Az átlag fogyasztónak nem sok borász ugrik be erről vidékről. Szőke Mátyás talán. Ha egyáltalán. Pedig az ország (területileg) második legnagyobb borvidéke. Szakmai körökben azonban egyre gyakrabban hallani tehetséges, fiatal termelőkről és figyelemre méltó kézműves borászatokról, ezért szedtük a sátorfánkat és egyik hétvégén leugrottunk a Mátrába szemrevételezni. Mit is találtunk ott? Elkötelezett, profi szakembereket, apró családi birtokokat, odafigyelést, szenvedélyt, sok munkát, nagy terveket és a mindezzel járó fáradtságot tükröződni az arcokon. Profizmust, igen - a borkészítésben. Ami a marketing és a vendéglátás részét illeti – hát, ott még lehet azért fejlődni bőven.

Elsőként a Centurio Borházat vettük célba, amely név Ludányi Balázs és édesapja borait takarja. És amely név kicsit fura egy 3 hektáros kézműves borászat esetén, mert arisztokratikus felhangokkal bír és komolyabb kereskedelmi szemléletet sugall. Pedig ízig-vérig családi pincészetről van szó, ahol a varázsszavak a tisztaság, természetesség; a tradíció és a hozamkorlátozás. Ha szeretnél leckét venni a fajtajellegek beazonosításából, akkor látogasd meg Balázst: nála a Hárslevelű nagyon Hárslevelű, a Kékfrankos nagyon Kékfrankos, a Cabernet Franc olyan, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, és így tovább. Egyik boráról sem tudnék rosszat írni, még ha akarnék se. Legnagyobb sikert talán a Szürkebarát (2012) és a Cabernet Franc (2011) aratta a társaságban, de mind nagyon rendben van. Szándékai szerint kínozza a terroirt, de szerencsére a mineralitás sosem írja felül a fajta jellegzetességeit, csak finom játékosságot, plusz árnyalatokat visz a borvidékhez képest kifejezetten tartalmas, olajos, mégis izgalmasan gyümölcsös borokba. Ügyes fiú, oda kell rá figyelni!

Losonci Bálintnak, aki a következő kóstolót prezentálta, így fel volt adva a lecke rendesen. Ő is kézművesnek tartja magát (élesztőt, adalékanyagokat egyikük sem használ), a birtokméret is bőven családi még, bár körülbelül duplája Balázsék szőlejének. Roppant érdekesnek találtam azt, hogy ugyanazon területen, hasonló hozzáállással mennyire más végeredmény születhet. Nála a terroir és talán még inkább a borász stílusa, kísérletező kedve simán felülírja a fajtajelleget: a Pinot-ja (2011) még véletlenül sem az a klasszikus burgundiai könnyedség (visszafogottabb illat, mélyebb szín és textúra, de játékos azért nagyon), ezzel szemben a Cabernet Savignonnak (2010) van olyan színe, állaga, amilyent a kis-burgunditól várna az ember fia. Olyan különleges fajtákkal kacérkodik, mint a Magyar Frankos, vagy például a fejébe vette, hogy az osztrák csúcsborokkal versenyt felvevő Zöldveltelinit fog készíteni. Utóbbi (2011) tényleg nagy egyéniség, kár, hogy nem éppen olcsó portéka. Összességében: izgalmas, egyedi és komoly borok, melyek értékükhöz mérten is vannak beárazva. A borvidék (el)ismertségéhez képest talán vakmerő is kicsit az árképzés, de Bálint nem az a betojós fajta, úgy látom eddig bejött neki niche-stratégia.

Végül, de nem utolsó sorban Benedek Péter. Róla tudni lehet, hogy egy ideje átvette a Gróf Buttler borászati felügyeletét a Bukolyi családtól, így baromira kíváncsi voltam, miért éppen őt választotta – egy alapvetően más fogyasztói réteget megcélzó fehérboros területről – a prémium vörösekkel komoly hírnevet szerzett cég. Péter hozzáállása kicsit más, mint az eddig tárgyalt borászoké: ő nem misztifikálja túl a kézművességet, nem fél modernebb technológiákat alkalmazni, ha az elősegíti a minőséget. Saját családi gazdasága 15 hektár, mert hisz a méretgazdaságosságban és egy minimális birtokméretben, ami ahhoz kell, hogy optimalizálni lehessen az ár-érték arányt. Szerinte a jó bor az, ami az árához mérten ad sokat – nehéz lenne vitatkozni ezzel az alaptétellel, azt hiszem. Ugyanakkor ő is vallja, hogy a minőség a dűlőben dől el, hogy a hozamkorlátozás fontos, és őszintén: ez a méret azért még nem túl grandiózus ahhoz, hogy a borral való személyes kapcsolat és odafigyelés túlzottan sérüljön.

A végeredmény: a Benedek pince valóban verhetetlen ár-érték arányban. Úgy látom, egy átgondolt koncepció mentén, letisztult termékválasztékkal (melyben a nemzetközi és a hazai fajták jól megférnek egymás mellett), földön járó árazással halad a célja felé. Érti-érzi a komplexebb vendéglátás (panzió, kóstoltató helység, étkeztetés) fontosságát is, ami azért még nagyon nincs a toppon a régióban. Hozzá nyugodtan leugorhatsz televágni egy kombi hátulját az esküvőd előtt – könnyed, divatos fehérektől és rozéktól kezdve komolyabb vörös tételekig és korrekt desszertborig mindent megkapsz, ami egy komplett menüsor lekíséréséhez szükségeltetik. Mindeközben nem kell gatyára vetkőznöd és a pesti ficsúr haverjaid – aki azt hiszik értenek a borokhoz – sem fognak beszólogatni. Meg lesznek róla győződve ugyanis, hogy a tényleges áránál drágább nedűket szürcsölgetnek. Drukkolok Péternek, hogy bokros teendői között tartani tudja ezt a színvonalat! Kiemelni nehéz, mert kiegyensúlyozott, szép tételeket ittunk, talán a Savignon Blanc (Epres dűlő, 2012) és a Pinot Noir (2011) tetszett a legjobban.

