Kiadó:
Ritual Echo Records

Honlapok:
www.galahadonline.com
myspace.com/galahaduk

Úgy is van, egy neoprog banda legyen angol. Már ha neoprognak lehet nevezni a "Battle Scars"-t. Inkább amolyan neo-neoprog. A britek ugyanis jól hallhatóan próbálják friss, mai hangzással előadni a jó öreg progresszív rockzenét. Már ha hangzás alatt nem csak a szűken vett megszólalást értjük, mert az éppenséggel meglehetősen old school. Amit személy szerint imádok! Igazán jólesően analóg, szellős, élő a lemez "megszólalása". Úgy hallani tisztán minden hangszert, hogy az összbenyomás mégis dinamikus, erőteljes marad.

Szimfonikus felvezetés után belecsapunk egy olyan refrénbe, amely arcátlanul populáris, ráadásul egy police-szerű, pofonegyszerű gitárcöcögtető riffre ül rá. De észre se vesszük és már egy progos-szimfonikus résznél vagyunk ismét. Ki is keveri még ilyen zseniálisan a '70-es, '80-as évek pop muzsikáját a klasszikus zenével és a kicsit progos rockkal? Ja igen, a Muse! Oké, a címadóval akkor meg is volnánk.

Másodiknak mindjárt kapunk egy kvázi instrumentális nótát, melyben a korai Maiden trappolása éppen úgy megfér, mint néhány technós, ambientes billentyűfutam. Utóbbit egyébként gyakran bevetik a műsoridő alatt, igen jó érzékkel fűszerezve az amúgy – ismerjük el – némileg megkopott, megfáradt műfajt. Úgy tűnik, ezek a fiúk bedobnak mindent, hogy ne egy hagyományos, megszokott progresszív rock opust tegyenek le az asztalra.

És itt jön a csavar: ha ezt a galádságot egy ifjú titánokból álló, kezdő zenekar követi el, akkor meg sem lepődünk, sőt elvárjuk. A Galahad azonban egy negyedszázada létező, meglett urakból álló csapat, tisztes diszkográfiával a háta megett. És akkor most süvegelem meg ezeket az arcokat, hogy 27 évnyi másod(harmad?)vonalas küszködés után még van bennük kitartás és erő kísérletezni, ön-megvalósítani. Melynek eredményeképpen fiatalokat megszégyenítően üde és előremutató produkciót prezentálnak nekünk. Riszpekt, mondják erre manapság.

Igen jól megírt, kellően lendületes, hallgatóbarát verzékben és refrénekben tobzódó számokat kapunk itt, kérem szépen, melyek jóval túlmutatnak a neoprog "hű de kifinomult, érzékeny művész vagyok" mentalitásán - ugyanakkor a mértékkel adagolt finomkodásnak is megvan a maga helye. A szigetországi bagázs nagyjából úgy tudott hozzányúlni a brit prog-rock örökséghez, ahogy a Riverside tette azt a progresszív metallal az "Anno Domini High Definition" c. korongján. Bevallom, a tagok zenei múltja alapján - slágerlistákra leső Coldplay utánzat helyett - személy szerint én valami ilyesmit vártam a Flying Colorstól (is).

Remek album, az év egyik pozitív meglepetése! (Melynek ráadásul még idén érkezik majd a második felvonása.)

Kotta

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.lee-small.com
myspace.com/leesmall

Kis ember nagy hanggal jár, tartja a mondás, mióta Ritchie Blackmore olyan - akkor még névtelen - énekeseket kerített a Rainbow mikrofonja mögé, akik nem a termetükkel, hanem a hangjukkal parancsoltak tiszteletet. Így volt ez Ronnie James Dio, Graham Bonnet, majd Doogie White esetében is. Ma már mindegyikük hangja fogalom. Egyiküké meg már csak emlék.

