Nagy bajban vagyok, mert Magnus Karlssont mi itt nagyon szeretjük, az Allen-Lande trilógiájával kitörölhetetlen érdemeket szerzett magának, s akkor még nem is beszéltünk a többi projektről (a számuk légió). Jó dalszerző, jó gitáros, jó énekes... soroljam még? A gond viszont az, hogy beleragadt egy szerepbe, egy stílusba és ez kezd kínosan sablonossá válni. "Kingdom Of Rock", tényleg? Mekkora klisé már!? Kb. akkora, mint az ötlet(telen)halmaz, amit tartalmaz. Phú, ez még rímel is...
Szerintem Karlsson egy keményen átmulatott éjszaka után, egy atom részegen mélyálomban áthorkolt fetrengést, vagy narkoleptikus rohamot követően is képes lenne ilyen dalokat írni. Ez neki már rutin, és a helyzet az, hogy ez sajnos érződik is rajta. Jó-jó, de nem maradandó. Hiába a vendégénekesek térdeket rogyasztó sora: Tony Martin, Joe Lynn Turner, Jorn Lande, Tony Harnell, David Readman, Rick Altzi stb. Ők hozzák is a kötelezőt.
Igazából nem tudok Karlssonra haragudni, a lemezre sem merném azt mondani, hogy szar (sőt!) Kifejezetten élvezetes, autó hi-fibe való rock-diszkó slágergyűjtemény, de valahogy nincs mélysége, magassága, szélessége, hosszúsága. Egyike azon Frontiers tucattermékeknek, amelyek igényesek ugyan, de legalább annyira felejthetők is. Már az első "szabadesés" megjelenésekor megjegyeztem, nem biztos, hogy Karlsson és a Frontiers szoros szimbiózisa hosszútávon és művészi értelemben jót tesz ennek az egyébként hihetetlenül tehetséges palinak. Merni kéne összekeverni a kártyákat, fölkavarni az állóvizet, dobni egy csavart labdát, hány sablonos üres frázist pufogtassak még el, kedves Magnus?
A kedvenc bandáimra vonatkozó infókat általában jól képzett vérebként szagolom ki és vadászom le, de az ausztrál Teramaze új lemezének megjelenése még engem is meglepett. Ki gondolta volna, hogy a hosszú, összetett "Esoteric Symbolism" után mindössze egy évvel már kezemben is tarthatom az új, majd' egy órás anyagot. Azt sem tudtam, hogy Dean Wellsék közben istállót váltottak, a Nightmare-től átmentek a Music Theories Recordingshoz, sőt Brett Rerekura énekest is lecserélték egy fiatal hasonmására, bizonyos Nathan Peachey-re, akinek annyira hasonlít a hangja elődjéhez, hogy a frontemberes őrségváltás tényét pusztán a zenét hallgatva talán nem is regisztrálom.
Az eredetileg thrash bandaként indult aussie-kat az "Anhedonia" című albummal szerettem meg, amellyel határozottan progos irányba kezdtek el tapogatózni. Az "Esoteric Symbolism"-on gyakorlatilag már nyoma sem volt a cséplőgépes múltnak, a "Her Halo" pedig már kerek-perec progresszív metál album, méghozzá a zseniális, saját hangon megdörrenő fajtából. Az "Esoteric Symbolism"-mal sokat birkóztam, mert az én ízlésemnek kicsit hangosan és aránytalanul szólt, valamint képtelen voltam megérteni, hogy a fantasztikus képességekkel megáldott Dean Wells miért spórol a gitárszólókkal.
A "Her Halo" most szépen elaltatta, kisimította minden berzenkedésemet, mert arányos, tiszta a hangzás, dallamosabbak a nóták és Dean Wells keze sokat, sebesen és figyelemreméltó biztonsággal kapirgál a fogólapon. Huj-huj-hajrá! Persze ez közel sem jelenti azt, hogy valami gitár-sovén magamutogató szólóalbumával van dolgunk, ahol a többi zenész csupán statiszta. Itt minden jó arányérzékkel alá van rendelve a kompozícióknak, amelyek közül a lemezt indító és záró több mint 10 perces tételek a kedvenceim.
