Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.theseawithin.net
facebook.com/TheSeaWithin1

Minden egyes porcikámban, a csontomban érzem, hogy ezért nagyon ki fogok kapni, de nincs mit tenni, Verdinek igaza volt: "A zenében is, mint a szerelemben, csak őszintének szabad lennünk." Úgy kezdődött, hogy már vagy két hónapja várom ezt a lemezt: akkoriban az InsideOut bejelentette, hogy egy nagyon komoly zenészekből álló prog-rock projektet indít The Sea Within néven, melynek ötletgazdája Roine Stolt, a The Flower Kings és a Transatlantic gitárosa. Ahogy a befűzött muzsikusok névsorát olvastam, azon kaptam magam, hogy fennhangon kiabálok: Yes! és Yes! és Yes! Jonas Reingold bőgőzik, Marco Minnemann dobol, Daniel Gildenlöw énekel, Tom Brislin (Yes, Camel, Meat Loaf) billentyűzik! Apám! "Sztelláris konjunkció!" – magyarul kb.: Ez bizony a csillagok szerencsés együttállása!

Bár Roine Stoltot gitárosként, énekesként, zeneszerzőként nem annyira csipázom (régi harcostársát, Jonas Reingoldot annál inkább!), a csapat annyira erősnek tűnt, hogy a csalódást eleve kizártam. Egyébként is elborult nagy rajongója vagyok a skandináv progresszív rock zenének (Karmakanic, Magic Pie, Ashtrakhan, A.C.T, Hasse Fröberg, Jonas Lindberg stb.), mi történhet? Hát az történt, hogy a The Sea Within egyszerűen nem jött be! Hiába próbálkozom vele, hiába hallgatom sokadjára, egyre frusztráltabban, egyre hisztérikusabban reagálok rá. Bárhogy szeretném, valamiért nem áll össze egy kerek egésszé, képtelen megszerettetni magát velem. Minden elemében profi munka, a hangszeres fölkészültség vitán fölül áll, egyes pillanataiban (főleg az instrumentális részekben) egyenesen zseniális, de nem szeretem, nem tudom szeretni! Még az is eszembe jutott, hogy az utóbbi időben talán telítődtem muzsikával, és a csömörtől már nem látok az orromnál tovább. De ez sem igaz, hiszen az utóbbi időben a munkám, a foci VB és a kiadóknál ilyenkor rendszeresen beálló uborkaszezon miatt magamhoz képest kevés zenét hallgatok.

Le lehet hülyézni, de meggyőződésem, hogy itt a zenével van baj. Hiába a műfaj óriásai ezek a muzsikusok, nem állnak össze egy kreatív egységes egésszé. Szinte hihetetlen, hogy ezt épp én írom le, de ez, így túlságosan sokszínű, eklektikus, esetleges. Ráadásul nincs benne egy csöppnyi melegség, léleksimogatás sem: egy elképesztően száraz hangzás mellett (ez sem segít!) tömény nyűglődés, csapongás, szorongás, olykor akut hisztéria az egész. A Pain Of Salvation rajongók most ugorjanak pár sort az olvasásban: a hisztérikus összhatás egyik legfőbb felelőse az általam egyébként mélységesen tisztelt Daniel Gildenlöw; csak akkor van némi megnyugvás, amikor a "behízelgő" hangú vendégénekes, Casey McPherson (Alpha Rev, Flying Colors) jut szóhoz (akkor meg rendre Stolt gajdol bele jellegzetes kappan-hangján).

Szerintem ez már az a szint, ami fölötte áll az észérveknek, az egzakt, tudományos módon kifejthető, igazolható képleteknek. Tartok tőle, hogy nincs ilyen szó, de ez már metamuzikológiai tartományba tartozik. Képtelen lennék megfogalmazni miért – hiszen a lemez minden egyes elemében, külön-külön a kifogástalan kategóriába sorolható, sőt csúcsteljesítmény –, de összességében mégis egy ellenszenves, szúrós-nyafogós halmaza a légüres térben céltalanul lebegő zenei ötleteknek. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy lesznek majd olyanok, akik lelkesen dicsérik, hogy milyen művészi, milyen sokrétű, milyen tartalmas, milyen elgondolkodtató, milyen – jó értelemben véve – pszichedelikus az egész! Elfogadom, az biztos, hogy amit itt hallok, tökéletes ellentéte a sekélyesnek, de mi értelme, ha nem tudom szeretni, mint mondjuk a Beatles vagy a U2 "hőskori" dalait, pedig – és ezt Quincy Jones mondta, nem én! – azok a srácok nem voltak valami képzett zenészek... és én még finomítottam is a megfogalmazáson.

