Érdekes dolog, hogy a történelmi Osztrák-Magyar Monarchia soknemzeti és soknemzetiségű komplettje a maga középbirodalmi voltában sem tudna nagyon labdába rúgni heavy metal fronton. Mert ha azon kesergünk, hogy nincs nemzetközi színvonalú fémbrigádunk, legalább azzal vigasztalódhatnánk, hogy hát a sógoroknak sincs. Pedig ők már ugye a NYUGAT, és az ő zenei fejlődésüket nem gátolta olyan nüansz, mint az évtizedeken át tartó kommunista zenei erkölcstan, ráadásul ha arra a szerintem ostobaságra gondolunk, hogy a nagy klasszikus zeneszerzők ha ma élnének, metált komponálnának – vagy játszanának –, akkor egy egész Mozartnyi egységgel lennének előbbre rockzenei fronton, mint mi. (Erkel persze doomot, vagy szimfonikus/epikus metált ihletne, Bartók progban utazna, Kodály meg természetesen folk rockban, talán Liszt lenne amolyan rocksztár-féle a maga virtuozitásával…).
2006-ban aztán jól rám ijesztett a Dignity nevű, Edenbride-ból szakosodott csapat, akik olyan "tüchtig” melodikus metál albumot rittyentettek össze, amit azóta sem tudtam megunni. A kritikai színtér (vagy széna, figyelsz, Hayni?) is kedvezően fogadta az albumot, bár ha valamelyik olvasóban feltámad a kurucos gyanakvás, akkor félszemmel – amúgy Vak Bottyánosan – a legénységre pillantva megnyugodhat, az énekes ugyanis nem az osztrák korosztályos bajnokság saját neveltje, hanem az a Jake E volt, aki jelenleg az Amaranthe bajnokok ligás soraiban játszik. Na, így könnyű, sóhajthatunk fel, én azonban ettől függetlenül is példaképül állítanám a magyar személyi, izé, zenei állomány elé a csapatot, és azon sem csodálkoznék, ha az osztrák heavy metal pantheon egyetlen termében, vagy inkább magányosan álló falán hatalmas, a bandáról készült plakát hirdetné: Akikre büszkék vagyunk!
Nos, 6 év telt el a debüt album óta, mire újból összejött egy "Dignity" album. Jó munkához idő kell, mondhatnám, ha nem lennének vegyesek az érzéseim. Mert a bandába időközben érkező új gitáros, és énekes eléggé megváltoztatta a stíluskereteket, melyek között az együttes mozgott, és őszintén szólva, nem minden momentumában tetszik a dolog. Az új vokalista, a Crystal Tears-ből és a Crystal Eyes-ból ismerős Søren Nico Adamsen – még jó, hogy a csatlakozással nem lett Crystal Dignity a csapat új neve, csak hogy rend legyen – ugyanis a neoklasszikus ízekkel felturbózott európai power felé nyomta az egyéni ízekkel és hangulattal felvértezett melodikus metált, amúgy Axxis módra. Aki tehát ismeri a germán együttest, az nagyjából tisztában is lehet az új irányvonallal, aki meg nem, azt nézzen utána a 25 éves csapatnak.
Nem mintha nem lennének figyelemre méltó dalok az új albumon, a "Rise" egyenesen a hónap kedvenc száma titulusát nyerte el nálam, de az erős kezdés után a lemez felétől a szokványos power/euro-metál klisékbe fullad a dolog, abból meg Dunát lehetne rekeszteni – az egész Osztrák-Magyar Monarchia mentén. (Bár inkább a hangjegyek áramoljanak a földekre, mint a víz, hiszen nem minden nap születik egy újabb Wesselényi Miklós.)
Felemás visszatérés tehát az eredmény az iránymódosult és egyensúlyt kívánó, ám inkább felborító csapattól: megnyugtathatok mindenkit, a nekicihelődő sógoroknál nem rosszabb a mi Wisdomunk sem. Sőt! És még énekest sem kell importálni hozzá.
Csaba barátom holtából feltámadt főnixmadárként kezdte újból halódó gitárosi pályafutását. Én is vallom, nem lehet ezt abbahagyni negyven fölött sem, még ha csak hobbiból és főleg szerelemből csinálja is az ember. Amúgy én vagyok az egyik "áldozata" ennek, mert mindig nekem (is) kell kritizálnom a gitártesó szösszeneteit. (A barátaiért mit meg nem tesz az ember!) Ebből adódóan - mivel én rendszeresen kapom az újabb cuccokat - hallom is a fejlődést, meg, hogy Csaba annyira rákattant a gitárvásárlásra, gyakorlásra, alkotásra, hogy a sok arpeggio már a fülemen folyik ki... Na, jó ez csak poén! Egyébiránt Csaba hős házistúdiósként még a felvételeket és az alapokat is maga fabrikálja a rendelkezésre álló hangeszközeivel. Az időnként kritizált hangszíneit is igyekszik hallgathatóbbá tenni, ezt ezen az anyagon is tetten értem.
