Honlapok:
www.joechawki.com
facebook.com/joechawki9

Soha rosszabb kezdést, ez volt az első véleményem az anyag meghallgatása után. Aztán a sokadik lejátszás után is ez maradt. Aki debüt lemezként ilyen minőséget produkál, arra érdemes lesz odafigyelni. Természetesen félig-meddig tisztában voltam azzal, hogy egy remek képességekkel bíró művésszel állok szemben. Az internetnek hála, jó ideje nyomon követem kiposztolt szösszeneteit, az meg, hogy balosként jobbos hangszeren játszik csak plusz pont volt (én is így gitározom), a szimpátia azonnal kialakult.

Joe a keleti partról származó, közel-keleti gyökerekkel bíró gitáros, zeneszerző. Ez a két tény máris magában hordozhat egy különleges fúziót, hiszen az USA legnépesebb, legsűrűbben lakott területe, megannyi kultúrát magába olvasztó tégelye, hogy a klasszikus szóösszetétellel éljek. A papírformának megfelelően óriási mennyiségű műfajt fed le az album, a stílust definiálhatjuk prog-rocknak, találunk itt keleties hatásokat, ambientes lebegést, jazz-rock fúziót, pici metál- és folk jegyeket, elektronikus zenei elemeket, és mindezek tetejébe egy Jean-Michel Jarre "Oxygen" feldolgozást. Ennek ellenére nem csapong az album, van íve, szépen el vannak dolgozva a határvonalak, nem egy koncepció nélküli vegyes felvágott.

Nézzük szépen sorban, az első track az "Anything Memphis", ami elsőre beugrott, az Shawn Lane, ill. Eric Johnson játéka. Hasonló építkezés, a szóló hangszín is közel van a két említett művészhez, természetesen nincs szó direkt nyúlásról. Hosszabb komplexebb szerkezetű dal, lebegős kiállásokkal, az egésznek van egy hullámzó hatása, ami magával ragadja az embert. Érdekes harmónia mentek váltják egymást, hammond orgona szóló mélyíti az eufóriát. Kedvenc dalom, vegytiszta drog ez a legjobb kifejezés, hamar rászokik az ember füle.

"Rush", jelen esetben nem a nagy életművel bíró banda feldolgozása, nincs semmi átfedés, ill. utalás. Gépdob alapot kapunk, tudom elsőre sokkolónak hangzik, de nem az, teljesen illeszkedik az előző tételhez. Szellős, légies szólózás, továbbviszi az előző dal érzésvilágát, üdítő hallgatni. A "Shashlik" cím mindent elárul, naná hogy keleties dallamvilág jelenik meg. Tangó harmonika nyitány, valószínűleg szoftverrel állunk szemben, nincs infóm közreműködő harmonikásról. Végig akusztikus témázgatás, egy hosszú hétvége Isztambulban feeling, vagy egy balkáni kirándulás képei.

A "Quietus" esetében megérkezünk egy keményebb riffet bemutató alkotáshoz, metál-rock fúzió, legalábbis, ami az alapot illeti. Aztán amikor megérkezik az első szóló foszlány a maga egzotikus valójában, máris tudjuk, hogy helyben vagyunk. A gitármunkát tekintve villantós és kellően érdekes, valószínűleg sok megfejtést tartalmaz a skálákat tekintve, garantáltan nem lesz unalmas hallgatni. Akusztikus kiállás fantasztikus atmoszférát teremt, kis visszautalást érzek az előző dalhoz, amit a harmónika szóló is megerősít.

"Időutazással" folytatjuk, ebben a dalban társszerzőként van megjelölve Hodge Gjonbalaj, aki egyébként a felvételekért, keverésért is felelős. Hangzásban messze elmarad egy nagy produkciótól az album, de bőven az élvezhető kategória, otthoni körülmények között, minimális költségvetésből jobbat képtelenség csinálni. Szinti, groove, gitárörvénylés, kb. mint, amit a cím alapján várhatnánk. A "Paradise Now"-ban klasszikus etűdszerű alap jelenik meg, ezt tölti fel csordultig szólóival Joe mester.  Persze aki egy '80-as évek stílusát idéző neoklasszikus tételt vár, az csalódni fog, a szokásos műfaji szabadosság itt is tetten érhető.

"Universal Moment": szinti-pop nyitás, a váltásnál a delay effekttel megerősített gitár, ugyanezt az ismétlődő lüktetést viszi tovább. Szépen kimunkált fogós gitárdallamok, intenzív, pulzáló darab, amolyan modern kori hippis utánérzés. A már korábbiakban említett feldolgozás következik soron, nem titkoltan nagy Jean-Michel Jarre rajongó, így ezzel a feldolgozással tiszteleg az életmű előtt. A zárótétel a "Sam" elnevezést kapta, a "Universal Moment"-hez hasonlatos kezdés, csak itt jóval nagyobb ívet járunk be, a fő dallam-motívum klasszis. Mind a szinti, mind a gitár erőt demonstrál, hogy emlékezetes zárást kapjon a lemez.