Nincs értelme túlragozni a dolgot, a Teramaze egy rövid esztendő alatt olyan anyagot tett most le az asztalra, amit nem kell kóstolgatnom, hétről-hétre rájárnom, hogy barátkozzak vele; már elsőre éreztem, hogy toplistás a cucc! Nekem kifejezetten szimpatikus, hogy nyíltan vallásosak a srácok, de a kétkedőknek el kell mondjam, a Teramaze az általam ismert keresztény zenekarok közül a legkevésbé tolakodó módon hitvalló. Lehet, hogy Wellsék - ahogy mondani szokták - "down-under" laknak, de nálam most "up and above" futnak a kedvencek között!
Szerintem elkeserítően igazságtalan, jóllehet a lemezek előtörténete miatt gyakorlatilag megkerülhetetlen, hogy ezt a két anyagot összemosva, folyamatos összehasonlító analízisnek alávetve mutassák be... pedig világháló szerte pontosan ez történik. Noha mindkét megjelenés megérdemelné, hogy a szerencsétlen körítéstől elvonatkoztatva, saját érdemei alapján ítéljük meg, a nyomásnak engedve és mintegy tükröt tartva úgy a rajongótábor(ok)nak, mint a kritikus "társadalomnak", most a két korongot párhuzamosan, a komparatív megközelítést a végletekig kihegyezve értékeljük ki. Talán nem maradunk tanulságok nélkül...
Ezen az oldalon már a közvetlen előzményekről is tudósítottunk Kotta kollégával teljes egyetértésben. A konszenzus az volt, hogy a "Queensryche" és a "Frequency Unknown" érthetetlenül elsietett, nyúlfarknyi, gyöngén megszólaló, max. közepes próbálkozások, melyek azt demonstrálták, hogy a király(nő) bizony már évek óta meztelen. Az érintettek az idén több tekintetben is tanultak korábbi hibáikból, elfogadható hosszúságú, megszólalásban is polírozottabb, alaposabb, figyelmesebb szerzői folyamatról tanúskodó anyagokkal jelentkeztek.
A Wilton-féle Queensryche lényegesen jobb formáját mutatja, mint két évvel ezelőtt; mintha a Tate-uralomban elzsibbadt idegpályákba lassan új életerő kezdene költözni. A koncepció nem változott: visszakanyarodni a '80-as évek hőskorszakához, főleg az első két album világához. Ezzel én személyesen nem igazán tudok azonosulni; nekem úgy tűnik, ezt a magatartást nem annyira tisztán zenei megfontolások, mint inkább a Tate iránt érzett ellenszenv, az általa ébresztett dac táplálja.
La Torre akármilyen jól is klónozza a fiatal Tate-et,a helyzet az, hogy nekem a régi frontember még mindig karakteresebb előadó, aki szerencsére ma már nem erőlteti a denevér hangokat. Ennél nagyobb baj, hogy La Torre dallamai - akármilyen kidolgozottak - valahogy nem akarnak beköltözni az ember hallójárataiba. Nagyon hiányoznak az olyan teli torokból üvölthető refrének, mint amilyeneket a "Best I Can" vagy a "Jet City Woman" című klasszikusokban hallhatunk. Azért akad itt néhány biztató momentum is: a "Hellfire", az "Eye9", vagy a lemezt záró címadó. (Halkan teszem hozzá, hogy a "Guardian" gitártémája gyanúsan közel áll a Dream Theater "Home"-jának húzós riffjéhez...)
Ami Geoff Tate beharangozott (szokás szerint politikai ihletésű) trilógiájának első epizódját illeti, azt kell mondjam, ezúttal sokkal emészthetőbb, borongóssága ellenére is szerethetőbb anyag született. A "Re-Inventing The Future" egyenesen az "Empire" korszak legszebb pillanatait idézi. Bizonyítéka ez annak, hogy DeGarmo távozása óta (és bizonyos mértékben azelőtt is) Tate volt a banda valódi kreatív motorja, még akkor is, ha mostanában a fáradás nyilvánvaló jeleit mutatta. Valójában azonban ő a probléma is, mert (fölállítva egy merész párhuzamot Roger Waters-szel a Pink Floydból) akarnok módjára elkezdett mindent ingerült és sarkos politikai ágendáinak alárendelni, a zene is kezdett háttérbe szorulni a személyes hangulatok és mondanivaló mögött. Amit most Tate csinál, inkább zenés színház: ezt hívom én Waters-effektusnak, amikor az önkifejezés erőszakosan rátelepszik a zenére és lassan fojtogatni kezdi. Apollo győzelme ez Dionysos fölött...
