Kiadó:
Metal Blade/Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

A folytonosság és a következetesség szerintem komoly értékek egy olyan blognál, mint a miénk, ezért nem félek magamtól idézni. A formáció 2016-os előzmény-lemezével kapcsolatosan ezt írtam: "a lemezen szereplő dalok szövegei Neal Morse saját bevallása szerint csak a [történet alapját képező] vaskos könyv kb. első 80 oldalát dolgozzák föl, így nem fogunk a meglepetéstől berottyantani a gatyánkba, ha idővel folytatás következik." Nos, ha az időközben elmúlt három esztendő alatt elő is fordult, hogy belerottyantottunk a gatyánkba (ezt az eshetőséget nem lehet kizárni), az biztosan nem a meglepetéstől történt, főleg nem afölötti meglepetésünkben, hogy a 2016-os epikus mű idén folytatást kapott.

Az már más kérdés, hogy még a bandában muzsikáló zenészek (főleg Morse és Portnoy) híres-hírhedt termékenysége ismeretében is elképesztő, hogy a folytatás elődjéhez hasonlóan dupla album lett, ráadásul kb. 104 perc hosszú! Már a "Similitude..." esetében is fölmerült bennem, hogy a kevesebb alighanem több lett volna, de a "Nagy Kaland"-ot még be sem tettem a lejátszómba, és az a bizonyos bajsejtelem már úrrá lett rajtam. Na, nem mintha egyenként és kollektíve nem tiszta zsenialitás lenne Morse csapata. Ezek az emberek bármire képesek, főleg együtt, de azért ők sem mindenhatók és mindentudók (egyetlen ilyen létező van, és ő nem tagja az együttesnek, bár kétségkívül sok hivatkozás történik rá).

Természetesen mivel hosszú, összetett, progresszív anyaggal van dolgunk, kerülni kell az elhamarkodott véleményalkotást. Épp ezért hallgatom napok óta folyamatosan a lemez(eke)t, lemondva arról a lehetőségről, hogy a legelsők között osszam meg kritikai véleményemet a hazai (rocker) olvasóközönséggel. Most már látom, hogy helyesen jártam el, mert a nálam gyorsabban reagáló recenzorok ítélete megerősíteni látszik a saját benyomásomat. Magyarul, a hiba ezek szerint nem az én vevőkészülékemben van.

Ez a lemez ugyanis bazi hosszú, már-már kellemetlenül hosszú: úgy nyúlik, mint a viszkózselyem, és közben minden progresszivitása ellenére eszméletlenül kiszámítható. Az egész olyan, mintha egyetlen összefüggő tételből állna, amelyben rutinszerűen váltják egymást a lassú átvezető részek, a dominánsan instrumentális jellegű középtempós passzusok, és a kötelezően érzelgős, grandiózus kórusokkal megtámogatott himnikus kicsengések. Hiába a hibátlan és füleket gyönyörködtető hangszeres tűzijáték, alig-alig akad egy-két pillanat, ami igazán markánsan kiemelkedő, vagy emlékezetes lenne (kivéve talán a szórakoztatóan játékos "Vanity Fair"-t).

Persze így is elképesztő, hogy ezek a muzsikusok különösebb inspiráció és hosszabb együtt töltött kreatív periódus nélkül képesek ilyen színvonalon teljesíteni. A lemez nyilván nem is gyönge (hogy is lehetne az!?), de a helyzet az, hogy a formáció tagjai olyan világraszóló nagy profik, hogy gyakorlatilag bármikor össze tudnának hozni egy ilyen anyagot, ha valaki egy-két hétre összezárná őket. Morse korábbi szólóanyagai is sokban hasonlítanak egymásra, de ez most nem lett fele olyan változatos sem: egyszerűen túlságosan teátrális, musical-es, szentimentális és – nem utolsósorban – önismétlő.

Senkit sem akarok elriasztani a "Nagy kaland"-ban való részvételtől, ha valakinek van ideje és türelme rászánni a másfél órát, épp romantikus hangulatban vagy vallási révületben van, egyben hallgatva tök jól fog szórakozni. Ilyen muzsikusok – egészen közönségesen fogalmazva – képtelenek szart csinálni. Élőben például meggyőződésem, hogy hatalmasat ütne; kár, hogy esély sincs egy magyarországi koncertre. Hadd írjam le még egyszer világosan! Ez a lemez nem rossz, nem csalódás, nem kompromisszum, éppen csak fele olyan lelkesítő és megkapó, mint amilyen lehetne.

Tartuffe

Kiadó:
RN Records

Honlapok:
www.gatheringofkings.se
facebook.com/gatheringofkingssweden

Svédországban királyi nagygyűlést tartottak, de nem a francia napoleonista tábornoktól származó, 1818-ban alapított Bernadotte-ház királyi sarjai jöttek össze, hanem a dallamos hard rock svéd fejedelmei, méghozzá olyan neves bandériumokból – csak hogy a teljesség igénye nélkül említsünk néhányat –, mint az Eclipse, W.E.T, Nordic Union, Therion, Treat, Saffire, Soilwork, The Night Flight Orchestra, Crashdiet, Spiritual Beggars stb. A gyűlést tehát nem XVI. Károly Gusztáv svéd király hívta össze, hanem a híres zenei producer, Thomas "Plec" Johansson (Soilwork, The Night Flight Orchestra, Nocturnal Rites, Dynazty), aki hangmérnökként egyben a keverésért és a maszterelésért is felelős volt.