Egy szó, mint száz, a Mátra felkerült nálam a térképre. Egy olyan hely, ahová érdemes lesz időnként visszanézni, akár különlegességekre vágyom, akár feltankolni könnyedebb fehérekből a nyári szezonra. A terület jó talajadottságokkal rendelkezik és a klímája is felértékelődik az egyre gyakoribb meleg évjáratokban. De ami mégiscsak a legfontosabb: kiemelkedni látszik onnan egy fiatal, tudatos borászgeneráció, amely megalapozhatja a régió jövőbeni elismertségét. Ehhez persze sok munka és fejlődés szükségeltetik még, főleg a hatékony marketing szintjén. Mert a jó borok már megvannak hozzá.

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
facebook.com/RageOfAngelsUK

Matematikából tanultuk, hogy ha a TEN-hez hozzáadunk egyet (mondjuk egy énekest), akkor mindjárt ELEVEN-ebb lesz! De mi van, ha mindjárt 6 énekest adnak hozzá? Az viszont fizikából rémlik, hogy ha több vektort összeadunk, akkor az eredője nem feltétlenül lesz előremutató. Nemrég elmélkedtem a Lover Under Cover nevű zenekarról, mely élén Mikael Erlandsson-nal sokkal dögösebb muzsikát produkált, mint az énekes anyazenekara. Most e banda zenészei Erlandsson nélkül, de 6 másik énekessel játszottak fel egy lemezt, a LUC albumán is közreműködő Ged Rylands, ex-Ten (most már inkább csak Nine) billentyűs vezényletével.

Ex-Ten zenészből van itt még több is, a szólók nagy részét Neil Fraser és Vinny Burns "követte el", akik szintén csak múlt időben beszélhetnek a tízes számról. Hát milyen legyen a végeredmény, ha nem Ten-es? Hiába teszi oda magát Harry Hess (Harem Scarem) és Robert Hart (Bad Company), hiába adja a maximumot Matti Alfonzetti (Impera, Red White and Blues, Jagged Edge) vagy David Reed Watson (Los Angelesben élő "szabadúszó" énekes), nem több ez, mint Paul Hodson (szintén ex-Ten billentyűs) pár évvel ezelőtti próbálkozása, ami ugye végül ment a lecsóba. Mármint a Frontiers 666 forintos lemezleárazásai közé. (Most, hogy belegondolok: fura dolog ez az infláció, fejre állítja a dolgokat. Manapság már ezt a lemezt is inkább 999 forintért lehet megkapni!)

Persze lehet, hogy nem a zenészek a hibásak. Hiszen a Ten énekes-zeneszerzőjének "Once And Future King" című kétrészes rock-eposza is ugyanígy végezte, pedig az tényleg minőségi muzsika volt, és olyan húzónevek is feltűntek rajta, mint Doogie White, Damian Wilson, DC Cooper vagy Bob Catley. Én megboldogult fiatalkoromban még a bakelitlemezeket gyűjtöttem, és ha már a kezemben volt, ki is olvastam. Tudtam, ki játszik a lemezen, ki írta a dalokat, ki volt az egyes dalokban a közreműködő. A mai digitális világban sokan csak letöltik a (legális vagy illegális) mp3-at, kapnak mellé jó esetben egy 300 pixeles borítót "oszt jónapot". Persze manapság ott az internet, ahonnan minden infót meg lehetne szerezni az albumról, de kit érdekel? A bejáratott nevek lemezeit megveszik, de ki tudja, ki az a Gary Hughes, Paul Hodson vagy Ged Rylands? Az intelligensebbje legalább olvas minket (vagy más hasonló témájú honlapot) és kap néminemű nemi útbaigazítást, de a többiek csak azt tudják, amit a rádióban hallanak vagy a Pofakönyvben olvasnak. De nagyon elkalandoztam. Vissza a zenéhez! A zenéhez, ami alapvetően nem rossz, csak néhány tizedesjeggyel marad le a Ten mögött, de nem lesz az év lemeze, ahogy beharangozták.

A sorból kilóg a két Danny Vaughn (Tyketto) szám, az "Over And Over" tiszta Journey, mintha Steve Perry tért volna vissza egy metroszexuális Gary Cherone képében (inkább ne nézd a videót, csak hallgasd!), a másik a "Spinnin' Wheel", egy blúzos lüktetésű aréna-rock sláger, amolyan Y&T-be oltott Europe. (Gondolj bele, milyen lenne egy Meniketti-Tempest közös szerzemény!) Nagyon jó! A két kedvencem az albumról. A harmadik különleges nóta a Ralph Scheepers (Primal Fear) által elénekelt dal, a "Falling".

A lemez legdögösebb nótája, a legdögösebb hangú énekestől. Egy Avantasia albumon is simán el tudnám képzelni, ha visszavennének a billentyűből. De hát ez egy billentyűs lemeze, hogy mondhatok ilyet? Bár, ha belegondolok, a Yoso címadó dalát idéző billentyűjáték még dob is az összképen.

Még egy dalt kell kiemelnem, ebben egyáltalán nincs énekes, van viszont gitáros hegyekben, szinte oda se férnek a hangfalak elé! Ralph Santolla (Iced Earth, Millenium), Martin Kronlund (Lover Under Cover, Reece Kronlund), Vinny Burns (Ten, Asia), Xander Demos (Sabbath Judas Sabbath - nem találjátok ki, milyen tribute band!) egyszerre (illetve egymást követően) nyomulnak az ezerszer elcsépelt Zep-riffekre. De mit mondjak? Egy 6 és fél perces gitárszóló-orgiához éppen tökéletes.