Kiadó:
Cargo Records
 
Honlapok:
www.empiresofeden.com
myspace.com/empiresofeden

Bevallom, én rohadtul szeretem, ha sikít. Semmi pánik, nyugodtan lehet a szomszédomba költözni, nem vagyok sem pszichopata gyilkos, sem orgazmust kitrombitáltató szexfenomén – no jó, az utóbbi kicsit –, a szirénákat természetesen a nyolcvanas évek metál zenéjén alakult ízlésem pártolja, olyan anakronisztikus maradványt faragva belőlem, akit a fiatalok nyugodtan leinthetnek: nem baj, vállalom. És hogy jön ez az egész ide? Mert az ausztrál gitárfenomén, Stu Marshall vezette Empires Of Eden olyan énekes-válogatottat állított sorba, ahol a belépési követelmény a magas C-vel történő játékos passzolgatás, csak úgy, "úri passziósan". Pedig a banda állandó vokalistája, Louie Gorgievski – Crimnsonfire also – csuklóból hozza a halfordi világszínvonalat, ám a főnök ezúttal is úgy gondolta, nagyobb durranás lesz, ha pacsirtája mellé pár kipróbált énekes madárral is fészket rakat. (Az eddig megjelent két album is hasonló koncepcióban fogant, bár ennyire nem volt erős a hangfelhozatal.)

Rob Rock-ot gondolom senkinek sem kell bemutatni, akinek meg igen, az azonnal hagyja el a blog területét, de itt van a Painkiller releváns zenét játszó Cage torka, Sean Peck is, hogy az inkább a dallamosabb zenékben járatos – és itt is a dallampártiak térfelén játszó – Alessandro Del Vecchio-ról ne is beszéljek. S hogy ki marad még? Az ausztrál "többrehivatottmégsemismersenki" prog-power Eyefear énekese, Danny Cecati, Ronny Munroe, akivel Stu Munroe legutóbbi szólóján már dolgozott együtt, a Jolly-joker Mike Dimeo, és a számomra ismeretlen, ám annál nagyobb meglepetést okozó sikolymester, Vo Simpson.

Természetesen ahogy lenni szokott, egy-két kakukktojás is bekerült a már említett fészekbe: UDO ugyan nagy név, de itt csak arra jó, hogy lehessen mihez viszonyítani a többiek klasszisát, valamint Steve Grimmet, aki jóllehet elismert iparos, de más jellegű hangja itt bizony fakónak tűnhet, bár ez ízlés dolga.

Stu a gitáros mesterek agresszívabb, ám klasszikus hatásokkal is rendelkező fajtájához tartozik, nem volt véletlen hát a vokális támogatás égi-fegyvernemi jellege. A dalok leginkább a Judas szikárabb értékvonalán mozognak – fanatikusoknak Rob Rock vadulósabb korszaka is bevillanhat –, ahol az x tengelyt az énekesek hol keményebb, hol heavy metalosabb dallamai határozzák meg, sőt, Cecati még némi szimfonikus jelleggel is megpróbálkozik: nos, ha a Judas nagyzenekari manírokkal kísérletezik, én leginkább ebben a köntösben tudnám elképzelni a klasszicizálódó papokat. Sajnos a hangzáson érződik a pénztelenség, fakó, és eléggé egybemosott, aminek főként a gitárszólók látják, illetve hallják a kárát, látszik, hogy nem Malmsteen ült a produceri székben… Remélem, Stu is bátrabb lesz legközelebb, mert ennyi spiritusszal igenis kéretik előtérbe hozni magunkat, persze megfelelő arányérzékkel, ha már ilyen csodatorkok játsszák az unterman szerepét.

Gitár- és sikolyínyencek, ez a Ti albumotok, sőt azoknak is teljes szívvel ajánlom, akiknek a legutóbbi Judas album túlságosan rafináltra sikeredett, ebben tuti, nem fogtok csalódni. Sikítson hát mindenki, ahogy a torkán kifér, lányok persze előnyben!