Tartuffe

Elmondtam már itt is, nekem tökéletes kikapcsolódás egy fasza koncert DVD megtekintése, nagy tévén, hangosan, ahogy kell. És azt is tudom, hogy ezzel ha egyedül nem is vagyok, nem feltétlen jellemző, sőt megosztó elfoglaltság még a zene-fanatikus rockerek között is. Tiszta sor, hogy egy igazi koncertélményt a DVD nem pótolhat, bár még erre is azt mondom (legfeljebb megyek ki a teremből...), hogy egy portfelverő tömegben, rossz helyen végigálldogált, tikkadt-fülledt nyári fesztiválnál, ahol a zenekar világosban kezd és még ráadásul szarul is szól, szívesebben nézek végig kedvenc kanapémon pl. egy '86-os DIO koncertet. 

Ez a koncert mára történelem. Ráadásul a rocktörténelem egyik legszebb fejezete. Egy ereje teljében és sikerei csúcsán lévő Ronnie James Diot láthatunk. Az is történelem már, hogy látványvilágát tekintve miként jelent meg akkoriban a műfaj egyik legnagyobb, legsikeresebb zenekara a színpadon. A '80-as években egy mainstream metal koncert leginkább egy kosztümös színházi előadásra hasonlított, amit a '90-es évekre kivégzett a grunge minimalista világa és igazából a "trutyi" (copyright: Tartuffe) lecsengésével sem éledt újjá, legalábbis ebben a formájában.

Nehéz állást foglalni, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy a leginkább egy elvadult Süsüre hajazó sárkány és DIO színpadi harca mai szemmel már nem megmosolyogtató, illetve ugyanez vonatkozik a színpadi ruhákra is, de azért összességében nekem most is az az élmény, ha a koncert egy kicsit színház is, ami természetesen nem mehet egy pillanatig sem a zene kárára. Márpedig itt erről nagyon nincs szó. A középkori várdíszletben elhelyezett billentyű és dobszerkó kifejezetten jól mutat az óriásszínpadon, a zene pedig a legnagyobb DIO dalokkal a "Sacred Heart" lemez turnéján, igazi felhőtlen szórakozás, sőt több is annál. DIO és Jimmy Bain sincs már velünk, így ezek a képsorok itt-ott, bizony gyönyörű, libabőrös, nosztalgikus pillanatokat hoznak. 

Az egyetlen egy félelmem is alaptalan volt. A Vivian Campbell helyére érkező Craig Goldy ugyan objektíve kevésbé jó gitáros, de el kell ismerjem, hogy ezt – bármilyen kritikus szemmel is figyeltem a játékát – nehezen tudnám a koncert alapján bárkinek is meggyőzően bizonygatni. Lazán, virtuózan, de saját stílusát is hozzárendelve nyomja az emblematikus szólókat és ritmusokat. Goldy minden tekintetben jó választás volt. Nem úgy, mint aztán néhány évre rá Tracy G...

A kép és a hang kiváló, tényleg minden klasszikus elhangzik, aki hozzám hasonlóan szereti újraélni DVD-n ezeket a klasszikus és (zene)történelmi pillanatokat, szerezze be a koncertet, kizárt a csalódás.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.tnttheband.com

