Dionysos Rising

2021.júl.23.
Írta: Kotta Szólj hozzá!

Elfeledett jeles mesterremekek 33. – Watchtower: Energetic Disassembly (1985)

watchtower.jpgFelteszem nem nagy meglepetés a blog olvasóinak, hogy az ausztrál Teramaze zenekar nálunk nagy becsben van. Márpedig, ha nincs Watchtower, akkor Teramaze sincsen. De legalábbis nem ilyen lenne, mint amilyen.

Ahogy a Control Denied és a Death sem ugyanolyan, ugyanaz lenne (ami lett). De nem csak a technikás thrash és -death ősforrásaként szokás ezt a bandát emlegetni, hanem a matek-metal, és úgy általában a progresszív fémzenék közös eredőjeként is.

Mai füllel persze nem akkora nagy truváj, ami itt történik, sőt, a hangzás egyenesen megmosolyogtató (Tartuffe esetén nem feltétlenül ezt a jelzőt használnám, szerintem ő úgy kiakad(t) a dobhangzáson, mint a sezlon-rugó másfél hetes non-stop szex után; de a kiabálós ének, és a vékonyka gitárhangzás sem trendi ma már). Ugyanakkor, abba belekötni nehéz, ami zeneileg történik.

Többen ismerik talán a ’95-ös ”Control and Resistance” c. lemezüket, arra érkezett Ron Jarzombek gitáros (az ismertebb dobos testvére) és Alan Tecchio énekesként. Nekem ez kedvesebb, vokálisan jobbnak tartom (Jason McMaster -  később Dangerous Toys - hangja kevésbé idegesítő mint Tecchioé), muzikálisan pedig itt is minden megvan, ami az utódán.

Hogyne lenne, mikor a főszereplő ebben a csapatban a basszeros Doug Keyser. A Watchtower az ő szerelemgyereke, ő a fő dalszerző és a zenei agy. Ennek megfelelően a ritmusszekcióban csoda dolgok történnek. Amúgy is érdemes fülessel nekimenni ennek az erős félórának, úgy a gyatra hangzás is viszonylag gyorsan megszokható, és legalább hallani jól minden hangszert. A tisztesség kedvéért említsük meg a dobos nevét is, megérdemli – Rick Colaluca püföli a bőröket (na jó, ez eufemizmus, az elektronikus dobot), komoly kompetenciával.

A hathúrost kezelő Billy White inkább ritmusban erős, igazi thrash-speed bemutatót tart. Szólói metalos füllel kissé furák, jazzesek inkább, a kortárs Chris Poland játszott ebben a felfogásban a korai Megadeth-ben, sőt, a gitárhangzásuk is nagyon hasonló (és hát valljuk be, nem túl combos).

S hogy milyen a muzsika? Hát olyan. Agyas. Kiismerhetetlen, csapongó, határokat feszegető. Legalábbis akkor – ne feledjük, a metal, mint stílus még éppen, hogy csak kialakult. Meg amúgy is, hallgasd meg, ma már szinte felesleges a zenéről értekezni, egy kattintással mindenki ítéletet alkothat maga.

Sosem lettek híresek, az a tipikus produkció ez, aminek nagyobb a hatása (stílusokra, szcénára, kollégákra, trendekre), mint a népszerűsége. Nélkülük kicsit másfelé kanyarodott volna a történet, más törte volna az utat, picit máshogy rögzültek volna sztenderdek -  bizonyos bandák, szubzsánerek ezért lehet, valamelyest mások lennének ma.

Ahogy a Teramaze is. Vagy nem, ki tudja. Ha nagyanyámnak kereke lett volna...

Kotta

Címkék: mesterremekek
2021.júl.15.
Írta: garael Szólj hozzá!

Timo Tolkki's Avalon: The Enigma Birth (2021)

avalon.jpgKiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.avalonopera.com

Hullámvölgy. Ez jellemzi leginkább a depresszióval sújtott ember kedélyállapotát és ez jellemzi leginkább Tolkki negyedik nekifutását (mit futását, döcögését) is az Avalon projekttel. Sajnálom Tolkkit, mert úgy gondolom, az Avalonra mint saját gyermekére tekint, és tudjuk: nincs fontosabb az ember életében annál, még akkor is, ha nem olyan szép, vagy nem olyan okos, mint az átlag. Csakhogy az Avalon egy album, és ha az ember más gyermekéről legfeljebb a háta mögött alkot sziklaszilárd kritikát – ami valljuk be, roppant csúnya dolog – egy művészi alkotás esetében bizony nem így van. De mit érezhet ilyenkor a szülő, mikor ott virít az újságlapon – mostanában már a digitális térben – a lesújtó vélemény?

