Kiadó:
Frontiers Records

Ezen az oldalon Magnus Karlsson gyakorlatilag kult-státuszt élvez; már 2008-ban (!!!) "tribute" bejegyzés készült róla. Egyébként a fáma arról szól, hogy a "Free Fall" Magnus Mágus első szólólemeze. Ehhez képest azonban inkább az a helyzet, hogy ez bizony immáron a nagyon sokadik, hiszen a Last Tribe, Allen-Lande, Planet Alliance és The Codex nehezen értelmezhetők másként, mint különböző színű és mintájú sztaniolpapírba csomagolt vérbeli Karlsson-produktumok. Énekesek jönnek-mennek, közben a viking gitáros a dobokon kívül gyakorlatilag minden hangszert maga kezel és minden egyes nótát az utolsó hangig maga jegyez...

Egy bámulatosan termékeny és magas színvonalú karrier újabb állomása a "Free Fall". Valójában a korábbi hanghordozóktól csak annyiban különbözik, hogy nem egy fix csapat számára készült (Daniel Flores doboson kívül minden hangszeren Karlsson játszik) és nem egy kiválasztott rock pacsirtának készült. Íme az énekesek listája: Russell Allen (Symphony X, Adrenaline Mob), Ralf Scheepers (Primal Fear, Gamma Ray), Tony Harnell (TNT, Starbreaker), Mark Boals (Yngwie Malmsteen, The Codex, Royal Hunt), Rock Altzi (Masterplan, Thunderstone, At Vance), Mike Andersson (Cloudscape, Full Force, Planet Alliance, Silent Memorial), Rickard Bengtsson (Last Tribe), Herman Saming (A.C.T.), David Readman (Pink Cream 69, Vodoo Circle, Adagio). Megjegyzem - most először - Karlsson is bevállalt három dalt, és - ezen már meg sem lepődünk! - a hangja is piszkos jó; valahol Jeff Scott Soto környékén kell keresnem a hasonlatosságot. A Jóisten sokszor meglehetősen egyenetlenül osztja a tálentumokat! No, de erre mondják, hogy akinek sok adatott, attól sokat is kérnek számon...

Magnus Mágus úgy nyilatkozott, hogy minden egyes dal megírásakor egy más karakterű vokalista járt az eszében, így a "Free Fall" elég tarka album lett. Őszintén szólva én ezt nem érzem, mert Karlssonnak annyira jellegzetes stílusa, dallamvilága van, hogy bármit komponál, arról azonnal ordít, hogy az ő keze munkája. Hogy ne csak áradozzak, ez amennyire erény, annyira kezd hátránnyá is válni. Itt van egy rakat énekes, valóban színes társaság, az eredmény mégis mindig majdnem ugyanaz. Tény, hogy akad egy-két szikárabb dal (pl." Higher" - Ralf Scheepers és "Not My Saviour" - Rick Altzi), valamint pár pihe-puha pillanat ("Stronger" - Tony Harnell és "Fighting" - Herman Saming), de az összhatás mégis elég egynemű. A legdühítőbb pl. éppen a kezdő, címadó nóta Russell Allennel. Akármilyen jó ez a dal, alig több egy hard rock diszkóslágernél, pedig Allen karaktere éppen nem ezt diktálta volna. Szóval néhány nagy ziccer bizony kimaradt...

Ennek ellenére nem igazán tudnék rosszat mondani erről az albumról azon kívül, hogy a dobok sajnos igen gyatrán szólnak. Sokadjára és sokadik lemezzel kapcsolatban érzem azt, hogy a dobos nevének szerepeltetése a borítón csupán szemfényvesztés vagy a gépdoboktól idegenkedő rajongók megnyugtatása - valójában a megfelelő digitális applikáció felelős a ritmusokért. Ha nem, akkor meg útilaput kellene a hangmérnök lábára kötni.

Mindent összevetve, lehet, hogy jót tenne Karlssonnak, ha az erősen AOR irányba hajló Frontiers csecséről leszakadna olykor-olykor, de végül a lényeg mégis ez: a dalok jók, a gitárszólók fenomenálisak, az énekesek világsztárok. Fanyalgásnak tehát helye nincsen: megy be a gyűjteménybe!

Tartuffe

Kiadó:
Charlemagne Productions Ltd.

