Blogunk munkatársainak nevében kívánunk mindenkinek Áldott, Békés Húsvéti Ünnepeket! Látogasson meg mindenkit a Lemmy-nyuszi, és ajándékul álljon itt a Metallica klasszikusának, az "Enter Sandman"-nek jazz földolgozása! Nem, nem Kirk Hammett tanult meg jól gitározni, és Lars Ulrich sem lett pontosabb, ezt egy Andy Rehfeldt nevű "metál komikus" játszotta föl egyedül!

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.robmoratti.net

A kanadai illetőségű Rob Moratti neve mifelénk aligha cseng ismerősen, de aki szereti a Saga zenéjét, talán emlékszik az ugyancsak kanadai ős prog-rockerek "The Human Condition" (2009) lemezére, amelyen Michael Sadler rövid pihenője miatt Moratti énekelt. Elég heterodox álláspont, elismerem, de nekem a Sagától éppen ez a kedvenc albumom (ahogy ezt korábban már kifejtettem). Az AOR körökben azért eléggé ismert és elismert énekes Journey mániája nem ért váratlanul, hiszen a legendás együttes a műfajban egyszerűen megkerülhetetlen.

Nem kedvelem túlságosan a földolgozás (tribute) albumokat, hacsak nem adnak az eredeti dalokhoz hangzásban, megközelítésben valami igazi pluszt, mint azt pl. a progresszív metál legnagyobb muzsikusai tették a Rush előtti tisztelgésükön (Working Man, 1996). Sajnos Moratti Journey-lemeze a szolgai hozzáállás tipikus példája, pedig egy kövérebb sounddal, néhány instrumentális csavarral érdekes dolgokat lehett volna művelni. Moratti nagyon jó énekes, hangszíne, hangfekvése passzol is a Journey dalokhoz, de ezt Steve Perry, vagy mostanában Arnel Pineda még mindig jobban csinálják.

A helyzet az, hogy egy klubkoncerten ezt a műsort bármikor megnézném, de így, hanghordozón ez nekem kevés. Különösen elégedetlen vagyok a gitárokat és billentyűket följátszó Torben Enevoldsen teljesítményével. A dán gitáros már többször bizonyított olyan formációival, mint a Section A, a Fatal Force, vagy az Acacia Avenue, de itt jóformán csak alibizik, és az a herélt gitár sound! Ebből a szempontból talán az egyébként klasszikus "Lovin', Touchin', Squeezin'" a mélypont Brrr! Ennél Neal Schon bármikor jobban szól! Moratti biztos jól szórakozott a stúdióban, a Journey is kétségkívül megérdemli a tisztelgést, de ezt a lehetőség most kihasználatlanul maradt...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast, Roadrunner

Honlap:
www.nightwish.com

Tuomas Holopaien unja a metált. Ott még nem tartunk, hogy zavarja is, ahhoz túlontúl bedarálta őt a Nightwish nevű életre keltett Gólem, illetve filmes és filmzenei próbálkozásainak relatív sikertelensége nem kíván jobb alternatívát ahhoz, amit igazán szeretne csinálni. Mert a mostani album "grandiózusságában" – ehhez a jelzőhöz még visszatérek – azt hiszem, hogy a csapat eddigi csúcspontja, melyen a metal bizony a másodhegedűs szerepét tölti be, olyan untermanét, ami jó eszköz a szimfonikus hangszerek aláfestésére, kiteljesítve azt a filmzenei tónust, amit a szintibe csomagolt orchestra nem tud nyújtani.

Pedig milyen jó alkalom lett volna az új énekesnő, a rajongók által is elfogadott Floor Jansen belépése arra, hogy a Nightwish visszatérjen, no, jó, visszakacsintson a korai albumok egyértelműen fémesebb megközelítésére, ahol a szimfonikus hatást nem bő lére eresztett filmzenei szaft szolgáltatta, hanem Tarja operaénekesi vokalizálása. A "Once" óta tartó minimalizálódási folyamat – igen, a grandiózusság mellett ez a másik fő jellemző – azonban jelen albumon is tartja magát, sőt, a fordulatok egy része már ismerősként is köszön a hallgatóra. Egyszerű, kőbe vésett, primitív riffek, a szólók még jelzésértékűre sem vett hiánya, ahol a zenei rafinériát a szintetizátor által mindent elborító szimfonikus hangzáskép próbálja pótolni – nos, ez van, akinek elég, nekem momentán már nem.

