Schwarzenegger metalba öltözött! – hirdették 1993-ban az újságok az Utolsó Akcióhős c. film reklámjaiban – már amelyiknek fontos volt a mozi zenéjét összeállító korabeli első ligás együttesek akkor még ritka együttállása. A film ugyan nem érte el a korábbi Arnold bombák sikerét – furcsa egyvelege volt a paródiának, Hollywood görbe tükrének és a megszokott akció-paneleknek, de a soundtrack az bizony ütött, mint Thor kalapácsa, hiszen annyi nehézfémet tartalmazott, amennyit a természeti kincsekben szegény Japán egy év alatt sem termel ki. Az album egyébként az AC/DC kolosszális slágerével nyitva kellő súllyal alapozta meg a továbbiakat: az Anthrax, az akkor csúcson lévő Alice In Chains, a Def Leppard, vagy a Queensryche, de még az undergroundban csodát tevő Tesla is voltak annyira híresek, hogy egyedüli névként is felkeltették volna a metal-társadalom érdeklődését, együtt azonban magát a heavy metal Paradicsomot hozták el a mozikba, ahol hurik helyett vezető metal bandák húzták a talpalávalót.
Az "Angry Again" hivatalosan a "Hidden Treasures" válogatásalbumon jelent meg, bónuszként hozzácsapva a számomra legkedvesebb Megadeth albumhoz, a "Youthanasia"-hoz, így követte annak dallamosabb, thrash-től távolodó vonalát, egy olyan riffel indítva a számot, ami szó szerint lyukat égetett a filmvásznon: a többszörös robbanással startoló "mozi a moziban" főcímzenéjeként meghatározó emlékként égette mindannyiunk fejébe, hogy ki az első számú akció, izé, heavy metal hős, aki hiába dühös megint, szája szélén ott van az elégedettség felfelé irányuló görbülete.
Már meg sem tudom mondani, pontosan mikor, de bizonyosan évekkel ezelőtt többé-kevésbé módszeresen elkezdtünk bemutatni olyan amerikai rock bandákat, akik itthon (értsd: az öreg kontinensen és közelebbről hazánkban) kevésbé ismertek, pedig az egyetemes rocktörténelem igazi mérföldkövei. Ebbe a sorozatba többek között olyan legendás csapatok tartoznak, mint a Styx, REO Speedwagon, Night Ranger, Grand Funk Railroad, The Doobie Brothers és persze a Chicago. Ebben a bejegyzésben az utóbbi kettőről lesz majd szó, hiszen a DVD egy Chicago-i Chicago koncertet rögzít, ez egy The Doobie Brothers-szel közös, 2012-es buli emléke, amelynek utolsó három nótájában mindkét együttes muzsikusai fölléptek.
A Chicago 1967-ben alakult meg és nevüket nyilvánvalóan a szülővárosuk iránti tiszteletből választották. A '70-es és '80-as évek amerikai toplistáinak állandó és előkelő szereplői voltak, pedig a zenéjük minden emészthetősége, slágeressége ellenére igazán igényes és ízléses fúziója volt a pop, rock, jazz és funk stílusoknak. Ez így leírva nem tűnik olyan vonzónak vagy sikeres receptnek, de ők minden papírformát meghazudtolva többszörös "platinum-selling" művészeknek bizonyultak, akik sikeresen integrálták a rockzenét és a fúvósokat, és más tekintetben olyan pop-rock óriásoknak kövezték ki az utat, mint pl. a Toto.
A magyar közönség szempontjából az is különös jelentőséggel ruházza föl a Chicagot, hogy ők mutattak irányt a magyar rockzene méltán legendás formációjának, az LGT-nek. Távol álljon tőlem, hogy a hazai zenei élet öregjeinek (egyébként elévülhetetlen) érdemeit kicsinyítsem, de azt azért vegyük tudomásul, hogy annak idején - miként is fogalmazzam? - a magyar muzsikusok szabadon merítettek ihletet a nyugati példaképek dalaiból, lemezeiből. Az ország elzártsága miatt minimális volt az esélye a lebukásnak, ráadásul abban az időben még más szemmel tekintettek az ilyesmire. Legyen annyi elég, hogy pl. az LGT helyenként erős Chicago (és Gino Vanelli) hatásokat mutat, melynek bizonyító erejű lenyomata a kicsit talán pimasz "mash up"-ja a Chicago "Dialogue Parts 1 & 2"-jának és az LGT "Szól a rádió"-jának.
