Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.eldritchweb.com
facebook.com/Eldritchband

Addig is, míg Túrisas nagy nehezen megszüli a régen beígért Vinnie Moore kritikát, gondoltam, megírom helyette az idei Eldritch album recenzióját. Helyette, mert bár az olasz prog/power metál csapatokat kiváltképp kedvelem, az Eldritch valahogy sohasem tartozott a kedvenceim közé, még a Túrisas által egekig magasztalt "El Nino" sem igazán tudott levenni a lábamról. Már a tavalyi "Tasting The Tears"-ről is kénytelen-kelletlen nekem kellett írnom, noha közben a lemez címéhez híven magam is a könnyeimet kóstolgattam. Persze nem azért, mert annyira rossz volt, hanem mert egy ideje (főleg, mióta elmaradtak az ingyen promo CD-k) mások helyett is én gályázom. Na, ez elég patetikusra sikeredett...

Az Eldritchtől szokatlan, hogy egy rövidke esztendő után máris új anyaggal jelentkeznek. A tavalyi lemezzel úgy tűnik, rátaláltak egy új irányra, ami inspirálólag hat a Simone-Holler szerzőpárosra. Kicsit modernebbre vették a hangzást és zeneileg lényegi kifogásom nincs is. Nekem mindig is Holler hangja és dallamai jelentették az alapvető problémát (ld. "Underlying Issues"), s ez még akkor is így van, ha el kell ismernem: most valahogy – talán mert dögösebb és kevésbé izzadtságszagú az egész – jobban tetszik, mint az "El Nino" óta bármi tőlük.

Akad itt is olyan nóta, ami kimondottan irritál (pl. Bringers Of Hate), főleg Holler egérhangja és fölöslegesen erőltetett vibrátója miatt, de az instrumentális részeknél mindig kisimulnak az idegeim, Simone játéka ugyanis frissen lüktető, modern, kellőképpen ötletes. Nyilván nem tudom vagy akarom elválasztani egymástól ezt a közel negyed évszázada együtt dolgozó szerzőpárost, mégis azt mondom, szívesen meghallgatnék valamit Simonétől egy másik formációban. Ezek az irreális fölvetések ne rettentsenek el egyetlen Eldritch rajongót sem: ismétlem, az "Underlying Issues" megítélésem szerint a legemészthetőbb Eldritch anyag az "El Nino" óta.

Tartuffe

Kiadó:
Spitefire Music

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

Na, akkor egy kis rocktörténelem. Az 1978-ra már eléggé megfáradt klasszikus Black Sabbath elhatározta, hogy a  "Never Say Die!" turnéra a Van Halent viszik magukkal. Utólag már alighanem bánják a döntést: a kreatív energiáktól akkor még bőven duzzadó Van Halen ugyanis estéről-estére borzasztó kellemetlen helyzetbe hozta Ozzyékat; a kritikusok és a közönség teljesen egyetértett abban, hogy az előzenekar jobb, érdekesebb, izgalmasabb a fő attrakciónál. Tartok tőle, hogy valami ilyesmi fog most történni a "The Purple Album"-mal turnézó Whitesnake esetében is, hiszen a The Dead Daisies nevű ausztrál/amerikai "zenei kollektíva" (ahogy magukat emlegetik) szerintem élettelibbnek, energikusabbnak, érdekfeszítőbbnek ígérkezik.

A "kollektíva" öreg obsitosokból áll, akik már megjárták a hadak útját olyan neves formációkban, mint a Whitesnake, Mötley Crüe, Guns N' Roses stb., dalaikat mégis egyfajta frissesség jellemzi, jóllehet elsősorban a '70-es évek klasszikus hard rockjának hangulatát idézik. Azt külön dicséretesnek tartom, hogy a 2013-as első lemezen éneklő Jon Stevens helyett most az a John Corabi áll a mikrofon mögött, akit személy szerint százszor jobb énekesnek tartok Vince Neilnél (aki jobban tette volna, ha Pogány Judithoz hasonlóan inkább rajzfilmek gyermekszereplőinek kölcsönzi hangját).

