Ez van… Hazudni meg minek? Milliószor elmondtuk, hogy azért jó ez a blog, mert gyakorlatilag magunknak írunk, tehát semmiféle megfelelési kényszer nem nyomaszt bennünket. Egyetlen "félnivalóm" Tartuffe megvetése, de ahhoz meg finoman szólva is szokva vagyok…

Tehát: az éves listám kialakulásának gyakorlata, hogy jó metalharcoshoz illendően magam is követem az új zenéket, "kikölcsönzöm" a netről, ami érdekel, aztán, ha rákattanok, beszerzem eredetiben. Csakhogy ilyen nagyon kevés van, évente max. 3-4 lemez. A többi viszont elmegy mellettem, legfeljebb nyugtázom, hogy minőségi zene, de nem érint meg annyira, hogy újra és újra elővegyem, így többet nem nagyon találkozunk. Ezért lenne sima lódítás ezeket egy 15-ös listában megjelentetni. Pedig rengeteg zenét hallgatok (most pl. napok óta a régi Dokken klasszikusokat…) és nézek… Igen, ez talán fura, de nagyon szeretem "nézni" is a zenét. Kiállás, színpadkép, mit és hogy játszanak stb. Ezért szerepel a listában DVD is, és nem érdekel, hogy koncert, 2018-ban jelent meg, oszt jónapot!

1. Jason Becker: Triumphant Hearts

Amit erről a lemezről el lehet mondani, azt Danev György leírta a Shock!-ban. Annyit még azért meg kell jegyezzek, osztva Tartuffe véleményét, hogy a "Perspectives" mai napig egy kicsit többet jelent.

2. Ghost: Prequelle

Lehet, hogy ciki, vállalom, de engem ez a lemez lenyűgözött. A "Rats" pedig az év dala számomra. Tessék utána csinálni, leülni a gép elé, kitalálni a külsőségeket és ilyen dalokat írni. Nem fog menni...

3. Neil Zaza: One Dark Night

Egyik kedvenc gitárosom most jobbára XVIII-XIX. századi klasszikusokat dolgozott fel. Nem mondanám éppen forradalminak, sőt... – de attól ez még nagyon jó. Nagyon-nagyon jó.

4. Steve King: Cigarette Break

Másik kedvenc gitárosom és cimborám. Örülök, hogy megismerte az ország, mármint azok, akiknek meg kellett ismerni, a többiekre meg nem tartozik, tipikusan a gyöngyök és disznók esete... 

5. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1.

Az egyik legnagyobb kortárs zeneszerző és gitáros, egészen kivételes képességekkel. 

6. Jimi Hendrix: Both Sides Of The Sky 

2018-as "új" Hendrix. Nem is kérdés. Nem lehet betelni vele. Húzzák ki a legutolsó fiókot is, rázzák ki a föld felé, a még kieső utolsó audio-morzsák is jelenjenek meg. Minden eszköz megengedett!

7. Nozomu Wakai’s Destinia: Metal Souls 

Egy lemez, ami érdekességképpen "letöltődött", aztán nem az történt, ami szokott, hogy "elfekszik" az iPod-on, hanem az, hogy rendszeresen hallgatottá vált, ami engem is meglepett. Én zeném, azt hiszem. 

8. Alapi István: L.A. On My Mind

Nem "barátságos" lemez, kicsit sem, de éppen azt szerettem meg benne, hogy nem akar megfelelni senkinek sem (olyan, mint a TOP "15"-ös listám...). Vitathatatlanul profi munka, 1000% "színdög" rockgitározással. Kinek a listáján legyen, ha nem az enyémen? A "Pain Of My Soul" pedig az év instrumentális dala, permanens libabőr!

9. Marty Friedman: One Bad MF Live

Tudom, koncert, tehát nem "idevalósi", de ezért tisztáztam az elején, hogy nálam ez miként működik. És ha idei megjelenés, hát helye van a listában. Zseniális gitáros zseniális koncertje, gyorstalpaló spanyol és japán nyelvleckével; "ma-dzsi-pa-ne!" Nagyon röhögök, ahányszor hallgatom. 

10. Whitesnake: The Purple Tour Live

Ok, nem állítottam, még a kritikában sem, hogy Coverdale csúcsformában teljesít, de olyan hangszeres és vokálmunka segíti, hogy nincs mit tenni, ez zenei élmény. Nagyon sokszor hallgatom és nézem (DVD), mert ezeket a zenészeket bizony nézni és figyelni kell.

11. Volbeat: Let's Boogie!

"Tiszavirág életű, de addig azért nagy magasságokba törő karrier lesz a zenekar osztályrésze, bár a rockbulikban még nagyon sokáig szívesen látott vendégek maradnak." – írtam 10 éve itt, lám, nem vagyunk tévedhetetlenek, legalábbis én, biztosan nem. A DVD még nincs meg, el is kérem Tartuffe-től, mert érdekel, hogy miért írta, hogy szarul van vágva...

Egyéb:

Az év zenei "leg-élménye" volt továbbá, hogy évtizedes várakozás után koncerten végre élőben láthattam Uli Jon Roth és Vinnie Moore urakat.

Ja! És nagyon akartam szeretni az új Red Dragon Cartel-t is. Nem sikerült, pedig mindent megpróbáltam, hogy "jóra" hallgassam.

