Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.redrocker.com/circle
facebook.com/SammyHagar

Ez a sokak által hard rock szupergrúpként definiált négyes még 2014-ben alakult meg. A nagyérdemű előtt először csak The Circle-ként mutatkoztak be 2015-ben egy "At Your Service" című koncertlemezzel (CD+DVD). Ezen azonban még nem saját dalok szerepeltek, hanem Sammy Hagar közel négy évtizedes zenei karrierjének legismertebb dalai. A körbe Hagar mellett olyan kipróbált muzsikusok tartoznak, mint a régóta hűséges harcostárs, Michael Anthony (ex-Van Halen), az alázatos és mindig megbízható ritmusfelelős, Jason Bonham (Black Country Communion), valamint egy sokkal kevésbé ismert gitáros, bizonyos Vic Johnson (The BusBoys), aki a hard rock/heavy metal közösség nem túl népes afro-amerikai szegmensét képviseli.

Soha nem rejtettem véka alá, hogy bármennyire is tisztelem, sőt szeretem a David Lee Roth-os Van Halen albumokat, nekem mégis a Hagar-éra jelenti az igazit. Azt is elmondtam már valahol, hogy ha a belső feszültségek vagy mittudomén miatt tényleg nem tudtak egymás társaságában megmaradni, Sammy Hagar után Gary Cherone helyett sokkal jobb megfejtés lett volna Mitch Malloy a fontember szerepére. Sőt tovább megyek, amikor végre egy kis időre újra aktivizálták magukat, nem Diamond Dave-hez kellett volna visszanyúlni és egy régi demó-állapotban maradt anyagról lefújni a fiókban fölszaporodott port, hanem szépen kibékülni a minden sérelem ellenére készséges Hagarral és Anthonyval, és vadiúj dalokat írni. Szerintem a Chickenfoot is őket igazolta, ha nem is 100%-osak azok a lemezek.

Hagar egyébként igazi örökmozgó, így egyáltalán nem meglepő, hogy most egy újabb gárdával és friss nótákkal mutatkozik be. Alapvetően valami olyasmit vártam tőlük, mint a Chickenfoot, de talán Bonham és a Hendrix-fanatikus Johnson miatt ez egy sokkal zsigeribb, ha tetszik koszosabb blues rock album lett. Azt viszont nem értem, hogy a kimondottan jó képességű Johnson miért nem szólózik bátrabban. Az egyszerű szerkezetű, lényegre törő dalokban alig-alig hallani klasszikus értelemben vett szólót. Ez valami - szerintem elhibázott - koncepció része lehet, nyilván nem arról van szó, amit az általam környezetszennyező hulladéknak tartott Rolling Stone magazin egyik félkegyelmű újságírója állított, miszerint a gitárszólóknak befellegzett, mert egyszerűen áthajtott rajtuk a rocktörténelem kereke.

A "Space Between" igen kurta lemez lett a maga 35 percével, és a tény, hogy így is 10 dal fért rá, világosan jelzi, hogy a dalok sincsenek túlgondolva, végletekig elnyújtva. Valójában épp ez a probléma. Néha az az érzésem, mintha a számokat nem fejezték volna be, vagy nem dolgozták volna ki eléggé, és a hangmérnök idő előtt elkezdte volna a hangerő potiját lassan, de biztosan alapállapotba (nullára) süllyeszteni. Nagyon kár érte, mert akad itt pár igen jó dal, mint pl. a már-már zeppelines hangulatú "Trust Fund Baby". Érdekes módon, nekem épp az anyag második fele tetszik jobban.