A lemez kegyetlen dögösen szólal meg, Richard Fortus pedig piszkos nagyokat szólózik. Nem állítom, hogy minden dal telitalálat, pl. a funkys "Get Up, Get Ready" dallamát elég laposnak érzem, az albumot záró "Critical" hallgatása közben pedig rendre bealszom, de ez még így is sokkal erősebb, mint a megfakult hangú Coverdale hamvába holt Deep Purple haknija. Érdekes módon a dalcsokorba fűzött két földolgozás: Howlin' Wolf "Evil"-je és a The Sensational Alex Harvey Band "Midnight Moses"-e az anyag legjobb pillanatai közé tartozik. A borító ugyan kriminális, de a tartalom meggyőző; nálam tuti rendszeresen meg fog dörrenni a kocsiban.

Tartuffe

Kiadó:
Unicorn Digital

Honlapok:
www.therealmystery.com
facebook.com/mysterysound

Utoljára 2013-ban tudósítottunk a kanadai prog-rock koronázatlan királyainak, a Mysterynek háza tájáról, pedig éppen lett volna miről beszámolnunk. Tavaly ugyanis megjelentettek egy két CDs koncertalbumot "Tales From The Netherlands" címmel. Az együttes első európai koncertjén rögzített anyag sajnos csak audió változatban jött ki, pedig egy DVD-t nagyon begyűjtöttem volna tőlük. A bulit követően Benoît David énekes (ex-Yes) bejelentette, hogy köszöni szépen, elege van a szórakoztatóiparból, így Michel St-Père, a Mystery atyja és zeneszerzője íziben leszerződtette Jean Pageau-t, akinek szinte tök olyan tiszta, magas orgánuma van, mint Davidnak (ha nem olvasok utána, talán észre sem veszem a cserét).

A két évvel ezelőtti "The World Is A Game" bevallottan meglepetésként ért, mert a francia-kanadai együttest egyáltalán nem ismertem korábban, most azonban már "régi" ismerősként készülhettem a "Delusion Rain" megjelenésére. St-Père újra bebizonyította, hogy jobban teszem, ha az ő anyagait hallgatom és nem teszem ki magam makacsul, újra és újra annak a csalódásnak, amit mostanában egy Marillion anyag meghallgatása, kielemzése jelent. Nagyon érzik ezt a lényegében brit eredetű neo-prog muzsikát; hiába a hatalmas québeci francia öntudat, a kultúrájuk mégis ízig-vérig angolszász.

A lemezen mindössze hat nóta kapott helyet, de ez abból adódik, hogy a legrövidebb dal is 6 perc fölött van, igazából túlnyomórészt 10-20 perces tételekben gondolkoznak. Ennek megfelelően lassan, komótosan építkező muzsikát hallhatunk a lemezen – talán túlságosan is. Tetszik, amit hallok, de néha azt kívánom, bárcsak gyorsítanának, súlyosbítanának egy kicsit, és most nem a metálos keménykedés beszél belőlem – egyszerűen csak egy érdekesebb, fordulatosabb hozzáállás jobban lekötné a figyelmemet. Persze lehet, hogy csak el vagyok kényeztetve... mostanság elég sok Magic Pie-t, Hasse Fröberget és Karmakanicot hallgatok. Azt hiszem, időközben változott az ízlésem és neo-progból ma már a britnél (angolszásznál?) jobban szeretem a skandinávot.

Tartuffe

Kiadó:
Golden Core (Zyx)

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

A Sieges Even-örökös Subsignal három stúdiólemez (itt és itt és itt) és egy koncert DVD után adta ki legújabb lemezét, a "Valahol, valamikor jelzőfényei"-t. Nos, igen, a cím pont annyira absztrakt, mint maga a muzsika, elvonatkoztat a stílusok skatulyáitól, a populáris ízlésvilágtól, de még a progresszív rock híveinek jellemző elvárásaitól is. Mint egykor az anyabanda, a Subsignal is magasról pottyant a jogos vagy jogtalan rajongói igényekre, tiszteletreméltó következetességgel járják saját útjukat, követik saját stílusukat, elképzeléseiket.

Tekintve, hogy már a Sieges Event is igen komáltam, egyáltalán nem meglepő, hogy a Subsignal karrierjét szintúgy kezdettől fogva érdeklődéssel, elkötelezett támogatóként kísérem. Nem mondom, hogy kritikátlan, elvakult rajongó vagyok, hiszen nem voltam rest alkalomadtán szóvá tenni kisebb-nagyobb kifogásaimat sem. Például a "Touchstones"-t nem találtam túl erős anyagnak, néha a merengésre való hajlamuk álmosító tud lenni, és továbbra is állítom, hogy Markus Steffen gitáros akármilyen tehetséges dalszerző, csak profitálna abból, ha egy igazán technikás, magabiztos szólógitárost venne maga mellé.

