Büszkék vagyunk arra, hogy oldalunkon nem csak nagyágyúkról van szó, nem csak kedvenc műfaji kategóriáink vezető csapatairól írunk, nem csak a neves, ún. "mainstream" kiadók legfrissebb megjelenéseire reflektálunk. Kezdettől fogva odafigyeltünk – és ez bizony csak nem kevés utánajárással megoldható – a föltörekvő fiatalokra, a tehetséges "trónkövetelőkre", a leáldozóban lévő iparág "névtelen" hőseire, szélmalom-harcosaira.
Az internetes "turkálóból" ismét sikerült kikaparnom egy újabb érdekes anyagot. A The Paralydium Project egy idén alakult svéd progresszív metál együttes, melynek élén John Berg gitáros, dalszerző áll. Ezzel a három számos EP-vel kívánnak bemutatkozni a nagyérdemű előtt – és milyen jól teszik! Persze még jobban teszik, ha nem a garantáltan elmaradó átütő sikerre várnak, hanem csak saját elvárásaiknak akarnak megfelelni. Az enyémnek ugyanis már sikerült.
Modern fölfogású, fiatalos prog muzsikát játszanak egyáltalán nem szégyellős gitár- és billentyűszólókkal, jobbára tiszta férfi hanggal, amit helyenként egy viking amazon éneke és némi hörgés támogat meg. Nagyon fincsi muzsika ez, engem meg is vettek vele kilóra. Türelmetlenül várom, hogy rájuk mosolyogjon Fortuna, a csalfa asszonyság, és sürgősen találjanak egy rendes kiadót, összeállítsanak egy ütős albumot, valamint hódítsanak meg maguknak egy fizetőképes, hűséges rajongótábort. A Spotifyon közzétett EP-ről nekem a "Bringer Of Life" tetszik legjobban, de mindhárom nóta ékes bizonyítéka annak, hogy a jövőben érdemes lesz odafigyelni rájuk...
A 2015. év nálam úgy látszik, zenei szempontból Russell Allenről szól: ez már a harmadik olyan lemez az idén, amit mintha nekem dalolt volna fel a lovagi címmel is kitüntetett énekes, még akkor is, ha itt persze Allen csak egy a főszereplők, illetve a meghívott vendégek között.
Joel Hoekstrat a legtöbben a Whitesnake-ből ismerhetik, de olyan kultikus bandákban is megfordult, mint a Night Ranger, vagy a Savatage romjain elterebélyesedő Trans-Siberian Orchestra, és jóllehet, a recenzió első mondatában Russell Allent említettem, ám ez a lemez tulajdonképpen Hoekstra "tulajdona", hiszen minden dalt ő jegyez: a végeredmény pedig megkérdőjelezhetetlen, ami a lemezt feljátszó zenészeket tekintve egyáltalán nem meglepő. Oké, láttunk már világválogatottat porba tiportatni másodosztályú csapat által, de ez a mérkőzés most nem ilyen, és ha Jeff Scott Soto tulajdonképpen csak csereember, vagy az igazi gólokat lövő Allen untermanja, akkor lehet arról is elképzelésed, micsoda bravúros játékot produkált a Vinny Appice-szel és Tony Franklinnel megtámogatott csapat, amelyben olyan vendégek tűnnek fel, mint Derek Sherinian, vagy Toby Hitchcock. (Ja, és a titkos favoritról még nem írtam, aki a meccs utolsó percében lövi a megkoronázó gólt, de erről később.)
A dalok, mint említettem Hoekstra fejéből pattantak ki, de az énekeseknek sikerült saját személyiségükből és zenei világukból annyit a szerzeményekbe csempészni, hogy a végeredmény a rájuk jellemző karaktert tükrözze. Így történhet, hogy a nyitó "Say Goodbye To The Sun" tulajdonképpen a Symphony X valamelyik egyenesebb vonalú száma is lehetne, még a gitárjáték is inkább Romeo neoklasszicizmust elhagyó metálkodása, mintsem a Hoekstrára jellemző blues-gyökerű finomkodás.