Azt hiszem, ez egy kicsit el lett sietve, valahogy olyan érzése van az embernek, mint amikor a farkaséhes vendég véletlenül betéved egy "nouvelle cuisine" étterembe, és egy képtelenül nagy tányéron elé teszik a gyűszűnyi akármicsodát, ami inkább hasonlít egy kínai gyerekjátékra vagy egy szürrealista Dalí festményre, mint emberi étkezésre alkalmas tápanyagra. Kárrrrrrr...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.enforcer.se

Mivel nem igazán ismertem a csapatot, utánanéztem korábbi albumaik kritikáinak: a Mercyful Fate-NWOBHM keverék titulus elsőre meghökkentett, hiszen a progresszívbe hajló diamondi világ úgy illeszkedik a speed metal egyszerűségébe, mint egyszeri proletár a porcelán kiállításba, így aztán még jobban meglepődtem, mikor az első szerzemény úgy vágott arcba, like a Hurricane. Igen, hiszen a "Die For The Devil" maga a virágkorát élő Scorpions, még a villa-szemüveges ordító pasit is látom, ahogy rágógumiba ragad a keze a mellette ülő hölgy mellén.

A NWOBHM elemek aztán lassan felszínre törnek, bár én végig érzek némi skorpiót a dalok ritmizálásában vagy dallamában, ami úgy látszik nem az ikreket, hanem az elvárásokat ette meg reggelire. De félre a tréfát, a "Zenith Of The Black Sun" már a Judas Priest 2British Steel2-es ikergitáros riffelgetését idézi, aztán a "Searching Of You"-ban megérkezik a várva várt speed metal is, a korai Iron Maident dupla sebességi fokozatba kapcsolva. Persze most Palik Lacit idézve kérdezhetnénk – no, de hová tűnt King Diamond: hát azt bizony sehol sem találom, mert bár a "The End Of Universe"-ben megjelennek a ravasz tempóváltások, gonosz vagy gótikus hangulatnak nyoma sincs, inkább a fiatalság csikóvihánca és zabolátlansága ad alapot a remek dallamoknak.

És ha már dallamok, meg Scorpions: a "Regrets" ugyan nem a németek szellemiségében íródott, de akkora ballada, amekkorát a bajszos speed katonák is csak ihletett pillanataikban írtak. A töményebb NWOBHM-os pillanatokat aztán még egyszer megtörik, a "One Thousand Years Of Darkness"-be még egy kis oózás is belefér, ráadásul a remek, klasszicista iker gitárszóló úgy teszi fel a koronát a szerzeményre, ahogy annak idején Napóleon saját maga fejére.

A "Thunder And Hell" iszonyatos vágtája nekem még egy kis "Kill 'Em All" korszakos Metallicát is idéz, és talán itt bukkan fel egy kis gonoszság a szélsebesen vágtató riffek között – az egymásnak válaszolgató gitárok olyan versenyfutást produkálnak, aminek hallatán Usain Bolt is könnyeket ontana, ráadásul a barokkba mártott akusztikus befejezés olyan, mint amikor a győztes futó levezetésként kocog még egy kört, a nagyérdemű örömére.

A fiúk persze nem tudnak kibújni a hatásaik alól, és a "ForeverWe Worship The Dark" dallamorgiáját egy "Ides Of March"-féle figyelemfelhívással kezdik, hogy aztán az "Ode To Death" összetettebb, váltogatós vicsorával fejezzék be az albumot, amiből viszont már tényleg hiányzik a Scorpions. A lemez nem hosszú, a zenészek negyven percbe belesűrítették, amit közölni akartak velünk, és ez így van jól. Nálam a kissé szürkébb idei év egyik meglepetése az Enforcer, és a gitárszólók miatt talán még Tartuffe is átsiklik a nem éppen kereszténybarát szövegeken, azok pedig, akik a korábbi albumokat kedvelték, próbálkozzanak nyugodtan ezzel is, hátha találnak valami kedvükre valót.

Garael

Kiadó:
Verycords/earMUSIC

Honlapok:
www.myrath.com
facebook.com/myrathband

Ünnep vagyon... Nem, nem a Szent Kereszt megtalálására gondoltam (bár arra is nyugodtan gondolhattam volna, és gondoltam is – nesze neked, szekularizált Európa!), hanem az új Myrath lemez megjelenésére hosszú, három éves várakozás után. Ezt a tunéziai proggerek jól elhúzták, az ígéretekhez híven minimum fél évet csúszott a kiadás, de egyáltalán nem bánom, mert az eredmény nem más, mint karrierjük legjobban megdörrenő, hangzásban csúcskategóriás albuma. A fölvételeket három helyen (Németország, Tunézia és Franciaország) és három producer-hangmérnökkel (Kévin Codfert, Eike Freese, Jens Bogren) végezték.