A Frontiers azonban érzéketlen az ilyen dolgokra, és sikeresen kanyarít ki jókora szeletet a valamikor szebb napokat megélt hősök reputációjából, hogy aztán fapofával elhúzva hagyja ott az áldozatot saját semmitmondó alkotásának tetején – esetleg az alján. Tolkkit pedig nem lehetett nehéz csőbe húzni: az egykor gitárhősként és hivatkozási alapul szolgáló albumok írójaként aposztrofált zenész úgy ragadt a lehetőségbe, mint az egyszeri ízeltlábú a mézbe, főleg, ha a mézesmadzagról nagy cseppekben hullott le az édesnek tűnő, ám valójában íztelen méhtermék. A taktika bevált, és az albumra vendégül hívott énekesek neve nemhogy szerencsétlen hősünket, de engem is lépre csalt: a youtube-ról ismert és underground státuszt kivívó Pellek mellett Fabio Lione, Jake E. és az ilyen vendégszereplésekre nem nagyon vállalkozó James LaBrie neve már önmagában garancia lehetne a sikerre, főleg, ha Tolkki jó formában van. Csakhogy nincs – és itt jön a már emlegetett hullámvölgy. Mert vannak pillanatok, mikor már azt hinné az ember, hogy az első Avalon fantasztikus színvonala köszönhet vissza, hogy aztán a Frontiers szigorral a semleges középszerbe visszahúzó keze ismét megkeserítse a cukrot az ember szájában. Éppen ezért hiába kezdi Pellek úgy az albumot, mintha a második Helloween albumról véletlenül lemaradt számot találta volna meg, hiába lép ki progresszív szerepéből és vált szokatlanul játékos hangnemre LaBrie, és hiába zokog fel gyönyörű lírát Jake E., ha a lemez többi része úgy fullad unalomba, ahogyan azt a rossz példák mutatják, vagy ahogyan a kiadó nyeste dallamok teszik azt már-már megszokottan…

Tolkki pedig már rég nem az az ellentmondást nem tűrő, az önmaga útját konokul járó művész, inkább hasonlít ahhoz a kiöregedett bokszolóhoz, akit már csak felhozó emberként szerepeltetnek egykori dicsősége helyszínén, a ringben, hogy a feltörekvő tehetségek rajta mérjék le, mennyit fejlődtek egy adott időszak alatt. Persze azért néha meg-megvillan az az ököl, mert Timo nem felejtett el gitározni, de az a dalszerzői mágia, ami még a Stratovarius után is évekig jellemezte, már a múlté, és az egyenletes forma helyét átvették azok az átkozott hullámvölgyek: hallgasd csak meg a Fabio tolmácsolta wannabe Stratovarius szerzeményt, a „"Without Fear"-t, egyből megérted mire gondolok! Nem várok én csodát, de a dallamokból alkotott panelek olyan hangosan csattognak lefelé a színvonal lejtőjén, hogy azt minden bizonnyal még egy tüzér őrmester is meghallaná, aki évtizedekig szolgált a Kövér Berta mellett.

Sajnálom, hogy így alakult, és igazából az sem vigasztal, hogy a forma ily mértékű hanyatlásában a kiadónak is minden bizonnyal nagy kanala van – én végig jó dalokat szerettem volna kapni, és nem egy három-négyszámos válogatásra való ízelítőt abból, amit a hullámvölgyet okozó körülmények elmaradása esetén kaphattam volna.

Garael

Címkék: lemezkritika
2021.júl.08.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Hardline: Heart, Mind And Soul (2021)

yyyy_8.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Már több alkalommal is ismertettük ezen az oldalon a Hardline történetét, és mivel nem mi vagyunk az Encyclopedia Metallica, fölöslegesnek ítélem, hogy folyton lexikális jellegű magyarázó bejegyzésekkel untassuk az olvasókat. Aki képbe akar kerülni, olvassa el remekbe szabott klasszikus lemezük, a "Double Eclipse" recenzióját. Szerencsére az újjáalakulás után kiadott néhány színtelen-szagtalan lemezt követően a csapat határozottan javuló tendenciát mutat. A tavalyelőtt megjelent "Life" már kimondottan tetszett; akkor úgy ítéltem, ez – ha nem is klasszikus – végre méltó lett a tiszteletreméltó gyökerekhez.

