Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.tolkki.org

Tudjátok, bizonyos szempontból szerettem a múlt rendszer termékhiányos éveiben élni. Nem, ez nem keserédes nosztalgia – vagy csak részben –, és nem is értékmagyarázó történelemhamisítás, puszta érzelmi tény. S hogy miért is? Mert megadatott a rácsodálkozás fantasztikus, semmihez nem hasonlító érzése, revelációja, amit azóta is folyton folyvást keresek. Azt, amit akkor éreztem, mikor megkaptam az első, Bécsből hozott kvarcjátékot, mikor megkóstoltam az első nyugati csokoládét – ami helyett ma már Boci termékek ízét sírom vissza –, mikor a VHS kazettákon megnéztem a hullámossá másolt ninja-Schwarzenegger-Rambo-Evil Death-pornó filmeket – szigorúan többször másolt kópiákon, gagyi alámondással fűszerezve: az addigi értékek egy csapásra változtak át avítt, talmi, "szocreál" hazugságokká, és azok a viszonyítási pontok, melyekről fogalmunk sem volt, átrendezték vágyainkat – azokat a vágyainkat, melyek a rendszerváltáskor elérhetővé és megfoghatóvá váltak – nos, ez maga volt a Kánaán.

Ezt az érzést persze nem kell bemutatnom annak a korosztálynak, akik számára még mindig az ünnep kicsiny, egyre zsugorodó szikráját jelenti egy-egy új album, és akik számára a megjelenő új lemez nem pusztán lecsorgó bithalmaz. Ők azok, akik kedvencük minden lemezénél azt az érzést keresik, amiről pár mondatban írtam – és ha csak a töredékét kapják meg, már akkor is boldogan, elégedett mosollyal merülhetnek el az "elmúlt" visszaidézésben. S hogy miért is ez a hosszú bevezető? Mert Tolkki új lemeze bizonyos mértékben visszacsente az elmúlt 25 évet, azt a délutánt, mikor először hallottam meg a Helloween "Keeper of The Seven Keys II" lemezéről a címadó számot, azt a varázslatot, amit a tömegtermelés, és a bőség értékkoptató ereje nullává erodált az évek során – így ne is várjon senki tőlem objektív, szakmai logarléccel mért kritikát, mert érzésekről nem lehet racionálisan írni, ha meg igen, akkor rég megette a fene az egészet. Tolkki új lemezén képes volt megírni az említett szerzemény második részét, ugyanazzal a Kiskével, akinek másodvirágzása folytonos, tudatalatti reménnyel táplált, hogy megkapom azt, amit oly régóta várok. Mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem érzem becsapottnak magamat, még akkor sem, ha az említett számban Tolkki még magától is ihletet merített, és síró gitárszólójában sikeresen adaptálta a "Destiny" c. album címadó epikájának vezérmotívumát. De miért is a végén kezdem?

A valószínűleg éppen a pozitív fázisában lévő gitáros zseninek elsült az "esze" (a keze is, de arra sosem volt panasz), és ezúttal a klasszikus Stratovarius albumokhoz mérhető slágerhalommal szórta meg az euro-power/metál operák rajongói bázisát – olyannal, aminek színvonala az első két Avantasiához mérhető, egy olyan közegben, ahol ezt a fajta koncepciót már rég megszokottá szürkítette a kínálat. Tolkki azonban ha jó passzban van, bármire képes (akkor is, ha rosszban, csak hát eltérő előjellel), és ha ehhez olyan előadókat tudott megnyerni, mint Rob Rock, Russell Allen, Tony Kakko és a kurvalétből végleg kiábrándult Kiske – akinek a színtérre történő visszatérésben legalább akkora szerepe van, mint Sammetnek -, akkor nincs mást tenni, mint a trendi cinizmust félretéve átlényegülni újra 18 évessé és élvezni a százszor hallott, ám soha meg nem unható dallamos sémákat.

Az eredetileg dupla albumban gondolkodó Tolkki a "New Hope"-ot egy trilógia nyitó darabjának szánta, de akinek a haja áll fel a konceptalbumok gondolatától, azt megnyugtathatom: a felcsendülő szerzemények nemhogy önálló lemezként, de egyenkénti, elképesztő instru-mentalistákkal (Alex Holzwarth, Jens Johansson, Derek Sherinian, Mikko Härkin) megtámogatott kislemez-dalcsokorként is megállnák a helyüket. Ezúttal nincs borongós elmélkedés, zavaros zenei képzelgés, álintellektuális megnyilvánulásba torkolló érzelmi bonciskola, csak az európai dallamos metáliskola iskolapéldái, olyan muzikális axiómák, melyek megkérdőjelezése ugyan a matematikával ellentétben lehetséges, ám minek? Az albumon a felkért hímzsenik mellett Elize Ryd (Amaranthe) és Sharon Den Adel (Within Temptation) alkotja a női szakaszt, az utóbbi idők vendégszerepléseinek ismeretében szinte ösztönösen tör fel a kritikusból a kiáltás: de hova tűnt Sommerville? Ne essen senki kétségbe, a két hölgy a férfiak mellé felnőve – nem kis sámlival – képesek hozni elvárt gótika-sztenderdet, ami Kiske, Rock és Allen teljesítményét tekintve elismerésre méltó. Minden X-es szimfonikusok kedvence ugyanis az elmúlt pár év legjobb formáját hozza: Russell ezúttal a rekesztést hanyagolva klasszikus énekhangján szólal meg, aminek terjedelmével azt a Rob Rockot képes megszorongatni, kinek H. Sanyi szavaival élve angyali hajszálak helyett angyali hangszálai vannak, és Cupido, ha elpattan íjának húrja, az amerikai énekes torkából kér kölcsönbe új ajzóeszközt…