A tavalyi pozsonyi koncerten már volt alkalmunk meghallgatni pár új nótát, és bevallom, akkor nem fogtam padlót. Volt bennem némi félsz, hogy tovább poposodik az együttes eredendően innovatív, progos muzsikája. Szerencsére a "Shehili" nem ennek a lenyomata, jóllehet a bivaly erős kezdés után a lemez második fele kicsit megtorpanni látszik. Látszik, mondom, mert valójában egy-két kivétellel ezek a lassabb és szellősebb tételek a lemez leginvenciózusabb dalai. De erre majd visszatérünk!

Nem titok, hogy régi kedvencemmel és blogunk alapihletével, a Myrath-tal szemben az utóbbi években voltak bennem ellenérzések. Az ellenérzés talán túl erős kifejezés, inkább tartózkodó voltam, mert nem tudtam 100%-ig azonosulni a sajátos stílusuk egyébként teljesen érthető és szerves fejlődésének irányával. Egyre kevesebb lett a progresszivitás és egyre több a szinte mindent uraló vonós háttér. Ez lényegében most sem változott, de Malek Ben Arbia gitáros riffjei még sohasem haraptak ennyire és szólóban is érezhetően bátrabb. Egyedül Elyes Bouchoucha billentyűs szürke eminenciás szerepbe szorulását nem sikerült visszafordítani. Számomra érthetetlen, hogy miért nem használják ki, hogy neki is bazi jó hangja van; Zaher Zorgati ugyan világklasszis, de sokat dobna a dinamikán egy kis "adok-kapok". A billentyűk –  főleg a szinte folyamatos vonós háttér miatt –  gyakorlatilag minimális szerepet kapnak (az akkord-kíséreten túl), pedig a lemez legnagyobb dalában, a "Darkness Arise"-ban olyan jól esik az a nyúlfarknyi Hammond-szóló! Az olasz DGM-ből ismert Mularoni-Casali-féle duettek összességében szerintem jótékonyan hatnának a Myrath muzsikájára.

Az mindenképpen újdonság, hogy ha rövid időre is, de a "Monster In My Closet"-ben Ben Arbia megvillant egy kis dzsentes reszelést, sőt a lemezen akad egy feldolgozás is: a marokkói Les Frères Mégri egy 1972-es slágere (Lili Twil). Ezen a ponton talán túlságosan összetorlódnak a merengősebb dalok, s ezen nem segít az én ízlésemnek túlságosan lineáris, popos "No Holding Back", ami számomra egyértelműen a leggyöngébb láncszem az albumon. Szerencsére nem kis vigasztalást nyújt a már említett "Darkness Arise", ami végre egyértelmű visszautalás az első lemez elsöprő, SymphonyX-szerű vérbőségéhez. Alighanem az év dala!

Azt kell mondjam, hogy a "Shehili" a Myrath eddigi karrierjének legjobb albuma, még úgy is, hogy a mai napig elfogult vagyok a debütációval szemben. Nekem úgy tűnik, hogy ezzel az anyaggal fölértek a csúcsra: a részletgazdagság, a hangzás, a produkció, az összeért keleti ízek, a zenészek közötti összhang és egyensúly, a kompozíciós képességek... gyakorlatilag minden passzol. Gyanús, hogy az év végi toplistán ott lesz az első három között!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.johnmitchellhq.com

Számomra megfejthetetlen, miért, de John Mitchell úgy vált az utóbbi két évtized során a brit neo-prog megkerülhetetlen figurájává (koronázatlan királyává?), hogy közben szemtelenül kevesen ismerik a nevét – azt a nevet, amely gyakorlatilag mindig garancia a minőségre. Persze mára a műfaj sokat vesztett a népszerűségéből, a rockerek keményebb muzsikát akarnak, a popperek pedig a neo-primitív elektronika felé gravitálnak. Odáig fajult a helyzet, hogy az ilyen bandák koncertjein alig látni 40 év alatti nézőt.