Az album egyik legnagyobb értéke a két - teljesen más karakterű - gitáros játéka. Vinny Burns mindig kedvencem volt a villámkezű szólóival (még a "Burns Blue" lemezét is megvettem), Neil Fraser csupán egy albumon játszott (Stormwarning), az ő stílusa lassabb, de Schenkeresen dallamos, úgyhogy nekem bejön.

A végeredmény végül is nem rossz: aki a Tent szereti, rossz ember nem lehet! Tény viszont, hogy az említett négyesfogat a lemez legjobb pillanatai és ezek egyike sem Ten. A többi viszont olyan "langyos víz". Persze ettől még hallgatható! Hogy is szól a közmondás? Langyos víz partot mos? Vagy nem?

CsiGabiGa

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.krokusonline.com

Öreg rocker nem vén rocker! Ezt az egyetemes mondást alátámasztandó Svájc veterán bőrgatyósai 2013-ban új lemezzel remegtetik meg az arra érdemes hangfalakat! És ahogy a veterán autók, ezek az öregfiúk is értéket képviselnek. De nem muzeális értéket! Sokadszor mondok magamban - és hangosan is - köszönetet Komjáthy Gyuri bácsinak, aki annak idején a "Beat kedvelőinek" műsorában olyan lemezekkel ismertetett meg, amelyek a beat-korszakon már jóval túlmutattak, ellenben zsenge fejlődő szervezetemnek elemi táplálékul szolgáltak. Ilyenek voltak a Kansas "Leftoverture", amely a nyitó "Carry On Wayward Son"-nal azonnal levett a lábamról, vagy a Journey "Departure" lemeze, amely az "Any Way You Want It"-tal indítva hosszú időre "beragadt" a kazettás magnómba. És ilyen volt a svájci Krokus "Metál randevúja", amelynek nyitó "Heatstrokes" nótájánál jobb koncertkezdést el sem tudok képzelni (legfeljebb az AC/DC "Rock 'n Roll Train"-jét, de csak az intro-rajzfilmje miatt). A nyitó tételen kívül a "Bedside Radio" és a "Tokyo Nights" a mai napig benne vannak a Top100-as listámban.

A Krokus sorsa igencsak hányatott volt, egyetlen tag sem volt elejétől végig a bandában. Marc Storace az első két - felejthető - album után került a zenekarba, az említett "Metal Rendezvous" lemezzel viszont megalapozta saját és zenekara hírnevét. Később azonban kétszer is kilépett, a '90-es "Stampede" lemezen Peter Tanner, a '99-es "Round 13"-en Carl Sentance (aki mostanában Don Airey-vel nyomul) helyettesítette. Még a zenekaralapító Chris von Rohr sem volt végig a saját zenekara tagja! Pedig volt itt producer, dobos, énekes, majd basszusgitáros. A '83-as "Headhunter" után (ami szerintem nem a legjobb lemezük, de a bevételek alapján a legsikeresebb) megunta az együtt zenélést, szólókarrierbe kezdett, és kiadta a "The Good, The Bad And The Dög" című lemezt, amit manapság aranyárban mérnek a fanatikus gyűjtőknek. Pedig a lemez nem volt túl sikeres, így aztán producerkedni kezdett és felfedezett, majd befuttatott egy fiatal (természetesen szintén svájci) zenekart, akik a Gotthard-hágóról nevezték el magukat, majd annak tövében temették is el tragikusan elhunyt énekesüket. Fernando von Arb a kezdetektől ott volt, de 2005-ben betegsége miatt önként adta át helyét az általa kiválasztott helyettesének, akit úgy hívtak, hogy Mandy Meyer.

Mandy Meyer egy külön történet: Élt egyszer egy mezei gitáros Svájcban (értsd: a svájci legelőkön muzsikált a lila teheneknek), akit a "Metal Rendezvous" lemezzel a köztudatba robbant Krokus zenekar felkért turné-gitárosnak, és még a következő "Hardware" lemez koncertjeire is ott ragadt. Innen viszont már nem volt kedve visszatérni a füves alpesi mezőkre, elment inkább - Geoff Downes invitálására - Ázsiába, ahol hirtelen szükség lett egy ügyeskezű gitárosra, mert az öreg jedi mester, Steve Howe megunta a léggitározást és újra igazi zenét akart játszani. Innen a Szaharába vándorolt a Lordok Háza (akarom mondani: House Of Lords) kérésére, majd újra Ázsiában tűnt fel, pontosabban Katmanduban, ahol játszott magával a királlyal is (Dave King-gel, a Fastway énekesével). Visszatérve Svájcba, a Gotthard hágónál telepedett le. Innen hívta vissza Fernando von Arb, hogy vegye át tőle a stafétabotot 2006-ban. 2009-ben azonban reinkarnálódott a "nagy" felállás, a "Headhunter" 1983-as legénysége: Marc Storace, Fernando von Arb, Chris von Rohr, Mark Kohler és Freddy Steady. Így Mandy fiú újra állástalan zenész maradt és mehetett volna teheneket legeltetni, meg gitározgatni nekik. Ekkor azonban egy uniszónikus hangot hallott a távolból, s azt követve eljutott Kai Hansen és Michael Kiske csapatába, a nem-Helloween-be. A turné mellett azonban már elfogadta a meghívást az új Krokus-lemez felvételeire, s most először, mint az Iron Maiden, 3 gitárossal nyomulnak a svájci öregfiúk.