Az album talán kevésbé szimfonikus-musicales, mint a legutóbbi Avantasiák, vagy a hatásokért a szomszédba nem menő Nightwish, a dallamok azonban szinte azonnal ütnek, főleg úgy, ha az "I'll Seeing You"-ban olyan kolosszális lopással szembesülhetünk (a Can't Help Falling In Love "átdolgozott" képében végre egy metál albumon találkozhatunk Elvis-szel ), amire nincs magyarázat – ezt azonban bőven megbocsáthatjuk a már említett zárószerzeményért, melyben az említetteknek megfelelően Kiske mester lehetőséget kap elénekelni a "Keeper of The Seven Keys" második vagy újraértelmezett részét. Ebben a pillanatban pedig a penna kiesik a kritikus kezéből, mert nincs értelme tovább írni, úgyis csak frázisok gördülnének kifelé a klaviatúrából, úgy, ahogy Kiske torkából a valószínűtlen magasak…

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Anyu kurva dühös volt 2011-ben. Lehet, hogy azért, mert talpig fémben szar lehet a reflektorok alatt egy egész koncertnyi időt eltölteni, lehet, hogy azért, mert nem kapta meg a domina-mature szexre áhítozó aznapi kamaszfiú-vacsoráját, de lehet, hogy csak azért, mert nem született UDO Dirkschneidernek, pedig hangja alapján nyugodtan pótolhatta volna minden germanus-metallicus főgeneralisszimuszát – nő létére!

Nem véletlenül lett a finn listák kedvence a debütáló csapat: az eredeti she-ogréval felálló együttes lemezének menetelős, indulós metálja igazi fityiszt mutatott a gótikus szopránkákkal siránkozó gót bandák felé – olyan tökvakarásos suttyósággal, amire csak egy magát férfinek képzelő nő képes. Nos, igaz, ami igaz, a csatába lelkesítő hevületet Jeanne d’Arc-kal ellentétben itt nem éppen a szűzies karizma okozta, de éppen ez volt az egészben a jó, és a dominát kísérő hangszeres fiúkra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nem értenek a slágerteremtéshez. A siker kulcsa tehát adott volt: a metál-szcénában pozitív értékké váló rondaság (bár Nitte Valo rikács-szoprán jó színészként inkább elhitette velünk a rútság tényét), ökölbe szorított kézzel bömbölhető himnuszok, a ráspolyhang ellenére is tulajdonképpen elképesztő vokális teljesítmény, és az UDO-analógiából adódó meglepetés attitűdje.

A fentiek fényében épen ezért ért némileg meglepetésként, hogy a kiválóan teljesítő, és a siker lényegi elemét jelentő Nittét kirakták a bandából, ám még ennél is nagyobb meglepetés volt, mikor meghallottam: sikerült pótolni a pótolhatatlant, vagyis a csapat élére egy újabb metál-boszorkány állt, aki vasorr helyett ráspoly hangszálakkal rendelkezik (mindegy, mágnes közelébe nem érdemes engedni egyiket sem). Hiába, Finnország a csodák világa, ahol minden bizonnyal a hosszú estéket genetikai kotyvasztással próbálják kitölteni az unatkozó párok, esetleg H. Sanyi járt náluk, aki a vashiányban szenvedő finn fiataloknak reszelő-morzsák elfogyasztását ajánlotta – szigorúan szex előtt!

De itt van hát az új album, és bármennyire is sikerült Nittét pótolni, azt kell mondanom, nem vagyok teljesen elégedett. Az új Krupp-acél csodafegyverrel csatába induló harcosok ugyanis a Nightwish és a Sabaton siker-receptjét ellopva sikeresen adaptálták az újhullámos power metál bandák minimál, tuc-tucos ritmusképletét, ahol a dobos helyébe nyugodtan egy metronómot állíthatnának hátra, a gitárosokat pedig csak akkor eresztik egy-egy ízes szóló közelébe, ha hangszereikkel előtte kettéfűrészeltek egy többöles fatörzset – szigorúan egyenletes tempóban. Erre aztán igazán kár két bárdistát is tartani, pedig a potenciál meglenne bennük, amint azt a néha-néha nekieresztett szólók mutatják – én inkább a durván előretolakodó billentyűst küldeném melegebb éghajlata, aki egy UDO-hang alá  csilingelő hangszínt pakol. Nem, kérem szépen, öreg motoros lévén én ilyen zene és hang alá disznóröfögéses riffeket, heroikus pózba merevedő gitárszólókat, és a szintis függöny mögé űzését várom, nem pedig a finn falusi metál diszkó helyi Lagzi Lajcsijának produktumát. És ha azzal vádoltok, hogy az oldal többi, esztétikai érzékkel megáldott írója hatásaként kezdek kifinomult lenni, akkor kénytelen vagyok tiltakozásul egy kérdést feltenni: nektek nem tetszik jobban a "Fight Kill, Die", vagy a "Raven" két percbe sűrített, szóló-központú Manowar/thrash eszenciája, amúgy elefántcsorda módra, mint a lemez első felének fém-hoppáréja? Mert nekem igen. Ráadásul a leírtak ellenére kénytelen vagyok elismerni, hogy a ragadós dallamok írásának képessége elviszi a hátán a balhét, a szerzemények egytől-egyig potenciális slágerek, melyeket még az alapvető, prosztó-egyszerűség koncepciója sem tud a földbe döngölni. Hiszen aki a Black Ninjáról képes számot írni, az rossz zenész nem lehet, ennél már csak annak örültem volna jobban, ha a fehér orvgyilkos is szerepet kaphat az albumon. Meg persze Franco Nero.