No, essünk neki, szóljon a TNT! Az 1982-ben alakult norvég brigád azon különleges bandák egyike, ahol a minőséget (is) meghatározó egyéni jellemvonások, a géniuszi szikrát jelentő többlet inkább visszahúzó erőként funkcionálnak, mintsem hype-ot robbantó, manistream expanzióként: a hasonló cipőben járó Lillian Axe, vagy a Tesla (nem, nem a feltaláló, vagy a lengyel híradástechnikai cég) biztos zenei nyelven is meg tudnák fogalmazni – nálam sokkal találóbban is – a lényeget. Mert hiába az egyéni stílust magának mondható gitárhős – akinek, mármint a gitárosnak, alapvető szerepiét a jelenlegi zenei (metal zenei!) fórumok már megkérdőjelezik, számomra némileg meghökkentő módon –, hiába a csillagokat is leéneklő énekes, aki a bül-bülmadarakhoz hasonlóan sajnos a költözés szokását is magáévá tette, (még szerencse, hogy nem szarka lett belőle), ha nem a megszokott oldaláról közelítik meg az egyébként roppant konzervatív hallgatóközönség ízlését, és mernek, sőt, tudnak igazán progresszívek lenni.

Persze nem kell megrettenni a szótól, ez a progresszió nem AZ a progresszió, inkább csak egy olyan, sajátos zenei világlátás, ami igazán szokatlan a blues, vagy klasszikus-zenei gyökerű heavy metal világban. A csapat vezetője, és konstans tényezője, a virtuóz Ronni Le Tekro ugyanis nem fél az esztrád, vagy egyéb színpadi muzikális forrásból ihletet meríteni, teszi ezt ráadásul olyan szemtelen, határokat átszelő játékossággal, hogy arra csak a kalapemelés lehet a válasz, már ha nem hajítottad lelkesedésedben korábban a levegőbe. Mert a TNT családtól semmi sem áll távolabb, mint a kötöttség, és ha meghallom egyedi, kicsit a Def Leppard vokális többrétegűségéhez hasonló, néha az AOR-ba is átkacsintó dallamaikat, nem a bőrszerkó, hanem mondjuk egy kétsoros öltöny ruccan rám, hiszen ez is lehet a játék része; azé a játéké, ami elvet minden konvenciót, és amiben minden megtörténhet – mi ez, ha nem az IGAZI játék, határok nélkül?:).

Tudom, a hivatalos kánon a Tony Mills közreműködésével elkészített két lemezt a szarba szapulta, de meggyőződésem, hogy az igazság ezúttal is odaát van. Mármint nem az érme fekáliás felén. Oké, nem voltak – illetve csökkentek – az aréna-rockos pillanatok, a zenéből pedig Mills hatására előtört az angol "birodalmi jelleg", ám az a zenei játékosság, amiről már lassan fél oldal óta beszélek, továbbra is markáns alapjaként szolgált a TNT birodalomnak – ez pedig úgy határozza meg az együttes jellegét, ahogy a töltet a robbanás mértékét.

Tony – mármint a Mills –  sajnálatos szívrohama miatt aztán a szapulók nagy örömére ismét visszatért az aranykor énekese, Tony "vándormadár" Harnell, akinek sajnos nincs humorérzéke, esetleg unja már a játékokat, így szokása szerint angolosan, izé amerikaiasan távozott, hogy aztán a Skid Row-ban is bebizonyítsa, nem biztos, hogy mindig azok a hülyék, akik a sávodban szembe jönnek veled az autópályán.

Gond azonban nincs, mert az új énekes, a semmiből érkező Baol Bardot Bulsara (ismerős a név egy része, igaz?) tulajdonképpen egy emberbőrbe bújt szirén – bár ezt a szerepet és nevet egy másik norvég, Tony Johannessen már birtokolja – tökéletesen alkalmas a hátrahagyott űr betöltésére, sőt: kissé modoros, színpadias hangja rá tud tenni arra a lapátra, amivel a TNT az ötleteket méri. Így aztán nincs csodálkozni való, ha a kezdő, a csapat pályájának csodálatos eszenciájaként funkcionáló "We're Gonna Make It" után egy tulajdonképpeni "Rammstein végig menetelt a Sunset Stripen" zenei kreatúra következik, amibe annyi játékosság szorult, mint két Las Vegasnyi kaszinóba.

Az persze azonnal fülbe ötlő, ahogy a gitárok szólnak, vagyis mint az '50-es években a szovjet traktorok, de egyrészt lehet, hogy a norvég traktorok is így szóltak, és a csapat saját patriotizmusáról adott tanúbizonyságot, másrészt valószínűbb, a hangzás is egy olyan koncepció része, aminek én nem tudtam megfejteni a szabályait – inkább én legyek a bolond, mintsem a játékmester.

