Kiadó:
Radiant Records

Egy pár dolgot már mindjárt az elején leszögezhetünk, s le is kell szegeznünk, amennyiben korrekt ítéletet kívánunk hozni erről a megjelenésről. Először is a Morse-Portnoy-George triumvirátus abszolút garancia a minőségre, ezek az emberek százszor meg ezerszer bizonyították már, hogy a világ élvonalába tartoznak. Másodsorban, éppen ezért még akkor sem fércmunkát adnak ki a kezük közül, ha gyakorlatilag stúdiózás közben, mintegy maguk szórakoztatására, valószínűleg mindössze egy-két próbával és különösebb utánajárás nélkül, jóformán emlékezetből játszanak el és rögzítenek rock klasszikusokat.

Ha már rock klasszikusokról beszélünk, azzal is tisztában kell lennünk, hogy az Atlanti-óceán elég nagydarab vízfelület, s ami klasszikusnak számít az egyik felén, az a másik felén nem föltétlenül az, de az is könnyen előfordulhat, hogy még csak nem is ismeri senki. 2006-ban már megjelent egy "Cover To Cover" lemez, és azon is szerepeltek olyan előadók dalai, akiket Európában alig, vagy egyáltalán nem ismernek. Ez a második gyűjtemény még sokkal inkább amerika-orientált. Lehet, hogy Boz Scaggs, Todd Rundgren és a Steely Dan rendszeres szereplői az amerikai "classic rock" rádiócsatornáknak, de mifelénk a legtöbb rocker csak fogalmatlanul fölhúzza a szemöldökét, hogy: "mi van?" Ezt csak tetézi, hogy a földolgozott zenészek és együttesek nótái közül sem mindig a legnagyobb és legjellemzőbb slágereket válogatták ki.

Zenészeink a "Cover 2 Cover" első (és nagyobbik) felét, hét dalt, a rövidesen megjelenő Neal Morse szólólemez, a "Momentum" stúdiószüneteiben pakolták össze. Az ucsó öt nótát pedig még 2008-ban rögzítették, miközben a "Lifeline" albumon dolgoztak. Sokat elmond a három muzsikus kvalitásairól, hogy egy Subway szendvics és egy nagy bögre filteres kávé között ilyesmire képesek, mialatt - ne felejtsük - egy komoly progresszív lemezen dolgoznak gőzerővel.

Nem kötelező anyag, nem is a legjobb válogatás, de tisztességesen föl van rántva, hibátlanul szól, és a rajongóknak csecse kis ajándék. Igazából nem piszkáltak bele az eredeti verziókba, de a  modern hangzás és némileg kompetensebb hangszerkezelés miatt érdemes adni neki egy esélyt. Személyes kedvencem a "Come Sail Away" a Styx-től. Mondjuk az eredeti is epikus, meg  is ágyazok itt neki a végén...

Tartuffe

Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
www.firewind.gr
myspace.com/firewind

Valaha ez nálunk úgy működött, hogy megírtam egy Firewind kritikát (itt), azután Túrisas is megírt egyet (itt), amiben lehülyézett (pedig valószínűleg csak nem értette jól azt, amit én esetleg kicsit félreérthetően fogalmaztam). Ez a veszély most nem fenyeget, mert Túrisas egy szál teleizzadt alsógatyában beleragadt a székébe, ahol gitárral a kézben és egy számítógéphez kapcsolt recording interface-szel bütyköl folyamatosan, hogy pl. egy magyar popdal instrumentális változatát rögzítse, mondván: "Ez életem főműve!". Szóval nincs nyomás, nincs normakontrol, nincs lehülyézés, innentől kezdve olyan baromságokat írok a Firewind új lemezéről, amilyeneket csak akarok.