Garael

Kiadó:
Epic Music

Honlapok:
www.satriani.com
myspace.com/joesatriani

Mielőtt hozzáfogtam volna kiértékelni  az új lemezt, akkurátusan visszaolvastam minden korábbi Satriani kritikámat. Egyrészt, hogy elkerüljem az önismétlést (amivel hősünknek az utóbbi időben igencsak meggyűlt a baja), másrészt hogy lássam e gitáros generációkat meghatározó géniusz karrierjében (legalábbis az utolsó 10 évben) milyen tendenciák érvényesültek. Azt kell mondjam, hogy bár Satriani alkotókedve rendületlen, az összkép egy lendületét (vagy lelkesedését?) vesztett, szinte enervált művészről árulkodott, akit érezhetően frusztrált az inspiráció kútfejének elapadása. Vagy csak kivetítettem a saját frusztrációmat? Ez már a pszichológusokra tartozik...

Ugyanakkor egyáltalán nem állítom, hogy az utolsó néhány lemezen (talán a Satchafunkilust kivéve) ne akadtak volna szép pillanatok, vagy hogy ezek a kiadványok tökéletesen érdektelenek lettek volna. Mind a "Super Colossal", mind pedig a "Black Swans..." magabiztosan verte az 1998-tól 2004-ig terjedő "úttalan" korszak bármelyik megjelenését. A mester mégis érezhette, hogy itt az ideje egy csavart labdának, azaz, a kiszámíthatóvá vált képlet megváltoztatásának. Eszem ágában sincs bántani szegény Jeff Campitellit (Rómában még az unokahúgával is jókat borozgattam), teljesen megbízható, halál pontos ütős, de kellett már egy kis vérfrissítés, valami más, hogy fölzavarják az állóvizet (mint annak idején, '95-ben a jazz muzsikusok).

Amikor az első kritikai reflexiókat olvasgattam, megörültem, mert az új korongról alkotott vélemény egyértelműen pozitív volt, olykor kifejezetten lelkendező, de a lemez hallgatása közben bennem a kezdeti izgalom lassan, de biztosan alábbhagyott. A neves dobos, Vinnie Colaiuta, aki Frank Zappa és Sting mellett szinte szó szerint százakkal játszott már együtt, nagyon jó igazolás volt, de Mike Keneally bevonása nem hozta azt a pluszt, amit egy billentyűs szerepeltetése jelenthetett volna. Nem tudom, hogy ez Keneally "arctalansága" vagy Satriani továbbra is egyértelmű szuper-kolosszális dominanciája miatt alakult így.

A címadó, lemezt indító nótát hallgatva mosoly terült el a sokak szerint rendkívül ellenszenves fizimiskámon: mintha egy újabbkori "Friends" köszönt volna vissza a hangfalakból. Állat! - gondoltam, de a "Lies And Truths" gyorsan lehűtött: modern, elektronikus ritmusok, sehol egy fogós dallam! Azután következett pár töltelék ("I'll Put a Stone On Your Cairn" és "Shine On American Dreamer"), és nem értettem, hogy Satriani vajon mikor fogja kihasználni az új zenészek adta lehetőségeket. Keneally végig a háttérben pilickázik, az új bőgős és Colaiuta pedig szinte csak a "Jumpin'" párosban (In, Out) kapnak lehetőséget arra, hogy letegyék a névjegyüket.

Sokszor hallgattam meg az új albumot, de én a megállíthatatlan lendületet (Unstoppable Momentum) nem éreztem rajta, sőt a legtöbb kritikussal ellentétben még az előző lemeznél sem találtam sokkal jobbnak. Sietek hozzátenni, hogy Satrianit nem máshoz, csak magához lehet mérni; a maga módján minden lefogott hangja zseniális. A mester iránt érzett legmélyebb tisztelettel és nem a "mikutyánkkölyke" Király Pitta iránti elfogultságból mondom: ennél Pitta az idén egy frissebb, élvezetesebb, színesebb lemezt adott ki (itt) az istenáldotta kezei közül (jó, mondjuk ez neki csak a 3. és nem a 14.), amelyen a kísérő zenészek sem csak háttérszereplők, hanem társak a szó legnemesebb és legvalóságosabb értelmében.

