Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.brainstorm-web.net

A komfortzóna kellemes dolog, bár amellett, hogy biztonságot ad, paradox módon termel veszélyt is: a kreativitás nem szereti a zónahatárokat, aminek az eredmény látja kárát, mondjuk az unalom képében.

Ezzel nem azt mondom, hogy elbóbiskoltam a Brainstorm új lemezén, mert a fiúk saját, belőtt világukban képtelenek tartósan egy bizonyos színvonal alá menni, de az utóbbi három album fényében – melyek ugyanazon kreatív-vonal mentén helyezkednek el –, talán szívesebben fogadtam volna némi kockáztatási hajlandóságot, esetleg egy-egy olyan momentum megjelenését, amin képes vagyok meglepődni.

Persze piciny elmozdulás érezhető – főleg az album első felében –, mert a nyitó három-négy szám kissé szellősebb, slágeresebb felfogása arrébb löki a csapatot a merev, németes kockagurítástól, és képes azonnal együtt dalolhatós slágereket teremteni, de ilyet szintén tapasztalhattunk már a Brainstorm birodalomban – igaz, most különösen magas, netán tán még szörnyűség kimondani is, rádióbarát – színvonalon. Az említett dalok ugyanis teljesítenek minden követelményt a közérthetőséggel szemben, és bármelyik szerepelhetne egy nagy Brainstorm válogatás duplalemezes változatának A oldalán. Hallgasd csak meg a nyitó „Devil’s Eye”-t, és rögtön érezni fogod, miért is lehet a csapat sikeres már évek óta – ha ezt nem történik meg, akkor ne is kezdj bele a diszkográfia meghallgatásába, mert az együttes eszközrendszerében nem fogod megtalálni a neked kellőt.

A lazább hangulat a „The Pyre”-nél szakad meg, nos, ez az a thrash-közelibb attitűd, amit annak idején Andy prog.-metal együttese, a Symphorce is annyira szeretett, és ez lehet az első szám a lemezen, amit a „keményvonalasok” is üdvrivalgással fogadhatnak, majd ezek után egy szimfonikus jellegű, hosszabb, epikus szerzemény mutatja meg, hogy történelmi témában nem feltétlenül csak az Iron Maiden képes az egyszeri rockert megszólítani. (Filmbarátok számára, az említett „Jeanne Boulet (1764) ihlette a Farkasok szövetsége c. francia szuperprodukciót, és a téma első lehet a sorozatgyilkosok felbukkanásának hitelesen dokumentált esetei között.) A hangulat megragadásához Andy természetesen kiváló segítséget nyújt: az énekes hangjában a bikavadító keménység mellett ott vannak azok a finom érzelmi árnyalatok, melyek túl is mutatnak a Brainstorm zenei világán, és esetleg eggyel magasabb szintű bajnokságba képesek lökni a zenekart, mint amit megérdemelne.

Innentől kezdve azonban mintha bicsaklott volna az ötlettár, sőt a „The Four Blessing” kínos gajdorászása inkább egy rock-kocsmát juttathat az eszünkbe, mintsem őrjöngő tömeggel teli stadiont, ráadásul a refrénteremtés szintjére még egy zeneileg képzett óvodás is csak legyinthetne: talán itt találhatjuk meg a már említett nyitószám színvonalbeli ellenpólusát, az átlagot számítva azonban még mindig jól járunk, és  ha a „Haunting Voices” is betalál nálad, akkor nem is igazán értheted, miért is fanyalgok.

A lemezt záró ballada talán szerencsésebb lett volna bónusznak, mondjuk Japánba, mert kiválóan passzol a szaké ivás mellé kesergőnek, de a csapat rajongóinak európai ingerküszöbét valószínűleg nem fogja elérni a kinyilvánított mélabú.

A Brainstorm tehát nem kockáztatott, izomból elnyomott egy olyan edzést aminek minden gyakorlatát töviről-hegyire ismerjük, de talán most már jobban járnánk, ha bemutatnának egy olyan gimnasztikai gyakorlatot is, amibe mi is beleizzadunk – természetesen az izgalomtól és nem az erőlködéstől.

Garael

Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
www.blackmajesty.com

Vannak olyan csapatok, akiknél minden adott ahhoz, hogy világsztárrá váljanak (bár a rockzenében ez a kategória egyre inkább értelmezhetetlenné válik), mégsem sikerül a nagy áttörés, legfeljebb a művészi tartalom önvigaszával együtt járó underground státusz (bár néha kiderül, hogy az egész csak egy nagy blöff volt), és vannak olyanok, akinél a produktum okán nincs mit csodálkozni azon, hogy a tisztes középszer hosszú sorait erősítik. (Az egészben az az érdekes, hogy ők is az undergroundba süllyednek, csak hát ott is vannak fokozatok, és nem mindegy, hogy az ismeretlenség elején, vagy a végén foglal helyet az ember. Így válik a zene matematikailag modellezhetetlenné, hehehe.)

