Sosem titkoltam, hogy Marcel Coenen az egyik kedvenc gitárosom. Sajnos nem túl termékeny, a korábbi bandáira (Lemur Voice, Sun Caged) sem volt jellemző a hiperaktivitás, de szólóban is komótos a tempó. A Sun Caged nevű formációval, a varázslatos teljesítményt nyújtó Paul Adrian Villarreal énekessel a mikrofonnál 2011-ben olyan lemezt készített (The Lotus Effect), amely megkérdőjelezhetetlenül beírta magát nálam az életre szóló Top 10-be; vagyis egyértelműen az ún. lakatlan szigetes törzsanyag része. Coenen mindig kapható egy kis session munkára (Ayreon, Carthagods, Hubi Meisel), de az utóbbi időben gyakorlatilag szoba- vagy pincegitáros lett belőle, mint Malmsteenból.
A legutóbbi, 2023-as "Resurrection" félig instru, félig énekes lemez volt, de olyan gányul szólt, és a szerzemények is olyan - hogy is fogalmazzak finoman? - átlagosak voltak, hogy nem ugrotta meg nálam az ingerküszöböt. Ezek után nyilván ki voltam éhezve valami finomságra, ezért nagy reményekkel vetettem rá magam a javarészt még tavaly rögzített új anyagra. Főleg azok után, hogy megtudtam: ez most végig énekes album lesz, ráadásul egy rakat vendég vokalistával. Ez egyébként jól is elsülhetett volna, de amikor végre megjelent a meghívott énekesek listája, igencsak elszontyolodtam. Ennél már az is jobb lett volna, sőt igazából az lett volna jó, ha visszajön Villareal a nyakatekert, csodálatosan őrült dallamaival.
A "Fejszét" most is úgy vette föl Coenen, hogy gyakorlatilag a dobokon kívül (ezeket Hans In T Zandt püföli) minden hangszeren ő játszott. Egy dalba (Don't Let The Freedom Fool Ya) belekalamolt Richard Ritterbeeks bőgős, valamint pár nótában segített Rene Kroon billentyűs. Egyébként szinte minden dalt más és más énekelt föl, de Kelly Sundown Carpenter nevén kívül alig találunk köztük ismerőst (Ollie Oldenburg, Pascal Remans, Colleen Gray, Gregoor van der Loo, Hans Reinders, Jos Severens, Sascha Burchardt, Esther Brouns és Dennis Schreurs).
A gitárszólók természetesen most is emlékezetesek, mi több, káprázatosak, de a hangzás sajna elég "házistúdiós", leaglábbis ami a dobokat illeti. Ennél azonban nagyobb baj, hogy nem mindegyik énekes való ebbe a ligába, sokkal inkább egy alsóbb osztályba, kivéve talán Gregoor van der Loot (An Unfairy Tale), aki ráadásul inkább billentyűs, mint énekes, és természetesen Carpentert (Old Ways). A gyorsabb dalok jellemzően direktebb hangvételűek, így nekem elsősorban a progosabb hatású lassú tételek jönnek be (Mirage, An Unfairy Tale, Endless Liberty), mert ezek emlékeztetnek leginkább a sajnos már régmúlt Sun Caged korszakra.
Fájdalom, de azt kell mondjam, hogy a "Fejsze" nem egy finom, precíziós műszer, inkább olyan, mint az a fa, amit vele faragnak... Ez bizony nem hozza a lótusz hatást...
Mike Portnoy és a Dream Theater újra összeborulásának egyik legnagyobb vesztese alighanem a The Neal Morse Band volt, amely gyakorlatilag megszűnt létezni, illetve meghatározhatatlan időre hibernálódott. Pedig a NMB-ben olyan fantasztikus zenészek kaptak lehetőséget kiállni a reflektorfénybe, mint az ismeretlenségből imígyen gitárfenoménné avanzsált Eric Gillette, aki valójában nemcsak gitáros, hanem - ahogy mondják - multiinstrumentalista (valamint énekes), és mint ilyen, kiválóan teljesít a billentyűknél, de a dobok mögött is. A 2016-os "The Great Unknown" című lemezről annak idején meglehetősen nagy lelkesedéssel számoltam be. A csak digitálisan elérhető "Sensory Overload" recenziójával azért csúsztam meg egy kicsit, mert nehéz volt földolgoznom és elfogadnom, hogy egy olyan egységes arcot mutató, énekes prog rock/metal album után, mint a "The Great Unknown", most egy teljesen instrumentális, eléggé szerteágazó anyaggal jelentkezett, amelyen minden egyes hangszert, szólamot ő játszott föl. Ennek az lett az eredménye, hogy egy szürkébb, stiláris csapongásai ellenére is egyneműbb lemez született, amely ugyan így is minden elemében professzionális, de a varázslat valahogy kimaradt belőle. Persze vannak rajta nagyszerű számok, mint például a lassú groove-os "Lightwave", a latinosan lüktető "Tesla Coil", vagy meglepően AOR-os "No Place Like Home".
Ez nem éppen friss megjelenés, de szégyen lett volna szó nélkül elmenni mellette, főleg úgy, hogy azoknak, akik Dino Jelusić (Animal Drive, Michael Romeo, Dirty Shirley, Whom Gods Destroy, Jelusick) munkásságát legalább annyira becsülik, mint én, ez egy igazi gyöngyszem. Méghozzá abból a fajtából, ami az internet információs szemétdombjának emberi ésszel fölfoghatatlan tömege alatt, szinte érszrevétlenül rejtőzik. Érdekes, hogy a saját kiadásban megjelent anyagon voltaképp nem Jelusić a főszereplő, sőt, a ma is ímmel-ámmal aktív csapat újabban instrumentálisan nyomja, mégis azt kell mondjam, hogy ez a horvát progresszív metál formáció (Andreas Šala és Mario Tomašković gitárosok, Jovan Kosta Vučetić basszer és Patrik Sarađen dobos) azzal keltette föl az érdeklődésemet, hogy Jelusićnak a saját, egyéni hangját, a dallamosabb, visszafogottabb oldalát villantja föl; azt, amelyiket valamiért az utóbbi időben hanyagol, vagy a Coverdale-Jorn imitáció, vagy az indokolatlan rekesztés javára. Nem állítom, hogy a kispénzű produkció atom jól szól, a gyakori djentes motívumokkal sem lopták be magukat a szívembe, de annál azért sokkal jobb muzsika, mint hogy engedjem a feledés homályába merülni. Legalább a mi néhány tucat olvasónk tudjon róla! Egyébiránt az egész lemez meghallgatható a YouTube-on.