Ehhez járul még az énekes vonzalma a '90-es évek, grunge által nem kevéssé meghatározott hangzásához. Abban igaza van, hogy modernizálni kell a zenei megközelítést, de nem vagyok arról meggyőződve, hogy Tate ízlése jó irányba vezeti a folyamatokat. A "The Key"-n egy-két helyen már epizódszerepet kap a billentyű (ez szerintem előremutató próbálkozás), de egy-két ötletesebb, húzósabb riff, látványosabb gitárszóló sokat javítana a végeredményen.
Ha a "Queensryche vs. Frequency Unknown" meccs végeredménye 0:0 lett, akkor ez most 1:1, de győztes továbbra sincs, beleértve a klasszikus Queensryche feledhetetlen élményei után ácsingózó rajongókat. Furcsa ellentmondásnak tűnik: de a tény, hogy a Queensryche és Tate külön-külön most jobban teljesítenek, nekem azt bizonyítja, mennyivel jobbak lennének együtt! Ha a banda visszafogná Tate politikai színházasdiját és a grunge iránti vonzódását, Tate pedig meggyőzné a többit, hogy nem visszafelé kéne menni az időben, hanem előre: pl. billentyűkkel megtámogatni a dalokat, mint az "Empire" idején stb., ráadásul külső dalszerzőként sikerülne bevonni DeGarmót... Persze mindez utópia. Hiába jutok arra a végkövetkeztetésre, hogy e két lemez azt bizonyítja, a kellő lelki, zenei, hatalmi egyensúly megteremtése mellett egy újraegyesítéssel mi jól járnánk, erre már vajmi kevés esély van - konkrétan a nullához konvergál. Remélem sikerült bebizonyítom, hogy ennek semmi köze a nosztalgiához.
Kissé meglepett Biff főnök előzetes nyilatkozata, miszerint az album ezúttal a Saxon metálosabb oldalát fogja felvillantani: a legutóbbi, "Sacrifice" lemez ugyanis már önmagában is annyi fémet tartalmazott, mint két harckocsi ezred, és a nomen est omen "Metalhead" mellett a legsúlyosabb etapját jelentette a Saxon történelemnek. Byford azonban nem viccelt – nem hiába a producernek szerződtetett Andy Sneap –, és valóban, a "Battering Ram" egyes momentumaiban túl is mutat azon a hagyományos brit heavy metalon, amire a NWOBHM említésekor gondol az ember. S hogy ez jó-e? Hát ez bizony az alkalmazott eszköztől függ, ami jelen esetben sajnos a hangsúlyos egyszerűsítés volt, egy dal pedig nem attól lesz számomra igazán kemény, ha a reszelős riffek hat láb mélyre űzik a dallamokat. (Szerencsétlen refrénekre igencsak rájár a rúd manapság, hiszen a Beyond Twilight kultcsapat főnöke legújabb lemeze egyik kiemelkedő teljesítményének tartja a pusztán verzékből álló dalát, amivel a progressziót új szintre képes emelni. Erre persze nekem is megvannak az ötleteim – igaza van, minek egy refrén a dalba, sőt, ha már progresszió, akkor magát dalt is el lehetne hagyni, aminek előremutató jellegét még a süketek sem kérdőjelezhetnék meg, legfeljebb pár alapvetően gyanakvó személy, akik szerint a szarral gurigázás lehet művészi, de csak nagyon kevesek úszhatják meg anélkül, hogy büdös ne lenne a kezük).
Saxonék a lemezen sajnos annyira belemerevedtek a görcsös keménységbe, hogy elfelejtették a stílus aranyszabályát, miszerint a féloktávos dallamalkotás, az egyszavas refrének, és a verzék ritmikus kántálása tűnhet keménynek, ám a nagy csörömpölésben sajnos épp a lényeg veszhet el, az a feszültségalkotásból eredő plusz, amit a szigorúan megfogalmazott riffek és a jól kidolgozott refrének ambivalenciája teremt. Az első két dal ugyan remekül folytatta a legutolsó album hagyományait, ám az epikusnak szánt "Queen Of Heart"-nál már megbicsaklik a tradíció, mert a fődallamot mintha félbevágták volna, így a szerzemény feleslegesnek túlnyújtottnak tűnik, jóllehet egy kis odafigyeléssel akár a lemez vezető slágere is lehetett volna. Innentől aztán megkattant valami a csapatban, mert a "Destroyer", "Hard And Fast", "Eye Of The Storm", "Stand Your Ground" szinte csak a ritmizálásban tér el egymástól, olyan bikkfa, egy-két szavas refrénnek szánt csordaüvöltéssel, ami jól állhat egy kezdő thrash bandának, de a Saxon esetében jobb esetben egy WTF kérdést, rosszabb esetben csalódottságot indukál.