A lemez a stílusok széles skáláját öleli fel, bár a dalok inkább a tökös hard rock és a Foreigner-féle, a nyolcvanas években csúcsra járatott AOR-ban robbannak, de a lemezen ugyanúgy ott van Dio szóló-világa, mint Allen Atomic Soulja, és az, hogy a végeredmény mégsem csúszik szét, a gitáros, Hoekstra érdeme, aki remekül érzi, mikor kell a háttérbe vonultan, de karakteresen irányítani a frontvonalban történteket.
A két vokál-isten által előadott dalok megosztott szereposztása a leírt szuperlatívuszok ellenére is hagy némi kellemetlen szájízt: már korában is írtam, hogy Soto legutóbbi lemezein biztonsági játékot játszva énekel – bár dallamai most is kiválóak –, ez pedig Allen mellett igencsak fülbeötlő. Ráadásul ez olyan terepen is megnyilvánul, amin eddig Soto volt az egyeduralkodó: hallgasd csak meg, hogyan és mit dalol össze a két énekes a JSS-féle "Until I Left You"-n és a Russell által tolmácsolt, bikazokogtató "Long For The Days"-en.
Zokogni persze nem kell, legfeljebb ha ezt örömünkbe tesszük, mert az olyan iszapszemű rájáknak, mint amilyen én is vagyok, szívet facsaróak ezek a nyolcvanas éveket idéző aréna-témák, melyektől az ember rögtön kedvet kap újra megnézni a Rocky sorozatot, vagy elővenni az évek óta a sarokba dobott veszkó-csizmát, hogy aztán kicsit pózolgasson vele a tükör előtt. Mert a lemez legfőbb érdeme a dallamalkotás (ami mellett persze ott a virtuóz gitárjáték), azoknak a refréneknek a sorozata, melyektől annak idején ideát, a vasfüggöny mögött kicsit Amerikában érezhette magát az ember, legalább addig a lemezhossznyi ideig.
Az igazi meglepetés engem mégis a lemez utolsó számában ért, amely a maga folkszerűen induló, ám az összképtől elütő pszichedelikus orgiába torkolló módján bizonyítja be, hogy Allent is háttérbe lehet szorítani: a felhangzó duettben éneklő Chloe Lowery – aki a TSO csapatában bizonyított eddig – olyan társ ebben a vokális együttműködésben, akit az ember csak akkor kíván maga mellé, ha biztos benne, hogy sosem lesz belőle ellenfél, és én bizony elhallgattam volna az egész lemezt kettejük énekelgetős-válaszolgatós "kacérkodásában". (Az már csak hab a tortán, hogy még a bónusz nóta is egy olyan, az életkedvtől fröcsögő blues 'n' metal, amit sok, elsővonalas bandának egész diszkográfiáján nem sikerül írnia.)
Hoekstra etalont alkotott, mind gitárhősi szerepének a lemezhez történő igazításával, mind a klasszis csapat rendezői irányításával – ez bizony most jobb lett, mint a legutóbbi Whitesnake soralbum, ami nagy szó, még akkor is, ha esetleg hazugságnak gondoljátok. De akkor legalább nagyot füllentettem!
Bevallom, nem igazán követem a spanyol heavy metal életet, hiszen hispán társainknál jóllehet pezsgő rockélet folyik, ám nemzetközi vonatkozásban egy kezemen meg tudnám számolni a számomra – és valószínűleg az átlag rocker számára is – ismert csapatokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szolgáljanak meglepetéssel: itt van mindjárt a Roland Grapow által producelt Lords Of Black debüt albuma, melyen rögtön kezdésként az általános közvélemény szerint klónozhatatlan Jorn Lande replikánsa szólal meg, mit szólal, repeszt, mint az orkán, és csak az kelt némi gyanút, hogy norvég barátunk évek óta nem hozott össze ilyen minőségű dallamot, mint amilyet a lemezen felbukkanó Ronnie Romero produkál.