Az újraegyesülés nem volt tökéletes, bár a koncerteken még eldobolgatott Freddy Steady, de a "Hoodoo" lemezen már Kenny Aronoff (abszolút zenei mindenevő, de legújabban a csirkelábat kedveli) verte a tamot, a "Dirty Dynamite"-on Kosta Zafiriou (Unisonic, ex-Pink Cream 69) robbantott alá a zenének, a turné dobosa pedig Dani Loeble (Helloween) lesz.

Azt is tudjuk a Krokusról, hogy szeretnek egy-egy feldolgozást elpöttyenteni időnként a lemezeiken, egyik kedvenc szerzőjük Randy Bachman (American Woman, Stayed Awake All Night, You Ain't Seen Nothin' Yet), de elkövettek már Buttler William (egy rádiós vetélkedőben hallottam a játékostól a Sweet Báltermi villáma helyett!!!), és "Born To Be Wild" feldolgozást is. Ha már az Abbey Road stúdióban vették fel az új lemezt, ezúttal a Beatles "Help"-jét értelmezték újra. A lemez egyik csúcspontja ez a blues-szagú duett-feldolgozás. Mintha halott énekesek szelleme lengené körül a dalt: John Lennon szerzeményében Bon Scott énekel duettet Steve Leevel! Hátborzongató! (Valójában csak az örök BS-imitátor Marc Storace és Tommy Heart (Fair Warning, Soul Doctor) közreműködésével vették fel a dalt, semmi paranormális anomália nem volt a felvételek körül.)

A többi igazi rock and roll, a la Krokus. Van benne egy csipetnyi ZZ top (Rattlesnake Rumble), csak az íze kedvéért, jó sok AC/DC (Go Baby Go, Dög Song), hogy megadja a sava-borsát, és a 62 éves énekes megmutathassa, hogy ma is el tudná énekelni Bon Scott bármelyik dalát. De a fő hozzávaló az a szív és lendület, amivel ezek a veterán harcosok majd' 40 éve intéznek támadást a csiga ellen (nem magamra, hanem a belső fülben lévő, a hallóidegekkel közvetlenül érintkező csigára gondoltam). Ezekben a dalokban még mindig ott van a dög! És nem csak a "Dög Song"-ban! 

CsiGabiGa

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.helker.com.ar

Nem tudom, hogy a világon hány Dio-tribute együttes létezik, ám abban biztos vagyok, hogy kevés olyan énekes van, aki annyira meg tudná idézni a mestert, mint az argentín Helker frontembere, Diego Valdez. Hangi klón? A leírtak ellenére nem mondanám, a kinézetre inkább Russell Allent idéző zenész idomulva a zenei stílushoz, egy fokkal erőteljesebb és monokrómabb módon osztja a dallamokat, ám olyan erővel, hogy önkéntelenül megjelenik a koncertkép az ember szeme előtt, melyen a hallgatók haja hátrafelé lobog a hangorkán hatására, a sör pedig amolyan Mátrix-féle szuperlassításban fröccsen kifelé a pohárból, habos minicunamit okozva – fájin!

No, de pár szót a zenéről: hát az amolyan szigorúbbra vett power, talán a skandináv izomból tolókat lehetne említeni, vagy mondjuk a Firewindet egy Armstrong féle szteroid kúra után, ami azonban nem kínos magyarázkodásba, hanem önfeledt ökölrázásba torkollhat. Itt aztán nincs lacafaca, nyílt színi adok-kapokban röpködnek a riffek, a dallamok sem menekülnek semmifajta progresszív kettős fedezék mögé: ez bizony nem az argentin szappanopera, a pampák királya, jóval inkább a pampák bikája, már ami a zene erőteljes megállíthatatlanságát illeti. Hiába, a latinos vehemencia itt is érezteti a hatását, ám ne gondoljon senki a brazilos, szimfo-elemeket alkalmazó euro-powerre, a dallamok és a riffek inkább a vérbő Judast idézhetik fel a hallgatóban, ami nem véletlen, mert a producer az a Matt Sinner, aki Primal Fear nevű csapatával tartja életben a Júdás örökséget. Ennél fogva aztán nem érhet senkit sem meglepetésként, hogy a mostanában gyakori vendégszereplésre vállalkozó Tim Ripper Owens és Ralf Scheepers is feltűnik a "Begging For Forgiveness"-ben, Diegoval előadott triójuk – és most gondolom nem okozok meglepetést – maga a fémveretes metál, a fémzene munkásökle, ami bármikor odacsap, ahova kell…

A hangszeresek „jómunkásember” módjára adják az alapokat a dallamok alá, a gitárosok és a dobos összjátéka végig adrenalin pumpáló lüktetésben tartja a szerzeményeket, a staccato riffelés mellett elhelyezett szólók pedig önfeledt mosolyba ránthatják a vicsorgó hallgatót. Lehetnek persze olyanok, akiknek kissé kiszámíthatónak tűnik a dolog, de kérdem én, nem jó néha csak pusztán magáért az éjszakába kiállni, és lángoló fenyőfával az égre égetni, hogy éljen a metál? No ugye. Most pedig megyek, és felírom a metál világtérképre Argentína nevét is. Mégpedig csupa nagybetűvel.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
myspace.com/voodoocircleband

Általában egészséges büszkeséggel kezelem a tényt, hogy meglehetősen jól informált vagyok ebben a "szakmában", ami persze nem is igazi szakma, meg lényegesen több is annál - mert amit én érzek a rock zene iránt, az szerelem: szenvedélyes, szeszélyes, féltékeny, de mindenekelőtt rettenthetetlen és hűséges. Most kvázi enciklopédikus jellegű ismereteim ellenére (amit már csak Túrisas kolléga bámulatos memóriája szárnyal túl) be kell valljam, hogy nem tudom a Voodoo Circle-lel hányadán állunk. Rendben van, hogy Alex Beyrodt gitáros (Silent Force, Primal Fear, Sinner) 2008-ban szükségét érezte egy klasszikus hard rock banda alapításának, mellyel a Deep Purple, Rainbow, Whitesnake "szentháromsága" által lefektetett hagyományt modern hangzással át tudja menteni az újabb generációk számára. De akkor most melyik is az anyabanda és melyik az oldalági projekt? Mert mindjárt az elején sietek kijelenteni, hogy a Voodoo Circle sokkal, de sokkal jobb, mint bármi, amihez az együttes tagjainak valaha is köze volt: legyen az Silent Force, Primal Fear, Sinner, Pink Cream 69, stb.