Tamás őfelsége a nagygyűlés zenei aláfestésével azt a Victor Olsson nevű komponistát és karmestert bízta meg, aki a Saffire gitáros-zeneszerzőjeként már többször bizonyította, hogy egy ilyen feladathoz mind a képességei, mind pedig az ambíciói adottak. Egyetlen kivétellel a lemez összes dalát ő írta meg. Ez a bizonyos kivétel pedig az a "The Runaway" című nóta, amivel egy Carola nevű svéd pop "díva" aratott relatív sikereket 1986-ban, és amit egyébként Robin és Maurice Gibb írtak a Bee Geesből.

Tekintve, hogy a Saffire gitárosa szerezte a zenét, elég nehéz megértenem, hogy az anyabanda fantasztikus torokkal megáldott frontembere, Tobias Jansson miért szerepel olyan keveset. A koncepció nyilván kezdettől fogva az volt, hogy a svéd rock-színtér minél több sztárját bevonják a munkálatokba. Az énekesek között pl. ott találjuk Rick Altzit (Masterplan, Herman Frank, At Vance), Björn Stridet (Soilwork, The Night Flight Orchestra), Apollo Papathanasiót (Spiritual Beggars, Firewind) és a már említett Tobias Janssont (Saffire). Bizony a gitárosok listája sem akársemmi: Victor Olsson (Saffire), Stefan Helleblad (Within Temptation), Martin Sweet (Crashdiet) és Erik Martensson (Eclipse, W.E.T, Nordic Union).

Ez nyilván sokaknak lelkesítő és van komoly hírértéke is, amire a promócióban építeni lehet, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez a sokszínűség föltétlenül és minden körülmények között használ egy ilyen projektnek. (Itt jegyzem meg, hogy az album címe – Első küldetés – arra enged következtetni, hogy lesz folytatás.) Szóval a tiri-tarkaság helyett néha jobb egy átgondolt, következetesen alkalmazott koncepció fix társulattal, és a személyes véleményem az, hogy jelen esetben kiváltképp áll ez a tétel.

Tetszetős dalcsokor született ugyan kiváló muzsikusok interpretálásában, de valahogy mégsem akar egy egésszé összeállni az egész. Kicsit szedett-vedett benyomást kelt a gyűjtemény: hol AOR, hol hard rock, hol karcos, hol pihe-puha. Szinte csodálkozom is, hogy ebben nincs benne a Frontiers kiadó keze. Azért azt mondom, a dallamos rock rajongóknak mindenképpen tartogat kellemes pillanatokat, de ha tényleg lesz folytatás, azt már AOR-os, '80-as éveket idéző kicsengések és csilingelések nélkül szabják ki feszes, egységes hard rock szabásminta szerint.

Tartuffe

Kiadó:
AOR Heaven

Honlap:
facebook.com/cometastetheband

Come Taste The Band. Ha csak ennyit írnék le, talán az is elég lenne egy ismertetőhöz. Na jó, esetleg egy félhez. Mert milyen zenét játszhat az az együttes – projekt, örömbrigád, tisztelet-csapat – amelyik ezzel a névvel vág neki a nagyvilágnak? És ha hozzátesszük, hogy a dalokat Doogie White és Joe Lynn Turner énekelte fel, talán az sem lenne meglepetés, ha a gitárt maga Blackmore mester kezelné, de az már túl sok lenne a jóból (esetleg a rosszból). Nem, a hangszeren egy számomra ismeretlen norvég tanítvány, Jo Henning Kaasin bizonyítja, mennyire képes megidézni a példaképet – de talán nem is akarja annyira megidézni. Hogy miért? Mert inkább a blues felől közelíti meg a végcélt, és nem nagyon találni a lejátszott hangjegyek között klasszikus zenébe illőt – de úgy gondolom, jól is van ez így.

A zene azonban hamisítatlan brit hard rock, és talán egy kicsit elszállósabb, pszichedelikusabb is, mint a Purple vagy a Rainbow "akkori korában", köszönhetően a billentyűsök valamint  az említett gitármágus játszogatós, felelgetős munkájának, és ha kicsit gonosz lennék, azt mondanám, itt csak egy, illetve két legény van talpon a vidéken, ha tényleg bíbor nosztalgiát akarsz: dallamaik bizony ott röpdösnek a majd 45 éve megjelent album körül, autentikusan tompa, meleg bakelit hangzással, bár az is lehet, hogy a melegséget az énektechnika több évtizedes tapasztalata gerjeszti, és nem a technológia.