Klasszikus szerkezetet kedvelő hallgatóknak nem biztos, hogy be fog jönni az album, ám aki kedveli a friss megközelítéseket, annak erősen ajánlott. Garantálom, hogy nem sok ehhez hasonló anyag fog megjelenni idén, ha egyáltalán...

Mádi N.

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/cainsoffering

Biztos vagyok benne, ha a metálban is működne az "egyslágeres karrierkép" modellje, a Cain's Offering évekig haknizhatná körbe Európát legújabb lemezének "I Will Build You A Rome" című szerzeményével: olyan tipikus, euro-power archetípusos sláger született, amit áthangszerelve és ünnepélyesre igazítva bármelyik új államnak el lehetne adni nemzeti himnuszként. Már ha a pátosz és a romantikus hevület a nemzeti értékek között szerepelne…

De kezdjük az elején. Megvallom őszintén, a csapat 2007-es debüt albuma után egy lyukas garast sem adtam volna, hogy lesz még folytatás, és hiába voltak az új lemez születését megelőző nyilatkozatok, miszerint kijavították a hibákat, és ezúttal nem fogják túlkomplikálni az albumot, nem igazán hittem a sikerben. A "Gather The Faithful" ugyanis nem azért lett bukás, mert elrafinálkodták a dolgot, hanem mert gyenge dalok szerepeltek rajta, amin nem segített a csapatot alkotók nevéből eredő értéknövelő brand sem. Aki ugyanis nem tudná, a zenekar egy amolyan szupergrupp, melyben a Stratovarius két – Kotipelto ének, Johansson billentyű –, és a Sonata Arctica egy volt tagja – Liimatainen gitár – szerepel, így joggal várhattuk volna el, hogy a "megszületett gyermek" ne a család gyenge képességű utódja legyen, aki szüleitől az ambíciót örökölte, a tehetséget azonban nem.

Az első megszellőztetett dal után azonban robbant a bomba: az említett Rómateremtő úgy csigázta fel érdeklődésemet, mint kamasz fiúét a nyitva hagyott lányöltöző, és szerencsére az említett számmal nem is fogyott el az összes pukkantani való, bár akik egy Stratovariustól eltérő világú lemezre fogadtak, azok tépjék össze szelvényeiket, mert ezúttal nem jött be a tipp. Itt ugyanis van minden, amitől az egyszeri rajongó örömkönnyekben törhet ki, és ha néha érezhetően szellősebb is az anyag, mint amit a kissé feszesebben játszó anyacsapattól megszokhattunk – bár ellenpélda itt is van, halld a korai vágtákat idéző "Constellation Of Tears"-t – , csak az nem érezheti magát a Stratovarius teremtette zenei világban, aki ágyúk mellett töltötte az elmúlt húsz évet, és ezért igazoltan süket. Van itt hát minden, ami jó volt a Tolkki-érában (és jó a mostaniban): fütyülésre ingerlő, szilaj csikóvihánc, power-zúzdába oltott metálcsárdás, fémes-kényes szapora, sőt, az elmaradhatatlan epikus dallamfolyam is – "Too Tire To Run", fenomenális! –, ami ugyan hosszban elmarad a megszokott érzelmi áradattól, ám színvonalát tekintve ott toporog klasszikussá érett elődei mellett.

Mindemellett vannak még csemegék: azt nem tudom, hogy a bandafőnöknek milyen a humora, de az "Antemortem" olyan fricska a Nightwish felé, amitől biztos könnybe lábad Tuomas szeme (még szerencse, hogy eme párbajt okozó aktus mostanság csak a legritkább esetben torkollik konkrét fizikai kontaktusba), bár a hangos röhögés tényét azért kétlem, ha Dagobert bácsi leghűségesebb finn padavanja meghallja az ismerős megoldásokba torkolló és még némi progresszív jelleget is felmutató replikánst. Mert a furcsa című dal bizony megmutatja, hogy igencsak ingatag az a trón, amire Tuomas felmászni szándékozik, és ha csuklóból (izzadtságszag nélkül) képes egy nemzettárs hasonlót produkálni – két nagyzenekarnyi segédlet nélkül –, akkor van még mit cselekedni a királyság megszilárdítása érdekében.