Akárhogy is (közvetetten vagy közvetve) a Chicago hatással volt a hazai zenészekre és általuk a magyar közönségre is. Ennek elismerése bizonyos értelemben valamelyest megkésett igazságszolgáltatás a Chicagonak. A lemaradást úgy lehet kiválóan pótolni, hogy az ember jól megnézi ezt a vagány helyen rögzített és kifejezetten jól fényképezett koncertet, amely a zenekar teljes, négy évtizedet meghaladó pályafutásának kívánatos gyümölcseiből szemezget. Mondjuk a nagylelkű mecénás hölgy színpadra szólítása, és a tény, hogy az "If You Leave Me Now"-t ő énekli hamisan és egérhangon, kicsit kiverte nálam a biztosítékot, de a gesztus érthető (csak nem mikor a kamerák is "forognak").
Nem állítom, hogy a DVD hibátlan, Jason Scheff bőgős éneke nekem néha határeset, Keith Howland gitáros hangszere pedig halkan és tompán szól, de amúgy a hangzás teljesen korrekt, az előadás feszes és a koncert jó hangulatú. Ismétlem, aki régi rajongó, vagy éppen új "beszállóként" ismerkedni szeretne egy mifelénk nem érdemeihez méltóan ismert és elismert rocklegendával, jól teszi, ha megnézi ezt a koncertet (félénken megjegyzem: a mellékelt youtube linken az egész megtekinthető).
Fábry Sándor visszatérő poénja, hogy Beethoven a zene Mozartja. Az viszont egyáltalán nem tréfadolog, hogy lassan Neal Morse válik a progresszív rockzene Mozartjává. Ezzel nem képességeket akarok összemérni (apples and oranges, ahogy a művelt orosz mondja), hanem azt a szinte emberfölötti termékenységet, amit Morse esetében sem magyarázhatunk másként, csak istenáldotta tehetséggel, egyfajta izgágasággal vagy vérmességgel és – nem szabad elfelejteni – döbbenetes munkaetikával. Az elképesztő volumenű Morse-életmű meglepően egyenletes színvonalat képvisel, ez persze nem jelenti, hogy minden egyes kiadványa a "szakos" kategórián túllépve a "zseniális" tartományba tartozik.
A "Jézus Krisztus, az ördögűző" nem Morse első dupla, két óra körüli anyaga, mindazonáltal újdonságnak minősül abban a tekintetben, hogy ez az első sokszereplős, klasszikus értelemben vett rockoperája, amivel – ha úgy tetszik – átlépi a szokásos műfaji határokat, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről a progresszív rock esetében. Ezen a projekten Morse kb. 10 éve dolgozik, a dalok nagyobb része még 2008-2009 körül született, majd a tavalyi Morsefest készületei közben az egészet újraírta. Alapvetően a tőle már megszokott, régről ismerős (néha túl ismerős) dallamokat és dalszerkezeteket kapjuk, csak most még dagályosabb, még teátrálisabb formában, határozott Broadway musical elemekkel.
A gitárt és szintit kezelő Morse mögött a zenekar gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Neal Morse Band törzsgárdájával. Két szignifikáns különbség akad csupán: Mike Portnoy vagy nem ért rá, vagy túlságosan, rajongóan vallásosnak ítélte a témát, így helyette Eric Gillette – igen, Eric Gillette, a Neal Morse Band gitárosa! – dobolta föl a lemez(eke)t. Miközben meg kell süvegelnünk ennek az univerzális tehetséggel megáldott muzsikusnak a (multi)hangszeres kompetenciáját, nekem azért hiányzik Portnoy, úgy stílusban, mint hangzásban. Szerintem itt nagyon világosan kiütközik egy jó dobos és egy zseniális ütős közötti különbség. Mivel Gillette a pengetőt dobverőre cserélte, helyette Morse és a 2007-es "Sola Scriptura"-ról ismerős Paul Bielatowicz osztották meg maguk között a gitárszólókat. Megint azt kell mondjam, nyilván jól teljesítenek, de Gillette-tel jobban jártunk volna.
A rockopera szereplőit 12 énekes formálta meg, köztük olyan ismert és kiváló fazonokkal, mint pl. a Krisztus szerepét játszó Ted Leonard (Enchant, Thought Chamber, Spock's Beard), Nick D'Virgilio (Spock's Beard) és Jake Livgren (Proto-Kaw), aki nem más, mint a legendás, ős-Kansasből ismert Kerry Livgren unokaöccse. A többi, kevésbé ismert énekes is kiváló munkát végzett szólóban és vokálozásban egyaránt.