A fiúk persze érezhették, hogy nem minden stimmel, mert a gitár próbálja menteni a menthetőt, de hiába az igyekezet, a kidolgozott szólók nem képesek pótolni a nagy rohanásban állva hagyott refréneket, ráadásul a dallamosabbnak szánt "To The End" – "Kingdom Of The Cross"-ból az utóbbi a parasztvakítás olyan szintjét képviseli, aminek a metal kamu indikátorban lenne a helye: a majd hat perces szerzemény fele Biff drámainak gondolt elmélkedésével telik el, amit a szöveg még indokolna is, ám a zenétől legfeljebb a harag rántja össze a hallgató gyomrát, és nem az elesett katonák iránti együttérzés.
Kár, hogy a koncepciót így sikerült megvalósítani, mert egy-két kidolgozottabb refrénnel minden bizonnyal nagyot alkotott volna a csapat, de ez az erőltetett keménykedés nem a Saxon sajátja – legalábbis nem ezt várná tőlük az ember. Talán ez is lehet a csalódásom kulcsa, mert egyébként technikai értelemben nincs az albumon kifogásolni való – legfeljebb Byford szigorhoz igazított rikácsolása – és minden bizonnyal lesznek olyanok, akik a keménységet előrébb helyezik a dallamoknál: ez az album elsősorban nekik szól, én viszont konzervatívként maradok a "Sacrifice" és a "Metalhead2 etalon heavy metaljánál.
A Stryper nem az egyetlen olyan egykor igen nagy népszerűségnek örvendő dallamos hard rock/heavy metal banda, akikbe Serafino Perugino gigantikus(an sikeres) vállalkozása, a Frontiers kiadó új életet lehelt (itt van mindjárt példának okáért néhány nagy név: Harem Scarem, Mr. Big, Winger, Journey, Night Ranger, Styx...). Manapság a zenészek sokat panaszkodnak, hogy az egykor volt stabil, fizetőképes kiadói háttér piszkosul hiányzik, és nemcsak a promóció miatt. Ilyen értelemben a Frontiers mindent megtesz, s ennek a nem kis kockázattal járó vállalkozókedvnek mi isszuk meg a rendkívül ízletes, tápanyagban gazdag levét...
Hosszú évekig tartott, míg a Frontiers mintegy fölfuttatta a szebb napokat látott white metal csíkos apostolait. Volt itt minden, földolgozás lemez (The Covering), saját régi nóták újra följátszott változatban való gyűjteményes kiadása (Second Coming), és egy nem átütő sikerű, de ígéretes saját anyag is (No More Hell To Pay). Utóbbival kapcsolatban megjegyeztem: "A 'No More Hell To Pay' hál' Istennek teljesen modernül szól, Robert Sweet dobjai keményen odavágnak, egyedül a gitárhangzás retrós kicsit (mint a válogatás CD-n), de ez meg alighanem a koncepció része."
Örömmel jelenthetem, hogy a Stryper ezúttal – ígéreteihez híven – bekeményített, a hangzás, még a gitároké is, sokkal vastagabb, modernebb. Végre úgy szól az egész, ahogy az egy "kortárs" heavy metal bandához illik. Elképesztő, hogy még az 1971-es "Master Of Reality"-ről leemelt Black Sabbath földolgozás sem lóg ki a sorból. Mondjuk, ez nem csak a Sweet tesókat dicséri, hanem a Sabbath örökzöld, sőt korát messze meghaladó mivoltát is igazolja. Elég furcsa egy ilyen bibliadobáló együttestől Sabbath földolgozást hallani, bár a "The Covering"-en is volt ilyen (Heaven & Hell), sőt Ozzy (Over The Mountain) és Judas Priest is (Breaking The Law). Közelebbről megvizsgálva azonban az ominózus "After Forever"-t, kiderül, hogy a szöveg keresztény szemmel is teljesen vállalható, sőt ékes bizonyítéka a sokat hangoztatott Sabbath = sátánizmus ostobaságának.