Nehéz írni az albumról, hiszen a Purple-ről mindent leírtak már, talán csak Chuck Norris lenne képes még egy-két mondatot papírra rúgni, én azonban nem vagyok annyira tehetséges ebben (is), mint urbánus legendánk. A dalok a billentyűs, gitáros kalandozások ellenére is azonnal ismerősek – naná, ezzel a nosztalgiateremtő képességgel, és ha nem is beszélhetünk plagizálásról – mert nem – azért nem nagyon hiszem, hogy a korszak rajongóinak bármelyik lejátszott hang is ismeretlen lenne.

Apropó, hangulat: a mai gyorsfogyasztó, rohanó világban a Come Taste The Band maga a lázadás – a közösségi média szülte pillanat ürességének antitézise, ami úgy kéri a figyelmed a szűk negyven percre, hogy nem ígér progressziót, megdöbbenést okozó zenei csavart, új stílust és a világot megváltoztató zenei forradalmat – nem, ezek a pillanatok a nagyi esti meséjének ráérős és  megnyugtató puhaságával fonnak körbe, amit 45 év múlva is vágyakozva idézel fel.

Sajnos nem nagyon tudtam információt összeszedni az alapvetően norvég kezdeményezésről (vagyis lusta voltam rákeresni), de valószínűsíthetőleg nem egy tartós zenei formáció debüt kezdeményezése az album – inkább tisztelgés, vagy még inkább örömzene. Megdöbbentő, hogy a zord, hideg vidékről így tudnak meleget csempészni a szívekbe. S hogy mi ennek a titka? Egyrészt a játszott stílus időtlensége, de még inkább a tehetségé, ami képes felismerni és adaptálni egy csodálatos zenei korszak örökségét jelenünk olyannyira más türelmetlenségébe.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Ha a svéd prog-power teljesen egyedi arculattal rendelkező formációjára, az Evergreyre gondolunk, alapvetően nem az jut eszünkre róla, hogy milyen könnyed és fölemelő muzsikát játszanak. Belőlük akkor is árad a "weltscmerz", ha éppen egy beindulós slágert tolnak, mint pl. a "The Masterplan", a "Blinded", vagy a "Touch Of Blessing". A világirodalom byroni panaszos elégedetlensége és szenvelgő sóvárgása, Eötvös József karthauzijának sértődött elfordulása a romlott világtól sajátos és teljesen modern zenei megfogalmazást kap a csapat és kiváltképp énekesük, Tom S. Eglund interpretálásában. Talán már írtam egyszer, nekem már attól is sírásra görbülne a szám, ha meghallanám Englundot, amint fölolvassa kedvenc kajája receptjét.

2001-ben az "In Search Of Truth" a mára már elavult hangzásával együtt hatalmasat szólt nálam. Súlyos volt, de dallamos, szomorú, de lelkesítő. Azóta jelentek meg jobb és rosszabb lemezeik, de a mélypontot egyértelműen a 2011-es "Glorious Collision"-nal érték el, pontosabban érte el Englund, hiszen addigra már a teljes csapat kihátrált mellőle. Szerencsére nem sokkal utána megtörtént a nagy kiengesztelődés, a régi fegyvertársak visszaálltak Englund mögé, és a zenekar szépen lassan elkezdte szívós munkával visszaszerezni a régi renoméját. Ennek a folyamatnak volt része a "Hymns For The Broken" (2014) és a "The Storm Within" (2016), most pedig – ahogy Englund fogalmazott – lezárul a trilógia a "The Atlantic" megjelenésével (hivatalosan január 25-én).

A méltán neves producer és hangmérnök, Jacob Hansen által kevert és maszterelt – és ennek megfelelően fejszaggató elánnal megdörrenő – új albumot még csak most ízlelgetem, de egyelőre úgy tűnik, igazi mestermű született a svédek keze alatt; megkockáztatom, hogy ez karrierjük csúcsteljesítménye. Nyoma sincs a korábbi feszültségnek a muzsikusok között, egyszerűen tökéletes az összhang Jonas Ekdahl hurrikán erejű dobolása és Johan Niemann reszelő, dübörgő basszusa, valamint Henrik Danhage és Tom S. Englund könyörtelen riffmunkája között. Rikard Zander billentyűi is nagyban hozzájárulnak a lemez borongós atmoszférájához, én egyedül itt viseltem volna el egy kicsit több "szóló" erőfeszítést. Ugyanakkor elismerem, hogy ez a zene – miközben nagyon jó képességeket és komoly összeszokottságot föltételez – nem az egyéni instrumentális teljesítményekről szól. Englundék mindenesetre megtalálták az egyensúlyt, a tökéletes összhangot, úgy is mondhatnám: beértek – ha nem lenne ez olyan furcsa kijelentés egy több mint 20 éve aktív zenekarral kapcsolatban.

Ha nem csalódom, lesz koncertjük Budapesten, április 11-én. Nagyon remélem (bár teljességgel valószínűtlen), hogy az idei lemez első három nótájával indítanak, mert ez a trojka eszméletlenül lehengerlő, magával ragadó kezdés lenne. Csak nézne ott mindenki, mint a K.O.-ból ébredő ketrecharcos, akinek utolsó emléke egy állcsúcsához képtelen sebességgel közelítő ökölbe szorított kéz. Persze ha beleszólhatnék, én föltenném a szetlistára az "End Of Silence" és a "Departure" iszonyatosan hangulatos, lassabb tételeit is. Szó mi szó, ez bazi jó lemez lett, ismétlem: összességében talán karrierjük legjobbja (ja, és a borító is nagyon el lett találva!).