Az mindenképpen meglepő, hogy míg korábbi lemezeit Morse általában a saját kiadóján, a Radiant Recordson keresztül dobta piacra, ennek az anyagnak gondozását az olasz Frontiers vállalta magára. Elképzelhető, hogy így több pénz jutott a produkcióra (nem hiszem), illetve a terjesztés is olajozottabban zajlik (ebben sem vagyok biztos), de az bizonyos, hogy ennél a témához illően egy nagyobb szabású, grandiózusabb hangzást vártam. Kicsit bántó, hogy az orkesztrálás a Spock's Beard korai lemezeihez hasonlóan műanyag (értsd: szemplerekkel, szintivel lett megoldva), egy valódi kamarazenekar és egy tisztességes kórus sokat dobott volna az anyagon.
Természetesen fölmerül a hallgatóban Andrew Lloyd Webber nagy klasszikusával, a Jézus Krisztus Szupersztárral való összehasonlítás. Webber darabja zeneileg sokkal direktebb, fókuszáltabb, hatásosabb és színpadiasabb (ahogy az egy igazi musical szerzőhöz illik), Morse műve azonban érezhetően ihletettebb (amennyiben személyes és mélyen gyökerező keresztény hitből fakad) és teológiai értelemben sokkal pontosabb, hitelesebb. Egyrészt Krisztus és nem Júdás az igazi főszereplő, másrészt nem az emberi jellemek, sorsok, döntések drámája, hanem Krisztus emberiséget megváltó isteni szeretete és hatalma áll a középpontban. Nagyon szeretném, ha a vallásos könnyűzene inkább ebbe az irányba fejlődne mifelénk is, nem pedig a 3-4 akkordos, olcsó gitárokon előadott, elavult anti-liturgikus beatzene, vagy a rossz prozódiával megírt, ATV-n öltönyben ugrálós, vásári mutatvány irányába.
Morse egy-két témát azért nagyon elkapott, a "The Madman of the Gadarenes" finoman ellenpontozó kánonja pl. tökéletes megjelenítése a légiónyi gonosz lélek által gyötört megszállott alakjának. Ugyanakkor a "Gethsemane", bár jól érzékelteti az eljövendő szörnyű kínok gondolatára vérrel verítékező Krisztus zaklatott lelki állapotát, Webber azonos című tételének cipőfűzőjét sem oldhatja meg. Összességében ez egy zeneileg igényes, szép hitvallás, de sajnos nem tartozik Morse lehengerlően zseniális lemezei közé. Azért nyilván meg fogom vásárolni a dupla albumot, föltéve, hogy a Frontiers nem árazza be szemtelenül (ahogy mostanában szokta).
Nem tudom, mi a titka, talán a literszámra fogyasztott kávé vagy energiaital, vagy még valószínűbb, hogy az ihlet csalóka forrásának hirtelen fölbuzdulása, de Markus Sigfridsson gitáros-zeneszerző-producer több éves hallgatás után az idén már a harmadik lemezen villogtatja gitártudását és kompozíciós képességeit. Kezdődött Lance King szólólemezével, amelyből Sigfridsson is komoly részt vállalt, folytatódott az évek óta áhított Darkwater albummal, most pedig különösebb hírverés nélkül megjelent új projektjének, az All Things Fallennek bemutatkozása. Elég jól értesültnek számítok ebben a szakmában, de erről az anyagról én is most hallottam először.
Tekintve, hogy az "All Things Fallen"-en mindössze hat nóta kapott helyet és egyik sem dicsekedhet epikus hosszal (hacsak a vastagon 9 perces "Introspection"-t nem soroljuk ide), inkább egy 40 perces régi vágású LP-vel, vagy egy modern értelemben vett EP-vel van dolgunk. Sigfridson a dobokon kívül minden hangszer kezelését magára vállalta, a bőrök mögé a Pain Of Salvation dobosát, Leo Margaritot ültette, énekesként pedig azt az Erik Tordssont (End Of September) nyerte meg, aki – Thomas Vikström és Christian Rivel mellett – a legutóbbi 7Days lemezen is epizódszerepet kapott.