Tartuffe

Kiadó:
Nightmare Records

Honlap:
myspace.com/dividedmultitude

Ez itt a Haroy testvérek másik projektje (az egyik az a Teodor Tuff, amely nálam még a tavalyi év legjobbjai közé is felküzdötte magát). A korábbi albumaikat nem ismerem, pedig jelent meg négy is 1999 és 2010 között (benne egy hét éves kihagyással), így hasonlítani azokhoz nem tudok, de ez talán nem is olyan nagy baj.

Szűz füllel hallgatva viszont elég meglepő dolgokkal szembesül az ember fia már az elején. Először is itt egy flamenco intro, melynek igazából sok köze a folytatáshoz nincsen. Aztán belecsapunk a címadó lecsóba egy jófajta prog-power témával, amúgy skandináv módra, Nevermore közeli veszett riffeléssel elővezetve. Az agresszív ének – a borítóval és a lemezcímmel összhangban - is ráerősít arra, hogy a norvég csapat a dolgok tökösebb, sötétebb oldalát szeretné megragadni. Ehhez képest, nem sokkal később egy kórusokban túláradó, nagyon dallamos refrént kapunk a gitár-hentelés tetejibe. Nem rossz, nem rossz, de kissé szokatlan egyveleg.

Ha ennyi még nem lenne elég ahhoz, hogy felkapd a fejed, akkor itt a következő formabontó lépés (legalábbis egy Nevermore keménységű nóta esetén): gitárszóló helyett billentyűvirga dukál ide, méghozzá nem is rossz (érkezik azért egy rövidke a hathúrostól is később). Tulajdonképpen ez a kettősség jellemzi az egész lemezt: modern riffelés és brutális ének vs. mega-dallamos refrének és szimfonikus, hard-rockos aláfestés. Elméletileg nem annyira eredeti mix, de ennyire tiszta formában én ilyent még nem hallottam.

Pozitívumok: a korong természetesen baromi jól szól, és ahogy azt onnan északról megszoktuk, a hangszeres teljesítményekbe belekötni nem lehet: a progosabb részeket is nagy kompetenciával, élvezetesen vezetik elő. A keményebb és dallamosabb ének váltakozása is jóval túlmutat a melodikus death vonalon szokásosnál, ez Sindre Antonsen teljesítményét dicséri - mindkét stílusban igen otthonosan mozog. Akit még feltétlenül ki kell emelni, az Eskild Kloften szintis, aki ebben a sűrű közegben is nagyon jól megtalálja a helyét.

Negatívumok: ez a tömény hangszerelés talán már kicsit sok is, a telt hangzás és a többsávos kórusok eléggé elfárasztják a fület, így – mivel a trackek tempójában, hangulatában és dramaturgiájában túl nagy változatosság azért nincsen, továbbá a lemez felépítése sem ad alkalmat időnként a megpihenésre, mondjuk a számok közé beillesztett rövidebb (például akusztikus) betétekkel – a végére a hallgató hajlamos lehet némileg elveszteni az érdeklődését.

Összességében azért mindenképpen egy figyelemreméltó alkotással van dolgunk, bár benne van a pakliban, hogy a két szék között a padlón csattan majd a fenék: a dallampártiaknak túl kemény lehet ez a muzsika, a riffek szerelmesei pedig nem tudnak majd mit kezdeni a refrénekkel. A skandináv másodvonal "taknyára" magukat gyöngytyúkként rávető elvakult fanoknak azért sok örömet szerezhet ez az újszerű megközelítés. Megmondom őszintén, én egész egyszerűen "jóra hallgattam" ezt az albumot (ami már nagyon rég fordult elő velem) - napokig pörgött a háttérben is, annyira üdített a mássága. Ebben azért kicsit benne van, hogy Christer Haroy tök szimpi arc (a facebookon tartja velünk a kapcsolatot), így nem akartam elhamarkodottan véleményt alkotni, arról nem is beszélve, hogy jómagam is gyöngytyúk-kórságban szenvedek, ha északi prog-powerről van szó.

Kotta

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
myspace.com/vindictivmusic

A csalók virágzásának időszakában mire gondol az ember, ha nem azt kapja, amit várt? Csalást  kiáltana, már ha az elvárt és kapott dolog között nem pozitív lenne a viszony: ilyenkor aztán inkább önmaga is kisebb csalásra vetemedik - hiába, addig van igazság, amíg az önérdekbe nem ütközik - legalábbis sokak szerint - és halkan sunnyogva élvezi ki a hirtelen kapott pozitívumot. Bevallom, engem is megkísértett az ördög - illetve a szocialista embertípushoz nem méltó magatartási forma -, mikor a Vindictiv új albumát a lejátszóba rakva nem Göran Edman neoklasszikus AOR-ba bugyolált hangja szólalt meg, hanem az új Adagio, a frissen leigazolt Kelly Carpenterrel: ezt most csak én tudom, az enyém a "drágaszág", jelenteni pedig senkinek nem fogjuk - súgta a kis gonosz patás, de hiába, győzött a hazafias öntudat, és írásban kiáltom világgá, hogy ez a Vindictiv nem az a Vindictiv - de még a Kelly Carpenterrel felvértezett Adagio sem -, jóllehet a Pathosrayből és a Fairylandből ismert Marco Sandron tud úgy is énekelni, mint a kifacsart dallamairól és elképesztő hangterjedelméről híres kollégája. Meg úgy is, mint Russell Allen, Rob Rock és Andy Engberg, ez pedig azért nem rossz. Nyálcsorgatóan nem...