Szinte hihetetlen, hogy – Michael Sweet nyilatkozata szerint – az album anyagát 9-10 nap alatt rakták össze. Egyáltalán nem hallatszik a dalokon sem sietség, sem felületesség. Jól megkomponált, gazdag kórusokkal és pazar szólókkal díszített nóták sorjáznak itt, amelyeknek nem kell belesápadni a régi klasszikus lemezek dalaival való összehasonlításba sem. Mint régi rajongó, komoly elvárásokkal álltam hozzá a kiértékeléshez, de egyáltalán nem csalódtam, még akkor sem, ha a lemez a végére egy kicsit ki is enged. Egyet kell értsek Chris Jerichoval, a Fozzy énekesével, aki szerint az albumot nyitó "Yahweh" alighanem az újraalakulás óta a legjobb Stryper szerzemény.
Szerintem aligha vitatható tény, hogy a Deep Purple-ben valaha megfordult énekesek közül (ha jól számolom, összesen öt emberről van szó), Glenn Hughes az, akinek a hangja jottányit sem kopott 30-40 évvel ezelőtti önmagához képest. Ez azért óriási dolog, főleg azt figyelembe véve, hogy Hughes addiktív személyiség, akinek a drogokon és az alkoholon kívül még a kóros zabálással is meggyűlt a baja (a káros szenvedélyekkel való csatájáról szól az igen jól sikerült 1996-os szólóalbuma, az "Addiction" is). Ahogy az jobb esetben lenni szokott, Hughes végül rátalált a keresztény hit nyújtotta vigaszra, lelki erőre, aminek segítségével sikerült ki- és letisztulnia. Azóta rengeteg bandában és projektben zenélt, énekelt, pl. Dario Mollo olasz gitáros/dalszerző/producerrel is dolgozott együtt; ez ugyanis már a harmadik Voodoo Hill album.
Az első lemez 2000-ben jelent meg olyan kiváló nótákkal, mint a "Sensitive" vagy a "Golden One (Gabi's Song)". A 2004-es folytatás "Wild Seed Of Mother Earth" címmel már egy modernebb, keményebb hangvételű anyag lett, amivel a duó simán kisöpörte alólam a lábaimat. Nem is értettem, hogy kerülhetett be a Frontiers azon kiadványai közé, amiket a médiaboltokban 1000 forintos egységáron hajigáltak rá a promóciós "szemétdomb" tetejére.
Akármilyen jó formáját is mutatja Hughes "élemedett" rocker létére (64 éves!), a Voodoo Hill lemezek igazi főszereplője valójában Dario Mollo, ez a nemzetközi szinten alig ismert és elismert olasz muzsikus, aki azzal is bizonyította, azért mégis tőle döglik a légy, hogy Tony Martinnal is kiadott három bazi jó lemezt "Cage" néven. Abból kiindulva, hogy milyen énekesekkel szeret együtt dolgozni, nyilván nem meglepő, hogy Mollo saját zenei közege, fő inspirációja a '70-es évek brit hard rockja, elsősorban a Deep Purple, Rainbow és Black Sabbath világa.
A "Waterfall" ilyen szempontból hamisítatlan Mollo termék: ott kavarog benne a fönt említett zenekarok hangulata, zenei stílusa, de úgy, hogy közben a hangzás, a szólójáték teljesen naprakész. A "Wild Seed Of Mother Earth" nekem talán jobban tetszett (éppen dögösebb, modernebb hangvétele miatt), de az új anyagon sem akad egyetlen olyan szám sem, amit ne tennék föl az ipodomra. Lehet, hogy most egy kicsit visszakanyarodott az első lemez könnyedebb, slágeresebb stílusához, de a dalok, gitárszólók minősége így is garantált.
Nagyon nem szeretek negatív kritikát írni, főleg ha olyan zenekarokról van szó, akiknek munkásságát régóta követem, megbecsülöm, sőt szeretem is. Ilyen a Savatage örökséget csodálnivaló következetességgel fölvállaló és ápoló Circle II Circle, Zak Stevens (egykori Sava énekes) power metal formációja, akik már többször jártak hazánkban is (a 2009-es koncerten az első sorokban csápoltam, de sajnos a 2013-as "Edge Of Thorns" emlékbulit ki kellett hagyjam).