Térjünk azonban egy kicsit ki az új énekesnőre, a rajongók által is állva üdvözölt, és predesztinációjában sikerre ítéltetett Floor Jansenre. Lehet, hogy én vagyok süket, de akkora színvonalbeli különbséget nem hallok a bukott, és csúnya módon kirúgott Anette Olzonhoz képest. Oké, néha Floor képes operásra venni a hangját, de alapvetően ugyanolyan csilingelő, iskolázott szoprán, mint elődje volt, – aki a metalos közvélemény ellenére igenis képzett és tehetséges vokalista – ráadásul annyira hátra keverve énekel, hogy néha nem tudom megállapítani, most a hangszerek zengenek, vagy az énekesnő hangja? Lehet, hogy tévedek, de én kissé elhibázottnak érzem a hallhatóan visszafogott stílust, amit csak néha magyaráz a dalok jellege, valamint hangulata, és a keményebb számokban kedvem lenne Floorra rákiáltani, hogy "ereszd már ki a hangod, babám!" – persze csak akkor, ha nem tudnám az illemet, és jobban értenék a zenéhez, mint Tuomas.

Mindezektől eltekintve tetszik az album. Mert szórakoztató, a rengeteg hangszeres-filmzenés ötlet egymásra halmozása ellenére is azonnal fogyasztható, és mert Tuomas tökéletesen tudja, hogyan kell slágert írni úgy, hogy ne mártózzunk meg a giccs-szirupban. Talán nem is volt rossz megoldás a metal hangszerek alárendelése, komplementer jellegük nem engedi a zenei katyvasz eluralkodását és a gagyi-faktor ugrásszerű növekedését, a szokásos kelta folkzenei hatások pedig szépen illeszkednek a kialakított motívumképbe, ami igazából csak a lemez epikus záró számában ölt olyan mértéket, amit már nem tudok akceptálni, és amire ráaggaszthatom a parasztvakítás jelzőt. Hisz ne mondja nekem senki, hogy szükség van egy alapvetően pop-metal lemezen – furcsa így leírni ezt a szót, de valahogy illik az egész lemezre – 24 percben elmesélni az evolúciót, és amelynek jó, ha a fele értékelhető zenei rész, a többi egy National Geographic természetfilmből, és Bergman: Suttogások és sikolyok c. drámájából lett kicsórva, abszolút feleslegesen és bosszantó módon.

Optimistább, barátságosabb album az EFMB, mint elődje volt, és talán olyan zenei mérföldkő lesz a csapat életében, mint amilyennek annak idején a "Once" bizonyult. Bennem azonban felvetődik a kérdés, hogy innen hogyan tovább, mert ebbe az irányba már nincs hova menni – talán konzultálni kellene a stílus két másik nagyágyújával, a meghasonlott Rhapsodyval az új stratégia megalkotásához. Persze abban biztos vagyok, hogy ha minden így marad, ahogy most van, úgy is jó lesz.

Garael

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlap:
www.vonhertzenbrothers.com

Meghallva a kétségbeesett segélykiáltást, besegítek én is. Méghozzá egy melodikus prog-rocknak titulált finn zenekar hatodik korongjának recenziójával. Honnan is kezdjem...? Mondjuk onnan, hogy nem értem, hogy a bánatba' tudnak emberek olyan semmilyen zenét szeretni, mint amilyent mondjuk a Foo Fighters játszik. Se nem kemény, se nem dallamos. Ha már sehol egy tökös riff és/vagy sodró lendület, legalább bazi nagy slágereket gyártanának, mint mondjuk Bon Jovi és a Def Leppard anno. De nem. A népek mégis veszik, mint a cukrot, legalábbis a kereskedelmi sikereik erre utalnak.

Nyilván valamit én nem értek. Persze ezt nem gondolom komolyan, mert megvan erre is az ügyeletes elméletem. Méghozzá: az egyre szélesebb szingli-yuppie társadalmi rétegnek a seggriszálós, zeneipari kreálmány tinisztár hangszálakrobaták és a kifehérített gangszta-rapperek tömkelege már nem pálya, valami komolyabb, érettebb kell (értsd álentellektüel mázzal leöntött, de azért ártalmatlan muzsika). Így lehet sikeres a pop határát karcolgató kiherélt rockmuzsika, főleg ha némi folkkal és/vagy alternatív szósszal is nyakon van öntve (lásd itthon Kiscsillag, Quimby és társai). Ez a Grohl gyerek, ez az amcsi Lovasi András, ha nem tudtad volna, ő is egy garázs-arc, ergo hiteles, ez már megfelelő egy jól szituált harmincasnak. Mondjuk Lemmy is az lenne, ha ő is ártalmatlan muzsikát játszana, ha nem üvöltöznének annyira azok a gitárok példának okádék (sic!), ja és ha ő is kő dollármilliomos lenne, mert a csóró rocker azért mégse' annyira menő.