Persze csak azért, mert valamit lehet, még nem föltétlen kell is. Nincs szándékomban félrebeszélni, törekszem úgy bemutatni a pőre valóságot, ahogy van. És az most úgy van, hogy a Firewind elkészítette eddigi legkeményebb albumát. Egyre kevesebb az euro-power és hard rock elem, Gus G. - ahogy azt korábban megígérte - mostanság makulátlan pedigrés, vérbő heavy metalban gondolkodik. Ebből a karakterből csak ritkán esik ki, a "Glorious" és a "Destiny" inkább az "Embrace The Sun" és a "Circle Of Life" hard rockos hagyományait folytatják, az Apocalyptica csellistáival rögzített zongorás-romantikus ballada, az "Edge Of A Dream" pedig a Firewind eddigi legmézesmázosabb szerzeménye. Jellemző, hogy ezeket a dalokat (Glorious, Edge Of A Dream) Apollo írta, és a lemez "dalról-dalra" video kommentárja szerint (itt és itt) Gus G. eredetileg nem is akarta, hogy fölkerüljenek a korongra.

A Mark Cross helyett belépett Michael Ehré lelépett, így az új albumon már Johan Nunez (Nightrage, Suicide Of Demons) dobol, akinek death metalos múltja persze nem érződik, viszont a dobhangzás valamivel természetesebb lett, amit csak üdvözölni tudok. Apollo hangját viszont. úgy hallom, kicsit hátrébb keverték, persze lehet, hogy csak azért érzem így, mert a verzék dallamai kevésbé fogósak. Szerencsére a kórusban üvölthető refrének rendre megmentik a helyzetet.

Bob Katsionis enyhén szólva nincs túlexponálva, mármint ami a billentyűszólókat illeti. Ezen a turnén inkább gitárosként lesz rá szükség..., de előreláthatólag nem fog zavarba  jönni :))  Gus G-ről meg mit is lehet mondani? Ozzy mellé nem véletlenül kerül valaki, és - ahogy Túrisas mondta - innentől fogva borítékolható a rocktörténelmi "halhatatlan" státusz. Meg is szolgálja.

A görög "Tűzszél" eddig se bágyadtan fújdogált, de most egy tornádó erejével ront rá az emberre. Remélem lesz benne részünk itt, e lángoktól ölelt kis országban is. A remekbeszabott "Long Gone Tomorrow"-ra hót ziher táncikálok egyet.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.sabaton.net
myspace.com/sabaton

Talán épp a Hammerfall előzenekaraként találkoztam először a Sabatonnal, és megvallom őszintén, a dinamikus, lehengerlő előadásmód, párosítva Joakim Brodén őrült kinézetével, meggyőzött. Azóta is – bár lemezeiket aktívan nem falom – szívesen megsasolom őket élőben, amikor csak lehet, mert ez a lendületes, monumentális muzsika koncerten nagyot üt. Nem kell hozzá agysebésznek lenni, az igaz, a dalaik érettségi tételként sem eredményeznének túlzott bukási arányt ("Vajon mire gondolt a művész, amikor ezt írta?"), de ez elmondható a legtöbb kedvencemre a '80-as évekből is.

Amolyan modern Accept ők, ugyanazokkal az egyszerű, de hatásos riffekkel operálnak, mint Hoffmannék anno, megspékelve őket dallamos szólókkal és heroikus kórusokkal. A jó öreg, megbízható germán heavy metalt sikerült nekik némileg "bepóveresíteni", enyhén szimfonikussá-epikussá tenni, s ezzel a mai fiatalok igényeihez igazítani. Tetszik, nem tetszik, a "Primo Victoria" és az "Attero Dominatus" éppen olyan nemzedéki himnuszok manapság, mint a "Metal Heart", vagy a "Balls to the Wall" voltak negyedszázada. Még abban is van némi párhuzam, hogy a frontember mindkét bandában amolyan anti-hős: Brodén, a poszt-apokaliptikus, punkból rohamosztagossá átképzett militáns kinézetével (és kiejtésével) éppen olyan kevéssé tűnik színpadképes tinisztárnak, mint egy 150 centis, smirglihangú agresszív kis törpe a Bon Jovi, David Lee Roth, Kip Winger és társaik uralta színtéren. És mégis megcsinálták...

Nem kell homokra építkeznie tehát a Sabatonnak, megtalálták rég a saját hangjukat és közönségüket. Volt azért némi tanácstalanság körülöttük, lévén majd' a teljes csapat lelécelt Joakim mellől. Ehhez képest a tempó kicsit sem lassult ("fast as a shark", mondhatni), egy válogatásalbumot villámgyorsan követett ez, a svéd történelem egy szegletével foglalkozó korong, már az új felállással, ráadásul két nyelven – angolul és svédül, természetesen. Nehogy valakiben is felüsse a fejét a kétely, hogy megakad egy szépen ívelő karrier! S mivel a fő dalszerző mindig is az énekes volt, a "Carolus Rex" most is hozza a megszokott Sabaton sztenderdeket.