Nem akarok végigpöfögni az összes dalon, jóllehet a könnyedség mellett, vagy annak hatására neki kellett menni néhányszor az albumnak, hogy rájöjjek a poénok csattanójára, és ne valami ordas blöfföt sejtsek, esetleg egy kínos félvigyort rajzoljak kritikaírás helyett, ám aztán beütött a dolog, és máris rózsaszínben látom a világot.

Lehet, hogy az aranykor két-három csúcsalbuma kissé egységesebb volt, és az ötletek jellege nem teremtett ennyi eklektikát, de hát akkoriban úgyis minden más volt, sőt, még a gitárhősöket is szerették.

Garael

Volt már itt, nem is olyan régen Def Leppard koncertkiadvány-recenzió, ezért most nem lett volna, ha nem futok bele leárazva 3.900 pénzért a DVD+2CD kombóba, merthogy ennyiért nem hagyja ott az ember, ez tiszta sor. De ha már szemfülesen elhoztam a "bótbú", tartozok annyival, hogy beszámolok róla, tartogat-e bármi pluszt a "Live In Detroit", ugyanis, a "Viva! Hysteria" mind képben, mind hangban egészen kiválóra sikerült.

Nehéz egyértelmű választ adni, mert hasonlóan pazar színpadképet és majdnem ugyanazokat a Leopárd-alapvetéseket kapjuk, mint a múltkor (naná, a "Hysteria" megkerülhetetlen rocktörténelem!), tehát igazából az objektivitást szem előtt tartó válasz a "nem", de én mégis ajánlom az anyagot. Ez a koncert valahogy arcbamászóbb, a két gitáros láthatóan hihetetlen élvezi a játékot (Cambellnek már elévülhetetlen érdemei miatt nem szükséges, Collen viszont mintha igazolni akarná a G3-as beválogatást) és talán a jól ismert díszítéseket határozottabban/rockosabban is nyomja, néha már-már olyan érzése van az embernek, hogy Zakk Wylde bújt el a színfalak mögött. A "Love Bites" alatt például csak úgy tolakodnak azok a Wylde fémjelezte felharmonikusok/üveghangok, és mondanom sem kell, nem tesz ez rosszat a dalnak, kicsit sem.

Egy szó, mint száz, valamelyik a két DVD közül meg kell, hogy legyen, erről nem nyitok értelmetlen vitát. Hogy melyik legyen, azt odabízom, ez talán picikét "vastagabb".

Túrisas

Annak, hogy nagyon sokan mára már nem igazán lelkesednek a koncertlemezekért, megvan a maga (azt kell mondjam, nagyon is megalapozott) oka. Mostanában egy koncertlemez – tisztelet a nagyon ritka kivételnek, hirtelen nem is jut eszembe ezt igazoló példa – a nóták stúdióváltozata + közönségzaj, ráadásul mindez utólag erősen feljavítva a stúdióban.

Magam is a nem-lelkesedők táborába tartozom, viszont a színvonalas koncert DVD-ket kimondottan szeretem, így továbbra is gyűjtöm az ilyen anyagokat, merthogy mára azért szerencsénkre többnyire megjelenik a képanyag is opcionálisan a CD mellé csomagolva. De ha a ténylegesen a koncertek zenei részére szorítkozunk, akkor a reklámból ismert "csipszes tata" kifakadását nagyon is idecitálhatjuk, kontextusából ugyan kiragadva, de tartalmilag azzal teljesen azonosulva: "Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi..."