A titok nyitja pedig egy alapos fazonigazítás, amitől a neoklasszikus alapon nyugvó, néha AOR-ba átcsapó hard rock abba a progresszív-power metálba dübörgött át, melyben a neoklasszikus jelleg már teljesen eltűnik a dallamformálásból, hogy a gitárszólók kissé modernizált virgáiba meneküljön. Stephan Lindholm azonban a stílusra általában jellemző egomán attitűdöt messzire dobva itt bizony testvériesen megosztja a lehetőségeket a groove-os, szaggatott metál riffekkel, így válik a zene valami olyasmivé, amit a Symphony X, vagy a Pagan's Mind képvisel napjainkban, de a dallamok jellegében - és persze Sandron frazírjaiban - ott érzem a Section A, illetve Engberg szárnyaló ragadósságát is.

Bevallom, míg az első Vindictiv album okozott kellemes meglepetéseket, addig a másodikat (Ground Zero, 2009) a vendégénekesek ellenére untam: hiába volt a gitár-és hangszálakrobatika, a rengeteg szaltó között elveszett a mutatvány és az izgalom, amit a dallamtémák szürkesége, valamint a viszonylag monokróm jelleg okozott. Szerencsére a "Cage Of Infinity" nem esett ebbe a hibába, és a címnek ellentmondva nem zárta ketrecbe a "suspense"-t, egyrészt az alapjában bika megközelítésnek, másrészt Sandron teljesítményének köszönhetően, és a gitárszólókat csak azért nem említem, mert azok az eddigi lemezeken is érvágásra késztették a kopírozni próbáló kezdőket és haladókat. Az új megközelítés egyetlen vesztese  a kiváló billentyűs, aki mintha nem is lenne az albumon, a gitárok repesztő ereje a legtávolabbi sarokba szorította szegény Pontus Larssont, ám megmondom őszintén, ezzel az erő-orientált attitűddel remekül sikerült leplezni a szinti-szegénységet. És hogy miért is dicsérem agyon az albumot? Mert mindenki megkapja azt, amit szeret, legyen az headbangelő riffelés, neoklasszikus gitárvirga, powerbe álcázott világvége hangulat és listára kívánkozó sláger: a "Son of Fate", vagy az "Astronaut, ha anyut nem is, az empatikus és befogadásra kész - nem úgy! - barátnőt/feleséget biztosan dúdolásra késztetheti.

Kollégák, van olyan, hogy félév albuma? Mert a Vindictiv nálam elnyerte a részidős liga-kupát, ráadásul olyan brillírral, aminek elbűvölő ereje valszeg decemberig ki fog tartani.

Garael

Kiadó:
Deadline Records

Honlap:
www.queensryche.com

Halottról vagy jót, vagy semmit! Márpedig a Queensryche rég olyan hulla-merev, mint a fagyott kutyaszar március tizenötödikén. A családi vállalkozásban működtetett Geoff Tate Band valójában csak bitorolja ezt a nevet már jó ideje, és ez még akkor is így van, ha az eredeti tagság nagy része egy darabig csendesen asszisztált ehhez a bűntetthez. (Hogy miért, az fejtse meg mindenki maga, de nem kell hozzá hatalmas képzelőerő, szerintem.)

Nagy volt a kísértés, hogy a cikkindító mottó szellemében itt be is fejezzem a recenziót. De az igazságérzetem berzenkedne a hallgatás általi cinkosság vétkébe esés ellen. Tudni illik, ez a lemez ANNYIRA azért nem rossz. Annak, hogy borzalmasan lehúzó kritikákat kap, részben az lehet az oka, hogy a többség most jutott el a frusztrációnak arra a fokára, amin én már az előző album apropóján túlestem. Nyilván, a publikus biliborogatás után már a vaknak is világossá vált, hogy további önámításnak művészi önmegvalósításról, zenei fejlődésről és az egyéb ilyen szarságokról parasztvakító reklámszlogenekről itt helye nincsen.

Lássuk be, racionálisan semmi egyebet nem lehetett várni ettől a korongtól az előzmények ismeretében, mint amit végül is kaptunk. Sem Tate nem fog alapvetően megváltozni immár és szögesen más muzsikát írni, mint amilyen irányba az utóbbi években is kormányozta a zenekart, sem a kapkodás és a koncepciótlanság (pl. szedett-vedett vendégsereg) nem ígért túl sok jót. Ahhoz képest, állítom, nem is olyan gáz a végeredmény, ami született. A hangzás sem annyira ótvar, ahogy azt mindenhol olvasom, a késői, túlpolírozott időszak helyett éppen hogy a korai Queensryche-ra hajazó, sokkal természetesebb, élő, koncerten is reprodukálható metalos hangzást kapott a produkció. Végül, de nem utolsó sorban: az önfeldolgozások ugyan tökéletesen feleslegesek, de gyalázásról azért nem beszélnék. A zenészek tisztességesen elnyomják ezeket, mondom, egy organikusabb megszólalással – vedd úgy, hogy a demo verziókat hallod abból a korszakból.