A Black Majesty tipikusan az utóbbiakhoz tartozik: jóllehet, mind az énekes, mind a gitáros átlag feletti színvonalon képes végezni dolgát, a prezentált dalok folytán mégsem csodálkozott senki, hogy nem ők lettek Ausztrália első számú metal bandája: lemezeik, jóllehet sosem űztek csúfot a műfajból, tipikusan a jellegtelen alkotások közé tartoztak – de ez talán nem is igaz, mert mindig is rendelkeztek egyfajta sajátos arculattal, jóllehet ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megjegyezhetőek is legyenek.

Ennek okát persze nehéz megfejteni, főleg egy olyan együttes esetében, ahol technikai értelemben hiba nincs – talán a dallamok nem voltak annyira magukkal ragadóak, amit a stílus megkövetel, talán túl sok már ismert panellel dolgoztak, aminek összefőzésénél elhalasztották a kreativitás varázsigéit elmondani, de az is lehet, hogy pusztán rosszkor voltak rossz helyen, és a figyelem nem a csapat által nyújtott összetevőkre irányult az adott időszakban és környezetben.

Azt persze nem mondanám, hogy nem hallgattam meg az összes lemezüket, mert mint írtam, az énekes és a gitáros mindig képes volt a reménykeltés fázisába taszítani – hogy aztán a reményvesztés fázisába jutva konstatáljam, miszerint ismételten nem sikerült kiugrani a megszokott középszerből.

Az átlagosság átka – ami minden bizonnyal egy felsőbb hatalomnak, és nem a tehetség hiányának köszönhető – azonban a legújabb albumnál megtörni látszik, a csapatra jellemző dallamalkotási sajátosságokhoz ezúttal a fogósságot is sikerült hozzákapcsolni, e két aspektus elegye pedig az átlagtól eltérőt – pozitív irányút – hozott létre. Mint mondtam, az együttes már korábban is rendelkezett egyfajta karakterrel, ami megkülönböztette őket a sok hasonszőrű brigádtól:  ez tulajdonképpen sajátos dallamképeiknek köszönhető, annak az elnyújtott, kissé „szemlélődős” attitűdnek és inkább a progresszív stílusokra jellemző, a csúcspontokat mellőző  refrénteremtő képességnek, ami, ha bátrak akarunk lenni, nevezhető egyfajta „ausztrál” vonásnak is, hiszen a szintén ausztrál Pegazus, valamint az Eyefear hasonló metódussal építették fel említett jellemzőkkel rendelkező zenei világukat.

És ami ezen kívül található a lemezen? Nos, az már tényleg a megszokott formulákhoz alkalmazkodik, és ha feltétlen analógiát szeretnék találni, akkor a Hammerfallt és az Iron Maident – ez főleg az énekes vokális képességeinek köszönhető – említhetném, mint hivatkozási pontot, bár előbbi esetében nem beszélhetünk olyan kiváló gitármunkáról, ami a Black Majesty-t tulajdonképpen oda sorolhatná, ahová a kalapácsosok jelenleg is tartoznak. A színvonalnak ugyanakkor jót tett, hogy a csapat kilépett a biztonságot jelentő középtempó erőteljes, de könnyen egysíkúvá váló zónájából, és merték magasabb fokozatba kapcsolva megmutatni, hogy húsz év után is megy még a vágta, a szokatlan dinamizmus pedig olyan kreatív energiaforrásokat nyitott, amin talán még a csapat is meglepődött, hát még én.

Nem is szaporítom tovább a szót: kellemes meglepetés egy eddig megbízhatóan unalmas albumokat szállító ausztrál csapattól, ami azt bizonyítja, hogy feladni sosem szabad, esetleg azt, hogy a vaktöltényekkel teli tárba is bármikor kerülhet éles lövedék. Ebben az esetben azonban nem baleset lett a vége, hanem a diszkográfia csúcspontja, ami ennyi év után, ennyi idősen nem lebecsülendő teljesítmény.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.facebook.com/DreamChildRock

Igen, Dio-nak valami hasonló albumot kellett volna kiadni a "Killing The Dragon" után, csak nem ezt a "expanded", hanem a "short cut" verziót. Mert kérem szépen, az már eleve gyanús, ha nem éppen a progresszív stílusról híres művész nevében kiadott lemezen szinte több a hat percen felüli szerzemény, mint az egész életműben, és hát maga a lemez sem a bakelitek szokásos hosszával kecsegtet – az engelsi tézis antitézisével élve itt a kevesebb tényleg több lett volna.

Pedig a teljesítmény humán faktoránál, vagyis a zenészeknél nehezebben találna az ember autentikusabbat: Craig Goldy még a sírból is képes volt hologramként előhívni Dio-t – ennek ízlésességéről külön cikkben nyitnék vitát -, Rudy Sarzo és Simon Wright maguk is dolgoztak a mesterrel, és hát Diego Valdezben a jelen egyik legjobb, legerőteljesebb hangi replikánsát tisztelhetjük: a koncertek díszletei közé nem is javasolnék papírmasé darabot állítani, mert a felcsendülő hangorkánban mindegyik megrepedne, és hát nem irigylem az első sorban csápolók belőtt frizuráit sem, melyeket Valdez szélgép nélkül is képes lenne divatosan lobogtatni.