A lemezen tehát orvosolták azokat a problémákat, melyek elődje bukását okozták, és tulajdonképpen egy töltelék-nélküli slágerkoncentrátumot sikerült összedobni a fiúknak. Lehet, persze, hogy van, akiknek ez nem elég, én azonban olyan fajta vagyok, aki kedvenc mákos ételeiből képes egy hónapig elélni, anélkül, hogy csömört kapna tőle – a Cain's Offeringtől pedig még bealudni sem fogok, ami nem csoda. A csodát ugyanis meghagyom a csapatnak, mindenki eldöntheti, hogy sikerült-e nekik ilyesmit alkotni.

Garael

Kiadó:
Gain Music

Honlapok:
www.poodles.se
facebook.com/thepoodles

Ne legyenek kétségeink, a The Poodles egy Skandináviában egyre menőbb trendet lovagol meg és éppen ezért egy manapság jól eladható koncepció része, de kénytelen vagyok ugyanazt a kérdést föltenni, mint amit az új Kamelot albummal kapcsolatban is boncolgattam: mi ezzel a gond, ha kezdettől fogva jó dalszerzői és zenészi kvalitások támogatták a szerencsés csillagzat alatt született alapötlet kivitelezését? Én kifejezetten örülök az olyan zenekarok sikerének, mint a H.e.a.t, Eclipse, Dynazty, Crazy Lixx, vagy éppen a The Poodles.

Az ördög valóban a részletekben rejlik, de a siker kulcsa is: kell egy jó menedzsment, egy énekes, egy jó gitáros (persze a többi zenészről sem feledkezünk meg!) és egy svédekre aránytalanul magas százalékban jellemző képesség, hogy rock slágereket írjanak. Nem állítom, hogy a The Poodles hat lemezének minden egyes dala sláger, főleg mostanában szaporodtak el a közepes-langyos nóták (pl. a "(What The Hell) Baby"vagy a "Stop"), de amíg olyan szerzeményekkel is megörvendeztetnek bennünket, mint a lemezt indító "Before I Die", a "Crack In The Wall", vagy a Led Zeppelin "Kashmir"-jától "kölcsönzött" riffel indító "Need To Believe", addig nincs baj.

Nem tagadom, hogy nekem kicsit "kereskedelmi" és sokszor bágyadt a The Poodles zenéje, mégis a szebb pillanatokban kellemes Gotthard és Europe hangulat lengi be a dalokat. Talán a Gotthard is jobban tenné, ha újra rákapna az áldott emlékű Steve Leet idéző bombasztikus refrénekre, de a Europe-nak sem ártana egy kicsit kevesebb blues és wah-wah pedál. Kérek szépen egy The Poodles válogatás albumot a legdögösebb, leghúzósabb slágerekkel!

Tartuffe

Kiadó:
Reclamation Records

Honlapok:
www.fnm.com
facebook.com/faithnomore

Ez a formáció minden kategorizálási kísérletnek ellenáll. Hiába próbál rajta fogást találni a rendszerezéshez szokott, osztályozási és címkézési kényszerben szenvedő kritikus. Ez tulajdonképpen érték (is lehet), de emlékszem, hogy amikor a '80-as évek végén – megjegyzem: korát messze megelőzve – megjelent a Faith No More a "közmédiában" (akkoriban ezt még MTV-nek hívták és a zenéről szólt), egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele, sőt a klasszikus hard rockon nevelkedett és akkoriban Yngwie bűvöletben élő Túrisas kolléga is úgy érezte, hogy ez a vég kezdete. Hosszú évekkel később azonban – mintegy "madártávlatból" nézve és érettebben fontolgatva a történelmi kontextust – megtanultuk becsülni – ha nem is mindig szeretni – az FNM (vigyázat, itt most nagy szavak következnek!) eklektikus dekonstruktivizmusát.

Engem igazából az ezerarcú Mike Patton győzött meg, még konkrétabban pedig az éppen idén 20 éves "King For A Day..." album, amit a mai napig szívesen és rendszeresen hallgatok. Mindezekből már kiderülhetett, hogy nem vagyok klasszikus értelemben vett FNM rajongó, zenei öntudatra ébredésem hajnalán ugyanis egészen más csecset szoptam, jóllehet azóta sokkal toleránsabb és befogadókészebb lettem. A lényeg, hogy amikor hosszas (és kicsit átlátszó) színjáték után az újraalakult FNM bejelentette, hogy mégis lesz új lemez, reménykedtem, hogy egy "King For A Day..." típusú anyagot kapunk tőlük. Csalódnom kellett... bár voltak rossz sejtelmeim, amikor Patton és Gould rendre a Siouxsie and the Bansheest emlegette az interjúkban.

