Sikeres évet zártunk: nem mintha olvasóink száma az egekbe szökkent volna – megmaradtunk az underground hivatástudattal teli mélyén, amihez mindenféle magyarázatot kreálunk saját magunk vigasztalására –, de ha ez jelent valamit, talán még sosem hirdette ízlésünk kifinomultságát a magyar heavy metal legfontosabb és legtöbbet olvasott – naná, mivel egyetlen – nyomtatott újságjában annyi kritikánk, mint ebben az évben.
Vannak, akik szerint ez nem a siker, hanem egészen más valaminek a mércéje, én azonban, mint a nyolcvanas években zeneileg szocializálódott ember, most is bősz kíváncsisággal esek neki a lapnak, és véleményük, ha nem is olyan mértékben, mint húsz évvel ezelőtt, még mindig sokat számít, ebből kifolyólag írásaink jelzés nélküli kölcsönvétele – és most akkor köszönjük meg helyettük mi az ingyenes reklámot – duplán megerősít abban, hogy jó úton járunk. Arra gondolni sem merek, hogy a digitális platform kezd kiüresedni, és a "ha nincs más, jók vagyunk mi is" attitűdjével állunk szemben: a fanzinek, blogok, weblapok talán még sosem látott gazdagságban öntik ránk a metal legkülönbözőbb stílusait, alstílusait taglaló tudnivalókat, pusztán azon csodálkozom, hogy még nem találkoztam a műfajt feldolgozó doktori disszertációval (szakdolgozattal igen), hiszen forrásmunkát bőven lehet találni, kár, hogy a Metal Hammer nem számít tudományos lapnak.
De fussuk át az évet az én szempontomból, ami megelégedéssel tölthet el, hiszen minden általam szeretett és hallgatott alstílus előrukkolt olyan lemezzel, amit szeretek, egyedül talán csak a viháncolós folk metal nem termelt megfelelő talpalávalót (egyesek szerint talp alávalót), de ennek meg úgy gondolom, a fémzenét hívők nagyobbik része egyenesen örül. Megértem őket is, hiszen én sem tartom a "csujjogatást" gitárral összekötő népieskedést az esztétikum csúcsának, de mit csináljak, ha nem tudom elfojtani magamban a génekből előtörő szeretetet, amit az autentikus dallamok hallgatása kivált.
A másik megelégedésemre szolgáló tényező a női frontemberek előretörése minden frontvonalon, és jómagam, aki eddig tipikus férfi műfajnak tartotta a heavy metalt – kivéve a gótikus-szimfo' színteret –, most térdre borulva kell bocsánatot kérjek a hölgyektől, akik legalább olyan elánnal és lendülettel vezették együtteseiket a színpadokra, mint egy tucat extrém műfajt képviselő, könyörtelen kan-banda.
Zenei ízlésem természetesen nem változott meg egy év alatt: továbbra is becsülettel bevallom, ha tetszik a kommersz, esetleg a gyerekesnek vagy avíttnak tartott zenei produktum, hiszen ha nem lennének hozzám hasonló metal fanok, kinek gyártanának lemezt a Running Wildhoz hasonló őskövületek?
A másik, számomra már nem annyira tetsző jelenség az európai power metal diszkósított változatának előretörése, de ha jobban utánagondolok, a pop és a metal már a nyolcvanas években is jól megfértek egymással, legfeljebb nem a fősodorban. (Bár a tuc-tuc ütemek inkább a technóhoz párosíthatók, és nem a disco funkyból kinövő ritmusaihoz.)
A magyar ugaron sajnos továbbra sem igazán nekem gyártanak zenét, de ezt dőreség lenne hibaként felróni a szcénának: az ízlés egy bizonyos határon túl már nem esztétikai mérce, és ha még mindig nem született meg a magyar Helloween, azt legfeljebb én sajnálom, és nem az esztéták. Ettől függetlenül az Asphalt Horsemen régi-új hard-rock/southern alapvetése, az At Night I Fly hagyományos, magyar progresszív aranykorba visszarepítő nosztalgikus remeke, és az End Of Paradise új énekesének híre okozott annyi örömteli percet, mint külföldi kollégáik. De most már ugorjunk, mondaná Pósalaky úr, remélem, hogy elegáns fejes és nem csálé segges lesz a vége.