Ami viszont nem elfogadható: a főszereplő saját debütálásán helyenként bántóan hamisan énekel. Ha így akarta megmutatni a volt társaknak, hogy ki a király, aki joggal tart igényt a királyné birodalmára, akkor az nagyon nem sikerült... Igazság szerint már nem is haragszom Geoffra, sokkal inkább sajnálom őt. Nyilvánvalóan egy zavart személyiségről van szó, aki tuti fix, hogy a mai napig nem érti, mi is itt a gond. Hiszen ő mindig maximálisan odatette magát, nem úgy, mint a többiek. Talán erős befolyásoltság alatt is áll, nehéz úgy megmaradni két lábbal a földön, ha a közvetlen környezeted folyamatosan sugdos a füledbe. Nem tudom, nem is érdekel, számomra a Queensryche úgyis megszűnt létezni a "Dedicated to Chaos" óta. Ez a szólólemez pedig olyan amilyen. Közepes. Se jobb, se rosszabb.

Kotta

Kiadó:
Listenable Records

Honlap:
www.satanmusic.com

Kicsit fázom a mostanság divatos újjáalakulási hullámtól, mert annak aktuális áldozata legtöbbször képtelen a klasszikus lemezeinek közelébe kerülni, így a tervezett második mennybemenetel gyakran bálványdöntögetésbe torkollik. Főleg, ha a delikvens már aktív korában sem tudta megközelíteni a debütáló korongjának színvonalát.

Ez a banda – a Diamond Headhez és a Blitzkrieghez hasonlatosan – a NWOBHM egyik elfeledett klasszikusa. Utóbbiaknak a Metallica némi retrospektív elégtételt szolgáltatott, nekik ez a luxus nem adatott meg. Így saját kezükbe kellett venniük az igazságszolgáltatás gyeplőjét és harminc évvel a bemutatkozás után össze kellett hozniuk egy, a "Court In The Act" szintjét megugró alkotást. Bizony, a Satan többé már nem egylemezes zenekar, mert a klasszikus felállással rögzített "Life Sentenced" szintén hibátlan produkció. Ők a kivétel, akiknek ott sikerült felvenniük a szálat, ahol anno eldobták, és olyan tökéletesen vették le saját egykori stílusukat, mintha még mindig '84-et írnánk. Megcsinálták azt, ami az Acceptnek is sikerült nemrég.

Elég részletesen írtam róluk ITT, úgyhogy történelmi ismeretekkel nem fárasztalak benneteket, térjünk rá inkább a jelenre. Borító: a korabeli egyenes folytatása. Hangzás: pöpec. Old-school, de dinamikus. Úgy látszik, előkerültek a jó öreg Marshall fejek. Ezeket a dalokat hallgatva érez rá igazán az ember, hogy a szellősebb megszólalás mennyivel több teret hagyott egykoron a zenészek egyéniségének, egyediségének kibontakozására. Tonnányi lehangolt riff mellett túl kifinomult dolga egy basszerosnak nemigen lehet, itt viszont fontos minden hang, amit Graeme English játszik. Egy bombasztikus szimfonikus hangzás alól ki sem látszanak a gitárok, ezért teljesen felesleges bonyolult témákat pengetni – itt jobbnál jobb riffeket és uniszólókat prezentál a Russ Tippins – Steve Ramsey páros, ahogy az a brit újhullámosok nagykönyvében – arany betűkkel - meg vagyon írva. Nem tudom Sean Taylor dobos mivel tartotta karban magát, de nyoma sincs fáradtságnak, fásultságnak a játékában – magabiztosan hozza a rafinált ritmusképleteit, díszítéseit. Ahogy Brian Ross hangján sem hallani kopottságot, sőt, mintha kiegyensúlyozottabban énekelne, mint valaha.

A Satan mindig is amolyan zenei közös többszörösként, vagy még inkább ősforrásként funkcionált, mert muzsikájukban a tradicionális heavy metal mellett a speed és a korai thrash bandák gyökerei is fellelhetőek. Most sincs ez másképp, a naiv, kiforratlan komplexitás (és nem a manapság divatos szándékos stíluskeverés) jelenleg is ott lapul bennük, még ha ennek nincs is akkora jelentősége már. Egy biztos, ha te is a "Court In The Act"-tel, a "Killing is my business..."-szel, vagy a korai Maidenekkel keltél és feküdtél egykoron, akkor most fülég érő szájjal jársz-kelsz az utóbbi napokban, magadban dúdolgatva a "Tears Of Blood" énekdallamát. Rá se hederítve arra, ha hülyének néznek. Tudod, ha kinőttél belőle, akkor sose voltál az igazán. Ezt ne feledd!