Mitchell még 2015-ben kezdte el űrutazó-történetei zenei formába öntését (Please Come Home - 2015; The Big Dream - 2017), és már évekkel ezelőtt világossá vált, hogy a gitáros/énekes/producer egy központi figurára fölfűzött laza trilógiában gondolkodik. Az "Under Stars" most az ún. milleniumi nemzedék digitális kütyükbe és – micsoda oximoron! – személytelen kommunikációba ájultságát vizsgálja meg nem kevés iróniával – és persze aggodalommal.

Talán a témaválasztás ihlette Mitchell azon döntését, hogy ezúttal egy sokkal direktebb, elektronikusabb stílusban alkosson. Ennek az lett a következménye, hogy egy kevésbé progresszív lemez született, ami elsőre leginkább a brit szintipop és a Radiohead-féle brit alternatív rock törvénytelen gyermekének tűnik. A törvénytelen jelzőt azért használom, mert nekem ez a koncepció nem jön be annyira.

Természetesen hamisítatlan Lonely Planet muzsikát hallunk itt is, Mitchell védjegyszerű éneklésével és gitározásával (utóbbiból sajnos kevesebbet, mint szeretném), de az ismerős dallamok és az erős atmoszféra sem tudja elhessegetni azt a – mit is? – türelmetlenséget, alkalmanként unalmat, amit a lassú, monoton, elektronikus hangzású dalok többsége vált ki belőlem. A klipes kezdő dal (Ancient Ascendant) tipikus 7/8-os lüktetése fölütésnek kifejezetten jó, de utána túl kevés az olyan nóta, ami nekem kapaszkodót jelentene, vagy hidat verne a műfaj klasszikus stílusjegyei felé.

Ha több olyan szerzemény lenne az albumon, mint pl. a "When Gravity Fails" vagy az "Inside This Machine", akkor sokkal könnyebben tudnék megbarátkozni a trilógia záró fejezetével, de így alighanem előáll az a csúfság, hogy hiányos marad a gyűjteményem. Értsd: ezt a CD-t – bár minőségi munka – már nem teszem a polcomra a többi mellé.

Tartuffe

Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
www.qantice.com

Van itt minden, mint Mari néni tökös-mákos rétesében – de milyen finomságok alkotják ezt a sok ízű tölteléket? Az alap legyen mondjuk a jó öreg euro-power némi billentyűs szimfonikával és egy plusz hegedűvel megbolondítva, adjunk hozzá ehhez illő Stratovariust (a lemez első fele), és a csikóéveit élő Sonata Arcticát (Without A Hero, bár ebben érzek némi ultradallamos japán speedet is), de ne féljünk az olyan egyedi ízektől sem, mint amit a metal operák vagy a TSO tudnak nyújtani. Hogy kezd izgalmassá válni a dolog? Még csak most jön a java, mert ha igazán rá vagy kattanva a különlegességekre, akkor biztos meg fogod találni a Falconer (Little Knight's Oath) vagy a bolondos-őrült Diablo Swing Orchestra (Mad Clowns) egyedi zamatát is. És hogy nem fordul valami geil, esetleg keserű dologba az egész, arra szavamat adom, bár még egy TV-s konyhafőnök versenyt sem nyertem meg.

A Qantice-ről pár évvel ezelőtt már írtam – a felvázolt ízeknek megfelelően persze franciák –, de akkor még a norvég csodavokalista, Pellek énekelt, akit egy Timo Kotipelto klón váltott fel, ráerősítve a Stratovarius hatásokra, csak hát a gallok jóval sokszínűbbek – esetleg eklektikusabbak –, mint a példakép, bár ez az eklektika nem fordul önromboló széthullásba, és ha akarod, könnyen üstökön ragadhatod a lényeget.