A csapat egyébként amolyan spanyol szupergrupp, hiszen Romero neve csak addig tűnt ismeretlennek, míg rá nem kerestem a neten, aztán persze kapcsoltam is, hiszen az általam tavaly recenzált Jose Rubio’s Nova Era-n már egyszer írtam róla. Igaz, akkor klasszisunk kissé más hangszínét villantotta meg, így most joggal döbbentem meg azon a kitüntető hasonlóságon, ami nem csak a vokális technikában, hanem a refrén jellegében is mutatkozott, legalábbis a lemez kezdő számában.
Romero azonban nincs egyedül, már ami a világszínvonalat illeti, hiszen a gitáros, Tony Hernando elismert név a szakmában, aminek jogossága az albumon produkáltakat tekintve vitathatatlan.
Maga a zenei anyag érdekes elegye a már említett Lande lemezeknek és Grapow feltehető hatásaként a Masterplannek, de a néha fel-felbukkanó szaggatott riffelés, és a markáns dallamhajlítás a metálosabb világát élő Evergreyt is eszébe juttathatja a hallgatónak. A csapat neve ellenére azonban mind Landenál, mind az Evergreynél intenzívebb, direktebb zenét játszik, és ha nem ismerném a tagokat, akkor valamilyen lelkes tehetségekből álló skandináv bandára gyanakodnék, ahol az instrumentális és vokális tudás genetikai alapjára egy, az említett csapatok világára épülő, de új mixtúrát létrehozó építmény került.
A lemez első fele tulajdonképpen hiba nélküli, úgy váltják egymást a dögös metál himnuszok, mint Schwarzenegger "Kommandójában" a lelövésre jelentkező statiszták, aztán sajnos becsúszik egy-két olyan töltelék, melyek nem rosszak, de nem ütik meg az addig hallottak színvonalát. Ez persze csak a felhangzó zenei témákra értendő, mert a vokális és instrumentális teljesítmény végig kiváló, még szerencse, hogy a lemez végére felkerült, kilenc perc fölé csúszó, némi progresszív jelleget is mutató zárószám kellemes emlékeket kalapál a hallgató fejébe.
Remélem, hogy a csapat nem alkalmi projektként végzi és nem éri el őket a Grapow producerelte zenekarok többségének egylemezes átka, mert amit hallottam, az igen meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetközi színtéren bőven helyük van a spanyoloknak is.
Christopher Bowes nem kispályázik, úgyhogy már a második stílus keretein belül valósítja meg a metál lakodalmas oldalágát, ami annyira vehető komolyan, mint Bud Spencer pofonjai két jakuza leszámolás között. A kalózmetálos Alestorm zenéje még a csapat rajongói szerint sem a művészi kifinomultságról, vagy a lelki-gondolati megtisztulás muzikális metaforájáról szól, akinek tehát a haja áll fel a hasonló céllal és mentális színvonallal működő – egyébként egyesek szerint szórakoztató – stílusoktól, azok a Gloryhammert sem fogják a szívükbe zárni. A szimpatikus nevű svájci énekessel rohamozó kalapácsos gárda ugyanis az Alestorm egyenesági leszármazottja, csak éppen a fantasy témájú euro-metál keretei között, nyíltan felvállalva a komolyság mindenfajta látszatának elutasítását, ami tulajdonképpen erénynek is felfogható, bár vannak, akik szerint a csapat esetében bármiféle pozitívum emlegetése egyenesen szentségtörés. Az igazat megvallva, néha én is kissé elbizonytalanodtam, hogy az egyébként fülbemászó és a műfaj zenei sztenderdjeinek megfelelő dallamokkal masírozó albumot komolyan gondolták-e, de a számok címére és a lemez szövegi világára pillantva egyértelmű a válasz: nem! No jó, a pesszimistább – vagy realistább – olvasók most joggal vádolhatnak némi elfogultsággal, vagy süketséget okozó naivitással, és nem is vitatom, hogy igazuk is lehet, de kérem szépen, Ed Wood, a világ legrosszabb sci-fi és horrorfimjeit elkövető filmrendező sem burleszknek szánta kultikussá vált munkáit, aztán mégis a fél világ röhög rajtuk, az "annyira rossz, hogy már jó" attitűddel kikényszerítve a magas szórakoztatási faktort.