Namármost, hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy a von Hertzen testvérek zenekara a finn Foo Fighters. Akik szeretnének most már, ennyi nagylemez és hazai siker után a világ Foo Fighterse is lenni. Ezúttal biztosra akartak menni, így menő producert és hangmérnököt szerződtettek, akiknek a nevét nem írom ide, mert egy rendes, dolgos metalfejnek ezek úgyse mondanak semmit. És lőn, velük megalkotják a legváltozatosabb, legbefogadhatóbb, hatalmas arénákra hangolt dallamokat tartalmazó albumukat.

De ha csak ennyi lenne ez a zenekar, akkor most nem olvasnátok róla itt, mert nem érdemelnék meg még a klaviatúra-kopást sem, ami a cikk megírása közben keletkezik, a drága szabadidőmről nem is beszélve. Az, hogy ezen a "patinás" oldalon helyet kaptak, kizárólag annak az aprócska ténynek köszönhető, hogy ezek a vodkavedelők igencsak jó számokat írnak. Olyanokat, melyekben megidézik a metalos gyökereiket is, és a progresszív rockosat is, és ahol a negédes szósz és az alternatív zenei körítés funkciója leginkább az, hogy ebbe az ódivatú világba belerántsa a figyelmetlen brókerfiút, vagy az elfoglalt brand manager hölgyikét. Mélysége, epikus íve van a számaiknak (még azoknak is, amelyek első blikkre nyálas líraként terrorizálnak), s ezek egytől egyig hiteles érzelmeket közvetítenek. Legalábbis én elhiszem, hogy ez a srác itt komolyan gondolja, amiket énekel.

Tudnám hasonlítani őket a Soundgarden Music TV-s, slágeres korszakához, mert sikerek ide vagy oda, ők még a sötét oldal legdurvább befolyása alatt sem felejtették el a '70-es évekből eredő meghatározottságukat. De jó megfejtés lehet a Muse is, mert a '80-as évek lopkovári-hegyei ellenére kreatív és igényes az, ahogy a privatizált elemeket, ötleteket újrahasznosítják. Ezek mindegyike nyomott hagyott a Von Hertzen Brothers munkásságán, ahogy a Black Sabbath-tól a Queenen át a Jethro Tullig sok mindenki más. Még az a pöcs Foo Fighters is.

Kotta

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.the-scorpions.com

Ennyi könny még nem folyt le rockzenei blogoldalon, amennyit Tartuffe kolléga sírt el afeletti bánatában, hogy mennyire egyedül is maradt: még szerencse, hogy terhek hordásának tapasztalataiban barátunk főnöke máig az etalon, úgyhogy nem hiszem, hogy ne lehetne még egy lapáttal azokra a roggyant vállakra pakolni… No, de nehogy oldalunk váljék a mellüket verdeső mártír hajlammal rendelkező kozák atamánok kedvenc továbbképzési fórumává, gyorsan besegítek – nem, nem azért, hogy könnyítsek kollégám terhein, cipeli ő őket boldogan tovább – pusztán a szakmámból eredő lovagi attitűd miatt, amit, mit tehetek róla, rám osztott az ég.

Kezdjük tehát az egyik legpatinásabb elmaradásunkkal, a Scorpions régi-új albumával. Az előzményekről nem akarok sokat írni, aki szereti a csapatot, az úgyis tisztában van a lemez megszületésének körülményeivel, aki meg nem, az utána tud olvasni. Mivel itt aztán tényleg klasszikus bandáról van szó, nem is érzem magam elég bátornak ahhoz, hogy önállóan recenzáljak – nekem nem olyan erős a vállam, ugye, mint a roskadásban is Atlaszként magasló Tartuffe-nek –, így egy másik klasszikus(pár)t hívok segítségül, a délutáni "B" TV-k koronázatlan királyait, Bud Spencert (BS) és Terence Hillt (TH). Emlékeztek még a "Különben dühbe jövünk" klasszikus jelenetére, mikor az összetört Buggy helyett egy csapat bőrbe öltözött motoros vagány jelenik meg, amire kedvelt párosunk eljátssza, hogy a nagy semmi helyett mégis kedvelt autójukat kapják meg? Nem? No, akkor egy kis segítség:

"– BS: Ááá, ez aztán igen, gyönyörű darab, pontosan olyan, mint a régi volt. És vadonatúj!