Először is, nekem nagyon hiányzik az a plusz, amit nyúlfarknyi epizódszerepe során Trey Spruance gitáros képes volt hozzátenni a hangzáshoz és kreatív folyamatokhoz. Másrészt Patton sokkal kevesebbet mutat magából, mint amire képes és hivatott. Sokszor bebizonyította már, hogy igazi kaméleon, de itt érthetetlenül sokat suttog, narrál, kántál, és valahogy azok a furcsa, de szerethető dallamok se akarnak megszületni.

Nem föltétlen kell egy lemeznek hosszúnak lenni (lásd új AC/DC!), de a 39 perces játékidő, valamint a "Superhero"-hoz hasonló vérbeli FNM dalok nyomasztó kisebbségi léte arra enged következtetni, hogy a dalszerzés most nem lett túlgondolva, alighanem a turné közben, mintegy "kutyafuttában" álltak össze a számok. Persze lehet, hogy ez csak alaptalan találgatás, de bennem ez az összbenyomás alakult ki. Annak ódiumát is vállalva, hogy a kiéhezett FNM rajongók méltatlankodva lekiabálnak: ennél többet vártam, vártunk; ennél hallottunk már sokkal jobb és a régi hírnévhez sokkal illendőbb "come back"-et. Sajnálom, úgy tűnik, ez a Nap mégsem olyan legyőzhetetlen.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kamelot.com
facebook.com/kamelotofficial

Szerénytelen megállapításom az, hogy többéves elkötelezett munkánk eredményeképpen mi már büntetlenül megúszhatjuk azt, ha magunkat idézzük, vagy egymástól ollózunk be egész bekezdéseket. Ezért hát minden szégyenérzet nélkül kopipésztelem ide Garael kolléga rendkívül szellemes és - ami ennél fontosabb - lényeglátó megállapítását, melyet a 2012-es albummal kapcsolatban osztott meg az olvasókkal: "...mit csináljak, ha a prog-powerből férfi énekessel felálló 'csajmetálos' gótikus bandává váló Kamelotról most is a Disney-féle kastély jut eszembe, és nem az Arthur mondakör hegyormon magasló csatacentruma."

Igen, a Kamelot a Nightwish-hez és pl. az Amaranthe-hoz hasonlóan kiváló üzleti érzékkel fölépített és minden bizonnyal jól jövedelmező vállalkozás, amely sikerét az alapos piackutatásnak és profi marketingnek köszönheti. Nincs ezzel semmi baj, főleg úgy, hogy kezdettől fogva jó dalszerzői és zenészi kvalitások támogatták a szerencsés csillagzat alatt született alapötlet kivitelezését. A fönt fölsorolt együttesek arról ismerszenek meg, hogy sok női rajongójuk van, illetve olyanok is elismeréssel szólnak róluk, akik egyébként nem hallgatnak sem hard rock, sem heavy metal muzsikát. Hadd hangsúlyozzam ki még egyszer: ezzel nincs semmi gond; egy rockernek különben is elég nehéz csajoznia az érdeklődési körök közös halmazának karcsúsága miatt. Egy Kamelot DVD elé legalább le lehet ültetni egy olyan dögös bögyöst is, aki a népszerű magyar rádiócsatornák szegényes választékán szocializálódott.

Azért illik, hogy magáról a lemezről is essék néhány szó. Roy Khan magába és Istenhez fordulása miatt a Kamelot nem csak az énekesét, de a zenei arculatot erősen meghatározó oszlopos tagját is elveszítette. A svéd Seventh Wondertől elcsaklizott új énekessel, Karevikkel azonban jól választottak (néha teljesen olyan mintha Khant hallanám), és így talán a billentyűs, Palotai is nagyobb falatot haraphat magának a zeneszerzésből (amihez a Sons Of Seasons-ből kiindulva biztosan ért). A "Haven" jellegzetes Kamelot termék, annak minden ismertetőjegyével, most mégis azt érzem, hogy mind hangzásban, mind dalszerzésben összeszedettebb, jobban sikerült darab ez, mint a "Silverthorn".

Az én ízlésemnek még mindig egy kicsit sok a líra, erőltetettek és kiszámíthatók a csajos duettek (pl. Under Grey Skies), de akad néhány piszkosul eltalált, vérbő nóta: a "Fallen Star"-"Insomnia" kettős pl. rendkívül erős kezdés, de hasonlóan impresszív az album gerincét alkotó "End Of Innocence"-"Beautiful Apocalypse" páros is. Személyes véleményem az, hogy a "Haven" büszkén odatehető a "The Black Halo" és a "Ghost Opera" mellé (ezek pedig ma már "klasszikusok"), és a Karevik-éra eddigi legtetszetősebb teljesítménye.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.michael-kiske.de
www.amandasomerville.com

Kedvelem Amanda Sommerville-t. Nem csak MILF kinézete miatt – azért másként –, hanem hangjáért, ami egyenes vokális leképeződése küllemének: telt, érzékiséget sugárzó, nőies varázslat, amibe az egyszeri férfiember olyannyira szeret rabul ejtődni.