Honlap:
www.charlemagneproductions.org

Milyen az, mikor Drakula dalra fakad? Hát véresen komoly! Mert ha nem az lenne, rosszul sikerült viccre gyanakodnék a Rhapsody által zeneköntösbe öltöztetett színész-legenda, a Hammer filmek örökös vérszívója, Christopher Lee próbálkozását hallgatva. Oké, értem én, hogy az angol úriembernek valószínűleg esze ágában sincs a Manowar, vagy a Rhapsody babérjaira törni, de az évtizedek során azért csak kialakulhatott némi fogalma a művészi minőségről, főleg annak fényében, hogy sokoldalúsága korábban zenei téren is nyilvánvalónak bizonyult: a valamikor énekesi tanulmányokat is folytatott Lee több filmben is bizonyította, hogy a színészet mellett az éneklés sincs ellenére. A fiatalabbak által Dooku grófként és Sarumánként, az én korosztályomnak a félszemű Rochefortként, illetve a James Bond filmek aranypisztolyos főgonoszaként ismert kultsztár azonban valószínűleg megfertőződött a Rhapsodyval történt közös munka során a metállal – lehet, hogy Lione egy igazi metál vámpír? –, így összeállva pár tehetséges iparossal úgy gondolta, egyik kedvenc hobbijának élve elszórakoztatja kicsit magát. Mert minket semmiképp sem. (Bár a lemez 2010-ben kiadott első része olyannyira sikeres lett, hogy még díjat is nyert, melyet maga a másik fémkirály, Iommi adott át az idős művésznek.) A valóban csodás orgánummal megáldott úriember ugyanis túllépett a 90. életévén, ami nem csak látszik, hanem sajnos hallatszik is, és ha valamikor ügyes énekes is volt, ma már ennek nyoma sincs. A Manowar és az epikus heavy metal sablonokból vett, heroikusnak próbált énektémákra ugyan rádörmögi a magáét – néha egy tényleg jó, VALÓDI énekes is kisegíti –, ám inkább szavalás ez, mintsem klasszikus értelemben vett éneklés, ráadásul a sok hamis hang miatt olyan fürdőszoba-feelingje van a dolognak, amit még Zámbó Kritsztián sem produkált tehetségkutatói Canossa-járása során.

A kikerült anyag ráadásul annyira rosszul lett keverve, mintha maga Malmsteen állt volna a keverőpultok mögé, csak itt még a gitárok sem hallatszanak ki a zajos masszából, amit instrumentális kíséretnek szántak. De talán még ezt is elnézném Lee-nek – hiába, csak egy filmlegendáról van szó –, ha a dalok jók lennének, ám azok színvonalukban ott vannak, ahol az ének: kínosan csörömpölő, egymásra hányt klisék, melyeket maga Drakula sem tudna életre fakasztani, már ha a vámpírrá vált embereket élőnek lehet nevezni. Oké, azt beismerem, hogy valamiben sikerült a Manowart és a Rhapsodyt utolérni: a sejtelmesnek szánt szövegelés mennyiségében, bár komolyan, minden irónia nélkül mondom, az idős művész mesélése még mindig ezerszer jobban élvezhető annál, mint mikor dalra fakad. És azt hiszem, ezzel elmondtam mindent. Sajnálom, hogy minden tiszteletem ellenére annyira gagyinak érzem a lemezt, mint fotómontázsos borítójának giccses szörnyűségét, és legszívesebben elkiáltanám magam, hogy a metál ellenségeinek vére folyjék patakokban – Drakula örömére –, de ők legfeljebb csak megsüketülni tudnának ennyi borzalomtól és nem meghalni. Ezúttal tehát a metál szeretőit kérném fel, hogy hagyják el a termet, mert ez most nem mozi, hanem maga a szörnyű valóság.

Garael

Kiadó:
AFM records

Honlap:
www.udo-online.com

Bevallom, elmosolyodtam, mikor az új UDO album második számának címét – A Cry Of A Nation – megláttam: hiába, ezek a németek nem ígérnek mást, mint vért és könnyeket. Ja, hogy azok az angolok voltak? Oda se neki. Nos, miután az Accept két etapban is sikeresen véreztette el a true germán metált temetni szándékozókat, kíváncsi voltam, hogy UDO-nak sikerül-e az utóbbi pár album vérszegénysége után újból elindítani a germán gőzhengert, amire már csak az is remek apropóként szolgált, hogy a hátproblémák miatt a csapatból kiválni kényszerülő Kaufmann helyébe egy új, orosz gitáros belépése jelentett vérfrissítést, amin már csak azért sem csodálkozok, mert mélynövésű rekeszcsodánk már több albumon is bizonyította vonzódását az orosz kultúrához. Emellett, hogy szó ne érje az internacionalizmus házának elejét, egy fiatal, a death szcénából előkapart finn bárdista is csatlakozott – igaz, már csak a felvételek után - a csapathoz: róla aztán így valószínűleg nem mondhatjuk, hogy meglepte volna UDO extrém felé kacsintó énekhangja, ráadásul minden bizonnyal halálos rajongással ápolhatja tovább a hagyományos finn-orosz barátságot, melynek egyetlen, de igen erős alapját a vodka jelentette a történelem vérzivataros éveiben.