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.inglorious.com

Az elmúlt időszak metal zenei retró hullámában két olyan együttes is akadt, akik feltűnésükkel akkorát ütöttek, mint egy esetleges nyugdíjemelés híre: kár, hogy a dolgozó éveket leszolgált időseket ez a hard rock szenzáció kevésbé érdekli, mint mondjuk a 15%-os leárazás a TESCO-ban (és ez persze nem az ő bűnük). Jóllehet, a Saffire és az Inglorious is a brit "ősrock" forrásából merítenek, míg az előbbi némi groove-halmozással csókolja arcon a progressziót és kínál csipetnyi modern aláfestést, addig a londoniak képesek akár a hard rock előtti, r'n b füstös, hullámzó világába is elmerülni, hidat képezve valahol a Led Zeppelin és a Whitesnake/Deep Purple klasszikus hangzása között.

Az album létrejöttével aggasztó hírek láttak napvilágot: Andreas Z. Eriksson, Drew Lowe gitárosok és Colin Parkinson basszusgitáros is a távozás mellett döntöttek, és jóllehet a lemez feljátszásában még segédkeztek, mára már az utódok pengetik a húrokat, ami nem a hangszerkezelés, hanem a kiugrott tagok zeneszerzési kreatív potenciálja miatt szomorú, de bízzunk benne, hogy az ujjak mellett az is pótolva lett.

A távozás konkrét miértjét nem ismerem, ám az bizonyos, hogy az immáron harmadik album nem tudott akkora elismerést kiváltani belőlem, mint elődei: ebbe persze belejátszhat, hogy már nem hatott újdonsággal a profi világvarázslat, ráadásul mintha skatulyába zárta volna magát a csapat, hiszen több olyan megoldással is találkoztam hallgatás közben, melyek korábban szájtátásra késztettek, most azonban inkább csak szájhúzásra, ami ugye nem a csodálat köztudott megnyilvánulása.

Ezzel persze nem azt akarom írni, hogy a "Ride To Nowhere" halványabb lett az eddigieknél, pusztán nem szolgál olyan újdonsággal – tudom, furcsa ezt egy alapvetően retro világban mozgó csapattól elvárni –, mint amivel feltűnésükkor szolgáltak – azzal a módszertannal, ahogy a klasszikus elődök örökségét keverték-kavarták úgy, hogy arra Gordon Ramsay is elismerően csettintene – hát még egy vérbeli rocker!

A kezdéssel nincs is gond, a tehetségkutatón feltűnt Nathan Jones dallamai úgy zárnak össze a riffek előtt, mint a sztrájkot akadályozó rendőrkordon, az érzelmi hullámzásból pedig két romantikus lányregény író is több kötetre elegendő ihletet nyerhetne, a következő "Freak Show" Whitesnake utánérzése pedig csak azoknak nem tetszhet, akik alapvetően idegenkednek a kígyóktól. A "Never Alone" is hozza a kötelező félballadát, aminek ritmikai hintájába és dübörgő középrészébe konkrétan beleborzongtam, de a "Tomorrow"-tól – ami szerintem egy "Mistreated" utánérzés – úgy érzem, egy kicsit megbicsaklik a szekér, illetve nem képes újból és újból megrázni azokkal a meglepetésekkel, melyekkel korábban annyi örömet okozott.

Lehet, hogy jelenleg én vagyok csak rossz passzban, esetleg az elvárásaim okoznak szubjektív "dicstelen" elégedetlenséget, de az album "belesimulós" színvonalánál úgy vélem, hogy többet tudnak a fiúk, legalább egy olyan ugrást, mint amivel a debüt szolgált, magasan kiemelve a bandát a versenytársak közül.

Garael

Kiadó:
Warner Bros.

Honlap:
www.davidleeroth.com

Egy hete tűnődtünk azon, hogy mi lett volna, ha Sammy Hagar kirúgása után Mitch Malloy lesz a Van Halen énekese, és nem elvetélt mentő ötletként az éppen csapat (Extreme) nélkül tengődő Gary Cherone. Azt szokták mondani, hogy történelmietlen az ilyen pusztán elvi kérdéseket fitogtatni. Hát legyen! Azt viszont egyáltalán nem történelmietlen megkérdezni, hogy David Lee Roth-tal jobban jártak volna-e, illetve hogy konkrétan jobban jártak-e, amikor végül kiadták a régi demókat "A Different Kind Of Truth" (2012) néven. Szerintem nem, de ezzel most valószínűleg számtalan Diamond Dave rajongót sértek végig... illetve sértenék, ha olvasnák ezt a blogot.