A kérdés persze az volt, hogy a Frontiers és annak házi fő zeneszerzője, Alessandro Del Vecchio által bőszen támogatott csapat tudja-e tartani az irányt. Azt kell mondjam, hogy igen, a "Heart, Mind And Soul" egyértelműen a "Life" által kijelölt úton halad, még akkor is, ha ez most valamelyest gyöngébbre sikerült.

Akadnak azért itt igen jól sikerült dalok, ilyen a Whitesnake hatásokat mutató "Fuel To The Fire", vagy a kicsit Bon Jovis "If I Could I Would", de összességében az a benyomásom, hogy az előző kiadványhoz képest nem sikerült előre lépni; ez a dalcsokor most kevésbé emlékezetes. Szerencsére most sem balladázták szét magukat, mindössze három lassú tétel van a lemezen, köztük a "Heavenly"-t egyértelműen az új gityós, Mario Perducani szólómunkája menti meg az érdektelenségtől. Általában véve is elmondható, hogy a bandában Johnny Gioeli orkánszerű hangja mellett egyértelműen Perducani viszi a prímet.

Nem több ez egy jól sikerült Frontiers tucatterméknél, a "Double Eclipse" varázsát – főleg 30 év távlatából és a legendás eredeti tagok (Neal Schon és Deen Castronovo) hiányában – már nem képesek megidézni, mindazonáltal kiválóan alkalmas arra, hogy a nyári uborkaszezont egy kicsit földobja.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.júl.06.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Damn Yankees: Uprising Live! DVD (1992, 2007)

yyyy_7.jpg

Kiadó:
Warner Bros./Rhino

Ideális esetben az előző cikkben méltatott jeles mesterremek, azaz a Damn Yankees "Don't Tred" című albuma mellé jár egy koncertfölvétel, amely eredetileg 1992-ben jelent meg a Warner Bros. kiadó gondozásában VHS kazin, majd a Rhino jóvoltából 2007-óta DVD-n is elérhető - sajnos (amennyire tudom) csak amerikai, 1-es kódos változatban (én a lejátszómban már régen kiütöttem ezt az éktelen baromságot). Nos, ez a DVD Damn Yankees rajongóknak kötelező, a korszak dallamos amerikai rockzenéiben lubickolóknak pedig melegen ajánlott, ínycsiklandó csemege. A kiadók által tervezőasztalon megszerkesztett szupercsapatok ritkán működnek, de ami itt történik, tényleg varázslat, és ezek az átkozott jenkik a grunge-vihar előtti csöndben még utoljára durrantottak/villantottak egy hatalmasat.

Ez az élő fölvétel nemcsak azért szenzációs, mert a bandát abszolút a csúcson mutatja meg nekünk, hanem azért is, mert a dupla platina bemutatkozó lemez slágerei (Damn Yankees, High Enough, Come Again, Coming Of Age) sokkal jobban szólnak, mint a '80-as évek gyönge soundját idéző stúdióalbumon. Ez még akkor is igaz, ha Ted Nugent atom hangos gitárja kicsit elnyomja a többieket - az embernek olyan érzése van, mintha Yngwie Malmsteen ült volna a keverőpult mögött. A koncertet egyébként a Rocky Mountain Jam fesztiválon rögzítették Denverben egy olyan lelkes tömeg előtt, melynek túlnyomó többsége mára már bizonyosan megszabadult a szájközépig érő bajusztól, a mundiál fizurától és a szűk, szakadt márványfarmertől - vagy nem...

A kameramunka elég profi, szerencsére a vágó sem a modern, epileptikus rohamokat kiváltó stílusban dolgozott. Elképzelhető, hogy egyeseket idegesíteni fognak a számok közé beékelt villáminterjúk, rövid intermezzók. Ezek kétségkívül alkalmasak arra, hogy kizökkentsék a nézőt zenei révületéből, de egyrészt ez jellemző fogása volt a korabeli koncertvideóknak (lásd Queensryche: Building Empires), másrészt erősítik a DVD kordokumentum jellegét. Többek között azt is bizonyítják, hogy ezek a muzsikusok tényleg mindnyájan kiváló énekesek, a tűpontos többszólamú kórusok nem utómunka eredményei: Shaw, Blades és Cartellone ezt demonstrálják, amikor a WC-ben kézmosás közben a capella eléneklik a "Where You Goin' Now" refrénjét.