Úgy ítélem, hogy a dicséretes igyekezet ellenére a Circle II Circle sohasem tudott tökéletes, minden igényt maradéktalanul kielégítő Savatage pótlékká válni. Ennek ellenére készítettek legalább két lemezt, ami nálam etalon értékű a műfajon belül (The Middle Of Nowhere, Delusions Of Grandeur). Amióta pedig Andy Lee gitáros helyett a Futures Endből igazolt Christian Wentz lett a prímás, érezhető hanyatlás indult be a szerzemények minőségét illetően. Ezt nem igazán értem, hiszen a muzsikáért továbbra is kizárólag a Stevens/Stewart szerzőpáros felel! Megjegyzem, ami számomra ennél is érthetetlenebb az, hogy Andy Lee azóta egy Mississippi államban pénzért bérelhető “lakodalmas” bandának (Isis) penget rádiósláger földolgozásokban. WTF!?
A korábbi, Matt LaPorte (RIP) és Andy Lee által fémjelzett albumokhoz képest már a 2013-as korong (Seasons Will Fall) is erős visszaesést jelentett, de a "Reign Of Darkness"-ről most sokadik hallgatás után sem maradt meg bennem egyetlen dalfoszlány sem – mintha elfogyott volna a puskapor, vagy mi. Pedig a körítés megint nagyon lelkes: "eddigi legjobb anyagunk", "az új kiadónál végre valódi otthonra találtunk", "a múlt előtt tisztelegve, de egy friss és energikus lemezt készítettünk". Hát én pont nem ezt hallom; amit én hallok, az meglehetősen fáradt, és még a zenekarra egyébként kezdettől fogva jellemző aránytalan hangzás sem javult. Régen az ének volt hangos stb., most meg gyakorlatilag csak a gitárok sistergő zsongását és a ritmusszekció dübörgését hallom.
A legfőbb kifogásom mégsem a sound, hanem a nóták középszerűsége, a dallamok gyakori esetlegessége és a gitárszólók jellegtelensége: nekem úgy tűnik, Wentz elődeinél nem képzetlenebb gitáros, egyszerűen csak gyengébbek a szólói (a pontosan kipengetett, szélsebes tekerés még nem gitárszóló!). Elképzelhető, hogy idővel (ha van türelmem hozzá) néhány számot jóra hallgatok, pl. a bevezető instru tétel és az azt követő "Victim Of The Night", valamint az albumot záró "Solitary Rain" nem reménytelenek. Szerencsére ígéretünk van arra, hogy a Wackenben új életre kelt Savatage új albumot készít, és – ha hihetünk egyáltalán Stevensnek – Oliva hosszú idő óta most írja a legjobb dalokat.
A zenei érést, mint természetes folyamatot nem lehet erőltetni. Az időfaktort egyszerűen nem lehetséges megkerülni. El kell telnie jó néhány évnek, ill. jó sok kilométernek kell a kézbe kerülnie, hogy tisztuljon, arányosodjon, árnyaltabb legyen az összkép. Ennek tükrében jó nagy meglepetés volt a címben feltüntetett srác életkora, ugyanis 19 évesen sikerült összehoznia ezt az anyagot. Az EP keveri a rock, ambient, fusion, prog rock hatásokat, mondanom sem kell, hogy mindennemű öncélúságot hanyagol a szerző. A hangszere megszólaltatása, ill. az ide-oda elrejtett kis technikai elemek sejtetik, hogy milyen szintű tudással állunk szemben. Tulajdonképpen bármit el tudna játszani, a műfaj bármely nagyjától könnyű szerrel tudna idézni, ill. felvenni a versenyt, ha akarná. Viszont nem akarja, egyszerűen csak el szeretné kalauzolni a hallgatót abba a zenei világba, amit nem kis tehetségre vallva megkreált. Remélhetőleg már eléggé felcsigáztam az olvasók érdeklődését, ha mégsem, akkor leírnám, hogy anyag ingyenesen meghallgatható. Ez már elégséges ok kell legyen a mini-album meghallgatásához. Érdemes lehet az EP után megjelent, ötödik számot is megvizslatni, amely "Fifths" címmel jött ki. Csúcsminőség ajándékba.