Sigfridsson már a Harmony és a Darkwater kormánykerekénél is bizonyította, hogy félelmetesen jó érzékkel navigál a progresszív metál hullámzó tengerén. Ugyanakkor a 7days nevű formációval kiadott két lemezét nem tartom csúcskategóriás teljesítménynek. Ezt egy interjúban egyszer maga is elismerte. Hangszeresen akármilyen jól össze vannak pakolva azok az albumok, a zene valahogy mégsem elég ihletett: szögletes, komor és dallamszegény anyagok azok.
Sajnos azt kell mondjam, hogy az évek alatt fölgyülemlett dalokkal telepakolt "All Things Fallen" ugyanebbe a kategóriába tartozik. Már az sokat segített volna, ha egy rendes billentyűs dolgozik velük és nem Sigridsson szöszmötöl a programozással és kíséri a dalokat egyszerű akkordozgatással. Erik Tordsson kiválóan énekel, de hiába a kitűnő orgánum, ha nincsenek emlékezetes dallamok. A dobok szintetikusan dübörögnek, a gitárok pedig mélyre hangolva hangolnak bennünket, hallgatókat is egyre lejjebb. Meglepetésemre helyenként a szólók is összeszedetlennek tűnnek, amit véleményem szerint súlyosbít a koszos, szinte már irritáló gitár sound.
Szinte hihetetlen, hogy Sigridsson egykor a skandináv keresztény metál üstököseként jelent meg a komor északi égbolton. Ez a zene már majdnem doomos, olykor kifejezetten depresszív, misztikus, sötét hangulatba szippantó erejű. Nem tudom mi történhetett (ha történt egyáltalán valami) Sigridssonnal, de igen morcos kedvében van mostanában. Megmondom a frankót, nekem ez a lemez most nem jött be igazán, az idei Darkwatert sokkal-sokkal jobb anyagnak tartom. Ez kicsit olyan (mennyiségre és minőségre is), mint egy fönséges lakoma után pár nappal fölszolgálni a maradékot.
Az Astral Doors megjelenésekor egyöntetű ovációt váltott ki a Dio/Black Sabbath (szigorúan Tony Martin és Dio érás) rajongókból: mind a zenei világ, mind az énekes, Nils Patrik Johansson sikeresen idézte fel a mestert és tevékenységét akár szólóban, akár a kultikus együttes keretében. Az első két album nekem is tetszett – naná, az éhség nagy úr, még a zenei is, és az elém tálalt elfogyasztandó kritikán felül állt, talán ezért nem is írtunk róla, hehe –, de aztán kissé egysíkúvá merevedtek a következő lemezek, és jóllehet mindegyiken volt egy-két figyelemreméltó szerzemény, egészében fogva azonban túlságosan homogénnek bizonyultak, ráadásul jó pár korábban felhasznált megoldás is gyakorta visszaköszönt: ez az az udvariassági forma, ami a való élettel szemben a zenében csak ritkán kívánatos.
Az unalommal úgy látszik, nem voltam egyedül, mert Johansson is sorra vállalta az egyéb munkákat, a Civil War, majd a szólólemez, most meg a Lion's Share újraélesztése arról tanúskodik, hogy az énekesnek is vérfrissítésre volt szükség ahhoz, hogy újra ihletet kapjon. Ez mondjuk a vártakkal ellentétben nem töltött el teljes elégedettséggel, mert a tényleg csodálatosan induló Civil War legutóbbi lemeze abszolút ötlettelenségről árulkodott, a szólóalbumról meg inkább ne beszéljük, szidtam azt eleget a róla írt kritikámban.
Szerencsére pesszimizmusom ismét téves következtetésekkel szolgált, mert az Astral Doors új lemeze, Nils Civil War-ból hozott egyértelmű hatásaival ezúttal tényleg úgy sikerült, ahogy azt eddig is elvártuk volna. Nem véletlenül említem a Civil Wart: mind az indulósabb jelleg – ami szimbiózisban az epikus témakibontással csodás elegyet alkot –, mind a szövegvilág olyan doppinggal növelte a csapat teljesítményét, ami jelenleg nincs a tiltólistán.
Hallgasd csak meg a nyitószám harcba hívó, mindent elsöprő robogását, vagy a "Marathon" könnyeket és izomlázat fakasztó epikus tolmácsolását és riffjeit, egyből érezni fogod, miről is beszélek, és úgy érzem, ezúttal a dallamok is gömbölyűbbé formálódtak a zenei műhelyben a korábban néha nehézkesen gördülők helyett.
