3 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 14. – Nikolo Kotzev's Nostradamus (2001)

letoltes.jpgNem nagyon vádolható azzal kedvenc stílusunk, hogy a "rockopera" műfaját mostohagyerekként kezelte volna, sőt inkább az ellenkezője fordult elő. A hard rock/heavy metal lényege szerint teátrális műfaj, voltaképpen az operával való összeházasítása meglehetősen logikus lépés. Ennek megfelelően a fúzióból születtek is klasszikusok, meg jónéhány felejthetőbb produktum. Személyes véleményem az, hogy az igazán kiemelkedő alkotások többé-kevésbé megkapták a nekik kijáró figyelmet és elismerést (Ayreon, Avantasia, Savatage, stb.), néhányan meg nem kapták meg, de nem is nagyon érdemelték ki (pl. Tolkki: Avalon), meg akad néhány opera, ahol a befektetett munka és minőség sajnálatosan fordított arányosságot produkált az elismertséggel.

Nikolo Kotzev "Nostradamus" operája számomra a legnagyobb talány ebben a tekintetben. Itt elvileg minden együtt volt a nagyobb sikerhez. Göran Edman, Glenn Hughes, Jorn Lande, Joe Lynn Turner, Doogie White, Alannah Myles, Sass Jordan a főbb szerepekben, egy igazi, 35 főből álló szimfonikus zenekar, és Kotzev (gitár) mellett a Europe legénysége alkotta a rockbandát. És ami a legfontosabb számomra, hogy a zeneszerzésben, hangszerelésben nem az történik, mint sok, akár népszerűbb rockoperák esetében is, hogy a rockdalokat itt-ott színesíti némi dagályos, klasszikus zenei hatás, hanem a vonósok az egyes dalok részeiként működnek, hol hangsúlyosan, főszerepet játszva, hol kiszolgálva a gitárokat, hol teljesen alárendelve magukat a súlyosabb megszólalásnak. Rajta kívül mindezt ilyen minőségben, színvonalon megvalósulni, egyedül Viktor Smolski (Almanac, ex-Rage) esetében tapasztaltam. Nyilván nem véletlen, hogy akárcsak Smolski, a bolgár származású Kotzev is klasszikus zenei nevelést kapott, ötéves korában kezdett hegedülni. Más kérdés, hogy Brazen Abbot nevű bandájával igazán sok vizet mégsem zavart, meglehetősen átlagos, bár kétségkívül minőségi hard-rock anyagok kerültek ki a kezei közül.

A Nostradamus azonban kikezdhetetlen. Az elejétől a végéig élvezhető hard rock opera, szenzációs duettek, szólódalok alkotják a dupla albumot, ahol – legalábbis számomra – nincs üresjárat. Ehhez képest az anyag elfelejtődött, még a Spotify-on sem tudom meghallgatni. Na, ezért (is) kell mindent beszerezni CD formátumban, bár ez esetben egy minőségi DVD jelentené az élmény-teljességet, amire azonban nyilván semmi esély.

Ha valaki, aki amúgy érdeklődik a rock operák iránt, de ez mégis kimaradt, valahogy hallgassa meg, nagyon szép húsvétja lesz, becsszó!

Túrisas

Címkék: mesterremekek
2021.ápr.02.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Out Of This World: Out Of This World (2021)

yyy_53.jpg

Kiadó:
JVC/Victor

Honlapok:
www.keemarcello.com
facebook.com/keemarcellorocks
www.tommyheart.com
facebook.com/tommyheartrocks

E lemez története még 2016-ig nyúlik vissza, amikor is a Frontiers – miközben szokása szerint valaha volt nagy sztárokat keresett, hogy kardiopulmonáris újraélesztésben részesítse elhasalt karrierjüket – előbányászta Kee Marcellót, aki 1986 és 1992 között a Europe-ban pengetett (egyesek szerint még John Norumnál is jobban). Akkor az olasz kiadó platformot biztosított Marcello számára a régóta esedékes szólólemezének (Scaling Up) megjelenésére és hatékonyabb marketingjére. Persze Perugino – a rockzene nápolyi keresztapja – rövidesen kért egy szívességet Marcellótól, s ennek lényege az volt, hogy tessék összeállni a Fair Warning zseniális, de érdemtelenül kevéssé ismert énekesével, Tommy Hearttal, és följátszani egy egész albumnyi Alessandro Del Vecchio szerzeményt. Ebből lett 2017-ben a Kee Of Hearts.