Bizonyos szempontból a "The Beacons…" az eddigi legmerészebb, leginkább vállalkozó szellemű anyaguk. A négyrészes címadó pl. egy sok szempontból kifejezetten figyelemreméltó, ambiciózus darab. Persze mellette megtaláljuk a rövidebb akusztikus tételeket (A Myth Written On Water, Swansong – limited edition bonus track), a Yes "Big Generator" korszakát idéző "And The Rain Will Wash It All Away"-t és a komoran riffelgető nótákat is (Tempest, A Time Out Of Joint).

A lemez nem adja meg könnyen magát, és is napok óta birkózom vele, pedig a régre datálható ismeretség és a kellő jóindulat nem hiányzik. Határozottan szimpatikus, hogy fúvós (fuvola és szaxofon) szólókat is be mertek vállalni, Steffen ebben a tekintetben úgysem hajlandó minket elkényeztetni. Lehet, hogy nem motiválja őket semmilyen elvárás, én mégis azt mondom, néhány jól elhelyezett, fílinges gitár virgával sok szívet-lelket lehetne megnyerni.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
avatariumofficial.se

Mi lehet annál "harcosan bátrabb" dolog a zenében, mint mikor valaki egy műfaj antitézisét valósítja meg: a temetés helyetti feltámadásnak örülni a doom színtéren még akkor is unortodox fajtája az érzelmeknek, ha valószínűleg még a keményvonalas doomsterek szája is mosolyra rándul a Candlemass koncertes újjáéledésének, no és az Avatarium másodlemezes megjelenésének hírére.

Azon persze vitatkoznék, hogy Edling új csapata a Candlemass folytatása lenne, pusztán egy női énekessel, hiszen az új lemez alapja ugyan az az epikus doom, aminek sztenderdjeit maga Edling járatta csúcsra, de a dallamok és a hangulat már túlmutatnak – vagy inkább hátra? – egy jóval korábbi műfaj újra reneszánszát élő lényegére. Az Avatariumnak természetesen nem kell nevet változtatni mondjuk antikváriumra, de a hetvenes években kikupálódott vintage rock valljuk be, csak úgy illeszkedhet a doomhoz, hogy némi pszichedelikus felhanggal sikerült lehangolni – ha nem is hat láb mélyre, de a lelki bugyrok alsó részére. Hogy ez mégsem eredményezett gyomor- izé, fülforgató katyvaszt, abban két dolognak van igazán nagy szerepe: a főnök dallamainak, és az énekes Jennie-Ann Smith csodálatos hangjának. Ez pedig bizonyíték. Hogy mire? Hát arra, miszerint a pop nem csak okádni való nyersanyagforrás, hanem olyan rejtett csodák lelőhelye, mint az elvarázsolni oly könnyedén képes Jennie-Ann, aki olyan meghökkentő természetességgel illeszkedett be ebbe a metalban is undergroundnak számító stílusba, hogy az már-már törvényellenesnek minősül – legalábbis azon metal hívők számára, akik szerint a hitelességet két mázsa rozsdás vassal lehet csak mérni.

Így aztán lehetne bohóckodni, bevált pózokat felvenni, ám a rejtélyes betegségen átesett Edling nem törődik az ilyesmivel, aki szerint pedig Jennie hangja nem stílusok felettien orbitális, annak tudom ajánlani a Forró Ólom nevű vokalistát – a dallamok fülbe égetése garantált!

De térjünk hát rá az albumra, amit az "All I Want" EP oly remekül vezetett fel, akkora panteisztikus power slágert rittyentve, amekkorát csak a lemez címadó száma produkál: nos, az ilyen, Trouble típusú zakatoló, pöfögő metál-gőzmozdonyok tudnak szépen a sínre tenni, és ha a kezdés tempós lendülete meg is torpan a továbbiak folyamán, a hatás végig kitart.