Garael

Kiadó:
Webes terjesztés

Honlap:
www.aholaband.com
myspace.com/aholaband

Aloha Ahola! Hogy kicsoda Ahola? Ó, hát igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan, bámulatosan tudja változtatni az alakját. Ha akarja, olyan, mint egy basszgitáros vagy finn metál üdvöske, vagy a Northern Kings nevű szupergrup oszlopos tagja, vagy a Dreamtale europower zenekar énekese. Most leginkább egy többarcú szólóművészre hasonlít, ahogy ül a stílusok faágán, fel-le, mivel az ízlése mozgatja az ágat… Az pedig igen szerteágazó, mármint a stílusok lombja, vannak is kilengések rendesen, de nem kell félni, Ahola nem pottyan le…

Nos, a finn hangszálakrobatát más oldalról is bemutathattam volna, mert hangjában ott bújik Freddy Mercury érzékenysége – és színpadiasságra hajlamos volta -, a metál énekesek hisztérikába hajló hangterjedelme, melynek csúcsán néha Rob Rock szelleme is megidéződhet, és ott van Ian Astbury kult-mágiája is. Nem rossz, ugye? Igaz, akit zavar a musicalekre jellemző néha negédes, teátrális hangméz-csurgatás, annak nem biztos, hogy bejön hősünk teljesítménye, akiről azt is könnyen elképzelem, hogy még a stúdiós felvételen is pózba vágja magát, de kérem szépen, aki egy dupla lemeznyi hard rock stíluskavalkáddal tudja megörvendeztetni a nyitottabb hallgatói közösséget, annak talán ez is megbocsátható.

Mert van itt minden, mint Mari néni tökös-mákos rétesében: Gotthardos modernebb hard rock (Donwana), AC/DC szellemű boogie (As Long As I Live), Queenes aréna rock (Hurricane), Mr. Big-féle akusztika (Restless), rock musical-be oltott modern riffelde (The Spell), de tovább is van, mondjam még? Az "I Walk Alone" annyira romantikus vizekre evez, hogy még az egyszeri háziasszony is kedvtelve lubickolhat benne, az "Eat Me Alive" egy tökön rúgós direkt rocknóta, a lemez címadó dala, a "Stoneface" pedig Black Sabbathba – esetleg stoneres nyűglődésbe - oltja az aréna rockos Def Leppardot. Nem hisztek nekem, hogy ez utóbbi lehetséges? Akkor hallgassátok meg!

Tudom, vannak, akiket zavarhat ez az eklektika, de Ahola hangja és azonnal ható dallamai könnyedén vonják be ebbe a kirakós játékba a homo ludens típusú hallgatót. Hogy öncélú lenne a dolog? Ahhoz túlságosan is populáris, az önmegvalósítás kínja és vicsorgása teljes mértékben hiányzik innen – ezúttal mindannyiunk szerencséjére. Emellett mégis úgy érzem, a dalok remekül világítják meg Ahola zenei orientációját, szórakoztató, és derűs képet festve a finn metál élet Pom-Pomjáról. Ahola, holnap is megvárhatunk?

Garael

Megígértem, hogy ha megírja, megírom. CsiGabiGa megírta, úgyhogy most én jövök. Nem mintha nehezemre esne, mert ezt a lemezt tényleg nagyon szeretem, és tényleg rongyosra hallgattam annak idején. A magyar progresszív rock ege nem olyan zsúfolt, hogy egy ilyen faja album ne ragyogna rajta fényesen. Szóval a Tampax koncert kapcsán előkerültek a régi Solaris bakelitek és kazetták, de mivel mind a lemezjátszó, mind a magnó időközben - érdeklődés hiányában - megadta magát, nagy bajban voltam egy ideig. Hála annak a jóembernek, aki feltolta a netre lossless és 320-as MP3 formátumban a teljes életművet, mégse maradtok le erről a beszámolóról.

Akkor lássuk, mi is jó a Solarisban? Kezdjük azzal, hogy eredeti. Nem csak akkoriban, de közel 30 évvel később, azaz ma is teljesen egyéninek hat, amit csináltak. Ez pedig a nagy dömpingben és eredetiség-hiányban talán a lehető legnagyobb dicséret, amit zenekarra jelenleg róni lehet. Azon kevesek egyike ők, aki nem egy az egyben vették le valami kinti banda stílusát. Az, hogy még most is frissnek, ötletesnek hat ez a hangzás, bizonyíték a kreativitásra és az öt zseni – Kollár, Cziglár, Erdész, Pócs, Gömör - által létrehozott muzsika időtállóságára.