Dancefloor Damage: Az izgalmas tempóra ráültetett röfibasszus kegyetlenül lendületbe hozza a számot, amit aztán Satriani jellegű cuccal önt nyakon az alkotó. A whammy hatásos fegyver, ebből is adódik főleg a rokonításom. A rövidke darabbal én még bíbelődnék egy kicsit "térfogatilag". Megérdemelne ez 4 perc körüli időtartamot is. Sikoltozik a 6 húros fegyver, mint a veszedelem, de szerintem a fő szolisztikus témát még némi kerekítéssel/kitoldással föl lehetne tuningolni - és akkor talán nekem sem lenne a félkész (amúgy 3/4 kész) az első szavam a meghallgatásakor... On The Wings Of Sadness: Na, már meg is van, amit Csaba alkotásaiban legjobban szeretek. A lírai, nagyívű dallamokkal operáló témái nekem legtöbb esetben bejönnek, mi több, gyönyörködtetnek. Az itt szereplő - nem torzított - hangszíneket valahogy jobban eltalálja a mester, mint a torzítottakat. (Bocs ezekért még csesztetni foglak! És tudom cucc, hozzáértés kérdése is, de hát a legjobbakhoz kell, hogy mérjelek - tudniillik, azokat hallgatom...) A felvezetés tényleg csoda, szépen bomlik ki belőle a wah téma, minden gördülékenyen természetesen épül föl. A témagazdagság tetszetős, súlyos, lassú mélyekkel borzongatás, wah-os malackodások, jó dinamikai szerkesztés/felépítés. Ez mindenképpen az anyag egyik kiemelkedő pontja. Sounds In Flames: Na ez a disznóriff indításnak szenzációs! De utána miért torpanunk meg kolléga?! Jó az a doom-os téma is, de megtöri az egész kompozésönt... A szám közepén szerintem indokolatlanul sok a gitárkiállás, elveszti a hallgató az érdeklődését, mire megint témagazdagabb közegbe érünk a szerzeménynél. A vége megint szépen kerekedik és jól építkeznek a szólamok is, de egy átgondolást mindenképpen javasolnék, mert az ötletek alapján ebből jobbat is lehet... (Odamegyek, a kezedre ütök!) Nightmare On Christmas Night: Na megint itt vagyunk egy szép bevezetővel, a csilingelő hangszín máris a kellő hangulatot varázsolja elénk. A szolisztikus téma is egész élvezetesre sikeredett, az arpeggio természetesen elmaradhatatlan, a jól megfogott hajlításoknál csak időnként hiányolok néhány karakteresebb vibrátót, azzal gazdagabb lenne a tárház. Egyébként átiratnak támogatandóan bátor, mivel a feldolgozott motívum éppen csak mutatóban jelenik meg valahol középen, és nagyon ötletesen, jó ízléssel zárja a darabot. A felvezetésből és a lecsengésből megkockáztatom, nem is kellene a középrész ilyen mérvű dominanciája, ami alatt nekem ehhez a dalhoz kicsit tufa kíséret megy. Azt mindenképpen leváltanám a következő kormányváltásnál! Memories: Megint a lassúzás dominanciája. Itt is érzem az erősségét Túri mesternek, mint azt már fentebb emlegettem. Szép akkordbontások, remek hangulatteremtés, jó szólamfelépítés. Jó, hogy nem lettünk elárasztva túlontúl sok futamozással, jó ízléssel lett megtalálva az arány. Mit ér neked: A Groovehouse átirat illeszkedik a Túri-féle lassúzós témákba. Szerkezetileg hasonló építkezés, a tetszetős hangszínek illenek a dalhoz, a szólórész talán kicsit tolakodóan előre lett keverve. A tremolókar is hasznos eszköznek bizonyul, nekem megint az akkordbontásos rész és rá épülő tiszta hangszínen elkövetett szólam a pozitívum.
Az estleges struktúrális átalakításra javasolt szerzemények mellett mindenképpen érdekes próbálkozás született ezzel a demóval, ami vélhetően folytatódni is fog. Keverési arányokra érdemes figyelni, a tempósabb/rohangálós részek talán még pontosítást igényelnek gyakorlással, főleg a torzított hangszíneknél szükségeltetik még finomítás, kevergetés egy versenyképesebb hangszín megtalálásához.
Ez pedig egy általam nagyon nagyra becsült fiatal és szemtelenül tehetséges gitáros véleménye:
"Meghallgattam a dalokat, az eddigi véleményemen nem változtatott. Nagyon jók a dalok, a felépítésük is teljesen átgondolt (és sokszor nem sablon, bár nekem azzal sincs bajom... ), technikailag is jó, ügyesen feljátszottad! Amiket most mondok, az tényleg csak pár apróság, és sokszor ízlés kérdése, valamint egy olyan dolog, amibe többek között én is belefutottam már. Az egyik, hogy számomra néha furák az "egybe lógó gitárok". Személy szerint inkább úgy vagyok, hogy a főszólam akár egyedül is eljátszható legyen, de ez tényleg csak ízlés dolga Másik: néha úgy érzem (főleg a lassú daloknál), mintha sietnél. Ez nekem is hibám sajnos, a kezem nem bírja a nagyon lassú tempót, és akaratlanul is "előre" játszom. Az se jó, ha érezhetően kínlódik az ember, hogy ne siesse el. Szerintem metronóm + lassú tempó gyakorlás az egyetlen megoldás, hogy lazán tudjon az ember lassan játszani (na, ezt még én se kezdtem el ). Nagyon gratulálok az egész anyaghoz, jó volt hallgatni! U.i.: A Jónás Tamás féle dalhoz írt szólók pedig odabasznak!