A DVD a közjátékokkal együtt kb. 80 perc hosszú, ami akkoriban nem volt rossz, de azért hagy bennem némi hiányérzetet, mint az a tény is, hogy mindössze 11 dal kapott rajta helyet, melyek közül egy Ted Nugent saját száma (Cat Scratch Fever), egy 1979-es Styx sláger (Renegade), egy pedig eredetileg Night Ranger nóta (Rock In America). Szívesen megnéztem, meghallgattam volna még a fílinges "Dirty Dog"-ot vagy a húzós "This Side Of Hell"-t. Azért ez így is világklasszis cucc, még szerencse, hogy teljes egészében megtekinthető a neten (lásd alant!).

Tartuffe

Címkék: dvd
2021.júl.05.
Írta: Dionysos 6 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 32. - Damn Yankees: Don't Tread (1992)

yyyyy_6.jpg

Az ám nem úgy volt ám, hogy jött a Frontiers és kitalálta a szupercsapat fogalmát, hogy azután évente (inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel) megtöltse azt újabb és újabb muzsikusokkal, ötletekkel és tartalmakkal! Lószart, mama! Ez egy nagyon régi intézmény, pl. a Warner Bros. a '90-es évek legelején alkotott ilyen tömörülést Ron Nevison producer közreműködésével. A Damn Yankees névre keresztelt csodacsapat jól ismert, kipróbált és nagybecsű muzsikusokat, remek zeneszerzőket tudhatott soraiban: Tommy Shaw énekes-gitáros a Styxből érkezett, Jack Blades énekes-bőgős a Night Rangerből, Ted Nugent énekes-gitáros pedig saját néven szerzett népszerűséget világszerte. Egyedül Michael Cartellone dobos számított akkoriban kevésbé ismerős zenésznek: de azután ő is "household" név lett a Lynyrd Skynyrdben töltött évek és a szerteágazó projektekben (Accept, Joe Lynn Turner, John Wetton stb.) való részvétele miatt.

Az egyszerűen csak "Damn Yankees" címet viselő bemutatkozó albumuk (1990) pillanatok alatt dupla platinalemez lett, a Jack Blades által szerzett "Coming Of Age" pedig egy ideig vezette az AOR slágerlistát is. Ugyan ma is állítom, hogy a "High Enough" az univerzum egyik legjobb hard rock balladája, a lemez maga nekem egy kicsit túl AOR-os volt, ráadásul a '80-as évekből örökölt, tipikusan puffogó, csattogó, mély-szegény hangzás is erősen lerontotta nálam az élvezeti faktort. Ettől persze ez még egy klasszikus lemez, bizonyos körökben ma is kultikus státuszt élvez, így aligha kerülhetne be az "Elfeledett jeles mesterremekek" rovatba.

Annál inkább a folytatás! A jól sikerült bemutatkozás után két évvel megjelenő "Don't Tread" ugyanis - annak ellenére, hogy szerintem egy jóval erősebb, érettebb, dögösebb arcát mutatja a formációnak - már nem lett dupla platina, csak aranylemez. Amikor bekövetkezett az ún. grunge (trutyi)-fordulat, a szélkakasként irányt váltó kiadó is gyorsan kifarolt mögülük, a zenekar annak rendje-módja szerint szét is hullott. Shaw és Blades ugyan még próbálkozott közösen, de a jelentős country hatásokat mutató, később pedig inkább földolgozásokkal foglalkozó Shaw/Blades koprodukció nem lett sem tartós életű, sem maradandó értékű.

Érdekességként jegyzem meg, hogy a Damn Yankees elvi lehetőségként, amolyan szellemcsapatként ma is létezik. 1999-ben akár meg is jelenhetett volna egy "Bravo" címet viselő albumuk, de állítólag egyik muzsikus sem volt elégedett a megírt dalok minőségével, így inkább újra szétszéledtek, hogy saját bandáikkal dolgozzanak. Azóta többször is játszottak együtt egy-két dal erejéig, időnként föl is repül a hír, hogy új anyagon dolgoznak, de a formálisan soha föl nem oszlott banda új anyaga azóta is várat magára. Reméljük már nem sokáig; talán éppen Serafino Perugino kiadója, a Frontiers lesz az, ami új életet lehel a tetszhalott kollektívába! A Night Ranger is már hosszú évek óta az ő égiszük alatt működik.