– Motoros: Ilyet akartatok, ugye? Pontosan ugyanolyan, mint a régi volt. Piros, sárga tetővel. Csak kérni kellett, és a főnök már küldte is. Na, próbáljátok ki nyugodtan.

– BS: Hmm, mondd csak, neked tetszik?

– TH: Nem is tudom… Egész jó, de, de… én valahogy… egy kicsit inkább… szóval érted...

– BS: Ahogy mondod!

– Motoros: Úgy látom, nektek semmi sem elég jó!

– TH: Nem, csak úgy érzem, valami nem stimmel."

No, és innentől beindul a pofonláda, én meg nem győzök csodálkozni, hogy a film rendezője milyen pontosan számba – tollamba, klaviatúrámba – adta azokat az érzéseket, melyek elfognak a "Return To Forever" album kapcsán. Mert igaz, hogy a felújított, annak idején az asztalfiókba tett dalok – az újakkal egyetemben – tökéletesen idézik a csapat legsikeresebb korszakának minden báját és rafinériáját, mégis hiányzik valami… talán az a szikra, ami annak idején képes volt lángba borítani az arénákat és a rajongók lelkét, hurrikánként söpörve el minden tényezőt, ami a siker útjában állt. Hiába hát az átdolgozás, a fazonalakítás, a kornak megfelelő hangzás-szteroid: a dalok alapja bizony maradt, ami volt, vagyis egy olyan színvonal képviselete, ami nem ütötte meg annak idején a korszakalkotás mércéjét. És ez bizony hallatszik is, hiába minden pompa és csillogás, a régi sablonok újrapolírozása és felturbózása. Lehet, persze, hogy ha a "Sting In The Tail" – ami ugyanilyen összefoglaló jelleggel, de mondjuk ki nyíltan, egy árnyalattal magasabb minőséggel idézte meg a csúcskorszakot – nem olyan erős, mint amilyenné vált, vagy ha ezen album jön ki az "utolsó munka" pszichológiai értéknövelő kamujával, most nem fanyalognék, de mit csináljak, ha sokadszori lejátszással sem tudom pazar minőségűre hallgatni a lemezt, és a dalok inkább idézik bennem a kiváló másolat-gyártó iparos képét, mintsem a géniusz mágikus erejét. Ha pedig ezzel a véleménnyel fejemre vonom a hívek haragját, nem marad más hátra, mint kedvenc Spencer-Hill párosom vállai mögé bújni, ha már Tartuffe kolléga éppen foglalt a blog megmentése miatt.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.totoofficial.com
facebook.com/totoband

Magam is meglepődtem, amikor rákerestem, de ezen a blogon még egyetlen Toto albumról sem írtunk. Ez nem azért alakult így, mert nem szeretjük vagy bojkottáljuk őket, hanem mert az oldalunkat 2008-ben nyitottuk meg, míg a Toto legutóbbi lemeze, a "Falling In Between" 2006-ban jelent meg. Azóta persze esett itt szó olyan zenészekről, akik így vagy úgy kötődnek az AOR legendához: pl. Steve Lukather, Fergie Frederiksen és Bobby Kimball is többször szerepelt nálunk. Egyébként a Toto név már önmagában olyan megkérdőjelezhetetlen garancia a minőségre, közel 40 éves pályafutásuk során olyan sokszor bizonyították kivételes muzikalitásukat, hogy szinte fölösleges is kielemezni lemezeiket. Aki kicsit is ismeri őket, tudja mire számíthat.