Instrumentális zenéről van szó, de a szólóhangszerek (gitár, billentyű, fuvola) itt nem virgáznak versenyezve egy kötött dob-basszus alapra, hanem éppenséggel szoros kölcsönhatásban, egymást erősítve-kiegészítve görgetik tovább a dallammenetet. Fokozatos építkezés, együtt lélegzés, a témák lassú kibontása jellemző rájuk, anélkül, hogy a rockos lendület ettől elveszne vagy háttérbe szorulna. A billentyű legtöbbször éppenséggel monumentális futamokat hoz, amik alá Cziglán rockerszívet melengető, ötletes riffeket pakol. Kollár Attila brillírozása, ellenpontozásai fuvolán már csak a habot reprezentálják a tortán ebben az egyenletben.

Nem csoda, hogy első lemezükkel mindjárt történelmet írtak. Különösen kedvelem róla – naná, ez a legtökösebb nóta – a "Legyőzhetetlen"-t, másodiknak pedig (hogy a rovat eredeti szellemiségéhez is méltó maradjak) egy frissen felfedezett kedvencet választottam, mely az általam birtokolt eredeti LP-n még nem volt rajta, a későbbi CD kiadás bónuszaként lelhető fel. A "Sárga Kör" szépen demonstrálja egyébként, hogy a "progresszív popzenét" játszó Napoleon Boulevardba milyen sokat mentettek át ebből a hangzásból, dallamvilágból – ciki, nem ciki, ennek okán én még őket is kedveltem anno.

Tessék kérem Solarist hallgatni, a teljes életművük igen értékes és tartalmas, nem csak a "Marsbéli krónikák"!

Kotta

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.teramaze.com.au
myspace.com/teramaze

Valljuk be őszintén, az ausztrál heavy metal színtér nem a leghíresebb. Utoljára az Eyefear 2008-as lemezével (The Unseen) kapcsolatban találkoztam olyan ausztrál eredetű fémes termékkel, ami tényleg kedvemre való volt (kivéve persze Papazoglou gyengécske szólóit). A napokban (némi internetes kukázás után) azután belefutottam a Teramaze új albumába, és el kellett ismernem, hogy azért ez az egykori brit börtönkolónia sem teljesen reménytelen.

A Teramaze még valamikor a '90-es évek közepén indult virtigli thrash metal bandaként, Terrormaze néven. A névcserére azért került sor, mert időközben megtértek, és elkötelezett keresztény csapatként már nem akartak ijesztgetni senkit. Első lemezük, a "Doxology" (1995) még teljesen a Metallica és Megadeth bűvöletében fogant, majd egyre markánsabban a progresszív műfaj felé mozdultak el, persze csak finoman, megőrizve a jó trás megannyi stílusjegyét.

Minél többet hallgatom az új lemezt, annál biztosabb vagyok benne, hogy Kotta kolléga nagyon csipázná ezt az ízléses progresszív és thrash párosítást, mert ha nem, akkor vagy nem ismerem őt eléggé, vagy zenei meglátásaimmal hibádzik valami – akkor viszont elég ciki kritikusként tetszelegni.

A Teramaze személyi állománya sokat változott az indulás óta, az állandóságot az együttes szíve-lelke, Dean Wells gitáros és Brett Rerekura énekes képviselik. Wells szerencsére lényeges jobb gitáros Kirk "Nagyon a Bögyömben Vagy" Hammett-nél, szólói olykor élményszámba mennek, a két gitárra épülő szaggatott riffek pedig (a másik gityóst Matthew Dawson-nak hívják) húznak, mint az M63-as tehermozdony.