Irigylem Michael Kiskét: naná, nem elég, hogy a színtér egyik legjobb torkával rendelkezik, másodszorra vívhatja vokális párbaját a Trillium énekesnőjével, bár jelen lemezen nincsen szó semmifajta vívásról, netán egyéb haddelhaddról: Misi barátunk az elejétől fogva letéve a kesztyűt lovagias módon pusztán asszisztál, így akik az első rész egyenlő szereposztására vágynak (és tulajdonképpen Sommerville-t hangszerkesztő programmal vágnák ki a dalokból), azok most csalódhatnak. A lemez ugyanis egy ál-Amanda szóló, amibe kis túlzással Kiske háttérvokalistának szegődött, úgy elbújva partnere hangja mögé, hogy néha már meglepődünk, mikor barátunk egyedül ereszti ki – tegyük hozzá, csodálatos –, ám eléggé hátrakevert hangját.

Kezdő vallomásom fényében persze nem vagyok elkeseredve, bár igazán jelezhették volna az aszimmetrikus felállást, így az első pár hallgatás után nem kerestem volna Kiskét a rekettyésben, de oda se neki, mert a dalok jók. Ehhez persze kellettek a rutinos alkotók, a Frontiers kiadó legyártott termék-előállító prototípusa, Magnus Karlsson, aki úgy szórja a műfaj-sztenderdjeinek megfelelő, simává csiszolt paneleket, mint Terminátor a filmre adagolt halált, valamint Matt Sinner, aki pedig álmából felkeltve is képes egy egész diszkográfiányi slágert leakasztani – gondolom elalvás előtt Xanax helyett melódiabetikumot szed. Az egyetlen csavar a történetben a dobos kiléte, aki a szokásostól eltérően egy hölgy, helyreállítva a bandában az ivararányt, sőt némi vokális támogatást is nyújt, már ha két ilyen énekes mellé szükséges az ilyen.

Mit is lehetne írni a lemezről? A szokásos minőségű, ám izgalommentes kiadói termék, ahol a minőségmérésnek magasak az elvárásai: szívinfarktust nem fogsz kapni a meglepetéstől, de jól szórakozhatsz, ha végighallgatod a sláger-computerbe táplált adatoknak megfelelően kiköpött dúdolni valót, már ha nem untál rá a számos, előző években fogant és hasonló recept szerint készült Frontiers adagba. Az instrumentális teljesítményért sem lehet panasz, hiszen Karlsson remek gitáros – szerintem jobb hangszeres, mint dalszerző, legalábbis sokrétűbb –, Sinner pedig ebben az egyen hangzásban úgysem kap sok szerepet. Nem tudom egyébként, ki, hogy van vele, de én azért a producerek helyében csak megkockáztatnék pár olyan momentumot, ami kicsit kimozdítaná a lemez dalait a szabálykövetésből, anélkül, hogy kockáztatnának valamit: a sztenderd AOR billentyűhangzásba néha egy kis hammondot csempészve, vagy az énekesek komfort-zónáján túli, színesítésként alkalmazott keményebb gitár riffel nagyot tudnának lendíteni a színvonalon. Ott van például a lemez egyik legdinamikusabb tétele, az "Open Your Eyes": ha a dobos hölgy rá mert volna kicsit lépni arra a fránya kétláb-dobra – ami Frontiers birodalom diktatúrájában ugye elképzelhetetlen szabadosság, amolyan liberális, megbocsáthatatlan elhajlás –, és a gitárokból egy kis kraftot is kieresztene Karlsson, máris egy echte korai Helloween dalnál tartanánk, amitől úgy alélnának el a tökfej fanok, mint kezdő mazochista a bunkósbo(l)tban. E nélkül azonban azt kell, hogy mondjam, nekem ugyan tetszik az album, de meg fogom azokat is érteni, akik egy újabb rutin munkának tartva a gitárok zúzása helyett csak a kassza kikényszerített csilingelését hallják – már ha lehet ilyenről beszélni egy koncerteket kerülő formáció esetében.

Garael

Kiadó:
Frontiers/HMP

Honlap:
www.fmofficial.com

Milyen jó nekünk, zenekedvelő sorstársaim: a "Vissza a jövőbe" Marty-jához hasonlóan tudunk röpülni az időben, és még fluxuskondenzátor sem kell hozzá – elég egy-egy alkalmas lemez, és huss, máris szállítódnak az élmények, melyek egy adott időszakra határozták meg szubjektív életérzéseinket, érzelmi lenyomataként kövesedve be emlékeink lappangó mélyébe.