Szerencsére annak idején rögzítésre kerültek azok a koncertek, ahol az improvizációk az előadások szerves részét képezték, és hogy ezek mennyire nem öncélúak voltak (azért akadtak olyanok is...), arra legyen itt egy példa. A Rainbow "On Stage" klasszikus koncertlemezéről ismertnél is hosszabb és jobb ez a változat, és pontosan azt mutatja meg, hogy volt ugyan egy laza koncepció, de ezt estéről estére is variálták, úgy, hogy közben a Karmestert és annak aktuális, szintén estéről-estére kiszámíthatatlan hangulatingadozását figyelték. Szegény Blackmore-t ekézik eleget mostanában, azt hiszem, teljes joggal. Mert nem arról van szó, hogy gyorsaságban megkopott (erről is, de ez talán a korral természetes is), hanem arról, hogy zeneileg mintha nem lenne teljesen képben a színpadon, rossz hangokat játszik, az imprók is ötlettelenek, szétesik az egész produkció. Nézzük meg, hogy fénykorukban mit muzsikáltak össze! Egészen elképesztő összhang uralkodik a csapatban, egymás rezdülését is veszik, azonnal érkeznek a megfelelő hangok, és a megfelelő hangok alá a megfelelő harmóniák. Csoda.

Túrisas

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.candlemass.se

Remélem, az őszre beígért Candlemass album nem fogja azt jelenti, hogy a gyertya csonkig égett, és a viasz úgy vált energiává a levegőben, ahogy Edling riffjei nyomták bele magukat a doom-metal nagy – és bizonyára roppant nehéz – ólomkönyvébe. Mindenesetre a búcsúzásnak szánt lemez előtt itt egy EP, aminek az előzményeként Leifet kérték fel egy számítógépes játék kísérőzenéjéhez közreműködőnek: remélem, a játék nem flipper, ahol a golyók fele akkora sebességgel vánszorognak, Te viszont a karokat csak negyedakkora sebességgel tudod mozgatni – szívás… bár a vereség érzéséhez pont illenének a gyászos ütemek.

De mielőtt még belekezdenék a rövid recenzióba, hadd szedjem össze a bátorságom, mert jelen esetben kissé szembe megyek a hivatalos kánonnal: szerintem Edling nem igazán a riffteremtésben alkotott korszakalkotót, hanem az azokhoz társuló dallamokban. Miért is mondok ilyen sületlenségeket? Mert a doom riffjeinek alapvető eleme a disszonancia, amit akármerre csűrök-csavarok, harmóniát nem fogok kapni. És mi van, ha a végeredmény még disszonánsabb lesz? A doom esetében semmi – illetve siker. (Maga Iommi sem zeneelméleti megközelítéssel állt neki riffeket gyártani – az ösztönös megérzés a doom hangulatában úgy látszik, legalább olyan fontos lehet, mint a zeneelméleti alap. Persze nem becsülöm le utóbbi jelentőségét sem, hiszen nemzeti zeneirodalmunk tele van a doomban is felhasznált borzongató-fájdalmas hangulattal, nem véletlen a stílus underground népszerűsége.

Edling tehát véleményem szerint inkább a dallamok terén tud újat és újat – kortársainál magasabb színvonalon – felmutatni; olyan dallamokat, melyeket a vánszorgó, halotti ütemekkel összekötve nem disszonanciát kapunk, hanem nagyon is integráns egészt. (Nem olyképpen, mint a legutóbbi, egyébként roppant élvezetes Avatarium albumon, ahol a popmelódiákhoz úgy illeszkedtek a doomos riffek, mint Dúró Dorához a pártfegyelem.)

S ha nem értesz egyet velem, hallgasd meg az új LP dalait: az első két kardcsörtetős, pöfögős-zakatoló szerzeményben úgy úsznak egymásra az említett komponensek, ahogy a hínárkötegek a kétnapos vízi hullára, győzzél hideglelést kapni a nagy harci hevületben, de ha ez nem elég, figyeld a harmadik, csodálatos, és az eddigi diszkográfiába nem nagyon illeszkedő, akusztikus  "Fortuneteller"-t, ami igazából egy Bruce Dickinson szólóalbumon is felcsendülhetne a maga kvázi folkos – panteisztikus hangulatával. Mit mondjak, gyönyörű!

Az utolsó dal aztán egy laza csuklógyakorlat, és ha még mindig kételkedsz a szavaimban, nyugodtan játszd le a felhangzó riffeket hátrafelé – nyugi, anyu, nem fog az ördög megszólalni, mert a darab instrumentális –, és ha ugyanolyan disszonáns eredményt kapsz, meglátod, hogy igazam van.