Goldy vitathatatlanul elemében érzi magát ebben a közegben, sőt, bizonyítási vágya számomra a „szovjet effektust” idézi – tudjátok, ahová elég lett volna fél kiló acél, oda biztos kétkilónyit pakoltak, csak hogy elszégyelljék magukat a takarékoskodó imperialisták. Ebből persze akár valami jó is kisülhetne, ám ahhoz szükséges lenne némi arányérzékre, és egy olyan producerre, aki képes gátat szabni a gitáros túlburjánzó ötletfolyamainak – vagy inkább szinte nárcisztikus önismétléseinek. Ezek hiányában azonban – az első két szerzeménytől eltekintve – olyan totális aránytévesztésnek vagyunk fültanúi, ami unalmassá és dagályossá változtatja az egyébként kecsegtető ötlethalmazt. De tovább is van, írjam még?

 Goldy ugyanis, jóllehet Dio aranyévei korszakának tanúja, bőven átnyúlt a mester doomos – és valljuk be, joggal sikertelen – lemezeinek világába is, már ami a riffgördítés nehézkességét illeti. Ezzel persze nem Goldy gitártudását akarom megkérdőjelezni, pusztán azt a magával ragadó könnyedséget hiányolom a számok egy részéből, ami lényegi eleme volt a példaképnek – de nem a Tracy G. években.

Bár Goldy annyira bele van szeretve riffjeibe – amelyek közül tényleg bármelyik szerepelhetett volna (és szerepelt is) a klasszikus albumokon –, hogy a kelleténél kétszer annyit játssza le őket egyetlen szerzeményen belül, mint amennyire szükség volna – én igazából a másik fő tényezővel sem vagyok elégedett. Valdez – aki vokálisan kitűnően teljesít – ritkán produkálja az „ősforrás” legemlékezetesebb dallamainak színvonalát – sőt, még a közepesekét is –, így a riffek ismételt sulykolása megfelelő ellenpont, vagy válasz hiányában egy idő után tényleg unalomba fullad.

Mindezekkel nem azt akarom mondani, hogy a Dio hívők dőljenek nyugodtan a kardjukba, mert a lemez hangulatteremtése példás, a gitár- és orgonajáték kitűnő, és a Dio deja vu mellett felidéződik a korszak Ozzy és Uriah Heep fémjelezte világa is, ez pedig rosszat nem jelenthet, csak hát egy valaki akkor is hiányzik innen, ha a megidézés rítusa jól is sikerült. Ő pedig jelen zenészekkel ellentétben tényleg rendelkezett a klasszikus teljesítményhez szükséges mágiával, amit Goldy túlburjánzó szándéka ellenére sem talált meg. Pedig volt rá 12, Japánban 13 szerzeménnyi ideje.

Garael

Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.unity-rocks.com

Egységben az erő – íródna illusztrisan a jelmondat, amennyiben a The Unity afféle erőbrigádként prezentálná a cél lineárisan megvalósuló leküzdését – az egészben csak annyi a hiba, hogy a csapat – aminek keletkezési hátteréről itt írtam – zenéje sem erőt, sem egységes zenei koncepciót nem közvetít. Hát akkor mit? – kérdezhetnénk rosszat sejtve, amire csak annyit mondok: nyugi, a lényeget, vagyis a kedélyes szórakoztatást, ami csak azért nem lehet teljesen megnyugtató, mert vannak, akik a magyar labdarugó-válogatott meccsein is képesek szórakozni, és mégsem nevezik magukat mazochistának.

Hát akkor mégis, miként lehetne üstökön ragadni a csapat zenéjének lényegét? Talán körülírással, ami persze igencsak nehéz, legalább annyira, mintha zenei nyelven akarnánk megfogalmazni a piros szín jellemzőit. Képzeld hát el a könnyedebb hangvételű, vokállal megtámogatott Edguy-t, valahol a „Judas In The Opera” környékén, a szigorúbb kedvű Scorpionst és a dallamos heavy metalt játszó skandináv együttesek muzikális egyvelegét, amit spékelj meg némi bumfordi német indulós- attitűddel és AOR-os merengéssel; talán így juthatunk legközelebb hozzá, hogy a leírás alapján a fejedben felcsendülő zene igazán közelítsen a valósághoz. Mint ahogy látod, és ahogy hallani fogod, hiába a Gamma Ray eredet- örökség, a The Unity-nek nincs sok köze a germán happy-metal bohókás, kockát görgető világához, és ha a riffek néha fel is idézik a power metal birodalom néhány alappillérét, a dallamok messzire sodorják az eredményt attól, hogy könnyedén kategorizálhassunk.

Az együttes tehát – ha nem is olyan mértékben – de megmaradt a debüt lemez eklektikájánál, bár a lövedékek szórása most nem mutat olyan szerteágazó képet, és még az AOR hangulatot árasztó, Jane Austen regényeinek zenei aláfestésére jelentkező dallamok alá is sikerült egy-két gonoszkás riffet ültetni, amik kissé gatyába rázzák a szétesni kívánkozó összképet.