A kliséket random módra köpködő gép által előállított címek a parodisztikus él ellenére egy összefüggő történetet próbálnak lekövetni, ami ráadásul az első lemez koncept sztorijának a folytatása, aki tehát ezzel az albummal ismerte meg a csapat zenéjét, és leküzdhetetlen vágyat érez a dalok szövegének folytatólagos értelmezésére, az mindenképpen hallgassa meg a debüt korongot, ígérem, kéztördelően izgalmas dolgokkal fog találkozni…
De pár szót a zenéről is. Nos, igen, a domináns billentyű műanyag hangjánál csak a dob monoton, gépies csattogása a rosszabb, ami által a zene metálból plasztikba fordulhatna, ha az egy egységre jutó hősies dallamok száma nem lenne kimagasló, és a genetikai gyökerek mélyén nem találkoznák Luca Turilli és a Nightwish el-elpottyantott kromoszómáival. Ennek köszönhetően aztán szinte minden ízléstelenség megbocsátható, amit a csapat zene révén elkövet, legalábbis az én világomban, ami tulajdonképpen azért nem számít, mert abban bizony helye van Korda Gyurinak, és Szécsi Pálnak is. Akiknél azonban ez nem feltétlenül ignorálásra érdemesítő bűn, és poénba tudják fordítani a stílus eltúlzott paneleit, azok igazából jót szórakozhatnak, amúgy lakodalmas módon, két sör között a csárdásné méretes hátsójára csapva egyet. Ja, ha már csattanó: Bowes a lemez deluxe kiadásán egy egész albumnyi instrumentális szösszenettel billentyűzi el, hogyan is képzeli a "true euro-szimfo" metált kaucsukba öntve, amin viszont már nem csak röhögni, de sírni is tudok. Csak aztán a főnök következő stíluspróbálkozása nehogy a doom legyen.
Sokszor elmondtam már, de most is megerősítem; egyáltalán nem baj, ha egy kritikus nem képzett zeneileg, nem játszik hangszeren, hiszen attól még elviekben reálisan megítélheti, adott produkció összességében színvonalas-e vagy sem. Ugyanakkor az is tény, hogy ha van a kritikusnak némi hangszeres jártassága, ez az értékítélet még inkább biztos lábakon áll és nem vezetik meg zenei sarlatánok, félsarlatánok akkor sem, ha a világ egyébként megkajálja a felpántlikázott silányságot.
Büszkeséggel adom közre a Dionysos stáb nemrég csatlakozott gitáros-kritikusának, Mádi Norbertnak első saját felvételét, azzal a megjegyzéssel, hogy aki így szólaltatja meg a hangszert, az nyilván nem fog szakmaiatlan hülyeségeket írni egy-egy megjelenés kapcsán. Ettől (is) vagyunk erősek.
Az Ego Project határozottan lejjebb adta: a puszta ököl helyett már csak egyetlen ujjat kaptunk – még szerencse, hogy a harcos hevület helyetti ironikus szemlélődés csak az iránymutatást cserélte iránymatatásra, a színvonalnak pedig egyenesen jót tett a visszafogottabb, szellősebb hangvétel. Mert itt bizony határozott dallamosodásnak lettünk fültanúi, és ez azoknak is feltűnhet, akik túlságosan elfoglaltak a középső ujj bámulásával, én pedig nem győzök csodálkozni, hogy az első két dal tulajdonképpen egy besúlyosodott (újkori) P. Boxnak is becsületére válna, ami az említett banda produktumát és gyorsan kiváltott kult státuszát nézve igazi dicséret. Ilyen, első hallásra is fülberagadó refréneket Kiss Zoli talán még nem énekelt pályája során (esetleg a ZBB-ben, de az egy másik műfaj), pedig hát mind a Nemesisben, mind az Iron Maidnemben bőven volt alkalma édes-mézes dallamok gyártására, így hát, ennek fényében nekem nem is hiányzik a folyamatos hirig.