Engem elsősorban az ugyancsak trásból progba elhajolt finn Malpractice-re emlékeztetnek, de az ének okán sokszor eszembe jut Claudio Coassin, az olasz Raintime frontembere is. Őszintén sajnálom, hogy az agyas ritmusokért felelős Julian Percy dobos a lemez fölvételei közben elhunyt, remélem, ez nem töri derékba az ausztrálok ígéretes karrierjét.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.spocksbeard.com
myspace.com/spocksbeard

Isten nem ver Bobbal. De nem ám! Inkább isteni áldás volt, amikor Angliából Bob megküldte az éppen Cambridge-be kiránduló haverokkal - más hanghordozók mellett -  a Spock's Beard új koncert-kiadványát 2 CD-vel és egy DVD-vel. Most nem kezdek el azon lamentálni, hogy magyarként Nagy Britanniából fele áron szerzem be zenéket, pedig tehetném és minden okom meglenne rá. Inkább csak örülök, mint varjú az akasztott embernek...

Az SB már több élő anyaggal is meglepte rajongóit, de azok után, hogy a budapesti előadás (2010. szeptember 27., A 38) nálam akkor az év koncertje lett, igen szurkoltam, hogy az "X" (2010) turnéja meg legyen örökítve az utókornak. És lőn. Jókora késéssel ugyan, de megjelent a koncert teljes zenei anyaga dupla CD-n, amit a limitált kiadásban kiegészít egy DVD néhány teljesen haszontalan extrával (pl. egy "színfalak mögött" kisfilm, asztali háttérképek, stb.) és - szerencsére - a csak előrendelt változaton szereplő bónusz dallal, a "Their Names Escapes Me"-vel  audio formátumban.

A DVD-t a sokéves kihagyás utáni első koncerten rögzítették az együttes "szülővárosában", Downey, Kaliforniában, 2010. szeptember 12-én, majdnem napra pontosan a két héttel a pesti show előtt. Amikor a koncertbeszámolómat írtam, kifejeztem abbéli reményemet "hogy erről a turnéról is készül majd DVD, ahol talán a szetlista variálva lesz vagy bővül kissé." DVD lett, de a szetlista szemernyit sem változott. A show második felét szerintem jobban meg lehetett volna válogatni, vagy - a fölvételre való tekintettel - kiegészíteni valamelyest, pl. legalább egy nótával a hibátlan "V" albumról (2000). Fért volna, hiszen a második CD alig több, mint 40 perces.

Tulajdonképpen fölösleges önismétlésekbe bocsátkoznom, aki kíváncsi, hogy milyen a koncert, olvassa el a pesti buliról írott beszámolómat (itt). Minden egyes szava áll a most megjelent anyagra (libabőr!). Ugyanakkor kicsit keserű szájízzel kell megjegyeznem, hogy a pesti buli tulajdonképpen jobban sikerült. A zenekar sokkal lazább volt (egyesek szerint részegebb! mondjuk ez Alan Morse-ra biztosan igaz), a D'Virgilio-Keegen páros dobszólója is hosszabb, lenyűgözőbb volt, és Ryo az A38-ban nem ilyen visszafogottan pilickázott a szólója alatt, hanem őrjöngve ugrált a kütyüin, a szívbajt hozva a technikusokra!

A Downey Civic Center-ben rögzített buli - mint minden turnéindító koncert - még kicsit óvatosnak tűnt, ráadásul a színpadkép teljesen minimális, a távoli fölvételek sokszor rosszul fókuszáltak, a közönség pedig illedelmesen üli végig az előadást, mintha balettet nézne. Általában nem vagyok elájulva a magyar közönségtől, de jobban jártak volna, ha a kamerákat a magyar turnéállomáson üzemelik be!

Aki kihagyta azt a varázslatos estét, az sürgősen szerezze be ezt a CD-DVD kombót, mert úgy néz ki, nem lesz már soha többé lehetősége ezt a fölállást megcsodálni, hiszen Nick D'Virgilio (aki véleményem szerint Neal Morse-nál karizmatikusabb frontember) elment pénzt keresni a Cirque du Soleil-be. Most Ted Leonard (Enchant, Thought Chamber, Affector) az SB énekese, Jimmy Keegan pedig végre turné dobosból teljes értékű taggá avanzsált. Nick! Nekem tuti hiányozni fogsz, de nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy progresszív rock zenével nem lehet vagyont gyűjteni.