A KOH lemez egyébként nem lett rossz, mai füllel is élvezetes (főleg a két főszereplő mindig bámulatos teljesítménye miatt), noha nem emelkedik ki a tucatnyi hasonló Del Vecchio termék közül. Akkor meg is jegyeztem, hogy nem kéne Marcello és Heart géniuszára ennyire rátelepedni; hagyni kéne őket szabadon dolgozni, kicsit több kosszal és tágabb muzikalitással. Amikor meghallottam, hogy a páros végül a Frontiers néha már fullasztó öleléséből kibontakozva saját projektbe kezdett – önálló dalszerzés és finanszírozás mellett –, széles mosoly ült ki az egyébként rendkívül mogorva és ellenszenves pofázmányomra.

Az Out Of This World névválasztás nyilván nem véletlen, hiszen ez volt az első Marcello által följátszott Europe album (1988) címe. A közös munka annyira megihlette Marcellót, hogy a vele készült két klasszikus Europe lemez anyagát meg akarta turnéztatni Hearttal a mikrofon mögött. Hát mit mondjak? Mocskosul megnéznék egy ilyen hangversenyt! Sajnos erre a jelen körülmények között még egy ideig nem lesz lehetőség. Talán éppen ez a fölismerés vezette el a Marcello-Kee párost arra, hogy kiadják a "Live From The HEAT" című koncertanyagukat, melyen a Marcello-éra Europe dalai mellett játszanak néhány Fair Warning és Kee Of Hearts nótát is. Ezt viszont meg akarták támogatni még pár saját új szerzeménnyel; talán nem tévedek nagyot, ha így írom le az "Out Of This World" genezisének történetét.

Az Indiegogo kampányból finanszírozott albumnak csak Japánban van rendes kiadója és terjesztője, a világ többi részében élők Marcello és Heart Indiegogo oldaláról rendelhetik meg a CD és/vagy LP formátumokat. Megvásárolható külön-külön a koncertlemez és az új stúdióalbum, de létezik egy diétás opció is: az új stúdiólemez négy bónusz élő fölvétellel kiegészítve (Let The Good Times Rock, Burning Heart, Momentum, Superstitious). Az új anyag producere egyébként Chris Laney (Pretty Maids) volt, a keverést pedig Ron Nevison (KISS, Bad Company, Ozzy Osbourne, Lynyrd Skynyrd, Vince Neil, Meat Loaf, Heart, Chicago stb.) végezte. A hangzás jobb is lett, mint a Kee Of Hearts esetében.

Huh! Ez a bevezető tőlem szokatlanul hosszúra sikeredett! Térjünk is gyorsan az új lemez értékelésére! Azt kell mondjam, hogy a Kee Of Hearts egyenes folytatása született meg, még úgy is, hogy Del Vecchiónak ehhez már semmi köze. A szerzőpáros érezhetően nem akart modernizálni, karcosabbra, furfangosabbra venni a figurát. Ez egy teljes egészében retrográd anyag, születhetett volna akár a '90-es évek fordulóján is. Nyilván az volt a koncepció, hogy olyan dalokat kell írni, melyek egy klasszikus Europe szerzeményeket fölvonultató turné szetlistájából nem lógnak ki. És tényleg: egyik-másik nótában (pl. In a Million Years) még Heart is tök úgy énekel, mint Joey Tempest. A "historikus" megközelítést csak erősítik a régimódi, pufihaj-korszakot idéző szinti hangszínek (hallga' pl. a "Twilight" vagy a "Lighting Up My Dark" bevezetőit!).

Én jobban örültem volna némi merészségnek, kísérletező kedvnek, pl. kifejezetten tetszik a "The Warrior" című kakukktojás, ami lehetne akár egy Van Halen dal is (talán tisztelgésnek szánták Eddie áldott emléke előtt). Mindent egybevetve azért ezt valamivel erősebbnek érzem a Kee Of Hearts lemeznél. Mindenesetre ajánlatos úgy hallgatni, mint egy retrospektív Europe turné kiegészítő anyagát, nem pedig úgy, mint egy egészen új és friss kifejeződését a szerzők vitathatatlan muzikalitásának. Ebből a szempontból Marcello legutóbbi szólólemeze, a "Scaling Up" sokkal, de sokkal izgalmasabb és naprakészebb.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.már.29.
Írta: Kotta 4 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 13. – Dave Sharman: Exit Within (1992)

sharman.jpgValószínűleg felesleges mondanom, hogy ezen a blogon nagy becsben vannak a gitárhősök. Egy időben én is rá voltam kattanva az ilyen – gitárhősködős – albumokra. Van jó néhány a tarsolyban. A leggyakrabban, legszívesebben játszottak ezek közül: az első Malmsteen, a "Flying in a Blue Dream" (Satriani), a "Passion and Warfare" (Vai), Jason Beckertől a "Perpetual Burn" és ez. Az első négyet gondolom nem kell magyarázni, hatalmas klasszikusok a stíluson belül, de Sharmant valahogy elmosta az idő sodra.