Kotta

Kiadó:
Rock It Up Records

Honlap:
www.dreamtale.org

Lehet fintorogni, meg savanyú képpel az esztétát játszani, de mennyivel jobb nyíltan, kidüllesztett mellel kiállni, és nagyot csapva a levegőbe elordítani magunkat: éljen a metál! No persze, ha túljutottunk egy bizonyos életkoron, akkor még egy koncert keretén belül is minősülhet cikinek a dolog, főleg, ha egy olyan stílus alkotásánál teszi meg az ember, amit még anyu is szívesen dúdolgathat a konyhában: egyszóval nem éppen az extrém és underground önmagában is értékteremtő ereje – csak tudnám, miért? – sugárzik a dalokból, hanem azé a bizonyos rovaré, ami annyira szeret hallójáratainkba fészket verni. A fülbemászó tehát nem csak rovartani szempontból figyelemre méltó jelenség, hanem a Dreamtale-nél is, mert a dalokat minden bizonnyal egy teljes OKJ-s metál kurzuson átesett ízeltlábú csapat írta, ahol a leckét olyan tanárok szolgáltatták, mint a Sonata Arctica, a Stratovarius, egy-két népi-mulatós finn vodkabrigád, és a Dark Moor. Mert aki meghallgatja a musicalbe oltott introt, annak rögtön a hispán fekete holdasok juthat az eszébe, hogy aztán a "We Have No God"-ot hallva elcsodálkozhasson, hogyan fér el egymás mellett csürdöngölő és a bárzenés búfelejtő – hát mit mondjak, igen jól. Oké, azt belátom, hogy a Dreamtale billentyű-orientált happy-világa valóban nem a művészet csúcsa – de legalább nem a völgye –, és a felhangzó dalok annyi eredetiséget tartalmaznak, mint a kínai piacon árult Ming-korabeli váza 2000-ér’, de kérem szépen, legalább azt elmondhatjuk, hogy olcsó húsnak itt nem híg a leve. Mert aki szereti az ilyesfajta, speedalapú, gyermekdallamos, hoppá-hoppá metált, az nem csalatkozhat, de talán még az is elidőzhet egy-két percre az alkotást hallgatva, aki teli szájból szokta szidni az ilyen alkotásokat, mert hát mit is szeretnek az emberek jobban a dicsérgetésen kívül? Hát a szidalmazást! (Nem hiába írta Moldova mester pár évvel ezelőtt, hogy az emberek nagy része a tehetségekben történő bizakodásnál csak egy dolgot vár jobban – a csalódást bennük…). Igaz, ami igaz, vannak az albumnak gyermekbetegségei, de csak azért, mert a csapat már a nevében is jelzi, hogy meséskönyvek zenei aláfestőjeként próbálják álomba headbangeltetni a gyerekeket: a progresszív és gitárfanok számára lehet, hogy nem a "World Changed Forever" lesz az év albuma, de legalább csalódni nem fognak bennük, mert meg sem hallgatják őket, hehehehe.

Egyszóval, amennyiben a Gloryhammer a forradalmároknak, a Dreamtale mesekontinens összes országának írta meg a nemzeti himnuszát, ennyi lelkesítő, ragadós melódiával utoljára 30 évvel ezelőtt találkoztam, a 11. sz. úttörőcsapat megalakulásakor, mikor a stúdiós kétszer is végigpörgette a "Vörös nyakkendősök kedvencei" c. lemezt, amitől még a hangszórók is vigyázzba vágták magukat, nem beszélve a mókusokról, akik mint tudjuk, oly vidámak, mint a Dreamtale legénysége.

A végszó tehát illusztrisan így is hangozhatna, hogy itt a vége, fuss el véle, de hát mégiscsak egy komoly, metál zenével foglalkozó blog vagyunk, amit nem biztos, hogy az óvodás gyermekek olvasnak – lehet, hogy még a felnőttek sem –, ezért csak annyit: aki nem veszi véresen komolyan a dolgokat, és még mindig hajlamos az Alma együttes, vagy Halász Jutka rockosabb darabjaira fejet bólintani, az mindenképpen hallgassa meg az albumot, csak aztán táncra ne perdüljön. Mert tudjátok, az ebben a korban már lehet, hogy ciki…

Garael

Május 02-án, 49 éves korában elhunyt a metal világ egyik legnagyobb hatású zenekarának alapítója, gitárosa, a csapat legjelentősebb dalainak szerzője.

Nyugodj békében, Jeff!

Kiadó:
Quarto Valley Records

Honlap:
www.heavenandearthband.com

Mi kell egy jó Szivárvány pudinghoz? A hozzávalók nagyon fontosak: először is bemegyünk egy amerikai édességboltba (Steve Priest's Sweet), és leemelünk a polcról egy Joe Lynn Turner-re hajazó énekest. Ha nem csak a haja, de a hangja is JLT-re hasonlít, akkor már félig nyert ügyünk van. (A videón ugyan úgy néz ki, mint Horváth Pista fénykorában, de JLT sem volt egy matyó hímzés bajusszal a Fandango-ban, amikor Blackmore felfedezte.) Kell még egy Blackmore-rajongó gitáros, nevezzük mondjuk Stuart Smith-nek. Milyen szerencse, hogy 2008 óta ő is az édességboltban dolgozik! Nézzünk körül, hátha akad még valami különleges fűszer: szerecsen, Dio... Na jó, elégedjünk meg JLT-vel, ne legyünk telhetetlenek!

A hozzávalók ritmusos összekeveréséhez egy régi kollégát hívhatunk segítségül, hiszen szintén itt gályázik Richie Onori. Nem egy multimilliomos dzsesszdobos, de már az előző Heaven & Earth lemezeken is "Ördögien forgatta a habverőt". A puding remegtetéséért felelős minden Hammondok főrabbija, Arlan Schierbaum, és aki formában tartja az egészet, a Csendes Lázadó, aki a Lordok Házát is megjárta: Chuck Wright basszusgitáros. Két régi harcostárs, akik a korábbi két H&E albumon is tiszteletüket tették. Végre úgy néznek ki, mint egy zenekar, nem mint egy stúdió projekt!