De mi is volt az utóbbi UDO albumok Achilles-sarkának bizonyuló gyengesége? A primitív gitárkíséret, az ehhez illő japán dobmunka, és a hangzás szintetikus, túltorzított mesterkéltsége. (Ne számoljatok, három sarokkal is lehet biztos lábon élni a földön, lásd a háromlábú szék statikai biztosságát…J). Nos, örömmel jelenthetem, hogy a hibákat javarészt sikerült kijavítani, a mechanikus, szaggatott, alapra vett ütemeket ügyesen kalapálta viszonylag élvezhetőre az élő dobos, és Smirnov gitáros mesterien szakította ki UDO zenéjét a most divatos "bal-jobb, bal-jobb, mennek a majmok" szintű riffszaggatásos együgyűségből. Játéka – ha lehet ilyet írni – más dimenziókba helyezi az új lemezt, ráadásul teszi mindezt olyannyi alázattal, a tolakodást messze kerülve, ami már-már arra késztetné az embert, hogy rákiáltson: hé, pajti, kérünk még az orosz virtusból!  Persze az Accept és az UDO világát jelentő menetelős, szögletes jelleg megmaradt, a Judas Priest németesen kockára vert riffjei a barázda billegetése mellett most is alkalmasak  a söröskorsós asztaldöngölésre és a kocsmárosné méretes hátsójának poroszos fegyelemmel történő verbunkos csapdosására. A dalok azonban a gitáros alapok, és a hangzás vitathatatlan ligaugrása mellett önmagukban is sokkal jobbak, mint azt az utóbbi időkben megszokhattuk, ráadásul UDO – a korai évek szóló albumaihoz hasonlóan – ismét képes a lazításra: a "Book Of Faith" kissé monoton dallamvezetése ellenére is kellemes kikacsintás a szimfonikus színtér felé, a "Heavy Rain" zongorás futamai akár egy Bob Catley albumon is elférnének, a "Basta Ya" spanyol nyelven előadott hagyományos, Judasos metál indulója pedig a Mago De Oz  lemezein nyelvleckéket vett rajongókat örvendeztetheti meg, akik így megtudhatják, milyen hangzású a német akcentussal beszélt hispán.

A lényeget azonban továbbra is a véretes, izé, veretes heavy metal jelenti, az a középtempós döngölde, melynek genetikai alapjai évezredekkel ezelőtt épültek be a vadászni készülődő, sámándobos ősemberbe: a Commodore-os poénnal – melyen a német humort ismerve még én csodálkozom, hogy tudok röhögni – felvezetett "Devil's Bite" (hiába, az ördög a részletekben rejlik) remek példája, hogyan lehet a monoton ritmusból egy olyan echte himnuszt varázsolni, melyre még R2-D2 is eljárná a maga kétbites csárdását.

Gondolom, nem lett véletlen az orosz segítséget kapott csapattól a lemezborító munkásököl analógiája – természetesen vérvörösen tálalva –, ez bizony odacsapott, ahova kellett, bele, egyenesen a gyomrunkba, aminek most az egyszer örülhetünk. Mert UDO élt, UDO él, UDO élni fog!

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.leprous.net

Nem vénnek való vidék. Pszichopata gyilkosokkal ugyan nem kell szemet nézni, lelki problémákkal küzdő zenészekkel viszont igen. Ezeknél a norvég proggereknél ugyanis jó eséllyel lóg az egyik-másik léc, a zaklatott muzsikájukból legalábbis nem kiegyensúlyozott, megállapodott személyiségek képe vetül elénk. Sokkal inkább vizionálunk érzékeny, sérült, művész-lelkületű, magukkal és a világgal elégedetlen embereket, akik folyamatosan megkérdőjelezik a megkövesedett tényeket és feszegetik mind maguk, mind környezetük határait.

Sablon megoldásokkal itt nem találkozol. Ha rutinos zenehallgatóként a bevált fordulatoktól vársz kapaszkodót, akkor nemigen lesz mibe belecsimpaszkodnod. Ide bizony friss, nyitott elme szükségeltetik, megkockáztatom, az előítéletek teljes félresöprésének képessége se jön rosszul. Az előző lemezükkel (Bilateral) az európai térképre is felkerült csapat töretlenül halad tovább a saját útján, mely – magamat frissen felkent koca-pszichológusként úgy vélem – jó irány a megtisztulás, belső megvilágosodás felé (még ha ehhez, úgy tűnik, le is kellett ásniuk az elméjük szénbányájának legmélyebb, legsötétebb tárnáiba), mert a "Coal" határozottan letisztultabb, érettebb (és mégsem egyszerűbb vagy könnyebben emészthető) képet mutat, mint az eddigi alkotásaik.

A Leprous muzsikája nagyjából két – ellentétes – világból merít. A súlyosabb, zúzós részek djent-közeli tört ritmizálásból, beütésekből építkeznek, hagyományos riffeknek itt helye nincsen. A – kifejezetten gyakori és fejüket bárhol kiszámíthatatlanul felütni képes – lírai, érzelmesebb betétek pedig sokkal inkább juttatják eszembe a '80-as, '90-es évek elektronikus, új-hullámos bandáit, mintsem ebben a stílusban megszokott pszichedelikus rock vonalat a '60-as, '70-es évekből. Einar Solberg énekhangja borzasztóan érzelem-gazdag, dallamvilága, dallamvezetése pedig igencsak emlékeztet a Depeche Mode – Mission éra zenei örökségére. A végeredmény pedig leginkább Dewin Townsend beteg univerzumára hajaz.