Keresi az ember az élet apró örömeit. Valamelyik tehetséges Coelho-tanítvány (ál)szent Péterünk (a Popper, vagy a Müller, nem is tudom) tudna erre biztosan egy jól hangzó, semmitmondó lózunggal replikázni, mondjuk valami ilyesmivel: és az élet apró örömei is keresik az embert, csak meg kell tanulni azokat befogadni. Bocs, elkalandoztam. Merthogy a kalandok is kutatnak minket, csak meg kell nyitni a lelkün..., eh, lehet jobban járnék, ha lemezkritikák helyett sekélyes álbölcsességekkel teli könyveket írnék, azzal még pénzt is lehet keresni, és a sértett magyar zenészek se zaklatnának folyvást a hatemailjeikkel.
Szóval nem kell állandóan megváltani a világot, élvezni kell az apró sikereket. Az Audrey Horne bizton ezen elvek mentén működik, merthogy a világmegváltás az utolsó dolog, ami a terveik között szerepelni látszik. Még húsz perc sem telik el a lemezből és máris kapunk egy kimerítő rocktörténeti leckét, bőséggel merítve annak a Kiss, Motörhead, Judas Priest, Van Halen és Deep Purple/Rainbow fejezeteiből. Aztán még mélyebbre ásunk a '70-es években... Vagyis, ez megint egy olyan album, mellyel nyugodtan játszhatjuk a "hol hallottam ezt a riffet korábban?" játékot. Merthogy hallottad mind, az hót ziher.
A rockzene megújítása így elnapolva, mondhatni érdeklődés hiányában megint elmaradt. És ezt komolyan gondolom: ide a bökőt, hogy ez a cucc jobbnál jobb kritikákat, pontszámokat fog kapni a szakmától és a rajongóktól egyaránt. Ezzel szemben mondjuk a Three, vagy a Cambria, akikről nemrég írtam, és akik tisztességgel próbálnak hozzátenni valamit az eddigi építményhez, az életben ki nem törnek az undergroundból. Elismerem, hogy amit a norvég ex-blackerek csinálnak, az vérprofi és nem utolsó sorban roppant szórakoztató, a túlzottan direkt áthallások miatt mégsem tudom őket igazán komolyan venni. Kábé annyi meglepetés van itt mint választások előtt a megszorító intézkedés. Azaz semennyi. Ami annak fényében azért kicsit meglepő, hogy nemrég még kifejezetten frissen, ötletesen, újszerűen nyomták a hard/heavy rockot.
Persze ez csak amolyan kritikusi károgás: az Audrey Horne ügyesen építette fel a karrierjét, lemezről lemezre fejlődve és kitapogatva, mi az ami legjobban működik. Elérték azt, hogy tőlük már várjuk az új korongot, a videójuk pár nap alatt körbe járja a világot és – gondolom – élőben is odateszik magukat rendesen. Úgyhogy értékeljük az apró sikereket, melyek a jelenlegi dömpingben nem is olyan aprók! Én azért inkább a 2010-es "Audrey Horne"-t hallgatom (most is az szól), mert az tényleg qrva jó! Azt még az énekes gyengébb adottságai ellenére (szerintem ő itt a leggyengébb láncszem amúgy, bőven tűréshatáron belül, persze) is nagyon szeretem, ott még egyáltalán nem érezhető a mesterkéltség, hatásvadászat enyhe bűze. Vagy az új Gypsyhawkot, akik pontosan ugyanebben a zenei közegben egy fokkal hitelesebbek, szerintem.
Végre! Ezt már nagyon vártam! Az újonnan ébredt kreatív erőktől dagadó "Elysium" (2011) újra nagy kedvencemmé tette a Stratovariust, sőt - ha lehet - egy még magasabb kategóriába emelte, mint amit annak idején az "Episode"-dal (1996) kiérdemeltek. Most már minden tartózkodás vagy szemérmesség nélkül kijelenthetem, hogy ez a Strató nem az a Strató! Az együttes geneziséhez képest a tagok szinte teljesen kicserélődtek, egyedül Timo Kotipelto képviseli a folytonosságot; ő viszont lubickol ebben a szerepben, a zeneszerzésben soha nem volt ilyen aktív, mint most. Érdekesség, hogy ezúttal bevonta gitáros cimboráját, a Sonata Arcticából 2007-ben furcsa körülmények között kilépett Jani Liimatainent is a dalszerzésbe (If the Story Is Over, Out Of The Fog). Liimatainen a lemezt záró címadóban még egy szólót is eljátszik - na, nem mintha Matias Kupiainen rászorulna a segítségre. A "nyugdíjas" Jörg Michael helyére igazolt kölyökképű jolly joker, Rolf Pilve (Status Minor, Magnificent, stb.) jó választásnak bizonyult, és szerencsére most nem olyan gyalázatosan szól a dobszerkója, mint a legutóbbi Status Minor lemezen.
A külföldi reakciókat figyelve az a benyomás alakult ki bennem, hogy a "Nemesis"-t a túlnyomó többség a Startó nagy visszatéréseként üdvözli, hiszen a slágeres euro-power jegyében fogant, energikus, direkt dalokkal, hatalmas kórusokkal és fogós refrénekkel. Ez valószínűleg így is van, de ez nem jelenti azt, hogy nekem, személy szerint ünnepelnem kellene ezt a fejleményt. Amikor a kislemezes "Unbreakable"-t és a kiszivárgott "Halcyon Days"-t meghallottam, a szívinfarktus kerülgetett. A dalok ugyan jók, de a körítés! Csilingelő, vértyogó elektronika, műanyag szintihangzás; ha a gitársávokat levennék és megtámogatnák valami túlvezérelt überprimitív techno ritmussal, már mehetne is a diszkóba - senki sem kapná föl a fejét! Uraim! Ami a "Halcyon Days" 3. percében történik, arra egyszerűen nincs mentség!!! Sajnos ez a hangzás újra és újra fölböfög (lásd: Fantasy, Dragons). Ezt nem tudom mire vélni, és - őszintén szólva - olyan hervasztónak találom, mint a szőrös női lábakra húzott lapos sarkú szandált bokazoknival.