Felmerült bennem a kérdés, hogy mikor, vagy mikortól számít zene fanatikusnak az ember. Biztosan lehetne itt is kategóriákat felállítani, amely halmazokkal a mániákusság fokozatait mérnénk, de fölösleges kitérő lenne. Annyi biztos, hogy aki kiad rekord font árfolyam mellett egy digitális zene+kotta csomag letöltéséért egy olyan összeget; amiből egy háromfogásos ünnepi ebédet lehet abszolválni két fő részére, az bizony menthetetlen fanatikus. Kis előzetesemből kitalálhatta a kedves olvasó, hogy a cikk szerzője az elkövetője, ennek az ámokfutásnak.
Úti célunk ismételten a napsütötte Olaszország, a blogot nyomon követők most joggal gondolhatják, hogy direkt csinálom. Hiszen többször is méltattam már a talján gitáros populáció kvalitásait, illetve több zenészt is bemutattam már az említett országból. Pedig semmi ilyenről nincs szó, Ciro jött, látott, győzött. Második albuma Mr. Mannának, viszont az első, ahol rockosabb az irány. Az debütáló albuma funk-rock területen mozgott, amikor érdeklődtem, hogy mennyivel másabb, mint jelen korong; akkor azt a választ kaptam, hogy sokkal, ennek tükrében nem akartam továbbterhelni a pénztárcámat. A vendégszereplők listája meglehetősen illusztris, Guthrie Govan személyében szerepel jelen korunk egyik gitáros csúcsragadozója, ill. a '90-es évek nagy nevei közül, Andy Timmons és Paul Gilbert.
Tíz dalt kapunk a stílus behatárolhatatlan, tulajdonképpen a rock, blues, jazz, funk kvartettből merít a szerző (az említett sorrendet betartva). Próbálja kerülgetni a direktebb hatásokat, nem mindig sikerül neki, ennek ellenére szerintem bőven körvonalazható a játéka, vannak rá jellemző jegyek és nagyon jól működő vegyületeket alkot a már említett négy műfajból. A nyolc darab instrumentális szerzemény közé kevert két énekes dalt is, az elsőt egy karcosabb hanggal megáldott hölgy prezentálja, "Fear and Fire" munkacímmel került az albumra. Tulajdonképpen kellemes hallgatnivaló, de sok meglepetés nem került bele (lehet, hogy az olasz rádióknak készült?). Kis akusztikus bontogatásból fejlődik egy erőteljesebb rock témába. A "Secret Potion2 egy lendületes, dögös, groovos funk-rock tétel, lényegesen komolyabb gitárjátékkal, mint a "Fear and Fire2, brutál Guthrie szólóval dúsítva. Az egyetlen bibi az énekes orgánuma, ami cirka 90%-os egyezőséget mutat Lenny Kravitz énekhangjával, így természetesen elkerülhetetlen az összehasonlítás.
Tökéletes választás, hogy az X1 dallal kezd az album, irdatlan húzás, piszkos blues-rock, kíméletlenül berántja a hallgatót. Ügyes a keleties, mixolidos kiállás, máris meg van az a plusz, ami némileg megkülönbözteti a standardtól. Itt-ott megjelenik egy Timmons vagy Gilbert jegyeket tartalmazó motívum, ami a vendég listát ismerve nem meglepő. Nem kellett sokat várni, az album csúcspontja a Timmonsal doppingolt X2. Nagyon szépen felépített, tartalmas, mesélős dal. Erőteljesen idézi Andy világát, bár elég hosszúak a vendégszólók, így könnyen lehet, hogy ez ennek tudható be. Nem tudnám megmondani, hányszor hallgattam meg, de könnyen lehet, hogy három számjegyű lenne a válasz. ;) A nyitó darab vonalán lehet elhelyezni, az X3, "Bad Brakes" és "Wheels On Fire" triót. Utóbbiban Gilbert mester köszön be, egy szóló, ill. párbaj erejéig, a középső "féktelenül" ízes jazzy-blues kiállás színesíti, ugyanezt a hatást éri el a slide gitár a sor elején említett X3-ban. Talán Paul "Raw Blues Power" albumának világával lehetne ezeket a szerzeményeket rokonítani; annyi különbséggel, hogy itt lényegesen több a gitár, töményebb, tömörebb frazeálás, rengeteg hangot hallhatunk, nem lett kispórolva semmi sem.;) A "Drivin' On" atmoszféráját egyértelműen a szellősebb, pulzáló dob adja meg, sok üres tér marad a gitárnak, amit Ciro teljes mértékben ki is használ. Hangulatos delay bontogatással indít az XY (érdekesek ezek a kromoszómákról elnevezett szám címek), itt már erősen progresszív-rock az irány, feszesebb, fegyelmezettebb a szerkezet is. Rengeteg kis szekundos súrlódást rakott a dalba, szerintem sokat dob az összhatáson, illetve remekül fokozza ezzel a feszültséget is, amit mindig egy dallamosabb rész old fel. Nagyon jó ízzel nyújt a szerző és elég sokféle, változatos tempójú nyújtás és nyújtás kombináció szerepel a repertoárjában.