Ja, és hogy Mats Levén kiváló-mágikus teljesítményéről még nem is szóltam? Hát kell a kedves olvasót informálni arról, amit mindannyian tudunk? Na, ugye.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.marktremonti.com
facebook.com/MarkTremonti
facebook.com/TremontiProject

Erre a recenzióra készülve – ahogy szoktam – visszaolvastam az előadó legutolsó lemezéről írott kritikámat. Szerénytelenül jegyzem meg, kifejezetten jól sikerült, gondolatindító írás, aminek két év távlatából is vállalom minden egyes szavát. Akkor persze elsősorban a történelmi távlatok által biztosított zeneszociológiai következtetések voltak érdeklődésem homlokterében, most azonban végre az albumot is részleteiben kielemezhetem. Kielemezhetném! Ha ez lenne a célom vagy stílusom, de nem ez. A lényeg, hogy 2016-ban én lepődtem meg a legjobban, hogy a hosszú évekig bizalmatlanul méregetett zeneszerző/gitáros/énekes egy olyan lemezt készített el, ami még a toplistámra is fölkéredzkedett.

Ilyen előzmények után nincs rajta mit csodálkozni, hogy idén már kifejezetten türelmetlenül vártam az új anyag megjelenését. Az "A Dying Machine" Tremonti első lemeze, ami a Napalm Recordsnál jelenik meg (ez Európában komoly előrelépést jelent), de abból a szempontból is elsőnek mondható, hogy Tremonti még sohasem készített korábban koncept-albumot. A sztorit (amibe a szerző egy csomó időt és energiát fektetett, tán könyv is lesz belőle) most inkább nem taglalnám. Már többször elmondtam, hogy nem vagyok a tematikusan összefüggő albumok ellensége, de ebben a műfajban még nem nagyon találkoztam olyan történettel, amire érdemes lett volna az időmet (és másokét) pazarolni.

Első ránézésre kissé megrettentem, mert a lemezen 14 dal szerepel, ami nem mindig jó jel, de azután megnyugvással konstatáltam, hogy így is csak erős 60 perc . Az első néhány pörgetés után azt kell mondjam, hogy ez most nem olyan ütős és gyorsan ható, mint mondjuk 50 mg Flector Rapid granulátum, vagy éppen a lemez közvetlen elődje. A "Dust" bizony kifejezetten fülbemászó, szinte hipnotikus erejű alkotás volt, de itt úgy érzem, hogy a daloknak – egy-két kivétellel (pl. címadó, "A Lot Like Sin", "As The Silence Becoms Me") – adni kell némi időt. Ez most kevésbé kompakt és egységes anyag, pedig csiszoltságára, kidolgozottságára nem lehet panasz. Egyébként nincs bajom a balladákkal és Tremontinak mellesleg ez is jól áll, de a "The First, The Last" pop-rock nyáladzása nekem kicsit sok lett. Olyan, mintha egy rádió-orientált Nickelback slágert hallgatnék. Gyorsan ugratok is a "The Day When Legions Burned" kíméletlen, fejszaggató thrashes aprításához!

Végül is tök jó kis anyag lett ez "A Dying Machine", de ezúttal egyértelműen több időt kell az ismerkedésre szánni, plusz az már most látszik, hogy nem fog üstökösként törni az évet lezáró toplistám festői horizontjára.

Tartuffe

Fiatalon ment el egy nagyon tehetséges gitárhős, aki szólóban is, dallamos vonalon (Millenium), sőt szigorúbb zenei közegben (Death, Obituary, Deicide) is maradandót alkotott.

Személy szerint a szólólemezét nagyon szeretem,  technikailag kikezdhetetlen, ugyanakkor rendkívül dallamos felfogásban játszott.

Ralph, legyen neked könnyű a föld!

Túrisas

Kiadó:
Loma Vista Recording

Honlap:
www.ghost-official.com

A gonosz itt van és egyre populárisabb módon osztogatja csapásait az arra érdemesekre: ebből is világosan látszik, hogy az emberiségre – illetve a rockerek bizonyos részére – nem a black és egyéb sátánista hordák jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem a fogós melódiákat a csábítás eszközeként felhasználó marketing gépezet, ami jelenleg  egy Tobias Forge nevű zenészben, és állandóan változó – egyébként szabadon cserélhető bérzenészekből álló – bandájában öltött testet.