Félreértés ne essék, ettől eltekintve ez az album jó, erőtől duzzad, a nóták kiválóak (talán egyedül a "Stand On My Ground" kivétel), bizonyos értelemben valóban "föltámadás" ez a sokáig gyengélkedő Stratónak. Az is egyértelmű, hogy ezzel nem csak a régi rajongókat célozták meg, hanem újabbakat is szerettek volna megszólítani. Egy kicsit "Amaranthe"-osan fiatalítva, divatosabbá téve próbálnak a "mass appeal" felé mozogni. Nyilván nem véletlen, hogy az idei turnéra éppen velük közösen indulnak. Az meg már személyes nyomorúságom, hogy én a Kotipelto vonallal szemben inkább a kísérletező, progresszív irányba tapogatózó Kupiainen vonalat erősítettem volna. Nagyon hiányzik nekem innen egy epikus "Elysium", ami annak idején még az ügyeletes kedvenc rovatba is bekerült.
Teljesen megkettőzve érzem magam, mert miközben a "Nemesis" majdnem hibátlan lemez lett, nem igazán lehet rajta fogást találni, jómagam a bosszúálló balsors csapásaként élem meg (ami történetesen éppen a nemezis magyar jelentése!). Mást nem tudok mondani: az Olvasó lépjen túl a szubjektív nyafogásomon és rendelje meg nyugodt szívvel nemcsak az új CD-t, de a koncertjegyet is. Én tuti ott leszek március 23-án a Club 202-ben, a világért sem hagynám ki. Az "Under Flaming Winter Skies" koncert DVD (2012) ékes bizonyítéka annak, hogy a csalódás kizárva...
Szögezzük le mindjárt az elején, a nagy Utazást Neal Schon találta fel és nem Dés László. S főleg nem Presser Pici, akinek a hangjával legtöbben összekapcsolják. És örömmel jelenthetem, hogy miközben manapság egyre-másra zárnak be az utazási irodák, Neal utazási projektje a '96-os újjáalakulás óta remekül működik. Sőt, a tízéves pihenő alatt elkezdett egyéb tevékenységek TEÁOR szám alatt bejegyzett másik vállalkozását is folytatja azóta is, párhuzamosan a - szerencsére nem a MALÉV-val szerződött, így - újra szárnyaló Journey-vel.
A "The Calling" című albumán is egy nagy utazásra hív minket, melyben segítőtársai kipróbált zenészkollégák, az ex-Journey-dobos Steve Smith, a korábbi szólólemezeken is közreműködő billentyűs, a litván származású Igor Len, és két kompozícióban az a Jan Hammer, akivel szintén készített két közös lemezt a '80-as évek elején, és aki egy kitűnő dzsessz-zongorista, legtöbben mégis a Miami Vice főcímzenéjéről ismerik.
Lássuk hát, hová utazhatunk a gitármágussal ezúttal. Először is tisztázzuk: Neal Schonnál a nyilvánvaló sem nyilvánvaló, hiszen az "Irish Field" nem egy Gary Moore-os tradícionális motívumokkal megtűzdelt ír-rock, hanem egy szerelmes gitáros mélabús andalgása a mezőn. (A borítón szép szőke menyasszonyának, Michaele-nek ajánlja ezt a rövidke dalt). Az "56" nem rólunk szól, hanem egy szitár-dallamokkal nyitó, majd Jan Hammer belépésével inkább dzsessz-rockba forduló keleties téma, egyfajta megemlékezés Miles Davisről. (Neal Schon mondta egy interjúban: "Mindig szerettem a fúvósokat, a jazz-fúvósokat, játsszanak akár szaxofonon vagy trombitán. Mindig szerettem Miles Davist, úgyhogy egy kevés átjön ebből ezen a felvételen keresztül.") De a fő irány azért jól látszik: irány a Szix Sztring Szigetek.
A nyitó dalban a hívó szó Satriani de Compostelába csábít, a gitárosok zarándokhelyére, ahová minden magára csak egy kicsit is adó húrisztokrata el akar jutni legalább egyszer az életben. Schonnak ez sikerül, és magával visz minket is e káprázatos helyre. Tovább utazva Alapisan felöntünk a jazz-re, vagyis jazz-alapokra helyezzük a rock-gitározást, hogy a riói karnevál féktelen szabadosságát a jazz szabadságával ötvözve lazuljunk el az őrjítően vad ritmusok közepette.
A Szix Sztring Szigetek himnusza a "Six String Walt"z, ami inkább blues, mint keringő, de hogy hol is hallgathatjuk meg? Segítek: E Zaza sziget, ahol Clyde, a macska él, akinek utazásáról már korábban meséltem. És az itt élők mindig vidámak, mindig jól érzik magukat (I'm Alright). Sokan lenézik, azt mondván: másodosztályú, de én úgy gondolom, hogy Satriani mögött dicsőség a második vonalban felsorakozni. Az ír mezőkön rövid sétát téve felkészülhetünk a következő nagy utazásra.