Némi változás akad azért. Ahogyan egykor az Accept, vagy mostanság a sorstárs-harcostárs Hammerfall, lassan ők is teljesen maguk mögött hagyják a speed gyökereket. (Azért példálózom Oscar Dronjakékkal is, mert rossz nyelvek szerint ők szintén egy klasszik német bagázs – történetesen a Stormwitch – modernizálásával jutnak/jutottak egyről a kettőre, úgyhogy a két karrier között erős párhuzam vonható.) Szóval egyre több itt is a középtempó és a ráérősebben hömpölygő epika. Ezt pedig az ősfanok nemigen szeretik, azt tudjuk. Amiért én nem tudok követ vetni rájuk, mivel serkenő bajuszosként én sem üdvözöltem kitörő örömmel mondjuk a "Metal Heart" elpunnyadását a "Restless & Wild" féktelen energiáját várva.

Ha már itt tartunk, Joakimék legutóbbi korongjának nem túl kedvező fogadtatása okán újra elővettem a "Glory To The Brave"-et, csekkolni, hogy tényleg annyival jobb volt-e az a CD, mint az új? Volt a fenét! Az "Infected" sokkal érettebb, átgondoltabb zenét tartalmaz, kidolgozottabb, okosabb harmóniákkal, dallammenetekkel. Nyilván jobb, rutinosabb zeneszerzők lettek időközben ők is. Valami ilyesmi történik a Sabaton háza táján is, ez itt az ő "Russian Roulette"-jük és "Infected"-jük, úgyhogy ha továbbra is a "Breaker"-t, vagy a "Leagacy Of Kings"-et várod tőlük, csalódhatsz is akár. Ha viszont elfogadod az organikus, természetes fejlődést, akkor elmerülhetsz egy igen szórakoztató, jól prezentált svéd történelemórában. Garaelnek pedig üzenem, hogy nem érdemes lefitymálni őket, csak abba gondoljon bele, hogy ki is hozta be a (kamu) latin szövegeket kántáló bombasztikus férfikórusokat ebbe a műfajba (nem a Powerwolf). Hiába, nincs új a nap alatt, mindenki utánoz valakit...

Kotta

Kiadó:
Dik Hayd International

Honlapok:
www.slashonline.com
myspace.com/slash

Nem, márpedig nem fogom az új Slash albumot az "Appetite For Destruction"-höz hasonlítani – fogadtam meg magamban, mielőtt nekiálltam kedvenc hentesipari tevékenységemhez, a kivesézéshez, aztán most itt állok, illetve ülök, hogy egy újabb megszegett ígérettel a hátam mögött gyarapítsam bűneim listáját. Rendben, biztos vagyok, hogy a Slash albumot hallgatók 99%-a annak titkos reményében ül neki az úriember minden produktumának, hogy hátha… Pedig ugyanezek a hallgatók is jól tudják, hogy a Guns N’ Roses rocktörténeti munkája nem egyetlen géniusz terméke, de az ember ugye bízik a csodákban. Én mondjuk maximálisan elégedett voltam az első szóló eklektikus világával, ahol a dalok stílusát elsősorban az előadók, és csak másodsorban a kapocsként szolgáló gitáros határozta meg. Fankó volt hallgatni egy olyan Motörhead dalt, melyben Slash gitározik, és Ian Astbury-ék sem fognak szégyent vallani az új The Cult albummal, ha hasonló színvonalban fogant nótákat kapunk, mint a "Ghost". Mindezek mellett bennem is ott motoszkált az a bizonyos kisördög, annak ellenére, hogy Myles Kennedy dallamvilága és énekesi gyökerei eléggé eltérnek Axl rózsatövises stílusától. A riffek tekintetében biztos voltam, hogy nem fogunk csalódni, de vajon Kennedy képes lesz-e arra a csodás kohézióra, amire a rózsafiút annak idején művészi egója predesztinálta? Előre lelőve a poént, úgy érzem, igen!