Szerencsére a zenei lényeg, vagyis a dallamteremtés könnyedsége ugyanúgy megvan, mint a lemez elődjénél, még akkor is, ha most akkora slágereket nem is sikerült írni, amikkel képesek voltak teleszórni az első albumot.  Kissé meg is ijedtem, mikor a promóciós szerepet felvállaló nyitószámot meghallottam: az erőltetett ének  és a tényleg tövig koptatott, ráadásul jellegtelen kliséhalmaz, amit egyetlen szerzeménnyé sikerült összekovácsolni úgy viszonyult az egy évvel ezelőtti társaihoz, mint  proletár öntudat az arisztokrácia „diszkrét bájához”, szinte hallani, ahogy a vasalt, sáros bakancsok szétverik a minőség finom padozatát. A folytatás azonban megnyugtató – hallgasd csak meg az epikus Primal Fear világát felvillantó „Road To Nowhere”-t, az életörömtől szétrobbanó, slágerbomba „Welcome Home”-ot, vagy az ambivalensen szigorú-könnyed „Above Everything” játékos közvetlenségét –, mert sikerült visszacsempészni a korábbi siker legfőbb letéteményesét, az ismerős panelekkel gurigázó, optimista dallamosságot – ebben az egyben talán lehet rokonságot találni „gammáékkal” –, melyeknek forrását mindenki felismerheti, aki végig hallgatta a metal evolúció meghatározó darabjait. Ez persze lehetne negatívum is, mert a plagizálás nem szép dolog, de az együttes képes az egyszer már megírt fordulatokat új végkifejletbe irányítani, ezt pedig csak azok tudják, akiknek van némi elképzelésük, hová is akarnak eljutni az ismerős úton.

Az egység tehát ezen folyamatban jelenhet meg – már ha nagyon erőlködünk. hogy megmagyarázzuk a csapat nevét –, vagyis abban a közegteremtésben, amiben minden klasszikus darabka sikeresen oldódik fel, hogy megteremtse a The Unity zenei arculatát, akinek azonban ez nem jön be, az könnyen lehet, hogy összefércelt darabkákból álló zenei kreatúrát fog hallani, amúgy Frankenstein doktor szörnyének zenei mintájára. Nekik kellemes borzongást kívánok (még ha a borzongást a nyújtott teljesítmény fogja is kiváltani.)

Garael

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
facebook.com/ACELSZIV.OssianTributeBand

A megosztó emberekről általában csak haláluk után szokott kiderülni, hogy igazuk volt, vagy sem: Paksi Endre esetében – aki kimondva, kimondatlanul egyet jelent az Ossiannal, még akkor is, ha ezen lemez Rubsics Ricsivel történő együttműködésük 20. évét is megünnepli – jelen tribute kiadvány tanúskodik arról, hogy az Ossian élt, él, és élni fog! Lehet persze megmosolyogni a patetikusságot, de egyrészt ez az album az ünneplés ideje, és ilyenkor ne kelljen már keseregni, másrészt a feldolgozások azt bizonyítják, hogy a jó dalok bármilyen zenei környezetben jó dalok maradnak, kivéve, ha a feldolgozott szerzeményt annyira átformálják, hogy arra már az anyja, izé, apja sem ismer rá. Ebben az esetben viszont tényleg kerülhet kaki a palacsintába, még szerencse, hogy az a pár darab nem tudta elrontani a díszvacsorát.

Ez utóbbiról tehát csak elvétve beszélhetünk, és ha a szülinapi ajándék háromnegyedét nézzük, akkor büszkén jelenthetjük ki, hogy az Ossian dalok olyan doppinggal szolgáltak a tisztelgő csapatok részére, amivel saját maguk eddigi teljesítményét is jóval túlugrották. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy hirtelen megtanulták a szakma csínját-bínját, esetleg megszállta őket a tehetség és az ihlet, pusztán a szerzemények voltak olyan jók, ami a résztvevőkből kihozta azt a bizonyos állatot.

Érdekes egyébként, hogy Endréék már voltak szereplői feldolgozás-albumnak, bár ott ők is a tevékenykedő brigádba tartoztak: a Moby Dick tiszteletére összerittyentett "Bálnavadászok"-on olyan dicséretre méltó szigorral darálták le Smiciék "Jusson eszébe" figyelmeztetését, ami még azokat is elismerésre késztette, aki nem tartoztak az Ossian Baráti Körbe, sőt, talán még az Elviselők Klubjába sem. A magyar thrash éllovasa szerencsére nem maradt adós, és a "Rocker vagyok"-at zeneileg "Thrasher vagyok"-ra variálva megírták a stílus új himnuszát.