Bár sokan egy jól kitalált blöffnek gondolják a dolgot, az azonban elgondolkodtató, hogy a válaszreakció nem minden esetben az elutasítás, vagyis vannak, akik felismerve a szélhámosságot, akarva is bedőlnek a trükknek – mi ez, ha nem a végítélet egyik előjele: a dallamok és a popularitás csíráját eddig mereven elutasító – és azt kvázi a zenei ízlés felsőbbrendűségével azonosító – szigorú kaszt tagjai most egymásra kacsintva emelik pajzsra a tulajdonképpeni zsinórmértékkel mért hatásvadászatot – ebből is látszik, hogy az ördöggel szemben mindig résen kell lenni, hiszen ott támad, ahol nem is várnánk.

Mert nem nevetséges, hogy a dallamok iránti látens igény az ironikus "pokoli szövegeket" (az irónia egyébként is gyakran a gonosz eszköze – lásd: gyilkos humorú szatírák) feloldozásként használva pont egy ilyen csapatnál tör ki, hogy ahol a vezéregyéniségnek, elismerem, van némi érzéke a ragadós dallamok kidolgozásához, ám közelében sincs a dallamközpontú stílus-mesterek tehetségéhez; már ha nem a marketingről és imázs-teremtésről beszélünk. Mert abból aztán vagy neki, vagy a mögötte álló kreatív csapatnak igenis bőven van, és ha rá tudtak érezni, hogy amennyiben az apokaliptikus szövegeket megfelelő megjelentetési formába csomagolják, akár AOR/pop keretek között is sikert lehet elérni egy eddig megközelíthetetlennek vélt rétegnél is. (Bár szerintem az okkult rock és egyéb szélsőséges metal-stílusok rajongói bázisa kereskedelmi értelemben túl kicsi ahhoz, hogy behozzák a reklámok költségét…).

A Ghost tehát jött, látott és győzött, és olvasgatva a zenei fórumokat, számomra kissé érthetetlen – ugyanakkor nagyon is érthető módon – aratott sikert olyan eszközökkel, melyeket már oly sokan felhasználtak, igaz, nem ilyen párosításban és csoportosításban. Okkult, sátán-imádó, szatirikus szövegek? Maszk mögé bújtatott zenészek? Ellentmondásos nyilatkozatok? A zenekar vezetőjének peres ügyei a többiekkel szemben? Pop-sablonok gitárba merevítése? Mindenkinek ismerősek ezek a panelek, ennek ellenére sikerült beetetni az erre hajlamos embereket, akik ráadásul, mint írtam, tudják, hogy az egész mire megy ki – és mégis. Ugyanakkor meg tudom őket érteni: itt van az a színtér, ahol végre "büntetlenül" lehet élvezni a dallamokat, csápolni, mint a punkok Korda György koncertjén, az egészet úgyis zárójelbe rakjuk – pedig nem, mert tényleg élvezzük, ahogy a gagyi műsort élvezi a kisember, aki boldogan ismer rá a mélység feneketlenségére, arra azonban csak részben, hogy manipulálják. (A markáns atmoszféra-teremtés képességét nem vitatom a bandától, de hát most gonoszkodunk vagy bulizunk? Esetleg bulizva gonoszkodunk?)

Én pusztán egyet sajnálok: míg Forge-nak sikerült az ügyes ötlettel – legyen az sajátja, vagy másé – a figyelmet magára fordítani, addig a sokkal tehetségesebb AOR bandák tucatjai véreznek el az érdektelenség hiányában, ami felveti bennem a következő kérdést: tényleg ennyit számít a csomagolás? De ezt talán csak az ördög tudja.