Ácsi! Ácsi! Ácsi! Lemaradt egy már megjelenésekor előre dobogosként ünnepelt kiadvány! Ez pedig nem más, mint az Orphaned Land: "Unsung Prophets & Dead Messiahs" című albuma! Nincs erre elfogadható magyarázat, két okból sem, egyrészt bőven volt időm fölkészülni a toplista összeállítására, másrészt, amikor a lemez hozzám került, nem átallottam legott kikiáltani: "Abszurd, de kijelentem, hogy a 2018-as toplistámnak már most, a 2017-es esztendő végén megvan az egyik tuti dobogósa". Ehhez képest a tegnap posztolt listán nem is szerepel! Ó a gyalázat, ó a szégyen! Mint mondottam, elfogadható magyarázat nincs, egyetlen apró kifogás akad, az album jóval (két hónappal) a hivatalos megjelenés előtt "kiszivárgott", mi is még 2017 decemberének elején írtunk róla. Ennek szerencsétlen folyománya, hogy valamiért tavalyi lemezként rögzült a tudatomban (vagy tudatalattimban). Őszintétlen, ócska és here dolog lenne utólag kozmetikázni a toplistát, így ezzel a fájdalmas apológiával bocsátom közre a toplisták történetének új (és remélem, soha meg nem ismétlődő) "und noch eins" kategóriáját "+1+1" kódnéven. Az Orphaned Land ezért a lemezért bizony többet érdemelt volna!

Szokásomtól eltérően most elhatároztam, hogy nem fogok panaszkodni, pedig személyesen, magánéletileg minden okom megvan rá (és ez most nem csak a szokványos "magyar epe"). Ami ellenben az év rock/metál fölhozatalát illeti, az sem jobb, sem rosszabb nem volt az átlagosnál. Lehet, hogy nem voltak igazi nagyágyúk, talán lehengerlő új bemutatkozások sem, de a középmezőny ugyanakkor javarészt szívmelengetően jól teljesített.

Ugyan a Rolling Stone magazin szerint rockzenei szempontból szívás volt a 2018-as év, de amint a műfaj egyik leghitelesebb figurája, Steve Lukather megjegyezte: az a lap egy rakás bukott, megkeseredett, középszerű zenész gyűjtőhelye, akik szisztematikusan lejáratják vagy elhallgatják azokat, akik nekik valamiért nem szimpatikusak. A Rolling Stone – mint jelenség – általában véve (a Rock & Roll Hall Of Fame-mel egyetemben) szimptomatikus ebben a szakmában, de történetesen van abban igazság, amit írtak: ugyanis ha én egy pillanatra is azt hinném, hogy az a rock zene, amit ők tartanak annak, amiről ők tudósítanak, akkor nekem is az lenne a benyomásom, hogy a műfaj szörnyű válságban van.

A kiadóknak és a velük feszt egy ágyban fetrengő médiumoknak, illetve mainstream rock újságírásnak végre ki kellene állni az intézményesített pénzsóvárság és az ideológiailag vezérelt kulturális sznobéria mögül. Még szerencse, hogy itt van nekünk az internet! No, itt be is fejeztem magvas észrevételeimet a "szakmáról", főleg, hogy jómagam is legföljebb amolyan lelkes kontárnak számítok.

Annak egyébként meg kifejezetten örülök, hogy a toplistámon két magyar előadó (Király Pitta és a Dreyelands) is helyet kapott, a "más süti anyagok" listán pedig további két hazai előadó szerepel (Alapi Pityu és a Dystopia). Ami a DVD-ket illeti, meg kell jegyeznem, hogy a kiadott anyagok minősége egyre gyöngébb: állandó probléma a koncepciótlan fényképezés, az össze-vissza rángatott kamera, és a stroboszkóp-szerű, epileptikus rohamokat kiváltó, kapkodó vágás. A durva "audio overdub"-ról, azaz a hangsávok stúdióban való kicseréléséről már nem is beszélve! Nyilván pénz is egyre kevesebb jut arra, hogy látványban is nyújtani tudjon valamit a fölvétel. Mindent egybevetve a Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman DVD-nek az idén nincs párja. A Volbeat "Let’s Boogie!"-ját is nagyon igyekeztem szeretni (a banda egyébként kiváló), de a vágás sajnos kriminális.

Magától értetődő, hogy a koncertek között csak olyanokat soroltam föl – méghozzá a tetszésindexem által meghatározott sorrendben –, amelyeken személyesen volt szerencsém részt venni. Roger Waters zenés színháza (ez messze több volt egyszerű koncertnél) az ordas politizálás ellenére mindent vitt hangminőségben, látványelemekben, libabőr-faktorban.

A "sokkal többet vártam" kategóriában most nemcsak a kiábrándító teljesítmények kaptak helyet (ilyen is akadt), hanem olyan lemezek is, amelyek önmagukban talán nem gyöngék, de az előadóktól lényegesen többet vártam volna, vagy eddigi teljesítményük alapján, vagy pedig a formációkban szereplő nagy nevek miatt.

TOP 15:

1. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1.

Végtelenül sajnálom, hogy tragédiák sorozatának kellett odáig vezetnie, hogy Russell Allen a zeneipartól egy pár lépés távolságra visszalépjen, helyet adván így egy másik – nem kevésbé tehetséges – énekesnek, és Michael Romeo 24 éve szunnyadó szólókarrierjének. Ami ebből született – a "F*cking Robots" című szörnyűséget leszámítva – nekem jobban tetszik, mint mostanában az anyabanda (SymphonyX), beleértve a mások által ekézett filmzenés betéteket is. Türelmetlenül várom a folytatást.

2. Subsignal: La Muerta

Azt képzeltem, hogy a Sieges Even két, 2000-es években megjelent alapvetése és a Subsignal négy lemeze után a Markus Steffen és Arno Menses páros már nem tud újat mutatni. Erre jött a "La Muerta", valamint annak meglepően fejlett dallamérzéke, és csúnyán rám cáfoltak. Jót tett nekik a kiadó- és producerváltás. Hogy lehet valami egyszerre ennyire intelligens és slágeres, underground és fülbemászó?

3. Spock's Beard: Noise Floor

Ez még úgy is tuti dobogós, hogy az újkori Spock’s Beard (beleértve a Nick D’Virgilio és Ted Leonard érát) egyik leggyengébb produkciójáról van szó. Egyszerűen képtelenek fércmunkát, hitvány minőséget kiadni a kezük közül – még akkor is, ha nincsenek csúcsformában. A banda nagyjából negyed évszázados munkássága egyenlő a kompromisszummentességgel, a garantált minőséggel és az ihletett professzionalizmussal.