Ez a korong minden bizonnyal az év egyik fontos megjelenése, de nem mindenki számára. Berögzült preferenciákkal rendelkező, begyepesedett szobarockereknek kéretik messze elkerülni ezt a környéket. Mondom, ez egy nem vénnek való vidék.

Kotta

Oké, idézzük fel '13 eddigi boros élményeit is, mielőtt a feledés jótékony homályába vész minden, ami jó. Ha emlékezetem nem csal, nagyon az év elején volt egy Légli Géza kóstoló, ahol még az Érintetlen névre hallgató beaujolais-ja (újbora) volt a sláger (szűretlen merlot, 2012). Izgalmas, vibráló, még érezhetően élő, alakuló anyag, úgy légligézásan teljesen más, mint a piacon lévő Márton napi parasztvakítások. Kicsit később hazai pályán is meglátogattuk a kézműves borászok ezen főpapját a Kislaki tavaszra keresztelt rendezvény keretében, melynek, ha már itt tartunk, nemigen volt boros jellege (például a másik két beígért borásznak – Szentesi Józsefnek és Losonci Bálintnak - se híre, se hamva és Géza bá' sem az a barátkozós fajta, így szakmázni-okoskodni nemigen adódott lehetőség), de azért a sort – habzóbortól a dűlő-szelektált vörösökig – újra le lehetett kóstolni úgy szép csöndben. Itt fedeztem fel magamnak a Bátyust (rajnai rizling, 2011) Szentesitől, a Kislaki Bormanufaktúrától pedig a Kékfrankost (Jánoshegy, 2011) emelem most ki, mert a fajtajellegnek némileg ellentmondóan egy nagyon lágy, kerek tétel, jó ár-érték aránnyal. (Még szerencse, hogy nem sokkal azelőtt a Mátrát alaposan feltérképeztük, így nem hiányzott annyira Losonci Úr.)

Ha azt mondod a VinCe-ről, hogy nem kicsit puccos, rongyrázós happening, akkor részben igazad van. Mégsincs vele nagy baj, a rendezés viszonylag profi, a merítés pedig hatalmas, nem csak hazai, de külföldi nedűkből is (ha valakinek van kapacitása még azokra is). Gyakorlatilag mindenki ott van, aki számít, szakmai programokat, kóstolókat is szerveznek, szóval nem rossz ez így. Voltak új felfedezések (kellemes volt a Folly Arborétum Budai Zöldje és a Tűzkő Birtok Zöldveltelinije, Kreinbacher gyakorlatilag minden tétele, Tokajból felfigyeltünk a számunkra addig ismeretlen Füleky, Somlóról pedig a Tornai pincészetre) és csalódások is (a Somlói Apátság két kifejezetten átlagos, maradékcukros tétellel jelent meg, nem is tudom, kire lőttek ezen a rendezvényen, talán szólni kellene nekik, hogy a fővárosban nem csak terepjárós maffiózókat kísérő plázacicák járnak az ilyen eseményekre).

Vörösben Bukolyi Marcell megint verte a hazai mezőnyt, ezen mondjuk már meg sem lepődöm. Ha van negatívum, akkor az amatőr bor-hűtési körülményeket említeném, ill. hogy a – gondolom - borsos részvételi díjak mellett mintha a lényeg veszett volna el itt-ott: egyes (köztük komoly) termelők kevés tétellel, kis palackszámmal jelentek meg, mintha a végére már csak ennyi fért volna bele a költségvetésbe (oké, szomjan halni lehetetlen volt aznap, de akkor is érthetetlen ez a logika). Külön színfoltot képviselt a Szent Tamás (ott Mádon tudnak valamit...), náluk éreztem azt a kreativitást, lendületet amely a Tokaji borvidék megújulásának, megfiatalodásának zászlóshajójává teheti ezt a borászatot. A tradíció (a fiatal Szepsy alanyi jogon biztos nem küzd családi tapasztalat-deficittel) jól láthatóan nemcsak friss üzleti szemlélettel, de megfelelő tőkével is párosul, úgyhogy közelgő robbantást jósolok – a formabontó palack azzal az üvegdugóval baromi jól néz ki, lássuk be. Konklúzió (számomra): ha fehér, akkor mégiscsak Tokaj, ha pedig Magyarország, akkor mégiscsak fehér.

Néhány szó essék a Pannon Bormustráról is. Leginkább azért, mert jóleső nyugalommal vettem tudomásul (ez itt a reklám helye), hogy az általam is méltatott Barta Furmint (2011) szanaszét verte a teljes mezőnyt, vörösben pedig az a Heimann birtok tarolt, amit szintén alaposan körbe-dicsérgettem. Még a végén elkezdem komolyan venni magamat... Az önbizalom növelő végeredmény egy szempontból azért rendesen meglepett, Villány alul-reprezentáltsága, akárhogy is nézzük, zavarba ejtően furcsa és megkérdőjelezi az értékelési módszert. Kíváncsi lennék, hogy vajon a vezető pincészetek nem vették ezt a versenyt elég komolyan, vagy az éppen tetőző Villány-ellenesség manifesztálódott ilyen látványosan egyes értékelők esetében. (Mondjuk Sopron és Eger mellőzöttsége is feltűnő, de talán kevésbé meglepő). Viszont ez így nagyon nem reprezentatív, talán ezért is fordulhatott elő néhány „fura" eredmény és befutó. És van egy olyan érzésem is, hogy összességében a korrekt technológiai borok itt könnyebben vették az akadályt, mint az adott esetben komplex(ebb), egyedi(bb), hagyományos(abb) felfogásban fogant tételek (még akkor is, ha éppen Barta sikere  mond ennek látszólag ellent).