A lényeg, hogy a "Don't Tread" nem lett kultikus lemez, jóllehet gyakorlatilag tökéletes 53 percben mutatja meg, hogy mi a kicsit vidékies (Amerikában értsd: Western) hatásokat mutató, megadallamos hard rock kvintesszenciája. A Shaw-Blades-Nugent triász fantasztikusan egészíti ki egymást, mindhármuk hozzájárulása nélkülözhetetlen: Shaw és Blades hozták a felejthetetlen dallamokat és míves kórusokat, míg Nugent szállította a dögöt és a fegyverforgató tehénpásztor (értsd: cowboy) vagányságát. Az utóbbiból határozottan több van a "Don't Tread"-en, mint a debütáción. Persze itt is akad "High Enough"-szerű fülbemászó ballada (Where You Goin' Now, Silence Is Broken), de hangsúlyosabbak a cowboy kalapos, western csizmás, pickup truckos hard rock himnuszok (Don't Tread On Me, Fifteen Minutes of Fame, Double Coyote, Uprising). Ezek mellett szerepel itt még pár olyan dal is, mint a Mötley Crüe hatásokat mutató "This Side Of Hell", vagy a Van Halen által ihletett "Firefly".

A lemez borítója tökéletes foglalata az itt hallható muzsikának: ez vérbeli redneck keményrock/hajmetál, de még mielőtt valaki a redneck kifejezéssel általában összekötött műveletlen, gyufaszálat rágcsáló vértahóra asszociál, adjon esélyt ennek az elfeledett mesterremeknek, s meglátja, hogy mennyi muzikalitás, hangszeres tudás, dallamérzék, finom intelligencia szorult belé!

Tartuffe

Címkék: mesterremekek
2021.júl.05.
Írta: Kotta 2 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 31. – Blackfoot: Marauder (1981)

bemutato1_1.jpg

A southern rock nem igazán európai stílus, az itteni népszerűsége meg sem közelíti az ottanit, hiába Gojko Mitic és Limonádovy Joe. A Lynyrd Skynyrd azért errefelé is megvan, a Molly Hatchet még csak-csak, de a Blackfoot már nem igazán ütötte át az ingerküszöböt. Erre utal legalábbis az, hogy a "Blackfoot zenekar lemezkritika" kifejezés a gugliban néhány említésnél – azok is jobbára tőlem – többet nem hoz fel. Pedig egy, a '60-as évek végén alakult patinás és legendás bandáról van szó. Igaz, többször voltak inaktívak az 50 éves pályafutásuk alatt, legtöbbször amúgy éppen azért, mert néhány tagot (köztük a banda kulcsemberét, a gitáros-énekes Rickey Medlocke-ot) átszippantotta a Lynyrd Skynyrd a soraiba.

1975-ben jelent meg az első albumuk, de pályafutásuk csúcsán egyértelműen '79 és '82 között voltak. Az 1979-es "Strikes" még egy igazi southern rock lemez, de már itt megvillantották, hogy ennél többre hivatottak és képesek ("Road Fever", "Train Train" és minden idők egyik legjobb epikus száma – a "Child in Time" és a "Stairway to Heaven" után – a "Highway Song"). A "Tomcattin'" és a "Marauder" már inkább lettek vérbő hard rock korongok, déli behatásokkal-gyökerekkel persze.

Erre a korszakra a koronát (megint csak minden idők egyik legjobb élő felvétele a "Made in Japan" és a "The Song Remains the Same" után) a "Highway Song Live" tette fel 1982-ben, mely egy elementáris erőben lévő hiper-tehetséges southern hard rock bandát mutat (írtam róla korábban, ha valakit érdekel, megtalálja). Fene se gondolta, hogy mindezek után bevesznek egy billentyűst (mondjuk, ha már, akkor Ken Hensley-t), és egy teljesen más (dallamos) irányba mozdulnak el. A korszellem ugyebár…

Nem szidom az ezt követő megjelenéseket, mert azokon is találni egy-két jó számot (egyik napról a másikra nem lettek fos dalszerzők, sem szar zenészek), de az a korszak már inkább az AOR rajongóknak tud örömet szerezni. Míg a fent tárgyalt aranykor bárkinek, aki kedveli a tökös hard-heavy rockot, és nem vet meg némi egyediséget sem. Gondolok itt az autentikus western imázsra (több tag részben-egészben indián származású) és ízre (pl. bendzsó, zongora, trombita néhány számban – ne ijedj meg, ezek ettől még tényleg dögös lemezek), valamint arra a bizonyos nagybetűs fílingre, mely majd' szétveti a szerzeményeket. Ez a muzsika csak ott születhetett meg, Európában nem.

Úgy látszik, ez nem olyan, mint a westernfilm, amit az NDK-tól az olaszokig mindenki megtanult többé-kevésbé élvezhetően csinálni. A muzsika mélyebbről jön, itt nem lehet csalni!