A Voodoo Circle meglátásom szerint óvatosan, tapogatózva indított. Az első lemez (2008) még tanácstalanul kapkodott ide-oda a fönt említett három hard rock legenda repertoárjában. A második megjelenés, a "Broken Heart Syndrome" (2011) már sokkal egységesebb képet mutatott, és a dalok is valahogy kerekebbek, kidolgozottabbak lettek. A MTOWH szerintem a formáció legjobb lemeze: rájöttek, hogy hülyék lennének nem kihasználni a világ legjobb Coverdale-imitátora által nyújtott lehetőségeket. David Readmannel adott a nyerő képlet: mivel önállóságra nem törekedtek, saját hangzást vagy stílust eleve nem kerestek, a nagy megfejtés a Sykes-érás Whitesnake fölelevenítése.

Nagyon-nagyon félek kimondani, mert néhány fél életét az interneten trollkodással elvesztegető megmondóember tuti le fog dorongolni, mégis vállalom.  Kiterjesztett karokkal állok bele a golyózáporba és belekiáltom a szájbertérbe: a MTOWH az elmúlt két évtized legjobb Whitesnake lemeze (Voodoo Circle néven persze). Igen, talán a "Good To Be Bad"-nél is jobb, de a "Forevermore"-nál mindenképpen. Hiába Coverdale, hiába Doug Aldrich, hiába Reb Beach, Beyrodt egy élképesztően ütőképes "árnyékcsapatot" hozott össze.

Ez nem jelenti azt, hogy a MTOWH tökéletes vagy hibátlan album, talán kicsit sok a líra, főleg a fájdalmasan klisé "Alissa" helyett kellett volna egy húzós rockhimnusz (mint pl. a lemezt indító "Graveyard City), vagy egy "Still Of The Night"-féle nagyszabású tétel. Engem mindenesetre megvettek kilóra, ez pedig nagy szó, mert egy tavaly októberi balesetem óta kénytelen-kelletlen hanyagolom a rendszeres futást, s így - szégyenkezve vallom be - fölszedtem pár kilót. De hogy ne ezzel a ronda mentális képpel zárjam (ennél már csak maga a fizikai valóság visszataszítóbb), azt mondom: elképesztő, hogy egy német banda ilyen tökéletesen le tudja szedni a brit hard rock krémjének sajátosságait. A rock n' roll nem ismer határokat, nem ismer bőrszínt, nem ismer osztálytársadalmat: univerzális jelenség, az internacionalizmus talán egyetlen értelmes megnyilvánulása.

Tartuffe

Kiadó:
Nordic Records

Honlap:
www.janholberg.com

Ha egy kedvenc énekesem közreműködik egy lemezen, azt érdemes meghallgatni, ha kettő, akkor illik. De ha mindkettő ex-Rainbow zenész, akkor egyenesen kötelező. Jan Holberg norvég basszusgitáros. Nem sok mindent lehet tudni róla. Session-muzsikus, együtt turnézott Joe Lynn Turnerrel és a Mezzoforte zenészeivel. Ennyi. Akkor került a látóterembe, amikor tavalyelőtt kiadta első szólóalbumát, JLT közreműködésével. Remek húzónóta a címadó szám, de a teljes album csalódás volt. Próbált az ex-Rainbow énekes karakterére írni dalokat, de ez nem igazán sikerült, főleg nem egy egész lemeznyi időtartamra.

Most taktikát váltott. Nosztalgia kirándulást szervezett, ezúttal Brazen Abbot mintára három idegenvezetővel (énekessel), és nem erőlködött a fazonírozással, sokkal inkább önmagára jellemző muzsikát írt. Így aztán a végeredmény is sokkal jobb lett. Mintha az előző feljavított, 2.0-ás változata lenne. Mr. Linquito mellett a lemezen szereplő másik ex-Rainbow zenész Tony Carey, aki a hírhedt "Rising" lemezen való közreműködését követően szólókarrierbe kezdett, ahol énekesként és gitárosként is megmutatta magát a Rainbow lemezről megismert, billentyűs hangszerekkel körülbástyázott énje mellett. A harmadik nótafa Holberg földije, a norvég Wig Wam énekese, a glam-rockban otthonosan mogó Åge Sten Nilsen. Meglepetésemre a legkedvesebb pillanatokat ő szerezte ezen a lemezen. Rögtön a JLT-nek bemelegítő funk-rockos "Waters Rising"-ban nagyot domborít, hogy a lemez végén az utolsó énekes nótával aztán ő vigye el a pálmát.

Joe "Deep Rainbow" stílusának nagyon fekszik a "Battle Of Your Heart", de igazán emlékezeteset az ezt követő balladában, a "Jealousy And Pride"-ban alakít. Komoly szerkesztési hiba, hogy ezután jön Tony Carey, akinek karcos hangját szeretem ugyan, de JLT után olyan, mint az oroszlánbőgés utáni csendben az egércincogás. Pedig a kicsit Billy Joelesre sikeredett "Outta My Face" nem is lenne rossz!