Ugorjunk. Németh Jánosnál is jártunk tavaly, őt mégis újra megsasoltam, amikor Budapesten járt. Csalódás kizárva, most is pont olyan jó fej volt, mint bármikor, a borai pedig, bár nem mindig tökéletesek, éppen ezért nagyon emberiek, szerethető egyéniségek. Hibátlannak találtam a rozéját, a 2009-es Cabernet Savignont és nagyon izgalmasnak ígérkezik a frissen palackozott '11-es Syrah is. A Kadarkáját meg alapból csipázom. Nem igazán értem, őt miért csak egy szűkebb kör ismeri, mind emberileg, mind szakmailag nagyon szimpatikus figura.

A nyári lazulás és az őszi borszezon még csak most kezdődik, úgyhogy lesz még itt történés, csak figyeljetek!

Szomorúan vesszük tudomásul, hogy egy újabb rock legenda távozott tőlünk. Trevor Bolder John Wetton távozása után, 1976 óta volt (egy kisebb szünettel) a Uriah Heep basszusgitárosa. Hasnyálmirigy rákkal folytatott hosszú küzdelme után szólította magához a szférák zenéjének Teremtő Ura. Bolder nem csak kiváló hangszeres volt, de remek vokalista és a Uriah Heep fontos zeneszerzője is. A hibátlan "Sea Of Light" (1995) lemezen pl. 4 szerzeménye is szerepel (Sweet Sugar, Fear Of Falling, Fires Of Hell, Dream On).

Álmodj tovább, Trevor, és nyugodj békében!

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.burningrain.net

Miközben alig hiszem, hogy Doug Aldrich (Whitesnake, Dio, etc.) ezen az oldalon bemutatsára szorulna, az általa 1998-ban alapított hard rock banda, a Burning Rain már lényegesen kevesebb olvasónak lehet ismerős - ha egyáltalán. Az együttes két lemez gyors megjelentetése után (Burning Rain - 1999, Pleasure To Burn - 2000) hosszú időre hibernálódott, hogy idén újra aktivizálja magát. A fölfogás mit sem változott, továbbra is nyomják a klasszikus hard rock muzsikát, fittyet hányva minden trendnek, elvárásnak és kereskedelmi megfontolásnak. Talán csak a hangzás javult a korábbi albumokhoz képest, bár érezhetően igyekeztek egy kicsit retrósra keverni az anyagot (ez főleg a dobokon érződik).

Ha a Burning Raint hallgatom, mindig az idén éppen 20 éves Coverdale/Page lemez jut eszembe, amiről a Shockmagazin nem is oly régen közölt egy retrospektív írást (itt). Itt van nekünk ugyanis az újkori Whitesnake lapátkezű és varázsujjú gitárosa, valamint Kieth St. John (Medicine Wheel), akinek hangja és énekstílusa egyszerre idézi meg David Coverdale-t és Robert Plantet. A Burning Rain persze valamivel tökösebb, de az áthallások (akár számcímek szintjén, lásd pl. "Our Time Is Gonna Come") elég egyértelműek. Érdekes módon, nekem éppen azok a nóták tetszenek, ahol a Led Zeppelin/Whitesnake örökséget nyíltabban, minden fölösleges szemérem nélkül vállalják föl. De igen megkedveltem a "Heaven Gets Me By" című dalt is, amiről először azt hittem, hogy egy klasszikus Winger albumról maradt le még annak idején.

A Burning Rain nem az új rocker-metálos generáció kenyere, az tuti, hacsak egyik-másik fiatal nem volt kénytelen gyermekként apu lemezgyűjteményét újra és újra végighallgatni vagy magzati állapotban nem fertőzte meg valami retró-vírus. Mint afféle rocker matuzsálem, én mindig élvezettel hallgatom az ilyen igényes, múltba merengő, klasszikusokból építkező muzsikákat. Hiányolom ugyan az ütős, ragadós dallamokat (mint pl. a bónuszként földolgozott "Kashmir"-ban), de Aldrich szólói végül mindig kárpótolnak.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.tolkki.org