Kotta

Címkék: mesterremekek
2021.jún.25.
Írta: Dionysos 1 komment

King Company: Trapped (2021)

yyy_62.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.kingcompanyband.com
facebook.com/kingcompanyofficial

Minden alkalmat megragadok arra, hogy elmondjam, volt egyszer egy finn progresszív metál zenekar, amelynek ugyan 600-900 forintos áron szórták a második, egyben utolsó lemezét, mégis stócokban állt a lemezboltokban (amikor még volt ilyen). Úgy hívták őket, hogy TunnelVision, és a mai napig totálisan oda meg vissza vagyok értük. Nos, ennek a méltatlanul feledésbe merült megunhatatlan, örök kedvencnek dobosa, Mirka Rantanen, valamint a Frontiers Kiadó ipari léptékű keltetője hívta életre a King Company nevű formációt (nem mellesleg egykori Warmen, Thunderstone, Kiuas tagokból).

A "Trapped" már a csapat harmadik lemeze; a debütáció (One For The Road) még mérsékelt sikert aratott nálam, elősorban Pasi Rantanen (Thunderstone) éneke miatt, de a második album - amelyen egy Leonard F. Guillan nevű olasz-argentin csákó énekelt - teljes érdektelenségbe fulladt. Őszintén szólva egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy lesz folytatása, így komoly meglepetésként regisztráltam a tényt, hogy megjelent egy harmadik lemez is, ezúttal egy számomra ismeretlen finn dalnokkal, egy bizonyos Ilkka Keskitaloval a mikrofon mögött.

Sajnos az alapvetően dallamos, rádióbarát, kicsit retrográd hangulatú hard rock muzsikát játszó együttes most sem tudott olyan dalcsokrot összeállítani, ami levett volna a lábamról. Keskitalo hangja jó, de a 12 egy tucat-fajtából való, Antti Wirman nagyon ügyes gitáros, de a stílusa nem ide való, Jari Pailamo billentyűs pedig csak epizódszereplő. Értem én, hogy a zenei agynak számító Rantanen rajong a '80-as évek dallamos rockzenéjéért, de ez egy már eleve telített piac sablonos, színtelen-szagtalan tömegterméke. Ehhez képest összehasonlíthatatlanul jobb, fineszesebb, izgalmasabb, fülbemászóbb az ugyancsak Frontiershoz szegődött magyar Stardust. Na, pl. éppen az ilyen nagy nevekkel teli, mégis jellegtelen csapatokkal való összevetésben domborodik ki az, hogy Horváth Ákos (alias Adam Stewart) milyen kivételes dalszerző!

Nem rossz muzsika ez, hallatszik is, hogy profik játsszák, akadnak is erősebb dalok (pl. Nobody's Fool), de valahogy elmegy az ember füle mellett; nincs jobb szó: ártalmatlan. Nem értem, hogy Mirka Rantanen (akit dobosként nagyon tisztelek) miért nem a TunnelVision zenészeit trombitálja össze, hogy halottaiból föltámasszák azt, ami - üzleti sikertelensége ellenére - tényleg maradandót alkotott. A TunnelVision zenészei ma jobbára parlagon hevernek. Miért is? Hogy lehessen King Company? Na, ne már!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.jún.22.
Írta: Dionysos 5 komment

Crowne: Kings In The North (2021)

yyyy_6.jpg

Kiadó:
Frontires

Honlap:
facebook.com/officialcrowne

A Frontiers megint megcsinálta. Minden aggodalom és következmények nélkül. Összetrombitált egy skandináv dallamos hard rock kollektívát a műfaj tipikusnak és menőnek számító csapataiból, hogy a fülledt nyári estéinken legyen mit hallgatni, miközben kétségbeesetten próbáljuk jéghideg fröccsökkel egészséges szintre visszahűteni a kánikulában fölforrósodott aputestünket. Ez önmagában kétségkívül emberbaráti cselekedet, de hogy művészileg mennyire értékes, zeneileg mennyire maradandó, az már más kérdés. Könnyű ez, mint a sportfröccs, és éppúgy percek alatt kövér cseppekben ki is izzadjuk.

Perugino bácsi ezúttal a következő muzsikusokat hívta föl, hogy csilliomodik "szupercsapatát" összeállítsa: Alexander Strandell énekel (Art Nation), Jona Tee billentyűzik és ritmusgitározik (H.e.a.t), John Levén bőgőzik (Europe), Christian Lundqvist dobol (The Poodles) és külsősként Love Magnusson felelős a gitárszólókért (Dynazty). Ezzel nagyjából be is lőttük, hogy mi várható a bandától. Egy kicsi mindenből, egy kortyintás minden egyes együttesből, amit a leszerződött muzsikusok képviselnek.