Fanalo: Fanalo (2024)
Kiadó: Base Productions
Akármilyen hihetetlen is, a franciáknak is vannak instru gitárhőseik, például Patrick Rondat, akinek annak idején több instrumentális szólólemezét is begyűjtöttem, a mostanában sajnos már inkább csak szólóban jelentkező Stephan Forté, de jegyzik még Cyril Achardot is - ő viszont újabban szinte kizárólag jazzben utazik. A Bordeaux-i Fanalo nevű shreddert - bevallom - nem ismertem, pedig a Plug-in nevű formációval 2010-ben már adott ki egy lemezt (Hijack), amelyen olyan nagynevű muzsikusok is szerepeltek, mint Andy Timmons, Bumblefoot, Mattias Eklundh, Sylvain Coudret (Soilwork), vagy a fönt említett Patrick Rondat! Az album 10 tételéből érdekes módon csak három instrumentális (Tribes, Moon, Rebirth), a többit négy különböző dalnok énekelte föl, köztük a mindenütt (is) előforduló Jeff Scott Soto (Hate 4 Sale, New Found World, Die To Live). A dalok - akár énekesek, akár nem - hemzsegnek a pompázatos gitárszólóktól, az egyikben Bumblefoot is vendégeskedik (Why). A stílus nagyjából az izmosabb, de azért dallamos hard rock címkével határozható meg (néhol progosabb elemekkel díszítve), a hangmérnöki munka kifogástalan, és az anyag meglepő módon nemcsak streamingelve, azaz digitálisan elérhető, de fizikai valójában is (CD). Köszönjük beardfish olvasónknak a tippet!
Hogy ki a legjobb az új, szupercsapatnak kikiáltott olasz együttesben? Egyszerű a válasz, pedig a koncepció szerint mindegyik dalban három világszínvonalú énekes "versenyez" a címért – hát a gitáros! Nos, nem hiába hangoztatja Tartuffe a zenész felbukkanásakor minden alkalommal, hogy Simone Mularoni, a DGM és a Sunstorm kiválósága mekkora tehetség, ez pedig még az olyan inkompetens, a gitárosok világát éppen csak ismerő személy számára is egyértelmű, mint én, akinek a nagy hangszermárkák termékei, és az azokat reklámozó arcok inkább vizuális értéket jelentenek, mintsem művészit. (És most bátran vádolhatsz azzal, hogy mégis, hogyan merek zenei ismertetőket írni – maradjunk hát abban, hogy digitális lenyomataim tényleg csak jelek, semmiképpen sem kritikák, mert azok írásának szakmai kompetenciáját meghagyom blogunk többi publikálójának.)
Mularonit lehetne villámkezűnek is hívni – hiszen a lemezen tényleg füstölnek a keze alatt a húrok –, de a jelző, úgy érzem, az ő esetében degradáló lenne, hiszen játékában ott van a csodálatos érzelmi töltet és az a tempóérzék is, ami mondjuk a sportban az afroamerikaiakat avatta a kosárlabda csillagaivá. Hallgasd csak meg a "Glorious" szólóját, ami úgy tud egyszerre dallamos és virtuóz lenni, hogy a három, operaénekesi kvalitásokkal bíró vokalista a kiadó szándékának ellenére is "kénytelen" a háttérbe szorulni, rögtön hallani fogod – nemcsak érteni –, hogy miért is vagyok elájulva a Mularoni hangszeres akrobatikájától/művészetétől.
De ne legyünk igazságtalanok, mert Tomi Fooler, Giacomo Voli és Ivan Giannini – akik közül talán az új keletű és hajmeresztő színvonalbeli lejtmenetet produkáló Rhapsody Of Fire énekese, Voli a legismertebb – az európai szimfonikus power metal legszebb hagyományainak megfelelően – és az olasz operatikus dallamérzékenységet megtisztelve – tökéletes tenori adottságokkal áriázzák el a sztenderdbe hajló dalokat.
Nos, ha a hideg is kiráz a giccstől sem mentes stílustól, akkor ez nem a Te zenéd, mert mint ahogy az eddig leírtakból kiderült, itt mindenből sok van, sőt "sokkal sok": Malmsteen pedig elégedetten bólogathatna, már ha nem öntené el az epe attól a produkciós munkától, amit a Scarlet Records beleölt a lemezbe, mert itt minden dalra jut egy vagy két egységnyi komoly múlttal rendelkező aktív vagy session muzsikus: Michael Ehrè (Gamma Ray, The Unity), Francesco Ferraro (Freedom Call), Daniele Mazza (Ancient Bards) & Alessio Lucatti (Vision Divine, Deathless Legacy), aki csuklóból képes a stílus élvonalbeli, ismertebb zenészeinek szintjére emelkedni.
A stílus tehát adja magát, mégis, kezdésnek két olyan "wannabe" Helloween himnusz hívja elő a hét kulcs őrzőjét, ami miatt még a tökfejek is megvilágosulnak, pedig az ismerős gitárfutamokat jól elborítják a szimfo-maszlaggal, de én úgy érzem: így van ez jól. Folytatásként pedig szépen sorjáznak egymás után a zenei panelek, melyeket a vokális és hangszeres munka emel ki jócskán az átlagból, és ha a lemez címadó dalának szólóját hallván plágiumért kiáltanál, ne tedd, mert ilyen gitármunkára sem Weikath, sem Hansen nem volt képes. Elképesztő, mennyire profi teljesítményt nyújtanak a szereplők, illetve a háttérmunkások, mert ne gondolja senki, hogy a szerzeményeket nem egy komplett írói válogatott (ami lehet ugye egyszemélyes is) rakta össze, olyan precizitással, amire az AI még sokáig nem lesz képes: a "Guardians Of Eternity" pedig tökéletesen igazol ebben, ahogy az öt és fél percbe képesek voltak annyi epikát varázsolni, amennyit Victor Hugonak sikerült a Nyomorultakba és a Párizsi Notre-Dame-ba – összesen.