Tudjátok, bizonyos szempontból szerettem a múlt rendszer termékhiányos éveiben élni. Nem, ez nem keserédes nosztalgia – vagy csak részben –, és nem is értékmagyarázó történelemhamisítás, puszta érzelmi tény. S hogy miért is? Mert megadatott a rácsodálkozás fantasztikus, semmihez nem hasonlító érzése, revelációja, amit azóta is folyton folyvást keresek. Azt, amit akkor éreztem, mikor megkaptam az első, Bécsből hozott kvarcjátékot, mikor megkóstoltam az első nyugati csokoládét – ami helyett ma már Boci termékek ízét sírom vissza –, mikor a VHS kazettákon megnéztem a hullámossá másolt ninja-Schwarzenegger-Rambo-Evil Death-pornó filmeket – szigorúan többször másolt kópiákon, gagyi alámondással fűszerezve: az addigi értékek egy csapásra változtak át avítt, talmi, "szocreál" hazugságokká, és azok a viszonyítási pontok, melyekről fogalmunk sem volt, átrendezték vágyainkat – azokat a vágyainkat, melyek a rendszerváltáskor elérhetővé és megfoghatóvá váltak – nos, ez maga volt a Kánaán.

Ezt az érzést persze nem kell bemutatnom annak a korosztálynak, akik számára még mindig az ünnep kicsiny, egyre zsugorodó szikráját jelenti egy-egy új album, és akik számára a megjelenő új lemez nem pusztán lecsorgó bithalmaz. Ők azok, akik kedvencük minden lemezénél azt az érzést keresik, amiről pár mondatban írtam – és ha csak a töredékét kapják meg, már akkor is boldogan, elégedett mosollyal merülhetnek el az "elmúlt" visszaidézésben. S hogy miért is ez a hosszú bevezető? Mert Tolkki új lemeze bizonyos mértékben visszacsente az elmúlt 25 évet, azt a délutánt, mikor először hallottam meg a Helloween "Keeper of The Seven Keys II" lemezéről a címadó számot, azt a varázslatot, amit a tömegtermelés, és a bőség értékkoptató ereje nullává erodált az évek során – így ne is várjon senki tőlem objektív, szakmai logarléccel mért kritikát, mert érzésekről nem lehet racionálisan írni, ha meg igen, akkor rég megette a fene az egészet. Tolkki új lemezén képes volt megírni az említett szerzemény második részét, ugyanazzal a Kiskével, akinek másodvirágzása folytonos, tudatalatti reménnyel táplált, hogy megkapom azt, amit oly régóta várok. Mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem érzem becsapottnak magamat, még akkor sem, ha az említett számban Tolkki még magától is ihletet merített, és síró gitárszólójában sikeresen adaptálta a "Destiny" c. album címadó epikájának vezérmotívumát. De miért is a végén kezdem?

A valószínűleg éppen a pozitív fázisában lévő gitáros zseninek elsült az "esze" (a keze is, de arra sosem volt panasz), és ezúttal a klasszikus Stratovarius albumokhoz mérhető slágerhalommal szórta meg az euro-power/metál operák rajongói bázisát – olyannal, aminek színvonala az első két Avantasiához mérhető, egy olyan közegben, ahol ezt a fajta koncepciót már rég megszokottá szürkítette a kínálat. Tolkki azonban ha jó passzban van, bármire képes (akkor is, ha rosszban, csak hát eltérő előjellel), és ha ehhez olyan előadókat tudott megnyerni, mint Rob Rock, Russell Allen, Tony Kakko és a kurvalétből végleg kiábrándult Kiske – akinek a színtérre történő visszatérésben legalább akkora szerepe van, mint Sammetnek -, akkor nincs mást tenni, mint a trendi cinizmust félretéve átlényegülni újra 18 évessé és élvezni a százszor hallott, ám soha meg nem unható dallamos sémákat.

Az eredetileg dupla albumban gondolkodó Tolkki a "New Hope"-ot egy trilógia nyitó darabjának szánta, de akinek a haja áll fel a konceptalbumok gondolatától, azt megnyugtathatom: a felcsendülő szerzemények nemhogy önálló lemezként, de egyenkénti, elképesztő instru-mentalistákkal (Alex Holzwarth, Jens Johansson, Derek Sherinian, Mikko Härkin) megtámogatott kislemez-dalcsokorként is megállnák a helyüket. Ezúttal nincs borongós elmélkedés, zavaros zenei képzelgés, álintellektuális megnyilvánulásba torkolló érzelmi bonciskola, csak az európai dallamos metáliskola iskolapéldái, olyan muzikális axiómák, melyek megkérdőjelezése ugyan a matematikával ellentétben lehetséges, ám minek? Az albumon a felkért hímzsenik mellett Elize Ryd (Amaranthe) és Sharon Den Adel (Within Temptation) alkotja a női szakaszt, az utóbbi idők vendégszerepléseinek ismeretében szinte ösztönösen tör fel a kritikusból a kiáltás: de hova tűnt Sommerville? Ne essen senki kétségbe, a két hölgy a férfiak mellé felnőve – nem kis sámlival – képesek hozni elvárt gótika-sztenderdet, ami Kiske, Rock és Allen teljesítményét tekintve elismerésre méltó. Minden X-es szimfonikusok kedvence ugyanis az elmúlt pár év legjobb formáját hozza: Russell ezúttal a rekesztést hanyagolva klasszikus énekhangján szólal meg, aminek terjedelmével azt a Rob Rockot képes megszorongatni, kinek H. Sanyi szavaival élve angyali hajszálak helyett angyali hangszálai vannak, és Cupido, ha elpattan íjának húrja, az amerikai énekes torkából kér kölcsönbe új ajzóeszközt…