A "Back Smash" túra specialitása, hogy léghajón repülünk el egy Fekete Vidék felett, ahol barna Bonamacik és sikoltozó Hiúzok (ez fájt, ugye?) rohangálnak a fák között és a parti füzek ágairól gitárhúrok lógnak alá. Veszélyes vidék ez, ahol egy Kommuna is megvetette már a lábát, belépés még kísérettel is csak saját felelősségre. Mi persze felülről biztonságban gyönyörködhetünk hol a hullámzó folyó lüktetésében, hol a szélfútta fák suttogásában. Talán a túra legtartalmasabb programja ez.
A "Fifty Six" (56) a szigetek keleti részére kalauzol, itt épült fel a híres Taj Mahavishnu, ahol Neal Schon mentora, Carlos, az öreg aszasszin is eltöltött egy rövid időt elválásuk után (Love Devotion Surrender). Ez az első nóta, ahol Kalapács Jani (aki csak névrokona a mi Hammer Józsinknak) előveszi Moogját és megmutatja a nagyközönségnek, miért is hívják billentyűvarázslónak. És Steve Smith is ízelítőt ad tabla-tudásából. Mondhatnánk azt is, hogy ez egy tab'latúra!
Albert Király rezidenciája felől Igaz Érzelemmel (True Emotion) közelítünk a több kis szigetből álló Vai szigetcsoporthoz, de nem érjük el a főszigetet, csak valamelyik kisebb Margarin szigeten állunk meg löncsölni. A hangulat megvan, de az Isten szerelmére! (For The Love Of God) a végeredmény mégsem ugyanaz. (Jómagam a Brijuni szigeteken jártam majdnem hasonlóképpen, ahol a hivatalos utazási iroda konkurensei csak körbehajózhatták a főszigetet, majd kikötöttek valamelyik kisebb szigeten, és megebédeltették a csalódott közönséget, míg mi bebocsátást nyertünk a Tito Múzeumba és az azt körülvevő vadasparkba.)
A "Tumbleweeds" elnevezésú fakultatív programon újra Jan Hammer az idegenvezetőnk. Ez egy hegyi túra a Beck szirthez. (Nem azonos a "Back Seat"-tel, ahová a lányokat szoktuk csábítani!) Minden itt kezdődött. Itt élt az első gitárhős, akit túl lehetett szárnyalni, de nem lehetett megkerülni. Megközelítéséhez sűrűn kell igénybe venni az út mentén mindenfelé elszórt tremolókat. Amikor elért az Első Hullám (Primal Surge) a sziget partjainál, először azt hittem, itt a nyolckarú polip a kanadai Sagából (Jim Gilmour), pedig csak a zseniális Steve Smith kapta elő marimbáját néhány percre, így kapott mondai körítést a Szix Sztring Szigetek törvénykönyve, a Corpus Iuris Satchafunkilus.
A "Blue Rainbow Sky" egy szívbemarkoló megemlékezés, melyet Ronnie James Dio halálának napján írt Schon. Egy tengerparti naplemente emléke, melyet ecset helyett gitárral festett meg. Itt nincs utalás semmire, nem akar hasonlítani senkire, csupán - ahogy a valóságshow-kban mondják - önmagát adja, ahogy az első percekben rátört az érzés. Talán kicsit Hendrixes a kezdés (Hey Joe), de aztán már csak egy igazi Neal Schon dallamorgia az egész, gondolatban mintha visszament volna az időben '85-be, amikor a Hear n' Aid tagjaként a Dio által megálmodott dalnak az egyik szólóját játszotta.
Az utolsó előtti program egy kis barlangászás, mégpedig a "Transonic Funk" szigeten álló, Lukács Pistáról elnevezett St. Lukather barlangban, ahol a hangok úgy kísértenek, mintha egy MusicMan kóborolna a falak között. Búcsúzóul a "Song Of The Wind II" elvisz minket oda, ahol Neal Schon gitárosi pályafutása elkezdődött, a Santana sivatagba, ahonnan egy karavánszeráj zegzugos útvesztői segítségével szökött meg későbbi utastársával, Gregg Rolieval közösen. Mára persze már az emlékek megszépültek, szinte rózsaszín (Pink) képet fest róla Neal, ahogy David Gilmour stílusában lassan, ábrándozva énekli gitárja a Szél Dalát.
Tartalmas utazás volt, kár, hogy vége! Megfáradt hallójáratainkat borogassuk egy kis Journey-zenével, vagy szedáljuk le magunkat egy kis ágyaspálinkával! Vagy mindkettőt egyszerre! És a holnapi ébredés után egészen másképp fogunk Neal Schon-ra tekinteni, mint eddig. Ő nem csak egy dallamos rockot játszó zenekar gitárosa, hanem meghatározó egyéniség, kitörölhetetlen pont a gitárosok világtérképén. Mert biztos, hogy róla is elneveztek valamit itt a Szix Sztring Szigeteken.
Wolfmother, The Sword, Graveyard, Mustasch, Red Fang, mittudomén. Nagy divat lett a '70-es évek hangzásához, muzsikájához visszanyúlni. Bár talán mindig is az volt. Alapvetően szimpatikus ez a fajta hozzáállás – kell az ilyesmi a füstös klubbokba – igazi kedvencet közülük mégsem tudtam avatni. Eddig. Mert láss csodát, az amerikai Gypsyhawk lemeze napok óta begyógyult a lejátszómba, és nem is kívánkozik ki onnan.