A lemezt végighallgatva az a benyomásom, hogy általában azoknak a csapatoknak sikerült túllépniük saját árnyékukon, akik szigorúbb, vagy modernebb környezetbe ültették át a klasszikusokat, így az olyan "ordibálós" együttesek is győzelemre tudták vinni a küldetést, akik eszköztárából eddig hiányoztak a dallamok. A Road groove-orintált menetelése, a Moby Dick Smicibe-oltott zsörtölődése, a Crystal Viper – szerintem az album csúcspontját jelentő – power-thrash sikolydarája, a Dorothy Virrasztókba oltott – ezúton is Isten nyugosztalja Scrofát, Szebeni Jánost – gyászmetál próbálkozása (a refrén persze már inkább jó értelemben vett lakodalmas, mintsem kesergős), a Romantikus Erőszak Szörényi rockoperás felfogása, a Leander Kills folkos hangulatvarázslása kiválóan bizonyítja, hogy a választott darabok megállják a helyüket "idegen földön" is.

Persze voltak, akik hiába formálták a maguk képére a dalokat, nem tudtak sem hozzátenni és – szerencsére – sem elvenni semmit az eredetiből: a Tales Of Evening elfinomkodta, az Archaic a refrént elsumákolva darabolta szét szerencsétlen áldozatát, a Dalriada feldolgozásából pedig fájóan hiányzott a népi hangzás. Ők persze még megúszták egy egyszerű vállrándítással, de a nagy hármas, az Omen, a Lord és a Tankcsapda – véleményem szerint – sajnos elbukott a vizsgán. A "Szenvedély"-ből éppen a dal címe hiányzik, Endre egyszerűen jobban, beleélősebben énekli az eredetit, mint Koroknai Árpi, aki mintha unná az egészet, a Lord és a Tankcsapda hozzáállását pedig sajnos nem értem: két olyan himnuszból formáltak lírai (?) balladát, melyeknek éppen a lényegi eleme a forradalmi hangulat. Az "Acélszív" Lord-féle feldolgozását hallgatva így végig attól rettegek, mikor áll le a becses fémszerv, Tankcsapdáék pedig mintha egy nagy Fűpázsit (természetesen orvosi alkalmazású) közepén pöfékelve próbálnák meg fel-felszedegetni az elvesztett fonalat.

Nem sok magyar zenész dicsekedhet ilyesfajta tribute albummal, ami ráadásul jól is sikerült: remélem, hogy az Ossian még hosszú ideig fog egy újabb tisztelgésre való csokor alapanyagául szolgálni. Addig is, pumpáljon hevesen az az Acélszív!

Garael

Bocsánat, Gari, csak néhány gondolat, mert ez már régóta motoszkál bennem, az írásod pedig erre egy megfelelő alkalom, Tehát: szerintem jó lett a lemez, maga a Hammer gesztusa pedig igazán nemes.

Ami pedig a lényeg: nagyon régi olvasóink emlékezhetnek arra, hogy nekem is volt konfliktusom Endrével, bár az alapvetően félreértés volt, nem tehettem a letiltott interjúról, azt a Rockinform akkori főszerkesztője nem engedte nyomtatásba, mert szerinte provokatív kérdéseket tettem föl. Igen, ebben volt részigazság, ezért utólag megkövetem Endrét, ugyanis itt-ott cinikus voltam, teljesen jogtalanul, az élet pedig őt igazolta. Totális ellenszélben és állandó gúnyolódások mellett tette azzá az Ossian-t, ami. Ehhez képest pedig tényleg szánalmas, hogy néhányan éppen a szakmából a mai napig egy napot nem hagynak ki, hogy arról a bizonyos debreceni koncertről ne vicceljenek egy kicsit. Ezzel én semmi közösséget nem tudok és nem is akarok vállalni. Ha messze nem is vagyok rajongó, egy-két dalukat nagyon szeretem, Paksi Endrét pedig Isten éltesse!

Túrisas

Kiadó:
Eagle Records

Honlapok:
www.thedoobiebrothers.com
facebook.com/thedoobiebrothers

A legutóbbi Doobie Brothers recenziómban megjegyeztem, hogy max. 5-6 kattintást fog kapni a cikk, de nem érdekel, mert ez a nálunk vajmi kevéssé ismert, de Amerikában köztiszteletnek örvendő formáció – tisztán zenei alapon – megérdemli, hogy emléket állítsunk nekik. Nos, a számláló szerint a bejegyzés eddig 25 "találatot" kapott. Ezzel együtt tudok élni... még akkor is, ha ebből min. kettő a sajátom. A lényeg, hogy némileg kalandos úton, de végre megérkezett hozzám a banda 2010-es albuma (sorban a 13.), amelyet egy hosszú, 10 éves kihagyás után adtak ki, és azóta is az utolsó a stúdióalbumok között (azóta csak egy kiváló, teljesen újravett gyűjteményes lemez jött ki tőlük).

A dalszerzést most is a Johnston-Simmons páros vállalta magára, egyedül a "Delta Devil Dog" című japán bónusz nótát jegyzi a harmadik gitáros, John McFee. Az album producere a "jól bejáratott" Ted Templeman volt, s ennek megfelelően a hangzás egyszerűen tökéletes. A lemezen hallható muzsika egyáltalán nem öreguras (pl. a tempókban, hangulatokban), inkább csak rutinos; azaz, ordít róla, hogy itt olyan zenészek játszanak, akik mögött 40 éves élvonalbeli gyakorlat áll.