Persze ne várjon senki egy AFD II.-t, annak ellenére sem, hogy a riffek és szólók egy részénél megnevezhetőek azok a Guns n’ Roses dalok, melyek előinkarnálva hozták meg a világhírt Slash-nek – halld No More Heroes/Sweet Child O’ Mine, Standing In The Sand/Paradise City vagy Anastasia/Welcome To The Jungle párhuzamot –, szerencsére ( egyesek szerint szerencsétlenségre) Kennedy dallamai inkább az Alter Bridge-ből megismert kissé pszichedelikusabb, bluesorientáltabb világot háziasítják össze a gitáros ismerős manírjaival. Jóllehet, éppen ezért hiányzik innen az a csipetnyi punk pökhendiség, ami olyannyira kirobbanóvá tette annak idején az AFD-t, a dallamok eltérő jellege azonban nem jelent színvonalbeli eltérést, inkább egy más attitűdöt és megközelítést kívánnak. No, ne ijedjen meg senki, az "Apocalyptic Love" egy ízig-vérig rockalbum, melynek megfejtéséhez nem szükséges őszi lelkiállapot, vagy zenei lexikon, a dalokból süt az az őszinte öröm, amit az együttzenélés jelenthet, hangjegyekben igazolva mind Slash, mind Kennedy a személyközi viszonyokra vonatkozó interjúkbeli elragadtatását.

Álljunk csak meg egy pillanatra Kennedy-nél, aki legalább annyit tesz hozzá az albumhoz, mint Slash – és ez a gitáros fantasztikus produktumát tekintve igazán hízelgő megállapítás. Hangi adottságait tekintve azt hiszem, nem szorul különösebb kritikusi "támogatásra", hiszen már a Rocksztár c. filmben is méltó hangpárbaj-társa volt Matijevicnek, dallamait tekintve pedig olyan integrálódási képességről tesz tanúbizonyságot, ami mindenképpen előfeltétele egy hosszan tartó kapcsolatnak. Azt azonban muszáj megjegyeznem, hogy éppen azok a dalok jelentik az album gyenge pontjait, ahol Kennedy nagyobb teret kapott: a "Not For Me", vagy a "Far And Away" túlságosan is személyes kötődésűek ahhoz, hogy egy rockalbum minden hallgatója élvezetesnek találhassa őket.

Mindent összevetve, úgy érzem, a cilinderes kígyóbűvölő eddigi legerősebb "Axl-talanított" albumát hozta össze, ami nemcsak a színvonal, hanem a megfelelő társ megtalálása miatt is reménykeltő – ez pedig kulcsfaktor Slash zenei produkciójában. De lehet, hogy X-faktor, csak a tehetségkutatók palántái el ne sírják magukat!

Garael

Kiadó:
Varese Sarabande Records

Honlapok:
www.trevorrabin.net
myspace.com/trevorrabin

Egyszer már színt vallottam, pedig bálványok döntögetésével egyenértékű, veszélyes vállalkozás volt: legenda ide vagy oda, Trevor Rabin-t gitárosként lényegesen többre tartom Steve Howe-nál (itt). Tudom, a "90125"-től (1983) a "Talk"-ig (1994) terjedő időszak nem számít klasszikusnak a Yes munkásságában, de azért mégiscsak oka volt annak, hogy máig messze ez volt a zenekar legsikeresebb korszaka, ráadásul úgy, hogy azért kommersznek így sem voltak nevezhetők ("Owner Of A Lonely Heart" ide vagy oda).

A "Jacaranda" az 1989-es "Can't Look Away" óta a dél-afrikai gitáros-énekes-zeneszerző első szóló próbálkozása. Akármilyen ügyes gitáros is Rabin, azért fáztam kicsit a dologtól, hiszen mostanában nagyon keveset – jóformán semmit – sem pörgött a rock zenei arénában. A Yes-ből való távozása óta jobbára filmes betétdalok, ún. soundtrack-ek komponálásával keresi kenyerét, és a lista nem kicsit impozáns: Con Air, Armageddon, Bad Boys 2, National Treasure, Gone In 60 Seconds, stb. Nyilván van mit a tejbe aprítani, de az "elfilmzenésesedés" ilyenkor mindig komoly veszély.