4. Collibus: Trusting The Illusion

Minden évben akad egy (vagy több) meglepetés. Idén ez a Collibus, akik egyrészt brit fiatalok (a Szigetország pedig manapság nem arról híres, hogy a metál zene pezsgő központja lenne), másrészt női énekesük van, ami nálam alapjáraton mínusz sok pont. Az már más tészta, hogy Gemma Fox énekesnő kb. annyira nőies jelenség (és itt most nem a külsőre gondolok), mint mondjuk Dolph Lundgren. Nem föltétlen igazodik az ízlésemhez – mondhatnám: atípusos jelenség –, de ez most nagyon betalált.

5. Saffire: Where The Monsters Dwell

Fogalmam sincs, hogy ezek a kivételes tehetséggel megáldott svéd hard rockerek miért vándorolnak egyik törpe kiadótól a másikig, ahelyett, hogy valami multi cég/menedzsment tolná őket folyamatosan az alapos zenei képzésre szoruló mai fiatalok fülébe. Mindig elszörnyedek azon, hogy "ezek" manapság mit hallgatnak, ráadásul az utcán, kihangosított telefonról (???). Ahogy mondtam: a "Valley Of The Damned” pl. minimum Hörömpő Cirkusz, azaz, világszám!

6. Uriah Heep: Living The Dream

Közel 50 év ilyen-olyan fölállásokban, de lényegileg folyamatos működés mellett, valamint 25 album; mi ez, ha nem tiszteletreméltó és maradandó örökség az utókorra? De nem eszik olyan forrón a kását! A banda semmi jelét sem mutatja annak, hogy nyugdíjba akarna vonulni, és öregurasan élvezni a hosszú évtizedek alatt begyűjtött népszerűséget. Túrót! Inkább kiadtak egy dögös rock n’ roll lemezt, szerintem a csúcskategóriás "Sea Of Light" (1995) óta a legjobbat. Közben pedig magabiztosan maguk mögé utasították a Frontiers istálló összes többi versenylovát (pl. Nordic Union, Gioeli-Castronovo).

7. Presto Ballet: Days Between

Ha Kurdt Vanderhoof rám hallgat, nem a Metal Church karrierjét igyekszik minden erejével újra beindítani, hanem ontja magából a jobbnál-jobb Presto Ballet lemezeket. Egyszerűen nem tudok velük betelni; van köztük nagyon jó és kevésbé jó, de egyik sem kontármunka. A "Days Between" talán nem a legjobban sikerült alkotásuk, de így is minden különösebb tépelődés nélkül helyeztem be az idei top 15-ös listába.

8. Steve King: Cigarette Break

Kicsit meglepődtem, amikor kiderült, hogy Király Pittából időközben Steve King lett, de talán így jobban "eladható" a termék a külföldi zeneletöltő oldalakon (na, emberünk ebből nem fog még meggazdagodni!). Nekem azonban nincs szükségem ilyen marketingre, mert kezdettől fogva elkötelezett rajongó vagyok. Remélem, a családalapítás és a Karmapirinnel (méltán) szerzett szélesebb körű ismertség nem tántorítja el Pittánkat a szólólemezek készítésétől. Ja, és legalább néhány számozott, gyűjtői példányban ki kellene ám nyomni CD-n!

9. Jason Becker: Triumphant Hearts

Hogy ez a lemez megjelenhetett, már önmagában véve is csoda! Persze vannak rajta régi fölvételek, amik a "családi" archívumból kerültek elő, de néhány friss szerzemény is, valamint tisztelgés Jason Becker géniusza előtt a zenész kollégák részéről. Szép, kerek egész ez, de valahogy kevésbé magával ragadó, mint a "Perspective" volt. Talán nem tahóság ennyit megjegyezni az objektivitás jegyében, ha ettől még nem is csodálom kevésbé ezt a magatehetetlen testbe zárt óriás lelket.

10. Angra: ØMNI

Ezek a brazilok – noha egy újlatin nyelvet beszélnek – lócitromot se tudnak a klasszikus latin nyelv deklinációjáról, ezt azonban hajlandó vagyok nekik megbocsátani, mert baromi jó lemezeket készítenek, még úgy is, hogy egyik oszlopos tagjukat, Kiko Loureirót elcsábította egy visszautasíthatatlan ajánlattal a Megadeth "gonosz" vörös koboldja. A tátongó űr betöltésére Marcelo Barbosánál (Almah) aligha találhattak volna alkalmasabb embert.

11. Dreyelands: Stages EP

Tagadhatatlanul volt bennem némi frusztráció, amikor kiderült, hogy 8 év hallgatás után csak egy kb. 36 perces, lényegében mindössze három egész dalból álló EP-t vehetünk kezünkbe, illetve dehogy!, még a kezünkbe sem vehetjük, hiszen CD-n bizony nem jelent meg! Azután lehiggadtam, és rongyosra hallgatván az anyagot szépen nyugisan megállapítottam (amit már a recenzióban is elismertem), hogy ez egyébként simán világszínvonal! És itt most nemcsak a dalokról, hanem a produceri, hangmérnöki munkáról is beszélek – na, és persze Nikola Mijic hangjáról!

12. Tomorrow's Eve: Mirror of Creation III – Project Ikaros

Erre is 10 évet kellett várni, de megérte! Miközben nem tartom alapvetésnek (mellesleg a zenekar diszkográfiájában egyetlen darabot sem), el kell ismernem a belé fektetett aprólékos munkát, a hosszú éveken át húzódó, kitartó törődést, valamint a tényt, hogy bizonyos szempontból ez a csapat legjobb anyaga, egy jó trilógia méltó lezárása. Biztos furcsán hangzik, de néha szubjektív megfontolások segítenek minket objektív értékítéletekre.

13. Haken: Vector

A kritikai reakciók alapján nem túlás azt mondani, hogy a "Vector" megosztó lemez lett. A direktebb, metálosabb megközelítés egyeseket elrettentett, de nekem nincs vele bajom. Az bizonyos, hogy a kezdeti lelkesedés bennem is alábbhagyott némileg, de ettől ez még a progresszív metál műfajon belül az egyik legjobb megjelenés idén. Vitának helye nincs!