Elvonatkoztatva attól a csillapodni soha sem akaró vitától, hogy akkor most Roth vagy Hagar volt a jobb VH énekes (én az utóbbi állásponton vagyok), azt mindenképpen el kell ismerni, hogy Roth a VH után is szuper sikeres tudott maradni, szólólemezei rengeteg pénzt hoztak a konyhára és a média is előszeretettel játszotta a slágereit. Meg kell mondjam, hogy hiába ostromolta az első két, Steve Vai-jal készített album (Eat 'Em and Smile - 1986, Skyscraper - 1988) a toplisták csúcsait, nálam mindig is a "fifty-fifty" kategóriába tartoztak (mint egyébként a legtöbb Roth-os VH lemez is). Ennek egyik fő oka (a behatárolt hangterjedelem mellett) Diamond Dave excentrikus, tiri-tarka személyisége, stílusa volt, akit én nem annyira napbarnította, laza, szörfös, macsó szépfiúnak láttam, hanem egy irritálóan nagyképű, az életet nagykanállal zabáló zenebohócnak, akinek "lököttsége" a zenére is erős hatást gyakorolt.

Roth harmadik, "A Little Ain't Enough" című lemeze nem született szerencsés csillagzat alatt. Sokan hiányolták Steve Vai-t, a helyére érkező szemtelenül fiatal gitárnyűvőt, Jason Beckert pedig akkor még leginkább csak shredder körökben ismerték. Szegény Beckeren pedig már a fölvételek alatt elkezdtek mutatkozni a szklerózis lehangoló és pusztító jelei. Csak találgatni tudunk, hogy csúcsformában mit tudott volna magából megmutatni a világnak, főleg úgy, hogy még betegen is zseniális munkát végzett. Nem vagyok benne biztos, hogy Becker elhatalmasodó betegsége nyomta-e rá bélyegét az albumra, de a korábbi két lemeznél érezhetően komolyabb, legalábbis kevesebb rajta a dzsigolós zenebohóckodás. És ez nekem kifejezetten szimpatikus! Ráadásul Bob Rock producer bevont egy csomó külsőst a dalszerzésbe, és ez hozott magával némi szívesen látott változatosságot. Így lett a "A Little Ain't Enough" messze a legkedvesebb Roth kiadványom.

A korábbi lemezek hangos sikereit már nem tudták vele learatni, az akkoriban egyre erőteljesebben nyomuló trutyi (grunge) sem hagyott sok esélyt a befutásra, de utólag a rajongók és a kritikusok is elismerik, hogy a "A Little Ain't Enough" fájdalmasan alábecsült album, ami már a saját korában is több elsimerést érdemelt volna, nem beszélve a "hálátlan" utókorról. Jason Becker mindössze a két ucsó nótát jegyzi (Roth-tal közösen) dalszerzőként, de meglátásom szerint épp ez a lemez két legjobb dala (It's Showtime, Drop In The Bucket)! Történelmietlen vagy nem, én azért időről időre eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha...

Tartuffe

Kiadó:
PolyGram

Honlapok:
www.tonymacalpine.com
facebook.com/tonymacalpineofficial

Emlékszem, a '90-es évek elején az USÁ-ban, egy minneapolisi bevásárlóközpontban futottam bele ebbe az albumba, méghozzá kazin, fillérekért (akarom mondani: 99 centért). A leárazás nyilván elsősorban annak szólt, hogy a magnókazetták akkoriban már idejétmúlt hanghordozóknak számítottak (ez volt a CD történetének aranykora), de alighanem annak is, hogy a shredder generáció egyik legendás alakjának, a neo-klasszikus gitárhősök alapító atyjának, azaz: MacAlpine-nak ez egy erősen atipikus kiadványa volt. A tőle megszokott virtuóz instrumentalitás helyett, az "Eyes Of The World"-ön a sok-hangszeres zseni (eredendően nem is gitáros; a konzervatóriumban zongorát és hegedűt tanult) az akkor divatosnak számító dallamos hard rock világába tett rövid kirándulást.

Szokatlanul élénk emlékem, hogy mekkora csalódás ért, amikor az izgalomtól remegő kézzel betettem a kazit a kocsi magnójába. Akkoriban abszolút nem ezt vártam MacAlpine-tól: énekes hard rock az amerikai rádióbarát bandák stílusában. Micsoda elvtelen kompromisszum a korszellemmel! Azóta nagyot fordult a világ, ma már inkább kifejezetten vállalható és merész vállalkozásként értékelem a lemezt, miközben MacAlpine egyszer s mindenkorra elfordult ettől az "abortív kísérlettől" (vissza az instrumentális zenéhez). Én ellenben manapság egyre nehezebben kattanok rá shredder anyagokra, miközben nehezen magyarázható nosztalgiával hallgatom a korszak tipikus "hajas" hard rock lemezeit.

A dalokat egy bizonyos Alan Sehorn énekelte föl, aki azóta gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el (legalábbis az én látókörömből). A csákónak a stílushoz tökéletesen illeszkedő, kellemes orgánuma van, MacAlpine pedig méltón "régi nagy híréhez" a csillagokat is legitározza az égről. Érdekes egyébként, hogy a shredder nemzedék jeles alakjai közül MacAlpine volt az (ja, és Joey Tafolla!), aki nekem nem jött be annyira. Ma is előnyben részesítem mondjuk Paul Gilbertet és Vinnie Moore-t, de ez nem jelenti azt, hogy ne ismerném el érdemeit, vagy például ne tartanám alapvetésnek az 1994-es "Premonition"-t, ami számomra érthetetlen módon akkoriban nagyon kikapott a kritikusoktól.