Sajnos megint igazam lett. Aki dögöt, rock zenét, meg ilyesmit vár Rabintól, az tévúton jár. Hallhatóan nem felejtett el gitározni, sőt bőgőzni és zongorázni sem, de a torzítót alighanem évek óta a padláson, egy "kacatok" föliratú papírdobozban tárolja (bár mintha a "Me And My Boy"-ban néhány  röpke pillanatra előkerülne), mint ahogy vitathatatlan slágerérzékét is messze, valahova a tudatalattiba űzte.

A "Jacaranda" egy eklektikus filmzenés jazz album lett rengeteg műfaji kitekintéssel a blues és klasszikus muzsika irányába. Gyakorlatilag az egész lemezt Rabin játszotta föl, Tal Wilkenfeld (Jeff Beck, Herbie Hancock) bőgőzik egyet a Steve Morse-osan neo-barokk "Anerley Road"-ban, Liz Constintine dudorászik egy picit a "The Guardian" című film által ihletett "Rescue"-ban, illetve Vinnie Colaiuta (Sting, Frank Zappa), Lou Molino III, valamint Rabin fia, Ryan dobol néhány szerzeményben.

Nyugis, relaxációs, rendkívül intelligens ez a muzsika, de földhözragadt rockerek kerüljék el messzire, Rabin már hosszú évek óta nem nekik dolgozik, hanem Hollywoodnak és az elit, de apró jazz kluboknak. Az "Anerley Road", a "Killarney 1 & 2" és a "Gazania" azért nálam olykor fölbukkannak majd, mondjuk egy Dixie Dregs album után levezetésként.

Tartuffe

Sajnálom, de ez egy kötelező főhajtás a Europe zeneileg legizgalmasabb időszaka előtt. Kee Marcello eltűnésére és alibi kiadványaira pedig nincs bocsánat! Ja, és ha kivertem a biztosítékot, vegyétek úgy, hogy ez most "Ügyeletes kedvenc" special :-))

Kiadó:
Crash & Burn Records

Honlapok:
www.stargateband.com
myspace.com/stargateband

Tessék, keressetek rá a "csillagkapu" és az "időn és téren át" kifejezésekre! Biztos rengeteg rockmuzsikát fog kidobni a Google... Most nem azért, de hogy lehet egy filmsorozat címét zenekarnévnek választani? Csak azért sem fogom a fél napomat infókra vadászva tölteni, de annyit azért mondhatok, egy olasz zenekar bemutatkozásáról van szó. 2003-ban volt ugyan már egy EP-jük, de más felállással – aztán szünet, újjáalakulás, nagylemez.

A köztes időt azért nem töltötték haszontalanul, mert a korong kifejezetten jól szól. Ja, merthogy közben felrántottak egy saját stúdiót! Volt hát idejük elszöszölni a felvételekkel, melynek tudatában nem is akkora meglepetés, mint volt elsőre, hogy már a felvezetőben nagyon-nagyon szépen szól az a gitár. Ettől azonban sokkal de sokkal fontosabb, hogy Fabio Varalta nem csak a hangzását lőtte be, de piszkosul tudja, hogy mit akar azzal a hathúrossal kezdeni. Nagyon okosan és technikásan penget, tudatosan építi fel a saját stílusát, egyéniségét a különböző iskolák vegyítésével. Esküszöm, csak miatta megéri végighallgatni ezt a produkciót, pedig a többiek sem Béna Béla zeneiskolájában vettek magánórákat (hanem természetesen H. Sanyinál).

Olyan persze nincsen, hogy elsőre minden tökéletes legyen. Itt is van némi feketeleves, de ez most olyan feketeleves, ami nem is annyira sötét. Legfeljebb amolyan szürkés. Az pedig, ami némileg zavarossá teszi a főzetet, nem más, mint a komoly Angra párhuzam. Ugyanazt a szimfonikusba hajló, alattomosan intelligens power metalt tolják, mint a brazilok. Egy debütálás esetén én speciel nem követelem meg az azonnali önállóságot, márpedig, ha egy euro-power banda hasonlítson valamire, akkor az bizony leginkább az Angra legyen!