A folytatásban tehát már kissé más típusú a hangvétel, és ha a "The January Sea" ugyan ólomlábakon cammogó doom riffel is vezeti fel a mondanivalót, a lényeget a továbbiakban inkább az édes-mézes, szemlélődős dallamok jelentik, a háttérben bugyborékoló Hammonddal, és az epikus-folkos variánsokkal. Edling dallamai varázslatosak, és talán még filmszerűek is, persze nem amolyan Luca Turilli, vagy Nightwish-féle módon: a vizualitást Jennie-Ann kifejező hangja emeli klasszis szintre, amihez olyan jól passzol a hangulatteremtő billentyű, valamint az előző albumhoz képest kissé visszafogott, de untermanként kiválóan szolgáló gitár.

Bensőséges, ám érzelmekkel teli album született, ahol a magány nem beszippantja, hanem teljessé teszi a hallgatót, olyan utazásra hívva, melynek során túlléphetünk a bevált és jól ismert stíluspaneleken, mindezt bájos természetességgel és professzionális módon elővezetve.

S hogy mennyire urai a zenészek kreatív szellemüknek, arra talán az utolsó (bónusz) szerzemény a legautentikusabb példa: a doomba öntött gospel kibékíthetetlen ellentéte innentől fogva a múlté és legszívesebben elmosolyodnék a játékos ötletességgel megvalósított hibriden – már ha illene a mosoly egy doomster ajkához.

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
facebook.com/VandenPlasOfficial

Szívem szerint egyszerűen csak bemásoltam volna ide a Vanden Plas horror/fantasy trilógiájának első lemezéről írt tavalyi recenziómat. Egyrészt egy csomó időt spóroltam volna vele, ami nem utolsó szempont, hiszen így október végére besűrűsödött az élet (vár még rám egy Def Leppard és egy Subsignal album!), másrészt az olvasót is gyorsan képbe helyeztem volna az alapsztorit illetően. Elég is annyi, hogy a német zenés színházakban nagy sikerrel játszott "Blutnacht" rock/metal opera kibővített, három lemezesre dagasztott stúdióváltozatának második korongjáról vagyon szó… Aki a színpadi előéletről, vagy magáról a történetről többet akar tudni, kénytelen lesz elolvasni a tavalyi kritikát.

Tekintve, hogy egy kiforrott, egységes koncepció mentén megkomponált és lényegében már teljes egészében stúdió-kész anyagról van szó, amit hosszúsága (és valószínűleg üzleti/anyagi megfontolások) alapján némileg önkényesen szabdaltak föl három egyenlő részre, zeneileg sem tudok újat mondani a második részről. A majdnem 70 perces anyag meglehetősen sűrű, a tematikához illően komor hangulatú, sokszor merengő és teátrális, mégis működik önálló prog-metál anyagként. Persze szemezgetni nem érdemes belőle, ez olyan egy gigantikus falatban bekapós cucc; ha nincs valakinek rá egy bő órája, ne is nagyon kezdjen bele.

Meggyőződésem, hogy a Vanden Plas készített már ennél jobb lemezt (Christ O, The Seraphic Clockwork), mégis azt kell mondjam, hogy ha a trilógiát egybetesszük (három év alatt kb. 200 perc tömény muzsika!), a "Chronicles…" a német proggerek eddigi legkiemelkedőbb alkotása. Ismerve az első két részt, a jövőre megjelenő befejezésnek már jó előre megelőlegezem a toplistás minősítést. Egyedül a néha nagyon műanyag nagyzenekari samplerek zavarnak kicsit, na meg Andy Kuntz énekes tipikusan és komikusan németes kiejtése (zometimes I feel zo zad zailing on the zea…).

A "Netherworld II" nem fog zenei csatornákon (tv-n, rádión) játékidőt kapni, a slágerlistákra sem fog fölkerülni, de musical színházak sem tűzik majd műsorra a nagyszabású trilógiát. Ettől még rohadt jó muzsika, amit lehet, hogy monumentalitása, színházias jellege miatt nem is a CD gyűjteményemben fogok elhelyezni, hanem a DVD-k közé, rögtön a "Gyűrűk Ura" extended version box set mellé…

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/wakeneyes

Október legvégére jutott néhány lassabban "oldódó", több figyelmet igénylő, grandiózusabb megjelenés, mint pl. a jelen recenzió tárgyát képező projekt, ami egy eddig ismeretlen, fiatal, kanadai gitáros-hangmérnök-dalszerő munkája. Tom Frelekről – Ontario környékét kivéve – nem hiszem, hogy sokfelé hallottak már, valahogy mégis sikerült a svéd Ulterium Recordsot meggyőzni arról, hogy van benne fantázia, sőt, egy olyan csapatot nyert meg a fölvételekhez, amelyik igazi nagyágyúkból áll: itt muzsikál Mike LePond bőgős a Symphony X-ből (aki betegségéből fölépülve mostanában szerencsére egyre aktívabb), Henrik Båth a Darkwater énekese, és Marco Minnemann dobos (The Aristocrats, Steven Wilson, Paul Gilbert, Joe Satriani).