Talán mert végre nem a Black Sabbath az első, ami eszembe jut, amikor hallgatom őket. És nem a Zeppelin a második. Ezek az anyaszomorítók nem művészkednek, hanem pörgetik a tempót rendesen. Ők az ősmetal rock 'n' rollosabb oldaláról jönnek, a Motörhead és a Thin Lizzy tájékáról. Megfelelően autentikus kinézettel, dzsunga, de erőteljes hangzással, whisky-áztatta hangú énekessel és nem utolsó sorban nagy tekerésekkel, ikergitáros szólókkal. Valahogy piszok hiteles az egész! És ez így már nagyon is rendben van. Úgyhogy éljen a redneck BBQ-metal!
Nos, itt van ez a szerencsejáték függő gitáros, aki ugyan 2008-ban abbahagyta a Toto-zást, de 2010 óta amolyan nyári kikapcsolódásként újra játszik ex-zenekarának egy 1986-88-as reinkarnációjával. Mellette pár évenként kiad egy-egy szólólemezt. Így tett ez év január végén is. Ha azt mondom, hogy a lemez nagyon Lukatheres lett, azzal nem vagyunk sokkal beljebb, hiszen szinte minden lemezen más arcát mutatja meg. Csinált már sok állatságot, volt már AOR-oszlán, akinek a slágereit rádiók játszották ("Lonely Beat Of My Heart" a "Lukather" lemezről), volt már fúzi-mókus, aki megmacskásodott (Candyman lemezén - többek közt - David Garfield-del is játszott), volt virga ürge, aki Edward Van Halennel és Steve Vai-jal együtt nyomta a karácsonyi dallamokat (Santamental), voltak vidám dallamai keserű szövegekkel (pl. "Stab In The Back" az "Ever Changing Times" albumról) és nyomasztó hangulatú dalai pozitív végkifejlettel (pl. "Darkness In My World" az "All's Well That Ends Well" lemezről).
Az új lemez címe beszédes: Átmenet. Ahogy Szőke Zsoltnak nyilatkozta a Fémforgácson: "Leírja az átmenetemet az old-school életmódból a fény és a tisztaság felé. Majdnem 40 évig bagóztam és piáltam. Ma már máshogy élem az életemet. Minden nap korán kelek, gyakorlok, tanulok és nagyon izgatott és motivált vagyok, hogy a legjobbat nyújthassam a nap 24 órájában... Az elmúlt három lemezemmel kialakítottam a saját stílusomat, nem fogok most már fúziós vagy blues lemezeket kiadni."
A "Transition" ennek megfelelően egy kicsit átmeneti stílus lett a 2008-as "Ever Changing Times" és a 2010-es "All's Well That Ends Well" között. A lemez elején nagyjából megismétlődött az előző korong nyomott hangulatú kezdése, mintha épp jönne elő valami a sötétségből, de ez csupán a 30 másodperces intró erejéig tart, utána már csak a szöveg borongós, a zene folyamatosan kibontakozik, hogy egy remek szólóban csúcsosodjon ki. A lemez leghosszabb és legkidolgozottabb nótája, a "Creep Motel" laza blues-stílusa már amolyan Alannah Myles-osan, (fekete) bársonyosan simogat. A "Once Again" viszont akár egy Toto lemezre is kerülhetett volna, mondjuk a "Tambu"-n simán el tudnám képzelni. A címadó dal az egyetlen, ahol Steve Weingart a társszerző, ez hozza vissza pár percre a "Candyman" hangulatát, a pontosan a lemez közepén lévő nóta egyben fordulópont is, utána mintha sokkal lazább lenne a dalok szerkezete, stílusa.
A "Last Man Standing" kicsit Beatles-hangulatú, de inkább Neal Morse-os megközelítésből. A "Do I Stand Alone" gitárjátéka Sammy Hagar "Remote Love"-ját juttatta eszembe, s az ének is '80-as évek soft-rock stílusa. A "Rest Of The World" újra egy '80- as évek hangulatát idéző blues, ezúttal azonban a Bon Jovi stílusában (I'll Be There For You). A keserédes Charlie Chaplin nóta, a "Smile" feldolgozása, mint egyetlen instrumentális nóta, zseniális befejezése az albumnak.
Bár Lukather zseniális gitáros, és ezen minőségében számtalan lemezen közreműködött korábban, aki egy takaros tekerős szólólemezt vár, csalódni fog. Luke elsősorban zeneszerzőként és előadóművészként áll hozzá szólóalbumaihoz, nem amolyan "sportgitárosként". Ettől persze még elnyom pár kacifántosat itt-ott, de ahogy az interjúban is elmondta, elsősorban az életéről, az érzéseiről írt dalokat találhatjuk a lemezen. Sokan visszasírják a "Candyman"-t, de az már veszett fejsze nyele. Nekem tetszik ez az új stílus, az ének a Toto-t idézi, míg a zene kicsit bluesos, kicsit jazz-es (de épp csak egy szúnyogfingnyit, hogy nehogy már legyen egy tiszta moll akkord a lemezen), azt viszont el kell mondanom, hogy ebből az új triumvirátusból még mindig az "Ever Changing Times" áll legközelebb a szívemhez.