De vissza a Szivárvány pudinghoz! Milyen is a jó puding? Édesen krémes, mint a tejbegríz, buján remegős, mint a szilikonmell, és meglepően változatos, mint a rockzene. Ritchie Blackmore megnyalná utána mind a húsz ujját (ha le tudna még hajolni)!

Az első kóstoláskor mindjárt egy keleties ízt érzünk, az iráni hangszer, a citerához hasonlító santur felelős ezért, és az "Eyes Of Fire"-szerű keletiesen középtempós dallamvezetés. Joe Rettából kibújik a Fehér Kutya (Doogie White), és egy hatalmasat énekel. A leg-Turneresebb Szivárvány puding viszont a No Money, No Love. Igen míves díszítéséért nem a menta vagy a tejszínhab, hanem a Hammond felelős.

Mick Jones forogna a sírjában! Ha meghalt volna. Szerencsére még él, így meghallgathatja a választ majd' 30 éve feltett kérdésére: Tudni akarom, mi a szerelem?

A válasz: Nem tudom. (I Don't Know What Love Is). Hát, erre kár volt 30 évet várni! Pedig Pécsi Dávid (David Paich), főállásban szenvedélyes szerencsejátékos, zseniálisan meghangszerelte a refrént, még egy ugyanolyan kórust is szerződtetett, mint ami annak idején a Foreigner nótát is a slágerlisták élére röpítette.

Fehér Kutya után Fehér Kígyó (Whitesnake) bújik elő az énekesből (Man & Machine). Igazi hangszínváltó a fiú! Coverdale-es akar lenni, de valahogy mégis olyan Bon Jovi-s az egész. Ja, hogy Richie Sambora elővette a "Livin' On A Prayer"-ben bennfelejtett talk boxát! A Blues Háza (House Of Blues) bíbor fényben pompázik. Igaz, csak olyan Deep Rainbow-féle JLT-s bíborfény ez.

Ha déja vu-m van a Back In Anger hallgatása közben, az azért lehet, mert kicsit hasonlít a refrénje a Tunyogi Rock Band Déja vu című nótájára. Persze ők is deklaráltan a Szivárvány színeinek szerelmesei, azok közül is kiemelten a bíbor színé. Szóval ez így rendben is van. De hogy a "Waiting For The End Of The World"-ben miért kellett a Hammondot lecserélni arra a műanyag szinti hangszínre, arra nincs mentség! Szerencsére a szólónál már visszatér a jó öreg csöves hangszer.

Kettes csapó. A Sexual Insanity-ben újra megpróbálkozhatunk a Coverdale ízű pudinggal. Igaz, hogy Blackmore-hoz csak áttételesen van köze a Whitesnake-nek, de még mindig több értelme van, mint a Foreigner-balladának. És mivel ebbe a dalba a kígyós refrén mellé egy Dio-s hajlításokkal teli verze is keveredett, mégiscsak megkapja a zöld jelzést a Szivárvány palettán. Blackmore is imádta néha csak egyszerűen nyomni a rock and rollt (gondoljunk akár a "Fire In The Basement"-re a Deep Purple-nél, vagy a "Drinking With The Devil"-re a Rainbow-nál), a "Rock & Roll Does" nem több, nem is kevesebb, csak egy dögös roki, JLT stílusban.

És most jön a csoda! "A Day Like Today", egy Kelly Keeling /Howard Leese szerzemény, amely olyan sziruposan indul, mint egy Webber musical, de aztán kibontakozva ráérez az ember a reneszánsz ízre, és ha kicserélnénk gondolatban az énekhangot Candice Nightra, akkor simán ráférne bármelyik Blackmore's Night lemezre. Az újabbaknak még akár a legjobbja is lehetne! És amikor meghalljuk az akusztikus gitár szólót, a hideg futkároz az ember hátán. Ilyet eddig csak a nagy Ritchie Blackmore-tól hallhattunk. A PUDINGOK KIRÁLYNŐJE!

De hogy nehogy elolvadjunk a nagy csöpögésben, újabb rock & roll pörgeti fel a hangulatot, mint egy csoki-vanília puding, amit megkavart a forgószél, hogy kiadja a csíkos mintát (Good Times). A "Live As One" egy klasszikus hard rock ballada, amit Joe Retta még 1988-ban írt Jesse Castro-val és Mark Adlerrel. Újra előkerül a Foreigneres kórus, de most már nem olyan bántó, mint a harmadik dalnál.

Összességében sikerült egy nagyon finom, Szivárvány ízű pudingot összehozni. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. A miénk, akik szeretjük és visszasírjuk a '80-as éveket, amikor Blackmore még rockzenét játszott. És ha fintorgunk kicsit, az csak azért van, mert újra és újra Rainbow-utánzatokkal kell beérnünk egy újabb Rainbow lemez helyett. De ez az utánzat már szinte megközelíti az eredetit, és ha nem lennének a Foreignerees kilengések, még talán el is hinnénk, hogy ez az eredeti, hamisítatlan Szivárvány puding, amit a nagy Ritchie Blackmore, királyi főcukrász készített.

CsiGabiGa