Jelen esetben is csak azért határoztam el, hogy írok róluk, mert egyrészt tartoztunk a rocktörténelmi igazságnak egy Toto bejegyzéssel, másrészt mert más hasonló oldalakon lazán repülnek a 10/10-es értékelések, még olyan internet firkászok "ujjbegyeiből" is, akiknek többéves tapasztalat alapján komolyan adok a véleményére. Na, most akkor én leszek a rockzenei amatőr újságírás John Andertonja (megvan a Tom Cruise főszereplésével készült "Minority Report" című film?), aki különvéleményt fogalmaz meg a megdönthetetlennek hitt rendszerrel szemben. Ez egy vérbeli Toto lemez, minőségi munka, jó néhány slágergyanús dallal, de az együttes teljes karrierjét véve alapul erős túlzásnak tűnik a 10/10-es értékelés.

Aki olvas a sorok között, már valószínűleg levette, hogy a Toto progosabb korszakát preferálom, így ha már Totót akarok hallani, nálam rendre a "Kingdom Of Desire" (1992) és a "Mindfields" (1999) lemezek kerülnek elő. A "XIV" pedig a címválasztás alapján a '80-as évek elejéig, míg Joseph Williams énekes visszavételéből indulva ki a '80-as évek végéig akar visszanyúlni. De nem egyedül a progosabb elemek elhagyása miatt fogalmazom meg különvéleményemet, hanem pl. azért, mert rettenetesen hiányzik Jeff Porcaro (R.I.P.) és Simon Phillips dobolása. Az újonnan igazolt Keith Carlock persze vérprofi, de olykor mind hangzásban, mind ritmikai megoldásokban kevesebbnek tűnik elődeinél.

Lehetséges, hogy mindez a koncepció része, a banda a "XIV"-en érezhetően törekedett egyfajta modernizálásra a hangzás tekintetében. Éppen ez a tendencia érhető tetten a videoklipes "Orphan" rockdiszkós hangulatában. Azért itt a végén leírom még egyszer, csak hogy ne legyen félreértés: ez egy igazi Toto lemez, és mint ilyen, toronymagasan veri a mezőnyt. Mindazonáltal a különvéleményem ez: max. 8/10, és a pontszám csak akkor lehetne magasabb, ha több olyan nótát írnak, mint pl. a libabőrös "Unknown Soldier".

Tartuffe

Kiadó:
Caroline International S&D

Honlap:
facebook.com/ChrisImpellitteri

Túrisas barátom, aki nagy Impellitteri rajongó (legalábbis 2009-ben még az volt), s akinek éppen ezért ezt a recenziót jegyeznie kellett volna,  a legutóbbi "Wicked Maiden" című Impellitteri album kapcsán föltette a kérdést: "Ki meri azt mondani, hogy a neoklasszikus gitárhősök ideje lejárt?" Nos, én megkockáztatom: a neoklasszikus gitárhősök ideje lejárt... Az egykor világszerte ünnepelt és ereje teljében lévő rettenthetetlen fejedelmük (természetesen Malmsteenra gondolok) egy pincestúdió félhomályában, a realitással szinte minden kapcsolatot elveszítve, egy divatjamúlt Rolex-szel a csuklóján készíti hallgathatatlan demóit, amiket van mersze CD-n is kiadni... Hadvezérei: Vinnie Moore, Tony MacAlpine, stb. pedig már régóta más sereg élén harcolnak... Ez a szomorú helyzet.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a stílus, amire manapság nem sokan kíváncsiak, teljesen halott lenne. Itt van mindjárt Chris Impellitteri, a neo-klasszikus metál Michael Sweetje (a Stryperhez hasonlóan ők is deklaráltan keresztények), aki ha nem is túl gyakran, de viszonylagos rendszerességgel meglepi egy-egy új anyaggal rajongóit, akik a grunge és modern metál armageddonját földalatti bunkereikben vészelték át. Impellitteri éppen olyan lélegzetelállítóan gyors és pontos, mint régen, de pont annyira naprakész technikailag és hangzásban, amennyire elvárható valakitől a 2000-es évek második dekádjának derekán.

A "Venom" nem hosszú lemez, de esszenciálisan tartalmazza mindazt, ami miatt Impellitterit szeretjük (már aki). Rob Rock "élemedett" kora ellenére kiválóan teljesít, Impellitteri szólói káprázatosak, a dalok tele vannak zabolátlan energiával: ennek tökéletes illusztrációja a címadó és lemezt indító "Venom", ami (ahogy kell) fergeteges neo-klasszikus tekeréssel és egy vérbeli metál sikollyal kezdődik (lásd a csatolt videót). Túlerőben vannak a sebes ritmusokkal fölpörgetett, kétlábgépes dalok, de azért szerencsére akad pár középtempós nóta is az olyan földhözragadtaknak, mint amilyen én vagyok (Face The Enemy, Holding On). Lehet, hogy a neo-klasszikus gitárhősök ideje lejárt, de szerencsére van még belőlük néhány olyan (mint Chris Impellitteri), aki sem ép elméjét, sem eredeti stílusát nem hagyta el...