Ez a második megjelenése, az első korongjára ezt a matricát ragasztotta a kreatív marketinges: "Európa válasza Joe Satrianira". A kreatív idézőjelben. Ez annyiban azért igaz, hogy az angol zenészre is elmondható, legalább annyira jó dalszerző, mint amilyen technikás gitáros. Ő is dalokban gondolkodik, nem szólókban, annak ellenére, hogy nagyon magabiztos és sokoldalú a hangszer-kezelése.

Az első lemeze (amely nem túl fantáziadúsan az "1990" címet kapta) még teljesen instrumentális, ezen viszont négy számban van ének (Thomas Brache). Érdekesség lehet még, hogy Neil Murray játszik basszusgitáron. Vele jó David egy Gillannal közös munka során találkozott.

Igazából nehéz megmondanom, miért hallgatom ezt az albumot többször, mint mondjuk MacAlpine, Vinnie Moore vagy Greg Howe cuccait, de a hangulata nagyon megfogott, ez az igazság. Talán éppen az a vonzó benne, hogy a technikai tudás messzemenőkig a dalokat szolgálja, sosem válik magamutogatóvá.

Nehéz felfogni, hogy egy ekkora tehetség hogyan tudott elsikkadni ("Hear n' Now" – 1994, aztán legközelebb 2013-ban jelentet meg CD-t. Manapság leginkább oktatóként tevékenykedik.) Hiszen a dallamérzék mellett felismerhető, markáns játékstílussal is bírt (lásd pl. "Andromeda" alább), amit azért kevesen mondhatnak el magukról. Talán egy európai Mike Varney hiánya az ok; kellett volna valaki, aki üti ezt a vasat már kevésbé forrón is, és/vagy az a köztudott tény, hogy az angolok igen gyorsan fordulnak a legújabb zenei trendek irányába – a '90-es évek pedig nem a muzsika virtuóz megközelítéséről szólt.

Egy szó, mint száz, engem rendre elvarázsolnak Sharman futamai, lebegő dallamvilága – van benne valami földöntúli (szépség). Hallgasd meg, lehet, hogy téged is elcsábít majd! Még ha pont ez nem is annyira hősködős.

Kotta

Címkék: mesterremekek
2021.már.26.
Írta: Dionysos 8 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 12. - Richard Andersson's Space Odyssey: Astral Episode (2005)

andersson.jpg

Ahhoz, hogy valami elfelejtett mesterremek legyen, ugyebár kell(enek) mester(ek), meg valami balszerencsés körülmény, ami miatt elfelejtődik a mesterremek. Nem nagyon akarom megfejteni, hogy itt mi történt, valójában nem is tudom, de az biztos, hogy mind a névadó projektgazda, mind az énekes Nils Patrik Johansson sokkal ígéretesebb utat is bejárhatott volna, ha csak önmagában a fentről kapott zenei talentumokat nézem. Noha mindkét név ismert a szakmában, ráadásul Nils Patrik Johansson az Astral Doors debüttel elég nyomatékosan be is köszönt a színtérre, kicsit talán Ronnie Romerohoz hasonlatosan, de amíg utóbbi, karcos és erős Dio-jellegű hangjával eléggé be is dolgozta oda magát, Johansson hasonló adottságokkal megrekedt a középmezőnyben és mára elég véleményes, beszürkült produkciókban bukkan fel zenekarokban, szólóban egyaránt. Andersson (Majestic, Time Requiem) hasonló cipőben jár, bár virtuózként kétségtelenül nevet szerzett ő is, a hórihorgas svéd leginkább a leértékelt lemezek első számú billentyűs-virtuózaként bukkan fel.

Ennek a megjelenésnek is a folyamatos és megalázó mértékű leárazás keserű kenyere jut(ott) osztályrészül, pedig neoklasszikus prog-power stílusban sikerült elementárisat alkotniuk. Töltelékdalok és üresjárat nélkül jönnek az arcunkba a hibátlan kompozíciók, óriási dallamok, egyenesen a Dio-iskola eminens osztályából, elképesztő hangszeres szólók, korrekt megszólalás. Ha az amúgy magabiztosan, sőt túlzás nélkül abszolút virtuóz módon gitározó Magnus Nilsson nem is ér fel Michael Romeo zsenijéhez, megkockáztatom, és vállalom is a kijelentés súlyát, hogy az "Astral Episode" a legtöbb Symphony X lemez mellé odatehető minőségben. Igen, tudom, hogy mit beszélek.

Az első lemez is remek, annak ráadásul még Csörsz Zoltán dobos személyében magyar közreműködője is volt (itt már Andreas Bobjer dobol fifikásan és hibátlanul), de az "Astral Episode" az igazi telitalálat. Ha bejön a stílus, azonnal csapjatok le rá, ha még nem futott ki a készlet, mert pénzt nem nagyon kérnek érte…

Túrisas

Címkék: mesterremekek
süti beállítások módosítása