Az album talán kevésbé szimfonikus-musicales, mint a legutóbbi Avantasiák, vagy a hatásokért a szomszédba nem menő Nightwish, a dallamok azonban szinte azonnal ütnek, főleg úgy, ha az "I'll Seeing You"-ban olyan kolosszális lopással szembesülhetünk (a Can't Help Falling In Love "átdolgozott" képében végre egy metál albumon találkozhatunk Elvis-szel ), amire nincs magyarázat – ezt azonban bőven megbocsáthatjuk a már említett zárószerzeményért, melyben az említetteknek megfelelően Kiske mester lehetőséget kap elénekelni a "Keeper of The Seven Keys" második vagy újraértelmezett részét. Ebben a pillanatban pedig a penna kiesik a kritikus kezéből, mert nincs értelme tovább írni, úgyis csak frázisok gördülnének kifelé a klaviatúrából, úgy, ahogy Kiske torkából a valószínűtlen magasak…

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Anyu kurva dühös volt 2011-ben. Lehet, hogy azért, mert talpig fémben szar lehet a reflektorok alatt egy egész koncertnyi időt eltölteni, lehet, hogy azért, mert nem kapta meg a domina-mature szexre áhítozó aznapi kamaszfiú-vacsoráját, de lehet, hogy csak azért, mert nem született UDO Dirkschneidernek, pedig hangja alapján nyugodtan pótolhatta volna minden germanus-metallicus főgeneralisszimuszát – nő létére!

Nem véletlenül lett a finn listák kedvence a debütáló csapat: az eredeti she-ogréval felálló együttes lemezének menetelős, indulós metálja igazi fityiszt mutatott a gótikus szopránkákkal siránkozó gót bandák felé – olyan tökvakarásos suttyósággal, amire csak egy magát férfinek képzelő nő képes. Nos, igaz, ami igaz, a csatába lelkesítő hevületet Jeanne d’Arc-kal ellentétben itt nem éppen a szűzies karizma okozta, de éppen ez volt az egészben a jó, és a dominát kísérő hangszeres fiúkra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nem értenek a slágerteremtéshez. A siker kulcsa tehát adott volt: a metál-szcénában pozitív értékké váló rondaság (bár Nitte Valo rikács-szoprán jó színészként inkább elhitette velünk a rútság tényét), ökölbe szorított kézzel bömbölhető himnuszok, a ráspolyhang ellenére is tulajdonképpen elképesztő vokális teljesítmény, és az UDO-analógiából adódó meglepetés attitűdje.

A fentiek fényében épen ezért ért némileg meglepetésként, hogy a kiválóan teljesítő, és a siker lényegi elemét jelentő Nittét kirakták a bandából, ám még ennél is nagyobb meglepetés volt, mikor meghallottam: sikerült pótolni a pótolhatatlant, vagyis a csapat élére egy újabb metál-boszorkány állt, aki vasorr helyett ráspoly hangszálakkal rendelkezik (mindegy, mágnes közelébe nem érdemes engedni egyiket sem). Hiába, Finnország a csodák világa, ahol minden bizonnyal a hosszú estéket genetikai kotyvasztással próbálják kitölteni az unatkozó párok, esetleg H. Sanyi járt náluk, aki a vashiányban szenvedő finn fiataloknak reszelő-morzsák elfogyasztását ajánlotta – szigorúan szex előtt!

De itt van hát az új album, és bármennyire is sikerült Nittét pótolni, azt kell mondanom, nem vagyok teljesen elégedett. Az új Krupp-acél csodafegyverrel csatába induló harcosok ugyanis a Nightwish és a Sabaton siker-receptjét ellopva sikeresen adaptálták az újhullámos power metál bandák minimál, tuc-tucos ritmusképletét, ahol a dobos helyébe nyugodtan egy metronómot állíthatnának hátra, a gitárosokat pedig csak akkor eresztik egy-egy ízes szóló közelébe, ha hangszereikkel előtte kettéfűrészeltek egy többöles fatörzset – szigorúan egyenletes tempóban. Erre aztán igazán kár két bárdistát is tartani, pedig a potenciál meglenne bennük, amint azt a néha-néha nekieresztett szólók mutatják – én inkább a durván előretolakodó billentyűst küldeném melegebb éghajlata, aki egy UDO-hang alá  csilingelő hangszínt pakol. Nem, kérem szépen, öreg motoros lévén én ilyen zene és hang alá disznóröfögéses riffeket, heroikus pózba merevedő gitárszólókat, és a szintis függöny mögé űzését várom, nem pedig a finn falusi metál diszkó helyi Lagzi Lajcsijának produktumát. És ha azzal vádoltok, hogy az oldal többi, esztétikai érzékkel megáldott írója hatásaként kezdek kifinomult lenni, akkor kénytelen vagyok tiltakozásul egy kérdést feltenni: nektek nem tetszik jobban a "Fight Kill, Die", vagy a "Raven" két percbe sűrített, szóló-központú Manowar/thrash eszenciája, amúgy elefántcsorda módra, mint a lemez első felének fém-hoppáréja? Mert nekem igen. Ráadásul a leírtak ellenére kénytelen vagyok elismerni, hogy a ragadós dallamok írásának képessége elviszi a hátán a balhét, a szerzemények egytől-egyig potenciális slágerek, melyeket még az alapvető, prosztó-egyszerűség koncepciója sem tud a földbe döngölni. Hiszen aki a Black Ninjáról képes számot írni, az rossz zenész nem lehet, ennél már csak annak örültem volna jobban, ha a fehér orvgyilkos is szerepet kaphat az albumon. Meg persze Franco Nero.

Garael

Kiadó:
Epic Music

Honlapok:
www.satriani.com
myspace.com/joesatriani

Mielőtt hozzáfogtam volna kiértékelni  az új lemezt, akkurátusan visszaolvastam minden korábbi Satriani kritikámat. Egyrészt, hogy elkerüljem az önismétlést (amivel hősünknek az utóbbi időben igencsak meggyűlt a baja), másrészt hogy lássam e gitáros generációkat meghatározó géniusz karrierjében (legalábbis az utolsó 10 évben) milyen tendenciák érvényesültek. Azt kell mondjam, hogy bár Satriani alkotókedve rendületlen, az összkép egy lendületét (vagy lelkesedését?) vesztett, szinte enervált művészről árulkodott, akit érezhetően frusztrált az inspiráció kútfejének elapadása. Vagy csak kivetítettem a saját frusztrációmat? Ez már a pszichológusokra tartozik...

Ugyanakkor egyáltalán nem állítom, hogy az utolsó néhány lemezen (talán a Satchafunkilust kivéve) ne akadtak volna szép pillanatok, vagy hogy ezek a kiadványok tökéletesen érdektelenek lettek volna. Mind a "Super Colossal", mind pedig a "Black Swans..." magabiztosan verte az 1998-tól 2004-ig terjedő "úttalan" korszak bármelyik megjelenését. A mester mégis érezhette, hogy itt az ideje egy csavart labdának, azaz, a kiszámíthatóvá vált képlet megváltoztatásának. Eszem ágában sincs bántani szegény Jeff Campitellit (Rómában még az unokahúgával is jókat borozgattam), teljesen megbízható, halál pontos ütős, de kellett már egy kis vérfrissítés, valami más, hogy fölzavarják az állóvizet (mint annak idején, '95-ben a jazz muzsikusok).

Amikor az első kritikai reflexiókat olvasgattam, megörültem, mert az új korongról alkotott vélemény egyértelműen pozitív volt, olykor kifejezetten lelkendező, de a lemez hallgatása közben bennem a kezdeti izgalom lassan, de biztosan alábbhagyott. A neves dobos, Vinnie Colaiuta, aki Frank Zappa és Sting mellett szinte szó szerint százakkal játszott már együtt, nagyon jó igazolás volt, de Mike Keneally bevonása nem hozta azt a pluszt, amit egy billentyűs szerepeltetése jelenthetett volna. Nem tudom, hogy ez Keneally "arctalansága" vagy Satriani továbbra is egyértelmű szuper-kolosszális dominanciája miatt alakult így.

A címadó, lemezt indító nótát hallgatva mosoly terült el a sokak szerint rendkívül ellenszenves fizimiskámon: mintha egy újabbkori "Friends" köszönt volna vissza a hangfalakból. Állat! - gondoltam, de a "Lies And Truths" gyorsan lehűtött: modern, elektronikus ritmusok, sehol egy fogós dallam! Azután következett pár töltelék ("I'll Put a Stone On Your Cairn" és "Shine On American Dreamer"), és nem értettem, hogy Satriani vajon mikor fogja kihasználni az új zenészek adta lehetőségeket. Keneally végig a háttérben pilickázik, az új bőgős és Colaiuta pedig szinte csak a "Jumpin'" párosban (In, Out) kapnak lehetőséget arra, hogy letegyék a névjegyüket.

Sokszor hallgattam meg az új albumot, de én a megállíthatatlan lendületet (Unstoppable Momentum) nem éreztem rajta, sőt a legtöbb kritikussal ellentétben még az előző lemeznél sem találtam sokkal jobbnak. Sietek hozzátenni, hogy Satrianit nem máshoz, csak magához lehet mérni; a maga módján minden lefogott hangja zseniális. A mester iránt érzett legmélyebb tisztelettel és nem a "mikutyánkkölyke" Király Pitta iránti elfogultságból mondom: ennél Pitta az idén egy frissebb, élvezetesebb, színesebb lemezt adott ki (itt) az istenáldotta kezei közül (jó, mondjuk ez neki csak a 3. és nem a 14.), amelyen a kísérő zenészek sem csak háttérszereplők, hanem társak a szó legnemesebb és legvalóságosabb értelmében.

Tartuffe