A zenei irány lényegében progresszív rock/metál – vokálisan inkább rock, zeneileg inkább metál. A korábban már instrumentális gitáralbummal is próbálkozó Frelek érthetően egy gitárszólókban gazdag anyagot írt meg, engem azonban – fájdalom! – sem a soundja, sem a szólói nem kápráztatnak el. Vitán kívül technikás a srác, de valahogy – tudom, hogy oltári baromságnak tűnik, amit mondok – nem elég muzikálisak a szólói. Ha nem világos, miről beszélek, meg kell hallgatni egy pár ebben az értelemben (is) etalon-értékű gitárost, mint pl. Vito Brattát (akinek még a ritmizálása is csupa dallam), vagy Victor Smolskit.

A helyzet az, hogy a gitárjáték még nem is a legnagyobb probléma: nekem a dalok se igen akarnak összeállni, egyes részeknél bizony elkalandozik a figyelmem. Egy olyan kiváló énekes képességeit, mint amilyen Henrik Båth, nem csúcsra járatni, nem maximálisan kihasználni szerintem pazarlás, de igazából LePond és Minnemann sem valami különleges – szabadon helyettesíthetőek lennének bárkivel ebben a műfajban.

Sok tekintetben a 2012-es Affector lemezre (Harmagedon) emlékeztet ez az anyag: egyetlen ember zenei ambíciójának megtestesülése több híres zenész elég lagymatag asszisztenciája mellett. Ettől a dolog még persze nem lesz rossz, sőt ez garantál egy bizonyos minőséget, de átütő sikert és zseniális kompozíciókat nem. Ugyanakkor dicsérnem kell Tom Freleket, hiszen nagyot mert álmodni, hallhatóan sok időt, energiát fektetett az anyagba, és önbizalomban, ambícióban nem szenved hiányt (mint ahogy egyébként szorgalomban és tehetségben sem). Az "Exodus" még sok hallgatást igényel, de már most látom, hogy nem lesz az év legkiemelkedőbb lemezei között, pedig olyan ígéretesnek látszott...!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/MAGNUSKARLSSONSFREEFALL

Nagy bajban vagyok, mert Magnus Karlssont mi itt nagyon szeretjük, az Allen-Lande trilógiájával kitörölhetetlen érdemeket szerzett magának, s akkor még nem is beszéltünk a többi projektről (a számuk légió). Jó dalszerző, jó gitáros, jó énekes... soroljam még? A gond viszont az, hogy beleragadt egy szerepbe, egy stílusba és ez kezd kínosan sablonossá válni. "Kingdom Of Rock", tényleg? Mekkora klisé már!? Kb. akkora, mint az ötlet(telen)halmaz, amit tartalmaz. Phú, ez még rímel is...

Szerintem Karlsson egy keményen átmulatott éjszaka után, egy atom részegen mélyálomban áthorkolt fetrengést, vagy narkoleptikus rohamot követően is képes lenne ilyen dalokat írni. Ez neki már rutin, és a helyzet az, hogy ez sajnos érződik is rajta. Jó-jó, de nem maradandó. Hiába a vendégénekesek térdeket rogyasztó sora: Tony Martin, Joe Lynn Turner, Jorn Lande, Tony Harnell, David Readman, Rick Altzi stb. Ők hozzák is a kötelezőt.

Igazából nem tudok Karlssonra haragudni, a lemezre sem merném azt mondani, hogy szar (sőt!) Kifejezetten élvezetes, autó hi-fibe való rock-diszkó slágergyűjtemény, de valahogy nincs mélysége, magassága, szélessége, hosszúsága. Egyike azon Frontiers tucattermékeknek, amelyek igényesek ugyan, de legalább annyira felejthetők is. Már az első "szabadesés" megjelenésekor megjegyeztem, nem biztos, hogy Karlsson és a Frontiers szoros szimbiózisa hosszútávon és művészi értelemben jót tesz ennek az egyébként hihetetlenül tehetséges palinak. Merni kéne összekeverni a kártyákat, fölkavarni az állóvizet, dobni egy csavart labdát, hány sablonos üres frázist pufogtassak még el, kedves Magnus?