Lehet, hogy csodálkozol a lelkendezésemen, hiszen a felsorolt hozzávalóktól csömört is kaphattál jó egy évtizede, de megmondom őszintén, már nagyon vártam egy "diszkótlanosított" európai bandára, akik nem a pop, hanem a többi metal, esetleg folk stílus felé fordulva próbálják feltuningolni a Helloween örökséget, ráadásul megvan bennük az a csipetnyi őrület, ami a "Timeline Tragedy2-ből egy komplett metal stíluscsokrot varázsol, a "Reflections" korabeli Apocalypticát, némi újhullámos francia filmzenét, a már említett, trombitával szórakozó DSO-t, és az euro-metal javát felvonultató, musicales hatásokat egymásra halmozva. (Mondjuk van idejük az építgetésre, esetleg a kevergetésre-kavargatásra, mert az említett szerzemény túlnyúlik a kilenc percen.)

A lemez egyetlen hibája a gitárszólók viszonylagos eltűnése a rengeteg egyéb hangszer megszólaltatásának rejtekében, de aki túl tud ezen lépni, esetleg olyan szuper hallása van, hogy képes mögé figyelni a vastag szimfo-függöny túloldalára, az biztos megtalálja a hiányzó lánc, izé, íz-szemet is.

Ne félj hát nagyot harapni a Quantice-féle specialitásból, már ha szereted a felsorolt hozzávalókat, mert ez a szakács nem csak jól tud főzni, de nagyon ért a metalhoz is!

Garael

Kiadó:
Darkside Records

Honlapok:
www.carthagods.net
facebook.com/carthagods

Nem is érthetnék kevésbé egyet az idősebb Cato klasszikusával: Ceterum censeo Carthaginem esse delendam, azaz, Egyébként meg azt gondolom, Karthágót el kell pusztítani. Ennek több oka is van, de rockerként elsősorban azért vagyok különvéleményen Catóval, mert Karthágó (manapság Tunézia) szülte meg az orientális metál egyik gyöngyszemét, a hamarosan új lemezzel jelentkező Myrathot. Ki tudja miért, de úgy tűnik, hogy metálban a többi arab/muszlim ország fölé emelkednek, amelynek újabb ékes (nem hülyéskedek!) bizonyítéka a Carthagods nevű zenekar.

A banda még 1997-ben alakult meg, és az első néhány évben (a tanulópénzt bizony meg kell fizetni!) még Megadeth, Iron Maiden, Metallica, Pantera földolgozásokat játszottak. 2015-ben jelent meg első, "Carthagods" című saját albumuk, amely bár gyöngén szólt és hallhatóan még egy szárnyát bontogató formáció produktuma, már érezni lehetett benne a potenciált (pl. Marcel Coenen gityózott rajta!). Minő boldogság, hogy a második album úgy megszólalásban, mint kompozíciós készségben magasan veri a debütációt. Ez egy szilaj, bivalyerős anyag, amit akár a "nagyok" is megirigyelhetnek.

Nyilván megkerülhetetlen egy Myrath-tal való összehasonlítás. A Carthagods poweresebb, olykor belefér némi hörgés is, és az arab népzene érezhetően kevesebb nyomot hagyott rajta, bár akadnak azért keleties motívumok. Az egész közelebb áll a Myrath zseniális első albumához. Akinek az újkori Myrathból hiányzik az a bizonyos korai "dög", mindenképpen tegyen egy próbát ezekkel a tunéz "honfitársakkal". Külön szimpatikus Mahdi Khema énekes hatalmas, ráspolyos orgánuma; kicsit olyan, mintha Rick Altzi (At Vance, Masterplan) és Tom S. Englund (Evergrey, Redemption) keveredne a hangjában, manírjaiban.