Tartuffe

Kiadó:
Spectastral Records

Honlap:
www.pantommind.com

Bár nagyom igyekszem, hogy - amennyire ez tőlem telik és emberileg egyáltalán lehetséges - pótoljam az elmaradásokat, nem lehetett nem észrevenni, hogy folyó hóban milyen csúnyán visszaesett oldalunkon a posztok száma. Már jeleztem, hogy gyakorlatilag mindenki kidőlt mellőlem, a jövőben maximum egy-egy cikket lehet tőlük várni erősen alkalmi jelleggel, és az utóbbi időben én is nagyon elfoglalt voltam - arról nem is beszélve, hogy a rám szakadt teher alatt lassan, de biztosan kezdek roskadozni. Mostanában volt egy csomó fontos megjelenés, csak a Scorpions környékéről négy: az új Scorpions, Uli Roth, Michael Schenker, UFO, s ehhez jönnek még hozzá az olyanok, mint a Toto, Impelliteri, Nightwish, The Poodles... Nem kis nevek a szakmában! Ki tudja, hogy esik-e róluk még szó a blogon?

Ami viszont biztos, hogy a Pantommind legújabb lemezét semmiképpen sem hagytam volna ki, méghozzá két okból: először is egy olyan zenekarról van szó, akik több mint 20 éves fönnállásuk alatt eddig mindössze két albumot adtak ki (Shade Of Fate, Lunasense) így minden megjelenés különösen nagy hírértékkel bír, másrészről bolgárok, vagyis a "Támogasd a régió arra érdemes zenekarait minden erőddel!" parancsolat alá esnek.

A zenekar tengelyét Pete Christ gitáros és Tony Ivan énekes alkotják, akiknek sikerült tökéletesen levenniük a progresszív metál alapító atyáinak stílusát. Már a "Lunasense" (2009) című előző lemez is sokkal több figyelmet érdemelt volna, mint amit kapott (jóllehet a kritikusok általában az elismerés hangján írtak róla). A "Searching For Eternity" mintegy hat éven keresztül készült és ez a gondoskodás hallatszik is rajta. A zenekar még sohasem szólt ilyen jól, ilyen éretten.

Annak külön örülök, hogy Tony Ivan nem erőlteti annyit a "denevér" hangokat, valamivel mélyebb fekvésben és erőteljesebb stílusban énekel, így kísértetiesen elkezdett hasonlítani Urban Breed-hez (Tad Morose, Bloodbound, Trail Of Murder, Serious Black). A "Walk On" című nótában (ez az album egyik legerősebb szerzeménye) vendégszerepel Mike Andersson is (Cloudscape, Planet Alliance, Silent Memorial, Full Force).

A fő csapásirány továbbra is a nem túlbonyolított, könnyen befogadható, kórusokkal és kiváló gitárszólókkal tarkított, középtempós prog-metál, pont úgy, ahogyan én szeretem. A lemez elejétől végéig nagyon kellemes hallgatnivaló, egyedül a "Lost Lullaby" című álmosító balladánál ül meg kicsit, de ez egy 11 dalos lemeznél kiváló arány. Még nagyon az elején járunk az évnek, de van egy olyan sejtelmem, hogy a Pantommind toplistás anyagnak bizonyul. Nem tudom, meddig fogják megtűrni a "jogvédők", de a youtube-on a teljes album meghallgatható (alább).

Tartuffe

Honlapok:
www.ghostshipoctavius.com
facebook.com/GhostShipOctavius

A minden történelmi alapot nélkülöző, de több irodalmi alkotást is megihlető legenda szerint az Octavius egy háromárbocos kereskedelmi gyorsvitorlás volt, amely megpróbált átkelni a korábban már sok hajó vesztét okozó hírhedt északnyugati átjárón. A hajó 1762-ben a teljes legénységgel együtt Alaszkától északra jégbe fagyott, majd kiolvadva szellemhajóként folytatta titokzatos útját, hogy 1775-ben Grönland partjainál bukkanjon föl. Ez a fiktív történet áll a Nevermore legszebb hagyományait ápoló amerikai prog-power trió bemutatkozó lemeze mögött. Az együttest Matthew Wicklund gitáros (ex-God Forbid, ex-Himsa), Van Williams dobos (ex-Nevermore) és a még teenager énekes fenomén, Adōn Fanion alkotják. A formációnak az eredeti tervek szerint Christopher Amott (ex-Arch Enemy) is része lett volna, de még az érdemi munka megkezdése előtt kivált, hogy inkább az Armageddonnal készülő anyagra koncentráljon.