Itt van az FM lemeze, melyet elindítva azonnal '89-ben találom magam, mikor az első – számomra az első – Def Leppard lemezt, a multiplatinaként klasszicizálódott "Hysteria"-t hallgattam ronggyá, 19 évesen, és jönnek is már sorban az emlékek, ahogy az ismerősen ismeretlen dallamok szorgos munkájaként felszabadulnak a 25 éve lezárt rejtekükből.

Igen, ismét egy Frontiers kiadvány, de ne legyints, mert ez most nem az a műanyag szagú, kockázatmentes ipari középszer, és ha a dalokat alkotó panelek ismerősek is, itt bizony nem a pénzcsinálás izzadsága, hanem az örömhormonok pezsgése varázsolja élvezetté az arénarock csúcsidőszakának sikerre predesztinált sémáit. Bon Jovi, a slide gitáros/rock n' roll-os Cinderella, némi Pride Of Lions és az említett süket leopárd jól eltalált elegye ez, ahol a csúcsminőségű énekest káprázatos, többszólamú vokálok és ízes gitárszólók támogatják – ez csak akkor nem lehet elég neked, ha valami progresszívra, vagy újra vágysz, mert ilyesmit itt nem találsz.

Steve Overland – akit, mint koca AOR hallgató, először egy Iron Maiden tribute kiadványon hallottam – gondolom, nem ismeretlen a fanok körében, mint ahogy maga a banda sem, hiszen a nyolcvanas évek óta gyártják sajnálatosan undergroundba feledett lemezeiket, ami már csak azért is igazságtalan, mert a fiúk úgy lavíroznak a szórakozás és a minőség közös halmazában, mint jól képzett hím pávatáncos a nőstények "Miss World" versenyén. Ötletesen komponált szerzemények, együtt énekeltetésre hívó dallamok – az az életérzés, amire olyannyira vágyhattál a vasfüggöny mögül, és ami mit sem kopott, miután kikerültél onnan. "Road movie" feeling, a végtelen utak gondtalan utazása és giccsmentes happy légkör, mindez megcinkelve az AOR-ból általam  hiányolt ravasz döggel, hiába, a fiúk mintha nekem írták volna át a stílus szabályait, és így bizony nagyon tetszik a játék.

Hallgasd csak meg az első három számot, egyből meg fogod érteni a nosztalgiába csomagolt örömöt, persze az avíttság érzése nélkül, és ne félj, hogy a lendületes kezdés után szentimentális pop-rockba hajlik a lemez: nem, itt bizony nem feledkeztek meg róla az alkotók, hogy a rock adrenalin nélkül olyan, mint kommunista katona optimista tekintet híján. A "Cold Hearted" ősblues-os riffjeire ráülő Leppard vokálhalmaz, vagy a "Heartbreak Station" korabeli Cinderellát idéző western hangulatú, Bon Jovis "Somedays I Only Want To R'n'Roll"  a "Permanent Vacation" Aerosmith-jébe burkolózott "I Want You" mellett igazi vérbő, táncra ingerlő darabok, és az, hogy a lemez csupán két lírai szerzeményét is élvezni tudtam, már csak hab a tortán.

"Heroes and Villains" – bármennyire is elcsépelt cím, javaslom, ne tagadd meg magadtól az időutazás élményét, mert az FM tulajdonképpen egy De Lorean DMC, csak nem autóba, hanem lemezbe préselve. Tápláld hát be az évszámot, mondjuk 1985-öt, és hajrá, az élmény garantált!

Garael

Kiadó:
Verglas Records

Honlap:
www.arenaband.co.uk

Kezdjük azzal, hogy a hétfői buli a hajón hibátlan volt. Nem állítom, hogy kenem-vágom az Arena diszkográfiát, nagyjából a 2003-as "Contagion"-nál kapcsolódtam be a munkásságukba, de épp ilyenkor tud lökést adni egy faja koncert, hogy beleássuk magunkat kicsit a régi lemezekbe is. Ami történik is éppen...

Az, hogy ez a banda a megérdemeltnél valamivel kevesebb figyelmet kap, valószínűleg a rossz időben rossz helyen effektusnak köszönhető. A '90-es évek közepén progresszív rock zenekart alapítani ugyanis nagyjából annyira tűnik briliáns ötletnek, mint 2015-ben Magyarországon MSZP tagsággal trafik-nyitási engedélyért, vagy földbérletért folyamodni. Pedig rászolgáltak a bizalomra, mert megalakulásuk óta többé-kevésbé (inkább többé, mint kevésbé) konzisztensen tudják azt hozni, amit a korai (Fish-sel felálló) Marillion olyan piszkosul érzett, és amit a mai már nem igazán nyújt: kompakt, (hard) rockos megközelítéssel, -ben; ének és dallam-központúan tálalni az intelligens, sötét hangulatú, nemlineáris muzsikát.