Garael

Kiadó:
Metalville

Honlap:
facebook.com/Nilspatrikjohansson

Értem, illetve nem értem, vagyis azt hittem, hogy értem. Nem, nem bolondultam meg – vagy rosszakaróimnak megfelelve, állapotomban nem történt változás –, pusztán kissé megzavarodtam Nils Patrik Johansson szólólemezét hallva. Mert én, balga, arra gondoltam, hogy a folk-metalban és a veretes, Dio-féle hard rockban nagyot alkotó énekest nem elégíti ki a Civil War – valljuk be! – egyszerűbb, szögletesebb, netán-tán hatásvadászabb világa, melynek színvonala egyébként is Titanic módjára kezdett süllyedni. Ezért úgy gondolta, hogy különválva fogja kiteljesíteni művészi szabadságát (ezt most nagyon szépen írtam), és valami olyasmibe fog bele, amit eddig nem csinált. Erre mit ad az ég, megkaptuk a legutóbbi Civil War lemez folytatását, ahol még a "polgárháborús" csasztuskának is megvan a párja, aki tehát valami Wuthering Heighsthoz, Astral Doorshoz, vagy Lion's Share-hez közelítő anyagot várt el – nem beszélve azokról a naivakról, akik meg tényleg teljesen mást –, most velem együtt koppanva kérdezgethetik: mi van?

Mert nem létezik, hogy ezek az ötletek nem fértek volna el a következő Civil War lemezen, illetve de: ha nem akarták volna, hogy a színvonal lassan lyukat üssön a Mariana-árok aljába – hiszen a megvalósításban annyi az új ötlet, mint  egyszeri jakobinusban a "royalitás", arról nem is beszélve, hogy ha szomjas vagy, akár ihatsz is egy felest minden ismerős sablon hallatán – a végére, ha a szomjadat nem is oltod, legalább seggrészegre piálhatod magad.

Ugyan már, kérem, lehet azt 2018-ban komolyan venni, ha valaki Morricone filmzenét próbál meg mozgalmi dalba integrálni – "How The West Was Won" – ráadásul olyan műpátosszal, hogy arra még a 175. számú Rákosi Mátyás úttörőcsapat is vigyázzba vágja magát? Nem, de sajnos Nils sem vicces szándékkal teszi ezt, ami még mentségül is szolgálhatna az egészre. Nem, kérem, az énekes nem ígér mást, mint vért, könnyeket és szenvedést, amiből az utóbbi kettő megvan, ha arra gondolok, mire pazarolja magát a valamikori csodagyerek, akinek minden megmozdulását feszülten leste egy évtizeddel ezelőtt a nagyérdemű.

Arról persze szó sincs, hogy Nils hangja megkopott volna, no de lemenni kutyába, és felvállalni azt a fajta metalt, amit a Sabaton féloktávos énekese is kiráz a kisujjából, több mint pazarlás, arról nem is szólva, hogy ezt a fajta indulóba ágyazott metalt a Manowar ötletesebb, színvonalasabb és szórakoztatóbb módon kimaxolta már – vagy 15 éve. S hogy a Sabaton sikerét látva mégis Nilsnek lehet igaza? Meglehet, mert a banda tökéletes bevezető lehet a metal világába, de azért egy Johansson-féle tehetségtől csak többet várnék, mint csasztuskák ördögálarcban előadott komolytalan (idétlen) mondókázását.

Végig gondolva a dolgot persze azokat is meg tudom érteni, akiknek tetszik az új lemez, mert az énekes tényleg remekül teljesít, a meghívott haverok a Grave Diggerből valamint a Lion's Share-ből tényleg jót akartak, a dalok a maguk egyszerű módján fülbemászóak, és az album vége felé meg-megcsillan az, aminek az egész korongot be kellett volna ragyognia… Kár, hogy nem tudok rájönni Patrik céljára – mert üzleti megfontolásokról ma már nem lehet beszélni, művészi tartalomról meg főleg nem – legalábbis az "Evil Deluxe" (Atyaég, micsoda cím!) esetén.

Kíváncsi leszek a következő Civil War albumra, Kelly Carpenterrel az élen – akinek az utóbbi idők progresszív szereplései után szintén nem értem a motivációit, de ez legyen az én gondom –, vajon tudnak-e valami újat – jóllehet a stílus esetében ez a jelző értelmezhetetlen –, esetleg maradandóbbat alkotni jelen produktumnál, bár azt hiszem, ez momentán nem lesz bonyolult feladat.

Garael