1. Turilli/Lione Rhapsody: Zero Gravity: Rebirth And Evolution
A Rhapsody ágas-bogas családfáját egy csapatnyi kertész sem tudná követhetővé vágni, és a két zenész vállalkozásaiból egy kisebb ország éves metal-termése is bőven kitelne. Luca jól tette, hogy meggyőzte magát, miszerint gitártudása megkérdőjelezése ugyanannyi rációt tartalmaz, mint amennyit a lapos föld hívőinek gondolati rendszerében találunk. A hagyományos szimfonikus powert új elemekkel gazdagító lemez pedig megmutatta, hogy van még tartalék a műfajban, főleg, ha két ilyen virtuóz varázsolja progresszívvé a hangjegyeket.
2. Avantasia: Moonglow
Tobiasnak sikerült kissé kimoccannia a porondmesteri szerepből, és elhinni, hogy a metal-musical nem feltétlenül a rajongók kedvenc stílusa (még ha anyagilag sikeres is). A "Moongloow" végre visszahozott némi fémet is azokból az időkből, mikor a metal opera szóösszetételének második felét csak idézőjelbe rakva használtuk.
3. Saint Deamon: Ghost
A fene sem gondolta volna, hogy 10 év után a valamikori euro-power reménység ekkorát tud dobni… akkora bukás után, mint amivel 2009-ben örvendeztették meg a csalódásokat szerető fanokat. Az, hogy a némi progresszivitást is a zenébe csempésző tradicionális metal csapat ezzel a ritka ostoba névvel tudott ilyen fineszes albumot összerakni, minden bizonnyal nem a szellemek, hanem a Rousseau-i értelemben vett szellem eredménye.
4. Sascha Paeth's Masters Of Ceremony: Sign Of Wings
Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok! – kiabálta a mikrofonba annak idején a csalódott Szepesi, de most csalódásra semmi ok. Az ízlésem szerinti alstílusokba is megérkeztek a pajzsra emelendő női előadók, hogy bebizonyítsák, nem csak az amazonok tudják a versenyt felvenni a férfiakkal a férfiaknak kikiáltott tevékenységben – konkrétan a hadakozásban –; Sacha Paeth új csapata ráadásul piszkos jó módon hozza a valamikori Masterplan debüt egyszerre hagyományőrző és modern szimbiózisát.
5. Skyblood: Skyblood
Azt eddig is tudtuk, hogy Mats Levén képes a telefonkönyvet is úgy felénekelni, hogy végig járhassuk az emberi érzelmek széles skáláját, de hogy dalszerzőként milyen, arra most jöttünk rá igazán. A doom és a progresszív metal kavargó örvényéből létrehozott elegy elsőre félelmetesnek tűnik, de az énekes hangja mentőövként tart minket vissza, hogy beszippantson a mélység. Vagy nem is nagyon akarjuk, hogy visszatartson?
6. Soto: Origami
Soto mérges korszaka tovább tart, még szerencse, hogy ettől a dühtől nem kell félni. A modern megközelítésű album hatásától pedig minden bizonnyal kedved támadhat az origami művészetébe is elmerülni, csak aztán legyen energiád a dallamokra is figyelni.
7. Twilight Force: Dawn Of The Dragonstar
Nem véletlen, hogy egy Helloween tribute bandából szabadult és Luca Turillinál tanult zenész – aki ráadásul képzett operaénekes is – könnyedén meg tud felelni a metal operák hagyományos követelményeinek. Ha felnőtt létedre szeretsz sárkányokon lovagolni – márpedig sok ilyen ember van, látva a "Trónok harca" sikerét – akkor nosza, pattanj fel a lemez dallamaira, és máris tied a legvagányabb hátas a Földön!
8. A New Revenge: Enemies & Lovers
Megvallom őszintén, hogy Tim Owens egyike azoknak az énekeseknek, akikben leginkább csalódni szoktam. A remek hangú, de gyenge dallamalkotási képességekkel rendelkező dalnok sikolyparádéja sajnos nem helyettesíti a kidolgozott refréneket – egészen eddig, mert ezen a lemezen pattogós ritmusú slágerek követik egymást, katonás sorrendben. Csak győzz nekik tisztelegni!