Az együttesnek ugyan Tarak Ben Sassi személyében van saját gitárosa, de ő inkább amolyan riff-mester és szerényen rábízza másokra, nála kompetensebb hangszeresekre a szólókat. Jól teszi, itt pl. vendégként Timo Somers szólózik a Delainből, és ráadásul nem is akárhogyan! A lemez egyébként nem túl hosszú, nagyjából egy régi baksa játékidejét hozza, és azt is csak úgy, hogy a végére fölkerült a "Rebirth" című ballada egy szimfonikus változata.

Ez, kérem szépen, egy bazi jó album! Az orientális metál rajongóinak egyenesen kötelező! Rögvest le kéne zsírozni egy közös Carthagods/Myrath bulit Pesten, lehetne mondjuk a Nawather vagy a Kawn az előzenekar. Uff!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.acceptworldwide.com

Úgy látszik, az Accept sem bír kiszakadni a szimfonikus megjelenés divathullámából – az, hogy ez mennyire egyeztethető össze alapvetően riffcentrikus, menetelős zenei világukkal, mondják meg a rajongók – esetleg egy zeneesztéta, aki legrosszabb esetben elájul a hallottaktól, legjobb esetben pedig cirkuszi mutatványként tekint az egészre és jókedvűen tapsol egyet. A csapat ígéretéhez híven a "Symphonic Terror" turnét amúgy bemelegítésként egy speciális vinyl kislemez kiadásával kezdi meg, az, hogy a lemezen található új nótában annyi a szimfonikus rész, mint reality show-ban a tudományos eredmény, talán jelzi az együttes hozzáállását az egészhez, idéző jelbe rakva az egész speciális koncertsorozatot.

A dalnak tehát semmi köze nincs a síphoz, dobhoz – de, ahhoz van – és nádi hegedűhöz, Hoffmanék inkább az inverz irány felé indultak el, és teljesen lecsupaszítva magukat hoztak össze egy alapvető AC/DC-Krokus blues 'n' metal számot, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy a szimfonikusok is megértsék: a rock 'n' roll egy tánc is, amit ha ciki is klasszikus hangszerekkel kísérni, azért arra jó, hogy a székből felállva boogie-zzanak egy kicsit.

Remélem, hogy a turné a "Life's A Bitch"-ből áradó jókedv jegyében fog telni, és a nekiinduló zenei csapatoknak ezek a másfajta fegyverek is elegendőek lesznek ahhoz, hogy uralni tudják a kiszemelt színpadokat és a közönség szimpátiáját.

Garael

Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.westboundofficial.com

Milyen hálátlannak tarthatjuk a metal közvéleményt, hogy Roy Z. aktuális megjelenéseit nem kiemelt figyelemmel kíséri, holott kétszer is sikerült neki az, aminek csak a vágyát tudja a Manowar dalaiban megfogalmazni, tetteiben nemigen: a heavy metal megmentését. No jó, lehet, hogy túlzok, de az biztos, hogy az amerikai gitáros és producer nélkül Halford vélhetően még mindig a tollboáiba gabalyodva hirdetné a szivárvány mozgalmat, Dickinson pedig útját tévesztve kóborolna a stílusok labirintusában. Erre persze lehet mondani, hogy hát ilyen kvalitású tettet nem is hajtott többet végre hősünk – bár a tavalyi, ismeretlenségbe fulladt, ám igazi gyöngyszem, a Tomorrow's Outlook fajsúlyosan jelzi Roy jelenlétét – és az is igaz, hogy a Ripper Owens és Chris Caffery társaságában elkövetett idei Spirits Of Fire lemez kínosan gyengére sikeredett, de úgy gondolom, azok lehetnek igazán nyertesei a kukaturkálásnak, akik fél szemmel tudatosan követik a zenész tevékenységét, mert ki tudja, mikor csusszan ki kezei közül valami maradandó. (Érdemes megnézni a nevéhez fűződő produkciókat: telis-tele underground sikerekkel, a Tribuzytól kezdve a Warrioron keresztül Andre Matosig, nem beszélve saját, egykori bandájáról, a Tribe Of Gypsiesről.)