14. Amorphis: Queen Of Time

A Collibus után egyértelműen az év nagy meglepetése. A finn együttes közel 30 éves fönnállása alatt egyszer sem tudott ennyire közel férkőzni a szívemhez. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy most miért sikerült. Szinte kezdettől fogva figyelemmel kísértem pályafutásukat, hallgattam lemezeiket, látogattam koncertjeiket, ráadásul most sem csináltak semmi merőben újszerűt. Lehet, hogy az idő múlásával én is változom? Nem tudom, de ez jó: a hörgéssel, minimál gitárszólókkal, folkos zenei betétekkel együtt. Cakkumpakli!

15. Voodoo Circle: Raised On Rock

Még mindig kicsit bizonytalan vagyok abban a kérdésben, hogy örülök-e David Readman távozásának és Herbie Langhans leigazolásának. Az énekes-váltás egyébként bizonyos értelemben jót tett a csapatnak, mint ahogy Alessandro Del Vecchio távozása is. Ezúttal kevésbé erőltetetten Whitesnake-klón érzetű az anyag, valamint visszatértek az első lemezek Deep Purple és Rainbow utánérzései. Ettől még totál önállótlan a cucc, de rém szórakoztató.

+ 1. Redemption: Long Night's Journey Into Day

Talán igazságtalan a Tom Englunddal bizonyos értelemben új fejezetet kezdő Redemptiont a +1 kategóriában szerepeltetni, főleg, hogy hangzásban és – Simone Mularoni és Chris Poland jóvoltából – gitárszólókban is sikerült szintet lépniük. Ennek egyetlen oka az, hogy a nagyágyúk tűzijátékának elmaradása ellenére ez az év a középmezőnyben kimondottan keménykötésűnek bizonyult. Elképzelhető, hogy ha egy hónappal korábban vagy későbben összesítek, más helyezést értek volna el.

Más süti anyagok:

Ostura: The Room
Treat: Tunguska
Slash: Living The Dream
Alapi István: L. A. On My Mind
Kino: Radio Voltaire
Seventh Wonder: Tiara
Arena: Double Vision
Dystopia: Building Bridges
Holter: Vlad The Impaler
Ethernity: The Human Race Extinction
Tower Of Power: Soul Side Of Town
Tremonti: A Dying Machine
Lords Of Black: Icon Of The New Days
Lione/Conti: Lione/Conti
Sterling Ball, John Ferraro and Jim Cox present The Mutual Admiration Society
Southern Empire: Civilisation
Ghost Ship Octavius: Delirium
Lost In Thought: Renascence
Mystery: Lies And Butterflies
Kamelot: The Shadow Theory
Borealis: The Offering
Northward: Northward

DVD-k:

Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman: Live At The Apollo
Volbeat: Lets Boogie! Live
Opeth: Garden Of The Titans: Live At Red Rocks
Devin Townsend: Ocean Machine
Haken: L-1VE

Koncertek:

1. Roger Waters – Sportaréna, Budapest, május 2.
3. G3: Satriani/Petrucci/Uli Jon Roth – Incheba Expo Arena, Pozsony, március 21.
3. Angra, Geoff Tate's Operation Mindcrime – Barba Negra, Budapest, április 10.
4. Vinnie Moore – Dürer Kert, Budapest, november 13.
5. Alapi István (+Borlai & Szappanos) – Hangversenyközpont, Szentes, december 1.
6. Myrath, Manigance, Renaissense – Pozsony, Randal Club, március 20.

Sokkal többet vártam:

Stryper: God Damn Evil
Conception: My Dark Symphony EP
Outloud: Virtual Hero Society
Dynazty: Firesign
The Dead Daisies: Burn It Down
Joe Satriani: What Happens Next
Gus G.: Fearless
Nordic Union: Second Coming
The Magpie Salute: High Water I
Yossi Sassi & The Oriental Rock Orchestra: Illusion Of Choice
The Sea Within: The Sea Within
King Company: Queen Of Hearts
Gioeli-Castronovo: Set The World On Fire

Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)

Valószínűleg történelmi magyarázata van a kialakult magyar népléleknek, ami úgy vonzódik az önsajnálathoz, mint egyszeri mágnes a vasorrú bábához. Nem véletlen, hogy bármely sorozat első nézői reakciója a "tavalyi jobb volt" mondás szállóigévé, valamint a popkultúra részévé vált, és a dicsőségnél csak a megdicsőült bukását várjuk – persze titkon – nagyobb elánnal. Különösen jól jöhet ez a szemlélet a listák készítésénél, hiszen ennek szellemében egyre kevesebb nekünk tetsző lemezről emlékezhetünk meg, így azok is jól járnak, akik kritikaírás helyett lassan csak egy már megírt kritika hivatkozását vágják be a recenzálni való alá, pedig így, a rabszolgatörvényes idők táján bőven lenne idő a mottónkká vált kukaturkálás sebességét duplájára emelni. (S hogy mennyire lehetséges is lenne ez, példa rá az egészségügy és az oktatás – ezeken a területeken a "belét kidolgozza" mondás csak azért nem érvényesül, mert a szívét is beleadta tevékenység után nehéz élve sikeres munkát végezni.)

Szerencsére mi nem foglalkozunk ilyen komoly dolgokkal, és ha a siránkozás természetes simogató érzése a heavy metalra is jellemző, legyünk hát bátrak, és búslakodó könnyek helyett magasba emelve a zászlót hirdessük: ez az év is kiválóan sikerült, talán csak egyetlen könnycseppet ejthetek – és kollégáim preferációit ismerve ebben tényleg magam vagyok –, mégpedig azért a harangkondulásért, amit David DeFeis követett el a metal operák (és David valamikori tehetsége) idén megásott sírjánál. Letargiába persze nem esek, mert a zene olyan, mint a Biblia: biztosan tudhatjuk, hogy a végén minden arra érdemes fel fog támadni, így aztán nem is kell mást csinálnom, mint türelemmel várni, és a végső zenei ítélet után ismét lubickolni kedvenc stílusom bombasztikus – naná! – újjászületésében.