Tartuffe

Kiadó:
Music Theories Recordings

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

A kedvenc bandáimra vonatkozó infókat általában jól képzett vérebként szagolom ki és vadászom le, de az ausztrál Teramaze új lemezének megjelenése még engem is meglepett. Ki gondolta volna, hogy a hosszú, összetett "Esoteric Symbolism" után mindössze egy évvel már kezemben is tarthatom az új, majd' egy órás anyagot. Azt sem tudtam, hogy Dean Wellsék közben istállót váltottak, a Nightmare-től átmentek a Music Theories Recordingshoz, sőt Brett Rerekura énekest is lecserélték egy fiatal hasonmására, bizonyos Nathan Peachey-re, akinek annyira hasonlít a hangja elődjéhez, hogy a frontemberes őrségváltás tényét pusztán a zenét hallgatva talán nem is regisztrálom.

Az eredetileg thrash bandaként indult aussie-kat az "Anhedonia" című albummal szerettem meg, amellyel határozottan progos irányba kezdtek el tapogatózni. Az "Esoteric Symbolism"-on gyakorlatilag már nyoma sem volt a cséplőgépes múltnak, a "Her Halo" pedig már kerek-perec progresszív metál album, méghozzá a zseniális, saját hangon megdörrenő fajtából. Az "Esoteric Symbolism"-mal sokat birkóztam, mert az én ízlésemnek kicsit hangosan és aránytalanul szólt, valamint képtelen voltam megérteni, hogy a fantasztikus képességekkel megáldott Dean Wells miért spórol a gitárszólókkal.

A "Her Halo" most szépen elaltatta, kisimította minden berzenkedésemet, mert arányos, tiszta a hangzás, dallamosabbak a nóták és Dean Wells keze sokat, sebesen és figyelemreméltó biztonsággal kapirgál a fogólapon. Huj-huj-hajrá! Persze ez közel sem jelenti azt, hogy valami gitár-sovén magamutogató szólóalbumával van dolgunk, ahol a többi zenész csupán statiszta. Itt minden jó arányérzékkel alá van rendelve a kompozícióknak, amelyek közül a lemezt indító és záró több mint 10 perces tételek a kedvenceim.

Nincs értelme túlragozni a dolgot, a Teramaze egy rövid esztendő alatt olyan anyagot tett most le az asztalra, amit nem kell kóstolgatnom, hétről-hétre rájárnom, hogy barátkozzak vele; már elsőre éreztem, hogy toplistás a cucc! Nekem kifejezetten szimpatikus, hogy nyíltan vallásosak a srácok, de a kétkedőknek el kell mondjam, a Teramaze az általam ismert keresztény zenekarok közül a legkevésbé tolakodó módon hitvalló. Lehet, hogy Wellsék - ahogy mondani szokták - "down-under" laknak, de nálam most "up and above" futnak a kedvencek között!

Tartuffe

Szerintem elkeserítően igazságtalan, jóllehet a lemezek előtörténete miatt gyakorlatilag megkerülhetetlen, hogy ezt a két anyagot összemosva, folyamatos összehasonlító analízisnek alávetve mutassák be... pedig világháló szerte pontosan ez történik. Noha mindkét megjelenés megérdemelné, hogy a szerencsétlen körítéstől elvonatkoztatva, saját érdemei alapján ítéljük meg, a nyomásnak engedve és mintegy tükröt tartva úgy a rajongótábor(ok)nak, mint a kritikus "társadalomnak", most a két korongot párhuzamosan, a komparatív megközelítést a végletekig kihegyezve értékeljük ki. Talán nem maradunk tanulságok nélkül...

Ezen az oldalon már a közvetlen előzményekről is tudósítottunk Kotta kollégával teljes egyetértésben. A konszenzus az volt, hogy a "Queensryche" és a "Frequency Unknown" érthetetlenül elsietett, nyúlfarknyi, gyöngén megszólaló, max. közepes próbálkozások, melyek azt demonstrálták, hogy a király(nő) bizony már évek óta meztelen. Az érintettek az idén több tekintetben is tanultak korábbi hibáikból, elfogadható hosszúságú, megszólalásban is polírozottabb, alaposabb, figyelmesebb szerzői folyamatról tanúskodó anyagokkal jelentkeztek.