Johansson énekstílusában is kissé keményebbre vette a figurát – lehet, hogy a fogorvosa miatt lett ennyire mérges –, az állandó rekesztés azonban nem illik ide, és ki merem jelenteni, hogy igen, egy Dio epigon maradjon is az, már ha ilyen tehetséggel áldotta meg a Teremtő. Lehet persze, hogy a kissé harciasabb jelleg ragadtatta el hősünket, ennek esetén képes vagyok megbocsátani, akkor is, ha jobban szeretem, mikor simogat, vagy történelmi érzésekkel szíveket zokogtat ez a hang, de ez legyen az én bajom.
A korábbiakkal ellentétben most nem érzem, hogy töltelékdal is lenne a lemezen – ami korábban, mint írtam, gyakran előfordult –, és ha a "Desperado" Black Sabbath-os nyitányát meghallod, egyből kényszert érzel rá, hogy újra az első két lemez korában találd magad, amikor még minden szép és jó volt.
Örülök, hogy csapat nem ragadt bele a szürkeségbe, és a saját keretei között képes volt megújulni, remélem, hogy Johansson munkamániája a Wuthering Heights-ra is ki fog terjedni: jelen lemez okozta örömnél talán csak ez tudná még jobban feldobni zenehallgatós napjaimat.
Nagyon csípem ezt a (Gilbert) Palit, a 2012-es "Vibrato" a mai napig megkérdőjelezhetetlen alapvetés nálam, de azután a 2014-es "Stone Pushing Uphill Man"-nel kicsit léket kapott a lelkesedésem, ami az "I Can Destroy" (2015) albummal egyenesen átment frusztrációba. Biztos vagyok benne, hogy ő nem osztozott ebben a frusztrációban, de most mégis úgy tűnik, hogy némileg rápihent a dolgokra és minden igyekezetét bevetette, hogy valami frissel rukkoljon elő.
Jelen esetben azt találta ki, hogy gyakorlatilag ismeretlen (de ettől még nagyon is kompetens) muzsikusokkal lényegében élőben rögzíti az anyagot, ráadásul úgy, hogy helyet hagy az improvizációnak. A "külső fül" ebből a spontaneitásból nem hall sokat, hiszen annyira egyben van a csapat, Gilbert pedig annyira összeszedett, hogy az egész olyan lett, mintha az utolsó hangig minden előre meg lett volna komponálva. Persze mielőtt megnyomták a fölvétel gombot, azért alaposan begyakorolták a darabokat, ez nem kérdés.
A beszédes címet viselő "Behold Electric Guitar" tulajdonképpen végig instrumentális lemez, egyedül az "A Herd Of Turtles"-ben verselget Gilbert enyhén erőltetett akcentussal. Azt mindenképpen üdvözlöm, hogy a "Vibrato"-hoz hasonlóan – ahol Pali bájos felesége működött közre – itt is komoly szerepet kapnak a billentyűk. Asher Fulero kísérete és szólómunkája üde színfoltja az albumnak.
Az itt szereplő dalcsokor izmos és ízléses keveréke a különböző stílusoknak: akad a lemezen boogie (Love Is The Saddest Thing), blues (Blues For Rabbit), funky (A Herd Of Turtles) és mindezek csak Gilbertre jellemző keveréke. A tucatnyi nóta közül egyedül az "I Love My Lawnmower"-t vagyok kénytelen ugratni, egyébként elejétől végig nagyon hallgattatja magát. A releváns oldalakon egyelőre csak amerikai turnéállomásokat látok, de fölöttébb csalódott lennék, ha nem kanyarodnának el mifelénk. Ha jönnek, én megyek! Az tuti!
Kissé csodálkozom azokon a kritikákon, melyek Lőrincz Karcsiék hiányosságának a "seregeket vezérlő" sláger hiányát róják fel, hiszen jelen albumon többé-kevésbé még mindig a "régi nóta szól", vagyis az öt új szerzemény mellett a maradék az első két album terméséből szemezget, most már magyar nyelven, és hát mit mondjak (persze, amit hallok): a "Halld, amit mondok"-on legalább 10 olyan sláger szerepel, ami a postások és inasok szájára kívánkozik, esetleg Mari néni rádiójába, hogy legyen mire rázni főzés közben. Hogy mit beszélek, kilenc szám van a lemezen? Ja, biztos elragadott a lelkesedés, mert legutoljára a Mobilmániánál éltem át ennyire telitalálat, töltelékdal nélküli audio-élményt.