De ha operából ennyi elég is volt, lett máshonnan néha jobbra érdemes (értsd: általunk felfedezett, egyébként agyonhallgatott), néha az internetet felrobbantó kivételes teljesítmény, így a bőség zavarában most is könnyebb lenne 11 két ballábas magyar futballista kiválasztása, mint 15 nekem tetsző produktumé, még akkor is, ha kritikáikat, bevallom, én is bal kézzel írtam.

1. Tomorrow's Outlook: A Voice Unheard

Siránkozunk, hogy milyen válságban van (ismét) a heavy metal, pedig talán csak kicsit jobban szét kellene néznünk és rájönnénk, siránkozás helyett inkább hálát kellene mondanunk. Talán 10 év is elmúlt azóta, hogy a válságkezelők fő professzora, Roy Z. aktivizálta magát, és kézen fogva Halfordot és Dickinsont, újra a helyes útra vezette őket. Jelenleg ugyan nem időleges vakságban szereplő zenészeket kellett terelni, de az eredmény akkor is meggyőző lenne, ha a társak csak a világtalanságban kiélesedett hallásukat tudták volna használni a végeredményhez.

2. Angra: OMNI

Néha követek el én is hibákat – talán ez is az, hogy bevallom –, de a kezdeti hőbörgés után most kénytelen vagyok elismerni, hogy a pályát módosító Angra igazán elismerendőt alkotott ezzel a progresszív-power eleggyel. De hát nincs is mit ezen csodálkozni; dzsungeljáró ősökkel nehéz tévútra tévedni.

3. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1

Ha gonosz lennék és felületes, azt mondanám, Michael Romeo maga a Symphony X. Ebben csak egyetlen személy akadályoz meg, Russel Allen, aki lovag lévén hordhat kardot, így könnyedén büntetheti az elhamarkodott kijelentéseket. Ettől függetlenül az elkészült eposz első része – zeneileg – tökéletesen illene a Symphony X diszkográfiájába, és az ismerős részek sem csalás eredményei a jól hallható zenei hivatkozás-jelölések miatt.

4. Redemption: Long Night's Journey Into Day

Nem volt egyértelmű a siker – még szerencse, hogy ez különösképpen nem szokott érdekelni. A Redemption az énekesváltással természetesen nem követett el bakit, Tom Englund releváns hangja pedig akkor is képes csodálatos dallamokra, ha nem szürkében kell felénekelni a világ összes fájdalmát.

5. Ghost Ship Octavius: Delirium

Nem tudom, hogy a szellemek mennyire tudnak zenélni, de egy kísértethajó legénységébe tömörülve minden bizonnyal. Ráadásul immár másodszor bizonyítják, hogy a sziréneken kívül a szellemek is tudnak földöntúli minőségben delíriumba csalogatni.

6. Saffire: When The Monsters Dwell

Érdekes, hogy a nagy retro láz idején a Saffire-t nem helyezték a hetvenes évek rajongói trónra: úgy látszik, hogy a demokrácia – legalábbis itt, a zenében – hajlamos a királyi hőstetteket hétköznapi ismeretlenséggé változtatni.

7. Powerwolf: The Sacrament Of Sin

Igen, tudom, a rossz ízlés nem ismer határokat, ráadásul rendelkezik azzal a tulajdonsággal is, hogy nagy tömegeket szólítson meg, a Powerwolf csahosaira azonban nem tudok úgy tekinteni, mint az ízléstelenség négy lovasára. Egyébként is, farkasok lovon? Ki látott már ilyet?

8. Lords Of Black: Icons Of The New Days

Szerénytelenségemben nem győzöm hangsúlyozni, hogy a csapat énekesét előbb fedeztem fel, mint Blackmore mester, aki azonban még az azonnal leigazolt énekessel sem tudott olyan színvonalú produkciót nyújtani, mint amilyet Romero – igaz, a mai korra igazítva – saját csapatával. Ez pedig, úgy gondolom, tapsra illő teljesítmény.

9. Collibus: Trusting The Illusion

Ez az év a női énekesek éve volt, legalábbis itt, a blogunkon, ahol a "girl power" úgy pottyantott a macsó szellemre, mint a Vajna TV a magas kultúrára. Persze utóbbiban segített a vállalkozók nagy száma, no meg a közízlés genetikailag meghatározott többsége.

10. Mike LePond's Silent Assassins: Pawn And Prophecy

Amennyiben LePond csak a lemez utolsó, 20 percen felülre nyúló stílus kavalkádját írja meg, akkor is felkerült volna a listára, ha a többi 40 percet magyar nóta tölti ki, Magyar Rózsa műzenei előadásában.

11. Stryper: God Damn Evil

Van úgy, hogy a keresztényi jámborságnak is vége szakad egyszer, és a kenyeret osztó kézbe kemény furkósbot kerül. Vannak, akik szerint az együttes ezzel saját híveit kenegette el, de nekem, mint katonaember, határozottan tetszett ez a harcos kiállás.

12. Random Eyes: Grieve No More

Elégedetten nyugtáztam, hogy végre annak a Palinak is megfelelő zenei anyag került a birtokába, akit gyakran inkább játszani vágyó kisgyermeknek véltek. Ez a lemez azonban, ha az Index internetes portálon szerepelne, biztos, hogy a kockahas rovatban hirdetné a macsó kiállást.

13. Brainstorm: Midnight Ghost

A NAGY NÉMET IZOMVERSENY-ben végül is a Brainstorm győzött, hiszen a Primal Fearrel ellentétben idén is sikerült rákerülniük az éves listámra. Így váltak azzá a csapattá, amelyik eddig mindegyik lemezével elnyerte az adott éves kitüntető rokonszenvemet.