Jelenlegi társa sem kisebb név, a Resurrection Kingsből ismerős énekes, Chaz West a Plant iskola kitűnő bizonyítványával rendelkező végzőse: kettejük együttműködése pedig azt a blues alapú hard rockot idézi, amiből a Zeppelin és a korai Aerosmith kettőse szülte meg az amerikai metal/hard rock nyolcvanas évekbeli hőseit. Roy Z. nemcsak remek gitáros, de kitűnő dalszerző és producer, így végül minden tényező rendelkezésre állt, hogy ígéretes lemez szülessen, hiszen West dallamérzéke hasonló vokális tehetségéhez, ráadásul rendkívüli módon érzi a blues lüktetéséből csiholható dallamokat, melyek valahol félúton állnak az említett csapatok, és a későbbi aréna bandák, vagy a Whitesnake dalszerzési metódusa között.

Van hát itt minden, mi szem-szájnak ingere – már ha szereted a hatásként felismerhető zenekarok által teremtett konyhát: a "Dance Of Life" simogatóan idézi a "Kashmir"-t, az "Ain't Gonna Drown" a "Permanent Vacation" korabeli Aerosmith-t, a "Nothing" pedig mind dallamában, mind szólójában a Deep Purple-t. Legyintésre azonban nincs ok: egyrészt, mert Roy Z. azért a mai kornak megfelelően erősebb, vaskosabb riffekkel szórja tele a dalokat, másrészt szólói vannak annyira egyediek, hogy a plágium vádját messzire űzzék.

A lemez tehát sokarcú – még szerencse, hogy nem sokkarcú –, mert ha egyes szerzeményekbe belehallod a Scorpionst, a Lynch Mobot vagy a korai európai metalbandákat – "Rool The Bones" –, akkor bizony jól ismered a metal fejlődés történetének kihagyhatatlan állomásait.

Kellemes meglepetés a "Volume I.", ami ugyan nem ér fel Roy klasszikussá érett műveihez, de az idei mezőnyben mindenképpen versenyképes formát mutat, és ehhez még dopping sem kellett, pusztán pőre tehetség.

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Ahhoz képest, hogy Johnny Gioeli sok-sok szűk esztendőn át különösebb föltűnés nélkül alibizett (mondjuk ki: pénzt keresett) Axel Rudi Pell mellett, mostanában eléggé felpörögtek körülötte az események, köszönhetően annak, hogy a nápolyi Frontiers kiadó – mellé rendelve a kedvenc udvari dalszerzőt, Alessandro Del Vecchiót – meglátta benne a fantáziát (mondjuk ki: a rentábilis befektetést). A hamvaiból föltámasztott Hardline utoljára 2016-ban jelentkezett egy felemás nagylemezzel (Human Nature), de Gioeli nem pihent, hiszen tavaly két albumot is kiadott: az egyiket Deen Castronovóval (Set The World On Fire), a másikat pedig szólóban.

Mindkét tavalyi megjelenés iszonyú haloványra sikeredett, az igértes Deen-Castronovo projekt jelentéktelen kis pukkanása különösen rosszulesett. Ezek után tényleg semmi okom sem volt fényes reményekkel nekifutni az új Hardline anyagnak, de úgy éreztem, meg kell adni az esélyt egy olyan fenomenális toroknak, mint Gioeli. Na és mit sodort parta a Frontiers nevű cunami? Meglepetésemre komoly energiát feccöltek (mifelénk: feccoltak) abba, hogy az általam igen nagyra tartott legelső lemez (Double Eclipse, 1992) hangulatához, habitusához visszatérjenek. Ez konkrétan azt jelenti, hogy kevesebb a balladázás, több a dögös, himnikus hard rock, Gioeli nem modoroskodik, hanem süvölt, ahogy csak ő tud, és újra vannak kifejezetten amerikás motívumok (pl. Chameleon). Hurrá!