A jó nevekből álló trió elég nehezen szedte össze a pénzt a debütációra (az ilyen zene manapság nem kap szinte semmiféle támogatást sem a tengerentúli kiadóktól), végül egy Kickstarter kampány során sikerült összegyűjtögetni a szükséges anyagi hátteret a munkálatokhoz. Az eredmény egy határozottan Nevermore környékbeli, de annál talán még melodikusabb hangvételű muzsika lett, ami remélhetőleg sok hoppon maradt egykori Nevermore rajongót fog megvigasztalni. Warrel Dane igazi zseni, de 2008-as szólólemezének folytatásával mind a mai napig adós, így csak örülhetünk annak, hogy Adōn Fanion személyében egy nagyon ígéretes, fiatal tehetséget sikerült fölfedezni, akinek a torkában egy naprobbanás energiája pusztít.

Nekem ez a formáció még jobban bejön, mint egykor a Nevermore, mégsem hiszem, hogy a legendás Seattle-i banda népszerűségének akár egyötödét sikerül megszerezniük. Aki kicsit is követi, hogy milyen trendek érvényesülnek mostanában Észak-Amerikában, belátja, hogy Wicklundéknak arrafelé aligha terem babér. A próbálkozásnak persze örülünk, főleg, hogy az új anyag meglehetősen gitárszóló-centrikus lett, amiért nem egyedül Wicklund felelős, hanem például olyan vendégmuzsikusok, mint Mattias IA Eklundh, Per Nilsson, és persze maga Jeff Loomis!

Jómagam mindig is inkább a prog-metál európai vonulatának híve voltam, de megelégedéssel – és amerikai barátaim miatt némi vigasszal – tölt el, hogy a sok kóró között néha fölüti fejét arrafelé egy-egy egészséges haszonnövény is… Nevermore rajongóknak egyenesen kötelező.

Tartuffe

Kiadó:
BLP Music

Honlapok:
http://www.baltimoore.net
facebook.com/Baltimoore.official

Már előre jelzem, hogy ez a cikk nem lesz hosszú. Egyrészt, mert Kotta kolléga a tavalyi Baltimoore lemez kapcsán (Back For More) lényegében mindent elmondott, amit ezekről a svédekről, különösen az agytrösztről, Björn Lodinról tudni lehet és illik, másrészt, mert válogatás lemezekről olyan sokat nem lehet írni, főleg nem tényleges informatív értékkel. (Mondjuk az épp érdekelne, hogy miért egy az egyben ugyanazzal a borítóval jelentették meg, mint a tavalyi anyagot.)

Az ilyen retrospektív gyűjteményektől elvárhatóan az album elég hosszú, 18 dalt tartalmaz, és fölöleli a zenekar teljes, közel 30 éves pályafutását. Persze akad majd olyan rajongó, aki inkább ezt vagy azt a nótát szerette volna hallani, de nyilván lehetetlen mindenkinek a kedvére tenni. A lényeg, hogy a jelenlegi formáció vagy újrakeverte és remaszterelte a dalokat, vagy újonnan rögzítette őket, így a hangzás is teljesen egységes (azonos minőség, azonos hangerő).

Nem voltam soha igazán nagy Baltimoore fanatikus, Lodinra is akkor kezdtem odafigyelni, amikor valamilyen általam ismeretlen okból egy pár évig itt portyázott a vidékünkön mint a HARD zenekar frontembere. A magyar zenészekkel folytatott együttműködés azután véget ért, s azóta engem is kevésbé foglalkoztat az örökmozgó Lodin munkássága. Egy ilyen gyűjtemény azonban még az én fantáziámat is megmozgatta, hiszen az ilyesmi pont az olyanoknak való, mint én. Nincs egyetlen Baltimoore lemezem sem, de most úgy gondolom, ha ezt az egyet beszerzem, az nagyjából elég is lesz...

Tartuffe