Szóval, ha meg nem is újítják a rockzenét, legalábbis még, ígéretes csapat ez, a béna névválasztás ellenére is. 60 percnyi dal és dallamközpontú, progresszívba hajló szimfo-power, okos ritmizálással, remek gitármunkával, intelligens dalszerkezetekkel, magabiztos hangszerkezeléssel. Nekem ennél sokkal több nem is kell egy csendes vasárnap estére, a szokásos sci-fi sorozat (csak azért sem a Csillagkapu) után levezetésnek.

Kotta

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.rubiconrock.hu

Nem tudom, mikor is fordult velem elő utoljára, hogy magyar együttes lemezét egymás után, szünet nélkül, kétszer is meghallgattam. Pedig engem aztán senki sem vádolhat "kultúrsznobizmussal", a gyakran lesajnált, 20 évvel ezelőtti sablonokba merevedett magyar heavy metal színtér – amilyen vádakkal illetik ugye az általam most megnevezni nem akaró bandákat – állandósult szereplőit nyíltan kedvelem, még akkor is, ha ez nem mindig úgy jön le a kritikáimból, ahogy azt szeretném. Kaptam én már hideget-meleget, privát levelet a kritikai áldozattól, nyílt felszólítást és fenyegetőzést ismert énekesektől, ezenkívül voltam már zsidó-bérenc (hogy ennek milyen relációja van a zenéhez, máig sem tudom!), kommunista csökevény, magyarellenes zenei analfabéta – ha tárlatot nyitnék a tulajdonomban lévő levelekből, talán még azok is elcsodálkoznának, akik bennfentesként saját bőrükön érezhetik a kicsiny magyar zenei piac és a művészi érzékenység okozta "háború" minden kín-keservét.

Annak persze örülök, hogy idén már két magyar produkcióra is tiszta lelkiismerettel mondhattam, hogy teljes mellszélességgel vállalható – Ego Project, Omen – és még előttünk van a Kalapács és a magyar bandák között az általam leginkább kedvelt Pokolgép lemeze. Erre mit ad az ég, a Metal Hammer CD mellékleteként olyan hazai album tört utat maga előtt mindenen át, amit mintha zenei preferációm dallamérzékenyebb felének írtak volna. A Rubicon első EP-jéről annak idején mintha "értekeztem" is volna, de megmondom őszintén, annyira nem találtak el, hogy maradandó nyomot hagyjanak bennem, azon kívül, hogy a minőség már annak idején is adott volt.

Az első teljes albumot aztán nem is hallgattam meg, de az EP mondhatni markánsan más zenei világot fogalmazott meg, mint amivel itt és most találkoztam: a magyar hard rock hagyományait ápoló debüt album – kvázi Edda utánérzéssel – igencsak megváltozott, talán a záró, "Csak még egyszer" utal vissza a kezdeti időkre, ami esetleg a tagcserékre, esetleg a tagcseréket okozó koncepció-változásra vezethető vissza, ám mindenképpen üdvözítő. Mégis, miben áll a változás? Nem, a fiúk nem fordultak galoppozós speed metálba, de az alapok határozottan szigorodtak, és ha nem lennének a refrének, én leginkább a svéd power iskola riff-termelő gyárának futószalag-termékeit említeném, ám ezzel semmiképp sem higgye senki, hogy tucat-termékről van szó!

A dallamok ugyanis megmaradtak a hard rock dimenziójában, a Gyöngyvérből ismerős énekes, Orbán-Ducos Tamás melankóliába hajló – és inkább dark-gótik releváns – hangja pedig olyan érdekes egyvelegét adja a dallampárti komponenseknek, ami unikumot gyárt a magyar "heavy metal fabrikácsban". Ha blogunk nem lenne a metál zenék elkötelezett híve, és az ilyesfajta tetszésnyilvánítás nem számítana szentségtörésnek az oldalon, azt is mondhatnám: egyes refrének popos (talán Ákos?) könnyedséggel húznak mézesmadzagot az orr alá (vagy fülbe?), még akkor is, ha a vokalista kiváló és különleges orgánuma az említett módon festi kissé sötétebb tónusúvá a szivárványos popvilágot.