14. Bonfire: Temple Of Lies

Akik a Bonfire-re amolyan könnycsalogató balladagyárosra emlékeznek, azok most nagyon csodálkozhattak a ráncfelvarrásból adódó energia kitörésen. Ennyi szögletes német riffvasat utoljára a jelenlegi erőemelő világbajnok gurigatott egyik sarokból a másikra, természetesen a csapat zenéjének erőmotiváló ritmusaira.

15. The Unity: Rise

Bár az eklektika maradt, ezúttal nem sikerült a legnagyobb slágergyáros versenyén győzni. Ettől függetlenül a kicsiny visszafogottság is elég volt ahhoz, hogy a surranópályán becsúszva említésre kerüljenek, és még az sem baj, ha utolsóként.

Magyar fronton ezúttal nem igazán találtam az ízlésemnek megfelelőt – lehet, hogy metal operával és a euro-power galoppozással illegalitásba vonultak –, talán csak Paksi Endre születésnapjára összetrombitált válogatott szereplése és a Wall Of Sleep "BZ"-s felbukkanása volt képes arra, hogy megdobogtassa a szívem nemzeti érzületű részét.

És a végére mit is kívánhatnék? Hát hogy Magyarország gazdasági segélyben részesítse Amerikát, a Brunei-i szultán pedig ide járjon nyaralni a turizmus színvonala miatt – de talán akkor is elégedett leszek, ha egy ideihez hasonló listával tudok jövőre is jelentkezni.

Garael

Szerintünk egyáltalán nem ciki, ha néha a metál szívek is meglágyulnak – és mikor máskor, ha nem éppen karácsonykor! Minden olvasónknak azt kívánjuk, hogy egészségben, tisztes polgári jólétben, testi-lelki békességben tölthesse az ünnepeket szeretteivel, családja körében és egy nagy rakat lemezzel a karácsonyfa alatt! Az idén Eric Claptont választottuk ki, hogy ő szolgáltassa jókívánságainknak a zenei hátteret. Az októberben megjelent "Happy Xmas" nem lett túl erős anyag (a borító is erősen véleményes), de azért akadnak rajta szép pillanatok.

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.reospeedwagon.com
facebook.com/REOSpeedwagon

Az olvasó hiába is várná el tőlem, hogy egy minden tekintetben kimerítő, részletes ismertetőt írjak az amerikai dallamorientált rocklegenda, az REO Speedwagon munkásságáról. Egyrészt erre való a Wikipédia, másrészt nem enciklopédikus igénnyel kívánok szólni róluk, hanem csak mintegy ötletet adni a karácsonyi ajándékvásárláshoz. Több alkalommal írtunk már olyan amerikai előadókról, akik az óceán túlsó oldalán szupersztárok voltak és ma is rendszeres szereplői a klasszikus rock rádiócsatornáknak. Többen közülük – hál' Istennek! – ma is aktívak. A nyilvánvaló csapatok mellett, mint pl. a Journey és a Kansas, akad olyan is, akiket végképp kevesen ismernek mifelénk: talán nem tévedek nagyot, ha ide sorolom a Grand Funk Railroad, Chicago, Styx, Night Ranger, The Doobie Brothers alkotta exkluzív csoportot. Bizony vastagon ide tartozik az REO Speedwagon is, pedig talán mind közül őket ismerjük mi, magyarok a legkevésbé.

Ha az egyszeri magyar rocker meghallja véletlenül a "Can't Fight This Feeling"-et valahol, persze azonnal rávágja, hogy ezt tuti hallotta már korábban, de tartok tőle, csak kevesen tudnák pontosan beazonosítani a "forrást". Annak ellenére alakult ez így nálunk, hogy az Illinois-i Egyetemen a '60-as évek végén életre hívott kvázi-amatőr banda az USÁ-ban végül hangos sikereket ért el. Az 1980-as "Hi Infidelity" például a Billboard 200 listán meg sem állt a csúcspozícióig, és négy Top 40 slágerrel büszkélkedhet.

Az alapító tagok közül ma már csak Neal Doughty billentyűs van meg a bandában, körülötte viszonylag sokan kicserélődtek, jóllehet a jelenlegi fölállás a '80-as évek legvége óta változatlan. Az ősrajongók talán belekötnének ebbe a kijelentésembe, de én úgy látom, hogy ez a társaság az együttes eddigi legjobb, legütőképesebb, legösszeszokottabb verziója. A Bryan Hitt dobos és Bruce Hall bőgős által alkotott ritmusszekció halál pontos és kimondottan groove-os húzást ad a daloknak, Dave Amato pedig technikás, vérbeli modern fölfogású gitáros, aki olykor a "csikorgatásoktól" sem riad vissza.

A CD/DVD egy 2010-es fesztiválkoncertet örökített meg. A fölvételek a Minnesota állambeli Walkerben évente megrendezésre kerülő, Moondance Jam nevű klasszikus rock fesztiválon készültek, ahol többek között a Lynyrd Skynyrd, Sammy Hagar and the Wabos, Pat Benatar, Jonny Lang és a Cinderella is föllépett. Kb. 30.000 ember nézte végig a "hangversenyt", ennek megfelelően a színpad is tágas, megannyi reflektor és egy led kivetítő fal is növeli a látvány élvezhetőségét. Manapság sajnos sok a rosszul, kapkodva fényképezett és az idegesítően "spuris" vágással agyonvágott koncertfilm, de ez szerencsére nem tartozik közéjük, és a hangzás is 10-ből 10 pontos.

Beszéltem olyanokkal, akik a '70-es évek óta többször is látták a csapatot élőben, de egyöntetűen azon az állásponton voltak, hogy soha ilyen dögösen nem hallották még szólni őket. Én is széles mosollyal az arcomon nézem/hallgatom végig az anyagot, hatalmas a buli, a "Wagon" pedig rácáfol azokra, akik nyálas AOR csipogásként aposztrofálják őket; a nevükhöz méltó elánnal robognak át a lelkes tömegen. Ha a sors kegyeltjeként nem töltök összesen négy évet az USÁ-ban, lehet, hogy én sem rendeltem volna meg a lemezeket, de a klasszikus rock rádiócsatornák jóvoltából rendelkeztem kellő háttérismerettel ahhoz, hogy ezt a ziccert ne hagyjam ki. Ideális ajándék rocker apunak a karácsonyfa alá!