Habkönnyű szórakoztatás folyik itt szűk 44 percben; ahogy a bevezetőben írtam: következmények nélkül. Persze profi az egész, a kölyökképű Strandell fülbemászó dallamokon szirénázik a fülünkbe, Magnusson olykor már Malmsteent idéző szólókkal kápráztat el minket, de mégis olyan művi az egész, mint a Frontiersra alaphangon jellemző, gagyi álszimfonikus intró a címadóban, vagy a langyi-lötyi, eurovíziós rockdiszkó a "One In A Million"-ban (ja, inkább "12 egy tucat" lesz az!) vagy a "Set Me Free"-ben (itt legalább van egy jó kis szintiszóló).

Nem haragszom én Perugino bácsira, nem haragszom a haknizó zenészekre sem, valamiből meg kell élni, ráadásul ezek a dalok (főleg az energikus "Sharoline") még mindig úgy viszonyulnak ahhoz, amit manapság a rádióban vagyunk kénytelen hallgatni, mint egy New Zealand-i sauvignon blanc a műanyag flakonban árult homokháti tablettáshoz. Szóval jó ez, könnyen csúszik a meccs közben, de ahogy beindul a buli és föltekerjük a hangerőgombot, inkább valami velősebb, tartalmasabb, időtállóbb fog előkerülni a '70-es évekből...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.jún.20.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Kansas: Point Of Know Return Live & Beyond (2021)

yyyyyyyyyyyy_1.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kansasband.com
facebook.com/KansasBand

Noha a Kansas két újkori lemezétől (The Prelude Implicit - 2016, The Absence Of Presence - 2020) nem fogtam padlót (azért persze előkerülnek néha), az nem kérdés, hogy az ízig-vérig amerikai progresszív rock nagy öregjei élőben a mai napig gyilkosok. Ennek kiváló audio-vizuális bizonyítéka a lehengerlő "There's Know Place Like Home" DVD 2009-ből, valamint a most, 12 (!) évvel később megjelent "Point Of Know Return Live & Beyond" dupla koncert CD.

Mocskosul sajnálom, hogy ehhez nincs videó (nem is értem), de így is fantasztikus élmény ezeket a klasszikusokat hallgatni modern megszólalással. Az InsideOut által forgalmazott dupla élő anyag kvintesszenciális Kansas élmény, amelynek apropója a legendás "Point Of Know Return" (1977) lemez megjelenésének 44. (!) évfordulója. Tessék csak meghallgatni; ez az album délcegen kiállta az idő próbáját! El is tolják egy az egyben, eredeti sorrendben az összes dalt. Ezt kiegészítik persze egyéb megaslágerek is, mint pl. a személyes "ügyeletes" kedvencem, a "Song For America", de többek között még két olyan dal is (Musicatto, Taking In The View), amelyek a Steve Morse által fémjelzett rövid korszak legjobb lemezéről, a "Power"-ről (1986) valók.

Ezen az anyagon a videóélmény hiányán túl nincs is mit kritizálni, nem is kritikai szándékkal ültem le a gép elé, egyszerűen csak másnak is kedvet akartam csinálni hozzá. Én már napok óta babusgatom, folyamatosan szól itthon, az irodámban és a kocsiban. Nem tudok leszakadni róla. Simán odatehető a "Point of Know Return" eredeti turnéján rögzített "Two For The Show" mellé, ami szerintem minden idők egyik legjobb koncertlemeze. Tudom, hogy vannak olyanok, akik a Kansast kicsit gitárszegénynek tartják, vagy a hegedű szerepeltetése idegesíti őket, de ez most kövérebben, modernebben szól (két gitáros is van), ráadásul ez a banda tagadhatatlanul a progresszív műfaj kihagyhatatlan, megkerülhetetlen alapvetése. Punktum!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.jún.19.
Írta: garael 10 komment

Helloween: Helloween (2021)

helloweenelloween.jpgKiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.helloween.org

Az idősebb Helloween fanok 99%-a – és azért ők vannak páran – az Andi Derisszel készült  albumok vitathatatlanul magas  színvonala mellett mindig is abban reménykedett, hogy Michael Kiske áll ismét a csapat élére, és 30 évnyi kihagyás után levezényli a Keeper albumok harmadik részét. (Tudom-tudom, hogy elkészült, de az inkább a Deris féle modernebb felfogást tükrözte, nem az évitezedekkel ezelőtti úttörő világot, amivel a németek megfogalmazták az euro-power alapszabályait: ez a tény pedig érdekes módon inkább csak felerősítette Kiske váteszi szerepét, amivel kiderült, csak ő lehet alkalmas erre a várva várt csoda megteremtésére.)