Minden bizonnyal lesznek olyanok, akiket visszarettent a határozottan rockosabb megközelítés, ám nekik megnyugtatásként: a lényeg nem változott, csak kissé átalakult, és ha baj az, ha az énekes remek dallamait eddig szokatlan vokál is kíséri, akkor ott tényleg baj van – legalábbis az én világomban. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mindehhez hogyan vívta meg a csapat saját harcát, előre tervezett koncepcióként, vagy csak így alakult, hiszen a Beloberk tesóktól és Puccertől is kissé szokatlan ez a fajta fogalmazás, de ha ízekre szedem a dalokat, akkor már nincs is min csodálkozni, ez bizony azért a már megismert Ego Project, csak ezúttal az "érettebb", megfontoltabb stratégiát követve.
Dalokat nem nagyon tudnék kiemelni, mivel a színvonal eléggé egységes, talán a lemez második fele kissé jobban közelít az eddig megszokottabb "kő" hangvételhez, de ott is inkább csak fel-felvillanó pillanatokra, ráadásul az utolsó, már-már hagyományosnak mondható lemezzáró csöndes, akusztikus dal szinte megkoronázza az albumot. A szövegek kritikai éle sem változott, ám a hangvétel határozottan szellemesebb, játékosabb – ez most nem a nyílt színi adok-kapok ideje, inkább a technikás riposzté, ebben pedig bajnoki arcát mutatja a csapat.
Értékelem a fiúk bátorságát, hogy mertek kiszakadni kissé az általam oly kedves magyar sablonos, paneles, ám egyenletes színvonalon produkált heavy metaljának biztonsági játékából, ráadásul egy olyan irányba, ami nem feltétlenül tetszik az átlag célközönségnek, akik – ha már elmozdulásról van szó – minden bizonnyal jobban tolerálnák az ellentétes pólus felé történő közelítést, én mégis azt mondom: ha már "progresszió", akkor legyen így, a nehezebb utat járva, akképpen szórakoztatva, ahogy azt hazai terepen ilyen eszközökkel nem igazán teszi senki.
Tavaly a Mobilmániának, idén az Ego Projectnek sikerült meglepni azzal a stílussal, ami olyannyira kedves szívemnek és fülemnek, visszaadva azt a reményt, amit a magyar "fémzene" iránt éreztem 25 évvel ezelőtt, még a vasfüggönyön innen. És ennek örömére én is mutatnék egy ujjat, méghozzá a hüvelyket, peckesen felfelé tartva!
Az együttes nyakatekert neve nem ígér semmi jót, bár mostanában mintha divatba jöttek volna az egész mondatos zenekar nevek (lásd pl. Between The Buried And Me). Első ránézésre én sem tudtam, hogy mit takarhat a furcsa elnevezés, azután némi utánaolvasással ki tudtam deríteni, hogy egy viszonylag régóta (2006) működő fiatal német progresszív rock formációról van szó, aminek a "Fetish" már a negyedik lemeze. Érik még meglepetések az embert. Bár az igazán nagy meglepetés még hátra volt! Kiderült, hogy a SSTTGD-ban gitározik az a Martin Schnella, akit a Flaming Row albumok okán (ITT és ITT) már halálra dicsértem!
Innentől nem lesz olyan nehéz belőni a SSTTGD stílusát, jóllehet tudatosan veszik semmibe a műfaji határokat, csapongó módon többször is képesek jazzből rockba, popból metálba váltani akár egy számon belül is - mondjuk a számok általában 10 perc fölöttiek. Szóval Martin Schnella a közös nevező, és a sokhangszeres zeneszerző projektjéhez nagyon hasonló muzsikát játszanak, ami talán még csapongóbb, kísérletezőbb és - sajnos - kevésbé metálos.
Ehhez a lemezhez kell jócskán türelem, sok hallgatás és komoly "interstiláris tolerancia", de érdemes rászánni az időt. Főleg olyanoknak ajánlom, akik szerették a '70-es évek nagy prog-rock legendáit: a Yest, a Genesist, de nyitottak a Spock's Beard-féle zenei megoldásokra, többszólamú vokálokra is. Nekem egy kicsit több dög, merészebb szólómunka még elfért volna ugyan, de a "Fetish" így is nagyon korrekt munka (amit nem mondhatunk el a botrányosan szar borítótervről).