JLT még egyszer nyilvánul meg, a The Poodles-lüktetésű "Sensuality"-ben, amit azonban a funky-s gitár különlegesebbé tett, de jobbá nem. Tony Carey pedig egy Chicago stílusú dalban materializálódik újra, a Mezzoforte fúvósokkal rendesen megtámogatva, ahogy azt kell. A lemez utolsó énekes nótája a "When Push Comes To Shove". Végig az motoszkált bennem, hogy ez olyan, mintha Tony Carey valamelyik szólólemezéről maradt volna le. Åge Sten Nilsen remekül énekli, de el tudtam volna képzelni ezt egy Carey-Turner duettben. Verzét JLT, refrént TC énekli, majd hajrá, közösen újra az egészet! Ha ezt megcsinálnák japán bónusz nótának, akkor tutira csak az a verzió érdekelne!

A lemezt egy laza instrumentálissal zárják, amolyan "Fractured Mirror" (Ace Frehley) módra. Rövid program ez, mint a Kiss korongok a bakelit korszakban. Két nagy hibája van. Az egyik, hogy nem használta a ki a három énekes közös szerepeltetésében rejlő variációs lehetőségeket, a másik, hogy jól jött volna egy "gitárhősebb" húrnyűvő a lemezre, például a Jorntól éppen kilépett, és szintén norvég Tore Moren. A Mezzoforte zenészei professzionális munkát végeztek, de egy dögösebb hangzás jót tett volna az anyagnak. Mindenesetre ha valaki egy igényesen meghangszerelt, kellemetes dallamokkal teli fél órát szeretne magának szerezni, itt van Jan Holberg, szolgálatára!

CsiGabiGa

Honlap:
facebook.com/skydrivezenekar

Kiadó:
Szerzői kiadás

Pár héttel ezelőtt a blogunkon megjelenő magyar együttes zeneileg remek albumánál voltunk kénytelenek megállapítani, mennyire kevés a nemzetközileg is értékelhető honi metál énekes: az a pár ember, aki szóba jöhet, eltévedt kisbolygóként kering a hazai metál szcéna rendszerében, hol ide, hol oda csapódva: a gyökértelenség talán éppen a táptalaj hiányának is köszönhető, ami megfelelő energiát szolgáltatna a növekedéshez. Rendben van, nem minden metál zenei stílushoz követelmény a képzett dalnok, de vérzik a szívem, ha egy olyan, zeneileg egyébként ötletes, slágeres, és abszolút trend-releváns albumot csap agyon az átlagon aluli ének, mint amilyen a Skydrive debütje. Fanyalog a kritikus, pedig ódákat szeretne zengeni – naná, Szigetvárról, ahonnan a fiúk nádi hegedülnek, minden katonának csak epikus hangvétellel illene beszélni – de hiába: a csapat zenéjének meghatározó elemét, a popos melódiákat teszi szürkévé az egyébként remek dallamokat hozó énekes vokális produkciója, amit sajnos a szövegírás prozódiai bakijai hangsúlyoznak az egész produkciót erodáló attitűddé. Fiúk, lehet, hogy az általatok játszott stílushoz nem feltétlenül szükséges a rocktenori hang, a szótagok helyes számát azért próbáljátok betartani!

Nos, miután minden rosszat leírtam az albumról, jöjjön hát el a dicséret ideje is. Nem éppen szokványos 66-os út a progresszívabb, komor, súlyos riffelés és szólómunka (nem handjob!) valamint az ennyire dallamos, popban gyökerező dallamok párosítása: talán annak idején a Mex-től hallottam valami hasonlót, csak ott a techno, vagy a szaggatott, funkys gitártéma támogatta a fütyülhető refréneket, napjainkban pedig a Leander Rising operáz hasonló dallamvilágban, ám kevésbé komplex instrumentális környezetben. A Nevermore hatás kétségtelen, mint ahogy az amerikai progresszív metál bandáké is, amiért a gitárosok és a dobos zenei múltja a "bűnös" – bár ezért a bűnért nem büntetés, hanem dicséret jár –, a tudás mindenképpen megvan ahhoz, hogy a teljesítmény vállalható legyen, már csak gyakorlás és rutin kérdése a továbblépés.

Tetszik, hogy a súlyos alapok ellenére a fiúk nem intettek soha többét a humornak, a lemez közepén elhelyezett instrumentális "Földesúton" c. "hungarian country" akár egy Bojtorján lemezen is elférne, valószínűleg ez lesz minden texasi kopók királyának, Chuck Norrisnak a kedvenc nótája a lemezről…

Gyermekbetegségei ellenére ígéretes bemutatkozás a csapat debütáló lemeze, ráadásul illeszkedik a nem kimondottan metál hívő tizenévesek divatpreferenciájába is, és ez egyáltalán nem degradáló, sőt! Kis odafigyeléssel, a leírt hibák orvoslásával minden bizonnyal nem lesz szükség öngyilkos rohamra a tisztes helytálláshoz, vagy a hadi sikerhez. Hajrá!

(A lemez teljes egészében meghallgatható itt: https://soundcloud.com/skydriveband/sets/skydrive-ember )

Garael

Kiadó:
LS Studios

Honlap:
www.saxon747.com

Nos, most, hogy egy patológus professzor rekonstruálta a Lancasteriek által halába küldött, ám Shakespeare által halhatatlanná tett – gonoszul egy púpot varázsolva a becsvágyó hadfi hátára, hadd nyomja a hatalom terhe mellett valami még a vállait –  III. Richárd arcképét, láthattuk, hogy  a leírtak ellenére igazi bugyinedvesítő, lányos arccal rendelkező király még mosolyogni is tudott. Biztos azért, mert hallotta a Saxon új lemezét, és hát mi deríthet jobb kedvre egy angol királyt, mint a szászok bivalyerős jelenléte? Hát a szászok gyengesége, ahogy az egy Anjou eredetű uralkodóhoz illik.