A dalszerző páros most kevésbé "fúziós" oldalát mutatja, a szokásos stíluskavalkád helyett egy nagyon korrekt, country hangulattal megáldott southern rock albumot kapunk. Azért akad néhány kikacsintás a koncepcióból: érdekes vállalás a karrierjük legelső kislemezes nótájának, a "Nobody"-nak (ön)földolgozása; a smoth jazzes "Don't Say Goodbye"-ban föltűnik a régi harcostárs, Michael McDonald; valamint egy country ballada erejéig vendégszerepel Willie Nelson is. Személyes kedvenceim azonban a régi időket briliánsan megidéző, (érthetetlen módon) csak bónuszként elérhető "New York Dream", illetve a Santana-féle latin rock táncdal, az "Old Juarez", ami ha a mexikói gitáros legendás "Supernatural" albumán jelenik meg, akkor a "Smooth"-hoz hasonlóan garantáltan a rádiók kedvencévé válik.

Az általam megvásárolt példány (nem tudom, hogy ez mindegyikre jellemző-e) tartalmaz egy meglepi DVD-t is, amelyen a "Nobody" videoklipje és egy 30 perces dokumentumfilm található az együttes karrierjéről és a "World Gone Crazy" fölvételének munkálatairól. A dokumentumfilmhez képest sokkal teljesebb és részletesebb a nem régen recenzált 3DVDs kiadvány második lemeze.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/treatofficial

1908. június 30–án reggel, helyi idő szerint 7 óra 13-kor a szibériai Alsó-Tunguszka és a Léna folyó között a légkörbe lépett meteor tűzgömbje 6-8000 méter magasságban fölrobbant, és kb. 20 megatonna TNT erejével egy 80 kilométer sugarú körben teljesen letarolta a tajgát. Hogy ennek pontosan mi köze van a svéd dallamos hard rock ősöreg mestereihez, illetve a 2006-os újraalakulásuk utáni harmadik lemezükhöz, az számomra nem teljesen világos. Anders Wikström alapító, gitáros, producer persze sietett némi magyarázattal szolgálni, de ez alig több a kötelező promóciós nyilatkozatnál: "metaforikusan és művészileg ez az album jeleníti meg a megfiatalodott, közel 40 éves banda újdonsült robbanékonyságát." Ahhoz képest, hogy 2013-ban még a második, immár végleges visszavonulást fontolgatták!

Persze nincs ezzel semmi baj, mi már megtanultuk az ilyen nyilatkozatokat a helyükön kezelni, az újjáalakult Treat pedig tényleg nem okozott még csalódást. Lehet, hogy az utómunkálatokkal fényesre polírozott és egyben tökéletesen sterilizált koncert DVD-t annyira nem szerettük, de a "Coup De Grace" (2010) és a "Ghost Of Graceland" (2016) remekbe szabott darabok, a műfaj igazi kiválóságai. Ha a Kee Marcello-s Europe annak idején nem dobja be a törölközőt, és az újjáalakulással nem fordul határozottan '70-es évek alapú blues rock irányba, talán valami ilyesmit játszanának. De jól van ez így, a Europe Norummal még sohasem volt ilyen "önazonos", a Treat ellenben tényleg jobb lemezeket készít ma, mint valaha.

A három "újkori" lemez közül egyelőre nekem a "Tunguska" tetszik legkevésbé, de ez még korai ítélet, később akár meg is változhat. Az mindenképpen javára írható, hogy a hangzás most még tökéletesebb, a dobok és a gitár valamivel rockosabban szólnak. Továbbra sem tetszenek a csilingelő billentyű hangszínek, de a "Man Overboard" '70-es éveket idéző, Moog-os billentyű szólója nagyon bejön (ebből kellene sokkal több). A rockosabb megszólalás ellenpontja, hogy a dallamok még "édeskésebbek", a kórusok még "kövérebbek", és egyre nagyobb teret kap a manapság divatos, már-már popba hajló slágeresség. A klipes, bőszen "óóóó"-zó "Build The Love"-ot mintha az a Max Martin dalszerző/producer szerezte volna, aki az elmúlt 15 év top 15-ös popslágereinek egyharmadáért egy személyben felelős. Pont ezért jó hallgatni a valamivel dögösebb szerzeményeket (Best Of Enemies, All Bets Are Off).

A "Tunguska" egészen bizonyosan nem fog minket letarolni, mint egykor a meteor a szibériai tajgát, de hogy igen kellemetes hallgatnivaló, az megkérdőjelezhetetlen – pont mint az együttes korosodó svéd muzsikusainak dallamérzéke. A napokban induló koncertkörúton igazán elkanyarodhatnának erre is.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
w.w.w.vancanto.de

A fiúk és a lányok nem fütyültek arra, amit a legutolsó Van Canto album kritikájában írtam, és visszatértek ahhoz, ami legjobban (szájra) áll nekik. Kis emlékeztetőül azoknak, akik talán nem olvasták intelmeimet: a metal operává rafinálkodott "Metal Vocal Musical – Voices Of Fire" szinte mindent megadott, amit hangszeres társai prezentálni tudnak, pusztán azt vesztette el, amiért az ember Van Canto-t hallgat, mégpedig a játékos kikacsintási attitűdöt, azt a giccses, ám szerethető légkört, amiben mindent lehet, csak komolykodni nem.