Tudom, hogy a metálban érdekes módon nem elsődleges érték az azonnal ható dallam – mert hát ugye kell, ami megkülönbözteti és kiemeli a stílust a könnyűzene egyéb reprezentánsainak köréből –, de én nem tartozom a törvénykező keményvonalasok körébe, és az olyan potenciális, rádiós slágernek is megfelelő dal, mint a "Valaki más" úgy kényszerít térdre, mint a leggyilkosabb power riffel megtámogatott metál csatakiáltás. Lehet, hogy lelepleződtem, és csak egy vagyok a pop beépített ügynökei közül? Azt döntse le mindenki maga, miután meghallgatta az albumot, várom hát az ítéletet…

Garael

Kiadó:
Razor & Tie Label

Honlap:
www.deesnider.com

Szeretem a giccset, bolondulok a modoros énekstílusért, elbűvöl a teatralitás és könnyedén esek áldozatul a hatásvadászatnak: no, egyszóval potenciális musical rajongó vagyok. Illetve lennék. De igazából csak azok a fő slágerek kötnek le, melyeket még az is eldúdolgat, akinek fogalma sincs, milyen darabot is csücsörít kifelé – egy egész estés Broadway folyam még nekem is túl sok, agyonnyom a kiszámított csillogás és könnyen beleunok a darabok gyengébb-töltelék részeibe, a sztori pedig… nos, kedvenc íróm, Moldova, aki három mondatban – két poénnal egybekötve – képes összefoglalni egy kétórányi zenés mű lényegi mondanivalóját. De lehet, hogy másfélben is.

No, de nem véletlen, hogy tavaly úgy estem hanyatt Bob Kullick SIN-atra lemezétől, mint a maláj erőművész Fülig Jimmy pofonjától: a Brodway musicalek szellemiségét tükröző Sinatra slágerek metál környezetbe történő interpellálása elismerem, nem biztos, hogy az értékteremtés csúcsa, de hiába… Amit például Townsend művelt a "New York, New York"-kal, az már annyira felháborítóan polgárpukkasztásos, hogy tapsot érdemel, és hát Ripper kohász dalának is jót tett az acélba öntés. Igen, azokban a dalokban – még ha nem is mindig sikerült a crossoveres genetikai mix – éreztem a változtatási törekvést egy olyan világ létrehozására, melyben a régi, gumiruhás Godzilla küzd meg a mai Terminátor-sárkánygyíkkal, az énekesek pedig bírták hanggal azt a kihívást, amit Sinatra jelent a maga Las Vegas-i show-kultúrdominanciájával.

Érdekes, hogy ez a maga nemében a metál szellemiségével olyannyira szembeállónak tartott flitteres világ igazából mennyire is rokon a hard rock arénák hangulatával, és a szimfonikus stílusok erőltetett bombasztikusságával, igazából nem is csodálkozom, hogy az extrém külsőséget a mainstreambe passzintó, extrovertált Dee Snider felvállalta a húsz évvel korábban esetleg csak látens vonzódásként elfojtott musical-mániáját, és kihasználva a devianciákat toleráló új világot, egy egész lemeznyi dal képében adott hangot ennek. (Mert biztos vagyok benne, hogy az ős Twisted rajongók egy része "ez megőrült?" felkiáltással dobja virtuális kukába egykori kedvence próbálkozását.)

Az persze nyilvánvaló, hogy éppen ezért nem kereskedelmi okai lehetnek Snider stílustévelyedésének, biztos vagyok benne, hogy az eredeti Broadway rajongók 99.9%-a azt sem tudja, ki ez a szőke, hosszú hajú fazon, és a gitárra hangszerelt dalok első darabja után hasonló vehemenciával nyomja meg a delete gombot, mint az említett egyszeri rockrajongó. Hogy kinek is szól akkor az album? Hát például az olyan elfajzott ízlésű kritikusnak, mint amilyen én vagyok. Illetve szólna. De sajnos, ez még nekem sem jön be. Hogy miért? Mert az ötlet életképességéhez nem elég az eredeti dalok alá gitárt pakolni, az ütemet rockosra gyorsítani, a dallamokat pedig rekesztve, vendég énekesnőkkel, illetve énekes kanokkal "elrockizni". Ettől csak az original színvonal fog oda jutni, ahová a rockerek többsége szerint való, vagyis a béka feneke alá. Snider hangjából sajnos hiányzik az a modorosság, ami önironisztikussá varázsolhatná a dolgot – és ami Townsendnél olyannyira működött -, vagy az a nagy ívű iskolázottság, ami a Northern Kings-féle adaptációkat tette szélesvásznúvá, így aztán a kiválasztott dalok áthangszerelve nem nagyon jelentenek többet, mint a klasszikusok disco-ritmusban.