Tök lelkesítő a dolog, mindazonáltal le kell szögeznünk, hogy a "Life" azért nem "Double Eclipse", legföljebb annak hasonló vonásokkal rendelkező, vidéki unokaöccse. Jó, a borítót nem gondolták túl, de ez mindenesetre egy olyan dalcsokor, amely végre nem méltatlan a tiszteletreméltó gyökerekhez, és amelyben Gioeli kivételes képességei is szabadon szárnyalhatnak. Az irány jó, remélem tartani tudják a jövőben.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.leverageofficial.com
facebook.com/leverageofficial

A Leverage – miközben semmi máshoz nem hasonlítható – virtigli finn jelenség, csak északi rokonainkra jellemző módon keveredik bennük a Stratovarius-féle szimfonikus hangulatú euro-power, a Brother Firetribe-tipusú AOR és a Status Minor vonalán mozgó, nem túl tolakodó progresszivitás. Mindazonáltal se nem szimfonikus euro-power, se nem AOR, se nem hard rock, se nem progresszív metál: ők egyszerűen Leverage, pontosabban Tuomas Heikkinen, aki egészen idáig a legapróbb részletekig megkomponálta a zenét, a többieknek csak el kellett azt játszaniuk.

Nem tudom pontosan, mi történt velük 10 évvel ezelőtt. Egy kifejezetten jól sikerült és relatíve sikeres album után (Circus Colossus) egy teljes évtizedre hibernálták magukat. Az időközben kivált Torsti Spoof gitáros csinált egy kiváló albumot bérmuzsikusokkal The Magnificent néven, azután eltűnt mint szürke szamár a ködben. Ismeretlen körülmények között megváltak Pekka Heino énekestől is, majd reaktiválták magukat egy új fölállással és egy csak digitális formában megjelent tavalyi EP-vel, "The Devil's Turn" címen.

Én, aki rongyosra hallgattam pl. a 2008-as lemezüket (Blind Fire) nagy reményekkel futottam neki a 4-számos EP-nek, de mintha citromba haraptam volna. Hosszú heteken át kerülgettem az anyagot, de csak nem tudott megtetszeni. Ez az oka annak is, hogy végül nem született róla recenzió. Abban bíztam, hogy a beígért nagylemez majd helyretesz mindent, és az óvatos beetetés utánra hagyták a finom falatokat. Sajnos nem ez történt, pedig igen biztatónak találtam, hogy Torsti Spoofot egy olyan képzett, sokat tapasztalt gitárossal sikerült pótolni, mint Mikko Salovaara, aki a Kiuas földbeállása óta leginkább gitártanárként tengette életét.

Nagyon nehéz pontosan megfogalmaznom, hogy mi hiányzik a "Determinus"-ból. Hamisítatlan Leverage anyag, de valahogy a korábbi lemezek egységessége, polírozottsága hiányzik belőle. Stílusában kicsit még a szokásosnál is csapongóbb, a hangzás is nyersebb (ez alatt azonban nem egy keményebb, fémesebb hozzáállást kell érteni). Az konkrét kifogásom, hogy Kimmo Blom énekes (Urban Tale) egy az egyben úgy énekel, mintha elődje klónja lenne, ami azért baj, mert Heino orgánumától sem voltam igazán elájulva, ráadásul, amikor Blom ettől eltér, abban nincs sok köszönet. Iszonyatosan irritál az a gurgulázó erőlködés, amit pl. a "Tiger"-ben hallunk (és ami annak idején pl. szinte védjegyévé vált Vince Neil-nek). Salovaara pedig akármilyen jó gitáros, vele valahogy nem működik az a káprázatos adok-kapok, amit a Heikkinen-Spoof párostól már megszoktunk, kivéve talán a "Heaven's No Place For Us" középrészét (ez egyébként is messze az album legjobb dala).

Úgy tűnik, akármilyen elszántak is, a "Determinus"-ból nem lett főnix madarat megszégyenítő föltámadás, a Frontiers istállóba való visszatérés sem hozott nekik szerencsét.

Tartuffe