Tartuffe

Kiadó:
Music Theories

Honlapok:
www.jasonbecker.com
facebook.com/jasonbeckerofficial

Ha van szív, amely minden értelemben győzedelmes, akkor az kétség kívül a már 25 éve teljesen mozgásképtelen Jason Becker testében dobog. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy az akaraterejével, puszta élni akarásával meddig volt képes eljutni, holott mindehhez fizikai segítséget, azon a "győzedelmes szívén" kívül csak a mozgásra még egyedül képes szemgolyói adtak...

Ahogy készültem a kritikára és fogalmaztam a gondolatokat, megnéztem a lemezről már megjelent írásokat. Az általunk szakmailag az egyik legjobbnak tartott Shock! Magazinban olyan kritikára leltem Danev György tollából, amelyhez bármit hozzátenni egyszerűen képtelenség. Lényegileg ugyanezt tudnám csak leírni, csak kevésbé jól, kevésbé ihletetten. Esetleg még saját élményként azt a pillanatot, amikor 1996-ban Amszterdamban egy CD üzletben először hallottam meg a "Perpectives" lemezéről az "End Of The Beginning" című kompozícióját, és ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ez a dal nekem életem végéig az egyik legfontosabb dal marad. Húsz év elteltével is így gondolom, sőt egyre fontosabb.

Tehát bevállalva azt is, hogy Tartuffe komám nyersen, szimpla tróger lustaságként fogja nevesíteni ezt a "kritikát", ajánlom a Shock! recenzióját, mert az lényegileg ugyanaz, de tartalmasabb és jobb, mint amit én írtam volna. Természetesen az éves toplista magasan első helyezettje. (A videó pedig legyen az dal, ahol Jason gitárjátéka is hallható...)

Túrisas

Kiadó:
Rat Pack Records

Honlapok:
www.prestoballet.com
facebook.com/PrestoBallet

Fogalmam sincs, hogy Kurdt Vanderhoof miért úgy időzítette a dolgait, ahogy... Nekem személy szerint egy kicsit sem hiányzott a Metal Church, viszont borzasztóan ki voltam éhezve egy új Presto Ballet anyagra. A legutóbbi anyag óta hat hosszú év telt el, és bár időről-időre kerengtek a neten kósza pletykák arról, hogy már a kanyarban van az új album, valójában a megjelenés derült égből a villámcsapásként ért, minden komoly előzmény nélkül egyszer csak bevillant a virtuális látóterünkbe.

Szóval, fogalmam sincs, hogy Kurdt Vanderhoof miért úgy időzítette a dolgait, ahogy... Miért egyszerre jelent meg a Metal Church Mike Howe-hoz köthető reinkarnációjának és a Presto Ballet sokadik line-upjának új lemeze. Ha az volt a cél, hogy egy amolyan blitzkrieggel letarolják a zenepiacot, akkor nem sok realitásérzékük lehet, hiszen egyik formáció sem ver nagyobb hullámokat, mint egy kisebbfajta molnárka... A Metal Churchre még talán egy-két ős power-fan fölkapja a fejét, de a '70-es évek progresszív rock muzsikáinak bűvöletében alkotó Presto Ballet már tényleg a "láthatatlan", vagy "inkonzekvens" kategória.

Mondom mindezt úgy, hogy a szó legtipikusabb és legnemesebb értelmében rajongok ezért a vintage stílusgyakorlatért, még akkor is, ha sokak szemében esetleg giccsesnek tűnik. Teljesen levesz a lábamról, ahogy a brit ős-prog bandák (legfőképpen a Yes) és az amerikai hiperdallamos "alakmásai" (elsősorban a Kansas és a Boston) stílusát ötvözik, és úgy tudnak retrók lenni, hogy nem lengi be az egészet nagymama moly-gyilkos naftalin golyóinak kellemetlen, szúrós szaga.

Ezzel a dalcsokorral is csak annyi a gondom, hogy túl sokat kellett rá várni, és ehhez képest a 40 perces játékidő fájdalmasan diétás. Igaz, a fizikai CD-n van egy bónusz szám (The Man With The Plastic Face), egy letöltési kóddal pedig még egy (Brand New Minute) szösszenethez juthatunk hozzá. A "The Days Between" ugyan nem fogható az első két, minden porcikájában hibátlan albumhoz, de a kiéhezett ember úgy érzi, hogy ízlelőbimbói még egy tescós virslitől is rögtön fölrobbannak. S ezzel nem azt akartam mondani, hogy ez az album olyan, mint az olcsó húsipari tömegtermék...

Tartuffe

Honlap:
facebook.com/keemarcello

Nem hiszem, hogy az egyre töpörödő rockzenei színtéren sok zenebarátot foglalkoztat a John Norum vs Kee Marcello kérdéskör, ennek ellenére szerintem izgalmas és tanulságos megvizsgálni, hogy miként válik valakiből gitárhős. A puszta technikai fölény csupán egy, noha messze nem elhanyagolható szegmense a felépített "brand"-nek.