A lényeg, hogy így, közel 30 év távlatából teljesen más benyomások ébrednek bennem, amikor az "Eyes Of The World"-öt hallgatom. Iszonyúan profi munka ám ez, amiről ordít, hogy egy géniusz projektje, amit egyáltalán nem vett félvállról, nem kényszerből szült meg. Hallatszik rajta a törődés, bugyborékolva tör föl belőle a tehetség, valahogy mégsem tudja magát belopni a szívembe. A legnagyobb probléma, hogy egy-két kivétellel marha lassúak a dalok. Még csak nem is balladákról van szó, hanem álmosító középtempózásról, amin csak ront az ultra száraz hangzás.

Szerintem alapvetően azért "bukott meg" ez a próbálkozás, mert túlságosan művészi ehhez a stílushoz, valahogy úgy akart a pufihajú hard rockhoz közelíteni, mint a TOTO a soft rockhoz. Ebben a közegben viszont nem lehet eltekinteni a kötelező műfaji elemektől, a húzós rock n' roll élénkségétől, a könnyen megjegyezhető, nagyívű refrénektől stb. Ennek ellenére az "Eyes Of The World" egy érdekes kordokumentum kiváló vokális és hangszeres teljesítménnyel és pár kimondottan tetszetős nótával.

Tartuffe 

Kiadó:
RCA/BMG

Honlapok:
www.mitchmalloy.com
facebook.com/MitchMalloyMusic

A blogunk teljes tevékenysége bizonyos értelemben a közönségszolgálat jegyében telik (bár elsődleges célja a saját szórakoztatásunk és a grafomán kényszerünk csillapítása). Ezért kukázunk előszeretettel a világháló rejtett bugyraiban; ezért közlünk retrospektív cikkeket az Amerikában népszerű (és mindenütt nagyszerű), de Európában kevéssé ismert bandákról (pl. Grand Funk Railroad, Chicago, Styx, Night Ranger, The Doobie Brothers, REO Speedwagon); és ezért poroljuk le jobbra érdemes kiadványait az olyan "AOR/hajmetál" formációknak, akiket annak idején csírájában fojtott el, vagy temetett maga alá a trutyi (értsd: grunge; sietek minden fölháborodott grunge-rajongót megnyugtatni, hogy ez a kifejezés szótári jelentése). Utóbbi kategóriába tartozik a Red Dawn és a Tall Stories, de pl. a Hardline és a Tyketto is, jóllehet őket a retró-hullámokat meglovagolva (vagy fölkorbácsolva) a Frontiers újra fölfedezte magának/nekünk.

Nem volt ilyen szerencsés szegény Mitch Malloy, akit kiváló orgánuma, tisztes hangszeres tudása, jó dalszerző képessége és – nem utolsó sorban (ilyen ez a biznisz) – női szíveket döglesztő külseje arra predestinált, hogy sokra vigye; minimum az USÁ-ban, de akár világszinten is. Ehhez nagyon közel állt, amikor 1996-ban, Sammy Hagar kirúgása után majdnem a Van Halen énekese lett. Eddie az első próbák után azt mondta neki: "Te vagy a legkirályabb srác, akivel találkoztam, a legjobb énekes, akit valaha hallottam, és baromi jól nézel ki. Gratulálok, bevettünk a bandába!" Az akkor még zenével foglalkozó és a zeneiparra komoly nyomást gyakorló MTV-nek (akik újra David Lee Rothot szerették volna látni a mikrofon mögött) sajnos más volt az elképzelése, Eddie-ékben (vagy a menedzsmentben) pedig nem volt annyi egyenesség, hogy ezt megfelelően kezeljék. Malloy végül maga állt el a közös munkától (aki ennek részleteivel szeretne megismerkedni, annak ajánlom a hardrock.hu erről szóló cikkét). Hogy a Van Halen jobban járt volna vele, mint Gary Cherone-nal (és a Van Halen III albummal), azt jól mutatja a közös próbák alatt született dal, melynek Malloy-féle változata (It's The Right Time) sokkal jobb, mint a Cherone által fölénekelt (és a lemezről lehagyott) demo verzió (That's Why I Love You).

A lényeg, hogy az ominózus incidens előtt Malloy karrierje egy cím nélküli, tipikus AOR/hard rock lemezzel indult 1992-ben. Az album tulajdonképpen nem volt sikertelen, hiszen az indító nóta (Anything At All) rákerült a US Rock Top 20 és a Billboard Hot 100 listákra, videóklipjét pedig akkoriban az MTV is játszotta. Ezt követően azonban más szelek kezdtek el fújni a lemeziparban, ezért Malloy Nashville-be és a (nincs erre könyörületesebb jelző) nyálas soft rock/country stílusba menekült. Innen törhetett volna ki, ha akkor Van Halenék nem szúrják el neki ezt az "egyszer az életben"-fajta esélyt. Ugyan Malloy tavaly csatlakozott a Great White-hoz, de ez a mai körülmények között és az adott zenekar tépázott történelme és renoméja figyelembevételével már aligha fogja kárpótolni.