Nem hiába említem Zefferék nevét, mert annak ellenére, hogy Kariék – a nevükből adódóan is – rengeteg southern hatással játsszák a rock n' roll-t, én bizony számos hasonló vonást találok a két banda produktumai között, főleg most, hogy a dalok magyarul szólalnak meg. Nem közvetlen azonosságokról beszélek, inkább a dalalkotási metódusban, a refrének vezető szerepében, és hát az énekesek tehetségében megnyilvánuló szinkron tehet róla, hogy a Mobilmánia neve felmerülhet, mert egyébként az alapvető hatások más bugyorból csapnak az égre. Aszfaltbetyárékról süt a stílus nagy öregjeinek szeretete – nem másolása! –, tehát aki szereti mondjuk az origónak nevezhető Lynyrd Skynyrd-et, a méltatlanul elfeledett Zodiac Mindwarp-ot kevésbé "zsíros" svungokkal és a sexcentrikus szövegek mellőzésével, vagy – és most kalandozzunk vissza Magyarföld múltjába – a Southern Special "Fogom a fejem" hard rockosabb verzióját, az nem fog csalódni Kariékban, bár míg a dallamok mélyén a fehér kígyó tekerődzik, addig a ’Mánia, inkább a Deep Purple-Rainbow tengelyen keresi az ihletet.
A stílusnak tehát megvan a maga magyar eredettörténete is – a Sex Actiont még meg sem említettem –, jóllehet, ugyanúgy perifériára szorultan, mint akárhol itt, Európában – ez bizony alapvetően amerikai hagyományokkal és rajongói bázissal rendelkező műfaj, amit már csak azért sem értek, mert az egyszerű, négynegyedes, boogie-ra ingerlő alapok internacionalistán hatnak az ösztönökre, talán még a teljesen eltérő zenei kultúrával rendelkező Ázsiában is megmozdulhatnak a lábak, ha a fülek meghallják a genetikailag táncra ingerlő ritmusokat.
Sajnálom, hogy csak öt új szerzeményre futotta, de tudjuk be a lemezt egy amolyan piacfelmérésnek, bár nem hiszem, hogy a magyar szövegek ki fogják emelni az undergroundból a csapatot – igaz, ne feledjük, Fonogram-díjas bandáról beszélünk –, ez bizony rétegműfaj, még akkor is, ha ez a világ egyik legnagyobb igazságtalansága – a rajongók szerint.
Az öt új darab egyébként nem lóg ki a régiek közül, sőt: a nyitó "Még lélegzel" akkora sláger, hogy Táncdalfesztiválon lehetne indítani, a női vokállal megtámogatott "Te vagy a levegő" pedig olyan blues n' roll, amire Rejtő Jenő mocskos világában az „úri közönség” minden bizonnyal táncolni kezd, ráadásul a hangzással is sikerült bebizonyítani, hogy a minőséghez nem kell feltétlenül pénzhalom. De hogy ne csak ömlengésből álljon jelen írás: én talán egy kicsivel több koszt, stenket, groove-ot is elbírtam volna, hiszen ez az a stílus, ahol egyenesen elvárás "lemenni kutyába", és itt nem a primitívségre, vagy közönségességre gondolok – azt egyébként is csak szövegileg lehetne prezentálni –, de talán éppen a szondázási jelleg nem engedte ki Kareszékből igazán az állatot, természetesen egy, a naplementébe hasító Harley Davidson képében.
A Frontiers kiadó által fölkarolt svéd retro-hard rockerek utoljára 2017-ben jelentkeztek új anyaggal (Ruff Justice) és az idei, immár hatodik nagylemezüket az akkor kialakult fölállásban rögzítették. A stílus mára már kialakult, kiforrott, így nagy meglepetésekre nyilván nem lehetett számítani. Ha nagyon szőrösszívű akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ez a stílus valójában már sokkal korábban, valamikor még a '80-as évek közepén kialakult, sőt a "kánon" is rögzítve lett, amitől a Crazy Lixx az ég-világon semmiben sem tér el: sem névválasztásban, sem logóban, sem öltözetben, sem stílusban, sem - és ezt kivételesen rosszallóan mondom - hangzásban.