Szerencsére azonban szó sincs itt semmiféle gyengeségről, még akkor sem, ha a rutinosabb Saxon hallgatók "Árulás, árulás, árulás!" (ezek voltak a megboldogult III. Richárd utolsó megállapításai is, mielőtt egy szó szerinti vállrándítással lefordult a lováról) szavakat hangoztatva ismerik fel azokat a riffeket, melyekkel korábban bizony már hadakoztak a metál olyan vitézei, mint Ozzy, a Judas Priest, Hendrix, vagy az AC/DC. Ennek ellenére úgy gondolom, nincs miért szégyenkezni Bifféknek, mert olyan páncélkeménységű albumot raktak le az asztalra, melynek erejét csak egy igazi, angol gőzmozdonyéhoz tudnám hasonlítani (nesze neked középkor, de hát III. Richárd halála nem csak az uralkodása, hanem a "sötét" középkor végét is jelentette Angliában), amely ha nem is nagy sebességgel, de folyamatosan dohog, pöfög, zakatol, csikorog – mint fém a fémen – ellenállhatatlanul gyűrve le azokat a fránya emelkedőket. Egyébként is, milyen járművet szeretne jobban egy heavy metal fan, mint a tökig fém gőzmozdonyt?

De hol is tartottam? Ja, megvan. Itt bizony nincs rockos elérzékenyülés, és ha még az AC/DC ihletésű riffeket is képes a csapat kőbe vésni – melyekre nem bugizni, hanem birkózni illik – akkor bizony komolyan kell venni az elhangzottakat. És csak a királynak szabad mosolyogni. A hangzás szikár morcosságához lehangolt gitárok duálja talán még sosem szólt ilyen dehumanizáló módon, és az alapvetően komor, eltökélt hangulatot még a ír népzenei motívum sem tudja szivárványosabbá deríteni, de ez a "Made In Belfast" témáját tekintve egyáltalán nem meglepő. A sebességnek itt bizony most nincs sok szerepe, a középtempó cammogása azonban még jól is áll a néha neki-nekibuzduló gitárszólóknak, amikből én többet is elhallgattam volna a daraboló staccató zuhatag mellett.

Paneles? Igen! Konzervatív? Igen! Ismerősek a dallamok és a riffek? Igen! Látjátok, a három igen általában a győzelmet szokta jelenteni – és talán Richárdnak is a Saxont kellett volna a csatába vinnie, talán másként alakult volna a történelem. A Saxon nélkül a heavy metalé mindenképp.

Garael

Kiadó:
Freia Music

Honlapok:
www.theauroraproject.com
facebook.com/theauroraproject

Nagyjából egy féléve is meglehet annak, hogy vérbeli angolszász típusú neo prog-rock anyagot recenzáltunk ezen az oldalon (Mystery). Akkor is elég váratlan helyről, Kanadából érkezett az "frissítés". Ezúttal a hollandok leptek meg minket egy kimondottan érdekes, bár nem kihagyhatatlan lemezzel. A The Aurora Project még a millennium évében alakult; 2006-ban (Unspoken Words) és 2008-ban (Shadow Border) már jelentkeztek stúdióalbummal, így harmadikra a "Selling The Agression" már érezhetően egy kiforrott próbálkozás.

Nem csodálkozom, hogy eddig nem sikerült nevet (értsd: széles körű elismerést) szerezniük maguknak, hiszen önálló arculattal nem igazán rendelkeznek. Sztenderd neo-prog zene ez, amelyről azonnal a Pink Floyd nyomdokain járó Marillion és az Arena jut eszünkbe, némi modernebb, keményebb megszólalással fölturbózva. Érdekessége, hogy hangulat tekintetében a Marillion párhuzam nem a Steve Hogarth-éra manapság tapasztalható szuicid elborulásával, hanem a klasszikus Fish-korszak pszichedéliájával állítható föl. Az Arena pedig leginkább Dennis Binnekade éneke és dallamvilága miatt ötlött föl bennem.

Remco v. d. Berg és Marc Vooys gitárosok szólóban sajnos nem virítanak nagyot, de ez talán nem is olyan fontos ebben a műfajban. Viszont a két gitár közös riff-munkája és a kétlábgép szórványos használata ebben a közegben üdítően tud hatni. Talán éppen ebben is látom az AP erényét a műfaj más képviselőivel szemben. Egészen földobja az összképet a lebegős, szellős részek és a rockosabb beindulások váltakozása. Nyilván ezért is jönnek be inkább az olyan dalok, mint pl. a "Dualistic Consciousness” és a "The Oil Supremacy".

Ahogy már mondtam, a címével ellentétben ez az utóbbi 15 év hegyomlásszerű társadalmi változásait földolgozó koncept-lemez nem fog túl sok agressziót árusítani nekünk (sőt!), de még csak nem is a műfaj csúcsteljesítménye. Ugyanakkor nagyon szépen kidolgozott, hangulatos zene, amelyről azonnal lejön, hogy sokat és gondosan elmolyoltak vele.