Nem is szaporítom tovább a szót – megtette azt az előbb említett Hugo, aki nem látván, hogy ismertségét 2025-re a Tik-Tok platform 1-5 perces feldolgozandó tartalma fogja halálra ítélni, képes volt 100 és 100 oldalt írni, holott a fiam középiskolás osztálytársainak nagy része szerint el lehetett volna az egészet intézni két Instagram poszttal.
A The 7th Guild tehát vissza tudott csempészni valamennyit az ezredforduló tájékán felfutó stílus reputációjából, és jóllehet az összkép (hangzat) túl profi ahhoz, hogy akár egy percre is elmerüljön a spontaneitás diszkrét bájában, bátran merem ajánlani azoknak is, akik szerint a szimfonikus európai power már önmaga definiálásában is fából vaskarika. De inkább vaskarika.
Súlyos elmaradást kell pótolnom, és erre a mostanában terítékre került G3 koncertlemez emlékeztetett. Az embert annyira el tudják varázsolni a hősei, hogy vagy azonnal világgá akarja kiáltani a velük kapcsolatos élményeit, vagy egyfajta bódulatba esik, s még arról is megfeledkezik, ami esetleg a kötelessége. Velem az utóbbi történt, miután szembesültem azzal, hogy Eric Johnson egyszerre két lemezt is kiadott (még valamikor 2022 nyarán). Ez persze nem meggyőző magyarázat a beszámoló több mint két éves csúszására.
A "The Book Of Making / Yesterday Meets Today" kettőse, mely érthetetlen okból nem egybecsomagolva, hanem külön-külön jelent meg (növelve ezzel a beszerzés költségeit), bizonyíték arra, hogy a COVID-szarságnak voltak azért pozitív hozadékai is. Például egy olyan világhírű és nem különösebben termékeny művész, mint Eric Johnson elkezd kutakodni az archívumában, és az ott talált elfekvő vagy félkész anyagokkal hosszú idő óta először van ideje foglalkozni, bíbelődni.
Erről "költőnk" így vall: "Elkezdtem előkotorni ezeket a fölvételeket a stúdióm fiókjaiból. Némelyik profin meg volt csinálva, volt, amelyik csak próbaszalagon, szinte mellékesen lett rögzítve, és volt, amelyik próbatermi fölvétel volt kazettán. Az anyag 25 évre visszamenőleg tartalmazott alkotásokat: zenei gondolataimat és ötleteimet, amelyek hosszú éveken keresztül befejezetlenek maradtak". A dalok némelyikében Johnson fölfedezett egy bizonyos személyes varázslatot, és úgy döntött, hogy meg kell maradniuk úgy, ahogyan eredetileg rögzítve lettek; más dalokat pedig kissé átgyúrt, újra fölvett, egy pár pedig teljesen új szerzemény.
A projekt természetéből következően a két album elég vegyes képet mutat (sajnos hangzásképileg is): tartalmaz mindenféle, olykor nem túlságosan egységes szemléletű és stílusú fölvételt, de szerencsére Johnson stílusa annyira egyedi, hogy a személyessége és védjegy-szerűsége mindegyiknek megvan. Természetesen, ahogy ezt már megszokhattuk, vegyesen előfordulnak instrumentális és énekes dalok. Van néhány személyes kedvencem. Ilyen pl. a '80-as évek hangulatát kísértetiesen hozó "Love Will Never Say Goodbye", az angyali hangú Arielle-lel közösen szerzett (és általa fölénekelt) jazzes "To Be Alive", a "Venus Isle" (1996) korszakát idéző "Another One Like You", vagy a ragadósan vidám, beszédes című "The Goodbye Pain".
Nyilván megnéznék egy Eric Johnsonos G3 koncertet, de leginkább arra vágyom - és most jön a sokszor ismételt tiráda -, hogy végre itt Pesten végignézhessek egy önálló, monstre Eric Johnson előadást! Persze ehelyett irigykedhetek az amerikaiakra, akik idén (március-áprilisban) könnyedén belefuthatnak egy nagyszabású Hendrix emlékműsorba, ahol Johnson mellett olyan "jelentéktelen" muzsikusok lépnek föl, mint Kenny Wayne Shepherd, Zakk Wylde, Christone "Kingfish" Ingram, Devon Allman (a két utóbbi név lecsekkolása minden olvasónak erősen ajánlott) és mások.
Nem mindig van időm arra, hogy egy-egy kritika megírása előtt vagy arra való előkészületként visszaolvassam az összes releváns korábbi bejegyzésünket. Szerencsére most nem hagytam ki a méltán dicsért 2022-es Andy Timmons lemez (Electric Truth) recenziójával való újraismerkedést. Ez azért szerencse, mert épp arra készültem, hogy egy az egyben azt a kritikát írjam meg, de legalábbis ugyanazokat a gondolatokat, benyomásokat fogalmazzam meg közel ugyanazokkal a szavakkal. Ez a rövid története annak, hogy miként sikerült elkerülnöm a kínos önismétlést.
Andy Timmons nevét egy lapon kell(ene) emlegetni a shredder generáció legnagyobbjaival. Nem véletlen, hogy a nemrég új koncertlemezzel jelentkező G3-mal is állt már egy színpadon - pontosabban a G4-nek nevezett egyhetes gitártábornak volt résztvevője, meghívott tanára és előadója. Timmons kétségkívül kivételesen tehetséges gitáros és dalszerző, akinek kristálytiszta pengetése, erőteljes hangképzése és kifogástalan soundja bérelt helyet biztosít neki a gitáristenek panteonjában.