A csapat visszatért tehát a felszabadult, izzadságszag-nélküli szájdudáláshoz, amihez aztán hozzá lehet csapni a jó kedvet, és a komolyabb fémhívők megbotránkozását, hogy ilyen ordenáré csúfolódás is létezhet. Részükre csak annyit, hogy a METAL NAGY KÖNYVÉBEN már rég teleírták a "Giccs fejezet"-et korábbi klasszikusok neveivel… Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy Van Cantoék munkássága hordoz némi értéket – már ha a szórakoztatás képességét nem vesszük annak –, de nyugodjunk bele, hogy ennek is helye van a rockerek által oly liberálisnak tartott, ám tulajdonképpen végtelenül konzervatív – majdnem azt írtam, korlátolt – metal birodalomban.

Az ökörködési hajlam természetesen nem érne semmit jó dalok nélkül, úgy gondolom, hogy a csapat tulajdonképpen túljutott a feldolgozások evolúciós fázisán és jobb saját szerzeményeket írnak, mint ahogyan klasszikusokat formáznak. Jelen esetben a "Ride The Sky"  és a "Hells Bells" kapta a kitüntető címet, hogy meghallgathassuk őket kórusműben – mit mondjak, meglepetésemre ezek jelentik a leggyengébb pontjait a lemeznek. Azt aláírom persze, hogy az AC/DC klasszikus cammogóssá tétele, és a doom-környéki kapirgálása papíron jó ötletnek tűnhetett, de a bombasztikus hangzás épp azt a torokszorító koszosságot törölte ki a dallamokból, amiért a világ metal közvéleménye egy emberként borult térdre, a Helloween örökzöldbe pedig, nincs mit szépíteni, beletört a bicska, és ha nem a szájukkal zenélnének az előadók, azt írnám, sikerült kiherélni a macsó tökfejek himnuszát.

A többi dal azonban magával ragadó, és a már kitaposott ösvényen halad: az album összképébe belefér minden olyan stílus, aminek a lényege a menetelős induló, vagy a bombasztikus filmzene, mindezt szájrepesztő hangzással prezentálva, amit hallva minden bizonnyal elered Tuomas összes könnye. (Arra azért kíváncsi lennék, hogy valamelyik Powerwolf slágert hogyan adnák elő – dummdummolás helyett farkas üvöltéssel, csaholással és vinnyogással? – mekkora poén lenne!)

A recept tehát ugyanaz – szerencsére –, mint amilyen a kezdetekben volt, és ha ki is maxolták az induláskor kővé dermesztő meglepetést, az a capella stílus még bőven mutathat fel eddig nem használt eszközöket. (Csak ajánlatként – ingyen! – néhány doom klasszikus feldolgozását, amihez támogatásként egy profi sirató-kórust lehetne a búsongó pam-param ütemek közé bezokogtatni. Az lenne csak a világvége – és nem csak a jó ízlés számára…).

Garael

Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.kingcrow.it
facebook.com/Kingcrowband

Amikor Kotta kolléga egyéb elfoglaltságai miatt úriember módjára lelépett tőlünk, nagy űrt hagyott maga után. Ez többek között azt jelenti, hogy bizonyos általa lefedett területek azóta parlagon hevernek... Ilyen pl. a thrash vonulat mellett az a jellemzően európai "neo-neo-prog" mozgalom, amit olyan bandák képviselnek, mint a Riverside, a Leprous, mostanában – sajnos – egyre inkább a Circus Maximus, illetve az olasz Kingcrow. Ez a mélabúsan hömpölygő, art-rockos fölhangokkal dolgozó, olykor a Radiohead alternatív rockját, valamint a korai Coldplay és The Muse pop rock elemeit is magába szippantó stílus jelenik meg az olaszok muzsikájában, ami gyökereiben visszanyúlik egészen a Porcupine Tree azon kísérletéhez, hogy a tupírozott hajmetál sekélyességéből ne Seattle felé, hanem a ködös Albion prog-rock hagyományain keresztül törjenek ki.

Meg kell mondjam, hogy a Kingcrow ebből a körből az egyik legszimpatikusabb jelenség, bár elég nehéz megértenem, hogy a napsütötte Itália (ezen belül is az életigenlő, színes Örök Város: Róma) hogyan inspirálhat egy ilyen jellegzetesen északi melankóliával, Byron-i és Baudelaire-i "spleen"-nel (világfájdalommal), Oscar Wilde-szerű gótikával (itt nem a vastag szemkihúzóval dolgozó csajos metálra gondolok) terhelt zenei világot. Kotta kolléga ezt nemes egyszerűséggel csak "nyűglődésként" aposztrofálta, ami – azt gondolom – a némileg pejoratív fölhang ellenére is találó. Persze ez egy életérzés, ami a megfelelő embert a megfelelő hangulatban nagyon szíven tudja találni.