Az 1992-es, debütáló album egyébként nem sikerült rosszul, a muzsika valahol az AOR és az akkoriban divatos laza, amerikai hard rock közé helyezhető (több hangsúllyal a "hajas" bandákra jellemző stenken). Producere egy Desmond Child tanítvány, bizonyos Sir Arthur Payson volt, aki jó társ-dalszerzőket nyert meg a bemutatkozáshoz, többek között Desmond "félig népünkfia" Childot is (Cowboy And The Ballerina). Az albumon közreműködő zenészek nevét – bevallom – nem ismerem, de nyilván senki sem gondolja komolyan egy pillanatig sem, hogy egy ilyen projektbe csak úgy, akárki beférhet.

Az eredetileg 11 dalból álló, kb. 44 perces lemezen – az akkori elvárásoknak megfelelően – kicsit sok a líra; én pl. nagyon meglettem volna a "Stranded In The Middle Of Nowhere", illetve a "Mirror, Mirror" nélkül, de a többi számmal nincs semmi probléma. A már említett "Anything At All", vagy a "Mission Of Love" és a "Forever" szerintem simán elérik a David Lee Roth szólólemezek szintjét (kivéve talán a személyes kedvencemet, az "A Little Ain't Enough"-ot). Ha valaki utólag pótolni akarja a kimaradt élményt, annak szívből ajánlom, hogy a 2013-ban Malloy saját kiadásában megjelent remasztert szerezze be, mert az két süti nótával hosszabb (Never Give Up On You, Shadow In The Dark). Az eredeti lemez mind a 11 dalát meg lehet hallgatni a mellékelt youtube videón.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/starbreakerofficial

Eh, hogy mit tesznek azok a gonosz évek: az album promo fotóján szereplő Magnus Karlssonról először azt hittem, hogy rossz felvétel került oda, mert hősünk egy az egyben a plasztikai sebészet antihősének hirdetett Mickey Rourke tükörképévé vált, egyenesen a Pankrátor c. filmjéből – még szerencse, hogy a metal zenei színtereken a rondaság bocsánatos bűn, sőt, akár erény is lehet, amiről Alice Cooper évtizedek óta tesz ékes tanúbizonyságot. Az eredetileg szólóprojektnek indult Starbreaker akkor vált komollyá, mikor az énekes, Tony Harnell és a gitáros, Karlsson rádöbbentek, milyen igény van a kettőjük által 2005-ben összekalapált definitív lemezre, amiről bátran kijelenthetjük, hogy születése pillanatában klasszikussá érett: Karlsson akkori csúcsformája nem a későbbi kiégett dalszerzőjét mutatta, gitárjátékában meg hát jól tudjuk, akár különböző stílusban is képes a többkarú Siva isten tudományát reprodukálni.

Harnell azonban nem könnyű eset, és egy második osztályos matematika tankönyvben is nehéz feladatnak bizonyulna kitaláltatni a nebulókkal, hányszor lépett be és hagyta ott a TNT-t, így a szintén jól sikerült "Love's Dying Wish" csak 2008-ban került a boltokba, hogy aztán hosszú szünet után megszülethessen a harmadik, jelenleg recenzált album. Az már más kérdés, hogy az eltelt évek vajon nem csak a fizikai külsőben okoztak eróziót, hanem a zenei teljesítményben is? Nehéz kérdés, és nehéz rá választ adni. Az első album még a klasszikus hard rock jegyeit viselte magán, némi alternatív és modern ízzel, melyen komponensek tökéletes arányban szolgálták a minőséget, a második album pedig egy kicsit gótikusabb, depresszívebb képet mutatva, de hasonló színvonalon örvendeztette meg az igényes hard rock rajongóit.

A "Dysphoriá"-val azonban új utak  tárulnak elénk: az egyszer biztos, hogy a szívbeteg rockerek rehabilitációs zenecsomagjába bőven behelyezhető az album, mert sem a tempótól, sem az izgalomtól nem fog veszélybe kerülni az ingatag egészség: az albummal ugyanis az alkotók az AOR vizeire eveztek, ahol csak elvétve tapasztalhatunk hevesebb hullámokat. Az igaz, hogy a kezdő "Pure Evil" akár egy Judas Priest szerzemény is lehetne, méghozzá a jobbik fajtából, de a folytatás alaposan visszavesz az iramból, és ökölrázás helyett a csöndes szemlélődésé lesz a terep, susogó fákkal, csiripelő madarakkal, és egy-két festői, kósza bárányfelhővel az égen. (Még szerencse, hogy a vége felé azért elborul egy kicsit, sőt, egy-két kósza villám is belecsap a lejátszóba.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy Karlsson fogta magát és az évek során a fiók mélyére dugott, elvetélt ötleteit kereste vissza és játszotta fel a tétovaság sebességével: a koncepció érthető és egységes, a dallamokba és a megvalósításba nem lehet belekötni, csak hát… csak. Unni nem lehet az albumot, mert mindkét főszereplő a tudása javát nyújtja, és azoktól a gitárszólóktól és vokális megoldásoktól, amelyekkel a szemlélődő tempók között találkozhatunk, a teljes színteret elöntheti a sárga irigység, de mit csináljak, ha a harmadik lírai, vagy édeskésen doromboló szám után sóhajtani támad kedvem, és megnő az étvágyam valami indulószerű, robogós tételre, amit hiába várok. Ez pedig akkor is frusztrál, ha tudom, hogy itt minőséggel van dolgom, abból is a jobbik fajtából.