A "Recovery"-ra szerencsére nem kellett 6 évet várni, mint közvetlen elődjére. A 46 perces, 11 számos album egy rövid tisztelgéssel indít a 2023-ban elhunyt Jeff Beck előtt (Elegy For Jeff). Ebben Timmons megmutatja, hogy ő is "eltanulta" Becktől a tremolókarral szabályozott frekvenciapulzálást, azaz vibrátót. Akinek nincs meg a hangok ilyetén lebegtetéséhez a bal keze, jól teszi, ha tanulmányozza ezt a technikát, s akkor nem halnak meg kezei között a kipengetett hangok, de talán az ún. szúnyogvibrátó-jelenséget is el tudja kerülni, ami olykor még világhírű gitárosokat is kísért (bocsi, Slash, tudod, hogy egyébként nagyon csíplek!).
A "Recovery" valamivel rockosabb, húzósabb a 2022-es lemeznél, de persze innen sem hiányozhatnak a szívfacsaró, nagy lírák (pl. Why Must It Be So?, Arizona Sunset). Az "It Doesn't Mean Anything" akár Satriani dal is lehetne, az album egyetlen énekes tétele, a "Something Good's Gonna Come"-nak pedig határozott Red Hot Chilli Peppers hangulata van - már ha John Fruscicante shredder típusú gitáros lenne (de az ő géniusza más jellegű).
Timmons most is ugyanazokkal a muzsikusokkal vette föl az anyagot (Lemar Carter dobos, Travis Carlton basszer és Deron Johnson billentyűs), és a saját kiadójánál jelentette meg a lemezt. Ez utóbbit igen savallom, mert gyakorlatilag csak közvetlenül tőle lehet megrendelni a CD-it borsos áron, még borsosabb postaköltséggel, baksa meg nuku. Szomorúságomat csak tetézi, hogy a szó szerint tegnap indult európai turnénak csak olasz állomásai vannak (egyetlen osztrák kitérővel), így aztán nem is igazán lehet európai turnéról beszélni. Vajha láthatnánk őt mondjuk az Analog Musicban! Ki is fosztanám a merch pultot rendesen!
Az utóbbi időben igyekeztem új életet lehelni egy régi rovatunkba, amely a "retrospektív" címkét viseli. Némileg háttérbe szorult az "elfeledett jeles mesterremekek" sorozattal szemben, pedig van létjogosultsága, hiszen a múltban számos olyan album jelent meg, amit talán túlzás lenne mesterremekként emlegetni, mégis érdemes arra, hogy - amennyire ez tőlünk telik - megmentsük a feledés homályába veszéstől. Internetes portyázásaim (egyesek szerint kukázásaim) során találtam rá a Texas 1973-as lemezére. Őszintén szólva az a szinte banális körülmény bírt rá a "kattintásra", hogy az album egyidős velem. Jó dolgok (is) történtek 1973-ban, na!
A bandáról nem sok mindent lehet tudni, még wikipédia oldaluk sincs, a böngésző rendre egy skót alternatív rock bandára akar irányítani. Nagyjából azt tudtam róluk kideríteni, hogy gyökereik a texasi Fort Worthben keresendők, ahol Gary Osier dobos és Michael Maben gitáros (egyben a Texas producerei) szervezték meg a héttagú, két dobossal föllépő együttest. Egyetlen lemezük jelent meg, a Fort Worthből Los Angelesbe történt rövid átköltözésük sem hozta el az áttörést, sőt még szűk pátriájukban is csak kisebb klubokban, füstös csehókban léptek föl (amíg végleg bele nem untak a sikertelenségbe).
A zenéjük sokban emlékeztet Ronnie James Dio Rainbow előtti bandájára, az Elfre valamelyest markánsabb southern rock csavarral (lásd: The Allman Brothers Band, Lynyrd Skynyrd, The Marshall Tucker Band, Blackfoot). A hangszerelés (fúvósok, hatalmas, kidolgozott kórusok) és a jelzésértékű jazz funk hatások (pl. It's You My Love) a Lucifer's Friend 1974-es "Banquet" című lemezét juttatják eszembe, amelyről egy korábbi, 2019-es "retrospektív" bejegyzésben írtam lelkes ajánlót.
A mindössze 37 perces album csak bakeliten elérhető elszánt, minden anyagi áldozatra kész gyűjtőknek. Sajnos a banda minden erénye ellenére gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el a rocktörténelem süllyesztőjébe, ahol azért - valljuk be! - a sok szar mellett igazi kincseket is lelhetünk (csak legyen gusztusunk a nem éppen virágillatú masszában kalamolni és matatni). Ha valamilyen őrült kiadná CD-n (miért tenné?), én tuti lecsapnék rá mint a "Volt egyszer egy vadnyugat" zseniális nyitó jelenetének banditája a légyre! Szerencsére a streaming szolgáltatóknál elérhető az anyag, de a YouTube-on is meghallgatható az egész lemez. Igazi kincs...
A legamerikaiasabb német metal együttes. Nem, nem a Pink Cream 69-ről beszélek, hanem arról a több mint 25 éves alakulatról – akik, jóllehet a legutóbbi három-négy albumukon a kényelmesebb utat választva progresszió helyett regressziót produkálva tértek át a népi/nemzeti (vagyis német) vonalra –, ahol az Andy B. Frank énekessel és Torsten Ihlenfeld gitárossal alkotta különleges zenei világ úgy vált meghatározó védjeggyé, hogy az említett eltévelyedés relatív sikere ellenére is tűkön ülve várjuk, mikor tér vissza az együttes az eredeti hangzásvilághoz (ami leginkább a "Soul Temptation" csúcsragadozóját jelenti).
Nos, büszkén jelenthetem a pártnak: megcsinálták – és ez nem pusztán a hazug kampányígéretek utáni illúzió. A csapat zenéjében megbúvó, és a különleges groove-ok, valamint dallamok által jelenlévő keleti zenei fordulatok ismét teljes fényükben ragyognak fel, érthetetlen módon, mégis hatásosan hirdetik, hogy ha Ali Baba kedvenc metal együttese a Mezarkabul (Pentagram), akkor a negyven rablóé biztos, hogy a Brainstrom – és ne, ne kiáltsatok fel, hogy a felbukkant és felbukkanó folk elemek indiai jellegűek, mert tudom, csak hát így jött ki a poén, az Anangaranga szereplőit pedig elítélendő módon nem ismerem olyan behatóan, mint az Ezeregyéjszaka Meséit. (Az indiai motívumokat és jelképeket használó borítókép egyébként Havancsák Gyula munkáját dicséri.)