A Pink Floyd tribute bandaként induló RPWL, amely saját muzsikájában sem tudja, vagy akarja meghazudtolni gyökereit, nem rég egy spéci Pink Floyd turnéra indult. A koncertek alatt fölállított "merch" pultokban kapható lesz a 2010 és 2015 között különböző előadások alkalmával élőben rögzített "RPWL Plays Pink Floyd" lemezük is, amit a turné végeztével is csak és kizárólag tőlük lehet majd beszerezni.
Még 2009-ben a "Live Experience" DVD kritikájában lelkendeztem azon, hogy milyen jól nyomják az ősrégi Floyd nótákat. Akkor az "Opel" és a "Binding My Time" került elő, amelyek kapcsán gyorsan meg is jegyeztem: "E két földolgozást hallgatva azt kívánom, bárcsak kiadnának egy Pink Floyd tribute albumot, amiben elsősorban kevésbé ismert, régebbi dalokra koncentrálnak." Nincsenek illúzióim, Yogi Langék biztosan nem az én kritikusi óhajomtól ihletve fogtak e kiadvány munkálataihoz, mindazonáltal magam látom igazolva ezzel a megjelenéssel - el is gondolkodtam azon, hogy zenei producer leszek... Azután fölébredtem...
A lényeg, hogy az RPWL kizárólag az 1967-től 1970-ig terjedő időszak dalaiból válogatott, olyan albumokat elevenítve föl, mint "A Soucerful Of Secrets", "More", "Ummagumma" és "Atom Heart Mother". De még ennél is méllyebbre ástak: elővették a Pink Floyd legeslegelső kislemezes Syd Barrett-nótáját, az "Arnold Layne"-t, a stúdiólemezen soha meg nem jelent "Embryo"-t. A dalokat modern hangzással, némi tribute-os plusszal és alapvetően nem stúdió verzióban játszák, hanem olyan "kiterjesztett" (extended) változatban, ahogy azt egykor a Floyd tette élőben. Az "Embryo" és a "Fat Old Sun" pl. majdnem 20 percesek.
Lehet, hogy én nem pont ezeket a dalokat választottam volna ki, de nem lehetek telhetetlen. A lényegretörő, valamelyest sűrített "Atom Heart Mother" szvitnek pedig úgy megörültem, mint kiscica a gombolyagnak. Ez a CD a hatvanas évek Pink Floydja iránt rajongóknak mindenképpen kötelező darab.
Előrebocsátom, hogy ez nem kritika lesz, hanem reklám... Igen, ez itt a reklám helye, nem a kritikáé, mert Santana 2013 decemberében rögzített, de tavaly megjelent koncertje egészen fantasztikus, sőt katartikus élmény, és nem csak a latin zene szerelmeseinek! Santana mindig is ügyesen zsonglőrködött a különböző stílusok, műfajok között, itt is elképesztően színes kavalkádját vonultatja föl a latin, jazz, rock, pop, reggae stb. ezerféle árnyalatának.
A sok kamerás fényképezés és a hangmérnöki munka pazar, a hazai közönség lelkes, a zenészek (nevük légió) mesterien, összeszokva játszanak, ráadásul végig fülig érő vigyorral a fizimiskájukon. Ez az egész DVD-re jellemző különben, valami egészen magával ragadó jókedv árad az egész produkcióból. Talán meglepő módon nem is annyira a gitárosoknak, hanem elsősorban az ütős hangszerek szerelmeseinek ajánlom a koncertet: a dobos mellett két ultra jó perkusszionista gondoskodik arról, hogy a legfűszeresebb latin ritmusok ragadják magukkal és kényszerítsék vad tánclépésekre még a legfalábúbb hallgatót is. Nem mellesleg Cindy Blackman, Santana felesége is olyan dobszólót kanyarint a koncert közepére, hogy csak lestem.