Talán ha az alkotók nem lettek volna ennyire elégikus hangulatban, akkor én sem mocorognék a fotelben, miközben a szépen lassan csordogáló dallamok megpróbálnak utat találni hozzám – két három plusz szigorúbb darabbal – amúgy "Starbreaker" vagy "Dysphoria" módra – most biztos arról írnék, hogy a trilógia bravúrjának egysége nem bomlott fel, így viszont hiába a zenészek vitathatatlan produktuma (apám, azok a szólók!), nehezen tudom rászánni magamat arra, hogy meghallgatva a lemezt újból és újból álomba szenderüljek – még ha az olyannyira édes is.

Garael

Úgy látszik, a 2019-es átmérőjű zenei vasfogaskerekek csikorgása még nem hallatszik fel a föld alól (az undergroundból), esetleg éppen azok a bányászok sztrájkolnak, akik a nekem tetsző stílusok telérében dolgoznak, így üssük el az időt blogunk jolly-joker rovatával, az "Ügyeletes kedvenc"-cel, s ha már így van, rögön nem is eggyel, még akkor sem, ha a forrás ugyanaz a kohóműhely.

Személy szerint nem nagyon vagyok oda a feldolgozásokért – mindig ott suttog a kisördög a fülem mellett, ha ilyet hallok, hogy az újrahasznosítás valahol az ötlethiány leplezése, és mivel az angol tudósok is kimutatták, hogy a feldogozott szerzemények csak nagyon ritka esetben ütik meg az eredetiek színvonalát, kénytelen vagyok hinni nekik. Ez persze nem azt jelenti, hogy igazam van, sőt, kissé skizofrén módon hevesen tiltakozok a sommás megállapítás ellen, hiszen írásom tárgya, (rossz feldolgozás esetében trágya) az At Vance nevű neoklasszikus együttes ABBA formáló szekciója maga a popot fémbe oltó csoda egyik megtestesülése. A nálam is szkeptikusabbak persze rögtön kiálthatnak, hogy könnyű ilyen alapanyagból valami jót létrehozni, mert még elcseszerintés esetén is tartalmaznak a dalok annyi kraftot, amennyivel az együttes megúszhatja egy kettes alával, erre csak annyit, hogy a könnyű győzelem reményében még külön tribute album is készült a csapat tiszteletére, s az, hogy a legtöbben bizony véres sebeket ejtettek szerencsétlen hangjegyeken, azt bizonyítja, hogy inkább leölték az áldozataikat, mintsem – mondjuk – egy humor bonbont robbantva, egy az egyben lejátszották volna a dalokat. (Ami már csak azért is nehéz lenne, mert az eredeti előadás több zeneiséget követel, mint amennyivel egy tribute lemezre összerakott heavy metal horda összességében rendelkezik.)

A szóban forgó csapat azonban nem ilyen: az At Vance – Oliver Hartmannal a mikrofonnál és Olaf Lenkkel a gitárnál – bátran vágott neki több lemezén is a múltidézésnek, a végeredményt hallva pedig azt hiheti az ember, hogy még ha akartak volna sem tudtak volna hibázni. Hartmann szinte csodát tesz, hiszen gyakran többszólamú vokálokat kell helyettesíteni, ráadásul női hangon, amit elegánsan kikerülve old meg: a klasszikus metal-tenor teljesítmény, és az az érzelmi töltet, amivel az énekes rendelkezik, képes a popdalokat a heavy metalt kedvelő fülnek is acélossá pengetni, legfeljebb hol merevebb, hol rugalmasabb módon – ráadásul olyan színvonalon, amire az ABBA tagjai is elismerően headbangelhetnek egyet.

S hogy nekem melyik a kedvencem? Talán a "Money, Money, Money", amiből Oliver barátunk lényegében egy csatadalt fabrikált (nem véletlen a szerzemény címe, mert hát azt már Montecuccoli is megmondta annak idején, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz.), de az érzelmesebb húrokat pengető "The Winner Takes It All" és a szintén intenzívebb "S.O.S" is nyugodtan odakerülhetne a metal tribute-ok aranykönyvének kezdő fejezetébe. Akik pedig a leírtak nyomán szívesen hallgatnának még egy-két jobban sikerült feldolgozást, azoknak szívesen ajánlom Rob Rock-tól az "Eagle"-t, a Helloween-tól a "Lay All Your Love on Me2 -t és a Theriontól a "Summer Night City"-t, biztos vagyok benne, hogy nem fognak csalódni.

Garael