Itt az előbbiekben vázolt okok miatt a 2013-as "In Crescendo" volt az utolsó Kingcrow album, amit recenzáltunk. Kénytelen vagyok most én bemerészkedni ebbe a számomra kevésbé ismert (és szimpatikus) területre. Úgy látom, hogy a taljánok (méltóan ahhoz, hogy immár 7 lemezes "öregfiúknak" számítanak) végképp beértek, a rajongók már a 2015-ös "Eidos"-t is csúcsteljesítményként ünnepelték, a "Persistence" pedig méltónak tűnik elődjéhez. Nekem valahogy még mindig a pörgősebb (de nem kevésbé borús hangulatú) dalok tetszenek jobban. Ha az album végig olyan lenne, mint a lemezindító "Drenched", vagy a lüktető ritmusú "Devil's Got A Picture", esetleg a klipes "Father", akkor én is ott lennék szeptember 5-én (azaz holnap!!!) az A38-as hajón, hogy élőben is meghallgathassam őket. Furcsa és manapság egyre gyakoribb szokás, hogy bandák az új lemezük megjelenése előtt indulnak turnéra... A közönség csak pislog majd, mint én az iraki homokviharban a vadi új (hivatalosan csak 7-én megjelenő) dalok hallatán...

Tartuffe

Kiadó:
Edge Records

Honlapok:
www.dystopia.hu
facebook.com/dystopiahungary

Ugyan önálló írás még nem született nálunk a szegedi Dystopia korábbi anyagairól, egy koncertbeszámolóban már tettünk rájuk elismerő utalást, és több föllépésüket is megtekintettük, hiszen Túrisas cimborával mi is a régióban tengetjük középszerű kis életünket. A Hammerworld mellékleteként forgalomba hozott harmadik album azonban most többet váltott ki bennem egyszerű elismerő ajakbiggyesztésnél. Biztos ismeri az olvasó azt az érzést, amikor tök jól esik valamit élőben meghallgatni, de a koncert után nem érez ellenállhatatlan késztetést, hogy a promóciós/merch pultot azonnal lerohanja. Nos, eddig nagyjából így álltam a Dystopiával, hiszen eltérő stíluspreferenciáim bizonyos távolságtartásra sarkalltak, de a "Building Bridges" minden kompaktsága (37 perces játékideje) ellenére – vagy éppen azért! – egy józanító erejű gyomrossal köszönt be nálam.

Mindenekelőtt gratulálni szeretnék a srácoknak, dél-alföldi "gyerökként" marha büszke vagyok rájuk, mert szívós, kitartó munkával az ország egyik legjobb zenekarává nőtték ki magukat. Mifelénk bizony nagy szó, ha valaki nem lenyomozhatóan úgy szól, mint valamelyik éppen kurrens külföldi (netán hazai) sikerbanda, és ha valaki képes dalszerzésben, hangzásban folyamatosan fejlődni, emberként és zenészként érni. A "Building Bridges" (ha a címből indulok ki) elérte a célját, mert végre hidat épített a szívemhez, eljuttatta az együttes szellemi termékét: érzéseit, gondolatait, energiáit és (simán leírom!) művészetét hozzám, aki alapvetően nem ebben a zenei környezetben érzem magam otthon. Azért külön dicséret jár, hogy a srácoknak a trendekkel bizonyos értelemben szembemenve nem volt ciki a dalokat gitárszólókkal is földíszíteni.

A Dystopia legnagyobb erényét abban látom, hogy miközben egymástól jól megkülönböztethető módon lehámozhatók a rájuk hatást gyakorló stílusok (Bay Area Thrash, Seattle Grunge, Southern Stoner, Göteborg Core), mégis egy teljesen egyedi, friss és önazonos elegyet voltak képesek létrehozni; röviden: saját hangra találtak, és ezt most már tudatosan veszik birtokba, parádés magabiztossággal művelik. Nem tagadom, én jobban szeretem, ha egy énekes hangterjedelme nagyobb, mint Vári Gaboré, de amit a Teremtőtől kapott, azzal kiválóan sáfárkodik (és az a bizonyos neuralgikus pont: az angol kiejtés is teljesen rendben van); az is lehetséges, hogy Bajusz Péter bőgőhangja sem a kedvencem, de mindent összevetve az anyag kimondottan dögösen és a stílushoz jól "pászintva" dörren meg.

A 37 perces terjedelem (ami nálam általában kiveri a biztosítékot) szerintem kifejezetten erénye az albumnak, mert a lendület nem törik meg, a tematikus szálak (zeneileg és szövegszerűen) nem feslenek el, töltelékek nem lankasztják a figyelmet, és még egy olyan csákó is képes egyetlen szervírozásban elfogyasztani, aki alapvetően más ízekhez szokott. Mit is mondhatnék? A nemzetközi porondon a helyük!

Tartuffe