De hol is tartottunk? Ja, igen, a visszatérésnél. Már az album kezdő dala tudatosítja a hallgatóban, hogy itt bizony nincs már meg az a kissé izzadságszagú törekvés, ami a legutóbbi lemezeket jellemezte, vagyis az "alkossunk slágereket mindenáron" attitűd – nem, a "Beyond Enemy Lines" a maga nagy ívet bejáró, jellegzetes, egyszerre előre- és hátramutató hozzáállásának ellenére is tüskés, nehéz, barátságtalan és nehezen megközelíthető, ennek ellenére mégis úgy szippantja be a hallgatót különös, rideg világába, hogy az áldozat is elégedetten válhat ennek a zenei börtönnek a rabjává.
A folytatásban aztán már konkrétan felbukkannak a folk elemek, valahogy úgy, ahogy annak idején az Aerosmith-nél a "Taste Of India"-ban. A Garuda az indiai mitológiában Visnu isten járműve, egy félig madár, félig ember kreatúra – a szövegi témához aztán sikerült úgy integrálni a dallamokat, hogy ne váljon az egész bazári látványossággá (bocs, hallgatni valóvá), a különleges hangszerek alkalmazása pedig úgy teremti meg a kelet misztikumát, hogy a jellegzetes brainstormi riffek hatása tényleg megsokszorozódjon.
S arra, hogy a csapat most nem a könnyebb, rutinszagú utat választja, rögtön egy szinte thrash-be hajló dal a bizonyíték, ami úgy veri le a szinkópát a fejekben, hogy a dallampártiak is egyből értsék, merre lakik(nak) az indiaiak istene(i). Azt nem merném kijelenteni, hogy a "False Memories"-t nem írták meg korábban egy más címmel – esetleg Andy progresszív projektjének, a Symphorce-nak a kötelékében –, mindenesetre dramaturgiailag mindenképpen szükséges volt a felpörgetés, mivel a lemez legtöbb dalának középtempója az első pár hallgatás folyamán kissé összeolvasztja a hallottakat, és kell némi figyelem ahhoz, hogy felfedezhessük az önálló karaktert adó nyilvánvaló, vagy rejtett, finom jegyeket.
Bár a Brainstorm sosem a kivételes, jellegzetes gitárszólóiról volt híres, azért a "The Shepherd Girl"-ben felbukkanó gitármunka – és az egyébként is gitárorientáltabb megközelítés – sokat dob a hangzásképen, amiben sikerült arányosan elválasztva a hangszereket mégis tömény, a riffekhez és dallamokhoz illeszkedő soundot kreálni, és amiből a fel-felbukkanó keleti hangszerek sem lógnak ki úgy, mint a jelen "blockbustereiből" az ócska CGI.
A lemezen két vendégénekes is felbukkan, de Andy mellett nehéz labdába rúgni, ráadásul Elina Siirala a Leaves Eyesból nem is tartozik a szakma krémjéhez – mindegy, valószínűleg a nagy haverság miatt kellett egy duett, de a szám karaktere gyorsan kioltja azt a gyanúnkat, hogy a hölgy segítségével akart a zenekar egy új "All Those World"-döt kreálva a listákra kerülni. Nem, ez a Brainstorm inkább egy újabb power/thrash durvulattal taglózza le az embert, s jóllehet, a "Masquerade Conspiracy" ugyan nem különbözik sokban a lemezen felbukkanó ikertesójától, ám olyan dallamot képes ültetni a reszelős riffek tetejére, ami pár hallgatás után kitörölhetetlenül kezdi meg bolygóhoz hasonló keringését az agyadban s akkor még nem említettem a pofás gitárszólót: igen ennek a kettősségnek a komplementer jellege adja meg a lemez különlegességét, ami így válik egyszerre hagyománytisztelővé és korszerűvé.
A továbbiak hasonló mederbe terelik a dalokat: néha egy-egy harsh vocal-elem is felbukkan, ami mellett a feldolgozás "Celebrate You" ipari, de mégis könnyed hangzása olyan, mint mikor a kis testvér a bátyját utánozva próbál meg felnőttnek mutatkozni, ugyanakkor lényének pajkos jellege elrejthetetlenül tör felszínre: és még úgy tartjuk, hogy a németeknek nincs humorérzékük!
Bár a Brainstormnak nem sikerült a "Soul Temptation" után A-listás sztárrá válniuk, jelen lemez a bizonyíték arra, hogy kiteljesedésükhöz az undergroundban minden eszköz adott: a "Plague Of Rats" egyszerre komor, magával ragadó és rétegzett, az az "okos", rafinált power metal, ami alattomosan kerít karmai közé, ahonnan aztán csak akkor enged el, ha aludni mész. De talán még akkor sem.
Szerintem ők álmukból felverve 20 perc alatt hoznak már össze egy frankó kis számot a '70-es, '80-as évek stílusában (akkor legalábbis, ha egy pisztolyt szegezel a fejükhöz ösztönzésként). Nagyon érzik a műfajt, de azért az is tegyük hozzá gyorsan, hogy miközben már a verzék is igen dallamosak, a refrének azért nem mindig ütik meg a "Living On A Prayer" vagy a "You Give Love A Bad Name" színvonalát. Azaz nem fogják nemzedékek buliba-hívó indulóként üvölteni szombat esténként ezeket a következő negyven évben, persze ebben nagy szerepe van a műfaj rádiós jelenlétének is. Ami nincs.