Nem vagyok elvakult képregény-rajongó, de azért szeretem őket, ahogy a belőlük készült filmek is pont megfelelnek egy péntek esti kikapcsolódásra, ellazulásra. A New York-i C&C már régóta árukapcsolásban dolgozik: minden lemezük a frontember által írt tudományos-fantasztikus sztori (The Armory Wars) egy-egy fejezetére épül, mely történet képregény-sorozat és könyv formájában is elérhető. Sőt, a mozis adaptáció is készül, méghozzá a Mark Wahlberg fémjelezte jó nevű producer cég pátyolgatásában. Ezek a fiatalok – talán ösztönösen – megérezték, hogy a 21. században a jó zenénél több kell a boldoguláshoz.
Pedig jó muzsikából is akad itt bőven. Igaz, éppen a legutolsó albumuk, a "Year Of The Black Rainbow" nem jött be annyira, de a zeneileg beskatulyázhatatlan banda letett azért már egy s mást az asztalra pályafutása alatt. Mivel a közelmúltjuk zűrös tagcserékkel is fűszerezett, kíváncsian vártam, hogy kilábalnak-e a gödörből, főleg, hogy nagy fába vágták a fejszéjüket: 2012 közepén dupla korongot rögzítettek, melynek első része még tavaly év végén megjelent, a második pedig a napokban esedékes.
Nem vagyok nagy híve az időhúzásnak sem, úgyhogy ellövöm a poént: nem tört bele a fejszéjük ebbe a vállalásba, szerintem pályafutásuk talán legváltozatosabb, legerősebb anyagát hozták össze. Amiről írni piszok nehéz, mert annyira eklektikus, amennyire mondjuk egy absztrakt festmény vagy szeretett kormányuk gazdaságpolitikája. (Ezek mindegyikének a megfejtéséhez rengeteg erőfeszítés szükségeltetik, de a végeredmény még így sem garantált...) Leginkább talán a Rush-hoz lehetne őket hasonlítani, az újabb vonalról a Three (3) és a Leprous lehet irányadó, amennyiben nem elsősorban a hangszeres betétek, instrumentális elkalandozások teszik előremutatóvá a muzsikájukat, és amennyiben bármihez nyúlnak, azt képesek a saját képükre formálni.
Szokták őket post-rock és post-hardcore csapatként is emlegetni a tört ritmusok, modern felhangok miatt, de az sem ritka, hogy – Sanchez magasabb fekvésű, érzelem-gazdag hangszíne miatt – leemózzák őket. A progresszív rock címkét azért általában senki sem tagadja meg tőlük, ahogy a metalos elemek megléte sem lehet kérdés. Csapjunk hozzá ezekhez még egy kis finom elektronikát, pop-punkot, pop-rockot, punk-rockot, vagy amit akartok, de elárulom: itt még egy full funky nótát sem átallanak elnyomni. Hozzáteszem, piszok jól! A nélkül, hogy egy kicsit is kilógna a CD-ről. Szerintem eljutottak a Faith No More magasságába, amikor is bármit eljátszhatnak, az attól még 100%-ig Coheed and Cambria marad.
Szerény véleményem szerint, bár a fenti kategóriák mindegyike megállja a helyét, a megfejtés ennél sokkal egyszerűbb. Fiatalok játszanak mélyen a '70-es években gyökeredző rockzenét, per definíció modernül, fiatalosan, újraértelmezve és a jelenbe ültetve azt. Amibe éppen úgy beletartozik a Rush, a Pink Floyd és a korszak hasonszőrű progresszív rockzenekarainak hatása, mint ahogyan a The Police, a Thin Lizzy és adott esetben a diszkó/popzene kéznyoma is egyértelműen felismerhető. Ha már itt tartunk, szerintem a The Police és a Thin Lizzy is kifejezetten előremutató volt a maga idejében - előbbi az igényes, mégis széles körben befogadható rockzene alapjait rakta le, utóbbi pedig a mellett, hogy szintén magasra tartotta az érzelem-gazdag, jó értelemben vett slágeres (Uram bocsá' popos) rock zászlaját, mintegy melléktermékként kőbe véste az ikergitáros heavy metal alapító okiratát (mondjuk az UFO-val, a Scorpionssal és a Judas Priest-tel karöltve).
Ez a dupla album a maga műfaji sokaságával így egyszerre lehet fiatalosan energikus és hagyományápolóan mély, elgondolkodtató; sziruposan dallamos és zeneileg progresszív is egyben. Minden dal más, de mindegyik tökéletesen ki lett dolgozva, zeneileg pont az és annyi van beléjük téve, amennyit az adott nóta hangulata, mondanivalója megkíván. El tudom képzelni, hogy annak, aki szövegkönyvvel, vagy éppenséggel a képregényekkel a kezében mélyed el az anyagban, még katartikusabb élményt nyújt, de saját tapasztalatból állítom, hogy a sztori komolyabb ismerete nélkül, pusztán zeneileg is megállja a helyét!
100% zene, 100% egyéniség, 100% szórakoztatás. Egy kötelező darab a 2010-es években.