A legtöbb jazz-hatást felvonultató darabok a "Mozaiko Rock" és a "Just In Time" szerzemények. Amíg utóbbi teljes mértékben jazz-rock fúzió, addig a előbbi a nevéből sejthetően stílus mozaikokból összegyúrt megközelítés. Jazzes felvezetővel indul, majd a '90-es évek progresszív világába kalauzol minket, változatos billentyűs hangszínek, valamint gitár-szinti uniszónó, nehéz elvonatkoztatni a műfaj nagyjaitól.
Elég fiatal még talján barátunk, de már most is nagyon meggyőző a tudása és annak prezentálása. 10-15 év múlva egy természetes érési folyamaton átesve nagyon komoly erőt képviselhet majd. Megéri az anyagi áldozatot a lemez, bátran ajánlom mindenkinek, aki szokott muzsikába invesztálni.
Őszintén szólva, amikor a The Winery Dogs debütje 2013-ban megjelent, egy lyukas kétfillérest se tettem volna arra, hogy lesz folytatás, pedig a fogadtatása általában véve elég kedvezően alakult. Persze az Adrenaline Mob is rögtön népszerű lett, Portnoy mégis otthagyta őket, mint eb a piszkát. Félreértés ne essék, nem bánom, hogy így alakult (mármint, hogy a trió tovább dübörög), hiszen ezt a formációt még mindig érdekesebbnek, életképesebbnek ítélem, mint az ún. Metal Allegiance-t, amiről itt biztosan nem jelenik meg recenzió – legalábbis az én tollamból tuti nem. Lapozzunk is!
Igazán az előző albumtól sem voltam elájulva, mert megítélésem szerint egyáltalán nem lett különleges – valójában egy erősebb, energikusabb Richie Kotzen albumnak tűnt a Mother Head's Family Reunion és a Forty Deuce környékéről. Ezekhez képest nekem nem tudott sok pluszt mutatni, még úgy sem, hogy a ritmusszekció egyenként és együtt is bámulatos. A helyzet viszont az, hogy se Sheehan, se Portnoy nem a blues funk érzékenységéről híres, így akármilyen nagy örömzenére is képesek így hárman, a dolog valahogy nem lett hiteles, stílusazonos. Pedig a The Winery Dogs éppen akkor tűnik meggyőzőnek, amikor Kotzen, levetkőzve unalmas melankóliáját, átvált egy pörgősebb blues funk módba.
A "Hot Streak" szerintem elég skizoid képet mutat, az első fele pont az, amit elvárhatunk tőlük, sőt, minél merészebben funkosodnak (Hot Streak, Empire), annál ütősebb az anyag, azután jön – mintegy vízválasztóként – a "Fire" című ballada, ami után szétesni, elmorzsolódni látszik a kreativitás, de legalábbis zavaróan csapongó lesz az egész. Kotzen elkezd úgy énekelni, mint Bono a U2-ból (Ghost Town) és belebonyolódnak egy Red Hot Chili Peppers utánérzésbe is (Spiral). A korong második felén csak két olyan nótát találtam, ami fölkerülhet az iPodomra, s ami ez erős kezdés méltó folytatásának tekinthető: a "War Machine" (bár a szólót nem csipázom), valamint a "Think It Over".
Ez már megint kevés arra, hogy rajongást ébresszen bennem. Sommás ítélet, tudom, de ez nekem vérprofi zenészek rutin feladatmegoldása, magas színvonalon űzött felhőtlen szórakoztatás következmények nélkül.