Szóval nem zsenik, csak szimplán ügyes zenészek, akik jól nyomják az AOR-t. Nekem kicsit egysíkúak az újabb lemezeik a Miami Vice - Top Gun - Dirty Dancing – Footloose nosztalgiára felhúzott pop-rock megközelítéssel, és igen, visszasírom az olyan számokat, mint pl. a "Transatlantic Blues" vagy a "The Heather Reports" – na, ilyeneket mostanában már nem írnak. Ettől függetlenül remek választás mondjuk egy hosszabb kocsiúthoz a nem metalos ismerőseiddel, te se hánysz be, ők se akadnak ki. Amúgy jót tett nekik a pihenés a legutolsó dupla menet után, szerintem ez most erősebbre sikerült azoknál.
Beardfish: Songs For Beating Hearts (2024)
Kiadó: InsideOut
Honlap: facebook.com/beardfish
Azt azért nem mondom, hogy oda-vissza vágom a Beardfish diszkográfiát, a "Mammoth" és a "The Void" környékén hallgattam őket (úgy 13-14 éve…). Úgy élt bennem ez a csapat, mint akik a '70-es évek progresszív rockját ápolgatják autentikusan, vintage hangzással, de ahol időnként egy-egy rücskös, Black Sabbath-ihlette riff is simán felbukkanhat a nótákban. Szóval volt egy ilyen sötétebb, melankolikusabb tónusa a muzsikájuknak. Mint számomra most kiderült, 2016-ban szép csöndben feloszlatták magukat, talán a sikertelenség, talán Rikard Sjöblom másik zenekara, a Big Big Train miatt. De az is lehet, hogy ezen okok egymásból következnek.
Akárhogy is, ez most akkor valamiféle visszatérés, szép magyar kifejezéssel élve: reunion. Zeneileg is más egy kicsit, talán az eltelt éveknek és a főnököt közben ért hatásoknak (pl. a fent említett Big Big Train) köszönhetően – ti. Black Sabbath ki, Jethro Tull be. Mármint az alap Yes, Genesis, ELP hatások mellé. Merthogy határozottan érezhető némi folkos beütés ezen a korongon. Néhány számban olyannyira, hogy a progresszív rockról is megfeledkeztek a nagy igyekezetben. Félreértés ne essék, nekem tökre bejön, de biztosan lesznek majd fanyalgók. Ha onnan nézem, bepunnyadtak és megöregedtek, ha innen, akkor megkomolyodtak és letisztultak. Azt már neked kell eldöntened, hogy nálad melyik játszik, egy biztos, egy próbát megér!
A legjobb balladákat a kemény bandák írják, ugyebár. Jó üzleti érzékkel meg is jelent már a '80-as évek derekán egy "Metal Ballads" (vagy valami ilyesmi) dupla vinyl válogatás ezekből, amire, ha visszagondolok, a mai napig a Bonfire jut eszembe először. A "You Make Me Feel" kábé mindent vitt, 40 évvel később is a fülemben van ez a Scorpions világslágereivel felérő nóta. Ehhez képest a csapat lemezei elkerültek akkor. Ha szembe is jött valamelyik, a nehezen összespórolt reggeli-pénzből nem a germán hajmetál bandára nyúltam rá, hanem mondjuk egy Manowarra. Manapság már persze minden máshogy van, nincs értéke, ára a muzsikának, abba hallgat bele az ember, amibe csak akar.
Rá is néztem ezért a zenekar új megjelenésére (ahogy Garael ajánlásai során korábban is egyikre-másikra). Arra jutottam, hogy az utóbbi időszak irányvonala nem igazán módosult. Ugyanis elég tökösen, dinamikusan nyomják ezek a fiúk – mit fiúk, inkább möglött embörök –, a nóták is elég jók, a hangzás oké, a gitáros kompetens, az énekes…, na jó, ő néha nekem nem annyira jön be, de azért nem béna ő sem. Amúgy a pacsirta friss hús, ez az első rendes sorlemez vele, plusz újra-vettek néhány korai klasszikust, ha jól látom a Spotin. Szóval a Frontiers hasonló dallamrock formációinak a színvonalát simán hozzák. Sokkal többet azért nem.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Dynazty. Már akkor sem volt egyedi stílusa, hiszen a '80-as évek hajbandáit utánozta, de legalább ízléses, míves módon, kellő stenkkel tisztelegtek a nagy öregek előtt. Azután jött az Amaranthe, ami egyszer jó volt amolyan zenei gegnek, de sajnos stílusteremtő lett, a Dynazty pedig azóta - gyökereit elhagyva, sőt sósavval kipusztítva - techo metalt játszik, pumpáló táncritmusokkal, banális dallamokkal és idegesítően szintetikus hangzással. Így lett a retró cirkuszból majomparádé.
A legutóbbi albumot (Final Advent, 2022) "itt-ott már nem is hangszerekkel följátszott, rockzenét csak nyomokban tartalmazó, digitalizált, sablonos és szirupos techno pop"-nak minősítettem. Sőt annyira fölzaklattam rajta magam, hogy ünnepélyesen kijelentettem: "Én a Dynazty-re innentől kezdve nem pazarolom az időmet, lemezeikről kritikát most posztoltam utoljára." Egy pillanatra azonban elgyengültem és végül csak belehallgattam a legfrissebb anyagba, de szó szerint képtelen voltam végighallgatni. Ez itt nem is egy rendes kritika, csak egy néhány mondatos epeömlés arról, hogy nullázta le magát teljesen és végérvényesen egy ígéretes skandináv csapat.
A Crazy Lixx bizonyos értelemben a föntebb kárhoztatott Dynazty szöges ellentéte. Nagyjából együtt kezdték, ugyanazt a skandináv retró hullámot lovagolták meg, de ők mindvégig önazonosak maradtak, nem forogtak együtt a csélcsap szelekkel, nem váltottak stílust piaci megfontolásból. Olyannyira nem, hogy a Crazy Lixx lemezeknek (a baksás korszakra jellemző játékidő mellett) még a hangképe is stabilan a '80-as éveket idézi a dob soundtól kezdve egészen a gitárhangzásig.