Persze nem csak a hangról van itt szó, a producer nem üttette le azt a magas labdát, amit a musical műfaj a maga globalizációs törekvéseivel olyan magasra feldobott – ezt bizony egy olyan művésznek ki kellett volna használni, aki karrierét a kötöttségtől mentes zabolátlan zenei vágykiélésből építette fel. Humor tehát "ohne", a drámaiságot Snider nem tudja átkonvertálni a gitáros közegbe, így nem marad hát más, mint az unalomig ismert slágerek organizálódni képtelen kilökődési törekvése – ez pedig sajna másfajta feszültséget teremt, mint amit elvártunk volna. Kár, még annak ellenére is, hogy Snider őszinte öröme esetleg megmentheti a produkciót a csúfos bukástól. De talán még az sem.

Garael

(No látjátok, a videóban rejlő vizuális humorból igazán juthatott volna az énekbe is. Ugye, Mr. Portnoy?)

Kiadó:
Starfaith Records

Honlapok:
www.santana.com
myspace.com/carlossantana

Don Carlos már intézmény, fogalom, legenda, mérföldkő, igazodási és hivatkozási pont… soroljam még? Akinek ezek után még igénye van életrajzra vagy szakmai karriert taglaló adatokra, az elmegy ám a sunyiba! De tényleg! Legyen elég, hogy ez a bajszos-fürtös mexikói 36. albuma. 36! Micsoda életmű! Más ennyit dalból sem tud fölmutatni.

A komoly kereskedelmi sikereket elért "Supernatural" (1999) és "Shaman" (2002) bevett receptjét elhagyva a bennszülött amerikaiaknak, közismertebb nevükön indiánoknak dedikált új album egy nóta kivételével (Eres La Luz) végig instrumentális. A '90-es évek óta elfekvőben lévő szerzemények és a korábbi dalok átdolgozásai nagyon jól megférnek egymással. A szetlista látszólagos szedett-vedettsége egyáltalán nem érződik a jó érzékkel összefésült jobbára nyugis tempójú anyagon.

Mi magyarok külön örülhetünk, hiszen az "Alakváltoztató"-nak magyar vonatkozásai is vannak: egyrészt a korongon szerepel egy "Macumba In Budapest" című szerzemény, másrészt Santana tiszteleg rajta Szabó Gábor világhírű jazz gitáros (1936-1982) előtt (Mr. Szabo), akit meghatározó példaképének és mesterének tart, főleg, ami a crossover jelleget és a világzenei hatásokat illeti.

Aki eddig csak Rob Thomas (Matchbox Twenty) vagy Chad Kroeger (Nickelback), azaz a "Smooth" vagy az "Into The Night" miatt hallgatta Santanát, az ne is olvasson tovább, de a lemezre se ruházzon be fölöslegesen. Ez egy modernül megszólaló, de régisulis Santana lemez, jóllehet érződik rajta, hogy a nagy mágus már 65 éves, és mostanság a drogok helyett inkább a spiritualitásból merít ihletet.

A Santana Band zenészei mind világszínvonalú előadók, de azért még rátesznek egy lapáttal olyan neves vendégek, mint Dennis Chambers dobos legenda vagy Chester Thomason billentyűs. A legkellemesebb meglepetés mégis Salvador Santana, Don Carlos fia, aki a lemez utolsó két számában zongorán megmutatja, hogy a tehetség Santanaéknál genetikus dolog.

Meditatív vagy melankolikus hangulatban ideális hallgatnivaló a jazztől sem idegenkedő gitárzene rajongóknak.

Tartuffe