A történeti áttekintést ezen az oldalon talán szkippelni lehet. Lényeg, hogy miután Norumnak elege lett a hajlakkból, átadta helyét az akkor már szupersztár státust elért Europe zenekarban a tökismeretlen svéd gitárosnak, Kee Marcellonak. Megjelent az "Out Of This World" (1988) lemez, ami elviekben folytatta a kitaposott utat, a korszellemnek megfelelő hangzással, (akkoriban még) rádiós slágerekkel. Mondom, elviekben. Gitárosok és nem gitáros vájt fülűek viszont megroggyant térdekkel hallgatták, hogy ez a svéd ismeretlen milyen gitárjátékkal/ szólókkal pakolta tele a lemezt. Igen, a "Superstitious", a "More Than Meets The Eye", "Ready Or Not” gitárszólója kis túlzással újradefiniálta a szólógitározást. Egyszerre ennyire dallamosan és virtuóz módon könnyedén, addig sem, nagyon azóta sem sokan kezelték a gitárt. Nézzük csak meg bármelyik mostani felvételen, hogy szegény Norum, mint disznó a jégen küzd (és marad alul estéről-estére..) a mai napig műsoron tartott "Superstitious" szólójával. És mégis. Norum lett a gitárhős, aki folyamatosan nagy színpadokon játszik, Kee pedig tulajdonképpen a szakmán kívül szinte névtelenül tűnt el, amíg a Frontiers kiadó a közelmúltban ki nem olvasztotta a stockholmi jég alól, És nem véletlen utaltam arra, hogy a technikai tudás nem minden, hiszen nem állítom, hogy a jelenlegi rangsor igazságtalan lenne. Norum szólóban is sikeres tudott maradni, van íze, egyéni arca a játékának, ömlik belőle a zene, a Europe hiteles hard rock bandává másodvirágozta magát, míg Marcello szerényen klubozik és a koncert emlékezetes, nagy pillanatait természetesen a két általa felgitározott Europe lemez slágerei jelentik,

A „szerény klubozás” képi definíciója pedig ez a DVD, ami nem is került kereskedelmi forgalomba, a honlapján keresztül lehet hozzájutni, ha szerencsénk van, talán még ő maga is postázta és nyalta rá a bélyeget… Nem akarom ekézni szegényt, mert ha valakinek, hát nekem nagy idolom és ezt az angliai koncertet is sokadjára nézem végig lelkesen, de lehet hogy valamit mégis ő ronthatott el, hogy egy ekkora lehetőség után, amit ugyan rendesen ki is használt, mégis itt tart. Van hangulata az anyagnak, eléggé testközeli (Tartuffe szerint telefonnal vették fel…), amit ebből a low budget megközelítésből ki lehetett hozni, azt tulajdonképpen korrekt és élvezhető módon kihozták, de ahhoz képest, hogy mit tett hozzá személyesen a szólógitározás művészetéhez, ez akkor is méltatlan.

Túrisas

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlap:
www.metalchurchofficial.com

A reuniont követő általános éljenzésbe bevallom, nem folytam bele: most is meggyőződésem, hogy a visszatérés ténye legalább annyit nyomott a "XI" megítélésében, mint a produktum színvonala. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az album rossz lett volna, de kicsit úgy érzetem magam, mint a STAR WARS sorozat esetében az Ébredő Erőnél, ami ugye nem volt más, mint a korábbi best of pillanatok jól sikerült remakje, és a nosztalgia elvitt a hátán minden olyan esetlegesen negatív tényezőt, melyek befolyásolták volna a nagy népi hurrá hangulatot.

Jelen esetben azonban az emlékezés diszkrét bájáról nem beszélhetünk, jóllehet, a csapat megpróbálta a legutóbbi album eszköztárában maradt elemeket újrahasznosítani: sajnos azonban már csak olyanokat találtak, melyek nem véletlenül lettek annak idején mélyen, a sarokba helyezve.

Hogy mi is a bajom az albummal? Először is az erőltetett megfelelési kényszer, az a fajta keménykedési attitűd, amivel magyarázni lehet, miért is az amerikai heavy metal az igazi power. Ebben persze nem lenne hiba, mert alapvetően én is szeretem a stílust, de a riffek és a groove-ok közül sajnos sikerült kihagyni azokat a dallamokat, melyek karaktert adtak a csapatnak, így nem sikerült megteremteni azt a fájdalmas, kissé révedező, ugyanakkor szilárd hangulatot, amivel az együttes felépítette oly sajátos, nagyepikai világát, és amihez hasonlót talán a Savatage, esetleg a Crimson Glory tudott összebűvészkedni, amivel aztán magas tornyú templomként kongathatták ki a tehetség hírét.

Lehet, hogy tévedek, de az európai ízek hátraszorulásával sikerült elhagyni a furfangot is, a szemtől-szembeni adok-kapokban pedig nem ők a legjobbak. Horzsolnak a riffek, dübörögnek az ütemek, az ember szinte látja, hogy szétesik alattuk a színpad, de akármilyen keményen nyomják is le a torkunkon a mondanivalót, az leginkább csak fullaszt, ahelyett, hogy táplálna. A viszonylag rövidre vett szerzemények nem engedik kibontakoztatni a már említett "mágikus világot", a dallamokat pedig egy OKJ-s alapfokú munkadal-tanfolyamon is tanulhatták volna, amibe az a baj, hogy azokat maguk a munkások sem szeretik, mert a munka és a művészet nemigen fér meg egymással. (Ritka és ihletett pillanat, amikor a kettő szimbiózisából tényleg valami örömteli nagyszerűség kerekedik kifelé.)

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy hiába a gitárok és a dobok eszelős munkája, hiába a terpeszálláshoz hozzáadott szájzáras vicsorgás, ha nincs olyan ellenpont, ami igazából megadná a súlyát a folyamatos hirignek, esetleg olyan zenei elemként szolgálna, amire aztán fel lehet fűzni a koncepció nélküli agressziót.

Sajnálom, hogy nem sikerült megérintenie az albumnak, mert kevés amerikai power csapat képes azokra a dallamokra, mint a Metal Church, amikkel a szívet két oldalról – simogatás és lelkesítés – is támadni lehet.  A dalok egyenkalapálva zúgnak el mellettem, a refréneket pedig a primitívség gyűri maga alá, de nem lendületet, hanem türelmetlenséget sugározva. Nem tudom, hogy tudatos volt-e ez a szigorodási koncepció, vagy csak az ötletek hiányoztak a kellő rafinériához, az eredmény szempontjából úgyis mindegy. Ez most fiúk, nem a sikerültebb misék ideje lett, háborús időket meg legalább a templomokban ne kelljen élni.

Garael