A reményt aztán sikerült újra és újra feléleszteni, hiszen Kiske az első Avantasia albumon – eldobva a metal kurváknak szóló bárcát – egy echte, Keeper hangulatú himnusszal – "Reach Out For The Light" – jelezte, miszerint hajlandó visszatérni ebbe a zenei világba, a Sammet-féle metal operákban ennek megfelelően aztán rendszeresen feltűnt, hogy saját euro-power adagjával késztesse nosztalgiára a gyönyörtől könnyekre fakadó öreg, iszapszemű rájákat.

Aztán jött a hír, ha nem is egyedül Kiskével, de a jelenlegi és két korábbi dalnokkal a Helloween grandiózus vállalkozásba fog: a régi rajongók füleiben pedig már meg is szólaltak a Keeper albumok játékos-bohókás-epikus tételei, vagy Hansen speed keménységű zenei rohamai.

A csapat azonban nem ebben a koncepcióban gondolkodott, inkább az integrálásra törekedett, ami kapcsán az átélt korszakokat próbálták meg összegyúrni, és a mai hangzáshoz igazítva minden célcsoportnak megadni azt, amire vágynak. S hogy ez sikerült-e? A válasz nem egyértelmű.

A zenészeken pedig nem múlott semmi: Kiske és Deris más stílusban, de képesek a húsz évvel ezelőtti teljesítményre – javaslom a két énekesnek piacra dobni azt a konzerváló anyagot, amiben minden éjszaka felfrissítik hangszálaikat –, Hansen pedig igazi profiként lép hátra egy lépést, tudatában annak, hogy inkább rombolná azt a mítoszt, amit elért, mintsem újratámasztaná.

A lemez első felén Kiske van inkább előtérben, ám ő az, aki – az Avantasia albumokkal ellentétben – nem a Keeper albumok világához nyúl vissza, dallamai inkább idézik – egy fokkal szigorúbb köntösben – a Unisonic világát. A dalok azonban élvezetesek, süt belőlük az a megelégedés okozta könnyedség, amivel Misi barátunk nem érzi magát kényszerpályán, és azt csinálhatja, amihez kedve van: soha nem akart sem Metal God, sem Metal King, de még Metal Duke sem lenni, ami ugyan okozott néha furcsa töréseket a pályáján, ám vitathatatlanul rokonszenves tulajdonság.

Deris igazából sosem okozott csalódást, egyértelmű, hogy a Helloween az ő vezetésével lépett tovább egy kissé modernebb, a fiatalabb generációkat is megszólítani tudó zenei ösvényre: a dalokban nem is nyújt mást, mint amit megszokhattunk tőle – ez így is bőven elég.

A dalok pedig üresjárat nélkül ontják magukból a csapatra jellemző hangulatot, talán Weikath bolondozását sikerült a minimálisra csökkenteni, ami lehet, hogy egyeseknek fájó hiány, ám a kialakított koncepcióba, a dalok ívébe valóban nehezen fért volna el az infantilizmus felé hajló, talán már idejét múlt attitűd.

Nem szeretném egyenként kielemezni a szerzeményeket, eléggé összetettek ahhoz, hogy legyen mit bennük csemegézni, talán az utolsó, epikus, 12 perc fölé kúszó "Skyfall" érdemli meg, hogy külön ki is emeljem. A dal tökéletesen illeszkedik a "Keeper Of The Seven Keys", a "Halloween", vagy a "The King For A 1000 Years" által az epikus euro-power számokat megteremtő hivatkozási alapok sorába, és biztos vagyok benne, hogy ez az a pontja a lemeznek, ami minden generáció számára a Helloweent jelentheti.

A zenészek okosan döntöttek arról, hogy nem akarták újradefiniálni azt a stílust, aminek létrehozásában oly nagy szerepet vállaltak, a fő cél, az újbóli zenei egymásra borulás sikerült, aminek görcsmentes, többször meghallgatós dalok lettek az eredményei. S hogy ilyen lenne a 2020-as Helloween? Igen – amit bátran vállalhatnak, dinoszaurusz lét ide, műfajteremtő státusz oda.

Garael

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása