Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.facebook.com/wallofsleep

Doom. A súly zenei megtestesülése, a lassú hömpölygés mindent elsöprő ereje, a zene érzelmekre ható, néha spiritualitásba csapó jellegének megnyilvánulása – szélsőségesebb formájában a gyász és elmúlás orrba vágó, penetráns kinyilatkoztatása. 

Wall Of Sleep: mindez, és még sok minden más. Annyira doom, amennyire a Paradise Lost volt a "Draconian Times" idején: a gyökerek nyilvánvalóak, az eredmény már korántsem. S jól van ez így? Jól van ez így!

A csapat legutóbbi albumán már érezhető volt annak az útnak a folytatási hajlandósága, amit még Cselényi Csaba énekessel kezdtek el, egyre több és több, integrálható hatást engedve be a doom résnyire nyitott kapuján, lassan, de értő kézzel és füllel formálva a tradíciók adta alapokat. Most persze említhetném a Toruble-t, mint a példaképek felismerhető origóját, de ennél többről van szó. Heavy metal, southern elemek, elszálló, dallamos, más dimenzióba is átkukkantó hangulat – olyan örvénylő, pulzáló stíluskavalkád, aminek magja továbbra is a doom, de az egészet tekintve már leginkább súlyos, néha epikus heavy metal, a stílusra nem igazán jellemző hard rockkos elemekkel. A riffek mellett egyenlő jogokkal rendelkező tulajdonostársként megjelenő dallamok aztán tágra nyitják a már említett kapukat, hogy az underground megkapó, ám egyben rácsok mögé záró felügyeletéből kitekinthessenek egy másik – a kommerszet azonban messzire kerülő - világba, legyen az most éppen az új lemez központi témájául szolgáló, főnévként és melléknévként is értelmezhető királyság.

Számomra egyértelmű volt, hogy Bátky Zoltán megjelenésével a zene változni fog: az énekes jellegzetes dallamformálási attitűdje pályájának kezdete óta nyilvánvaló, aminek célja annak a misztikus atmoszférának a megteremtése, ami egyébként tökéletesen illeszthető a doomhoz, még akkor is, ha az stílusbeli elmozdulással jár. Igen, Zoltán jó értelemben képes rátelepedni minden zenei kalandra, amiben részt vesz, nem tolakodóan, de erős karakterrel formálja maga képére a riffek adta dalvázlatokat s hogy ez mennyire felsőligás jelenség is tud lenni, vegyük csak számba Glenn Hughes legutóbbi - illetve összes - lemez(ei)ét.

Füleki Sándor, a riffmester: gitármunkájában ott van a nagy elődök kézlenyomata – még ha az egyiknek hiányzik is valamelyik ujjperce -, szólóival tökéletesen képes az ikergitáros harmóniák adta alkotói szabadságot kiteljesíteni; a Wall of Sleep kreatív magjának vezéregyénisége de korántsem diktátora. Újdonság? A doom által nehezen elfogadott toposz, a gitáros számára azoban inkább kalandot jelentő kihívás, egy olyan transzformációs folyamat, amitől az elvben integrálhatatlan új elem tökéletesen épül be a zenekar teremtette világba, olyan egységet alkotva, amiről a Manowar csak zenélni tud, de a gyakorlatban megvalósítani… De ez inkább maradjon csak a mi titkunk.

A „The Kindom” aztán tökéletes példája annak, amit megpróbáltam széles ecsetvonásokkal a digitális térbe felfesteni. A kezdő „Maelstrom” modern, zakatolós indulóriffje már a doomon kívüli világból érkezik, hogy aztán a Trouble-t idéző ikrgitáros, a szívet megdobogtató zakatolásba lépjen át, "BZ" dallamai pedig tökéletesen prezentálják, mire is számíthatunk a folytatásban.

A következő etapban aztán már a hagyományos, hideglelős, Iommi-féle hangulat határozza meg a kezdeti zenei lépéseket, hogy aztán ismét a menetelésé legyen a főszerep, amiben a refrén azonnal kitörölhetetlen nyomokkal szórja tele a dalt, a stílusreleváns gitárszóló pedig azoknak is kedvez, akik még a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódva tanulták meg, mi is a heavy metal lényege.

A dalok laza koncepcióban villantják fel egy elképzelt királyság történéseit, amiben a doom mellett számtalan alkotóelem bontakozik ki: a „The Last Straw” már teljesen maga mögött hagyja a kezdeteket, és nem más, mint a riffeiben kissé besúlyosodó, de szimpla hard rock darab, amiben az énekes dallamai a doomra nem igazán jellemző optimista érzéssel bontják le a stílus aranyszabályait fogságban tartó falakat. A váltás nem véletlen, hiszen a többi szerzeménytől eltérően a szóban forgó dal „BZ” saját ötleteiből fejlődött ki és tulajdonképen egy olyan szerelmes dal, aminek környezete annyi romantikát tartalmaz, mint amennyit az apokalipszis lovasai megkívánnak.

Persze nem lenne a lemez igazán a tradícióknak IS megfelelő, ha nem terpeszkedne a dalok között két epikus folyam: a „Left Behind” talán a legnehezebben befogadható, klasszikus, nyomasztó vonalvezetéssel, hosszú, kifejtő, élvezetes gitárszólóval rendelkező kinyilatkoztatás, aminek a végébe kalapált érzelmi kitörést szolgáló” Rise, Rise” kántáló ütemei helyett én valami dallamosabbal próbálkoztam volna – de a kissé monoton, a szöveghez remekül illeszkedő hangulati elem létjogosultsága is tökéletesen elfogadható.

A „The Kingdom” zárása aztán egyfajta összefoglalás, a Tony Martin-féle Black Sabbath időszak hagyományainak megfelelve, bár az akusztikusan lecsengő végkifejlet a harangzúgással már az Ozzy-érát idézi.

Ortodox hívőknek ajánlott az album? Naná, hiszen a magyar néplélek legalább úgy szeret bosszankodni, mint örülni. De tudjátok mit? Inkább örüljetek, mert a Wall Of Sleep zenei és földrajzi értelemben is vett határainkon túllépő színvonalat prezentálva mutatta meg, hol lakik az erő. És nem csak a Jedikben.

Garael

Kiadó:
Inverse Records

Honlapok:
www.joviac.com
joviac.bandcamp.com
facebook.com/JoviacBand

Megcsontosodott, rugalmatlan, morózus öreg fószer lettem. Zeneileg is alig-alig tudok nyitni egy-két újabb jelenség, stílus, hangzás felé. Így aztán nem láttam túl sok esélyt arra, hogy a finn fiatalokból (értsd: nagyon-nagyon fiatal srácokból) álló Joviac labdába rúgjon nálam. Ott van mindjárt a névválasztás. Joviac? Na, ne már, tényleg? Ez meg mit akar jelenteni, miféle együttesnév ez? Egyáltalán hogy kell ejteni: Dzsóviek?

Céltalan internetes kóborlásaim közben botlottam bele a tamperei arcok muzsikájába, ami ugyan már évek óta Joviac néven fut (pl. 2017-ben is jelent meg lemezük, ami a bandcamp oldalukon teljes egészében meghallgatható), de az egész projekt valójában egyetlen zenészhez, egy Viljami Jupiter Wenttola nevű gitáros-énekeshez köthető: vagyis ő a "mesztörmájnd". Amennyire meg tudtam állapítani, ez az első, rendes kiadónál megjelent anyaguk, bár a "rendes kiadó" azért kicsit erős, hiszen a finn Inverse Records nem éppen a zeneipar óriása (érdekes módon vannak náluk magyar csapatok is, pl. Angertea, Before We Fall, Heartkiller).

Jupiterre - nem naprendszerünk óriás gázbolygójára, hanem erre a hipertehetséges finn muzsikusra - mindenképp érdemes lesz odafigyelni. Nemcsak nagyszerű hangszeres és kompetens énekes, de kiváló zeneszerző is, akinek huszonegynéhány évesen a kisujjában van a teljes progresszív rock és metál katalógus: a Dream Theatertől a Circus Maximusig, a Leproustől a Hakenig, a Volától a Soenig.

A Joviac stílusában és hangzásában az egykori (egyébként norvég) Aspera/Above Symmetry világát idézi meg előttem, csak éppen sokkal több modernebb, fiatalosabb éllel. Sokaknak olykor talán csapongónak tűnhet a "fogalmazás", de annyira lehengerlően zenei, sőt látnoki az egész, hogy mélyen meg kell hajolnom előttük. Maximális tisztelet jár ki nekik, még az sem kizárt, hogy az év végéig "bejátsszák" magukat a toplistámra. Mosolyt csaltak a megcsontosodott, rugalmatlan, morózus öreg fószer arcára - és ez manapság egyáltalán nem könnyű. Ráadásul a lemez címe biztos folytatást ígér...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/GiantRockBand

A Giant legutóbbi, 2022-ben megjelent albumának (Shifting Time) recenziójában már kitárgyaltam, hogy a White Heart nevű keresztény hard rock csapatból pufihajú dallamrockra váltó Huff testvérek többet érdemeltek volna, de a grunge a '90-es évek elején rajtuk is úthengerként gázolt át. Így tört derékbe egy ígéretes karrier, amibe szokás szerint a méltatlanul földbe áll(ítot)t hajbandák nagy doktora, Serafino Perugino lehelt új életet. A Frontiers kiadó tulajdonosa megannyi hasonló csapatot élesztett újra a tetszhalott állapotból, sőt olykor már elporladt vagy mumifikálódott tetemeket töltött meg látványosan dagadó életerővel.

Sajnos ennek a föltámadásnak mostanában már nem része az alapító Dann Huff, aki énekesként, gitárosként, fő dalszerzőként mindig is a csapat valódi motorja volt. Mindenesetre az ő áldásával és eleinte alkalmi közreműködésével alakult újjá a Giant, először Terry Brockkal (Strangeways, Seventh Key) a mikrofonnál, akinek helyét mostanában a nem kevésbé tehetséges Kent Hilli (Perfect Plan) vette át.

Eddig nagyjából évtizedenként hallattak magukról, de a legutóbbi lemez óta most csak három év telt el. Ehhez képest az eredményt nem mondanám sem elhamarkodottnak, sem gyöngébbnek. Az együttes magját képező eredeti tagok, David Huff dobos és Mike Brignardello bőgős nagyon jó érzékkel választottak új gitárost, John Roth ugyanis (aki már a Wingerben is bizonyított) hozta magával a rutint, a dalszerzői vénát, a káprázatos technikát és a kifogástalan megszólalást.

Nem állítom, hogy az újkori Giantnak sikerült megütnie azt a színvonalat, vagy életben tartania azt a tüzet, ami kezdetben jellemezte őket, s ami miatt az 1992-es "Time To Burn" című albumuk bekerült az elfeledett jeles mesterremekek rovatunkba. Ez a Giant már nem az a Giant. Ma már talán a stílus is más: AOR-osabb, Frontiers sablonokhoz igazított lett az egész. Szerencsére ez nem jelenti, hogy teljesen sterillé vagy unalmassá váltak volna. A dalok, a dallamok ma is fülbemászóak, ha nem is különösebben izgalmasak. A Giant ma már biztonsági játékot játszik, már nem óriás, csak középtermetű, nem döngöl, csak simogat, de azért szórakoztató. Ha épp olyan hangulatod van...

Tartuffe

The Wildhearts: Satanic Rites of The Wildhearts (2025)

A sokat kárhoztatott '90-es évek egyik ritka pozitívuma volt ennek a brit bandának a feltűnése (mondjuk a Faith No More és a Living Colour mellett, sokkal többet nem tudok mondani, ha keresztre feszítenek, se). Tényleg, az föltűnt, hogy grunge ide, nu metal oda, ez volt az utolsó olyan évtized, amikor zenében még történtek új dolgok? A kétezres évek óta semmi, negyed évszázados nihil; retro, vagy a műfajok kevergetése max., az innováció elment vadászni. (A technológia mondjuk rohamos léptékkel fejlődött, de erről később).

Éppen egy virtigli kilencvenes évekbeli ipari metal témával indul ez a lemez is, Ministry után szabadon. Nem kell sokat várni persze, hogy még az első számon belül átmenjünk a Ramones "Rock 'n' Roll Radio"-jába. Hát igen, ezt várjuk tőlük, ezt szeretjük bennük. A kiszámíthatatlanságot, sokszínűséget. Nagyjából ezeket váltogatják a műsor hátrelévő részében is, ti. a fülbemászó punk-rock slágereket a szőrösebb, (nu-)metalos témákkal, itt-ott egy kis beat(les). Talán kevesebb kreativitással, mint az első néhány albumukon, és persze azon is lehetne vitázni egy jót, hogy mennyire The Wildhearts ez a The Wildhearts, de egy dolgot nem lehet elvitatni: Ginger dalszerzőként a gyengébb pillanataiban is üti a mezőny zömét.

Raven: Can't Take Away The Fire EP (2025)

Leírtam már sokszor, hogy a '80-as évek csapatainak zöme nagyon hasonló pályát futott be: fiatalos düh, kiadói nyomásra elkövetett dallamosodás, nyűglődés a kilencvenes években, feloszlás-újraalakulás, ilyen a Raven is. Namármost, a négy-öt évtizedes küszködés után ezek a vén csatalovak játszhatnának bármit. Lassabbat, dallamosabbat, bluesosabbat. Elfogadnánk tőlük, ahogy pl. Gary Moore-tól is elfogadtuk. De nem, pont ugyanolyan elánnal tolják a szélsebes riffeket és az eszelős énektémákat, mint az első két LP-jükön. (Alighanem az EP címe nem véletlen.) Nincs mese, úgy tűnik, ezek a fickók tényleg ezt szeretik, zsigerből ez jön belőlük még 60 évesen is, ha nincs rajtuk külső nyomás, elvárás.

Az a nagy helyzet, hogy belőlem is. Vesszek meg, nekem ez még most is tetszik. Kinőhettem volna pedig én is ezt a tufa metalt. De valahogy nem sikerült. Shame on me, ahogy a művelt francia mondja. 5 új szám, amiből négy gyors, pörgős. Mindig is toltak egy-egy pszichedelikus, '70-es évekbe visszanyúló (Zep, Sabbath) opuszt a lemezeiken, az ötödik nóta most is ilyen. Plusz 3 koncert-felvétel. Rajongóknak persze, más meg ne hallgassa! Mert még a végén rájön, hogy alapvetően szar az ízlésem.

Wild One: Reach For The Stars (2024)

A Spotify dobálja fel ennek a "bandának" a kislemezeit (azaz úton a friss album), és hát elképesztő. Azért van idézőjelben a banda, mert egyszemélyes projekt ez, egy svéd csóka (Mikael Nilsson) szórakozik a stúdiójában és alkot a nyolcvanas évek stílusában. És azért elképesztő, mert instant slágergyűjtemény ez is, az eredetiket már-már megszégyenítő színvonalon. Írtam egy hasonlóról (ITT), a különbség mindösszesen annyi, hogy amíg a Palace esetén az MI segítséget 30-40%-ra saccolom, itt minimum 80-85%-ot mondanék/érzek. Igen, itt tart a technológia, a mesterséges lassan – értő kezek alatt persze, gondolom – jobb lesz, mint az élő. És az AI nem alszik, nem bunkó, nem másnapos, nem pofázik vissza, ahogyan egy igazi zenész, főleg egy igazi rocker teszi.

Lehet persze azt gondolni-mondani, hogy ezek a művek sosem lesznek igazán sikeresek. El kell keserítselek benneteket: ide a bökőt, hogy Tobias Forge (Ghost) pontosan ugyanezt csinálja (márpedig rá igazán nem lehet azt mondani, hogy ne lenne sikeres) – elszöszölget a stúdióban a géphaver segítségével, amíg tökéletes nem lesz a produkció. Egyetlen dolgot csinál jobban (sokkal jobban): ő úgy lop… izé, hasznosít újra, hogy nem veszi le egy az egyben egy letűnt korszak stílusát, hangzását, amitől a Palace vagy a Wild One porosnak, avíttnak tűnik és egyből megtizedeli a potenciális célközönségét. Ő is pofátlanul felhasznál konkrét dallamokat, riffeket (lásd: új lemezen a Journey nyúlás, vagy a "Ritual"-ban a "Symphony Of Destruction" riffjének a re-cirkulálása), de ezeket úgy pakolgatja egymásra, hogy az egyetlen konkrét stílust, korszakot sem koppint – amivel releváns tud lenni napjainkban is. Ez is egy eredmény, nem is kicsi, nem szeretném lebecsülni. Sőt, ha jobban belegondolok, én is kábé ugyanezeket a riffeket és dallamokat tölteném be a gépbe (ABBA-tól a Megadeth-ig), hogy ezek stílusában, ezekre emlékeztetően (de mégse pont ugyanúgy) dobálja ki az új gitár- és énektémákat, amikből válogathatok – már ha én lennék a Ghost zenei agya. Azt hiszem, az ízlésünk nagyon is hasonló Forge úrral. :D Egy szó, mint száz, a jövő bekopogtatott!

Kotta

Kiadó:
Mascot Label Group

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
facebook.com/ArjenLucassenOfficial

Zenét legtöbbször és legtöbbet vezetés közben hallgatok, ez naponta kb. két óra. Az otthoni zenehallgatás a ritkább alkalom a családhoz történő alkalmazkodás miatt, de annál ünnepélyesebb. Ilyenkor viszont szinte kizárólag DVD/Blu-ray kerül a lejátszóba, jó kép- és hangminőség adott feltételei mellett. Tegnap is ez történt. Külön izgalmat jelentett, hogy volt még tarcsiban egy lejátszatlan beszerzésem, az élményre pedig már régóta kerestem a megfelelő alkalmat.

Lucassen mestert borzasztóan tisztelem, illetve ennél többről van szó: túlzás nélkül zseninek tartom . Mégis ritkán kerülök igazán hatása alá. Ennek elsődleges oka a már említett zenehallgatási szokásom. Nagy lélegzetvételű művei nem igazán kedveznek az autós zenehallgatásnak. Ilyenkor valami egyszerűbb szerkezetű dalokból álló lemezt vagy lejátszási listát választok. Az Ayreon lemezek pedig legtöbbször megrekedtek a "Hú, ez mennyire jó!!!" - rácsodálkozási fázisban. Igen, a minőséget nyilván legtöbbször éreztem, de aztán rászánt idő híján nagy részük szépen elfelejtődött.

Na, ezért kellenek ezek a házimozi-alkalmak. Szerencsére rengeteg koncertanyagom van, napokig tudnék akár az újdonság varázsát sem nélkülözve "koncertre menni" otthon. Ennyi bevezető után pedig a lényeg; hiába van meg CD-n már régóta a "01011001", ez a tilburgi este, vizuális megerősítéssel nagyságrendekkel nagyobb élmény nekem. Gyakorlatilag most ismertem csak meg...

Az alapvető különbség, ha esténként odajutok, hogy egy-egy ilyen összetett, "időrászánós" művet, fejhallgatóval elkezdek kielemezve meghallgatni, akkor húsz perc múlva menthetetlenül annyira elálmosodom, hogy a fal felé kell forduljak. Itt pedig az történik, hogy a képernyő elé szegez és lenyűgözve nézem végig. Nehezen tudom elképzelni, hogy a zsánert kedvelő zenerajongó ne lelkesedjen az előadásért. De továbbmegyek: annyira sokszínű, annyira zenei, annyira magas színvonalú, annyira professzionális az egész koncert, mind zeneileg, mind látványvilágban, hogy megítélésem szerint egyetlen (rock)zenerajongót sem hagyhat hidegen. Tökéletes énekhangok (20 vérprofi előadó, ismert és talán kevésbé ismert nevek) és nyolc hihetetlenül felkészült muzsikus adja elő Lucassen művét, a dalokra készült látványvilág mellett. A közönség pedig az első perctől extázisban nézi, énekli végig őket. A ráadásban elhangzó "Fate Of Man" és "The Day That The World Breaks Down" is mennyire gyilkos már!

Lelkesnek tűnök, mert az is vagyok, de azért nem titok, az "Electric Castle Live" (2020) megtekintésekor pont ugyanezt éreztem, sőt érzem a mai napig. Ugyanaz a minőség minden tekintetben. Akkor az énekesek mellett a nekem ismeretlen Marcel Singor gitáros nyűgözött le, most a Coenen/Sommers páros, de ez tényleg csak egy gitársovén szeletkéje az összélménynek, itt minden és mindenki elképesztően magas színvonalon teljesít. Egy nevet viszont még mindkét esetben meg kell említeni a főhős, Arjen Lucassen mellett, ő pedig Joost van der Broek billentyűs, producer, aki zenei agyként fogja össze az Ayreon színpadi produkcióit.

TV-t már nem nagyon érdemes bekapcsolni 2025-ben, esetleg focimeccsekre, tehát maradnak a házimozi estek, ott pedig koncertfilmeket javaslok. Az Ayreon mozikkal nem lehetséges tévedni.

Túrisas

Kiadó:
Escape Music

Blogunk egyes aspektusaiban unortodox utakat követve nem szeretne más tollával dicsekedni: egyik olvasónk által a "Sign Of The Wolf" nevű, a semmiből előbukkant együttes új lemezének ismertetőjébe – amennyiben a hagyományos köröket megfutva követném a lemezhez kapcsolódó tények és adatok felsorolását – még akkor sem tudnék nagyon mást írni, mint amit Shock! magazin szerzője alaposan és érdekesen elénk tárt, ha több tehetségem lenne a dologhoz és nem csak az elsősorban saját magát szórakoztató amatőr kritikusként próbálnám gondolataimat a bitekbe vetni.

Aki tehát arra kíváncsi, hogy – az egyébként roppant szűken mért – netes információkat az együttes tagjairól, a megalakulás körülményeiről, a stíluspreferenciáról hol találhatja, bátran lapozza fel – bocsánat, klikkeljen – a hivatkozásra és minden bizonnyal meg fogja mindazt tudni, ami a feltálalt zenei ínyencfalatok mellett érdekelheti az olvasót.

Ennek tudatában aztán tényleg nehéz a dolgom, mert nem tudok versenybe szállni azzal a ténnyel, hogy az album megtalálható a legtöbb közösségi médiafelületen, és a hallgató két-három kattintással máris saját fülével hallhatja, mit is próbálok előcsalogatni ebből a zenei varázsgömbből. Persze reménykedhetek abban, hogy akik felkeresik oldalunkat, azok a véleményünkre is kíváncsiak és még olvasni is szeretnek – egyáltalán, ahhoz a kihalóban lévő embercsoporthoz tartoznak, akik nem csak a – jobbik esetben a podcastek, rosszabb esetben a maximum ötperces Tik-Tok videók tartalmaiból – szerzik be a napi információmennyiséget. (Amihez az érdeklődésedet digitális „"terülj-terülj asztalkámként" kezelő AI is csatlakozik, méghozzá egyre nagyobb mértékben.)

És ha már AI: a semmiből előbukkant, a Frontiers kedvenc projektgyártási módszerével "előállított" zenekar és lemez tényleg olyan, mintha a muzikális Skynet algoritmusai, feltérképezve az általam hallgatott dalokat, gyorsan összerakta volna a digitális boszorkánykonyhában azt a lemezt, ami biztos tetszeni fog – és hát igen, tetszik is. Nem kicsit. Nagyon.

A Rainbow, a Black Sabbath Tony Martin érája, a brit heavy rock öröksége és némi nyolcvanas évekbeli amerikai stadionrock – most mondjátok, melyik baby-boomernek nem indul el a nyálelválasztása a neveket olvasva, ráadásul mindez olyan körítésben és arányban, aminek hallatán újraélhetjük a több évtizede megtapasztalt érzéseinket, mikor a Kádár rendszer késői érájában a felbukkanó maszek lemezboltokból, esetleg a jugoszlávoktól hozzájutva először hallgattuk meg az addig csak a nyugati rokonok vagy kamionosok által az országba hozott zenei szaklapokból megismert együttesek lemezeit. (S ha most a negyvenes éveid közepén vagy, felháborodottan kiálthatsz fel: no, de hová tűnt Komjáthy György és Gurály László? Igazatok van, hiszen a mai fiatalok el sem tudják képzelni, milyen érzés volt a kazettás magnó mellett állva azon imádkozni, hogy ráférjen a rádióból közvetített lemez a 90 perces POLIMER kazetta egyik oldalára, illetve kitalálni a havertól kölcsönkapott "kazi" maradék részére felvett csonka albumok előadóit. S ha már ülök és mesélek, a nyugati előadók diszkográfiájának lejátszását frivol módon a nyugati előadók szerzői jogainak ignorálása tette lehetővé; így vált a kapitalisták elleni harc egyik módszere baráti tűzzé, amiben szerencsére egyetlen saját csapat sem sérül meg, sőt…)

Úgy gondolom, hogy ha ismered az említett együtteseket, akkor máris elindulhat a lemez a belső vincsesztereden, valószínű, hogy nem fog sokban különbözni a valóságostól. Ahogy a szörnyű emlékeket idéző címmel ellátott "Arbeit Macht Frei" arénametalt idéző gitárszólója a Black Sabbath zakatoló ritmusára vált, hogy aztán ismét egy pompás, Blackmore stílusú szóló vezesse fel az epikus dallamokat, példaértékű – mint ahogy az egész lemezre jellemző atmoszféra teremtés, még akkor is, ha a megszólalás kissé jellegtelen, de legalább rossz. Az Escape kiadó, illetve Khalil Turk és Bruce Mee ettől függetlenül a csapatteremtéssel kiváló munkát végzett – a menedzsmentre azért nem tudok mit írni, mert az nem volt –, hiszen rátaláltak azokra a zenészekre, akik a dalok megírását és felvételét nem rutinmunkának tekintették és amivel minden lejátszott, elénekelt hang olyan tiszteletet – és egyben mesterségbeli tudást – sugároz, amit nem kézből, hanem szívből lehet csak előcsalogatni.

Ha tehát kíváncsi vagy egy, a tradicionális megszólalást – és nem hangzást! – tiszteletben tartó, a hetvenes-nyolcvanas évek aranypillanatait idéző, "Rainbow/Black Sabbath/Ten/aréna metal" hangulatú, epikus megközelítésű albumra, akkor mindenképpen hallgasd meg az éneklő kutyát – ja, nem, az Jack Londontól ismert – vagyis a farkas jelét, ígérem, nem fogsz farkasüvöltésre riadni.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.maestrick.com.br
maestrick.bandcamp.com
facebook.com/maestrick

Mostanság - gondolom, mivel a hivatásom sajátos helyzete miatt meglehetősen kevés szakmai sikerben volt részem - sokat gondolkodom azon, hogy (1) mit rontottam el, (2) milyen más karrier-lehetőségeim lettek volna/lennének. Az utóbbi dilemma fontolgatása közben egy csomószor eszembe jutott, hogy lehettem volna egy rock és metál zenei kiadó A&R-osa (ha még lenne ilyen), hiszen jóformán tucatnyi bandát fedeztem már föl netes portyázásaim során hosszú-hosszú évekkel a "szakma" és a szélesebb értelemben vett közvélemény előtt (pl. Myrath).

A brazil (közelebbről São Paulo-i) proggerek első lemezéről (Unpuzzle!, 2011) történetesen Garael kolléga írt recenziót (ő is nagy kukás!), míg a japán Marquee/Avalon kiadónál megjelent második albumot (Maestrick: Espresso Della Vita: Solare) én veséztem ki 2018-ban. A Maestrick szakmai megbecsülését és zeneszerzői fejlődését igazolja, hogy időközben átkerültek egy világszerte jegyzett, sőt megbecsült "nagy" kiadóhoz, a nápolyi Frontiers-hoz. Amint ez az új album címéből legott kiderül, a 2018-as lemez folytatását, kvázi második részét készítették most el. A 2018-as anyag az élet metaforájaként egy napközbeni vonatozást (rossz az, aki rosszra gondol!) használt föl, az idei egy teljes éjszakán keresztül tartó vonatutat választott ki ugyanerre a célra, s ennek megfelelően egy kicsit tematikailag és zeneileg is sötétebbre sikerült.

Természetesen a Maestrick sajátos stílusa megmaradt, a zenekar énekese, billentyűse, fő dalszerzője, Fábio Caldeira továbbra is a legszebb brazil metálzenei hagyományok szerint komponál: a mesteri hangszerkezelést ötvözi a szárnyaló dallamokkal, a klasszikus rockzenei és progresszív metál elemeket keveri a portugál népzene és a brazil törzsi ritmusok izgalmas motívumaival. Ami pl. az Angrához képest újdonság vagy többlet, az az ún. swing/cabaret koncepció a Queen, a Diablo Swing Orchestra és az A.c.t vénája szerint, ami egy egészen sajátos cirkuszi vagy színházi arculatot kölcsönöz a szerzeményeknek.

A lemezen ezúttal neves vendégmuzsikusok is megjelennek, pl. Tom S. Englund az Evergrey-ből és a Redemptionből (Boo!), Jim Grey a Caligula's Horse-ból (Abgara) és Rhoy Khan a Conceptionből és a Kamelotból (Lunar Vortex). Ez alapján azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy a Maestrick kilépett az árnyékból és szép nagy, magabiztos terpeszben elfoglalta méltó helyét a reflektorfényben. Persze zeneileg mindig is oda tartoztak, de ehhez a fajta promócióhoz, ismertséghez kegyetlen sok munka kell, na meg olyan kivételes tehetség, mint amivel ezek a brazilok mindig is meg voltak áldva.

Az albumon vannak "hagyományosabb" prog metál tételek (pl. Boo!, Lunar Vortex, Ethereal) és a lineárisan gondolkodóknak komoly fejtörést okozó, összetett darabok (Upside Down, Ghost Casino, The Root), de a végére jut egy 18 perces, a Dream Theater líraibb, terjengősebb oldalát idéző nagyepika is (The Last Station). Nem könnyen földolgozható a lemez, tipikusan a sokhallgatásos, lépcsőzetesen, részletekben fölfedezős kategória, de muzikalitás tekintetében kifogástalan, döbbenetesen magas színvonalú, jó ízléssel megalkotott anyag. Majd meglátjuk, hogy ez az év végi értékeléskor mire "jogosítja" föl őket!

Tartuffe

Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
facebook.com/bccommunion

A mindenkori labdarugó világválogatott eddig 13 mérkőzéséből négyet tudott megnyerni: ezt az eredményt még azon országok nemzeti tizenegyeinél is nehéz lenne pozitívan megítélni, ahol a legkutyaütőbb játékos is többet keres, mint egy fizikaprofesszor, és a stadionok száma bőven meghaladja a megfelelő színvonalon működő egészségügyi intézményekét.

Ha megvizsgáljuk a dolgot, nincs ez másként a zenében sem, hiszen a Frontiers kiadó évek óta állítja elő – igen, inkább termekként, mintsem alkotói közösségként tekintve a zenekarokra – az óriási buktákat eredményező zenei "válogatottakat", melyekben az összezárt egók többet töltenek veszekedéssel, mint a kreatív energiák kinyilatkoztatásával: hiába, minden csapatba lennie kell jó néhány szürke, dolgos embernek, akik egyrészt segítik a sztárok f@szméregetésből adódó konfliktusainak elsimítását, másrészt szorgos munkával alakítják élvezhető, befejezett végeredménnyé az elsziporkázott ötleteket.

Persze miért is vannak az ilyen eszmefuttatások, ha nem lehetne őket azonnal megcáfolni: a Black Country Communion első két albumával eklatánsan bizonyította, hogy minden elmélet csak akkor állja ki az idő – és az eredmény – próbáját ha létezik az állításra vonatkozó kivétel. A Glenn Hughes, Joe Bonamassa, Derek Sherinian és Jason Bonham alkotta együttes ezekkel a lemezekkel tulajdonképpen sikeresen reprodukálta a hetvenes évek két/három etalon csapatának, a Deep Purple-nek/Whitesnake-nek és a Led Zeppelinnek a zenei világát, olyan mixtúrába gyúrva őket, amiből természetesen nem hiányzott a blues nagy öregjeinek szellemisége, sőt, némi modern íz sem, köszönhetően a nyers, ám egy bivaly kitörő erejével rendelkező hangzásnak, valamint Bonamassa a tradíciókat néha megkerülő riffelésének.

A harmadik etap után aztán a kivétel ténye szertefoszlott, és itt kiálthatna fel jelen ismertető írója: nem megmondtam? – hiszen a csapat – illetve Bonamassa és Hughes – a kreatív nézetkülönbségekre hivatkozva megszüntették a kooperációt. Ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, mert Hughes képes lenne még egy rap lemezt is "hughes-osra" formálni, aminél a szövegmondás ritmizálásába minden bizonnyal becsúszna jó néhány soulos, funky-s megoldás, ebből következően, ha az „uralni” igét ki szeretnénk cserélni az értelmező szótárakban, nyugodtan megtehetnénk azt az énekes nevével. (Írom mindezt annak fényében, hogy Bonamassa legalább ilyen sziklaszilárd akarattal rendelkezik, így borítékolható volt a szakítás.)

Bonamassa ennek ellenére érezte, hogy a maguk mögött hagyott produktum "nem futotta ki magát eléggé", így képes volt az egót a sarokba küldve megkeresni Hughes-t, akiben a közös munka nélkül eltel öt év – és a korral járó bölcsesség – feledtetni tudta a kellemetlen emlékeket. A reunionhoz aztán már csak az ifjabb Bonhamet és Sheriniant kellett megnyerni, akik a maguk zenei alázatával azonnal igent mondtak az újrázásra, leszögezve azt a tényt, hogy Bonham teljesítménye van olyan kiemelkedő, mint a két vezéralaké, és Sherinian pusztán a viszonylagos háttérbe szorítás miatt – hiába, két dudás még csak-csak megfér egy csárdában, de egy harmadik már nem - nem tudott úgy kibontakozni, mint a többi hangszeres.

A hosszú rápihenés pedig – ami a sportban nem mindig jelent jót – újból beindította az ötlet-rakétákat, és – ebben persze lehet velem vitatkozni – az azóta megjelent V. című albumot is belevéve sikerült a csapat diszkográfiájának legjobbjával előrukkolni. Indítsd csak el az album nyitószámát, a berobbanó groove szinte leszakítja fejedet, Bonham meghúzott ütemei pedig egy japán harci dob "flow"-jával kergetnek révületbe, amiből csak Hughes szinte ordító éneke rázhat fel, Bonamassa pedig végre azzal a "piszkossággal" és "döggel" szólal meg, ami annyira különbözik a szólóalbumain tapasztalható kissé steril jellegtől. (Annyit azért illik megjegyezni, hogy az első két albumhoz képest itt talán rövidebbek a jammelős, kifejtős, szerteszét ágazó szólórészek, és a gitáros több modern groove-val tolja a hangsúlyt leheletnyivel a modern rock irányába - a zenei párhuzamosok így a múltban és a jövőben végre összeérnek.)

A folytatás aztán szokatlanul modern vizekre evez, a staccato riffelés már túlmutat a blues összes stációján és a hard rock újhullámát idézi, amihez a nyers, mélyen dohogó hangzás késztet a heves fejrázásra, bár ekkor még korai ítélni, hiszen Bonamassának sikerül egy olyan dallamot kipengetni, ami bármelyik újhullámos filmzene slágerének alapját képezhetné. 

A "The Last Song For My Resting Place" aztán sikeresen mutatja meg a hard blues sokarcúságát, ráadásul úgy, hogy a folkból kinövő bluesba egy más kultúra népzenei motívumait csempészi: a hegedű, bármennyire is elterjedt a világon, nem éppen a delta vidéken élő néger rabszolgák kedvenc hangszere volt, ennek ellenére a dalban sikerült olyan "kulturális kohéziót" teremteni, amitől az összeillesztett részek teljes természetességgel simulnak egymásba.

Nem akarom a lemez összes dalát kielemezni, mivel mindegyik önálló karakterrel rendelkezik, talán csak a tényleg szokatlanul kemény és nyers hangzást emelném ki, mint közös tényezőt, bár a lemez csúcsaként aposztrofálható epikus, zongorával megbolondított "Wanderlust" – amiben végre Sherinian is megvillanthatja zsenialitását – éppen a maga bensőségességével nyugtatja meg a lelket, a "The Cove" pszichedelikus, hipnotikus, nyugodt hangvétele pedig tökéletesen mutat vissza az ősforrásokra. 

A befejezés előtt azért felhívnám a figyelmet arra, milyen az, amikor Hughes-nál elgurul a gyógyszer: az "Awake"-re tényleg az is felébred, aki esetleg süket és végigszunyálta a dalokat – de tudjátok mit, a féktelen energia megnyilvánulása (üvöltés) 75 évesen, még ilyen torz formában is, több mint inspiráló.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Mostanában Neal Morse érezhetően új utakat keres. Nem tudom, ennek mennyi köze van ahhoz, hogy régi muzsikustársa, Mike Portnoy visszament a Dream Theaterbe, így jelenleg (talán végleg?) szünetelteti a Morse-szal közös projektekben való részvételt. Ezekről (The Neal Morse Band, Transatlantic, Flying Colors) egyébként is csak múlt időben beszélhetünk. Nem mellesleg Morse-ra rá is fért egy kis frissítés, a mániákus tempójú dalszerzés és a megszokás már kezdte negatívan befolyásolni a teljesítményét.

A Cosmic Cathedral névre keresztelt új projekt eredete egy Steve Hackett koncertre vezethető vissza, melyen Morse régi rajongóként vett részt, és sikerült személyesen is megismernie a legendás dobost, Chester Thompsont (Frank Zappa, Wheather Report, Santana, Genesis, Phil Collins stb.). Ebből azután két másik veterán muzsikus, Phil Keaggy gitáros (Glass Harp) és Byron House bőgős (Robert Plant, Dolly Parton stb.) bevonásával megalakult a Cosmic Cathedral elnevezésű kollektíva, és elkezdődött a próbatermi lekvárkészítés (dzsemmelgetés).

Állítólag (szerintem csak állítólag) a dalok kb. 80 százaléka ilyen laza próbatermi muzsikálásból, ötletelgetésből, imprózásból állt össze, de ez nem hallatszik rajtuk. Olyan kiforrott és összetett darabokról van szó ugyanis, amelyek normális esetben alaposan előkészített, időigényes, aprólékos szerzői folyamatot tételeznek föl. Na, ebből látszik, hogy itt istenáldotta, múzsacsókolta, rutinos művészekkel van dolgunk (vagy tipikus promó-dumáról). Természetesen Morse géniusza erre a projektre is alaposan rátelepedett, de a veterán mesterzenészek közreműködése adott az egésznek egy új patinát. Ettől lett egy kicsit amolyan jazz popos, Steely Dan fílingje az albumnak, különösen a rövidebb tételeknek (pl. Time To Fly, Walking in Daylight).

Napok óta figyelmesen hallgatom az albumot, és nem egyre fásultabb vagy érdektelenebb, hanem egyre lelkesebb vagyok tőle. Évek óta nem hallottam ilyen fincsi figcsiket, ilyen kísérletező kedvű, tét nélküli, éppen ezért atom laza, "groovy" jutalomjátékot Morse-tól! Persze itt is megy az "I sing for Jesus!”-féle igehirdetés, amivel nekem, személy szerint és alaphangon nem is lenne bajom, de ha reggeltől estig minden csak erről szól, az hosszútávon fárasztó tud lenni. Erről keresztényként is egy híres Terentius idézet jut eszembe: Homo sum, humani nihil a me alienum puto, azaz: ember vagyok, semmi emberi dolgot nem tartok tőlem idegennek…

A lemez egy 13 és fél perces nótával indít (The Heart Of Life), és alighanem ez a lemez legszpokszbirdesebb szerzeménye. Tuti, hogy ezt Morse készen hozta az "ülésszakokra". Az ezt követő három szám képviseli azt a bizonyos, korábban említett Steely Dan életérzést; szinte látom, ahogy Donald Fagen és Walter Becker (R.I.P.), akik mindig is elég fukarok voltak az elismerésekkel, egyetértőleg bólogatnak a háttérben. Az album elhagyhatatlan megatétele, a "Deep Water Suite" potom (!) 38 perc, és Krisztusnak arra a Péter apostolhoz intézett igéjére van fölfűzve, hogy "Evezz a mélyre, és eresszétek meg hálóitokat a halfogásra!" (Lk 5,4) Ezt persze lehet (és talán kell is) átvitt értelemben magyarázni: Ne légy felületes és sekélyes, hatolj a felszín alá, a dolgok mélyére! Kb. úgy, mint ahogy a Cosmic Cathedral gárdája tette zeneileg! Ez pont az ellentéte annak, amit a Disney művel a Star Wars univerzummal, amikor az Andor 2. évadának 3. részében szó szerint egy rave partiként vizionálja a birodalmi arisztokrácia lakodalmát! Nem tudom, ennél van-e még lejjebb...

Mi azonban nem filmes, hanem zenei blog vagyunk, így az én végkövetkeztetésem következő: a Cosmic Cathedral évek óta a Morse "univerzum" legjobb produktuma! Minden bizonytalanságot és kétséget félretéve jelentem ki: ott lesz az éves toplista élbolyában! "Launch out into the deep water!" Indeed...

Tartuffe

Mit tudunk még elmondani róla, amit itt nem írtunk le? Persze, lehetne az új anyagot csupán önmagában is értékelni, de annyira elválaszthatatlan a személyiségétől, sőt annak tökéletes lenyomata, hogy az attitűd és megjelenés csak együtt értelmezhető.

Milyen lett hát a korszakos, stílusteremtő bemutatkozó lemezt megünneplő turné CD/DVD, mindezek fényében? Összecsapott, csapongó, végletekig egoista, trehány, kontroll-vesztett, utánozhatatlanul, sőt megközelíthetetlenül zseniális. Ellentmondásos, persze, de a Maestro maga is a két lábon járó ellentmondás, már legalább 20+ éve.

Kezdjük ott, hogy alig van olyan dal, amit tisztességesen végigjátszanak. Ó, bocsánat, ez így úgy tűnik, mintha a koncert zenekari produkció lenne. Nagyon nem az. Ez szigorúan "one-man show", így is van berendezve a színpadkép. A Mester szerintem még talán egy molinót vagy hangfal-huzatot is dobott volna szíve szerint az őt kísérő, antifazon, amúgy vérprofi statisztáira, nehogy valaki őket (Emilio Martinez - bőgő, Kevin Klingenschmid - dob, Nick Marino - billentyű/ének) is figyelje a koncert alatt. Az alapkoncepció tehát, hogy egy dalból csak egy versszakot játszanak/játszik el, majd jön a szóló, aztán lépünk is tovább. Igen, sajnos képes volt lemészárolni ily módon a legnagyobb klasszikusait.

Van olyan nóta ugyan (nagyon kevés...), amit elnyom végig, de ezek közül pl. a "Smoke On The Water"-t, mint egyetlen feldolgozást, mi a túróért kellett egyáltalán elővenni? És ha már igen, miért nem volt elég megidézni egy rövid impró részeként? Ráadásul érthetetlen, de valamiért annyira amatőr az indítás, élettelenül és lassan kezdi a fő riffet. Eszem megáll! Youtube "How to play?" - sorozat, első nekifutás-szint kb. Ok, hogy nem volt (észrevehető) utómunka, de egy Yngwie ezt egyszerűen nem engedhetné meg magának.

Akad még persze bőven "csemege". Itt van az ének mindjárt. Van a csapatban persze óriási torok (Nick Marino), kitolva billentyűstől a színpad legszélére (valahol a leesés-határon), nehogy még csak a gyanú is ráterelődjön, hogy ő itt nem statiszta. Yngwie három dalt kivéve úgyis mindent bevállal, de hogy! Annyi visszhangot pakoltak az énekre, hogy én még ilyet nem b@sztam! Nemcsak szótagvégek, hanem néha egész sorok jönnek vissza és ismétlődnek folyamatosan, totálisan zavaróan, egészen el- és betemetve a (fél)dalokat. 

És mégis... Számoltam vissza a napokat, hogy érkezzen a 2CD/DVD, mert ugyan az egészen (borító+zene) katasztrofálisan elfuserált legutóbbi lemezét (Parabellum) már két ezresért sem vettem meg, ezt a koncertet tűkön ülve vártam. Mert el lehet-e olyan klasszikusokat rontani, mint a "Far Beyond", "Brothers", "Seventh Sign", "Like An Angel", "You Don't Remember", "Now Your Ships Are Burned" stb? Persze, hogy el! Yngwie lazán megoldja, vagy mondjuk úgy, hogy mindent megtesz ennek érdekében, hiszen pl a zseniális "Vengeance" a "Magnum Opus" lemezről fel van ugyan tüntetve, mint "track", de a valóságban ez annyit jelent, hogy a kötelezően és kicsit agyoncsapva letudott "Trilogy" legvégére felskicceli pár másodpercben a szóló neoklasszikus témáját. Hát, köszi, fasza, a "Smoke On The Water"-ből kellett volna ennyi...

És akkor itt jön a másik alaptézis. Olyan tűz, erő, érzés van még mindig a játékában, hogy még egy összecsapott, elhirtelenkedett "Rising Force" is robban, sok-sok év után is letaglóz. Hallottam már tőle nem egyszer koncerten úgy szétimprózni a "Far Beyond The Sun"-t is, hogy szerintem maga sem tudta, merre jár, nem beszélve a társakról, így totál élvezhetetlen is volt, de szerencsére itt most nagyjából összeszedett(ebb), rendben van. És igen, a 30 "dalos" setlistből lesz, amit soha a büdös életben nem fogok újra megnézni, mert pl. az életmű egészéhez méltatlan új, férc-dalok (Relentless Fury, brrrrrrr!), vagy egyéb effekt-abuzált hervasztások (Grand Finale) húzzák lefelé ugyan a színvonalat, de azért marad még így is bőven klasszikus pillanat, amely ezekben a meggyötört, elkapkodott, torzó formában is óriási zenei élményt jelentenek.

A DVD amúgy korrekt, jó a kép és a sztereó hang is. A statiszták tényleg annyira színpadképtelen kiállással bírnak, szegények, hogy igazán nem baj, ha a lefogyott mestert, Marshall-hegyét és Stratocasterét látjuk csak többnyire, mindezt vörös fényben. Lehetett volna az évfordulós turné hang- és képanyaga persze méltóbb, összeszedettebb, koncentráltabb, sokkal-sokkal jobb, tehetségből bőven futotta volna, adva volt hozzá minden és mindenki. (Önkéntelenül is eszembe jut, hogy anno a "Live In Leningrad" is szertelen, szétimprózott volt a kritikusok, még Szekeres Tamás (!) szerint is, pedig a "Live In Tokyo"-val összevetve, az maga volt a patikamérlegen, grammra kiporciózott anyag, dalokkal, zenekarral.) Hogy nem lett, az pontosan levezethető a főhős jelen mentális kondíciójából, a mellette párhuzamosan futó valóságtól való eltávolodástól.

Ugyanakkor, ha valami véletlen folytán Yngwie minden eddigi felvétele megsemmisülne, így a zenetörténet csak ezt az egyetlen hang- és képanyagot őrizné meg a jövőnek, akkor is pontosan látnák/hallanák a következő generációk értő (!) gitárkedvelői (vajh', lesznek-e egyáltalán?), hogy miért volt utánozhatatlan géniusz Yngwie Johann Malmsteen, az utolsó élő, forradalmi gitárhős.

Túrisas