Na, ez a recenzió sem lesz egyszerű... Illetve egyszerű lesz megírni, de irritáló sokaknak olvasni. A helyzet az, hogy amilyen menő volt anno ezt a zenekart szeretni, olyan divatos lett a 2010-es "Fever" óta pocskolni őket. A folyton ismétlődő panaszok: "elveszett a régi szikra"; "túl dallamos" (???); "mainstream rádióbarát megalkuvás". Megint kénytelen vagyok szembepisilni a trenddel, nekem éppen a "Fever" óta jönnek be igazán. Azelőtt egy arctalan amerikai metalcore "copycat" banda voltak, de 2010 óta saját hangot és - igen - szélesebb tömegekre gyakorolt vonzerőt keresnek. Nem értem, hogy ez miért lenne szükségképpen főbenjáró bűn.
A "Temper X 2" egyértelműen a "Fever" által kijelölt irányba halad tovább. Elismerem, talán az a bizonyos inga egy kicsit túl is lendült a vártnál. A "Fever" szerintem még kiegyensúlyozott ötvözete volt a metalcore-ra jellemző hasításnak és a dallamos power elemeknek. Most azonban már nemcsak a hörgések, de jóformán a fejszaggató riffek is kikopni látszanak. Sok - túl sok - a lassabb, sőt balladába hajló téma (Dirty Little Secret). Ráadásul egy-két nóta már inkább hasonlít az Offspringre vagy a Rise Againstre, mint az Avenged Sevenfoldra (P.O.W.). Ez valóban baj. Ha csak ezt vesszük alapul, érthető, hogy a korábbi rajongók miért nyafognak csalódottan.
A történetnek van azonban egy másik oldala is, ezt az olyan jól eltalált nóták képviselik, mint a nyitó "Breaking Point", a "Riot", a "Saints & Sinners" és a kimondottan Metallicásra sikerült, "Unforgiven"-tipusú "Dead To The World". Ha ezeket erőltetnék, akkor lehetne ugyan hangsúlyeltolódásokról beszélni, de kommersz árulásról nem. A szegény Bálint-napi "date" ellen acsarkodó Wales-i srácokat csak akkor lehet igazságosan megítélni, ha figyelembe vesszük: egy Nirvana földolgozásokat játszó garázsbandaként indultak. Ehhez képest nagy és egyértelműen pozitív előjelű fejlődést mutat a karrierjük. Mindazonáltal én is remélem, hogy a következő albummal kicsit visszakanyarodnak a "Fever" felé, ahol még domborítottak a power idomok.
Igazán németesre sikeredett vicc volt, mikor Andi Deris a legamerikaiabbnak tartott teuton együttesből egyenest Germánia első számú, népi-nemzeti metálzenei exportcikkébe ugrott. Hogy miért mondom ezt? Mert senki sem röhögött rajta, sőt. A két csapat rajongótábora egyszerre kapott a fejéhez (a "Helloweenisták" még a tökfejekhez is), és egy ideig még rózsaszínű krémmel sem lehetett eltüntetni a homlokokról a ráncokat. Aztán jöttek az új frontemberrel készített első albumok, és a hívek megnyugodhattak: Deris kiszabadította társait a kaméleon fogságából, David Readman pedig zenekari szinten értelmezte újra az internacionálé nemzetközi világszín(t)vonalat kívánó sorait.
Hat év nagy idő, ráadásul a 2007-ben kiadott "In10sity" volt annyira erős, hogy tízpróbázóhoz méltó erőfeszítésre késztesse az elvárásoknak megfelelni igyekvő csapatot. Időközben Kosta Zafirou dobos elbúcsúzott a bandától, helyébe azonban az a Chris Schmidt lépett, akivel Dennis Ward és Uwe Reitenauer már együtt játszott a Sunstorm albumokon, úgyhogy nem volt zsákbamacska, mint ahogy fekete sem, mert a váltás nem hozott balszerencsét az ünnepelni kívánó fiúkra. A "Ceremonial" ugyanis jól sikerült, annak ellenére, hogy személyesen az én keményvonalas lelkem jobban szereti a csapat metálosabb felét, melyből az új album kapcsán igen keveset kapunk. Arra persze gondoltam, hogy Readman közismert Whitesnake rajongása előbb-utóbb ki fog ütközni, ám érdekes módon nem az ő nevével fémjelzett szerzemények kígyóznak leginkább: a hard rockosabb, sőt AOR-osabb "Find Your Soul" és a "The Tide" Ward szerzemény. (Nem mintha a pulzáló riffel megörvendeztető "Big Machine" nem férne el bőven valamelyik Whitesnake albumon.)
A rózsaszín krémíz ettől függetlenül gyermek fogpasztaként édesíti a fanok lelkét, mert ki nem kiált slágert, ha meghallja a "Right From The Wrong" dallamait – még akkor is, ha orbitális Whitesnake nyúlással nyit a nóta –, nos igen, az a bizonyos speciális hangulat most is ott lebeg a számok felett, ami olyannyira egyedivé teszi a Pink Cream 69-t, az azonnal dúdolható dallamokkal pedig csak az állhat hadilábon, akinek hadifüle van. Vagyis süket.
Ettől függetlenül úgy érzem, a "Ceremonial" most nem a "metálosok" ünnepe, de azokat a rajongókat, akiket türelmetlenné tesz a puhább, "krémesebb" megközelítés, óva intem az elhamarkodott ítélettől. Ez bizony ízig-vérig a szokott minőség, csak ezúttal nem nekünk, a világ AOR-osabb fele meg hadd örüljön. És tudjátok mit? Örülök én is, mert a következő albumtól ismét fémesebb melódiákat várhatok.