A Wilton-féle Queensryche lényegesen jobb formáját mutatja, mint két évvel ezelőtt; mintha a Tate-uralomban elzsibbadt idegpályákba lassan új életerő kezdene költözni. A koncepció nem változott: visszakanyarodni a '80-as évek hőskorszakához, főleg az első két album világához. Ezzel én személyesen nem igazán tudok azonosulni; nekem úgy tűnik, ezt a magatartást nem annyira tisztán zenei megfontolások, mint inkább a Tate iránt érzett ellenszenv, az általa ébresztett dac táplálja.

La Torre akármilyen jól is klónozza a fiatal Tate-et,a helyzet az, hogy nekem a régi frontember még mindig karakteresebb előadó, aki szerencsére ma már nem erőlteti a denevér hangokat. Ennél nagyobb baj, hogy La Torre dallamai - akármilyen kidolgozottak - valahogy nem akarnak beköltözni az ember hallójárataiba. Nagyon hiányoznak az olyan teli torokból üvölthető refrének, mint amilyeneket a "Best I Can" vagy a "Jet City Woman" című klasszikusokban hallhatunk. Azért akad itt néhány biztató momentum is: a "Hellfire", az "Eye9", vagy a lemezt záró címadó. (Halkan teszem hozzá, hogy a "Guardian" gitártémája gyanúsan közel áll a Dream Theater "Home"-jának húzós riffjéhez...)

Ami Geoff Tate beharangozott (szokás szerint politikai ihletésű) trilógiájának első epizódját illeti, azt kell mondjam, ezúttal sokkal emészthetőbb, borongóssága ellenére is szerethetőbb anyag született. A "Re-Inventing The Future" egyenesen az "Empire" korszak legszebb pillanatait idézi. Bizonyítéka ez annak, hogy DeGarmo távozása óta (és bizonyos mértékben azelőtt is) Tate volt a banda valódi kreatív motorja, még akkor is, ha mostanában a fáradás nyilvánvaló jeleit mutatta. Valójában azonban ő a probléma is, mert (fölállítva egy merész párhuzamot Roger Waters-szel a Pink Floydból) akarnok módjára elkezdett mindent ingerült és sarkos politikai ágendáinak alárendelni, a zene is kezdett háttérbe szorulni a személyes hangulatok és mondanivaló mögött. Amit most Tate csinál, inkább zenés színház: ezt hívom én Waters-effektusnak, amikor az önkifejezés erőszakosan rátelepszik a zenére és lassan fojtogatni kezdi. Apollo győzelme ez Dionysos fölött...

Ehhez járul még az énekes vonzalma a '90-es évek, grunge által nem kevéssé meghatározott hangzásához. Abban igaza van, hogy modernizálni kell a zenei megközelítést, de nem vagyok arról meggyőződve, hogy Tate ízlése jó irányba vezeti a folyamatokat. A "The Key"-n egy-két helyen már epizódszerepet kap a billentyű (ez szerintem előremutató próbálkozás), de egy-két ötletesebb, húzósabb riff, látványosabb gitárszóló sokat javítana a végeredményen.

Ha a "Queensryche vs. Frequency Unknown" meccs végeredménye 0:0 lett, akkor ez most 1:1, de győztes továbbra sincs, beleértve a klasszikus Queensryche feledhetetlen élményei után ácsingózó rajongókat. Furcsa ellentmondásnak tűnik: de a tény, hogy a Queensryche és Tate külön-külön most jobban teljesítenek, nekem azt bizonyítja, mennyivel jobbak lennének együtt! Ha a banda visszafogná Tate politikai színházasdiját és a grunge iránti vonzódását, Tate pedig meggyőzné a többit, hogy nem visszafelé kéne menni az időben, hanem előre: pl. billentyűkkel megtámogatni a dalokat, mint az "Empire" idején stb., ráadásul külső dalszerzőként sikerülne bevonni DeGarmót... Persze mindez utópia. Hiába jutok arra a végkövetkeztetésre, hogy e két lemez azt bizonyítja, a kellő lelki, zenei, hatalmi egyensúly megteremtése mellett egy újraegyesítéssel mi jól járnánk, erre már vajmi kevés esély van - konkrétan a nullához konvergál. Remélem sikerült bebizonyítom, hogy ennek semmi köze a nosztalgiához.

Tartuffe