A dalok összeállítása olyan, amilyen. A két és háromnegyed órás előadásba próbáltak beleszorítani mindent, amit csak lehetett, de egy ekkora életműből lehetetlen úgy válogatni, hogy minden beleférjen. Természetesen szóhoz jutnak a klasszikusok (a Black Magic Woman, Gypsy Queen, Oye Como Va triumvirátus lenyűgöző!), de az új slágerek sem maradtak ki. Érdekes, hogy a masszív sikereket begyűjtő "Supernatural" (1999) és "Shaman" (2002) albumok csúnyán alul vannak reprezentálva, de ezt én nem bánom annyira, a "Corazón" (2014) ugyanis éppen azzal nyerte el a tetszésem, hogy nem az USA pop előadóira összpontosított, hanem a Santana stílusához jobban illeszkedő közép- és dél-amerikai ("hispán") sztárokra, akik közül itt föl is vonulnak egy csomóan: Elan Atias, Chocquibtown, Lila Downs, Gloria Estefan, Juanes, Miguel, Fher Olvera (Mana), Niña Pastori, Samuel Rosa (Skank), Cindy Blackman Santana, Salvador Santana, Romeo Santos, Soledad, and Diego Torres.
Az már eldőlt, hogy lagzim nem lesz, de ha lenne (tegyük föl a lehetetlent), akkor biztosan nem a "Nézését, meg a járását" szólna (na, az "A füredi Anna-bálon sem!), hanem valami ilyesmi, ha kell, DVD-ről!!! Amennyiben hamarabb hozzám kerül ez a kiadvány, jó eséllyel még a 2014-es toplistára is fölkerült volna.
Nem kis nosztalgiával gondolok vissza arra, hogy kritikusi "karrierem" annak idején (pontosan: 2006 májusában) éppen egy David Gilmour szólólemezzel kezdődött (On An Island). Akkor ezt afféle egyszeri kilengésnek gondoltam, most meg már túl vagyunk az 1200. recenzión. Az élet valóban kifürkészhetetlen és a (L)élek sokszor oda ragad bennünket, ahová nem is akartunk menni...
Különben azért vártam nagyon ezt az albumot, mert a legutóbbi, szedett-vedett, stúdió-maradékokból összeeszkábált Pink Floyd lemez (ha lehet egyáltalán annak nevezni) nekem fájdalmas csalódás volt, kivéve az egyetlen rendesen megkomponált nótát (Louder Than Words). Biztos voltam benne, hogy a "Rattle That Lock" valami olyasmi lesz, talán egy kicsit még melankolikusabb, még "sanzonosabb" - ahogy ez mostanában a közel 70 éves Gilmourtól elvárható.
Persze senki se várjon egy Gilmour név alatt megjelentetett új Pink Floyd lemezt. A Pink Floydnak egyszer s mindenkorra vége van, s erre nem csak a sajtóban tett kijelentések emlékeztetnek bennünket, hanem az a tény is, hogy a Pink Floyd valójában koprodukcióból született, és mindig pont akkor vált lapossá, amikor ez az együttműködés valamilyen okból meggyengült.
A "Rattle That Lock" tehát igazi Gilmour szólólemez, de még mindig ez áll a legközelebb ahhoz, amit - főleg Richard Wright halála óta - már soha sem fogunk megtapasztalni. Gilmour nem felejtett el gitározni, viszont határozottan megszelídült és nem fél tőle szokatlan területekre tévedni - mint pl. a jazzes "The Girl In The Yellow Dress"-ben, amit a deluxe kiadáson "nagyzenekarral" megtámogatott változatban is meghallgathatunk. Ha más a deluxe kiadásnál tartunk, a "Rattle That Lock" radio dub youth mix verziója az emberiség ellen elkövetett szörnyű bűntett, amire nincs sem magyarázat, sem föloldozás.
Az album extrák nélkül egyébként nem túl hosszú (kicsivel 50 perc fölött) és tartalmaz néhány instrumentális számot is. Összességében azt kell mondjam, gyengébbre, unalmasabbra sikerült az "On An Island"-nél, de Gilmour a fél évszázados karrierje alatt a rajongóknál már olyan hitel-tömeget halmozott föl, hogy ezt is simán benyelik - mint ahogy én is.