Talán ez is oka a kisebb népszerűségnek: kő proggerek hiányolhatják a 20-30 perces, instrumentális kalandozásokra épülő szerzeményeket, hard rock rajongók számára pedig mégiscsak túl komplex és színpadias (értsd epikus, musical-szerű) lehet ez a zene. Két szék között a földre? Lehet, de ez engem cseppet sem zavar, épp ez a kettősség tetszik bennük leginkább!

Biztos, hogy az élő fellépés hatása is tetten érhető jelenlegi lelkesedésemben, de az új anyagot kifejezetten erősnek érzem. Az mégsem lehet véletlen, hogy már negyedszer pörgetem le két nap alatt, nem igaz? A legutóbbi "The Seventh Degree Of Separation" kifejezetten rockosra sikerült, régebbi fanoknak talán jó hír, hogy ezúttal némileg visszakanyarodtak a nagyívűbb, billentyű-orientáltabb megközelítés felé. De csak amolyan félfordulat ez – a két világ erényeit sikerült egybegyúrniuk ezúttal, ami így a 20 éves fennállását ünneplő zenekar krédója is lehetne akár: esszenciális, tipikus Aréna lemez született, hatalmas dallamokkal (Manzi remek énekes), epikus mélységgel (Nolan kiváló dalszerző), borongós atmoszférával (egy újabb koncept-album, melyet egy misztikus [horror-]sztori inspirált) és amelyen John Mitchell gitáros (akinek a kezében nagyon ott van Gilmour és az egykori Rothery) a kellő súlyt is el tudja helyezni a dramaturgiailag megfelelő helyeken.

Kotta

Kiadó:
Metal Blade/HMP

Honlap:
www.sorcererdoom.com

A jó epikus doomnak két kulcsfaktora van: a remek dallamok, és a jó énekes. A hangulatteremtés adott, hiszen a disszonáns, lassan őrlő riffek genetikai mélységből teremtenek megfelelő tudatállapotot, amire már a középkorban is rájöttek a zeneelméleti szakemberek, csak ott még nem doomnak, hanem az ördög hangsorának nevezték a releváns, nyomasztó ritmusképletet. Ugyanakkor mint nagy horrorfan, bizton állíthatom, hogy a filmzeneírók már megírtak minden olyan szimfonikus patacsattogtatásba oltott ördöngölde riffet, amit a disszonáns skála összes permutációja és variációja alkothat, és néha csak mosolygok a klasszikus funeral csárdásoktól elaléló rajongók lelkesedésén, akik azt hiszik, amit hallanak, egyedülállóan unikum, pedig ha tudnák, hány zombi, kísértet, pszichopata tömeggyilkos, és pokoli démon lejtett már táncot a klasszikusnak vélt ritmusokra… (Innen már csak egy lépés odajutni, hogy nincsen filmzeneibb műfaj a doomnál, amiért Tuomas, vagy Luca Turilli barátunk minden bizonnyal sírva fakadhat: nem baj, a stílushoz még mindig közelebb állnak a könnyek, mint a pajkos kacaj.)

No, de térjünk vissza – vánszorogva – a kiindulóponthoz. Az epikus megfontoltság alapító atyjai között természetesen ott találjuk a Black Sabbath-ot, akik már évtizedekkel ezelőtt felismerték az általam említett két kulcsmomentum fontosságát, és még akkor is gondoskodtak ezekről, ha ugyanarra a lemezre két első ligás énekest, Ray Gillant és Tony Martint is csatasorba kellett állítani. A Sorcerer zenéje tulajdonképpen innen is eredeztethető, bár hatásaik között ott található a stílus koronázatlan királyaként elhalálozott Candlemass, a hegyet-völgyet legyőző gőzmozdony zakatolásával előretörő és metálosabb hangulatát pöfékelő Trouble, valamint a panteisztikus, szöszmötölős korai epikus heavy metal csapatok zsigeri lényege – és csak azért nem beszélhetünk kölcsönhatásról, mert a banda 1988 alakulása óta most jutott először ahhoz, hogy tisztességes sorlemezt készítsen.

A fiúk tehát jó doomszterhez méltóan nem siették el a dolgot, aminek meg is lett az eredménye: egyrészt, mert az anyag megfelelően dübörög és sikerült a színtér kásás gitármaszatolását gyomorból előtörő zengzetes böfögéssé emészteni, másrészt a dalok íve és szerkezete nem hagy egy pillanatnyi unalmat sem – természetesen azoknak, akik számára nem a kétlábdobos pörgetés jelenti a metálból kirobbanó erő nyakbiccentő megnyilvánulását.