Nehéz elhinni, de ez már a csapat kilencedik nagylemeze. Nekem egy kicsit már kezdenek összefolyni az albumok, de mindegyiken találok néhány kimondottan pofás, ökölrázós rockhimnuszt. Erről az albumról jelenleg az elképesztően hangulatos, kellemesen lüktető, hintázó "Recipe For Revolution" a kedvencem. Nem tudom, hogy 2025-ben kik és pontosan hányan kaphatók erre a "Hey Stoopid"-érás Alice Cooper találkozik a Mötley Crüe-vel típusú nosztalgikus időutazásra, de ami engem illet, százszor inkább ez, mint a Dynazty reaktív fröccsöntéssel készített, hőre lágyuló polimer műanyag-alapú, tucattermelésre készült ipari formaterve.
Joe Satriani, Eric Johnson, Steve Vai: G3 Reunion Live (2025)
Kiadó: earMUSIC
Abban nagyjából egyetérthetünk, hogy a hard rock/heavy metal műfaj látott már szebb napokat, de az egyenesen axiomatikus megállapítás, hogy a gitárhősök (nagy újítók, isteni státuszú húrnyűvők, Shrapnel istállós versenylovak) ideje lejárt. Ma már nem igazán lehet technikai brillírozással kitűnni, mert a gitárjátéknak (technikailag) már nem nagyon van hová fejlődnie, másrészt csak Hongkongban (1115 km²-en) találunk legalább 20-30 olyan YouTube huszárt, akik bármit, ismétlem: bármit eljátszanak.
A G3 még a klasszikus korszak klasszikus művészeinek termékeként 1996-ban indult (bár ez a műfaj már akkoriban is leáldozóban volt): Joe Satrianival, Eric Johnsonnal és Steve Vai-jal (Live In Concert, 1997). Azóta kismillió legendás zenész föllépett a G3-mal: Kenny Wayne Shepherd, Yngwie J. Malmsteen, John Petrucci, Robert Fripp, Paul Gilbert, Steve Morse, Steve Lukather, Uli Jon Roth, Michael Schenker és mások. A csakhamar megjelenő közös Satriani-Vai produkció beharangozójaként a nosztalgia jegyében most szépen visszakanyarodtak az origóhoz. Ezúttal azonban nemcsak "potom" 77 percben élvezhetjük az eredeti trojka játékát, hanem duplalemezes formátumban közel két és fél órán át!
Sajnos a három közös nóta szerintem nem volt igazán izgalmas választás: Crossroads (Cream), Spanish Castle Magic (Hendrix) és Born To Be Wild (Steppenwolf), de Satriani és Johnson (noha már ők is túl vannak a csúcson) saját műsoridőben hozza a kötelezőt, míg Vai (aki már egy ideje egy másik dimenzióban létezik) nem öregedett jól. Az örökzöld "For The Love Of God" Csomolungmaként emelkedik ki a szettből. Azért jó ezt hallgatni, még akkor is, ha ma már nekem is kicsit soknak tűnik 2 és fél óra instrumentális gitárzene a "high information" fajtából.
Előre szólok, ez hosszú lesz. Nemcsak azért, mert a Dream Theater úttörő, kultstátuszú, Grammy-díjas, és mint ilyen, megkerülhetetlen zenekar, amelyről mindenkinek (is) van sommás véleménye, hanem mert közel 40 éves pályafutás van mögöttük 16. nagylemezzel és számolatlan mellékági projekttel, vendégszerepléssel és egy hispán-amerikai telenovellát meghazudtoló ármányos, szövevényes, fordulatokban, érzelmekben gazdag történettel! Nem lepődnék meg, ha kollégáim közül valaki (elsősorban Kottára gondolok) még bevállalna egy különvéleményt: a kritika kritikáját. Meg persze jön majd a kommentek perzselő, a pompejinél pusztítóbb piroklaszt-ára! :)
Történetesen azon valaha volt világraszóló rajongók és egyben objektivitásra törekvő kritikusok közé tartozom, akik nem fűztek nagy reményeket az alapító atya, Mike Portnoy visszatéréséhez. Egyesek úgy üdvözölték a jellegzetes stílusú (hogy ne mondjam: stílusalapító) dobos hazatérését, mintha valami világmegváltó esemény lenne, ami – a hosszú nyűglődés és zenei megfáradás után – egy új aranykorszak kezdetét jelentené az együttesnek. Én azonban hosszú évek óta meg vagyok arról győződve, hogy itt egy fecske nem csinál nyarat – még egy Portnoy kaliberű se. Leginkább azért, mert valójában soha nem a dobos volt a gyönge láncszem – akár Portnoyra, akár Manginire gondolunk. Az "eredeti Mike" hiába hozza vissza a kifogástalan dobsoundot, az első hallásra fölismerhető, védjegyszerű "figcsiket", a probléma gyökere továbbra sem lett kezelve.
Márpedig a probléma gyökere lényegében háromfelé ágazó. (1) Sokak szerint a legsúlyosabb gond LaBrie vékony – ahogy ők fogalmaznak – nyálas hangja. Erre én azért visszakérdezek: 1991 óta ez csak most tűnt föl? A klasszikus korszak zseniális albumain ez miért nem jelentett gondot? Az egekig magasztalt Rush lemezeken Geddy Lee sikolyszerű üveghangja nem sokkal, de sokkal idegesítőbb néha (lásd pl. Anthem)? A helyzet az, hogy nem LaBrie hangja változott ennyit (bár az élő teljesítménye ma már kezd közelíteni a kriminálishoz), hanem a dallamok lettek sablonosak, kiismerhetők és – igen – nyálasak az első lemezekhez képest. Csak meg kell hallgatni az "Images…" és az "Awake" egyes dalainak, vagy éppen az "A Change Of Seasons" opusznak aprólékosan kidolgozott, sokszor váratlan fordulatokkal fűszerezett dallamvezetését, főleg a ˈ90-es évek elején divatos stílusokkal való összehasonlításban!