Tartuffe

Amikor még Rockinform munkatársként kézbevettem és átnéztem a havi promóciós csomagban lapuló CD-ket, nem Király Pitta bemutatkozó lemeze volt az, amiért minden mást félredobtam, mert a tapasztalat az mutatta, hogy a magyar vidék rockéletében olyan ritka az említésre méltó produkció, mint iskolai menzán a szarvasgomba köret.

Aztán némi tili-toli után csak bekerült a lejátszóba (részemről ugye kis híján "barna hang"), mert a lapzárta kikövetelte és innen ugye már történelem. Persze, már amennyire mi itt a blogon történelmet írunk. Azt írtunk, tehát történelem, köszönhetően annak, hogy némi kapcsolatrendszerünk volt a netes rock undergroundban. Így hamarosan nálunk lényegesen nagyobb olvasottságú portálokon is felbukkantak vagy az általunk írt kritikák, vagy az ajánlásunkra megírt recenziók. Sőt, és ez már mindenféle lábjegyzetes fenyegetés/zsarolás és kikövetelés nélkül történt: a Hard Rock Magazinban egyenesen a hónap lemeze lett a második király Király korong.

Most mondjátok meg, ezek után lehet nem meghívni őket egy koncert erejéig, ha megfelelő helyszín és elvileg érdeklődők is adottak? Tessék, mutassák csak be élőben, hogy mindez nem csalfa vak remény, nem hologram 2Pac vagy bármi, és tényleg létező opció, hogy begördül egy kisbusznyi profi muzsikus Mátészalkáról, akik élőben tolják az arcunkba úgy a jobbára instrumentális rockmuzsikát, hogy szem nem marad szárazon.

Jött, (már másodjára is) jön és csak remélni merjük, hogy jönni is fog még hozzánk a G-Jam, mert minden tekintetben kiszolgálták az igényeket a srácok, sőt ismerve azokat a háttérinformációkat és szervezési részleteket, amelyeket most nem osztok meg az olvasókkal, még azt is mondhatom, hogy ez szolgálat volt részükről. Ilyen pedig elvileg ma nem létezik. Sem a zeneiparban, sem máshol. Vagy ahol létezik, ott a végére azért kiderül, hol rejt a zene iránti alázat egy kevés pénzéhséget, irigységet, vagy szimpla átbaszást, nyers pofábaröhögéssel.

Pillanatok alatt vérprofin beszerelt, arányosan, szinte lemezminőségben megszólaló cucc, 3 óra játékidő, (nagy)családi hangulat. Gary Moore, Deep Purple, Bonamassa, Király és G-Jam, Hendrix-klasszikusok, hol énekkel, hol csak az éneket (is) tökéletesen helyettesítő gitár tolmácsolásában. A "Little Wing"-ben pl. a közönség soraiból beugró basszer csajjal (Szibilla).

Részünkről is mindent megpróbáltunk ugyan, a nem túl rokonszenves egyik főszervező (khmm….) a háttérmunkában még explicit fenyegetéssel és rá jellemzően nem a(z) (T)úri szalonokból ismert útszéli stílusával is igyekezett növelni a koncertlátogatók, majd ha már ott voltak, a lemezvásárlók számát, de ez eltörpült ahhoz a vállaláshoz képest, amit a zenekar már másodízben megtett a hódmezővásárhelyi közönségért. Köszönjük Király Pitta, köszönjük G-Jam!

PS. Kedves koncertszervezők, ne legyetek szívbajosak, mert értetek megyek!!!!

Túrisas

A tavalyi tabáni koncerten olyan jól éreztük magunkat, hogy kis baráti társaságunk idén is arrafelé vette az irányt május elsején. Sör-virsli volt, mint a régi majálisokban (csak a sört most Soproninak híják, a virslit meg Forró Kutyának), a felvonulók meg a szinpadon követték egymást.

Az első néhány felvonulóról le is maradtunk a korán ránk tört kánikula okán, csak 4 körül indultunk el, és mint későn érkezők, csak egy híddal arrébb (az Alagútnál) tudtunk leparkolni. Így járt a fél háromra meghirdetett LunchBox és a háromtól zenélő S-Modell, de a négykor kezdő Kormoránnak is csak az utolsó taktusait hallottuk az utcáról. Megjegyzem, hogy a négyórai hakninak az volt az oka, hogy estére még át kellett cuccoljanak a Jobbik Majálisra, ahol viszont ők voltak a főműsorszám. Vagyis a Tabán volt nekik a nyilvános főpróba. Nekünk viszont így kimaradtak az életünkből.