Tartuffe

Előre kell bocsátanom, hogy annak idején nem voltam fanatikus Guns N' Roses rajongó, bár a kötelezőket (lásd: Appetite For Destruction) beszereztem eredetiben; Slash pályafutását sem kísértem árgus szemekkel (Velvet Revolver, Snakepit), de amint megszabadult a hisztis drogostól (értsd: Scott Weiland), valami új erő költözött a fasziba. Vagy csak magára (vissza?) talált, ki tudja? Az biztos, hogy ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül, mert egyrészt a lemezeladási statisztikák, másrészt a mostani turné körüli már-már túlzó és sok esetben őszintétlen "hype" (fölhajtás) is ezt látszanak igazolni. Na, meg a zseniális "Anastasia", ami szerintem minden idők egyik legjobb Slash nótája, simán odatehető a "Sweet Child O' Mine" mellé.

Majdnem "véletlen", szinte utolsó pillanatban iratkoztam föl a koncertlátogatók listájára, de egyáltalán nem bánom, többek között azért, mert amit láttam-hallottam, az "100% pure f*cking rock n' roll" volt. Legalábbis ez volt az első reakcióm, amikor a buli után a taxis rákérdezett, hogy milyen volt a koncert. Mentségemre legyen mondva, piszkosul elfáradtam, mert egészen a második sorba verekedtük magunkat, ahol többször is majd' beszakadt a "mellyem kasa" úgy nyomott a tömeg. Még izomlázam is lett a kemény "karmunkától", amellyel próbáltam a sok tolakodó balf*szt távol tartani. Mellőlem, ha négy "metal lady"-t nem vettek ki a biztonságiak aléltan, akkor egyet sem...
A hangulatot előzenekarként a magyar Leander Rising próbálta fölforrósítani több-kevesebb sikerrel. Egyrészt nem értettem, hogy egy "Metallica meets metalcore" bandát, hogy lehet Slash elé leszervezni, másrészt - ez sajnos az előzenekarok sanyarú sorsa - elég szarul szóltak. Mindamellett körülöttem pár fiatal surmó végig üvöltötte a dalszövegeket, akkor meg miről is beszélünk? Slash egykori társának, Axl Rose-nak minden visszataszító sztárallűrje nélkül halálpontosan elkezdte a koncertet, nem pofázott (tán ha össz-vissz négy tőmondatot szólt a közönséghez), hanem gitározott. Úgy, ahogy csak ő tud! Vannak nála technikásabb, tisztábban játszó gitárvarázslók, de Slash teljesen egyedi, belőle bizony csak egy van. A rock n' roll igazi ikonikus figurája lett így közel az ötvenhez. Megismerszik dorkójáról, bőrgatyájáról, fekete ingéről, bőrcilinderéről és a jellegzetes orron stabilan ülő napszemcsiről. Elhagyta a szájban lógó, egykor elmaradhatatlan cigit (nyilván értesült az EU dohányzásellenes kampányáról :)) és az üveg Jack Danielst, de volt kigyúrt fölső test, vagány kiállás és... tömény, sallangmentes rock muzsika.

A szetlistát fölösleges boncolgatni, bárhol elérhető a neten. Legyen elég annyi, hogy átfogó merítés volt Slash impresszív karrierjéből: szerepelt benne hat Guns szám (Night Train, Civil War, Rocket Queen, Sweet Child O' Mine, és a ráadásban: Welcome To The Jungle, Paradise City). Érezhetően ezekre volt a legnagyobb őrjöngés, még úgy is, hogy rengeteg fiatal nyomult a közönség soraiban, akik nagyjából egy időben születhettek ezekkel a nótákkal vagy föltehetően akkor hallották őket először, amikor apu vitte őket az óvodába, és az autómagnóba éppen ez a kazi ragadt bele.

Még egy pár személyes megjegyzés a 2 órás, majdnem teltházas buliról: köszönet az urológusomnak, amiért kibírtam anélkül, hogy összepisiltem volna magam, pedig már a Leander Rising alatt szorított a hólyagom. (Lehet, hogy hiba volt a Sportaréna környéki, Pesthez képest üdítően baráti árakkal dolgozó Gusztáv sörözőben "melegedni". Bár így visszagondolva: nem.) Az előzetes híresztelésekkel ellentétben a "Welcome To The Jungle"-t is kiválóan eléneklő Todd Kerns nem leányképű, és amikor perecel egy hatalmasat a színpadon, nem hisztizik, hanem együtt nevet önmagán a többiekkel. Myles Kennedy, bár arca leginkább egy kiéheztetett patkányéhoz hasonlatos, nem nyávog, hanem kiválóan énekel. Végül az előttünk, első sorba "bebetonozott" tehenészlány alkatú brit grupie-k nem csak idegesítőek voltak, hanem bunkók is, mert a koncert után nem-hivatalos pólókat árultak a járdáról. Milyen fanatikus rajongó már az, aki elkíséri kedvencét egy csomó turnéállomásra, hogy azután a végigcsápolt koncerteket követően a művészt hamis merchendise-zal megrövidítse?

A koncertet záró "Paradise City" alatt csillámló papírszeletkék millióit lőtték be a tömegbe, erről egy elkötelezett rajongó, bizonyos Urbán Attila jóvoltából tűrhető minőségű klip is áll rendelkezésre (lásd a cikk alján). Katartikus élmény volt, bár a koncert után (miközben tusolni készültem) még az alsógatyámban is találtam fecniket. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy a tömeg közé szórt gitárpengetőket a bokáig álló szemétben lehetetlen volt megtalálni. Így kerülhetett néhány nagyon értékes szuvenír igyenöst a kukába.

Zárszóként csak annyit mondhatok, hogy igen baba lett a 2011-es "Made In Stoke" DVD, amelyen már lényegében a jelenlegi fölállás segítette Slasht, de nekünk, akik ott voltunk ezen a fergeteges estén, jár erről a turnétól is egy jó koncertfölvétel - jár, mint Vörös Gábornak az ingyenjegy. :))

Tartuffe