(2) Bár ezzel a kifogással szembesülve sokak értetlenül fognak reagálni (WTF?), de ha jól emlékszem, még Lovrek Krisztián mutatott rá egy kommentben, hogy a kezdeti etalon értékű gitárhangzáshoz képest az időközben hangszergyártót és cájgot váltott Petrucci manapság mennyivel másképpen szólal meg. A legtöbben erre persze csak legyintenek, mert mindez nem érdekli őket, és szőrszálhasogatásnak tartják, illetve ízlés dolgának, de a vájtfülűeknek (bármilyen kevesen is vannak) ez igenis fontos dolog. Mindazonáltal megjegyzem, hogy Petrucci nyilván így sem szól gányul; hogy is lehetne ilyen tudással, gyakorlattal, szerkóval és egy közel 3 milliós Music Man gitárral totálisan elbarmolni a soundot? Itt is inkább az a probléma, hogy a sztelláris technika ellenére a szólók valahogy nem olyan meggyőzően "dalok a dalban", mint régen, plusz a "Scenes… " lemez óta Petrucci rászokott a hatásvadász, unásig ismételgetett, szirupos dallamokra is.
(3) Végül mindhárom közül a legkomolyabb probléma: Jordan Rudess. Hangszeres tudása, előremutató technikai érdeklődése, stiláris sokszínűsége megkérdőjelezhetetlen, de a klasszikus Hammond hangzáson kívül gyakorlatilag az összes hangszínétől kiráz a hideg, és olykor bizony a szólói is csak művészieskedő, avantgárd katyvaszok. Sok itt kérem a vértyogás és a macskazene, de – hogy ezzel a divatos kifejezéssel éljek – "cringe" az inkább cirkuszba vagy westernfilmekbe való ragtime és a romantikus (olykor egyenesen Csajkovszkijtól kölcsönzött) zene véletlenszerű szerepeltetése is. Ugyanakkor meg kell jegyeznem: ezen a lemezen határozottan visszafogott (vagy visszafogták), és ez alighanem Portnoy "karmesteri" útmutatásainak köszönhető.
Van-e megoldás? Van is, meg nincs is. Van, mert szinte teljes körű gyökérkezelést jelentene Kevin Moore. Sokan nem tudják róla, de oroszlánrészt vállalt a szövegírásból, a dal- és dallamszerzésből, de az együttes soundjának kialakításában is alapvető szerepet játszott. Jellemző, hogy Portnoy méltán legendás dob intróját és ritmusképletét a "6:00" című számban valójában nem is a dobos találta ki, hanem Moore dobgéppel szerkesztett demója alapján dolgozta ki. Kevin Moore távozása akkora kráternyi kreatív űrt hagyott maga után, hogy az még a holdról is látszik! De van egy baj: Moore már soha nem jön vissza, más zenék érdeklik, sőt talán már a zene sem érdekli igazán. Állítólag azóta pszichológus és az oszteopátia doktora lett, de egy másik értelmezés szerint egy alternatív univerzumba költözött – közvetlenül Vito Bratta mellé.
Ezt hívják úgy, hogy a 22-es csapdája. Az egyetlen megoldás nem megoldható, a reménytelen helyzetet az egymásnak kölcsönösen ellentmondó föltételek miatt lehetetlen orvosolni. Én azért még látnék egy halvány esélyt a haladéktalan énekes- és billentyűscserében, de ez sem életszerű egy olyan iparivá duzzadt, olajozottan működő és stabilan profitot termelő gépezetben, mint amivé az Álomszínház vált az utóbbi évtizedekben.
De hogy ne csak általánosságokban beszéljünk, essék szó a találóan elnevezett új, lazán koncepciós anyagról is. A "Parasomnia" tematikusan az alvás közben tapasztalt szokatlan viselkedéseket és érzelmeket járja körül: olyan jelenségekre tér ki, mint az alvajárás és alvás közbeni beszéd, az alvási bénulás és a rémálmok. Zeneileg én leginkább a "Black Clouds & Silver Linings" (2009) környékére helyezném, ami azért nem annyira meglepő, hiszen az volt az utolsó Portoy-jal készült album. A különbség talán annyi, hogy most kevesebb a lírai hangvétel, sőt néhol inkább a "Train of Thought" (2003) súlyosságát látom visszatérni.
A kb. 71 perces lemez első felére jutottak az erősebb szerzemények, nincs is különösebb okom a kötekedésre, kivéve, hogy a fölvezető instrumentális track (In The Arms Of Morpheus) első percében konkrétan semmi sem történik, de a másodikban sem sok. A nyögvenyelős indítás után ez a szám mindenesetre arról árulkodik, hogy Portnoy sok-sok éve, amit Neal Morse bandáiban töltött, nem múlt el nyomtalanul.
A második rész az albumot beharangozó, kislemezes "Midnight Messiah" című számmal kezdődik, amiben - a promóció alapján - érezhetően nagyon bíztak az együttes tagjai, de személyes véleményem az, hogy egy recirkulált verzével és egy blazírt refrénnel elcsúfított, nem túl izgalmas DT "sztenderd"-del van dolgunk. Az ezt követő "Are We Dreaming?" nem önálló dal, hanem amolyan templomi orgonás intermezzo, s annak sem túl zenei. A "Bend The Clock" az utóbbi időszakra, főleg a Mangini-érára jellemző nem túl emlékezetes ballada, Petrucci szólója viszont egyenesen káprázatos benne (messze a lemez legjobbja), bár a "fade out"-os befejezés szerintem kapufa. A közel 20 perces, albumot záró "The Shadow Man Incident" dallamvezetésében jellegtelen, nem különösebben koherens tétel, több 100.000 tengeri mérföldre a közel egyenlő hosszúságú "A Change Of Seasons"-től. Ordító a különbség!
Olvastam már több külföldi és egy hazai kritikát is. Azt kell mondjam, hogy a legtöbb visszajelzés alapvetően pozitív. Az én szólamom bizony ki fog most lógni a kórusból! Jó lemez? Alapvetően igen! Jó Dream Theater lemez? Nem igazán! Kb. közepes. Abból is a sokadik. A katarzis, a nagy megújulás, a számlálók újraindítása elmaradt…, bár szerintem a "hájp" eleve indokolatlan, az elvárás pedig irreális volt.