Kiadó:
earMusic

Honlapok:
www.heatsweden.com
myspace.com/heatsweden

Nem tartozom azok táborába, akik meghallván a tehetségkutató szót, azonnal vörös posztót vizionáló bikává változnak (legfeljebb GaBikává), tőlem aztán nyugodtan ki lehet facsarni a kétnapos csillagocskákat, akiket a hirtelen ismertség röpít fel, hogy aztán egy-két év múlva a mulatós adók és a falunapok kiemelt sztárává avanzsálva emlékezhessenek szépkorukban is a 15 percnyi hírnévre. Éppen ezért talán az objektivitás mértékadásával jelenthetem ki, hogy hangi adottságaikat tekintve Oláh Ibolya vagy Rúzsa Magdolna – a férfiakat kenterbe verve – igenis nemzetközi mértékű tehetséggel rendelkeznek, még akkor is, ha előbbi a rockattitűdből leginkább a balhékban és az öntörvényűségben idomult az elithez.

Sajnos a magyar hallgatóság még nem jutott el odáig, hogy jobbik esetben ne egy lesajnáló mosollyal, rosszabb esetben kispolgári felháborodással hallgassa, ha valamelyik énekes egy-egy rockdallal próbálkozik – és most tegyük félre Tóth Gabi próbálkozását, akinek minden bizonnyal megártott a pitralon… Komolyan, el tudja valaki képzelni, hogy egy magyar előadó kőmetál dalokkal nyerjen tehetség kutatót, és most nem az olyan kötelező kűrökre gondolok, mint az ismertebb Queen slágerek vagy a csontig koptatott AC/DC slágergráfia. Pedig biztos vagyok benne, ha nem tudná a nagyérdemű, hogy éppen egy aktuális metál sláger szól – és nem kattanna be az agyban a tiltó vörös gomb – akkor a legortodoxabb háziasszony is bőszen dúdolhatná a "18 and Life", vagy a "Run To The Hills" dallamait. S hogy miért éppen ezt a két dalt emelem ki a hegyormonyi dallamkínálatból? Mert többek között ezekkel a darabokkal nyerte meg a Swedish Idolt az a fiatalember, aki jelen albumon énekli le a csillagokat az arénák tetejéről.

Nem tetszett az új Europe? Nem bírod kivárni az új Def Leppardot? Eleged van Bon Jovi country mániájából? Akkor a H.E.A.T.-et neked küldte a metal god: a tehetségkutató nyertese, Erik Grönwall, mint frontember pedig csak hab a tortán – és itt bizony a krémet igencsak megédesítik az olyan melódiák, melyekből egy gombócnyi is elég lenne az édesszájú kedvenceknek. Ráadásul minden számból úgy árad az életöröm, ahogy azt a műfaj etalonná vált sztenderdjei kívánják, talán éppen ez az a momentum, ami nem engedi geil-lé válni a ránk zúduló érzelem-áradatot.

Oké, van pár taktus, ami az aréna rock tankönyvének törzsanyagából lett ollózva, de bátran állíthatom, itt mégis önálló eredménnyel büszkélkedhet a hallgató és az idézetek csak azt bizonyítják: tökéletesen el lett sajátítva a nyolcvanas évek szülte hair-metal tananyag. Az meg külön piros pont, hogy ballada alig szerepel a lemezen, itt bizony a nyaktáncoltató ütemeké a főszerep, legyen szó leopárdos szaggatásról, blues gyökerű boogie-ról, vagy Toto-t idéző AOR csárdásról. Grönwall produktumára nem lehet panasz, sőt, igazából köröket ver a példaképek énekeseire – no persze lemezen, mert arénában még nem láttam bizonyítani. De oda menjenek egyelőre a bikaviadalt szeretők, én itthonról élvezem az év eddigi stílusbombáját. YEAAAAAAH!

Garael