A legutóbbi lemez kapcsán is azon méláztam - amellett, hogy mi lehet a műfaj újkori virágzásának eredete és mi a különbség az amerikai és európai zeneipar, fölvevő piac között -, hogy miért kell a hangzást is retrósra venni. Értem én, hogy gőzgép, de mi hajtja? Rendben van, nyúljunk vissza inspirációért a gyerekkorunkba (vagy a svéd csapat esetében a szüleik gyerekkorába), de miért kell a dobnak, szintinek, gitárnak is pont úgy szólnia, mint a rocktörténelem egy olyan korszakában, amikor híresen sz*rul szólt minden? Tisztelet a kivételnek, még a '70-es évek klasszikus lemezei is sokkal jobban megdörrentek az elvileg már modernebb technológiával dolgozó pufihajú, színes rongyokba öltözött glam/sleaze generáció kiadványainál. Épp a napokban agyaltunk arról egy cimborámmal, hogy még az első "Rising Force" albumhoz képest is milyen gyöngén szólal meg Malmsteen egyébként nagyon korrekt "Marching Out"-ja (1985).
Mindettől eltekintve egyelőre az a véleményem, hogy a "Forever Wild" az őrült nyalakodók talán legjobb, legváltozatosabb lemeze. Hol Bon Jovisan, hol Mötley Crüe-sen, hol Poisonosan, hol Warrantosan, hol Def Leppardosan (sorolhatnám tovább) fogalmaznak, miközben sokkal kevésbé tribute-zenekaros az eredmény, mint mondjuk a nem régen recenzált John Diva & The Rockets of Love esetében.
Nem mondom, hogy le vagyok nyűgözve, ebben a műfajban hallottam mostanában jobb lemezeket, de bulikba háttérzenének kiváló, és élőben is biztos tök élvezetes lehet ezt hallgatni. Erre sajnos, úgy tűnik, nem lesz lehetőségünk. Ahogy néztem az idei turné állomásait, a bulgáriai Plovdiv lesz a legközelebbi színhely. Marad a gépzene...
A Whitesnake sohasem arról volt híres, hogy ontották magukból az újabb és újabb albumokat, a zenekar 40 éves fönnállása alatt (jó, volt egy évtizedes kihagyásuk) eddig mindössze 12 stúdiólemezt készítettek (a Deep Purple földolgozásokat tartalmazó "Purple Album"-ot nem sorolom ide). A 2011-es "Forevermore" bizony elég haloványra sikeredett, és nem gondolom, hogy ezért az addigra lelkesedését vesztett Doug Aldrich lenne egyedül felelős. Azóta Aldrich helyét átvette a súlyosan alulértékelt Night Rangerből érkező Joel Hoekstra, aki sokak reménye szerint új vért tud majd pumpálni a testileg jól konzervált Coverdale-be, akit a koncerteken azért ma már erőst meg kell támogatni vokálisan. Nos, pont erre szerződtették le a billentyűs-énekes Michele Luppit (Vision Divine, Killing Touch, Secret Sphere).
Ugyan külön nem írtunk róla, de időközben megjelent a legendás "Slide It In" 35. évfordulós, gazdagon bónuszolt és remaszterelt változata, ami tagadhatatlanul szép emlékeket idézett föl bennem. Aki persze abban reménykedett, hogy a Whitesnake visszatér majd az akkori blues rock hangulathoz, attól tartok minimum enyhe delíriumban szenved. Olyan modern fölfogású és stílusú gitárosokkal, mint Reb Beach és Joel Hoekstra ez - valljuk be! - nem volt életszerű. A muzsikusok viszont azt nyilatkozták, hogy Coverdale ragaszkodott a tömörebb, lineárisabb fogalmazáshoz, és ez bizony érezhető is az új anyagon, amelyen ezúttal valóban több, egyszerűbb és rövidebbre szabott szerzemény kapott helyet, mint elődein.
Fölösleges kerülgetni a kását, Coverdale hangja az alapos stúdiómunka ellenére is hallhatóan gyöngébb, sokat vesztett egykori hátborzongató őserejéből és szédítő magaslataiból. Mindez egyáltalán nem zavaró azoknak, akik valaha volt legendás orgánumát nem ismerték; ha valaki szűz füllel hallgatja a "Flesh & Blood" dalait, egyáltalán nem érzékeli, hogy itt valami már nem a régi. Azért kíváncsi vagyok, hogy június 25-én a Barba Negrában milyen élő teljesítményt nyújt majd. A jegyem már megvan.