A Sorcerer nem árul zsákbamacskát, mert a lemez első két szerzeménye megvillant mindent, ami szerethető bennük: Engberg már csak akkor lehetne autentikusabb énekes, ha nevét End-bergre változtatná, hangjában és dallamaiban ott van Tony Martin epikus zengése és Ray Gillan mennyet-poklot megjáró eksztatikus fájdalom-kitörése, társai pedig igazi gyászhuszárokhoz méltóan nyújtanak hátteret a méltóságos vonuláshoz. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de a stílus középtempóba sodródó és a heavy metal gyökereket felvillantó darabjai többnyire olyan slágerek, melyeket minden magára adó underground stílus képviselője zsigerből utasítana el. Nem vagyunk másképp a Sorcerer esetében sem, és jóllehet, minden dalban ott az a melódia-váz, amit már másodszori hallgatásra is fütyülnél, ha a tempó miatt nem fáradna el hamar a szád, a nyitó darab orbitális ragadóssága mellett a zakatoló "The Gates Of Hell" jelenti számomra a lemez csúcspontját, melyben annyi heroikus hevület rejtőzik, amennyi elég lenne két Manowar-kópia brigád teljes diszkográfiájához, de emellett azok is megtalálhatják a számításaikat, akik a kicsit pszichedelikusabb, már-már folkba hajló zenei elmélkedést szeretik. Mert csemege van itt bőven, elég a korai Rainbow hangulatával induló, majd feketeöves doommá váló "Pagans Dance" pogány-panteisztikus attitűdjét említeni, ami kulturális lenyomatként épült be az északi csapatok genetikai hangkészletébe, vagy a lemez címadóját, melyből úgy tör elő a penetráns Candlemass ódonság, mint nyugatra emigrált szovjet állampolgárból a vásárlási láz.

Tudom, nem illik ujjongani egy doom album hallgatása közben, de a kritikusnak azért engedtessék meg egy szájszegleti mosoly, mert a produkció bizonyítja, hogy a stílus mélabús vonásai ellenére is él és virul, mi több, örömet okoz – például nekem, és remélem, Neked is.

Garael

Kiadó:
Cherry Red

Honlapok:
www.jettblackuk.com
facebook.com/JETTBLACKUK

A filmkritikusok (szegről-végről "kollégáink") használnak egy angol kifejezést, amit nagyon nehéz lefordítani. A "suspense" minden valamirevaló kalandfilm velejárója, s lényege a néző lépcsőzetes, kis etapokban adagolt beavatása a történetbe, amelynek segítségével a készítők a végletekig fokozzák a feszültséget. Nos, erre most sem időm, sem kedvem. Egyszerűen és halogatás nélkül megmondom a tutit: amilyen dögös, dallamos és fogós volt a brit Jettblack előző lemeze (Raining Rock, 2012), olyan nyűglődő, identitászavaros és unalmas a "Disguises".

Nem tudom, mikor csalódtam utoljára ekkorát egy zenekarban! A Jettblack lerúgva a jól bevált Def Leppard, Skid Row hatásokat, elkészített egy - nem is tudom, minek nevezzem!? - art rock nyavalygást. Hallatszik, hogy az énekesben és a zenészekben is ott van potenciál, de momentán vagy merőben új stílust keresnek (nem túl sok sikerrel), vagy az új producer erőltette rájuk ezt az idegesítő, "jajj, de ciki már a metál!"-attitűdöt. Az tény, hogy Dan Weller helyett ezúttal James Loughrey (Manic Street Preachers, Björk, Skindred) producer és hangmérnök vezette a munkálatokat. Ha hallgatnak rám, még ma kirúgják a fickót (talán tisztán pedagógiai jelleggel le is kevernek neki egy pár pofont), és soha többé nem teszik be a lábukat a kelet-londoni Strongroom stúdióba.

Jon Dow és Will Stapleton, akik eddig ontották magukból a hard rock slágereket, most egyetlen valamire való nótát, egyetlen megjegyezhető dalfoszlányt sem írtak. Már a béna borítóról sejthettem volna, hogy komoly baj van, de a "Raining Rock" emléke még fűtötte bennem a bizakodást. Remélem, a "Disguises" - ahogy a neve is sugallja - csak egy álarc, amit mihamarabb levetnek és James Loughrey asztalára hajítanak: "Foglalkozzál Te csak a Mániákus Utcai Prédikátorokkal, és ne üsd bele az orrod olyasmibe, amihez nyilvánvalóan nem értesz!" - fölkiáltással.

Tartuffe