9. Kobra And The Lotus: Evolution
Ismét egy hölgy, és ismét egy listás album. Nincs is mit szaporítani a betűket, az "Evolution" úgy teremtett földhöz, mint ahogy a női MMA-ban (Mixed Martial Arts) szokás. Csak ez nem fájt, sőt, újabb hirig kérelmére buzdít.
10. Michael Sweet: Ten
Ha Leif Edling krónikus fáradtságban szenved, akkor Michael Sweet krónikus buzgalomban. Talán még egy táltos sem tudná egy kezén megszámolni az utóbbi évek Sweet munkáit, pedig tudvalevőleg nekik jó pár ujjal több van, mint nekünk.
11. Human Fortress: Reign Of Gold
Tudom, hogy a kategorizálás hülye dolog, a zenei stílusok megcímkézése meg még inkább, de ha reneszánsz metalról beszélünk, akkor csakis a Human Fortress juthat az eszünkbe. Igaz, hogy a jelenlegi dalcsokor kissé szigorúbbra sikerült, de biztos valamiért mérges volt az a fránya kobzos.
12. Crystal Viper: Tales Of Fire And Ice
A hagyományos lengyel-magyar barátságot félretéve ez most egy újabb olyan csajfrontos album, amiért úgy gondolom, a metalban is győzött a feminizmus. Csak itt nem előrángatott ideológiák, hanem a tényleges teljesítmény miatt.
13. Crystal Eyes: Starbourne Traveler
Tudom-tudom, a csapat által játszott zene nem éppen az esztétikum csúcsa, de mit csináljak, ha az Accept-Running Wild keverék úgy ütött szíven, ahogy azt a felidézett csapatok a nyolcvanas években tették. S hogy most lassan 2020-at írunk? Nem baj, ez csak azt bizonyítja, mennyire időtállónak azok a panelek, amiket olyannyira szeretünk ócsárolni.
14. Pretty Maids: Undress Your Madness
Öreg harcos nem vén harcos. Érdekes, hogy engem csak most kapott el a banda szellemisége, pedig tudvalevőleg már jó 20 éve túl vannak a csúcson. Nem is merek arra gondolni, hogy akkor milyen magaslatokban jártak zeneileg – mert sajnos az elismertség terén valahogy az undergroundban maradtak. És mondjátok, hogy van igazság a világon!
15. Volbeat: Rewind, Replay, Rebound
Kommerszek lettek, eladták magukat, kiszámíthatóvá váltak – csak pár jelző, amit a lemez kritikáinál olvastam. Teljes mértékben igazat adok nekik, de mit csináljak, ha még így is tetszik az a szűk egy óra rock 'n' rollal kevert Hetfield-szagú metal, amivel évről évre kivívják maguknak a kritikusok haragját.
A felsoroltakon kívül nem is nagyon maradt más, amit ajánlani tudnék, talán csak az Inglorious, a Vision Divine, az Evergrey és az Avatarium új lemeze, de hát így is rengeteg olyan album van, amire nem tudtam elegendő időt fordítani és amelyek lehet, hogy több idő függvényében felborították volna az itt leírt listát. Ez azonban inkább örömmel tölt el, hiszen azt jelenti: szeretett stílusunk virágzik föld felett és föld alatt, erre pedig mi más lenne képes?
Kívánok hát minden egyes olvasónknak örömökkel, egészségben teli boldog új évet, és természetesen az ideihez hasonló gazdag metal-termést!
Garael
Nos, ... emlékezetes egy év volt, nem elsősorban, de zenei szempontból is, természetesen. Mivel a zene alapjaiban határozza meg a mindennapjaim, így a nem feltétlen és közvetlen zenei tárgyú történésekben is sok a zene. 21 év után intettem 
Amikor kiderült, hogy ebben az évben másodjára is megadatik, hogy kirepülhetünk New Yorkba, az első feladatok egyike volt, hogy megnézzük a koncertprogramokat, mikorra érdemes időzíteni. A kérdés gyorsan eldőlt. Vitán felül kedvenc gitárosom (valójában 1986 óta a legnagyobb hősöm) koncertjének primátusát sem az In Flames, sem Cher, sem Bob Dylan nem fenyegethette. (A kintlétünk alatti héten a "nagy nevek" közül őket lehetett volna még elcsípni). 