Azt kell mondjam, a "Flesh & Blood" méltó a nevéhez, van benne testesség és vérbőség is rendesen; szól, mint az atom, tele van húzós nótákkal és briliáns gitárszólókkal. Szerintem a 2000-es évek legjobb Whitesnake albuma, még úgy is, hogy a régi slágerekhez fogható, kiugróan fülbemászó, "instant klasszikus" dalokat ez sem tud fölmutatni. Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok, ha figyelembe vesszük a történelmi kontextust. Simán elképzelhető, hogy ha ez a lemez valamikor '90 környékén jelenik meg, ma már áradozó nosztalgiával emlegetnénk. Ki tudja?
Nagy meglepetések nem fogják érni a rajongókat, bár akad a lemezen pár érdekes fordulat: pl. az "Always & Forever" mintha a Black Star Riders átható Thin Lizzy illatot árasztó konyhájában sült volna ki, a "Get Up" kifejezetten David Lee Rothos lett, az "After All" című akusztikus ballada meglepő country hangulatot áraszt (ettől még jó), a "Sands Of Time" pedig elég zeppelinesre sikerült (talán tudatos utalás az 1993-as Coverdale/Page lemezre?).
A "deluxe" kiadáson helyet kapott öt bónusz nóta, két új stúdió dal (ezek a felejthető kategóriába tartoznak) és három alaplemezen szereplő szerzemény alternatív mixe. Véleményem szerint tökéletesen kielégítő az alapkiadás, majdnem pazarlás a "deluxe" verzióért kiadni a plusz pénzt. Nyilván nem akarok belepofázni más dolgába, de azt azért le akarom szögezni, hogy aki szereti a fehér kígyót simogatni, annak gyakorlatilag kötelező az új album beszerzése.
A brit Aeon Zen amolyan egyszemélyes projektként kezdte, a sokhangszeres Rich Hinks (aki egyébként leginkább basszerként vitézkedik a lemezein) mellett sok zenész és vendégénekes megfordult, de újabban - lényegében a 2014-es "Ephemera" című lemez óta - stabil négyesben nyomja Andi Kravljaca énekessel, Alistair Bell gitárossal és Steve Burton dobossal. Én a 2012-ben megjelent "Enigma" albummal vesztettem el a fonalat, mert a rendkívül szimpatikus debütáció után elmentek egy olyan modern metal és - nem félek kimondani - dallamtalan irányba, ami már nem tudta fölpiszkálni az érdeklődésemet.
Most mégis tettem velük egy próbát, mert öt hosszú évig dolgoztak az új lemezen, és Hinks nyilatkozata szerint most először nem zsarnoki magányában írta meg az anyagot, hanem valódi együttesként, közösen szerezték a dalokat. Nem tudom, hogyan teremtették elő a fölvételekhez és a kiadáshoz a szükséges monetáris alapot, de a megszólalásra igazán nem lehet panasz. A hangzás és a produkció kifogástalan, pedig magánkiadásról van szó.
Az új munkamódszerrel nagy irányváltás nem történt, továbbra is kifejezetten modern fölfogású progresszív metált tolnak szórványos extrém, dzsent elemekkel, de olykor belefér némi hagyományos jazz ciráda is, amit gyorsan legyalulnak pár taktus blast beat-tel (lásd: Another Piece That Fits). Azt kell mondjam, ez az eddig megjelent öt lemez közül érezhetően a legérettebb, legkimunkáltabb anyaguk. Közel sem könnyen hozzáférhető, magát gyorsan szívünkbe lopó muzsika; bonyolult, sokszorosan tagolt, szinte csapongó dalszerkezetekben gondolkodnak, amit még nehezebben emészthetővé tesz a már említett rákfene, tudniillik, a szerethető dallamok hiánya, és ez vonatkozik úgy Kravljaca egyébként kellően karcos énekére, mint Bell technikailag polírozott, de túlságosan körmönfont, zegzugos gitárjátékára.
El tudom képzelni, hogy az "Inveritas" sokaknak be fog majd jönni, főleg a nálam fiatalabb, modernebb metálon szocializálódott proggereknek. Lehet, hogy itt már generációs lemaradásról is szó van, de miközben érzem, hogy piszkos jók ezek a muzsikusok és elképesztő munka és temérdek szakértelem kellett ehhez a fineszes, kimondottan összetett eredményhez, nekem inkább megterhelő, mint katarktikus ezt a nehéz fajsúlyú anyagot egy az egyben végighallgatnom. Marad az óvatosan adagolt részletekben kóstolgatás, kiváltképp ami a DragonForce-os Vadim Pruzhanov billentyűs akrobatikus szólójával földúsított címadót illeti (lásd a mellékelt videót!).
